Legközelebb talán kicsit jobban át kellene gondolnom, ha olyan ajánlatokkal dobálózok, hogy majd én viszem a kaját. Főleg akkor, ha három fogásos vacsoráról lenne szó. Vagy harminc percet vártam arra, hogy a pizzánk kész legyen, ez nem tesz túl jót a türelmetlenségemnek. Aztán, hogy a fánkot sem legyen olyan könnyű megszerezni, konkrétan az orrom előtt zárták be az ajtót, ezzel további időveszteséget és rohanást szerezve magamnak, hogy eljussak a következő üzletig. Az pedig nem könnyíti meg a dolgom, hogy egy nagy pizzást dobozt cipelhetek magammal egész idő alatt, nem mellesleg az eső is csak szakad. Talán a beszerzési sorrenden sem ártott volna változtatnom egy kicsit. A fagyi... Na arról meg végképp lemondok. Nincs az az isten, hogy most újabb köröket fussak le, miközben már így is bőrig áztam, azért, hogy mire megérkezzek Adrian lakására már csak egy összeolvadt valami maradjon belőle. Remélhetőleg lesz neki otthon, vagy majd legközelebb bepótoljuk. Már annyira éhes sem vagyok. Ha pedig Adrian panaszkodni mer arra, hogy az étel már rég kihűlt, valószínűleg el fogom küldeni melegebb éghajlatra, de minimum egy új pizzáért. Meglátjuk, hogy ő jobban fog-e vele boldogulni.
Nem így terveztem az estét, már csak azért sem, mert jó hírekkel érkezem. Most mégis inkább vagyok bosszús, mint bármi más. Maximalistaként a legjobbat akartam, csak gyorsan beszerezni mindent, aztán megosztani vele a híreimet. Semmiképp sem szerettem volna egy olyan kezdetet, mint a legutóbbi alkalommal.
Az ajtó előtt még megállok néhány másodperc erejéig, igyekszem elüldözni bosszússágom, elvégre megijeszteni sem akarom őt. Aztán néhány mély levegővétel után, megnyomom a csengőt. Természetesen most nem váratlanul érkezem. Nem akarom megkockáztatni, hogy esetlegesen rátörjek mikor nem egyedül van. Nem biztos, hogy okos döntés lenne részemről. Így aztán még reggel küldtem neki egy rövid, de mindent elmondó üzenetet, a privát telefonszámomról, amit éppen erre az esetre kerítettem be. Hiszen az sem lenne a legokosabb lépés, ha a publikus telefonomról jelzek neki, aztán ha valakinek kutakodni lenne kedve, igencsak hamar bajban leszünk.
- Gondolom a világ legjobb pizzája némileg vizes lett... meg hideg. - Mondom miközben már nyomom is a kezébe a dobozt, amitől a karom már réges rég leszakadt, majd ismételten invitálás nélkül lépek be. Ehhez hozzá fog szokni. Ebben egészen biztos vagyok. Bár tekintve arra, hogy konkrétan csavarni lehetne belőlem a vizet, jobbnak látom nem tovább sétálni. Nem szeretném ha kinyírna amiért mindent átáztatok. - Mondtam már, hogy gyűlölöm az esőt? - Szemforgatva nézek rá, de próbálom magam nyugtatni, miközben a fánkos dobozkát is átadom neki. Tudom, kedves vagyok. Aztán a kabátom alól húzom ki az est legfontosabb híréhez vonatkozó papírokat, amiket próbáltam megmenteni az elázástól. Kisebb-nagyobb sikerrel... Talán még olvasható lesz, bár eszem ágában sincs azonnal ezzel kezdeni, így csak egy rejtélyes kis mosolyt eresztek el. Ezzel is jelezve, hogy majd ha eljön az ideje, megtudja mi áll benne.

Csendben csukom be az ajtót magam mögött, a táskát ledobva a komódra, kilépek a cipőmből, s az esernyőt is a tartóba dobom. Halkan csusszan a nyakkendő, ahogy kibontom, miközben a fürdő felé tartok. Felfrissülni vágyok, az egész nap fullasztó volt.
A zuhany után a képemet bámulom. Már nem olyan karikás és sápadt, mint a múlt héten. Nem csak az egész tény aggasztott, hanem rengeteg munka és felelősség szakadt a nyakamba, és mivel sosem adok ki pocsék munkát a kezem alól... ma lett volna a harmadik nap, hogy bent alszom, de úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó tönkremenni bele. Annyira lefoglalt a munka, hogy nagyon keveset tudtam azon rágódni, mennyire is vagyok veszélyben. A vészcsengők viszont minden alkalommal jeleztek. Eddig legalább hét teszten mentem át, s még mindig adom azt a fiatal srácot, akit másik osztályról tettek át, és megfelelni akar. Viszont eddig már háromszor kellett belenyúlnom olyan dolgokba, amikben kezdtem meglátni, a behálózás megkezdődött, s ügyesen kell a lapokat kavarni, s nem bízhatom el magam. Tegnapelőtt viszont bizalmasan támasztotta meg a kezét a főnököm az asztalomon. Helyettesként nekem is ott kell lennem a hétvégi partin. Nem okoz gondott a puccolás, ebben nőttem fel, adok én papagájt és pávát is, ha úgy hozza a helyzet. Jelen esetben a megilletődött és örömteli helyettes arca ragyogott fel. Akinek politikus az apja, tehát valahol kötelezőnek érzi, hogy őt meghívják ilyen rendezvényekre.
Már a pólót húzom magamra, mikor meghallom a csengőt, a szívem egyből kiszakad a helyéről. Talán mégis hallgatnom kellett volna Biancára és legalább egy kamerát beszerelhettem volna. Mégis, zokniba bújtatott lábbal haladok a bejárati ajtó felé, és a még vizes hajamba túrva nyiitom ki az ajtót, s egyből nagyra nyílik a szemem.
- Kit érdekel, hogy elázott a pizza – szólalok meg másodperces késéssel, miután az ijedelmem alábbhagyott és megláttam ázott verébként. Belököm az ajtót, majd kirobban belőlem a nevetés. - Nem elégszer. Szerintem te jobban el vagy ázva. Mars a fürdőszobába, addig eltüntetem a Nia... - ekkor rántja elő a papírt, meg is állok egy pillanatra a szó kellős közepén. - garát. Ez mi?
Csak nem  azért jött, hogy letartóztasson?! Addigra már a dobozok a kezemben vannak.
- Bármi is az, előbb a fürdőszoba. Találsz tiszta törülközőt, szappant, tusfürdőt a szekrényben. Addig keresek neked száraz ruhát. Már ha nem lesz túl nagy rád – morfondírozok.
Remélem, szót fogad, mert ebből nem megfázás, hanem tüdőgyulladás lesz. Leteszem a pultra a dobozokat. A pizza még menthető, be is teszem a sütőbe, aki mikrózza, meg is érdemli. Beállítom, majd kikapcsol magától.
- Hideg a pizza! - kiáltom el magam, tudom, hogy mondta. - És hol a fagyi? - mert cukkolni ér, van a fagyasztóban jégkrém, ha megkívánja. De a papíron jár az eszem. Nem fogok elrohanni, nem olyan vagyok. Bemegyek a szobámba, az onnan nyíló gardróbba, s kiválasztok neki meleg holmikat, még egy kisebb méretű zoknit is találok, amit tuti nem én hagytam itt.
A szívem azért zakatol, mert remélem, hogy nem rossz hírrel jött, mert én rossz hírt hozok, tény, hogy attól függ, honnan nézzük.

Ahhoz képest, hogy mennyire is imádom a vizet, mennyire szeretek úszni, vagy legyen szó bármelyik vizisportról, hát annál jobban gyűlölöm az esőt. Főleg ha még alatta is kell állnom és nem otthonról, a meleg szobám ablakából kell azt néznem. Mert hát azért mindennek megvan a határa. Az egy egészen más dolog ha egy napsütötte forró napon kell megmártózni a hideg vízben, a kellő felszerelésben. Nem pedig egy hűvösebb éjszakán, egyik kedvenc öltözékemben. Mindenesetre, szemmel láthatóan Adrian sokkal jobban élvezi a helyzetet, mint én magam. Mikor nevetésbe kezd, néhány nem túl kedves pillantást vetek rá, majd végül én is felnevetek. Már hogy is bírnám ki nevetés nélkül? Elvégre a helyzet tényleg megkívánja, és külsős szemmel valószínűleg nagyon is viccesen festhetek.
- Csakis én lehetek ilyen szerencsés. - Mondom kezeimet megemelve, majd azonnal le is engedve őket. - De örülök, hogy te ilyen jól szórakozol. - Ami igazából nem is hazugság. Jobban kedvelem ezt a fogadtatást és jókedvet, mint a legutóbbi siralmas hangulatot. Még akkor is ha a vicc tárgya jelenleg ténylegesen én vagyok. Azt azért mondanom sem kell, hogy szívesen fogadnám most egy jó szoros ölelésbe, csakhogy megtudja milyen jól is érzem magam a bőrömben. - Ez? - Mutatom fel a kezemben lévő papírokat. - Majd megtudod, ha jófiú leszel. - Egy ördögi mosolyt eresztek el, eszembe sem jutna máris elárulni neki. Ám reakciómból megítélheti, hogy nem rossz hírekkel érkeztem, különben egyáltalán nem viccelődnék vele. Elhelyezem a papírokat, természetesen lefelé fordítva, az első kezem ügyébe kerülő asztalon, miközben már bújok is ki a cipőmből és kabátomból. Az utóbbit a fogasra helyezem, ahol reményeim szerint meg is fog száradni.  
- Köszönöm, és bocsánat a takarítanivalóért. - Vetek rá néhány bocsánatkérő pillantást. - Ezt pedig nem piszka amíg oda leszek! - Mutatok a korábban elhelyezett papírokara. Nagyon nem szeretném ha elolvasná a jó hírt, anélkül, hogy látnám az örömét. Ennyit nekem is meg kell hagynia belőle.
Próbálok minél kevesebb nyomot hagyni magam után, amíg a fürdőig el nem érek. Nem akarok túl sok munkát hagyni rá, még akkor sem ha megérdemli, amiért konkrétan az arcomba nevetett. Az ajtót becsukva, első dolgom, hogy az általa emlegetett tárgyak keresésére induljak. Csak a fürdőszoba akkor, mint az én egész lakásom, fogalmam sincs, hogy nem veszik el benne. A forró tusolás után, amit akár órákig is élveztem volna, ha alkalmam adódott volna rá, zavartan tekintek a vizes ruháimra. - A francba. - Mormogom el az orrom alatt, miközben már jó szorosan tekerem is magam köré a törülközőt. Most semmiképp sem szeretnénk balesetet, már így is eleget röhögött rajtam.  
- Reménykedtem abban, hogy nem fogsz leküldeni még fagyiért is. Már így is eleget áztam. - Állok meg a konyhában, s válaszolok korábbi kérdésére. - De ha gondolod én szívesen kivárom itt a melegben amíg te elrohansz érte. - Mosolyodom el pimaszul, bár lehet nem most kellene ugratnom őt. Hiszen aligha vagyok olyan pozicíóban amiben ezt megtehetem. - Szóval ha nem szeretnéd, hogy az est további részében egy törülközővel díszelegjek, örülnék néhány medve méretű ruhadarabnak. - Mert csak nem bírom visszafogni magam.

Jót mosolygok magamban, mikor meglátom az ajtónál állva. Hiszen, ha tenni akarnának valamit, ahhoz nem feltétlenül a csengőt használnák. Másban vagyok óvatos, és tudom, hogy lehet tőlem jóval magasabb szinten a szakmában, mint én, és ha rájönnek, hogy miként keverem a paklit, vagy éppen nyúlok később oda és kozmetikázok, nem éppen egy ázott pizzával fognak becsöngetni hozzám.
- Inkább valaki másra hasonlítasz. Szoktam reggelente látni a tükörben – ebben ugyanolyan, mint én.
A szemem bűvölten nézi a papírt.
- Nem, az ázott pizzás doboz. Ne mááár! Akkor sosem fogom megtudni – vágok bűbánó arcot, de közben figyelem az ő arcát is. Lehet, mégsem rossz hír, s így figyelmem máris inkább arra terelődik, hogy a végén megfázik.
- Ugyan, nem tesz semmit – valójában örülök, hogy látom. Aggódok érte is, de szerintem sokkal jobban ellavíroz az ilyen életben, mint én valaha fogok.
- Ahh már. Miért kell tudnod, mi jár a fejemben – panaszkodok, de közben a mosoly ott van az arcomon.
Nem tart semeddig felitatni a vizet a megfelelő eszközzel, vissza is teszem, a szövet is hamar  meg fog száradni, a kabátot pedig egy vállfára helyezem, hagyva, hogy még hamarabb megszáradjon.
Emlékeztem, hogy vannak kisebb holmik is nálam, általában itt hagyok holmik, és ha a csajok megtudják, hogy nálam vannak, lesz ám cicaharc, igaz, sokkal inkább haverok vagyunk, így legfeljebb jót szórakozunk az egészen. De csak zokni, egy … fogalmam sincs, milyen nadrág vagy mackó, viszont felsőben csak a pólóimmal tudok neki szolgálni, van hosszú ujjú, azt is odarakom a kanapéra, mert be nem nyitok a fürdőbe. A párna viszont ráborul az összehajtogatott ruhákra, amit nem veszek észre.
- Nem is adtál rossz ötletet – csettintek egyet. - Arra értve, hogy ha már vizes vagy, igazán leugorhatnál egy doboz fagyiért – hagyok egy kis szünetet. - De ha gondolod, akkor válogathatsz a fagyasztóban lévők közül. -vigyorodom el..
Ekkor fordulok csak meg, addig a pizzás dobozzal bajlódtam, hogy szemetes képessé tegyem. Önkéntelenül végigszalad rajta a tekintetem, összeráncolom a homlokom, a kanapéra siklik tovább a tekintetem. És rájövök, hogy eltűnt a ruha a párna alatt.
- A kanapéra készítettem, de a párna elrejtette. Remélem, azért nem esel orra bennük, de szerintem van, amelyikbe négyszer is beleférnél – még hogy medve.
- Kérsz forró teát? - Ekkor cseng a sütő, mivel lassú melegítésre tettem, ne süsse meg még egyszer, ha nem muszáj, elvégre nem piritóst eszünk.
- De van tömény is, ha melőbb szeretnél felmelegedni. Akarom mondani, nyugodtan bemehetsz a szobámba átöltözni – mert megint elfeledkeztem arról, hogy egy szál törülközőben van és éppen nem kéne megfáznia, még ha szőnyeg van mindenhol, szinte.
Az asztalra teszek tányérokat, nem vagyok egy kanapén eszegetős, megtanultam megadni a módját a dolgoknak és ezért jó más helyzetekben máshogy enni.
Aztán csak leülök és sóhajtok egyet, várva, hogy csatlakozzon.
- Hogy vagy? - Pillantok rá. - És mik azok a papírok? - Ideje nekem is elmondani, hol tartok éppen. Még az elején, de nagyon sok energiára és erőre lesz szükségem, főleg, hogy még mindig nem tudom, kikkel és mivel állok pontosan szemben, még így sem.

Az ugratások eredményeként, nem mondom, hogy néha nem rúgnám már jól fenékbe. De ezek vagyunk mi. Ezzel csempészünk némi vidámságot egymás életébe és tesszük emlékezetessé a közös pillanatokat. A saját és egymás határait pedig ismerjük, nem lépjük át, nem megyünk át sértegetésbe, de ha néha mégis megesik, tudjuk, hogy semmi komolyság nincs a dologban. Azt pedig nem is tagadhatom, hogy igenis élvezem, amikor viccelődhetek vele. Mellette nem kell folyamatosan a komoly nyomozó nőt eljátszanom, még akkor sem ha munkaügyben jövök hozzá. Egy kis kikapcsolódás, elszakadás a mindennapi életemből pedig nagyon jól tud esni. Ő nem aggódik azon, hogy esetleg valami rosszat mondana, hiszen nem nyomozóként ismert meg.
- Nem is tudtam, hogy reggelente még nőiesebb vagy.- Nevetek fel, bár tudom, hogy nem pont erre gondolt, én mégsem tudtam ellenálni a lehetőségnek, amit ő maga adott meg nekem.  
- Azért kell tudnom, mert a helyedben az én fejemben is pontosan ez járna. - Az ember pedig magából kell, hogy kiinduljon. A helyében az első gondolatom lenne, hogy amint ő eltűnik a fürdőbe, belekukkantok a papírokba. Az már más kérdés, hogy meg is tenném-e. Nagy valószínűséggel nem, hiszen tudom jól, hogy annak Adrian nem örülne. Nem hiszem, hogy ő másképp gondolkozna, mégis jobbnak tűnik figyelmeztetnem őt.  
- Még szerencse, hogy ennyire aggódsz értem. - Nevetek fel visszatérve a fürdőzésből. - Hmm... A helyedben én jobban megválogatnám a szavaimat. Nehogy az est végére ne maradjon több fagyi a fagyasztóban. Még hogy válogatni... - Egy szemforgatás közepette nézem végig ahogyan a pizzás dobozzal kínlódik. - Segítsek, vagy azért még egy dobozzal te is el tudsz boldogulni? - Cukkolom őt csak úgy, mint ahogyan azt őt tette korábban a fagylalttal. Bár aligha lennék most képes egy dobozt leharcolni, miközben még mindig csak egy törülköző vesz körül. Szóval azt azért nagyon remélem, hogy most az egyszern nem fogja elfogadni a segítségem.
- Ugyan... Jól ismersz már. Még szép, hogy a töményt választom. De mit szólnál ha inkább a pizza utánra hagynánk? Éhes vagyok. - Gondolom ez sem éri meglepetésként. Én mikor ne lennék éhes? - Hová tegyem a vizes cuccokat? - Kérdezek rá, hiszen azok még mindig a fürdőben pihennek, és nem szeretném őket csak úgy ott hagyni. Közben pedig a kanapé felé indulok, hogy megszerezzem a számomra előkészített ruhákat, amikre őszintén szólva kíváncsi is vagyok. A szobájába érve végre megszabadulok a magamra tekert törülközőtől és magamra veszem az általa kiválasztott cseppet sem óriásnak való ruhákat.
- Na hogy festek? - Lépek is ki a szobából, akárcsak egy szupermodell. - Szörnyű, de azért köszönöm. Sokkal kényelmesebb. - Semmiképp sem szeretnék hálátlan lenni, még akkor sem ha ténylegesen hülyén érzem magam, a jóval nagyobb méretű cuccokban. - Te illatom van. - Állapítom meg némi meglepettséggel, bár magam sem tudom mi olyan meglepő ebben.
- Megvagyok. Sokkal jobban mint a legutóbbi alkalommal. Híreim vannak és ezúttal szerencsére nem is rosszak. - Mondom miközben közelebb sétálok hozzá, de még húzom az időt a papírokkal kapcsolatban. Hagyom még egy kicsit, hogy megegye a kíváncsiság. - És te? Hogy bírod? - Teszem fel a kérdést aggodalommal a tekintetemben, hiszen tudom, hogy nem könnyű ez neki.  

Csak összehúzott szemmel nézek rá elősizör, aztán mű ábrándozós tekintettel, amiben műkomolyság is van, a plafon felé nézek oldalt fel.
- Én meg azt hittem, te vagy ennyire keménykötésű. Főleg olyan szalmakazal hajjal, mint amit én működök reggel – húzódik félmosolyra a szám a végére. Még a hivatalban sem vagyok komoly, mostanában is igyekszek hozni a fomrámat, kellő tiszteltet adva a történteknek, s magamt adom így is. Szükséges a humor. Kár, hogy nincs Marcell, akin kiélhetné a társasaág, s azért együtt érzek vele.
- Ehh túl jól ismersz – mosolyodom el. Nem nyúlok a papírokhoz, noha a fantáziámat nagyon birizgálja, mi is lehet benne. De lehet, nem véletlenül nem akarja most megmutatni. És türelmes vagyok, különben nem menne az a munkahelyemen, amit csinálok.
- Szóval vattacukorból vagy? - Elnevetem magam. - Mielőbb azon dohognál, hogy még hogy válogatni, előbb nézd meg a kínálatot – mert nem csak egy dobozzal van bent. - Még a szavadon foglak, hogy mind megennéd.
Az utolsó fecnit szaggatom éppen, mikor megkérdezi, segíthet-e.
- Kérdeztél valamit? - cukkolom vissza. A papíron lévő szószt nem akarom szétfröcskölni, ollót meg lusta vagyok előszedni, akkor marad ez a megoldás. Nem vagyok olyan muszkli, mint Amerika Kapitány, de a mozdulat hasonló, azzal nem megy annyira szét, mint ha csak tépdesném. Fordítva működök.
- Meglepne, ha nem – irigylésre méltó alakja van ebből a szempontból, én sem panaszkodhatok, de nem is vagyok folyton éhes. - Ó, ja. A mosógépbe, míg eszünk, addig kimossa és meg is szárad. Ha van kényes holmi benne, azt majd a következő körben. A gép a fürdőszobából nyíló szobában van, csak dobd bele.
Nem tudok mosni, de ezt megkértem a bejárónőtől, hogy tanítsa meg, mert elég sok inget és ruhát dobhattam volna ki, ha nem azonnal mosom ki, a tisztítót meg sose lássam, nem engedem tisztítóba vinni a ruháimat. És mert nem szeretek elveszett lenni. Ettől függetlenül a takarítás még mindig a szörnyeteg kategória, a vasalással együtt. Ezért is van bejárónőm.
A pizza meleg és kinyitva látni, hogy megmentődött, mintha nem is lett volna baja a víztől, és szerintem nem is volt, egésze jól kibírta az ide tartó utat. Azt is az asztalra teszem, miután kivettem az előmelegített tányért a sütőből hozzá. Persze, egy ideig kerestem a kesztyűt, mert máshová pakolom, ahová a bejárónő, de mivel ő a konyhafőnök (vagyis dolgozik benne), így hozzá igazodom. Kivéve, amikor  nem.
Egy ideig állom röhögés nélkül, aztán csak elnevetem magam. Már csak azért is, ahogy kilép a szobámból.
- Mintha kinyújtottd volna az összes ruhádat. És nem vizes. Ami azért előny, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni – aztán félrebiccentem a fejem az illatra.- Ki is mondta, várjááll – adom a gondokodót. - nőiesebb vagyok reggelente? - s csak somolygok a nem létező bajszom alatt.
- Ennek nagyon örülök – bár nem hinném, hogy kevésbé lenne fáradta, de most nem olyan feszült. Vagy jól rejti, mint ahogy én is. Vagy kezdünk hozzá szokni, ki tudja.
- Ha nem rosszak, attól még nem feltétlenül jók. Naaa,  ne húzzál már, nem lesz pizza – vonom fel gonoszkásan a szemöldököm, de a szemem nem erről árulkodik.
- Csak az után mondom meg, ha elmondtad, mi van a papíorn és ettél egy kicsit – azzal a papírokhoz lépek és felnyalábolom, s úgy teszek, mint aki olvasni készülne, majd átnyújtom neki.
- A pizza evése közben majd elmondod, mi van benne – az asztalhoz ülök le, s szerencsére, nem kell vágni a pizzát, mert vágót elfelejtettem kivenni a fiókból.

Az igazságtól talán nem áll annyira messze, hiszen valóban hajlamos vagyok keménykötésű lenni, de nem vele. Mellette nem kell annak lennem, mivel ő nem várja el tőlem, hogy kemény legyek, legalábbis nem azon a szinten, mint amit a munkám igényel. Persze nem árt ha egy rafting során némi komolyságot mutatok, ha nem szeretnénk igazán bajba kerülni, de ezen felül, mellette mégis többé-kevésbé magam lehetek. Elvárások nélkül. Talán ő az egyetlen ember az életemben, aki elfogad úgy ahogy vagyok, és nem próbál változtatni rajtam valamit. Legyen szó a munkámról vagy éppen a személyiségemről.
- Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy szalmakazal hajam van? - Nézek rá most szúrósan, mint aki szívesen felnyársalná őt a tekintetével, de emellett mégis a játékosság csillan fel tekintetemben.
A következő kijelentésére csak elmosolyodom, tudhatja már, hogy nyomozó létemre megvannak a módszereim emberek kiismerésére. Mindig figyelek, mindent látok, még akkor is ha nem szólalok meg. Információt gyűjtük szavakból, tettekből, egyszerű mozdulatokból, amik többet árulhatnak el egy személyiségről, mint azt mások gondolnák.
Még mielőtt megfeledkeznék a vizes ruhákról, sarkon fordulok, hogy az imént említett mosógépbe pakoljam őket, majd csak ez után fordulok vissza hozzá, hogy válaszoljak pimasz kérdésére.
- Igen, vattacukorból vagyok, de büntetésből most nem kóstolhatsz meg. - Egy ördögi kacajt eresztek el, majd mikor rájövök, hogy a mondatom talán kissé félreérthető, tekintve a helyzetemre, elég hamar hallgatok is el, és egyben jövök zavarba. - A reggel még messze van, bőven van időm mind megenni. - Felelem nem túl frappánsan, még mindig zavartan, de azért igyekszem úgy tenni mintha mi sem történt volna. Bár lehet előbb okosabb lenne tényleg megnézni, hogy mennyi van, nem szeretnék bálnaként távozni. Ahogyan azt sem szeretném, hogy végig mellettem üljön és röhögve azt figyelje, mikor halok bele cukor túladagolásba.
- Nem-nem, semmit. - Válaszolom ártatlanul, majd az alkalmat megragadva, már rohanok is, hogy némi ruhát kapjak magamra, még mielőtt a vörös arcomból kiindulva paradicsomfejnek fog elnevezni. Mi a franc van velem? Mondanom sem kell, hogy igencsak ritka, mikor valaki képes zavarba hozni engem. Most mégis megtörtént, bár ezt részben magamnak is köszönhetem. Vagy inkább nagy részt.
- Mondjuk nem szívesen mutatkoznék így emberek előtt. Remélem élvezed a kiváltságod. Na meg remélem nem fogok elhasalni sem, már éppen eleget szórakoztál rajtam egy napra. - A nadrág konkrétan egyben még cipőnek is elmenne, így aztán a veszély megvan, hogy sikeresen fejre essek a saját lábamban.  - Hé-hé! Nem fer ezzel támadni! Nem volt más választásom, mint a ruháidat magamra húzni. - Vagy törülközőben maradni, de ezt jobbnak látom nem megemlíteni, még mielőtt újra bevörösödnék. Azt pedig nagyon ajánlom, hogy ő sem fogja megtenni, ha nem akar egy jó kis bunyóba keveredni. Amit nagy valószínűséggel abban a pillanatban elveszítenék, ahogy saját nadrágomra lépnék és kifeküdnék előtte.
- Látom már esz a kíváncsiság. - Mondom miközben tigrisként vetődök a papírokra és kapom azokat ki a kezéből, még mielőtt bármit is sikerülne elolvasnia belőle. - Biztos vagy benne, hogy ne várassalak még vele egy kicsit? - Gonosz mosoly jelenik meg szám sarkában. Imádom őt húzni-nyúzni, így aztán természetesen kivárom a tökéletes pillanatot. - Mit szólnál ha előbb rólad beszélnénk? A jó híreket pedig hagynánk utoljára? - Főleg mivel kétlem, hogy neki jobb hírei lennének, így aztán okosabb is először a rosszal kezdeni. - Szerintem az úgy mindkettőnknek jobb lesz. - Tanulva a legutóbbi helyzetből, ezt neki is be kell látnia.
Az asztalra helyezem a papírokat, aminél én is helyet foglalok, hogy aztán végre a pizzának szentelhessek néhány pillanatot.  

A kérdésre karba fonom a kezeim és úgy nézek rá. Szeretném mielőbb jó meleg zuhany alatt tudni, erre itt vitatkozik velem. Erre az egészre elnevetem magam, megrázom a fejem.
- Inkább vizes – mutatok a hajára. - És amikor raftingon vagyunk, reggel, miután felkelsz? Engem is kenterbe versz – amit nem hiszek, hiszen a hajam elég göndör tud olyankor lenni, ha víz éri.
A csendre csak felé fordítom a fejem és összehúzom a szemeim, ami jelzi, hogy túl jól ismer, legalábbis ebben biztosan. Kíváncsi vagyok, de tudok várni.
A vattacukorra, s hogy nem kóstolhatom meg, a mozdulatban megállok és úgy nézek rá, aztán kérdőjellel a tekintetemben rántom  fel a jobb szemöldököm, majd végigsimítom a hüvelykujjammal a szám szélét. Ez annyira ott van, hogy nem akarom kihagyni.
- Ugyan, mi rosszat tettem?
Aztán értetlenül pillantok rá, amikor látom zavarba jönni. Lehet, mégis túlléptem valami határt?
- Mi rosszat tettem? - Válik komolyabbá a hangom. Mit mondhattam, amivel zavarba hoztam? De ilyet nem mondtam. Gyorsan hagyom váltani a témát.
- Reggelig? - Elkacagom magam. - Tényleg nem láttad a készletet. Ha te azzal végzel reggelig, hát.. - félbehagyom a választ, mert a cukor túladalogás mellett gyomorrontás is garantált lesz. És nem tudja, de van a kedvenceiből is, legfőképpen, mert fagyiban mindig azt kéri és találtam egy nagyon finomat jégkrémben.
- Akkor rosszul hallottam – a mosolyom jelzi, hogy azért hallottam ám, mit kérdezett, de aztán elmerengve nézek utána, kidobva a pizzás dobozt. Mintha piros lenne a feje. De mit mondtam?
Úgy teszek, mint aki a mobilját készül elővenni, hogy fotót készítsen, mert tényleg nem kéne kihagyni ezt a fotót és azért az a belépő is elég látványos volt. De nem akarom jobban zavarba hozni, így csak a nadrág szárára mutatok. - Fel is lehet hajtani, hogy orra ne bukj.
Újfent végignézek rajta.
- Biztos nem volt más választásod? Van még törülközőm – aztán megrázom a fejem. - Abban megfáznál – nem akarom jobban zavarba hozni, így hozom a mentő övet.
A papír után kapok, mert látom, mire készül.
- Hogyne lenne! Itt legyezgeted előttem a papírt és nem nézhetek bele, nem is mondasz róla semmit! Már teljesen kilukadtam oldalt! - panaszkodom műviesen. - Naaa, hátde... - azzal engedem a papírt a kezeiben landolni és leengedem a kezeimet, méltatlankodva, majd rámutatok a fehér kötegre.
- Mondd már meg, mi van bennük – nézek rá nagy szemekkel, aztán sóhajtok. - Oké – emelem fel a kezeimet, megadva neki magam.
A hezitálásommal eléggé egyértelművé tettem, hogy annyira azért nem jó hírrel szolgálhatok és valahol mégis. És mégsem tudom egyből kimondani, hogy miként kezdjek hozzá.
- Elkezdtek tesztelni.. mennyire felelek meg majd meg nekik. Mozgolódnak a háttérben is és... hétvégén meghívtak a partira – hangsúlyozom ki az a szót.
- De nem tudom, gyanakodnak-e. És eddig nem értettem, miért nem a mostani főnök lesz véglegesen a főnök, s úgy néz ki, ő nincs benne – amit nagyon szeretnék, mert jó embernek ismertem meg. És ezzel még inkább összezavar az, hogy akkor miért én?
Még szedem össze a gondolataim, de a konyhaszekrényhez megyek, és kihúzva a fiókot, egy sticket veszek ki, s nyújtom át neki.
- Ezek azok az anyagok, amelyeket ígértem – még nincs meg minden, de már ennek a felével képesek lesznek jó mélyre nyúlni a nyúl üregébe.

Néha idegesítő, hogy ilyen jó memóriával rendelkezik. Szerintem sokkal jobbal, mint én magam, pedig aztán az enyém sem rossz. Képes minden apró részletre emlékezni, mindent megjegyez, aztán a mikor eljön a megfelelő alkalom, mindent az arcomba dörgöl és jót nevet rajtam. Csak gyűjtöget és gyűjtöget, amíg úgy nem gondolja, hogy ideje szórakozni egyet. Abban biztos vagyok, hogy belőle is jó nyomozó lenne. Hiszen részben én is ezt csinálom, csak kevésbé szórakozás vagy viccelődés céljából. Mindenesetre jót nevetek a kijelentésén, amire végül nem válaszolok rögtön. Egy "várj csak" fejet vágok, majd amíg sikerül felmelegednem a tusolás ideje alatt, kigondolok egy frappáns választ erre is.
- Mi lenne ha ahelyett, hogy arra emlékeznél, hogyan nézett ki a hajam hónapokkal ezelőtt egy rafting után, inkább emlékeznél valami olyan eseményre, ahol jól legyűrtelek. - Csak egy pillanat erejéig gondolkozom el. - Például az első paintballra? Azt mondtad, hogy soha többé nem játszol ellenem. Vajon miért? - Gonoszkás vigyor fel, fej oldalra billent. Ha lövésről, célzásról van szó, egyikük sem lehet jobb nálam. Hiszen már egészen fiatal koromban megtanultam, hogy kell lőni. Hová kell célozni, ahhoz, hogy az embernek ne legyen kedve további játszadozáshoz. Minden apró ponttal tisztában vagyok, a gyorsaságom is jó... egyszerűen esélytelenek ellenem szemben. De ezt bezzeg annyira azért nem emlegeti. Aztán a fene nagy magabiztosságom gyorsan tovaszáll a hülye megjegyzésem után, ő pedig nem könnyíti meg a helyzetem.
- Semmit. - Könyörgöm, ne kelljen már megmagyaráznom. - Tényleg semmit... Csak a kijelentésem talán, nem a helyzethez illő volt, tekintve... - Rázom meg a fejem teljesen zavartan, majd a mondatot félbehagyva, már húzom is el a csíkot. A filmekben most még a törülköző is leesne, csakhogy még dramatikusabbá tegyék a pillanatot. Milyen szerencse, hogy nem egy filmben vagyunk.
- Legfeljebb akkor majd te is beszállsz. Úgyis olyan előszeretettel rohanunk mindig egymás segítségére. - Vonom fel szemöldököm. Egyszerűen csak képtelen vagyok feladni, képtelen vagyok őt nyerni hagyni. Keményfejű vagyok, ahogyan ő is. Ennek bizony nem lesz jó vége. A végén reggelig fogunk azon vitatkozni, hogy mennyi fagyit tudok megenni. - Azt azért nagyon ajánlom, hogy legyen kekszes. - Nézek rá szúrósan, hiszen pontosan tudja, hogy az a kedvencem. Tehát nagyon ajánlom, hogy ha már olyan rengeteg fagyit készített be, akkor legyen a kedvencemből is.  
- Szívesen megnézlek ám téged is törülközőben. Nem tartalak vissza. - Ingatom meg a fejem összeszűkűlt szemekkel, miközben arcom megint elveszíteni látszik eredeti színét. Elvégre ezzel a kijelentéssel egyáltalán nem segítettem magamon. Sőt!
- Mutasd az oldalad! Látni akarom azt a lyukat! - Jelentem ki vigyorogva, miközben jobbik kezemmel megbököm a vállát. Természetesen ebben semmi erőkifejtés nem volt, sokkal inkább csak mégjobban hergelem vele. Feszegetem a határait, mert imádom látni ahogyan szenved a kíváncsiságtól és egyáltalán nem áll szándékomban ezt elrontani még.
Aztán mikor az asztalál helyet foglalunk, és ő megadva magát saját helyzetéről kezd beszélni, az örömöm némileg elszáll és aggodalom kerül a helyére. Tesztelgetni? Bakker!
- Hogyan tesztelgetnek? - Teszem is fel rögtön az első kérdést, sokkal komolyabb hangnemben, mint a korábbiakban. - Remélem tudod, hogy mit csinálsz. Itt már nem hibázhatsz. - Nem ráijeszteni akarok, de muszáj szembesítenem őt a tényekkel. - Milyen parti? - Egyáltalán nem mozgok otthonosan az ő életében. Fogalmam sincs milyen partikat rendeznek, vagy egyáltalán minek. Az én partizásom a kollégákkal általában kimerül egy bárban való vedeléssel, de kétlem, hogy valami hasonlóról lenne szó.
- Hogy miért nem őt? Talán mert te fiatalabb vagy? Azt gondolják könnyebb behálózni téged? - Csak találgatok, én sem vagyok biztos benne. Viszont azt tudom, hogy egy ember, akinek már évek vannak a háta mögött és van némi moralitása, nem olyan könnyű már belevinni ilyen helyzetekbe. Hacsak nem zsarolják meg... Amit nagy valószínűséggel nem tartanak jó ötletnek. Önkénteseket keresnek.
- Köszönöm! Ezzel tényleg nagyon sokat segíthetsz a nyomozásban. - Mosolyodok el lassan, miközben elveszem a felém nyújtott tárgyat. Már csak azt kell majd kitalálnom, hogy mit mondok a többieknek. Honnan szereztem az újabb információkat.
- Szóval... Készen állsz? - Lebegtetem meg újra a papírokat, miután sikerül eltüntetnem a pizzaszeletet.

Érdeklődéssel tekintek rá.
- Húha, a hajad állapotának taglalása, ami megjegyzem, nagyon jól állt neked – tekintek rá jelentőségteljesen. - Ennyire fontos, hogy a paintballt dobd fel? Várjál... azt hiszem én voltam utánad a második és azóta vagy ötször játszottunk. Ebből egyet én nyertem. Ami... egész jó arány – hiszen ha legyűrném benne, akkor hogy lenne nyomozó? Az E-sport lövészete egészen más, Aki azzal méri össze, az nem százas. - Érzékeny pontomon találtál el, hogyne mondtam volna? - Vigyorogok. Miután eltalált, utána egy ideig csak fetrengtem, némán, mert még hang sem tudott kijönni a torkomon.
Oldalt pillantva gondolkodok el a kuka felett, miután a fedele a helyére került. Aztán leesik. De marha vagyok! Észben fogom tartani, hogy ilyen csipkelődést kerüljek a jövőben. Láthatóan érzékenyen érintette. De még milyen láthatóan!
- Ó, nem. Én csak veszem a saját kis bödönömet, falatozgatok belőle és nézem, ahogy cikázol a lakásban cukortúltengés miatt és adogatom neked a palackos vizet.
Hogy egymás segítségére sietünk, egy pillanatra mosoly suhan át az arcomon és a tekitetemen. Nem lett volna Biancának kötelessége eljönni hozzám, még ha tudom azt is, hogy azért is jött, hogy több információt kapjon, mint amit elmondtam.
- Úristen, a kekszes lett a kedvenced? - Kérdezem ál hüledezve. - Mióta?
Ránézek, nagyon sokáig.
- Nem részletezem, hogyan szoktam flangálni időnként a lakásban – nem vagyok szemérmes, ha meg magam vagyok, miért lennék?
- öt is van – felelem komolyan, majd a két fülemre, a két szememre és a számra is mutatok. - Ennyi megfelel? - Istenem, hogy csigáz, de nagyon rossz hír csak nem lehet, akkor elmondta volna. Ezért is tudok viccelődni vele.
- Olyan anyagokat kaptam, amelyek felmérik, mennyire vagyok szemfüles és mennyire vagyok morális. És hogy mennyire vagyok befolyásolható – s nem, egyáltalán nem akarok abba a körbe bekerülni, nem ezért dolgozom ott. Nagyon észnél kell lennem, hogy a tetteimmel ne tudjanak zsarolni később. Márpedig benne van a pakliban.
- Nem hiszem, hogy nem akarok bekerülni vagy be akarok kerülni itt a tét – könnyedén félreállítható vagyok, tudva, hogy a  baleset nem is baleset volt.
- Ez csak az első lépcső, s a szűk körön kívül a többiek is ott lesznek. Megnéznek maguknak, mennyire vagyok... olyan, mint ők. Marriam partiként tartják számon, számos fejes is jelen lesz.
Végighaladok Bianca eszmetuttatásán, majd bólintok.
- Sok minden benne van, mint lehetőség.
Nem csábít a hírnév és a befolyás és az anyagiak sem. Még úgy sem, hogy itt lakom, s elég sokat keresek. Nem ezért csinálom.
- Biztos, hogy ezzel nem foglak céltáblává tenni? - Tekintek rá komolyan, mikor felé nyújtom a sticket. Biztos vagyok abban, hogy meg tudja oldani, miént is kerülhetett hozzá ennyi információ. A bejelentés óta nem kutakodom, s így is rengeteg anyagom gyűlt össze. Amik a bejelentéssel kapcsolatosak, jó nagy részük a sticken van.
A felénél sem járok a szeletnek, ő már az egész szeletet felfalta. Mielőtt megjegyezném, mennyire éhes, és amúgy jó látni, a múltkori madárcsipegetés után, szinte ösztönösen kapok a papírok után, ahogy lebegteti.
- Mondd már, mert itt halok meg a kíváncsiságtól! - Kapok újfent a papírok felé.

Nő vagyok. Még ha nem is a legnőiesebb kategóriába tartozom, tekintve a munkámra vagy a modoromra, vagy éppen a hobbimra, de igenis érdekel, hogy hogy nézek ki. Hogy ne állítsak be sehová egy szalmakazallal a fejemen, esetleg ázott kutyaként. Amit jelen esetben aligha tudtam volna elkerülni, de azt semmiképp sem mondom, hogy örömmel tettem. Attól függetlenül, hogy valamivel keményebbnek állítom be magam, legfőképpen a munkámban, még nem jelenti azt, hogy nincsenek saját elvárásaim magamhoz, a hajamra pedig különösen allergiás vagyok.
- Az a szerencséd, hogy okosan meg tudod válogatni a szavaidat. - Nézek rá felvont szemöldökkel, az aligha nevezhető bókja után, mégis megmentette magát egy alapos fejmosástól. - A második még mindig csak az első után van... Ami én voltam. - Nevetek fel győzelemittasan. Nem igazán mondhatom el, hogy olyan sok mindenben jobb lennék nála, így aztán meg kell ragadnom minden lehetőséget, hogy jól a képébe dörgöljem azt.
- Nem vagyok benne biztos, hogy annyi fagylalt után még kedvem lesz cikázni a lakásban. Cukor ide vagy oda, szerintem döglődnék, mint egy partra vetett bálna. - A jelenetet elképzelem, nem kellett volna. Elég szörnyű egy kép, de mégis megnevettet. Csakis ő képes arra, hogy ilyen eszement gondolatokat hozzon elő belőlem. Az pedig már a saját hibám, hogy túlságosan vizuális típus vagyok, és képes vagyok minden hülyeséget elképzelni.
- Ha azt mondod, hogy nincs kekszes... A végén még tényleg kénytelen leszel beszerezni. Ugye nem szeretnéd, hogy szomorú legyek? - Biggyesztem le ajkaimat, bár aligha tudom hihetően eljászani a szomorú kislányt, tekintve arra, hogy legszívesebben már nevetésben fakadnák ki.
- Még szerencse, hogy nem szereltél be kamerákat. A végén még én lennék az akinek át kell magát rágnia rajta, valami oknál fogva... Ugye nem szereltél be? - Nézek rá most én hüledezve, elévgre ha igen, éppen az imént alkottam neki némi néznivalót. Azon a szinten pedig még nem vagyunk.
- Szerintem egy lyukat kifelejtettél. - Válaszolom teljes ártatlansággal az arcomon, mint akinek semmi rossz nem jár a fejében. Na nem mintha ez rossz lenne, de ha lúd, legyen kövér.
- Gondolom ezeket a feladatokat okosan oldottad meg, hogy ne legyen túl feltűnő, de abba a képbe se tudj beleférni, amit ők elképzeltek. - Tudom, hogy Adrian okos és tudja hogyan kell ellavírozni minden mellett. Ezt már számtalanszor bizonyította nekem, így aztán ebben nem kételkedem. A bizalmam már benne van.  
- Tudom, hogy meg fogod oldani ezt a partit is. Ne aggódj túlzottan, ha nem mutatsz különösebb érdeklődést irántuk, rá fognak unni. Azt pedig nem hiszem, hogy tudnának a bejelentésedről, hiszen ha úgy lenne, most nem próbálnának befűzni téged. - Már akkor sem ha gyanakodnának rá. Elvégre kinek kell egy "patkány" maguk közé? Nem lenne bizalom, az pedig fontos az ilyen szervezetekben. A bizalom az alapja mindennek.
- Szóval... a múlt héten sikerült elkapnunk valakit. Nem a legokosabb gyöngyszem volt, az már egyszer biztos. - A papírokat, most közelebb húzom magamhoz, mert először meg akarom magyarázni neki ami a papíron áll. - Ez pedig itt... - Lebegtetem meg újra őket. - A bizonyíték amit ígértem neked. - Ebből már bőven tudhatja, hogy miről van szó, pontosan tudja, hogy milyen bizonyítékokat ígértem neki. - A fickó volt annyira okos, hogy hagyott néhány ujjlenyomatot számunkra az autó körül. A kihallgatás során pedig sokmindenre fény derült, köztük az is, hogy már régóta tervezték  a főnök kiiktatását. Nem bíztak benne. Már. A. Bejelentés. Előtt. Sem. - Magyarázom, az utolsó mondatot szavanként adagolva be neki, hogy még véletlenül sem érthesse félre. - Nem a te hibád volt... - Teszem még hozzá, aztán elé teszem a papírt, hogy a saját szemével láthassa a kihallgatás során készült jegyzetelés tartalmának fénymásolatát, amit mondanom sem kell, hogy nem teljesen engedéllyel csentem el. De megérte. Némi idegességgel várom, hogy beleolvasson, a reakciójára vagyok kíváncsi, a megkönnyebülésére és az örömre. Ha pedig a továbbiakban sem akar hinni nekem, esküszöm, hogy megütöm. Fel kell ébrednie, ez kézzel fogható bizonyíték.

Csak szusszantok egyet, némán. Nem tagadhatja le, hogy a hajára kényes. Pedig ha nálam lett volna a mobilom, készítettem volna titokban egy képet róla. Akarok még valamit visszavágónak, a nevetése ragadós, így megadom magam és felnevetek, a fejem ingatva.
- Nem én mondtam a bálnát. És … vizuális típus vagyok – megingatom komolyan fejemet. - Sajnos nem elég nagy a kanapé, hogy egy bálna ráférjen. Egy plüss, legfeljebb – mutatom a méretet a plüss bálnának. S nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak.
Biggyesztem én is az alsó szám, szomorúan. Ha tudná, hogy mennyi mindent rejt a fagyasztó! Kedvenc fagyijában, természetesen... majd rejtélyes arccal tekintek balra fel, a plafonra.
Meglepett értetlenséggel nézek rá.
- De hiszen te mondtad, hogy szereltessek be kamerát – pislogok is hozzá, mint a sült hal. - S nem, nem szereltettem be, ha tenném, akkor csak a bejárati ajtóra nézve tetetnék fel egyet, hogy lássam, ki jön. Miért? Hova kéne mé... - ekkor esik le, s önkéntelenül a hálóm ajtaja felé mutatok. - Te azt hitted, van kamera a hálómban? S mi van, ha a fürdőbe is tettem volna? - Teszem hozzá.
A válaszra, mely szerint egy lukat kifelejtettem, leejtem a kezem és lapos arccal nézek rá. - Ne segíts kitalálni, melyikre gondolsz – ingatom meg a fejem.
- Okosan? - kérdezem értetlenül először, aztán hosszan lélegzek be. Fogalmam sincs, mennyivel vagyok okosabb, mint ők. - Megteszem, amit tudok, s nem ringatom abba a hitbe, hogy nincs közöttük jobb, mint én, hogy rájöjjön esetleg az egészre. Nem akarok beleilleni – emelem fel a kezem. - Egyáltalán nem, semmilyen módon.
A bíztatásra ránézek. Hiába vagyok politikus gyereke, azért annyira jól nem megy keverni a paklit, mint nekik.
- Azon leszek – végigsimítok a tarkómon, majd rákönyökölve az asztalra, ott is marad a tenyerem a nyakamon. - Gondolod? S mi van, ha éppen azért akarnak magukhoz édesgetni, hogy magamtól daloljak? Akárhogyan is?
Van bennem egy ilyen gyanú, hiszen beetetéssel lehet a legjobban kihúzni másokból dolgokat, nem feltétlenül zsarolással vagy fenyegetéssel. Aztán ki tudja.
Feszült csendben hallgatom, karjaim az asztalon pihentetve. Értem, hogy fel akarja vezetni, s kaptam már annyi hideg zuhanyt, hogy úgy vélem, kevés dolog vágna fejbe. Viszont, ha én a szavaiba, akkor sosem fogom megkapni a választ, így csak figyelek rá. S teljesen elfeledkezek arról, hogy kívülről csak annyit látni, nyugodtan várakozom a válaszra, figyelek szavaira. Az elmúlt hetek nagyon megedzettek ebben, s automatikusan bekapcsol ez a viselkedésem.  
Eljutnak hozzám a szavai, még felfogni nehezen megy, így tekintetem a papír kötegre esik. Már azelőtt, hogy a bejelentést megtettem volna? Ez igaz? Ujjaim körbefonják a papír szélét, keresve a megfelelő információkat. Dátumokat, neveket látok, majd magát a tervezést. Jóval korábban ki akarták már iktatni. S nem, nincs rám gyanakvásra adó nyom, sem utalás sincs rám. S még csak nem is siettettem a bejelentéssel semmit. A felvett arc lassan enged, aztán hátradőlök a széken, még mindig a papírra meredek, a szememben viszont már ott a megkönnyebbülés.
- Köszönöm – halk a hangom, majd megdörzsölöm az arcom, lassan engedve ki a levegőt, megkönnyebbülten. Az a teher, ami az utolsó találkozásunk óta a mellkasomon fekszik, s ha álmatlan az éjszakám, akkor egyértelműen ez volt az oka, legördül. Hiába tett rosszat, attól még nem vágyom senki halálát. Még egy ideig pislogok a papírra, hogy felfogjam, majd újabb sóhajjal, már megkönnyebbülten elmosolyodom.
- Erre innunk kell – állok fel és a tömények között válogatva, egy ízletes, ugyanakkor elég erős fajtából választok és kupica helyett, nagyobb méretű, két darab pohárral érkezek vissza, előbb neki töltve, aztán magamnak.
- Ezt nagyon köszönöm – emelem koccintásra a poharam, s ha felhajtottam, akkor a papírt felé fordítom, s az illető nevére kocogtatok a mutatóujjammal.
- Ő is benne van a mostani anyagban, amit adtam. Érdemes lesz belenézned. Nem gondoltam volna, hogy ezt képes megtenni.
Újabb pizzaszelet felé nyúlok, és most már sokkal jobb kedvűen ülök neki. Ez egyáltalán nem olyan vacsora, mint a múltkori. Még akkor sem, ha mostanra tudom, még nagyobb veszélyben vagyok, mint azt akkor gondoltam.

Még szép, hogy vizuális típus. Már hogy is ne lenne az. A videójátékok erre egyébként is rásegítenek. Szóval még csak csodálkoznom sem kellene. Egy újabb hasonlóság, aminek jelen pillanatban, azért annyira nem örülök. Pontosan tudom, hogy mit lát most maga előtt, hiszen én is ugyanazt látom. Egy nem túl szép, de annál viccesebb képet. S mivel én magam is jót nevetek ezen az elképzelésen, őt sem hibáztathatom amiért ugyanezt teszi.
- Ki mondta, hogy a kanapén akarok eldőlni? - Nézek rá sunyin, majd a pillantásomat lassan a hálószoba felé emelem. - Ott sokkal nagyobb és kényelmesebb ágy van... De te nyugodtan maradj csak a kanapén. - Nevetek fel pimaszul, miközben korábbi tippjére hallgatva, felhajtogatom a nadrágom szárát, még mielőtt tényleg bálnaként hasalok ki előtte, csak nem épp a kaja miatt.  
- Nos, ha a hálóban van, akkor már tökéletesen mindegy, hogy a fürdőben is van-e. Mindenképp hagytam volna neked egy kis ajándékot. - Gondolom azért nem viccelődnék ezzel annyira, ha tudnám, hogy tényleg felszereltette őket. Most az egyszer valahogy megnyugtat, hogy nem hallgatott rám. Kínos egy helyzet lenne, az már biztos. - Viszont az ajtóhoz tényleg nem lenne rossz ötlet feltenni egyet. Legalább tudnád, hogy kinek nyithatsz ajtót és kinek nem. - Ez pedig életeket is tud menteni. Néha olyan embereknek nyitunk ajtót, akinek egyáltalán nem kellene, de erre ugyebár csak túl későn jövünk rá. Nyomozó létemre, bőven tudnék mesélni.
- Már miéééért? - Biggyesztem le ismét ajkaimat, ám immáron szinte röhögve. - Mi mindig segítünk egymásnak, emlékszel? - Idézem fel korábbi szavaimat, miközben arckifejezésére csak mégjobban nevethetnékem van. Most megkapod, amit érdemelsz! De meg ám! Nem hátrálok ki olyan könnyen.
- Nem is fogsz beilleni. - Rázom meg a fejem. - Ne aggódj túl sokat. Csak tedd azt amihez értesz, tartsd nyitva a szemed és akkor nem lesz semmi baj. - Látom rajta, hogy nagyon ráfér már egy kis bíztatás. Nyugtalansága rám is átragad, az aggodalmam pedig nem enyhül. Hinnie kell magában, és abban, hogy meg fogja tudni oldani ezt a problémát is.
- Ne képzelj túl sokat bele a dologba. Abban biztos vagyok, hogyha bármit tudnának rólad, nem próbálnának meg beavatni. Az veszélyes lenne rájuk nézve, csak időt adnának neked arra, hogy mégtöbb információt szerezz. Egyszerűen csak badarság lenne az időt húzni, gondolj csak bele. - Magyarázom neki minden tényt jó alaposan végigrágva. Azt neki is be kell látnia, hogy ha tudnának bármit is róla, akkor rögtön el is tették volna őt láb alól.
- Ugyan! Egyáltalán nem tartozol köszönettel. Ez a dolgom, és meg is ígértem neked. - Ráadásul elég köszönet nekem az amit rajta látok. A megkönnyebbülés, csak úgy hullik le róla. Ez pedig örömmel tölt el. Örülök, hogy nem kételkedik abban, amit lát. - Akkor mostmár hiszel nekem? - Kérdezek rá, hogy nyomatékosíthassam magamban a siker élményét.
- Ígérem, hogy bele fogok nézni, de most igyunk. - Jelenik meg újra egy mosoly az arcomon, majd miközben ő az italokkal és poharakkal vacakol, én szerzek magamnak egy fánkot. Ügyelnem kell arra, hogy mindennek maradjon hely bennem. Szomorú is lennék ha nem lennék képes egy darab fagyit sem enni, mert előtte már bezabáltam pizzából.  
- Ha minden igaz, és az események is némileg elsimulnak, akkor a jövő hónapban talán sort keríthetünk még Californiára is. - Teszem a szintén beígért jelentést. Na meg addigra talán esélyes, hogy össze is gyűjthetem a rávalót. Közben én magam is poharam emelem a jó hírekre, hogy aztán azt egyben lehúzzam. - Nekem nem is töltöttél? - Nézek rá nagy bociszemekkel, tudja jól, hogy egyáltalán nem vagyok alkoholellenes. Egyetlen pohárkával még nem tud lekenyerezni.  

Elkapom a pillantását, megértem, rámutatok.
- Szóval te képes lennél az ágyamra dőlni? Még hogy a kanapén... - vágom karbafonva a kezem, művi sértettséggel.
Kutató gyanakvással sandítok rá, még mindig karbafont kezekkel.
- Egészen pontosan... milyen kis ajándékra gondoltál? Tudod, nem csak vizuális típus vagyok, de a fantáziám is gazdag. - Sóhajtok egyet. - Igen, azt kéne, már kerestem megfelelőt – és még szerelni sem kellene semmit, hála a modern kor vívmányainak.
Nézem, ahogy ismét lebiggyeszti ajkait és próbálja nem elröhögni magát. Nekem még mindig lebiggyed szintén a szám, s csak nagyon kevés kell, hogy ki ne robbanjon belőlem a nevetés. - Mert akkor meg azzal jössz, hogy felfaltam előled a kedvenc kekeszes fagyidat. Mert mindent vagy semmit a mottóm és a fenékig! - egy másodpercig megy az ajakbiggyesztés, de pillogni már nem megy, mert elnevetem magam.
Beletúrok a még mindig nedves hajamba, s sóhajtok egyet.
- Nehéz látni és be nem avatkozni mindabba, amit látok – felelem csendesen. Mert ezzel olyan, mintha egyet értenék mindezzel. Valójában teszek, hiszen már háromszor nyúltam úgy bele, hogy csak az veszi észre a turpisságot, aki nagyon benne van. Abból pedig kevesen vannak. - Köszönöm – pillantok rá. Az a másik legrosszabb, ha magamban is elkezdek kételkedni, hogy jó vagyok-e.
- Amit megtanultam az évek alatt, hogy sok tényező hat egy-egy dologra és sosem lehet látni a teljes képet. És mi van, ha éppen azt a részletet nem látom, amit nagyon kellene? Nem olyan vagyok, aki csak legyint dolgokra. Inkább túlgondolom, mert azzal biztosítom be magam a lehetetlen és váratlan dolgokra – így működik a befektetés és a tőzsde is. Ezt nem mindenki tudja nyomon követni, s nem csak, mert annyi hír termelődik egy nap alatt, hogy ”lehetetlen” követni. Az emberi tényező a legbizonytalanabb, hogy miként reagálnak erre a hírre.
- Én a helyükben megtenném. Jobban belelátnék annak az egy embernek a kártyájába és könnyebb irányítani, elhitetni vele, hogy minden rendben – igen, stratéga vagyok, módszeres és kíméletlen.
- Nem benned nem hittem, ezt akkor is mondtam – egy hosszabb ideig tartó figyelés után szólalok csak meg. - A tényekben hiszek. És köszönöm, akár elfogadod, akár nem -mosolyodom el halványan. Fogalma sincs, mekkora terhet vett le rólam. Vagy éppen, hogy tudja, hiszen akkor nem hozta volna el nekem a tényeket.
- Nem is azt mondtam, hogy most. A jelszó pedig az, aminek hiszek és a születési éved – mert igen, ezt véletlenül tudom. - Rendben.
- A jövő hónap tökéletes lesz. Nagyjából hány napra számíthatok tőled? - Hiszen elfoglalt, s hozzá igazodom. Igaz, én is, de ha olyas valami van, még mindig elérhető vagyok online, vagy akárhogyan.
- Hogy? - Nézek rá értetlenül és az üres pohárra. - Majdnem bedőltem neked – nevetem el magam, s töltök magunknak még egyet. Ez most nem éget úgy, mint a múltkori, de kellemesen bizseregtet. Koccintásra emelem ismét.
- Mire igyunk?
Még kívánom a pizzát, a másik felét is elpusztítom.
- Szóval, vizisí, szörf. Búvárkodás? - Nézek rá kérdően.
Jó végre könnyebb mellkassal létezni, s kicsit felszabadultabban. Hiába ott a többi sötét felleg, a veszély, ez nyomott a legjobban. S hogy nincs közöm hozzá, sokkal könnyebbé tette mindezt.

- Még hogy képes lennék-e? - Vonom fel a szemöldököm. Tudja jól, hogy nagy ívben tojok arra, hogy mit illik és mit nem illik megtenni. Persze bizonyos határokon belül és természetesen nem mindenkivel. Ám ő pont egy olyan ember, akivel nem félek szórakozni egy kicsit. Ezt már abból is kideríthette, hogy az invitálására sem vártam, egyszerűen csak besétáltam. Mindig is szerettem tilosban járni, vagy csak a határokat feszegetni. Ő pedig ezzel a kérdésével csak méginkább arra noszogat, hogy kihívásként vegyem a dolgot. - Csak figyelj! Miután beettem, befoglalom az ágyad, meglásd! Aztán majd jöhetsz a bociszemekkel, hogy a kanapé nem kényelmes. - Válaszolom vészjósló hangnemben, bár aligha tudnék ellenállni a szemeknek. Azt pedig nagyon jól tudom, hogy ő túl jól ért  azok használatához ellenem.  
- Szeretnéd, hogy megmutassam? - Csúszik ki a számon, még mielőtt alaposabban végig gondolhattam volna, hogy milyen frappáns válasszal akarok előrukkolni. - Vagyis... - Ezt nevezik öngólnak. - Érted... - Csak hebegek-habogok, még én sem tudom, hogy mit akarok mondani. Már hogy a fenébe is érthetné ő?
- Soha nem gyanúsítanálak meg ilyesmivel. - Rázom meg a fejem ártatlanul, mintha ilyesmi még soha meg sem történt volna. Pedig jól emlékszem az alkalomra, és még mindig szentül hiszem, hogy bizony ő volt az aki megette. Bár akkor még nem tudta, hogy az a kedvencem, szóval nem hibáztatom... Annyira.
- Tudom, hogy nehéz. Hidd el, hogy tudom. - Nap mint nap ütközök bele hasonló esetekbe. Mikor annyira, de annyira szeretnék egy ügy végére járni, tudom, hogy mit és hol keressek, mindent látok, de mégis meg van kötve a kezem, mert egyszerűen csak nincs elég bizonyítékom. Az ember teljesen tehetetlennek érzi magát ilyen helyzetekben, de előbb vagy utóbb megoldódnak ezek is. Az ilyen szervezetek pedig általában nem túl hosszúéletűek.
- Ebben igazad van, egyáltalán nem kell legyinteni a dolgokra. Igenis oda kell figyelned, de valahol egy határon belül maradnod. Ne ess át a ló túlsó oldalára, egy paranoiába, amitől mindenben és mindenkiben, csak a rosszat fogod látni. Csupán erre céloztam... Semmiképp sem szeretném megmondani, hogy mit tegyél, nem is értek hozzá. Tudod, az arany középút. - Remélem azt ő is tudja, hogy nem akarok beleszólni abba, hogy mit hogyan kell tennie. Mert egyáltalán nem erről van szó. Én csak azért vagyok itt, hogy neki segítsek, némileg megnyugtatnom őt, mielőtt még aggodalma tényleg egy paranoiába torkollana.
- Természetesen elfogadom. De számomra a megkönnyebbülésed látványa már bőven elég. Tényleg örülök, hogy segíthettem. - El sem tudnám mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Bevallom féltem attól, hogy majd nem fogok semmi erre utalót találni és valóban úgy kell majd leélni életét, hogy emiatt hibáztatja majd magát. Legszívesebben magamhoz ölelném őt örömömben, de tudom, hogy most időt kell adnom neki ahhoz, hogy felfogja a történteket.  
- A születési évem? - Vonom fel a szemöldököm. - Akkor már tudod milyen vén banya vagyok... Fene. - Vigyorodom el, bár kétségkívül meglep, hogy tényleg tisztában van ezzel az adattal. Nem rémlik, hogy említettem volna, mondjuk büszke sem vagyok rá.
- Akár egy egész héten keresztül is élvezheted a nagyszerű társaságom. Az agyadra fogok menni. Ezen belül pedig rajtad áll, hogy mennyi időre tudsz elszabadulni. - Válaszolom, hiszen ebben az évben még egyáltalán nem volt alkalmam a szabadságom fogyasztására. Tehát nem érdekel mit szólnak a távozásomhoz. Túl fognak élni néhány napot nélkülem, legalább majd valaki mással fogják a piszkos munkát végeztetni. - De légy oly szíves és ne egy húsz csillagos szállodában akarj megszállni, csilliókért. Mert akkor nagy valószínűséggel tovább is élvezheted a társaságom, ugyanis beköltözöm. Vagy koldulni fogok és éhenhalok. Választhatsz. - Próbálok némi viccet csempészni a mondanivalómba, bár vicc ide vagy oda, mégis teljesen komolyan gondolom.
- Nem ugrattalak. - Nézek rá ártatlanul, miközben már tartom is felé a poharam. - Szerintem az üveg maradhat is. - Sunyi nézés, na nem mintha bármit is terveznék. Á, dehogy. - Hacsak nem félsz attól, hogy nem tudsz velem lépést tartani. - Merthogy azért azt nem mondanám, hogy rosszul bírom az italt. Egyáltalán nem. Persze erre azért büszke nem vagyok, csak néha a munkám megkíván némi italozást, már ha nem akarok teljesen becsavarodni.
- Hmm... igyunk a kettőnkre. A közös munkára és a sikerekre. - Merthogy végre már sikerünk is van, nem úgy, mint a legutóbbi alkalommal.
- A búvárkodás nem volt eddig benne, de legyen! Csak hogy lásd milyen kedves vagyok. - Válaszolom miközben ismételten izgalom fog el, már csak az utazás gondolatára is. - Aztán napozni is fogunk. Nem ártana némi színt szereznem... - Már ha a vörös arc nem számít annak. - Éééés úgy hallottam Californiában nagy vidámparkok is vannak. Muszáj lesz egyet meglátogatnunk! Ígérd meg! - Veszem elő újra a nagy szemeket. Mindig imádtam a vidámparkokat, már gyerekként is a legelvetemültebb gépezetekre ültem fel, egészen biztos vagyok abban, hogy még ma is élevezetem lelném bennük. Na nem mintha a környéken nem lenne semmi ilyesmi, de aligha lenne kedvem egyedül menni.

Rejtélyes mosollyal vonom fel a szemöldököm.
- Csak nem gondolod, hogy a kanapén alszom? Majd rádfekszek. És kitúrlak – amit ugyan nem tudok elképzelni, mert legfeljebb mókából tenném. Ha bealudna, még be is takarnám. De biztos nem túrnám le. - Közben azért kapsz bociszemeket is. Csak hogy élvezd – mosolyodom el szélesen.
Gyanakvó érdeklődéssel tekintek rá. - Nem biztos, hogy értem. Én fánkra gondoltam – mosolyodom el, értve a kis ajándékot alatta.
- Aha. Peersze – húzom el a szót. - Azért van meg az a kép bennem, hogy állok a fagyis dobozzal, benne nagyjából két kanál fagyi maradt, meg az arcodra, hogy de hát... - bocsánatkérésként vettem neki egy kétszer akkora adagot tartalmazó dobozzal, de hát ott a de hát. Nem tudtam, hogy szereti, én meg a pisztáciáért veszek meg.
Lassan engedem ki a levegőt, s rápillantok. Hiszen ő is benne van mindebben a bürokráciában. Addig nem teheti, amíg.. és olyan hasonlók, amiktől az ember tenyere viszketni kezd. Kellő önuralom kell és eszesség, hogy végül az legyen, aminek lennie szükséges. Ebben a pillantásban benne a köszönet és az együttérzés is.
Egy ideig csendben nézek magam elé. Sokat láttam eddig is, de benne lenni egészen más. Érintve vagyok, és az a máz, az a felszín, amit csak sejtettem, hogy az, semmivé foszlott. Helyette ott van a nyers valóság, amit nem akarok elfogadni, mert a világ számomra teljesen mást jelent, s az is, amiért a hivatalba léptem.
- Remélem, ez mielőbb el fog múlni – mert nagyon jól rátapintott a lényegre. Most mindenben a rosszat látom, arra fókuszálok. Pedig érdemes másra is. S legfőképpen az motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha nem veszem észre és észrevétlenül átcsúszok a másik oldalra? Ha csak egy hajszállal is? Elégg észnél kell lennem.
Komolyan tekintek rá, aztán a halvány mosoly újfent megjelenik az arcomon. - Éppen ezért is köszönöm – nem lenne kötelessége ezt tenni. Még akkor sem, ha ebben is kapcsolódunk most.
- Menj már – nevetem el magam. - Sehol nem vagy vén – magamat érzem annak. - Rafting? Tavaly... szeptember? Nem voltak meg az adataid és valamiért tőlem kérték el – amire ugyan virágnyelven elküldtem őket, mert már korábban megadtuk az adatokat, de a szemem és az agyam rá van állva az adatokra, így megjegyeztem. Igen, kilestem, amikor beírta az adatokat....
- Szavadon foglak az egy héttel – nézek rá rejtélyesen. - Az enyémre? Mert eddig volt rá bizonyíték. Egy hét az jó, s ha gondolod, akár a selejtezőbe is benézhetsz, de nem kötelező. Az hétvégén van, s időzíthetjük más időpontra is a kiruccanást.
- Rendben. A tizenkilenc csillagos még megteszi. Ha ideköltözöl, akkor csakis a kanapé jut neked. De alhatsz a fürdőkádban is – tekintek rá sokat sejtetően.
Norbert próbálta ki az ott alvást, három napig panaszkodott a fejére, mert későn vettük észre és hiába tettünk neki oda párnát, két perc múlva legurult róla. - Nálam egészen biztos, nem fogsz éhen halni. Persze, ha nem mondod előtte meg, hogy éppen azt szereted, amelyiket eszem – utalok a fagyira, pimasz mosollyal.
- Ne cseréljük meg inkább? - Emelem fel az üveget. - Nem kell annyit bicepszeznem – pimaszul tekintek rá. - Még hogy én ne bírnék veled tartani? Hol is állunk a statisztikában? - Egyedül vodkát ne. Attól az ötödik kupica után fejreállok, ha ráadásul narancsos vodka, akkor az első után kóma, utána meg olyan macskajaj, hogy nem kívánom senkinek.
- Ámen – koccintok vele, miután mind a kettőnk részére töltöttem még egyszer. - Úh, ezt most már érzem – a marását legealábbis s jól esik, ahogy végighalad, megborzongatva.
- SAP-olhatunk is. Megnézném, hányszor esel bele a vízbe – mert az megy. Nem a vízbe esés. A szörf egészen más, és a SAP is. - Rendben, én addig strandröpizek. Csak akkor vagyok hajlandó napozni, ha odaszögelsz – nem tudok egy helyben megmaradni, ha nem a munkáról, vagy a játékról van szó.
- Vidámpark? - Töltök megint magunknak. Tényleg érdemesebb lenne cserélni az üveget a pohárral. - Csak akkor ha kinézed, melyik, vaaaagy... rám bízod. - Rengeteg helyen megfordultam már ott, mint csapatprogram. - S eszünk vattacukrot is! - mert cukkolni kell és ér, közben pedig megint felé emelem az italt, s felhajtom.
- Éssss... - állok fel, majd integetek felé, hogy kövessen. A kamra, amely önmagában is méretes, bár nem értem, mióta fogyasztok ennyit, a fagyasztó szekrényhez megyünk, kinyitom és kihúzom az egyik fiókot.
- Válassz – az a fiók tele van jégkrémmel, közöttük azok is, amiket kedvel. Semmi cukormentes és mentes, viszont igazi, ízletes jégkrém, igen.

Megnézném én azt, hogy mikor lenne képes ő engem kitúrni az ágyból. Még legrosszabb esetben is maximum azt tudnám elképzelni, hogy belopózik mellém. De kitúrni? Esélytelen. Még az utolsó takaróját is képes volt nekem adni, azon a bizonyos esős kempingelésünk alkalmával, mivel majdnem fagyhalált szendvedtem el. Le sem tudtam róla beszélni, hogy ne adja nekem, mert ugyebár ehhez ő túlzottan keményfejű és esélyem sem volt. Szóval nem, ezzel nem fog beetetni, de megijeszteni sem.
- Még hogy kitúrni! Majd szépen jól megcsikizlek, meglátjuk arra mit lépsz. - Nézek rá szúrós szemekkel, holott fogalmam sincs mit érek el a csikizéssel, nem tudom mennyire érzékeny rá. Elvégre ismételten csak magamból indulok ki, márpedig én rohadtul érzékeny vagyok, de ezt jobbnak látom most nem megemlíteni neki.
- Iiiigen, a fánkra gondoltam én is. - Ezzel emelem is meg a korábban kivett fánkot, amibe bele is harapok, mielőtt még újabb hülye magyarázkodásba kezdenék, amivel csak még jobban rontanák a helyzetemen. Annak azért hálás vagyok, hogy szépen kimentett a saját hülyeségemből.
- Nézd a jó oldalát. Legalább egy életre megtanultad, hogy melyik a kedvenc fagylaltom. - Vonom meg a vállaimat. Gondolom azt is megtanulta egy életre, hogy nem eszi meg mások kedvenc jégkrémét, de ezt már nem teszem hozzá. Elvégre aztán sikerült neki bőven kiengesztelnie, egy újabb adag kekszes fagyival. Ami sokkal nagyobb is volt, mint az előző. Azt azért tegyük hozzá, hogy Adrian nagyon is ért mások kiengeszteléséhez. Mindig tudja mit kell tennie, vagy mondania. Ezért is nehéz rá huzamosabb ideig haragudni.  
- Hamarosan vége lesz, hidd el. Csak elegendő bizonyíték kell... Abban pedig biztos vagyok, hogy ezekkel az anyagokkal nagy előrehaladásunk lesz. - Mutatok ezzel a tőle kapott stickre. - Ráadásul egy ember már a markunkban van. Talán sikerül még belőle is valami értelmeset kihúzni. Főleg ha találunk valami kompromittálót a tőled kapott anyagokban. - A szerencse lassan a mi oldalunkra áll. Nem siethetünk el semmit, de a nyomozás már halad és szépen lassan a végére is fogunk érni. Ő pedig akkor majd megnyugodhat és kiélvezheti a munkáját épp úgy, mint ahogyan azt kellene.
- Itt már vén vagyok. - Mutatok ezzel a hátamra. - Majd amíg napozok, te masszírozhatsz. - Nevetek fel pimaszul. Még szép, hogy ezt nem hagyhatom ki. Tudom jól, hogy ő nem az a napon fekvős fajta, ő sokkal inkább az aki nem tud megmaradni a fenekén, csakis akkor ha előtte jól megragasztózod a széket. Mondjuk én sem tudok sokáig egy helyben maradni, de gyakorlat teszi az embert.
- Szavamon foghatsz, komolyan gondoltam az egy hetet. Akármilyen meglepő, de nekem is szükségem van pihenésre. - Főleg ez az elmúlt néhány hét után. - Ráadásul még egy hétbe sem fogunk beleférni ennyi tervvel. - Mosolyodom el, bár azt nem tagadhatom, hogy szeretem mikor ötletel. Látható rajta az izgalom és, hogy ténylegesen akarja ezt az utazást.  
- Igen, a tizenkilenc csillagos már sokkal jobban hangzik. - Nevetek fel. - De tudod, hogy ezt komolyan gondoltam... - Teszem hozzá egy szégyenlős pillantással, elvégre pontosan tisztában van azzal, hogy én teljesen más körökből származom.  
- Azt pedig meglátjuk mennyire fogod élvezni ha reggelente a fürdőbe szeretnél jönni, én pedig még nagyban húzom majd a lóbőrt. És nem. Nem fogsz tudni kizavarni, mert eszembe sem fog jutni, hogy hamar felkeljek. - Szinte el tudom képzelni a könyörgését. Van egy olyan érzésem, hogy hamar átadná nekem az ágyát, hacsak nem akar mindennap elkésni munkából. Vagy egyszerűen tusolás és egyebek nélkül menni be.
- Legfeljebb majd itt tanulok meg főzni. Aztán a takarítást meg rád hagyom. Tudod... Munkamegosztás. - Igazából akár milyen hülyén is hangzik, szeretek főzni. Attól függetlenül, hogy nem tudok vagy éppen időm sincs rá. Mindig érdeklődve figyeltem anyámat is, miként hoz össze egy eszméletlen ebédet, néhány furcsa dologból.
- Ooh, szerintem nem árt neked az edzés. - Bökök egyik ujjammal a bicepszére. - Szerintem még én is simán legyűrnélek. - Amit azért erősen kétlek, hiszen azért ő sem egy puding, én pedig még mindig csak egy nő vagyok, de nem hagyhatom ki a lehetőséget egy kis cukkolásra. - Mert hol állunk a statisztikában? A számolás inkább a te asztalod. - Vigyorodok el, miközben már húzom is le a következő italt.  
- Látom nagyon szeretnél már engem vízben látni. Csak megállj! Amint odaérünk, első dolgom lesz, hogy ruhástól foglak vízbe lökni. - Kerül is arcomra egy óriási pimasz vigyor, amiből tudhatja, hogy ez egyáltalán nem volt vicc.  Csak el ne felejtsem.
- Ha megígéred, hogy nem Disneylandbe viszel, rád hagyom a választást. - Mivel ő is éppen annyira szereti az adrenalint és az eszement dolgokat, mint én, így nyugodt szívvel merem rábízni a választást. Ráadásul kíváncsi is vagyok arra, hogy mit fog találni.
- Vattacukrot? Remélem, hogy most nem rám gondoltál. - Ezúttal nem jövök zavarba, talán ebben az ital is segítségül szolgál. Aztán kíváncsian nézek fel rá, majd mikor int, hogy kövessem őt, kérdés nélkül ugrok fel, hiszen hamar rájövök mi is a terve.
- Már majdnem elhittem, hogy tényleg nincs kekszes. - Nézek rá szúrósan, miközben veszem is ki a számomra megfelelő jégkrémet. - Mondjuk lehet tényleg nem végeznék reggelig. - Jegyzem meg, miközben már indulok is vissza, hogy aztán ezúttal a kanapén foglaljak helyet a megszerzett fagyim társaságában. - Mindig ennyi fagyit tartasz otthon? Vagy csak rám készültél? - Kérdezek rá, ezzel megütögetve a mellettem lévő helyet, még mielőtt eszébe jutna kihasználni az alkalmat és eltakarítani amíg én a jégkrémmel vagyok elfoglalva.

- Ezzel csak gond van. Nem vagyok csikis – nevetem el magam a végére, noha felettébb komoly arccal közlöm vele. Ha az lennék, elég sok sportot nem tudnék megtenni, mert akkor csak elnevetném az egészet. Vagy nem. Nem tudom, milyen csikisnek lenni.
Egy ”ahhaaa, hoooogyneee” tekintettel nézem, ahogy visszacsippenti a fánkot az ujjai közé és eszegetni kezdi. Jó kis terelés! S hagyom is terelődni magunkat.
- Erre majd emlékeztess a következőben is. Tudom, hogy az ismétlés a tudás anyja, deee – nem szeretném még egyszer azt, hogy ott állok, tök megsemmisülve, hogy kiettem a kedvenc fagyiját.
- Nem vagyok ilyen optimista – nézek rá. - A hatalom, a befolyás, a pénz... sokakat megrészegít. És amit szeretnék, hogy mielőbb elmúlna, hogy ne lássak minden mögött csak rosszat. Nem ilyennek ismerem a világot és nem ilyenben akarok élni – aztán csak szusszantok egyet, elengedve ezt az érzést.
- Az lesz – bólintok.Fognak találni ellene bizonyítékot, ami a sticken van. Ami viszont elgondolkodtat, hogy ő meg sem fordult a fejemben, mint esélyes jelölt. Újra szükséges gondolnom az elemeket, részeket.
Talán az is megoldás, ha nem úgy gondolok rá, hogy ez egyre szövevényesebb lesz. Mert akkor valóban az lesz. Ez is egy megoldás.
- Legyezőt is kérsz? - pillantok a mozdulata felé. - Á, szóval  nem sportolsz eleget? Na megállj, el foglak rángatni pár helyre, egyből nem fog fájni a hátad – tekintek rá gonoszkás, sokat sejtető mosollyal.
- Nem arra gondoltam, hogy nem jár. Hanem éppen arra, hogy leverem rajtad, az ígéretedet, mert igenis jár neked – túl sokat dolgozik, de mondom én, akinek igez, nem csak a munkája miatt karikás most a szeme, s még csak nem is az e-sport miatt.
- Majd nem alszunk. Ahhoz úgyis hozzászoktunk – mosolyodom el.
Mosolygok ugyan, a tekintetemben megértés van. Az életemben vannak olyan emberek is, s ezért hálás is vagyok, akik sokkal szerényebb körülmények között élnek. S eléggé józanságra rántó, hogy legyek hálás azért is, amim van. S hagyjam meg a büszkeségüket, s örömüket. Ezért hajlandó vagyok lejjebb adni, tudom, mennyit számít mindez. S a barátságuk jóval fontosabb, egy flancos szállodánál, ami ugyan nem veti fel azt a kérdést, hogy ne tenném meg, s hívnám meg, mert megérdemli. Nagyon is. Komolyan bólintok.
- Tudom.
- Én? - mutatok magamra. - Láttál már fürdőbe támolyogni. Szerinted én látok akkor valamit a külvilágból? És csak szólok, a jéghideget nyitom meg először...
Adom alá a másfajta lovat. Megnézném, ahogy felriad a jéghideg vízre. Csakhogy nem vagyok olyan gonosz, hogy ezt meg is tegyem. Inkább lábujjhegyen osonnék ki vissza.
- Ne nekem mondd. A bejárónőnek. Téged a sarokba fog állítani. Csak szólok – a végét elnevetem, miközben feltartom a kezeim. Nem ennyire kemény, de ha többször ugyanazt teszem, akkor már annyira nem kedves. Én sem lennék, így azért odafigyelek. Hiába a saját lakásom, azért... vicces, de ő többet van a lakásomban...
- Akarod kipróbálni? - Nyomába sem érhetek a rendőri kiképzésnek, amin keresztül ment, s nem hiszem, hogy ne sportolna. Azért a raftingon mutatott fel legelőször is olyan dolgokat, hogy csak lestem.
- Döntetlen. De csak mert az utolsó az vodkás volt – lefejeltem az asztalt s ez még a szerencsés. Hátra is eshettem volna, annyira hirtelen szakadt el a film. És a borzasztó az egészben, hogy emlékszem a hirtelen sötétségre.
- Felettébb törődő vagy. Még szép, hogy szeretnélek vízben látni, igaz, nem úgy, mint ahogy érkeztél... - nagyon kevés kellett, hogy ne vihogjak fel, ami nem szokásom, amikor megláttam. Mert nem úgy tűnt, bajban van.
- Miért nem? - Adom a szomorút, s most biggyesztem le ajkaim, nézek rá nagy szemekkel. - Pedig Disneyland nagyon jó.
Az a park nem tartozik a kedvenceim közé, felfedeztünk sokkal jobbakat.
- Ki tudja? Bár málnás most jobban esne.
Kíváncsian figyelem az arcát, tudva, hogy abból a fagyiból is van, amit szeret. Számolok mindig ezzel, mióta megtudtam, s hogy jelezte, lesz majd pizza-fánk- fagyi hármas, vettem.
- Hozok neked fagyit és leszúrsz a szemeddel. Nem fogok többet fagyit hozni neked – adom a sértődöttet, a szám sarkában lévő mosoly jelzi, nem gondolom komolyan.
- Mondtam én – mutatok rá győztes mosollyal. Ez rengeteg fagyi, hogy csak úgy be lehessen falni.
Kiveszek egy pisztáciás, sós karamelleset és kifelé menet a konyhából két kanalat veszek még hozzá, az egyiket Bianca felé nyújtom, majd a fotelbe ülök, s felhúzom a lábam. Ami nehézkes, mert farmert vettem fel, így lelógatom inkább oldalt a két lábam.
- Mikor mondtad, hogy pizza-fagyi-fánk, vagy fánk-pizza-fagyi, akkor beszereztem.
Leveszem a doboz tetejét majd előrenyújtom, felé.
- Megkóstolod? Igaz, nincs benne keksz – eléggé előre kell hajolnom, de megkapaszkodom a fotel támlájában.

- A francba. - Morgom el az orrom alatt. Ilyen esetben viszont nagyon remélem, hogy nem adtam neki tippeket. Bár abban még biztos lehet, hogy előbb vagy utóbb be fogok próbálkozni. Nem hiszem el, hogy egyáltalán nem csikis, olyan nincs. Legalábbis az én világomban nincs. - Ebben az esetben, felejtsd el amit mondtam. - Mosolyodom el ártatlanul, cseppet sem tűnik árulkodónak.
Nem várom el, hogy optimista legyen, s nem is akarom rábeszélni arra, hogy higgyen nekem, vagy derűlátóbb legyen. Csupán meg akarom mutatni neki, hogy nincs minden veszve és haladunk. Ráadásul ha én is hasonló gondolkozással állnák neki a dolgoknak, nem valószínű, hogy nagy segítség lennék neki. Az én dolgom az, hogy bíztassam őt, erőt adjak neki ahhoz, hogy folytatni tudja mindazt amit elkezdett. Most nem adhatja fel. Ahhoz már túl késő, nekem pedig szükségem van még rá.
- Ebben igazat adok neked. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy végre valahára a végére jussunk ennek az ügynek. Ezt megígérem. - Válaszolom, miközben gyengéden, de mégis bíztatóan érintem meg a kézfejét. Nem akarom őt így látni, nem akarom, hogy idegeskedjen bármin is. Mert nem ezt érdemli. Sokkal többet érdemel. - Azt pedig remélem, hogy bennem azért nem a rosszat látod? - Nem egy teljesen komoly kérdés. Pontosan tudom, hogy a válasza nemleges lesz, ám azt szeretném, hogy ezt ő is kimondja. Ezzel egyben bebizonyítva neki, hogy nem mindenhol és mindenkiben van rossz. Ezt pedig nagyon fontos, hogy tudja és tisztában is legyen vele. A hangosan kimondtott szavak pedig segíthetnek.
- Ha már így kérde... Hogy miiii? - Nézek rá hüledezve, félbe is hagyva ezzel a mondatom. - Hová akarsz elrángatni? - Rémültség jelei jelennek meg arcomon, de a háttérben megbújó mosoly nagyban árulkodik a színjátékról. Nem lennék túl jó színész.
- Óóh! - Lepődök meg ezúttal színészkedés nélkül. - Nos, azt hiszem mindkettőnkre bőven ráférne egy kis kikapcsolódás. A végén majd vissza sem akarunk jönni. - Amiben szinte biztos vagyok, hogy így lesz. Már ki akarna visszatérni ebbe a rémálomba? Mondjuk remélem, hogy addigra azért lesz némi változás is.
- Ez így van, deeeee meg kell ígérned, hogy egy napot csakis a pihenésnek fogunk szentelni. Az utolsót. Meg fogok halni ha egy egész heti alvás kihagyása után, újra munkába kell állnom. - Na most nem arra gondolok, hogy az utolsó napon ki sem fogok kelni az ágyból, de legalább ne akkor rángasson majd el az ördögi edzéseire.
- Hát ha a jéghideget nyitod meg először, akkor számíthatsz egy nagyon hatásos ébresztőre. Ugyanis első dolgom lesz jól berántani téged a víz alá. - Ez akkor is így lenne ha a forró vízzel kezd, nem is tudom melyik a jobb. Megfagyni vagy megfőni. Viszont arra számíthat, hogy bármelyik is legyen, együtt tesszük majd.
- Majd azt mondom, hogy te kísérleteztél. Nagyon meggyőző tudok ám lenni. - Bólogatok fürgén, miközben én magam is elnevetem magam.
- Még szép, hogy ki akarom próbálni. Tudod jól, hogy mindent ki akarok próbálni. Tehát ha félsz, hogy veszítesz, még most szívd vissza. - Ez ugyebár rám is vonatkozik, de hülye lennék megtenni. Ugyan kondiban vagyok és gyenge sem vagyok, de tekintve arra, hogy ő is bizonyítottan egy sportoló ember, aki jó erőben van, nyereségemben egyáltalán nem vagyok olyan biztos. Ha önvédelemről lenne szó, seperc alatt elintézném, ez tény. Pontosan tudom, hogy hová kell ütni vagy éppen rúgni, de erőben aligha lehetek erősebb nála. Megütni pedig még akkor sem ütném, ha ő maga könyörögne érte.
- Áh vodka! Már majd elfelejtettem. Nem bírod. Legközelebb majd azt is hozok. - Sunyi tekintet, mindketten tudjuk mire megy ki a játék. Nyerésre. Ezt a meccset pedig én fogom megnyerni.
- Mert mi bajod van azzal ahogy érkeztem? - Most aztán jól gondold át mit válaszolsz, még a végén az italommal a nyakadban végzed. Aztán meglátjuk az is ilyen vicces lesz-e. Valószínűleg igen. Legalábbis nekem.  - Valld be, hogy átkozottul élvezted! - Elvégre nem mindennap adódik alkalma ázott verébként látni engem. Még szerencse.
- Ouch! A málna jobb, mint én? - Vágom be a szomorú fejet, ezúttal némileg több sikerrel a színészkedésben, mint korábban. Kezdek egyre jobb lenni ebben, csak gyakorolnom kell. Még néhány alkalom és bármit képes leszek elhitetni vele.
- Szóval nem bíztál abban, hogy hozni fogok? - Nézek rá ismételten szúrósan. - Még szép! - Aztán büntetésből a korábbiért, ahelyett, hogy csak megkóstolnám, mindenestül kapom ki kezéből a fagyit, hogy aztán immáron mindkét jégkrémet magamévá tudjam. - Köszi. - Vigyorgom rá gonoszul, majd már dőlök is hátra, térdeimet felhúzva magam elé, hogy esélye sem legyen olyan könnyen visszaszerezni, a kicsit sem kedves módon elcsent fagyiját.    
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt megúszod bosszú nélkül? - Mondom győzelemittassan, miközben kanalazni kezdek hol az egyikből, hol a másikból.

- Ezek szerint, te, igen – hunyorítok rá. Nem fogok vele visszaélni, de néha egy kis tréfa nem árt. És ha nem szereti, ha hozzáérnek, akkor meg sem próbálom. Bár az, hogy egyszer arra ébredtem a sátorban, hogy félig rajtam fekszik, azt hiszem... jobban esett, mint Hught, a maga több, mint száz kilójával. - Eszemben sincs – felelem komoly határozottsággal, miközben a szemem mosolyog.
Annak ellenére, hogy olyan családban nőttem fel, ahol a játszmák élveznek előnyt, ahol a kapcsolatok fontosabbak, mint a valódi érdeklődés a másik iránt, s én is hasonló pályán mozgok, rendesen pink ködben volt a fejem még az első pofára eséskor is. És ezek szerint még most is.
Érzékelem az érintését, odapillantok, majd rátekintek. A tekintetem beszél helyettem, a köszönetet a bíztatásért, azért, hogy itt van. Jó lenne, ha ezt megtehetném neki is, hiszen ugyanabban a cipőben van, mint én.
- Azért vigyázz magadra. Tudom, hogy képes vagy rá, csak … - aggódom.
A kérdésre visszaugrik a pillantásom a szemeire, kutató értetlenséggel tekintek rá. Rájövök, hogy az általánosítással őt is belevettem abba, ami egyáltalán nem igaz rá.
- Te vagy a kivétel – és még csak hozzá sem kell fűznöm, hogy komolyan mondom, mert ezt így látom és érzem. Bízok benne. - S igazad van. Túlzottan általánosítok, pedig... van jó is. Akiben bízhatok – nézek rá továbbra is, jelezve, kire is értem.
- Spor-tol-ni – taglalom a szót, mosollyal. Feltételezem, szükséges a megfelelő kondihoz. - De nem ám hagyományos, unalmas súlyemelgetésre. Azt bárhol lehet.
Igaz, nem mindenki rajong azokért az ugyan extrémnek nem, de mégis extrém sportokért, ahová el szoktam rángatni vagy az egész csapatot, vagy egyedül megyek, vagy valakit viszek a csapatból. Akármelyikből. Határok feszegetése nélkül nincs sikerélmény, legalábbis így gondolom. Bár.. sokat számí,t milyen határról is van szó és hol.
- Mert olyanok vagyunk, akik meg tudnak ülni nyugodtan és csak kenegetni a naptejet magukra – egyikünkről sem tudom elképzelni. - A ránk fér a kikapcsolódással egyetértek – szeretném boldogabbnak látni, kipihentebbnek. Kevésbé stresszesnek. Mert bár nem mutatja ki, amikben dolgozik, nem egy kötögetős munkakörülmény.
- Akkor az lesz a plusz nap – mert aludni ugyan fontos, és pihenni, s ne azzal menjen el az ott eltöltött idő, legalábbis én ilyen vagyok.
- Elugrok – felelem pimaszul. - És honnan tudod, hogy nem távolról vezérelhető? - Tekintek rá kíváncsian. Nem az, mert a hiper-szuperségnek is van határa és az elég komoly hiba lenne, ha képtelen lennék húszas éveimben kinyitni egy csapot a kezemmel. Az arcára viszont kíváncsi vagyok, mert a fürdőben szerzett tapasztalata megmondathatja számára, hogy ott olyan nincs.
- Ó nem, azt a mintát ismeri, amit én művelek a falakon és a pultokon. Le sem tagadhatom – nevetem el magam.
- Kihívás elfogadva, a mibent pedig én határozom meg – csőbe behúzni én? Bárkit. Egészen biztos vagyok abban, hogy olyat fogok választani, amiben jó vagyok. Mert csak úgy nyerni hagyni bárkit is, az nem én vagyok.
- Az bizo... - megállok a folytatásra. - Hát szép. Kihasználod a gyengeségemet. De te fogsz elrángatni az ágyamig – amit szívesen megnéznék, vagy lehet, nem.
- Nekem? Semmi! - nevetem el magam, még a kezeim is széttárom. - Nos... - tekintek rá műkomolyan. - Eléggé – vigyorodom el. Legszívesebben úgy, ahogy van, magamhoz öleltem volna, hogy képes volt csak miattam ezt megtenni, s ez ott van a szememben is. Kevesen teszik ezt meg bárkiért. - S hálás vagyok érte – most már komolyan felelem.
- Most képzeld el, ahogy téged felfallak. Ki fog akkor utána cukkolni? - Tekintek rá csintalan tekintettel.
- Hééé! - az asztalon támasztom meg magam, ahogy majdnem előre bukok, de vigyor van a képemen. Nézem, ahogy magához öleli, majd elkezdi enni. Felegyenesedek a fotelben, leteszem a lábaim a földre.
- Nem fogok neked kedveskedni legközelebb és az ööööszes kekszeset befalom – majd leülök mellé, s úgy tartom magam elé a kanalamat, nagy bociszemeket meresztve rá. - Léééééciiiii....

- Én? Ugyan, dehogy! - Emelem meg a kezeimet, mintha még csak nem is mondtam volna semmit. Holott szörnyen megy a füllentés, legfőképpen neki, hiszen aligha tudom letörölni a vigyort a képemről. Így aztán megadóan engedem vissza a kezeket magam mellé, egy figyelmeztető nézés kíséretében. - Meg ne próbáld ezt felhasználni ellenem! - Tudom, hogy hiába is figyelmeztetem. Tulajdonképpen egy újabb fegyvert adtam a kezébe ellenem, és szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ha a megfelelő idő eljön, bizony hajlamos lesz bármire a győzelem érdekében. Már nagyon itt lenne az ideje, hogy rátaláljak egy gyenge pontjára.
- Tudom, hogy aggódsz. - Be sem kell fejeznie a mondatot, pontosan tudom, hogy mit harapott le a végéből. - Nekem nem lesz bajom, ígérem. Hacsak nem csikizéssel fognak támadni rám... - Mondom egy féloldalas kis mosollyal, mintha csak elgonolkoznék a lehetőségen. - Kénytelen leszel megtartani ezt a titkot magadnak. - Mert hogyan máshogy is oldhatnám a feszültséget, mint némi vicc becsempészésével. Ezt pedig szívesenn megteszem, még akkor is ha ez a saját káromra megy.
- Bizony. Mindig van jó is. Ezt ne felejtsd el. - Bólintok rá kijelentésére, örülök, hogy ezt sikerült belátnia. Persze, óvatosnak kell lenni, de mindig akad pár jó ember aki készen áll segíteni ha kell. Meg akkor is ha nem kell.
- Igen, pontosan ettől tartok. - Nézek rá még mindig rémült tekintettel, hiszen mindketten tudjuk, hogy az ő sportolási szokásai, igencsak döglesztőek tudnak lenni, még a számomra is. - Ha mindennek vége lesz, esküszöm, hogy egy hétre magammal viszlek munkába. Meglátjuk, hogy bírod majd. - Vonom fel a szemöldököm, és még csak nem is viccelek. Abban pedig egészen biztos lehet, hogy nem egy könnyű hetet fogok neki választani. Majd meglátja milyen az ha egész nap talpon van az ember és negyvennyolc óránként szerez egy kis alvásra lehetőséget, de még akkor is felébrsztik az éjszaka közepén. Kíváncsi leszek, akkor lesz-e még kedve sportolni. Vagy csak arra marad majd ereje, hogy kávéért könyörögjön. Nem véletlen lettem én sem függő...
- Nem, nem vagyunk olyanok. Ám ha nagyon lefárasztasz előtte... - Akkor bizony hajlamos leszek még az ő fenekét is jól leragasztani. - Majd addig elküldelek vattacukorért. - Vagy csak simán lefoglalom őt. Ami talán esélyesebb megoldásnak tűnik,  tekintve, hogy szerintem még a ragasztó sem működne elég jól.
- Nos, ha távolról vezérelhető, amit mellesleg kétlek, akkor egy vödör vízzel foglak meglepni a következő reggelen. Aztán pedig arról is gondoskodni fogok, hogy az ágyad is jó vizes maradjon és esélyed sem legyen a következő éjszakát ott tölteni. - Ha azt hiszi, hogy nem lennék képes hasonló gonoszságokra, nagyon téved. Bármire képes vagyok ha győzelemről van szó, én pedig mit meg nem adnék azért, hogy a kanapén lássam őt is, főleg ha már a fürdőbe akar betenni engem.  
- De hiszen már én is ismerem azt a mintát. - Bólogatok fürgén, elvégre ő maga mutatta meg nekem a képet. Ami pedig minden bizonnyal nagyon hosszú időre a tudatomba égett, soha nem fogom elfelejteni.
- Megegyeztünk! Szóval mit is kapok, ha nyerek? - Térek rá máris az üzletelésre, elvégre valamivel muszáj ösztönöznöm magam. Bár előtte azért nem ártana kideríteni, hogy miben fogunk versengeni. - És miben szeretnéd összemérni az erőnket? - Kérdezek rá gyorsan, na nem mintha tervben lenne visszaszívni mindent amit mondtam. Ahhoz már túl késő.
- Éééssssss itt a baki. Nem foglak elrángatni az ágyadig, azt én fogom befoglalni. - Nevetek fel győzelemittasan. Csak egy kis vodkát kell neki szolgálnom, és máris az én oldalamon a szerencse.
- Szép mentés. - Téynleg mindig tudja, hogy mit kell mondani. Ezért imádom és egyszerre utálom is. Hogyan lehetséges, hogy minden kérdést ki tud kerülni ilyen egyszerűen? Anélkül, hogy bármi rosszat is mondana... Sőt, csak mégjobban kedvelem érte. Az már tuti, hogy megmentette magát egy italtól a nyakában.
- Neeem, ezt el sem akarom képzelni. Hát mi lenne veled nélkülem? - Valószínűleg sokkal de sokkal unalmasabb lenne az élete nélkülem. Vagy inkább sokkal nyugodtabb. Amit természetesen mi nem akarunk.
- Azt úgysem mernéd megtenni. - Aztán mikor helyet foglal mellettem és nagy bociszemekkel próbálkozik, szinte egy pillanat alatt olvadok el, gyorsabban mint a fagyi. - Neeeeee... Ezt nem teheted velem. - Nevetve emelem fel egyik kezemet, ezzel eltakarva a szemét. Rá sem bírok nézni. - Tudod milyen érzékeny vagyok erre. - Még szép, hogy tudja, ezért is teszi meg. - Ezt még megbánod! - Teszem is le ezzel a fagyikat, a kanapé előtt lévő asztalra, igen mindkettőt. Majd megragadva a mellettem lévő párnát, az arcába nyomom azt, míg másik kezemmel kegyetlen csikizésbe kezdek. Mert nem hiszem el, hogy nincs egy gyenge pontja sem. Olyan nincs!  

- Ahha. Na, majd kiderül. Egyszercsak – vágok egy nagyon pimasz arcot. - Elleneeeed? Ugyaaan, neeem. Érted. Csakis érted – bólogatok. Kerülöm a csikizést, mert már kaptam vissza sírást nagyjából fél perc röhögés után. Aztán kiderült a másikról, hogy nem szereti és retteg az egésztől. Nem győztem bocsánatot kérni.
Hangtalanul bólintok a bejezett mondatomra, s nem tudok ránézni. Nem akarom, hogy bárki bajba kerüljön e miatt az egész miatt. Értékelem, hogy viccelődéssel próbálja elütni mindezt, s ezt tenném én is. Most mégsem megy vele menni, csak egy féloldalas, nagyon halvány mosoly tűnik fel az arcomon, s még mindig nem tudok ránézni. - Nem mondom el.
- Köszönöm – hálásan tekintek rá. Mert rá számíthatok és jött segíteni, akkor is, amikor úgy véltem, nem szükséges. De ha e miatt baja lesz...
- Tartasz? - Nézek rá kérdőn. - Ezek szerint tényleg nem edzel? Hát hogy kocogsz így a bűnözők után? - Elnevetem magam a felvetésére, majd rejtélyesen féloldalt nézek rá. - Nem én. Ők – szerintem fél óra múlva könyörögnek neki, hogy küldjön haza. Éljen a hivatalnoki pedáns létem és szabálykövetésem. A humoromról nem is beszélve. Olyan kombó, hogy az nem éppen oda való.
- Én fárasszalak le, téged. Csak kérned kell! - vigyorodom el, naaagyon sokat sejtetően gonoszkás mosollyal. Bárkit  képesvagyok lefárasztani,  s még csak extrém sport és igénybevétel sem kell. - Vattacukorért? Miért pont vattacukorért? - kérdezem komoly érdeklődéssel, majd elvigyorodom. - Mire visszaérek, nem jut neked semmi. És nem, nem megyek el még egyért – ingatom a fejem meggyőződéssel.
Először leesik az állam meglepettségemben.
- Képes lennél lelocsolni? Az ágyamat is? - majd gonoszkásan vigyorgok. - Van pótmatrac. Addig alhatsz te a vizesen. Már úgyis egészen jól megy neked a vizes lét, s mondtad is, hogy szereted a vizet – vigyorgok, s tudom, hogy nem fogom megtenni vele, mint ahogy a vizet sem nyitom rá. Nem vagyok ott fejben reggel néha, s ami a legfőbb, egészen biztos nem a fürdőszobába invitálom meg, hogy aludjon ott.
Lendülettel mennék tovább, aztán hökkenten nézek rá, hogy de honnan és mi? Aztán leesik és el sem kezdett mondattal ”na, tudod, mit” tekintettel nézek rá, majd felemelem a két kezem és az ég felé tekintek. - Megadom magam. Onnan az életből nem fogok akkor kijönni – bökök a konyha felé, mert én és a takarítás...
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy te fogsz nyerni? Box – vigyorodom el elégedetten, várok egy kicsit. - Ó, nem, dehogyis. Levegőakrobatika. Szalaggal és trapézzal – várakozva nézek rá, mit is reagál rá. E-sport társam sem volt odáig érte, azóta nem ajánlgatom senkinek, csak egyedül járok.
- Akkor ott hagysz a földön? - szomorodok el, műviesen. - Legalább egy takarót teríts rám – nézek rá kérlelően, noha a mosoly a szám szélén jelzi, hogy ugratás az egész.  A rövid azonban kezd hatni, érzem.
- Komolyan gondolom – felelem most teljesen komolyan. - Mármint nem azt, hogy élveztem, ahogy ázottan eljöttél, hanem azt, hogy mindezt megtetted értem. A zuhogó eső ellenére.
- Most ezt tényleg tudni akarod? - agyam hátsó részében azonban ott van egy kis mocorgás, hogy nem, nem szeretném tudni és megismerni sem. Még vicc szintjén sem.
- Hogyne, úgy, mint az elsőt.
Ahogy tenyere a szemeim elé emelkedik, alákukkantok és úgy nézek tovább, bociszemekkel. - Tudom – felelem hamiskásan. Mert igen, kihasználom.
- De nem most, most fagyi.. – a két doboz felé fordulok, hogy vegyek, de későn veszem észre a párnát és eldőlök oldalt, a kanál kiesik a kezemből, ahogy felé kapok, majd elkezd csikizni.
Mivel a párna az arcomon van, csak fojtottan tudok beszélni.
- Mondtam, hogy nem vagyok csikis – a párnát próbálom leszedni a fejemről, s ha sikerül, akkor alaposan összekócolt hajjal nézek ki mögüle. - Te ki akarod próbálni, megcsikizlek-e? - Azzal kinyúl oldalt a hozzá közelebb eső kezem, s elkezdem csikizni.
Ellenben, ha a talpamhoz ér csikizés közben, magam is meglepődöm, mert hogy az … csikis!

Ahha, persze. Csakis értem. Már hogy is ne! Mert mégis mi jót nyerek én abból, ha ő halálra csikiz... értem? De semmiképp sem maga miatt. Valahogy van egy olyan megérzésem, hogy abból semmit nem nyerek. Legfeljebb egy jó alapos szenvedést. Na meg egy nevetés rohamot. Mondjuk így nézve mégis nyerek valamit. A nevetés jó, bár nem a legjobb formája, mégis akár jó szórakozás is lehet. Legalábbis abban az esetben ha rajta is találok egy olyan pontot és mindketten fulladozhatunk a röhögésben. Nem pedig egyedül haldoklom, míg ő csak jól szórakozik és azt várja mikor állok neki könyörögni. Végül csak oldalra billentett fejjel, hümmögök erre, jelezve, hogy nem teljesen értek egyet az állításával, miszerint mindezt értem tenné.
- Nincs mit. - Válaszolom kedvesen, majd az időközben majdhogynem rajta felejtett kezemet visszahúzom, hogy a következő pohár italt is eltüntessem, hiszen semmiképp sem szeretnék lemaradni.
- Nos, a napi edzésem az utóbbi időben kimerül a reggeli futásban. Aztán a nap végén pedig az ágyba való bedőlésben. - Vallom be végül némi szégyenkezéssel, hiszen az utóbbi időben aligha lenne időm, vagy erőm órákat tölteni edzéssel. - Szóval csak kíméletesen velem! De legalább a bűnözők után még tudok kocogni. - Igazából a reggeli futásra sem edzésként tekintek, sokkal inkább kikapcsolódásként. Abban a néhány percben megengedthetem magamnak, hogy csakis kizárólag magamra koncentráljak és teljes mértékben kizárjam a külvilágot. Erre pedig mostanában nagy szükségem van, talán ez is az oka annak, hogy ettől nem vagyok hajlandó megválni.
- Kik? A bünözők? - Nevetek fel. - Nem az irodában fogunk ücsörögni. Egész nap és éjjel talpon leszel, te leszel a jobbkezem. - Ördögi mosoly jelenik meg az arcomon, holott semmiképp sem vinném őt ki terepre. Nem szívesen keverném őt bajba egy kis szórakozás vagy viccelődés miatt. Ráadásul azt sem szeretném, hogy ő megtapasztalja, milyen veszélyes is tud lenni a munkám. Akkor csak mégjobban aggódna értem, amit természetesen nem akarok.
- Szerintem ezt még kérnem sem kell. - Emelem fel szemöldököm, de persze érezheti, hogy ez csak egy újabb cukkolás és valójában imádom őt, semmiképp sem fáraszt le. Legalábbis nem úgy.  
- Mert épp arról volt szó. De elküldhetlek tamponért is ha az jobban tetszik. - Próbálok egy igazán komoly arcot bevágni, de tekintve arra, hogy konkrétan már potyognak a könnyeim, ez elég siralmasan jön össze. Szó szerint.
- Hogy miiiiiiiiii? - Nézek rá óriási szemekkel. - Szóval van pótmatrac? És te képes lennél a fürdőkádban szállásolni el engem? - Szerencséje, hogy a közöttünk lévő asztal igencsak súlyos. Máskülönben esélyes, hogy jól ráborítanám azt. Méghogy pótmatrac. Én meg mehetek a fürdőkádba.
- Ha jófiú leszel, és szépen könyörögsz majd, még az is lehet, hogy segítek. - Eresztek el egy angyali mosolyt, mintha én magam lennék a megtestesült jóság.
- Mert én mindig nyerek. - Aztán a következő mondata hallatán ezt szívesebben vonnám vissza. - A micsoda? Viccelsz ugye? Oké... inkább ne válaszolj arra, hogy mit kapok ha nyerek. - Nevetem el magam. - Jobban járunk mindketten ha nincs tét. - Legalábbis én biztosan. Soha életemben még csak nem is próbáltam levegő akrobatikát. Gondolom elég hamar esnék fejre, vagy csinálnék valami óriási ökörséget. Azt gondoltam, hogy nem egy egyszerű dologgal fog előrukkolni. Na de eeeeez?
- Talán a kanapéig elhúználak, bár kétlem, hogy a nagy hátsód fel is tudnám majd pakolni rá. Neked sem ártana egy kis futás. - Cukkolom tovább, hiszen eszembe sem jutna feladni. Ez már harc. A harcot pedig semmiképp sem adjuk fel. Sajnos ezzel ő is tisztában van, szóval legfeljebb akkor tudunk majd leállni, ha sikeresen az asztal alá isszuk magunkat.
- Még szép, hogy megtettem érted. Tudod, hogy sokat jelentesz nekem, egy kis eső pedig nem fog megállítani abban, hogy eljöjjek. De azért ne küldj most ki, lécccii. - Legfőképp akkor nem ijedek el az esőtől, ha végre jó hírekkel jöhetek el hozzá. Még egy földrengés sem állított volna meg abban, hogy végre láthassam őt valamivel boldogabbnak vagy nyugodtabbnak.
- Nem, inkább nem akarom tudni. Maradjunk annyiban, hogy egy jó ideig még boldogítani foglak. - A helyzetünkre tekintve, talán jobb is ha nem kezdünk el beszélgetni arról, hogy mi lenne ha nem lennék. Elvégre könnyen lehet, hogy ez megtörténik.
- Tudom, hogy tudod. - Mondom nevetve, miközben igyekszem továbbra is kitakarni azokat a szemeket. - Oh nem! Nincs fagyi! Most harc! - Már nyomom is arcába a párnát, hogy aztán kegyetlen csikizésbe kezdjek. Ami minden bizonnyal nem a várt hatást éri el. - Mi az hogy nem? - Nem adom fel olyan könnyen. Tovább próbálkozom a hasa, majd az oldala tájékán. Semmi. Mi a...? - Neeeeeeeeemmm! - Szólok rá nevetve, de ez már túl későnek bizonyul. Hosszú karja könnyedén ér el, amit végül egyik kezemmel, a korábban arcába nyomott párnával kezdem el hárítani, mintegy pajzsként használva azt. - Nem nyerhetsz! Csak add fel! - Mondjuk rohadtul vesztésre állok, legalábbis egyenlőre. Nem hiszem el, hogy sehol sem csikis. - Itt sem? - Nyúlok ezúttal a talpa felé, mintha reakciót látnék, bár én magam sem vagyok biztos benne, hiszen nagyon igyekszem elhúzódni karja elől.  

Ahogy elveszi a kezét, legszívesebben megfognám, végigsimítanék rajta, hogy érezze, ő sincs egyedül, s bár nem tudom, miben segíthetek, segíthetnék, azért itt vagyok, ha akarja.
- Akkor mégis csak mozogsz valamit! Az ágyba dőlés nem számít. Az gravitáció – felelem műkomolyan. - Azt elhiszem – nem csak, mert ez a hivatása. Senki sem viccből lesz nyomozó, s ehhez nem csak agyi fittség kell és emberismeret. Olyan kitartás, ami nem csak fizikai.
- Nem- nem – csóválom a fejem. - A kollegáid – aztán egy ”aaa!” arcot vágok, mint feleszmélés, mit is gondol az alatt, hogy ott lenni. - Nem a bal? - Kérdezem ártatlanul. Akadálynak és koloncnak kitűnő lennék, fittség ide meg oda. Úgy kitűnnék, mint éjjel a szentjánosbogár.
- Ó, tényleg?- Kérdezek vissza ártatlanul. - Lássuk csak, miként is tegyük – úgy teszek, mint aki elgondolkodik. Valójában tudom, hogy nagyon fárasztó a munkája, s állandóan ébernek kell lennie, ha túl akarja élni. Főleg, ha olyan körzetben dolgozik. Aztán elmosolyodom. - Meg is van. S majd megtudod – például mozi, séta, és egyéb sport, vagy csak egyszerűen kieresztetetem vel a gőzt.
A tamponra felvonom a szemöldököm, némi megrökönyödéssel.
- Már miért? - Aztán beugrik, feltartom a kezem. - Nem kérdeztem! - Olyan női szemérmesség erről beszélni nekik, pedig akkor legalább tudnánk, hogy most nagyobb törődést igényelnek, de mivel kaptam már vissza olyanokat, hogy a fülem kettéállt, vagy elsüllyedtem szégyenemben, hogy inkább nem emlegetem.
- Van – bólintok. Azt nem teszem hozzá, hogy a hozzá járó vendégszobával együtt,  ami az egyik ajtó mögött lapul. Hozzá járó, saját fürdőszobával.
- Te akartál mindenáron ott aludni! Én meg rendes vagyok és meghagyom a kívánságodat, hogy teljesüljön. - ártatlan mosollyal válaszolom, a tekintetemben viszont ott van a kópéság.
Félrebiccentem a fejem, értetlenül.
- Ha nem vagyok magamnál, akkor csak jó fiú lehetek – aztán gyanakodva ránézek. - Az előbb is úgy kezdted, hogy ”ha jófiú leszel”.   Miért is akarod, hogy jófiú legyek? Hiszen az vagyok. Min-dig – húzom ki magam.
- Mindig? - Biccentem oldalra a fejem. - Hogy is van az az asztal alá ivás? Úgy döntetlenben? És aztán ott van még, lássuk csak.. egyszer nyertem ellened a paintballban, aztán ott a kosár... - számolgatok, közben a szemeimbe van írva, hogy játékosan gonoszkodok. - Biztos te nyersz? Én már tudom, mit kapok, ha nyerek – határozottan bólintok. - Csak nem azért mondod, mert tudod, hogy veszítesz? - cukkolom.
- Aaaa, kikérem magamnak – határozottan ingatom a fejem. - Hivatalosan is fokhagyma hátsóval rendelkezem – Rose legalábbis ezzel cukkolt folyton a másik osztályon. - És különben is, neked kéne akkor több edzés. Mi az, hogy nem tudsz felemelni az ágyra?
- Köszönöm – megilletődötten tekintek rá. Az, hogy ennyire törődik velem, s hogy fontos vagyok a számára, megfog. S érzem, hogy ez az álláspont kölcsönös. - Nem küldelek. Rendelni is lehet – kapom fel a telefonom és billegtetem meg mosollyal a kezemben. Igen, kényelmes vagyok. Az idő pénz, s ha még eső is járul hozzá, úgy végképp. Az viszont megfizetethetetlen, amit Bianca tett ma azért, hogy eljöjjön hozzám.
- Meg is sértődök, ha nem – mert ne akarom, hogy baja essen. Nagyon fontossá vált számomra, s nem csak az ügy miatt.
Mosolyogva mozgok ki a tenyere mögül, hogy ránézzek, de már inkább nevetek, mintsem bociszemekkel nézek rá, csak egy-egy pillanatra jön össze.
Egy fojtott de még hallatszik a párna alól, ahogy nekem nyomja.
- Mert nem vaagyoookkk – elérem a kezemmel, ha nem megy másként, akkor visszacsikizem, ő legalább tényleg az.
- Deeeeee – a csikizés játékos, korántsem vad, erős, sokkal inkább játékos, így időnként képes el-elhárítani a kezem, de az újra visszatalál hozzá, hogy folytassa a csikizést. - Neeeeem.
- Ó! - Meglepetten rándul meg a lábam, s mire feleszmélnék, addigra már csikizi a talpam. És tényleg csikis!
- Ahahh! - Hirtelen egyenesedek ki, a kezem is megrándul, aminek eredményeként lefordulok az ágyról és a földön kötök ki. Még szerencse, hogy az asztal és a kanapé között van bőven hely.
- Nehhhehh, ahahhhhagyd abba! - Basszus ez ilyen? Megpróbálok felállni, de a nevetéstől és az ingertől nem megy. - Na megállj!
De csak nevetni megy, ami sokkal inkább a meglepettségé és az új érzésé.És mert a földről elég nehéz felkelni, ha közben csikizik a talpam.

Felnevetek. Még hogy az ágyba dőlés nem számít sportnak. Fogalma sincs arról, hogy milyen nehéz tud lenni néha, egy jó hosszú nap után, eldőlni. Vagy már eleve az ágyig elmászni. Még ha ez két különböző dolognak is számít. Mégis, mikor már mozogni is alig van erőd, még a szemem nyitvatartása is sportnak minősül. Bár az többnyire az én hibám, hogy soha nem vagyok hajlandó időben hazamenni és mindig csak túlhajszolom magam.
- Ennyi erővel elég sok sportot nevezhetünk gravitációnak. - Nézek rá szúrósan, elvégre ily módon bármilyen sportot amiben zuhanás vagy esés van, nevezhetünk csak simán gravitációnak. - Fogalmad sincs milyen erőbevetésre van szükségem ahhoz a dőléshez. - Nevetek fel végül, miközben igyekszem feladásra bírni őt.
- Szerintem ha a kollégáim el tudnak viselni engem, te már semmiség leszel. - Vigyorgok rá, hiszen nekem is megvan a magam stílusa, amit ő talán annyira még nem is ismer. Tekintve arra, hogy mellette kevésbé kell komolynak maradnom.  Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a kollégák örülnének Adrian jelenlétének, hiszen az némileg rajtam is változtatna. Egy egész más embert ismernének meg bennem. - Tőlem aztán lehetsz mindkettő kezem is. A lényeg, hogy jól meg foglak dolgoztatni. Két nap után könyörögni fogsz, hogy engedjelek haza. - Legalább lenne valaki mellettem, aki majd hordja a kávét nekem, meg az ebédet. Muahhaha.
- Majd megtudom? Mondd csak el gyorsan! - Nézek rá tettetett rémültséggel. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy szeretem az efféle meglepetéseket, még akkor sem ha az tőle jön. Vagy éppen pontosan azért mert tőle jön. Soha nem tudhatom mire számíthatok, képes igencsak jól meglepni.  
- Mert a vattacukor nem volt elég jó neked. Meg mert kíváncsi voltam a reakciódra. Meg mert szívesen hoználak zavarba. - Egy ördögi mosolyt eresztek el. Éppen itt lenne már az ideje, hogy visszafizessem a korábbi cukkolását. Ő sem kímélt meg túlzottan, mikor zavarba jöttem.
- Erről szó sincs! Ugyanis ha jól rémlik, kizárólag két lehetőséget adtál. Kanapé vagy fürdőkád. Én pedig a másodikat választottam mivel azzal útban lehetek neked. - Vallom be őszintén, amit már nagy valószínűséggel amúgy is tudott. Elvégre mikor ne ugranék egy ilyen lehetőségre?
- Tudod, csak a jófiúk érdemelnek cukorkát. - Nézek rá sejtelmesen. - Még szerencse, hogy a jófiú nálam nem abban merül ki, hogy csendesen ülsz a fenekeden. Egyszerűen csak elismered, hogy én jobb vagyok. - Húzom őt továbbra is, azt azért mindketten tudjuk, hogy ennyire egészséges önbizalommal még én sem rendelkezem. De az tény, hogy szeretek jobb lenni nála valamiben, azt meg különösképpen szeretem ha ezt el is ismeri. Mert aljas vagyok, tudom jól.
- Hé-hé! A kosárt felhozni nem egy szép dolog, tekintve, hogy egy fejjel alacsonyabb vagyok, aligha lenne bármi esélyem ellened. Te torony! - Bökök oda neki már csak azért is. Ha beáll elém, még arra sincs semmi esélyem, hogy mögé nézzek, akkor meg hogyan is tudjak megmozdulni, vagy úgy bármit tenni?
- Nem tudom, hogy veszítek-e. Azt sosem lehet tudni. - A francokat nem. - Mert mit kapsz hogyha nyersz? - Nézek rá felvont szemöldökkel. Na most lehet túl messzire mentem, először talán gondolkoznom kellett volna és nem kijelenteni, hogy én mindig nyerek. Mostmár csak abban reménykedhetek, hogy hátha majd elfelejti ezt a kis társalgást.
- Egy elég nagy fokhagyma. - Nevetek fel. - Azért azt még te sem várhatod el, hogy nők emelgessenek fel téged. - Szinte már magam előtt is látom azt a szenvedést, ahogyan igyekszem őt felpakolni a kanapéra. Amilyen ügyetlen tudok lenni néha... Lehet jobban járna ha ő maga mászna fel.
- Mostmár le sem vakarhatsz magadról. - Kontrázok rá, bár ez aligha lenne így. Ha azt mondaná, hogy nem akar többet látni sem, tiszteletben tartanám ezt a kérését, már csak azért is mert kedvelem őt.
Szenvedések közepette próbálom őt lebírkózni, főleg mikor megtalálom azt a bizonyos gyengepontot. Nem hagyom magam elgyengülni, egy pillanatra sem, bár sokkal több kézre lenne ahhoz szükségem, hogy sikeres legyen az akcióm. - Ugye megmondtam?! - Mindenkinek van gyengepontja, csak kár hogy az övét olyan nehéz elérni. Éppen ezért is történik az, hogy amikor ő csak legurul a kanapéról, én az utána való nyújtozkodás közepette rajta landolok, de még ez sem ijeszt el a folytatástól. - Ohh, én nem állok meg! Soha! - Válaszolok röhögve, kíméletlenül próbálom egyik kezemmel továbbra is szenvedtetni őt, a másikkal pedig lefogni és hárítani. - Mondtam, hogy harc! - A harcot pedig soha nem adjuk fel, legfeljebb ha már az életéért könyörög. Már csak azért is, mert imádom a nevetését hallgatni.