Semmire sem emlékszem a balesetből.
Tényleg. Igazából arra sem nagyon emlékszem, hogy kocsiba ültem, és kihajtottam a Warrenék lakásához tartozó parkolóból – mert egy vadonatúj Bentley convertible-t még Manhattanben sem hagyunk az utcán, mint holmi szemeteskukát –, arra pedig főleg nem, hogy bármikor is elvesztettem volna az irányítást az autó felett.
Emlékszem viszont az érzésre; arra a rántásra, ahogy alattam hirtelen megállt a jármű, engem viszont vitt volna tovább előre a lendületmegmaradás törvénye, ha a biztonságiövem nem szorult volna rám. Még mindig érzem ezt a szorítást a mellkasomban, azt a fojtogató ürességet,ahogy minden levegőt kiszorított a mellkasomból, és valamiért biztos voltam benne, hogy megfulladok. Nagyjából egy másodpercig, mert aztán egy egész kamionnyi beton zúdult az arcomba, és már semmit sem éreztem.
Az első kép, amire Warrenék után emlékszem, az eza  furcsa, hullámvasutas érzés, az arcomba világító, mozgó neoncsövek, mint egy nagyon különös, nagyon csempézett alagút. Körülöttem pedig a világ legrusnyább kezeslábasait viselő emberek, maszkkal a szájuk előtt. Az egyenruhájuk színe ugyan passzolt a csempe színéhez, de ettől az egész csak még rosszabb lett.
Biztos voltam benne, hogy ez a pokol. És még csak mozdulni sem tudtam, hogy elüssem a felém nyúlkáló kezeket, amik az arcom körül csináltak valamit. A szemhéjam megint lecsukódott, és a következő pillanatban, látszólag, hirtelen megállt a világ. Nem gurultam, nem nyomott semmi; és fogalmam sem volt, hol vagyok.
Nehezek a szemhéjaim, és valamiért az egész testem is, márpedig legalább tizenöt éve dolgozom rajta, hogy semmi nehéz ne legyen rajtam, esetleg a személyiségemen és az aranyékszereken kívül. Nem látok még élesen, de érzem, hogy valami fura van az orromnál; és hogy valaki a lábamnál matat.
Megpróbálok ránézni, felülni, de képtelen vagyok rá; tompa fájdalom hasít a gerincembe, és jószerivel megbénít.
– Ne erőltesd meg magad, drága! – hallok egy határozottan nem ismerős hangot. Aztán lassan egy arc is a látóterembe kúszik, egy ötvenes afroamerikai nő, olyan rusnya nővéregyenruhában. Mosolyog, de nem értem, miért. – Felébredtél?
Válaszolni akarok, de nem tudok, nem jön ki szó a torkomon, olyan száraz az egész szám.
– Na várj csak…!
Eltűnik a szemeim elől, de aztán hirtelen a világ ismét megmozdul, és lassan félig ülő helyzetbe kerülök. A nővér nem emelte meg túlzottan az ágy felső részét, épp csak annyira, hogy rálássak a lábamra és a padlóra. Nem sok időm van értetlenül szemlélni az üres szobát, mert egy palack víz kerül elő, benn egy szívószállal. Nem mondom, hogy nem szeretem, ha kiszolgálnak, mégis fura, hogy Ő tartja nekem az üveget.
– Hol vagyok? – krákogom végül. Megnyalom az ajkaimat, vészesen szükségem van egy ajakápolóra.
– Weill Cornell Medicine, az egyik magánszobában. Baleseted volt, drága.
– Balesetem…? – Semmire sem emlékszem. Miért nem? És mi ez a nyomás a fejemben?
– Igen, autóbaleset. Nekihajtottál egy oszlopnak. De ne aggódj, már jó kezekben vagy, és minden a legnagyobb rendben!
Ezzel tudnék vitatkozni. Kezdve azzal, hogy mikor végre meg tudom emelni a kezem, mert elengedi a láthatatlan beton, ami eddig lent tartotta, és a fejemhez emelem, a hajam a kelleténél jóval zsírosabban és kócosabban ragad az ujjaim közé. Nem látom magam, de biztos vagyok benne, hogy borzalmasan festek; érzem a kórházi pizsoma műszálas viszketését a bőrömön, és a tompa lüktetést a szemgolyóm mögött, ami mindig azt jelenti, hogy karikás a szemem.
Lehunyom a szemem, hátha jobb lesz fény nélkül, de az egyre növekvő fejfájás nem akar elmúlni. Talán a hirtelen ülés okozza; megpróbálok kinézni az ablakon, de nem sokat látok, csak egy parkolót, mögötte néhány kisebb zöld területet, aztán a fasor mögött már megint a város húzódik. Ami jobban feltűnik, az a kabát, amit az ágy melletti székre terítettek, és határozottan nem az enyém. Tudom, hogy ismerős, de nem tudom, honnan.
– Volt itt valaki?
A nővér befejezi végre a takaróm igazgatását és a karomba kötött infúzióval való babrálást. Valamiért késztetést érzek kitépni a karomból, az orromba vezetett apró csővel együtt, amit igazából nem is érzek, csak a tudat maga zavar.
– Hát persze. A szülei…
– Senkit sem akarok, hogy itt legyen – vágok közbe határozottan. A hangom még mindig recsegős kissé, de már kezd jobb lenni. – Hallja? Fizetünk ezért a szobáért, nem is keveset. És nem akarok látogatókat.
Addig legalábbis biztos nem, míg nem kerülök legalább félig elfogadható állapotba; amely így is több, mint amit az emberek nagyja jobb napjain kiprésel magából, de csak azért, mert mások elvárásai nevetségesen alacsonyan vannak, az enyéimet nem kell lejjebb engednem magammal szemben. Főleg magammal szemben.
Látom a nővéren, hogy habozik, végül viszont megint elmosolyodik, és az egyik, színes, nagy virágcsokor – orchidea, a csíkoslevelű fehér-rózsaszín fajtából – vizét kiönti a kis csapba, és frissel tölti fel. – Tudja, én hálás lennék, ha valaki napokig itt ülne az ágyamnál, annak ellenére, hogy nem vagyok magamnál. Igazán jó barátja van.
Jó barátom…? Lehunyom a szemem, és fáradt sóhajjal dőlök hátra a párnára. Valahogy van egy sejtésem, hogy ki lehet az. – Hol van?
– Néhány perce ment ki a folyosóra telefonálni. Ha igazán szeretné, megmondhatom neki, hogy felébredt, és egyedül szeretne lenni, de azt hiszem, Miss Koch-ot egy elefántcsorda sem tarthatná vissza.
Abban biztos vagyok.
Csak megrázom a fejem, gyengén, mert valamirét nem akarnak rendesen működni a nyakizmaim, és talán nem is látja, mindenesetre nem nézek rá többet, ő pedig hamarosan kimegy, miután megbizonyosodott arról, hogy nem, tényleg nem szeretnék pudingot. Csak azután jutott eszembe, hogy megkérdezhettem volna, van-e az ajándékboltban egy rendes fésű, miután már elment.
Még mindig nem értettem nagyon sok dolgot; néhány viszont összeállt, és egészen biztos voltam abban, hogy mi fog következni. Valószínűleg a Nevenincs Nővérnek igaza volt abban, hogy hálásnak kellett volna lennem; de képtelen voltam rá. Én senkit sem kértem, hogy legyen itt. Sőt, ha nem Elláról lett volna szó, valószínűleg rögvest el is küldöm. Még Nate is előbb adja fel, mint Ő. Pedig tényleg, őszintén semmire sem vágytam kevésbé, mint elnyomni ezt az egész érthetetlen katyvaszt, ami jelenleg a testemet és a gondolataimat alkotta, és a magam szét-kórházazott külsejével végignézni, ahogy Ella elegánsan bekopog a magassarkújában, a kilóméteres lábaival meg a tökéletes sminkjével, és… és itt van.
Mert erre mit lehet mondani?
De végül meghallom a kopogást a folyosón, és tekintve, hogy a nővérek és orvosok minden szívfájdalmam ellenére még mindig klumpában meg Crocsban suhantak végig a folyosókon, tudtam, hogy ő az. A lehetőségekhez képest megpróbáltam összeszedni magam, ami valójában csak annyiból áll, hogy megigazítom a takarót, hogy a lehető legtöbbet takarjon ebből a kórházi göncből, és megkíséreltem beletúrni a hajamba, hogy legalább a jobbik oldalra igazítsam, de az ujjamra csiptetett szívverésmérő akármi megakadályozott benne. Még épp időben sikerült kibogoznom az odagubancolódott szálakat, amikor nyílt az ajtó.
– Jó reggelt – köszönök jobb híján, bár fogalmam sincs, mi a napszak. New York felett az ég általában felhős, szóval az alapján se igen tudok tájékozódni. – Mondanám, hogy gyere beljebb, de a nővér szerint már beinvitáltad maga– khm. Bocs. – Úgy elhalt-elvékonyodott a hangom, mintha épp allergiás reakciót kapnék a virágoktól. Köhintettem egyet, amitől viszont veszettül sajogni kezdett a bordám. – Szóval. Beinvitáltad magad, úgy, hogy kirúgni sem mernek… Azért így elég nagy előnnyel indulsz.
Igen. Itt határozottan arra célzok, hogy kurva szarul festek, és önhibámon kívül nem hozom a szokásos dögös formámat, ami egyszinten áll az övével.
– Légy már olyan drága, ideadod azt a kis lapot, amit az ágy lábához akasztottak? – Kíváncsi vagyok, pontosan mivel is állok szemben; és tudjam, melyik olyan fájdalom, aminek nem kéne ott lennie.

A legfőbb támogatója, hát persze. Valahol a csontvelőm tájékán lobban fel a maró gúny és rosszindulat, szavai akár elejtett cigarettacsikk az olajfúrókúton. Nem tudom, mennyire érdemli meg, és mennyire fakad ez tehetetlen dühből, amiért itt vagyok, így, ebben a helyzetben, és még Neki is itt kell lennie, de nem mutatom ki, hogy zavar. Pedig legszívesebben mindenkivel üvöltenék, hogy takarodjon innen, mert néha én is megérdemlem, hogy elmerüljek az önsajnáltatás mocsarában – főleg most, amikor tényleg úgy festek, mint aki a mocsárból szökött.
– Ezt nagyon jól látod – bólintok, magamba és a fájón lüktető gerincembe sugározva minden eleganciát, amit ebben a környezetben össze tudok gyúrni, és végig simítok a lepedő szélén, a ráncokkal viaskodva. – Emlékszel Davidre? – Nagyjából három éve jártam fele pár hónapig, de túlzottan nyomult, lassan már beköltözött hozzám, és egy darabig tűrtem, mert nem volt rossz arc, és az ágyban is jól kijöttünk egymással, de aztán kidobtam. Szó szerint, a holmijait, amiket lassan becsempészett hozzám, dobozban találta meg a folyosón. – Egyszer korábban jött haza, és meglátott smink nélkül. Kimásztam az ablakon. Remélem, betörőnek nézett, de utána se beszéltünk róla.
Hogy mennyire viccelek ezügyben, azt pedig döntse el maga.
A lehető legelegánsabb kézmozdulattal veszem el tőle a táblára csatolt laphalmazt, nem törődve a vállízületembe nyilalló fájdalommal. Ha más lett volna itt, akár csak a nővér, őt kérem meg, hogy olvassa és fordítsa le nekem, ami ide van írva, mert olyan megerőltető ez a sok idegen szó, de Ella előtt egyébként is felesleges volt titkolnom, hogy történetesen jól olvasok latinul.
Intrakraniális sérülés, kulcscsont törés, bordarepedés, bevérzett mellek, légmell… Nincs végtagtörés; bár ír egy repedést a sarokcsontra. Nem hajtottam túl gyorsan, ezek szerint; semmire sem emlékszem. A polytrauma leírások felett van egy gyors összegző is arról, mi okozta a balesetet; ezek szerint oszlopnak hajtottam. Megjelenik előttem egy kép, ahogy a motorháztető előttem úgy nyílik ketté a beton oszlop hatására, mintha kreppapír lenne, de nem tudom eldönteni, hogy ez valódi emlékkép, vagy csak az információk hatására rakta össze az agyam.
Hirtelen erős fájdalom nyilall a halántékomba, lehunyt szemmel dörgölöm meg, mintha ki tudnám masszírozni a koponyámból, aztán félrerakom a kórlapot, és visszadőlök. A nyakam izmai úgy sajognak, mintha hetekig rossz pozícióban aludtam volna; valószínűleg az ostorcsapás-sérülés miatt. Jelenleg ennek kellene a legkisebb gondnak lennie, mégis hihetetlenül zavar.
Csak félig fogom fel, hogy épp öltözködik – egy átlag férfi valószínűleg bármit megadna, hogy most helyet cseréljen velem, engem viszont nem annyira a feltáruló kép érdekel, inkább a jelenlétén elmélkedem. Annak ellenére, hogy nagyon is tudok értékelni egy vonzó női testet. Nem mondom, hogy kevésbé fájok, most, hogy emberi ruházatban van, de a lelkemnek jót tesz. Bár így és mérföldekkel jobban fest nálam.
– Külön felbéreltél egy bejárónőt a kórházba? – kérdem laposat pislogva. Gondolom, a sajátjára gondol, de az sem olyan hű de logikus lépés, tekintve, hogy nem épp itt lakik. Bár amilyen magabiztosan uralja a teret a jelenlétével, akár azt is el tudná hinni az ember. Jellemző rá.
Próbálom nem magamra venni a megjegyzését, mert már úgyis mindegy, és sóhajtva igazgatom magam nagyobb kényelembe. – Nincs kedvem megmozdulni – mondom. Mindenem izzadtnak, ragadósnak és betonba csomagoltnak tűnt, de egyszerűen túl nagy erőbefektetésnek tűnt megmozdulni. Arról nem is szólva, hogy még eléggé rá vagyok kapcsolva a gépekre. – Nincs kedvem semmihez.
Balesetem volt. Eddig is értettem, de valahogy most kezd igazán realizálódni bennem – pontosabban, inkább azt kezdem megérteni, hogy egyáltalán nem realizálódik. Én vagyok itt, az én testem, az én tudatom, mégis teljesen szürreális a helyzet. Én fekszem ebben a kórházban. Az előbb még Warrenékkel voltam, és Nate épp azt fejtegette, az idő miért köralakú, aztán egyet pislogom és itt vagyok. Hogy lehet ezt felfogni?
– Miért vagy itt? – kérdezem aztán, kissé gyengén, mert úgy tűnik, most elég gyorsan kifúlnak a tartalékaim. Olyan, mint egy nagyon rossz füves cigi utáni tripp; némi vatta a fejben, nem sok, nem szállsz magasan, csak nehéz koncentrálnod. Felé fordítom a fejem, és valami félmosoly-szerűséget produkálok. – Ne értsd félre, rendkívül megható. De gondolom van jobb dolgod is, mint itt szobrozni mellettem… Főleg, hogy most nem vagyok a legjobb társaság. És az agysérülésem miatt, feltételezem, nem nézhetek se tévét, se laptopot, se könyvet… Egy keresztrejtvény talán belefér. Te megkapod a sudoku-t.
Aludni szeretnék; ugyanakkor pedig nem. Mert hiába szeretném, hogy ha mikor legközelebb magamhoz térek, otthon legyek, és kiderüljön, hogy ez csak valami rossz álom volt, tudom, hogy nem ez fog történni. Öt ujj van mindkét kezemen; ez nem álom. – Szóltál erről másnak?

Ella és én… Amennyire sokban hasonlítunk, legalább annyiban különbözünk. Azt hiszem, nem egészen ért egyet az én úgynevezett „kapcsolatfüggőségemmel”, ami véleményem szerint az egyik legkevésbé ártalmas függőség, ami csak létezik, és egyébként is mindenki addiktiválódott valamihez, valamire, legfeljebb baszik bevallani. Szintén nem osztja nézeteimet azt illetően, hogy mennyiben hatásos alátenni valakinek, főleg egy férfinak, azért, hogy elérd a célod; az ő határai jóval hamarabb megtorpasztják, mint engem. Vannak dolgok, amikkel nem érdemes felvenni a versenyt; ilyen Manhattan majd’ összes pozitív hitelkredit indexszel rendelkező egyéne, általában legalább harminc, de inkább negyven felett. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy Náluk van… nos, minden. Magam részéről a legkevésbé sem érdekel, ha a publikum szemében nem vagyok több egy csinos babánál az oldalukon, mindaddig, míg ugyanúgy megkapom, amit akarok, és ha jobb lábbal kelek fel, akkor még a közjóért is teszek általuk. Ella, úgy vélem, a közjó érdekében inkább a Taigetoszról lökné le őket, Ez itt nem a 19. század üvöltéssel.
Úgyhogy sok dologban különbözünk. Abban viszont egyet tudunk érteni, hogy Davidre egyébiránt nem is különösebben érdemes emlékezni. Én sem tettem, mikor fél éve összefutottam vele, és csak húsz perc után esett le, hogy atyaégénjártamezzelarozsomákkal.
– Ah. Hát persze. Buta én – sóhajtom teljes átéléssel. Miért is feltételeztem, hogy Ella felbérelt valakit? Nem. Hozta a sajátját. Egy kórházba. Tudom, hogy nem különösebben érdekli, mennyire kedvelik mások, mert, nos, elég pénze van ahhoz, hogy megtegye, és elég hosszú lábai is hozzá, hogy arrébb sétáljon, ha valakit nem kedvel – igény szerint esetleg seggbe rúgja, de kár lenne egy jobbféle cipőért –, de véleményem szerint jogom lenne egyedül maradni, a kórházi nővérrel, aki vagy jobban kitakarít, mint másnál, vagy nem. Szeretem magamnak elintézni ezeket a dolgokat. Ha már ágyhoz vagyok kötve, a legkevesebb, hogy az a szórakozásom megmarad, másokat manipuláljak.
– Nem fognak bejönni – rázom meg a fejem, a körömet figyelve. Leszedték a körmömet, pedig drágán építtettem. Szokatlan a saját, rövid, zömök körmeim látni az ujjamon. Ezzel még rendesen vakarózni se tudok. – Nem akarom látni őket.
Meg mást sem. De Ella akaratával csak Ella vetekedhet. Meg Warren, esetleg. De őt se akarom látni.
A válaszát hallva savanyú mosolyra rándul a szám. Hát mi másért lenne itt. – Jó munkát végzel – biccentek, felettébb hálátlanul, de… Basszus, most volt balesetem. Ha hálátlan akarok lenni, akkor az leszek. Nem én kértem, hogy itt legyen. Mármint, jól esik. De akkor sem akarom.
– Én és az üzlet nem jövünk ki túl jól – dőlök vissza a párnára. Lehet, hogy a fájdalomcsillapító hatása kezd enyhülni, mert egyre élesebb a fájdalom a gerincem mentén és a tarkómban. – Állítólag nem értek a pénzhez. Csak azért, mert elköltöm, pff…! Erre lett kitalálva. De leszek a reklámarcod, megfelelő profitért. – Mindez azért elég szarul hangzik, ha hozzátesszük, hogy elvileg én is üzleti szakon tanulok. Fogalmam sincs, miért. De számít már egyáltalán?
Balesetem volt. Nekihajtottam egy oszlopnak. Majdnem elütöttem valakit. Mindezt bedrogozva; mert annyira még emlékszem, hogy kimentem a fürdőbe és bevettem két bogyót. Talán kicsit erősebb dózisút szereztem, és elfelejtettem? Nem szoktam bekábulni tőle, most pedig minden kiesett.
Ha viszont volt a szervezetemben gyógyszer, ráadásul akkora mennyiség, arról a kórház is tud. És, potenciálisan, a rendőrség.
– Azt hiszem, abbahagyom az egyetemet. – Nem nézek Ellára, a plafont bámulom, ami meglepően tiszta, szóval alighanem nem rég lett festve. Még a legmodernebb kórházak plafonja is mindig beázik. New York képtelen normális csővezetékeket kiépíteni az álmennyezet fölé. – És lehet, hogy kell egy ügyvéd… De őt se akarom látni. Hé, ez a vacak szerinted be van kapcsolva? – fordulok a mellettem lévő állvány felé, ami ruhafogasra hasonlít, de kalap-kabát helyett egy sósvizes infóziószacskó lóg belőle. Van ott egy másik tasak is, amiből nem csöpög a folyadék, de rá van kötve a csőre, ami eltűnik az alkaromba vezetett kanülben. Tovább vezetem a tekintetem és meglátok egy kis kapcsoló-szerűséget, ami szintén ehhez a rendszerhez van kötve. Ez lehet az adagoló. – Hé, szerinted ebben mi a franc van? Toradol? Fentanyl? Rohadtul remélem, hogy nem valami Ibuprofen, mert rájuk borítom az asztalt. A minimum némi morfium lenne. – Megnyomom a gombot. Aztán még egyszer. Meg még egyszer.
És még egyszer, mert rohadtul tudom, hogy a legtöbb ilyen cuccra már rég nem reagál a szervezetem. Annál magasabb a szervezetem tolerancia-szintje.
– Ha már úgy tűnik, hogy úgysem tudlak kirúgni innen… Akkor legalább mesélj valamit. Meddig voltam egyáltalán kiütve? Azóta becsődölt már a BitCoin? Küldtél mentőcsomagot Farmeramán? Warren elkapott már valami STD-t? Mindegyik egyenlően érdekel.

Sehogy se akarok egyeztetni vele, üzenem a tekintetemmel, és bízom benne, hogy így lassan tizenöt év ismertség-barátság után talán már elég jól veszi a nonverbális jeleim ahhoz, hogy ne kelljen kimondanom. Valahogy a szavaknak mindig súlyuk lesz, ha kimondod őket; pedig igaz, hogy a szó elszáll, az írás pedig megmarad, de ez is mindig csak annak élt, akinek nagyobb vesztenivalója van az elszállással, nem? Akit az kísértene, hogy örökké ott maradjon a Szó, annak esze ágában sincs elrepülni, inkább örök visszhangként kísér. Mint azt mondani: függő vagyok. Két szó, nem nagy dolog, de már a gondolatától is elnehezedik a mellkasom. Pedig olyan napjaimon, pillanataimban, amikor épp mérges vagyok rá, még arról is meg tudom győzni magam, hogy igazából nem is kedvelem annyira. Kedvelem, mert szórakoztató társaság, és mert megért, és közösen tudjuk ugyanazokat utálni. De ez nem jelenti, hogy egyébként ne tudnám itt hagyni, ugye? Az okosak szerint az idő nem létező dolog, nem olyan, mint a hossz vagy a súly, ez csak az emberi percepció csalétke. Én nem értek hozzá, de ha igaza van, lényegében csak egy marék emlékem van, és nem köt össze más.
Józan napjaimon viszont tudom, hogy ez az egész hatalmas marhaság. Ha nem így lenne, akkor simán közölném vele a dolgot, nem pedig azon gondolkodnék, hogy húzom ki magam alóla.
Egyelőre nem sok tervem van, azt leszámítva, hogy várjam, mikor üt be ez a csoda, ami egyre égetőbb; ha nem teszi zárós határidőn belül, szétrobbanok. Az sem segít, hogy fogalmam sincs, mi lehet ez a cucc. – Még sosem próbáltam… Asszem nem üt túl hamar. – Ellentétben Ellával, aki ahhoz képest, hogy segíteni és felvigyázni van itt, nem nagyon akarja elfogadni, hogy most épp egyedüllétre van szükségem. – Tudod, van az a nő… Valami írónő, nem jut eszembe a neve, aki írt egy rövid kérdőívet a többi írótársának, hogy meg tudják ítélni, vajon jól írják-e meg a női karakterket. És az egyik kitétel az volt, hogy beszélnek-e másról is a pasikon kívül. Szerintem buknánk a tesztet – dünnyögöm mély, drámai sóhajjal. – De azt is gondolom, hogy az a nő csak régóta nem szexelt egy jót, és hisztis.
Elvégre, nem egy írónő fogja megmondani Ella Johnson-Kochnak, mikor beszélhet Warrenről, ez még Warrennek se megy. Ezek után pedig nem feltételezném magamról, hogy nekem sikerülne rávennem, hogy elmenjen anélkül, hogy akarna. Márpedig ő már közölte a feltételeit.
– Na jó – sóhajtok fel, ülőhelyzetbe tornázva magamat. – Hogy lesz a tisztálkodás? Lufával megmosod a hátam? Vagy fizetsz valakit? – vonom fel a szemöldökömet. Amíg itt van, nem tudok gondolkodni, pedig most át kell értékelnem jó néhány dolgot. Igazából… mindent. Bárhogy is dönt, én már nem vitatkozom vele, és engedelmeskedem.
– Szeretném, ha nem beszélnél erről a többieknek – teszem még hozzá, némileg mellékes szálon. Nyilván nem arra gondolok, hogy jól vagyok, hanem… a részletekről. Amiket Ella most már jobban tud, mint szeretném. – És ha nagyon, nagyon határozottan közölnéd velük, hogy nem akarom látni őket, virágból pedig csak húsz dollár per szál felettieket fogadok. Plüss nem kell. Én… Szeretnék majd beszélni veletek. Együtt vagy külön, de ahhoz előbb döntésre kell jutnom.
És ahhoz képest, mennyire el tudom hitetni magammal néha azt, hogy Ella igazából nem a barátom, aki fontos nekem, hanem egy kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatom… Tudom, hogy ebben most csak rá számíthatok.