Jó pár éve dolgozok mentősként, de mindig vannak esetek, amik megráznak és tudom, hogy sosem fogom tudni azt mondani, hogy már mindent láttam, mindent átéltem. Számos eset után előfordul, hogy nem jön álom a szememre és csak forgolódok, én sem tudom miért érzem magam szorongva, pedig bizony ha jobban átgondolnám, akkor bevallanám magamnak, hogy az aktuális riasztás hagyott bennem nyomokat. Nem küzdök ellenük, nem szégyellem, míg a durvább esetek után nem tudok aludni, addig biztos lehetek abban, hogy ember maradtam, nem csak biológiailag, lelkiekben is.
Némán ülök a kórházi folyosó székén miután megmosdottam, lezuhanyoztam, mert annyi vér került rám, amennyitől joggal kérdezhetem meg, hogy egyáltalán akkor élt-e még a csávesz, mikor beértünk a kórházba. Ritkán kell mentőhelikopterbe szállnom, így ez is rátett egy plusz faktort arra az érzés kavalkádra, ami a bennem rejlő nyugalmat igyekezett szertefoszlatni.
Az a szerencse, hogy egy társának sikerült megcsípnie a nyaki ütőerét, mielőtt kivérzett volna, így történhetett az az eset, hogy még életben találtuk az úttesten fekvő férfit hatalmas vágással a nyakánál. Átvettem a teljesen sokkos állapotú társától a feladatot, nem sokan tudhatják, de összecsípni jól egy ütőeret, főleg nyakit nem olyan egyszerű, elsőre nekem is megcsúszott a kezem rajta, de másodjára, fél másodperccel később már stabilan tartottam és igyekeztem mindvégig így tenni, miközben egy remegésnyi mozdulatot sem engedhettem meg ujjaimnak a mentőhelikopter mozgása közben.
Mire átadtam a főorvosnak, én is és úgy a környezetünk eléggé vörösben állt, mindenki rohant, rengeteg orvos tette a dolgát, ahogy én is, míg nem kint találtam magam a sürgősségi szoba ajtaja előtt és ekkor éreztem, hogy fellélegzek. Nem a megkönnyebbüléstől, hanem a szó szoros értelmében mintha egy levegővétellel éltem volna át az egész helyzetet, adrenalin túltengés még a tisztálkodás közben is bennem volt, a zuhanyrózsa tapintásakor is az ütőeret éreztem ujjaim között, s bennem volt a késztetés, hogy továbbra is szorítsam, mert szorítanom kell.  
De már elmúlt, már megrogyott fáradt izmokkal ülök seggemen, előredőlt felsőtesttel könyökölök saját lábaimon és gyűrűmet forgatom idegességemben. A benti térbe nem látok be, viszont hangok olykor kiszűrődnek, ugyanakkor felfigyelek rá, hogy a pár perce nem hallok nagyon mozgolódást, se hangosan szavakat, vagy gépek működésének zaját. Nyílik az ajtó, felkapom sápadt fejem, majd felállok és az orvos arcára meredek kérdő szemekkel.
- Na? - Megrázza a fejét.
- Meghalt.

Nem az első halálesetem, de nem kevésbé üt meg lelkileg, mint az előzők. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit csinálhattunk rosszul, mivel volt a gond, hogy nem tudtuk megmenteni. Lehet az adrenalintól azt se vettem észre, hogy már rég halott?
Eléggé karikás szemekkel némán kullogok a kórház aulájába közel egy óra után, hogy megtudtam a végkimenetelt. Valósággal közel egy órán keresztül ültem a seggemen és gondoltam végig az életemet. Mióta Benji megszületett, sokkal érzékenyebb vagyok és vannak dolgok, amiket nehezebben viselek, mint azelőtt.
Odaállok a kávéautomatához, hogy legalább általa feléledjek a tompaságból, vagy csak ezzel ösztönözzem magam, hogy kezdjek már valamit, hisz ahogy mindegyik más riasztáson, ezen is túl kell lépnem. Zombimódon dobálgatom az érméket, bal alkarommal a gépnek is dőlök, míg az lefőzi nekem az amúgy darálós kávét, úgyhogy piros pont a kórháznak ezért a minőségért, búg is rendesen, jóformán az aulában tartózkodó összes személy felfigyel rám néhány másodpercig, de nem tudnak érdekelni. Ellenben jön egy ismerős arc, akin megragadnak szemeim.
- Helló! - bólintással toldom a monotonra sikerült hanglejtésemet, de hát nem fogom leplezni, hogy fáradt és megviselt állapotban vagyok amellett, hogy most legszívesebben vagy aludnék, vagy innék, esetlegesen ivás után aludnék. Nem tölt el jó érzéssel, hogy itt a kórházban látom Polát.
- Gond van? - kérdezem, miközben aggódó tekintettel utalok a betegségére, mert ugyan mi másra következtethetnék. Bárkinek rosszabbra fordulhat az állapota, nem tartottam vele a kapcsolatot, hogy képben legyen a fejleményekről.
Elveszem a kávémat és arrébb állok, egészen pontosan nekidőlök az automata oldalának, hogy ő is lekérhesse az italát anélkül, hogy útban lennék, már ha egyáltalán kávézni jött.

Meglehetősen logikus gondolkodású embernek tartom magam, akinek az agya kilencvenkilenc-egyre legyőzni folyton a szívét, de az a vicces, hogy olykor lekerülök azokba a szentimentális állapotokba, mikor nem tudom eldönteni, hogy ez vajon jó vagy rossz. Normális esetben rávágnom, hogy persze, jó és még akkor is veszettül kitartok ezen megmagyarázhatatlan - amúgy meg tudnám magyarázni, csak sosincs annyi erőm, hogy meg is tegyem - álláspontom mellett, mikor Natalie önti a képembe, hogy igazán lehetnék néha nem annyira elvetemültem barom. Aztán vannak nem normális esetek is, mint a mostani. Vegyül alapul Polát, akit meglátok a kórházban és kapcsoljuk hozzá azt a múltban megszerzett információt, miszerint egy igazán nehezen gyógyítható betegségben szenved. No, mármost bizonyára még egy útszélén hugyozó óvodás is egyszerűen rá tudná vágni erre, hogy hát vizsgálatra jött, vagy mert rosszabbra fordult az állapota, tököm tudja, de egészen biztosan a betegsége miatt lehet itt és én ebben annyira biztos vagyok, hogy meg sem kérdezem direktbe.
- Tudom. Mindig borzalmasan nézek ki... - vonom meg vállamat. Nem mond újat. Nyúzott vagyok, sápadt vagyok, meghaltam ötször, megevett a hárpia, aztán kiköpött, hogy a fiókáinak adjon, akik szintúgy megemésztettek és végül kiokádták a csontvázam még nem megemésztett maradványát, amivel most itt állok előtte. De ez amúgy nem lényeges, megszokott és beletörődött állapot, úgyhogy mintegy sakkjátszma, visszaadom a kört.
Válaszától egészen derűssé válik arcom, már az előbb felvázolt gusztustalan állapotok mellett. Van mikor a logikus gondolkodás ad egy baromi nagy seggbe rúgást és csak nyögve megehetem a tényt, amelybe beleringattam magam. De bárhogy nézzük, a valóság ezúttal szebb, mint vártam. Ritka dolog.
- Azt a rohadt! Vagyis nah, örülök, hogy akkor lényegében meggyógyultál - mondom vagy kérdezem, magam sem tudom, hangsúlyom mindkettőre ad gyanakvást.
- Ide vársz? - miközben megkavarom kávémat, át is adom a helyet, hogy ő is hozzáférjen az automatához, feltéve ha emiatt a masina miatt jött és nem telibe engem célzott meg. Tök menő ember lennék, ha az utóbbi, de nyilván nem szeretek én luxusban élni.
- Tudod, ez azért nagy szó, meg gondolom így már azért máshogy nézed a világot. Mikor ájultál el utoljára? - halmozom gondolatokkal, mintha kisgyerekként kapaszkodnék az egyetlen valamibe, vagy éppenséggel valakibe, aki segíthet nekem jobban éreznem magam. Szimplán el akarom felejteni a dolgot, vagy kibeszélni magamból, de ösztönösen elsőként a csak látszólag könnyebbik utat választom.
- Egyébként, jó az új frizura - bökök irányába. - Dögös lett nagyon.

- Azt mondják, hogy az első alkalomkor minden szebbnek tűnik - vigyorodom el, csak húzom az agyát, miközben elhalad mellettünk az egyik doki és vet egy pillanatnyi kérdőjel tekintetet felém. Szinte biztosra vehetem, hogy azt hiszi, most találkoztam újra az egyik egyéjszakás kalandom társzereplőjével. De egyébként igen, tényleg nem ez a legjobb állapotom, tagadni sem tudom, így hát végül megadom magam, ellenben próbálom terelni a témát elsősorban rá, mert legutóbbi találkozásunkkor a földről kapartam össze és ez meg itt egy kórház lenne, nem megnyugtató első látásra, hogy itt látom és szeretném, ha lebombázna információkkal, persze ha úgy gondolja, van bármi közöm hozzá, mert amúgy meg nincs.
Ha valami hír lesokkol, akkor csak mondom és teszem ami ösztönből jön és Pola meggyógyulásának híre igencsak nem várt fordulat az én fejemben.
- Teljes szívből gratulálok! - nyújtom elismerően kezemet kézfogásra, mintha Marie Curie díjban részesült volna kiváló pályázatával, na de azért valljuk be, egy kemény betegséget elhagyni nem kis érdem! És még humora is van - eddig is biztosan volt, csak azokat már elfelejtettem ennyi hónap után -, ami jól esik meggyötört lelkemnek, a mosoly se marad el. - Hát nem gondolnám, hogy olyan rossz vendéglátó lennél, lehet csak megunt már, mert nem voltál hajlandó megadni magad. - A betegségek nem szeretik az erős és életképes embereket, persze a dohány, az nagyon tud pusztítani még így is és ennél a pontnál el is gondolkozok, hogy ha Pola ki tudott gyógyulni egy komoly betegségből, akkor én mi a faszért nem vagyok már képes letenni ezt a kicseszett cigarettát? Ilyenkor annyira gyengének érzem magam, holott első látásra nem ez virít talán rólam, vagyis hát gondolom.
Nem akarok ám paraszt se lenni, hagyom, hogy odaférjen ő és mindenki más is a géphez, de ha már így hozta a sors, akkor nem lépek le, mint akinek sürgős dolga lenne, mikor meglepően nincs most meló.
- Egyszer vittem be leukémiást vérzékenység tünettel a kórházba. Volt ott izgalom, mert fejsérülést szenvedett és azon a tájékon még csak elszorítani sem nagyon lehet az ereket. Az volt a szerencse, hogy nem volt nagy a sérülés, csak nem akart elállni a vérzés, szóval nem lett belőle nagy gond, mindössze a látszat, hogy minden véres, az a ijesztő tud lenni - mesélem neki a sztorit, ha már szóba került. Kicsit más a két leukémia, de végül is egyről beszélünk, az a fránya folyékony kötőszövet sehogy sem akar működni megfelelően.
Ez a lány engem mindig lesokkol. De első pillanattól fogva, mikor megláttam szétterülni a földön egészen mostanáig, mikor bevallja, hogy az volt az utolsó alkalma. Ez egyébként nagyon jó. Megtisztelő az utolsó kaparó embernek lenni.
Meg kell említenem a frizuráját és én ezt nem flörtölésből teszem. Nagyon más így Pola és megértem, ha kellett a váltás, hiszen most mindent annyira más szemmel tud nézni, vagy csak én reagálom túl, nem tudom.
- Aki szerint úgy nézel ki, mint egy fiú, az tényleg csak egy kisfiú, vagy kislány - forgatom szemeimet. Nem fiús, hanem nőies, a szó szoros értelmében menő, én legalábbis bírom az ilyen csajokat, mert jól lehet velük beszélgetni és...
Most akkor kaptam egy puszit?
Meglepetten pislogok néhányat, mire felfogom, hogy jah, kaptam egy puszit. Azta. Még a húgom se szokott neked adni, nemhogy más, de azt hiszem, ez most igen jól esett, hiába nem igazán tudom lereagálni, hogy mi történik, mindössze a hirtelen felvett bugyuta fejem változik elégedetté az információk sikeres feldolgozásával egyidejűleg. 
- Nem rohanok. Rohanok én eleget, ha akció van. Szerencsére most nincs, kaptam egy kis időt rendezni a soraimat. - Igazából nem azért kaptam szünetet, a főnökök pont leszarják, hogy milyen traumák érnek. Szimplán ilyen a napom beosztása. Elindulok a székek felé, néhány asztalt kihelyeztek a váróknak én pedig megcélzom az egyiket.
- Sikerült és nem mondom, hogy zökkenőmentesen, de megkötöttünk a szerződést, minden papírmunkát lebuliztunk és végül miénk lett a ház. Már amúgy egészen pofásan néz ki. Sőt, azóta már egy féléves baba is kúszik benne - mesélek neki, mialatt helyet foglalok vele szemben és megállíthatatlanul kevergetem a kávémat, hogy feloldódjon benne a cukor. Nem tudom, miért hozom szóba Benjit, de azért általános tény, hogy egy gyerek érkezését nem szokták nem megemlíteni ott és annak, ahol és akinek csak tudják.

A leukémia nem egy olyan betegség, amiből könnyen ki lehet gyógyulni és nem tagadom, ez az első eset, amikor van szerencsém találkozni olyannal, ki maga mögött tudhatja már a bajokat, ráadásul nem is csak egy random ember, akivel épp összefutottam a folyosón. Valójában ez a második alkalmunk, hogy random összefutunk, de mivel az előző találkozásunk kicsit válságosabbra sikeredett, így érthetően hagyott bennük némi nyomott, nagyobbat, mint a sarki boltban lévő eladó nem túl kedves mosolya.
- Határozottan ijesztő látvány - helyeslek a vérnyomokra, amihez én már hozzászoktam, de még így is vannak helyzetek, mikor párszor nagyot dobban a szívem. Legutóbb akkor állt meg bennem a levegő, mikor is a kutyám szétrágta a ketchupos dobozt a konyha közepén, aztán helyben bealudt totál maszatosan. Az a kép egy horrorfilmbe is beleillett volna. Aztán itt volt a mostani eset is, jó sok vérrel, de én úgy gondolom, hogy nem a vörösségtől kaptam egy kisebb traumát, hanem magától a helyzettől.
- Vagy úgy - nevetek fel, ahogy pontosítja az elhangzott beszólást. Na igen, így azért már nem ugyanarról lenne szó. - Hát tény, hogy a loboncod többé nem tudja eltakarni a génjeidet. - Gondolom arcformára gondol, vagy valami hasonlóra. Nem feltétlenül tartom rossznak, ha a testvérek látszólag is hasonlítanak egymásra, Sahival elvileg nekünk is van jó sok közös vonásunk, de leginkább a tekintetünk és az arcmimikánk egyezik meg, leszámítva a kokain okozta elváltozásait, amikor éppen nincsen magánál.
Nem ismer még annyira, hogy tudja rólam, mennyire őszinte ember vagyok, azonban egyben pont emiatt is felesleges lenne nem megmondanom neki az igazat, mivel nem a főnököm, nem a szomszédom, ki megkeseríthetné az életemet, szóval mire lenne jó a hízelgés? Az égvilágon semmire.
- Tudom, hogy megy ez. Ami bevált, attól nehezen szabadulunk, ezt én is jól tudom - vigyorodom el, miközben a saját hajamra bökök. Ezzel csajoztam be, így jöttek az első sikereim az életben és hiába néha levágatom, mert nyár van, elegem van belőle, munka miatt szükséges, bármi, azért valahogy újra meg újra azt veszem észre, hogy hosszabb lett ismét, s ha nincs rá okom, nem ragadok ollót.
Leülünk a székekhez, kész csoda, hogy nem löttyintem ki a kávémat, ez is csak azért lehet, mert megtanultam már stabilan tartani úgy bármit is, miközben jó sokkal száguldunk végig az utakon. Elhelyezkedem, egy kicsit mérgelődöm, hogy sikerült kiválasztanom a leginstabilabb széket, de majd ha összezuhan alattam és én a földön kötök ki, legalább mindenki kicsi nevetni fog.
Sokan meglepődnek, hogy gyerekem van, pedig huszonhét évesen annyira nem kellene, hogy szenzáció legyen, persze tudom én, elöregedő, karrierista társadalomban élünk kétezer húszban. Elszomorító, de ezt nem Pola miatt mondom, aranyos ahogy meglepődik és még inkább élettel telik meg az arca.
- Köszönöm. Kisfiú, Benjaminnak hívják. Benjamin Liam Miles - mondom, aztán csak legyintek neki. - Szerintem ne szerénykedjünk, ismerjük már egymást annyira, hogy a frizuráknál személyesebb témákat is feltárjunk. - Képem pedig van, oh, hogyne lenne. Melyik embernek nincs kép a gyerekéről a telefonján az én koromban? Lehet a száz éves dédi nem okostelefonnal rendelkezik, ha egyáltalán van telefonja, de szerencsére nem vagyok még mentálisan sem abban a korban, s teljesen biztosan állíthatom, hogy soha nem is fogok megélni akkora kort, engem elvisz majd a tüdőrák sokkal előbb.
- Ő lenne az - mutatom felé a képet, amin épp az anyja ölében van és nagy szemmel bámulja a kamerát, aztán miután megnézi Pola, lapozok egyet, ami egy két másodperccel későbbi fotó, csak már nem a kamerába, hanem pont fölé néz rám, aranyos mosollyal, foghíjasan.
- Nem olyan minőségi képek, mint a tieid, de aminek kell, az látszik rajta. - Miután megnézte a fiamat, elfektetem a telóm az asztallapon zárt képernyővel, s a kávémat folytatom, mielőtt még kihűlne. - Tényleg és szoktál még fotózni?