Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Szinte bizseregnek tenyerei a kormányt fedő fekete bőrön miközben a családjáról beszél Lunának. Lényegében bemutatkozik. Ha tehetné, pontosabban, ha más emberként ülne a lánya mellett, akkor az egész éjszakát végigmesélné Lunának, megosztana vele mindent, a nagyszüleiről, a nagybátyjáról, a tájról és az életkörülményekről, amiben felnőttek és aminek egy szeletét Luna is génjeiben hordozza. Mesélne a gyerekkoráról, a nehézségeiről és eredményeiről, megosztaná vele az összes tapasztalatát, de mégis fékezni kényszerül ajkait. Fel kell ébresztenie magát, hogy Luna, legalábbis a lány tudatát tekintve nem a kislánya, ő nem az apjaként tekint rá, így minden magáról megosztott információ veszélyes lehet. Fél a lányától, hisz újságíró, s ez a felismerés nagyon mély és fájdalmas érzésekkel tölti meg lelkét, míg a fekete, utcai lámpás utcát nézi míg végighaladnak az úton.
Köszönettel teljes pillantást vet rá, amivel tudatni szeretné Lunával, hogy megbízik benne. „Az édesanyjának”…, nem, „a nagymamádnak, akit szintén Zamirahnak hívnak” – javítja ki magában és végül némán hagyja Luna szavait. Szörnyen nehéz dolog országot váltani és boldogulni közel nincstelenként, de ez neki és a bátyjának is sikerült, úgy ahogy. Hogy melyikőjük lett a sikeresebb az szubjektív. Qadir szerint Milak, mert saját maga nevelhette fel a fiát és élhet közel biztonságos, átlagos életet, de számolnia kell a pénzt, miközben Milak féltékeny az öccsére, amiért New York egyik befolyásos emberévé vált. Igen, csak hát milyen áron. De ezt az ő sara, ezt Qadirnak kell elszenvednie egész életében, s ebbe már részben bele is törődött. A gond ott kezdődött, mikor megtudta, hogy Luna meg akarja környékezni és erre Qadir önarcképe apró szilánkokra hullott szét.
Gondolataiba merülve szinte felriad Luna kérdésére, viszont nem tud reflexből egzakt választ adni rá. Arca ráncolódni kezd, majd enyhén oldalra fordítja fejét, míg óvatosan a fékre lép egy piros lámpa miatt.
- Mondhatni igen - néz újra a lányra az álló autóban. - Nagyon különbözőek vagyunk, de a magunk módján támogatjuk egymást. - Nem akarja meghazudtolni önmagát és hamisan megkérdezni, hogy neki van-e testvére, mert tudja a választ. Élete egyik legnagyobb szerencséje Meghan, aki félre tudta tenni mindvégig az önbecsülését és a makacsságát, így az évek alatt azért tudták tartani a kapcsolatot egymással és nem maradt teljes homályban Qadir az ő és Luna életét illetően. De ez történhetett volna máshogy is.
Egy kicsit szomorú, hogy nem tudja meg pontosan, hol lakik Luna, ugyanakkor észre kell vennie, hogy büszkeséget érez magában, amiért Luna óvatos, még akkor is, ha az egyetlen személlyel az, akivel valójában nem kell óvatosnak lennie. Intelligens a lánya, csak még fiatal. Ami pedig a lakást illeti, innen már nem lesz nehéz dolga lenyomoznia, ha mindenképpen tudni akarná.
Qadir azon kapja magát, hogy mosolyog és ha már kimutatja az érzéseit, szavakkal sem titkolja.
- Okos lány vagy, Luna - utal vissza arra a beszélgetésre, amikor óvatosságra intette és ezzel együtt beismeri, hogy részben, csak részben, de tévedett, amikor felelőtlennek vallotta a lányt. Az említett ponton lassítani kezd és lehúzódik az út szélén lévő buszmegállóba. Már teljesen sötét van, csak a lámpafények domborítják ki a lánya arcának vonásait, végig az álkapcsának ívét, ami pont olyan, mint a sajátja. Pont ahogy a mélybarna szemei is. Ijesztő hasonlóság, ráadásul egyre több mutatkozik meg, míg figyeli az autójából kiszálló Lunát.
- Kapsz egy alkalmat. Egy interjút. - Hangja olyan határozott, még a forgalom zajába is belehasít. Ezt nem gondolta át, ez egy ad hoc elhatározás a részéről, mert bizony elgyengült. Francba is, megtört.
Ha Luna még meghallja ezeket a szavakat és visszanéz a kocsi még tán nyitott ajtaján, akkor láthatja miként Qadir gondterhelten nyalja meg ajkait. - Szedd össze a kérdéseidet és zavarjuk le hivatalos keretek között. De több ilyen lehetőséget nem adok. - Vissza kell szednie magára a szigort, mert a végén még teljesen kiesik a szerepéből. Egész életében semmit sem adott a lányának, megvonta önmagát is tőle, legyen akkor ez az ő támogatása. Igaz, ezzel nem tudja bepótolni az elmúlt éveket, de azt már sosem fogja tudni, így hát ez az, ami tőle telik. Halvány és egyre jobban fokozódó mosollyal nézi, miként Luna befogadja az információkat. Talán ennyi elég is mára. Így is túl sokat látták egymást és sok ponton átszelte Qadir a biztonságos határt.
- Na, de addig vigyázz magadra, Zamira! - köszön el, mikor már kezei ismét a kormányt fogják, és gonosz, pimasz és furfangos szemekkel és mosollyal tapos a gázra. Zamira. Az ő Zamirája.
De sok baj lesz még vele.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

- Igen – válaszolom egy biccentéssel, de Abbart hallgatva azért kicsit elgondolkodom magamban, hogy anyám vajon tényleg támogatna-e ebben a nyomozásban? Nem mintha az kicsit is visszatarthatna engem, ha nem, egyébként meg úgyis tudja, hogy az újságíráson belül is leginkább az oknyomozás érdekel, valójában nagyrészt éppen neki hála. Úgysem hiheti, hogy majd bulvár pletykák gyűjtéséből és lesifotókból akarok megélni, vagy hogy a divat és életmód rovat felé kacsingatnék. Szóval nem, kétlem, hogy tévképzetei lennének arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni, de azért ha konkrétan is tudna róla, hogy miket csinálok manapság, hogy bűnözők után szimatolok egyedül, anélkül hogy valaki figyelné a hátamat, hát lehetséges, hogy kicsit aggódna. Erre a jövőben tényleg nem ártana majd figyelnem, most hogy Abbar felhívta a problémára a figyelmemet. Mármint nem anyám lehetséges féltésére, hanem arra, hogy legyen valaki a hátam mögött is a biztonság kedvéért. Persze ez előbb is eszembe juthatott volna, de most már mindegy. A jövőben majd tényleg észben fogom tartani, hogy Tommy, vagy valaki más, minimum egy barát tudjon róla, hogy épp merre járok, ha veszélyes terepre készülnék, és legyen egy vésztervem.

Érdekesen alakul az estém. Közel sem úgy, mint vártam vagy terveztem, de attól még nagyon is eredményesnek érzem. Álmomban sem reméltem, hogy sikerül majd közelebb kerülnöm Qadir Abbarhoz, pláne azután, hogy délelőtt órákig szobroztam az irodája épülete előtt, ő pedig két mondattal elhessegetett. Nem reméltem, hogy ennyire megbízik majd bennem, hogy beavasson részletekbe a családjával kapcsolatban, vagy hogy majd éppen ő biztosít nekem fuvart hazafelé, és mégis itt vagyunk. Persze még mindig nem egészen arról beszélünk, amiről eredetileg szerettem volna, és a beszélgetésünk valahogy másképpen lett bensőséges, mint vártam, de mégis megtisztelve érzem magam a kialakult helyzet miatt.

- Köszönöm a bizalmát – bólintok, annak ellenére, hogy nem is egészen értem, mivel érdemeltem ki. Igaz, én is meséltem a szüleimről egy-két dolgot, ám amiket ő megoszt a saját családjáról, azoknak az információknak jóval nagyobb súly van, úgy érzem. - Ígérem, nem élek vissza vele – mosolyodom is el halványan, ahogy a férfira pillantok. - Sajnálom, hogy ilyen nehéz az édesanyjának. De mindent összevetve azért mégis csak jobb így, a fiai közelében, mintha egyedül maradt volna a saját hazájában, egy háború sújtotta övezetben – nézek magam elé félig eltűnődve. Az ilyesmit azt hiszem, úgy igazán el sem lehet képzelni nekünk, akik ezt nem tapasztalják meg személyesen is. Hogy milyen lehet az élet ott, ahol állandó zavargások vannak, ráadásul elszakítva a szeretteinktől. - Tehát van egy bátyja? Közeli viszonyt ápolnak? - Őszintén szólva nem tudom, miért is foglalkoztat hirtelen ennyire Abbar családja, ahogy azt sem, eddig ez miért nem érdekelt? Mármint egy ember nem csak az, amit dolgozik, az üzlet, a vállalkozásai vagy a titkos alvilági kapcsolatok, hanem az is, honnan jött, kik veszik körül otthon vagy a mindennapokban. Bár ezzel a témával tényleg messze sodródtunk attól, amiről a cikkemben írnék, ám ettől még valóban igazán elkezdett érdekelni maga Qadir Abbar is.

- A 116. utca és a Broadway sarkánál, valahol a Columbia Egyetem főbejárata környékén tökéletes lesz, köszönöm. Onnan már nincs messze gyalog sem a lakásom... - mosolyodom el kissé bizonytalanul, mert remélem, nem veszi zokon, hogy nem vitetném magamat hazáig. Épp ő mondta, hogy elővigyázatosabbnak kéne lennem, és lehet, hogy most esélyt adott, hogy jobban megismerjem őt, és lehet, hogy látszólag valóban egy igazi úriembernek tűnik, de ettől még nem biztos, hogy szeretném, ha pontosan tudná, hol lakom.

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Qadir megfogadta elsősorban magának, de bizonyos szempontból Meghannak is, hogy nem fog beleszólni a lánya nevelésébe és teljes mértékben lemond róla. Ehhez tartotta magát egész életében és minden információ, amit tud a lányáról az csupán a Meghannal való negatívnak semmiképpen sem mondható kapcsolatának köszönhető. Ismeri Meghant, bár csak néhány éven keresztül éltek együtt, de ő még mindig úgy sejti, hogy kellően ismeri a nőt, ellenben a lányáról és annak érzelmeiről, gondolatairól semmit sem tud.
Szinte issza Luna szavait, amikor az anyjáról beszél és bár a helyzetre való tekintettek most örülne, ha Meghan ellenezné azt, amit Luna jelenleg csinál. A választ próbálja semlegesen értelmezni, úgy értelmezve pedig még örül is, hogy az anyja támogatja munkásságában, viszont ebből arra következtet, hogy a gyermekének anyja nem tudja még, hogy Luna ki után szagolgat. Ha tudná, tenne valamit. Így viszont Qadir fog lépni és megüzenni Meghannak, hogy Luna és ő találkoztak, jelenleg pedig nagyon is úgy fest, hogy nem utoljára.
- Akkor megvan a szülői támogatás, ez mindig hasznos tud lenni, ha másért nem is, akkor azért, hogy ne kelljen árral szemben úszni. - Már-már közhelyesen unalmas választ ad, noha a szülői támogatás címszó alatt sok-sok év után előszök magát is annak érti. Nos, ő nem támogatná azt, amit épp Luna csinál, ezt már meg is mondta neki korábban, de a valódi ok még nem hangzott el és nem is szabad, hogy az megtörténjen.
Legyint azon megjegyzésére, hogy megtesztelve érzi magát jelezvén, hogy ne tegye, de mivel cégigazgató pozícióban ül Lunával szemben, ezért ennél több ellenkezésre utaló jelet nem adhat. A legyintés viszont zsigerből jött, egyszerűen nem bírja már elviselni az önérzete azt, hogy a lánya nem tudja ki ő és egy közös vacsora miatt megtisztelve érzi magát. Nem szabadna. De ezt most le kell nyelnie, ezzel a fájdalommal most együtt kell élnie. A sors így bünteti.
Fokozatosan szélesedik arcán a mosoly, amikor hallja lánya felnevetését. Kivár egy kicsit, hogy vajon tényleg rákérdez-e, meg meri-e kérdezni, mindeközben pedig Luna arcát örökre elraktározza az emlékezetében. Mikor úgy érzi, hogy Luna nem fog rákérdezni, akkor ő maga veti fel, hogy lassan indulhatnának, még mielőtt még több kéretlen alak szúrja ki őket együtt ezen a helyen. És nyilvánvalóan nem fogja itt hagyni a lányát, hogy kerüljön haza, ahogy akar, már ha egyáltalán oda tervez menni egy ilyen találkozó után. Valószínűleg ez a valódi ok, hogy miért akarja ő maga végig nézni, ahogy Luna belép a szállása ajtaján.
- Akkor menjünk is - azzal feláll a székből és nyúl Luna tárcája urán, hogy az övét is visszavigye a használt tálcák lerakóhelyére. Az ajtót is kinyitja neki, bár ezt most kivételesen nem szívesen engedi maga elé, mert ha valaki épp célozna rájuk, akkor Luna lenne az áldozat és Qadir tudna reagálni. Viszont mire ezt végig gondolja, addigra ki is érnek és Luna mellé lépve mutatja az utat a szürke Lincoln Aviator autójáig.
Felbőg a motor, majd egész gyorsan kikanyarodik a parkolóból anyósülésen a lányával, akinek meglepi kérdése, mivel ő magában azt gondolta, hogy nem fog már rákérdezni a magaslabdára. Néhány másodpercig csendben figyeli az utat, láthatóan is azon kattog az agya, hogy milyen gondolatokat osszon meg vele az anyjáról.
-  Most már igen. Legalábbis anyám. A szüleim afgánok, én és a bátyám is Kabulban nőttünk fel. Mi eljöttünk viszonylag korán az országból, de a szüleink ragaszkodtak ahhoz, hogy ők mindvégig ott maradjanak és ott haljanak meg, mindegy kik háborúznak éppen a térségben. Ez apám esetében így is történt, hiszen 2017-ben elhunyt. Akkor sikerült anyámat kihozni az országból és azóta ő itt él, bár jócskán megzuhant szellemileg. Tudod, hatvannyolc évesen nem tud már beilleszkedni az amerikai társadalomba, a nyelvet sem nagyon beszéli, ráadásul a két ország nagyban különbözik fejlettség és kultúra tekintetében is. - Azt már nem teszi hozzá, hogy egy nevelőintézetben van, mert sem ő, se a bátyja nem tudja bevállalni, hogy gondozza. Kissé feszültebb, mint eddigi beszélgetések során, ami egyértelműen a személyes téma miatt van, de ezzel együtt van valami melegség is a hangjában. Hisz a nagyszüleiről beszél és ezúttal tényleg át is szellemült a családi téma miatt apává. Szívesen bemutatná Lunanak a nagyanyját. - Ezt viszont kérlek ne használd fel a munkádhoz. Nem szeretném viszont látni cikkekben, ezt csak veled akartam megosztani - pillant kérdő szemekkel Lunára. Nem feltételezi egyébként, hogy visszaélne az információval, még úgy sem, hogy rettenetesen célorientált. Túl személyes és túl közvetlen ez a beszélgetés kettejük között, Qadir gyomra egyenesen bizsereg a különleges érzéstől.
- Hol laksz pontosan? - A kérdésének célja természetesen az, hogy hol tegye majd ki, hisz megigérte, hogy házhoz viszi. Nem, ragaszkodik ehhez.  

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Abbar nem egy könnyen megközelíthető fickó. Nincs könnyű dolga azoknak az újságíróknak, akik megpróbálnak róla konkrétabb infókat gyűjteni, kapcsolatot felvenni vele, interjút kicsikarni. Bárkinek nehéz dolga volna, én viszont még nem is számítok teljes értékű firkásznak. Csak egy kezdő vagyok, egy gyakornok, aki félig még mindig az iskolapadot koptatja. Nem mindenhol vesznek igazán komolyan. Hogy ennek ellenére mégis szóba állt velem, sikerült rábírnom bármiféle kommunikációra, azt hiszem, máris sikernek könyvelhetném el. Hogy ennek tetejébe még ő maga hívott meg egy közös falatozásra, az már csak hab a tortán. Innentől bármilyen apró információ, legyen az üzleti vagy személyes, ami csurran-cseppen, vagy morzsaként szór elém, már a győzelmem része. Legalábbis igyekszem mindezt így elkönyvelni, és tudom, hogy a munkatársaim a Daily Newsnál ugyanígy fogják gondolni, ha csak képletesen is, de megveregethetik majd a vállamat, hogy szép volt, Sackler. Én mégis telhetetlen vagyok, és még többet akarok, és próbálom keresztkérdésekkel, vagy az elcsípett infókra rámutatással irányítani egy kicsit ezt a beszélgetést. Ám közben érzem azt is, hogy néha nagyon a határokat feszegetem, és emlékeztetnem kell magamat újra és újra, hogy kivel is van dolgom, és arra, hogy annak ára lehet, ha átlépek egy bizonyos határt, ezért muszáj óvatosnak maradnom. A maga módján Abbar is erre figyelmeztet – ami valahol egy kicsit meglepő is. Azt hiszem, tényleg megkedvelhetett egy kicsit, ami mondjuk szintén nagyon pozitív dolog, ha már az épségem miatt aggódik. Legalábbis úgy tűnik, ezt teszi. Csak ki tudja, a szimpátiája mire lesz elég a cikkem szempontjából.

- Valóban, teljesen igaza van, és értem, mire gondol – bólogatok egyetértően. Ez nem jelenti azt, hogy innentől majd sokkal óvatosabb leszek, és ezúttal sem kerüli el a figyelmemet, hogy tulajdonképpen jól kimagyarázza a szituációt. De ettől még valóban igaza van, és tényleg nem ártana egy kicsit jobban résen lenni, nem csak a környék utcáinak szimatolása közben, hanem vele szemben is, és egy picit jobban megválogatni a szavaimat. Főleg, hogy a jelek szerint a férfiban is lehet némi újságírói véna, mert olyan könnyedén fordítja meg a helyzetet, és leszek én a beszélgetésünk alanya, hogy szinte észre sem veszem. Igazából nem is esik nehezemre egy kicsit magamról is beszélni. Úgy vagyok vele, ez oldhatja a hangulatot, közvetlenebb légkört biztosít, és hát miért is ne használhatnám ki a közös vacsora adta lehetőséget, hogy akár oda-vissza is jobban megismerhessük egy kicsit egymást? És csak mikor a részvétét fejezi ki a nevelőapám halála miatt, döbbenek rá, hogy végül talán egy kicsit túl sokat is mondtam magamról. Csak biccentek, aztán lassan mély levegőt veszek, készen arra, hogy másra tereljem a szót. Ám az valahogy végül mindig rajtam marad, csak épp ezúttal az édesanyám a téma. Kicsit elgondolkodom Abbar kérdésén, mielőtt válaszolnék rá.

- Hmm... Nem, igazából nem igazán. Azt hiszem, már jól ismer, és tudja, hogy olykor milyen makacs vagyok, mennyire bele tudok mélyedni a témába, ami érdekel... Az újságírói nyomozás pedig néha nagyon hasonló ahhoz, amit egy ügyvéd csinál egy ügye összeállításához, ezért úgy érzem, ha nem is konkrétan büszke lenne, de megértené, szóval... Nem, nem gondolom, hogy tartanom kellene a véleményétől. - Pláne, hogy elméletben mi most arról beszélünk, hogy egy ingatlanokról szóló cikket írok, bár gyakorlatban szerintem már Abbar is tökéletesen tisztában van vele, hogy erről többről van szó. Persze nem fogom kimondani, az hülyeség volna tőlem. De a lényeg, hogy akárhogy is közelítjük meg az írást, amin dolgozom, szerintem anyámnak nem sok ellenvetése lehet. És ha mégis, nem volna fair vagy jogos tőle, azt figyelembe véve, hogy más oldalról megközelítve, de ő is hasonló módon dolgozik.

- Értem... Akkor igazán megtisztelve érzem magam – bólintok elmosolyodva. A lehetőség miatt is, hogy leült velem hamburgerezni, és gondolom, ha úgy vesszük, azt is vehetem bóknak, hogy érdeklem annyira, hogy ő maga is nyomozott utánam. Egy picit fura, ismerjük el, de attól még valahol megtisztelő is.

Elnevetem magam, amikor felajánlja, hogy én is kérdezhetek az anyjáról, mert érezhető, hogy félig viccnek szánja, de közben úgy vagyok vele, talán ez is egy olyan lehetőség, amivel élnem kellene. Ám mielőtt ezt megtehetném, közli, hogy mennie kéne, és elvinne. Csak néhány pillanatig ráncolom tanácstalanul a homlokomat, felmérve a helyzetet. Beülhetek mellé a kocsiba? Ha ártani akart volna nekem, már megtehette volna. Érdemes hátra hagyni ezt a környéket, félbehagyni a szimatolásomat itt mára, hogy vele tartsak, és további – ki tudja, talán hasznos és értékes – perceket tölthessek Abbarral? Nos, erre a válaszom egy határozott igen volna.

- Rendben, legyen! Megköszönném a fuvart! - Nem hiszem, hogy rosszul jöhetnék ki belőle, úgyhogy vele tartok az autójához, és csak miután mindketten beültünk, térek vissza a korábbi témához. - Azt mondta, kérdezhetek az édesanyjáról, és bevallom, ezzel valóban felkeltette az érdeklődésemet a származásával kapcsolatban – vetem fel a dolgot, miközben a biztonsági övet húzom éppen magamra. - Mesélne egy kicsit a családjáról? Ők is itt élnek az Államokban? - Ha jól tudom, Abbar bevándorló, de szívesen hallanék erről részleteket az ő szájából is. Nagyrészt a cikk miatt, vagy hát szeretném arra fogni, de őszintén, valóban kíváncsi lettem magára az emberre is.

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Nem lenne kötelező neki szóba állnia egy kezdő újságíróval. A profikkal sem nagyon szokott, hiszen cégigazgatóként – és egyébként már puszta emberként is – van joga eldönteni, hogy mikor mit mond és kinek, melyik sajtónak. Ha nem Luna lenne az a Luna, akit anno ő nemzett, most is csak egy emberét küldte volna a lány közelébe, hogy vonszolja arrébb a lányt. Nyilván erőszakmentesen, mert mégiscsak egy diákról van szó, bár ez nem azt jelenti, hogy harmadik alkalommal sem kell neki értenie a szóból. De hát ők ilyenek, az újságírók, ha szagot fognak, levakarhatatlanok. Vannak, akik csak információkra szomjaznak és ha kapnak, egy ideig megelégszenek vele, míg mások addig nem nyugszanak, amíg minden miértre egzakt választ nem kapnak. Csakhogy ők nem nyomozók.
Ahogy látja, Luna gondolkodik, töpreng az iménti válaszon, feltételezi Qadir, hogy átfuttatja az agyán, vajon igazat mondott-e. Igen, igazat mondott, nem szeret mindig hazudni, bár lassan saját lányával szemben is ehhez az eszközhöz kellene folyamodnia, ha nem akar túl messze menni, mégis érzi szíve mélyén, hogy nagyon hamar kiderülne Luna számára a hazugság. És akkor oda a bizalom, már ha ilyen valaha is létezett kettejük között. Qadir reménykedik benne, hogy igen.
Végigfut az ideg a hátán, amiért Luna lényegében védtelenül ül most itt ebben a látszólag ártatlan gyorséttermi széken Qadirral szemben. Játsza a szójátékot, de a testét továbbra is aggodalom járja át. Ez pedig azt eredményezi, hogy tesz egy rizikós lépést előre a sakktáblán, amit, ha a lány figyel, veheti nyomként is, de ha még jobban belegondol, akkor már láthatja a figyelmeztetőlövést mögötte. Hogy eddig veszélyeztesse magát és ne tovább.
- Az ingatlanárakról biztonságos kérdezősködni, viszont nem pont te mondtad az előbb, hogy megugrott a bűnözési ráta az elmúlt években? Márpedig elég látványosan szimatolod a környéket… Elég egy kéretlen alaknak félreértenie a szándékaidat és soha nem fogod tudni elhitetni másokkal, hogy nem valami teljesen más célból vagy itt. – Egyszóval ez az ingatlanpiacos érdeklődés jó fedősztori, de azzal, hogy most itt, pont itt, a kulcsfontosságú fegyverek rejtekhelyétől közel száz méterre tartózkodik Luna nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy miért pont Qadir érdekli őt. Csak eddig erről sem beszéltek, egyikük sem, nyilvánvalóan.
A védelmező szerepben lévő zsarura először nem reagál, mivel nem érzi, hogy feltétlenül rá kellene kontráznia valami okossággal, ehelyett inkább iszik a kólájából és némi szemkontaktussal jelzi, hogy minden szavát tökéletesen hallotta. De hát nem lehet most „apja helyett apja”. Ha elmagyarázná neki válaszként, hogy nem feltétlenül kellene annak a zsarunak látható módon jelen lennie, akkor azzal talán túl messzire menne. És még kiderülne az, amit leginkább titkol előle: és az nem az alvilág. Így hát nem tehet mást: nem taníthatja, nem kellene tanácsot tanácsra halmoznia, arról a szerepkörről már lekésett, vagy épp lemondott.
Ellenben tovább tartja fent a nyomást és rátér a családjára. Ez jó ötletnek tűnik, hisz menekülni akar az előbbi gondolatoktól, másrészt pedig a témát Luna körül tudja tartani. De persze valójában csak kíváncsi, érdekli Luna családi élete Luna szemszögéből. És alapvetően egészen sok érzelmet hall ki a lánya szavaiból. Talán olyan téma az anyja, ami mostanság eleve bosszantja Lunát…
Figyeli, ahogy lánya lesüti szemeit, a lányból áradó hangulat szinte őt is átjárja. Nem kellene egyből ilyet éreznie, de megragadja a gondolat, hogy Luna tán magányosnak érezheti magát és ez akkora érzelemlöketet vált ki belőle, hogy muszáj megragadnia a szalvétát és ujjait tisztítva összegyűrnie azt.
- Részvétem – meglepően inkább az elhunyt „apjára” tesz megjegyzést. Megant szerette, tényleg szerette és pont az elhivatottsága nyűgözte le. Nem csoda, hogy amit Qadir csodált Meganban, azt Luna máshogy éli meg és nem túl pozitívan. De hát ő ebbe már nem szólhat bele, mióta lemondott a Lunáról, nincs joga vádaskodni a nő felett, aki viszont felnevelte őt.
- Tartasz attól, hogy mit fog szólni hozzá? - Igazság szerinte ezt pontosan úgy akarná megkérdezni, hogy „számít-e neki az anyja szakdolgozattal kapcsolatos véleménye neki”, de ez idegenként, ingatlancég vezetőjeként igencsak tolakodónak tűnne. Így pedig inkább visszautal a veszélyre.
És ha már veszély… Qadir személy szerint roppantmód örülne, ha a lány nem New Yorkban tartózkodni. Los Angeles sem biztonságos, de ami Lunát illeti és a köztük lévő kapcsolatot, mégiscsak jobb, ha nagyobb köztük a távolság. Mindkettőjüknek nyugodtabb lenne a jövője. Erre mondjuk azonnal érkezik a határozott válasz Lunától és Qadirra hidegvízként zúdul a felismerés, hogy nem, bizony nem lesz könnyebb az elkövetkező időszak, merthogy Luna nem fog tágítani New Yorkból.
A kérdésére felpillant Luna arcára, meglátja a mosolyát.
- Na igen, sosem tudhatjuk… - helyesel, mint még soha ennyire egyetértően. Ezúttal úgy érzi, hogy valami nagy fog történni a jövőben. Valami drasztikus, ami meg fogja rengetni Qadirt is rendesen.
- Nem említetted, én, illetve az a bizonyos titkárnőm kutakodott, hogy megtudjon rólad pár információt. - Ez egy jó burkolószöveg és igen, egy újabb hazugság, amit fel lehet róni Qadir listájára.
- Akivel leülök hamburgerezni, annak igen, de nem sok újságírónak adom meg ezt a lehetőséget. - Meg úgy összesen nem sok embernek, ez pedig önmagában is elég sokatmondó lehet más kéretlen szemeknek. De mindegy, kimagyarázza, majd megoldja ezt is valahogy.
Aztán leesik Lunának, hogy az elmúlt tíz percben, ha nem is nagyon, de részben lecsupaszította Lunát Qadir a kérdéseivel. Fel is nevet, de meg kell hagyni, kifejezetten élvezi, hogy ennyire személyes lett a hangulat kettejük között.
- Te is nyugodtan kérdezhetsz az anyámról, vagy a költözési szándékaimról - feleli továbbra is jókedvűen, mert szó mi szó, Qadir sem szakmabeli kérdéseket tett fel a lányának. Bekapja az utolsó falatokat is, majd megtörli a szalvétával a kezét, azzal a már agyongyűrött szalvétával, majd Lunára tekint, hogy van-e még kérdése. Feltételezi, van. De…
- Be kell még szaladnom a székházba. Ha gondolod, elviszlek. - Nem akarja, hogy egyedül menjen Luna, valójában bárhová is menne, elvinné, mert ez az elsődleges szempont számára, de azért próbálja úgy előadni magát, hogy ez egy nagyon különleges ajánlat, hisz nem sokaknak adatik meg, hogy egy hamburgerezés után a vállalat vezérigazgatója személyesen juttassa vissza Manhattan szívébe beszélgetőpartnerét, aki nem mellesleg egy újságíró. Nyilván sok sebből vérzik már a köztük lévő ceo – újságíró mentalitás, de már nem is akarja teljes mértékben tagadni, hogy megkedvelte a lányt. Vagy legalábbis fogalmazzunk így…

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Viszonylag hamar felmérem, hogy Abbarral szemben más megközelítést kell alkalmaznom. A délelőtti akcióm vele szemben nem lett túl kifizetődő, hiába vártam rá órákat, nem kaptam meg tőle, amit szerettem volna. Így az, hogy itt most ismét összefutottam vele, szinte ajándék, amit nem szándékozom elpazarolni. Úgy érzem, hogy bár alaposan megválogatja a szavait, ezerszer is átrágva azokat magában, mielőtt kimondaná, nem zárkózik el teljesen attól, hogy velem beszélgessen, esetleg megosszon velem kisebb infókat, és ez már fél győzelem. Én komolyan úgy gondolom, hogy ilyen szempontból előnyünk van a zsarukkal szemben nekünk, újságíróknak, hogy az emberek könnyebben megnyílnak nekünk, kevésbé érzik magukon a nyomást, vagy annak súlyát, hogy amit kimondanak, annak következményei lehetnek. Nem véletlenül. Elég csak bizalmas címszóval megjelölnöm a forrást ahhoz, hogy azok, akiknek megfelelő keretek között beszélni támad kedvük, biztonságban maradhassanak a nyilvánosság előtt. Bár valami azt súgja, Abbar esetében ennél jóval több kell ahhoz, hogy a bizalmába fogadjon. De valamit mégis csak láthat bennem, ha már meginvitál hamburgerezni. Kétlem, hogy ezt minden újságíróval megtenné, aki megkörnyékezi őt, úgyhogy addig fogom ütni a vasat, és élni a lehetőséggel, amíg megtehetem.

- Igen... lehet... És természetesen megértem. Nem érdeke, hogy az ilyen incidensek kitudódjanak – bólintok, és közben a vonásait figyelem. Egyébként van bennük valami ismerős. Nem tudnám megmagyarázni, de... Így közelebbről szemügyre véve... és főleg minél tovább figyelem, szinte az az érzésem támad, mintha már régről ismerném. Ami persze hülyeség, meg itt és most ez nem is számít. A lényeg, hogy látom, mit csinál. Hihetetlenül megfontoltan és többnyire közhelyekben válaszolgat a kérdéseimre továbbra is, de azért, ha eléggé fókuszálok, úgy érzem, a szavai mögött meghúzódik egy-egy valóban lényeges információ is. Először is elismeri, hogy a bűnözési ráta nő a környéken – hogy ez mindenhol így volna New Yorkban, arról vitatkozhatnék, de nem fogok. Értem így is, miért kellett ezt hozzáfűznie. Közben elismeri azt is, hogy ez a tény befolyással bír az ingatlanpiacra, ennél fogva kétségkívül érdeke, hogy ne szaglásszon erre sok firkász, akik ezeket az eseteket nagy dobra verhetik. Bár nyilvánvaló, hogy ez nem csak az épületek csökkenő ára miatt számít neki, még ha ezt így nem is mondhatja ki. De megfogadtam magamnak, hogy óvatos leszek, ezért nem feszegetem túlzottan a témát, épp csak igyekszem figyelni a jelekre, a ki nem mondott dolgokra is.

- Védelemmel? - vonom fel a szemöldököm. - Komolyan úgy gondolja, szükségem volna rá? Hogy egyedül nem biztonságos a környék ingatlanokkal kapcsolatos híreiről nyomozgatnom? - csapok le a szavaira élesen. Még mindig nem tudom biztosan, hogy ezt valamiképpen fenyegetésnek szánja-e, vagy épp ellenkezőleg. De el kell ismerni, nagyon érdekes, hogy a biztonságom miatt aggódik, miközben elviekben semmi olyan után nem szimatolok, ami veszélyt jelenthet rám. Mármint persze azt teszem, de ezt ő csak akkor tudhatja, ha pontosan tudja, mit is csinálok, és úgy érzem, ezzel kissé most elárulta magát. Mert én eddig egyedül csak annyiban érintettem a helyi alvilágot érintő témát, ami a gazdaságra is hatással lehet, Lopez ügye kapcsán ráadásul egy olyan személy után kutatok, aki egyébként sem rejtőzködik, nem titkolózik, hiszen már korábban is szerepet kapott a hírekben. Ebben alapvetően nem lenne semmi új vagy veszélyes, a nő csupán olyan dolgokról nyilatkozna nekem, amiről már korábban is beszélt a sajtónak. Vagyis... látszólag ez volna a tervem, de ha Abbar ennél valami többre célozna most, az szerintem már magában is árulkodó. - Értékelem, hogy aggódik – legyen ez akármilyen bizarr és furcsa is – de én továbbra is úgy hiszem, hogy könnyebben juthatok információkhoz, ha nincs egy zsaru a sarkamban, aki elijessze tőlem az embereket – vonok vállat. Ezzel tulajdonképpen valahol burkoltan azt is közölni szeretném vele, hogy nem áll szándékomban bevonni a rendőrséget, és ezzel zűrt okozni. Nekem tényleg csak a cikk a fontos, és nem fogok sok vizet zavarni. Mármint jó lenne, ha ezt így el is hinné.

- Anyám? Nem, ő nincs itt... Megvan a maga élete, meg ott van az ügyvédi irodája, ami lefoglalja. Apám halála óta pedig még inkább szeret a munkába temetkezni. - Árulom el, de igazából fogalmam sincs, hogy miért teszem. Le is sütöm a pillantásomat néhány néma pillanatra. Szeretem anyámat, és tényleg szerettem vele nyomozgatni, vagy csak figyelni őt, ahogy dolgozik, és tanulni tőle, mert addig is legalább együtt lehettünk, de tény, hogy sokszor éreztem azt, ő a munkáját jobban szereti nálam. Amíg apám – azaz az ember, akit tizenhárom éves koromig annak hittem – szóval amíg ő élt, minden egyszerűbb volt, köztünk is. De utána még inkább félresiklottak a dolgok, eltávolodtunk, és igazából szerintem jobb lett így, hogy az ország két szinte ellentétes városában élünk. A fizikai távolságtól sokkal jobb, valahogy közelibb és őszintébb lett a viszonyunk, úgyhogy én igazából örülök, hogy én itt vagyok, ő pedig ott maradt. - Öhm... Még nem igazán avattam be őt a téma részleteibe. Talán majd valamikor megteszem – tűnődöm el kicsit. Amúgy tényleg lehet, hogy tudna hasznos tippekkel és tanácsokkal szolgálni ehhez.

- Őszintén szólva nem... Én szeretem New Yorkot, itt sokkal inkább itthon érzem magam, és az a tervem, hogy egy helyi újságnál fogok elhelyezkedni, de persze... sosem tudhatjuk, mit hoz a sors, nem igaz? - mosolyodom el, de aztán lassan összevonom a szemöldököm. - Már említettem volna, hogy Los Angelesből származom? - Nem emlékszem rá, hogy megtettem volna, pedig Abbar szó szerint úgy fogalmazott, hogy tervezek-e visszaköltözni oda. - Mondja, Mr. Abbar, minden újságírónak ennyire alaposan utánanéz, akivel leül hamburgerezni? - Mélyet sóhajtok a fejemet ingatva, majd elmosolyodom. - Ez nem a mi dolgunk lenne? Ilyen infókat gyűjteni? - Egyszerűen hihetetlen ez az ember. Amúgy baromira kétlem, hogy ez ennyire megszokott volna a „mezei” nagymenő üzletemberek között. Ilyen módon szaglászni azok utána, akik utánuk szaglásznak. A férfi talán észre sem veszi, ahogy egyre inkább elárulja magát, illetve ahogy ez az ártatlan falatozás is aprócska réseket üt a gondosan fenntartott álarcán.

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Érezhetően nem fordulhatott a világ egyet Lunával, hogy hirtelen az eddigi meggyőződéseivel szembe menve azt állítsa, amit Qadir hallani akar, ezért feltételezi, hogy lánya taktikát váltott. Okos lány, ezt már többször is megmutatta, úgyhogy bár apaként nagyon örül, hogy így kicselezi őt, mint a banda egyik vezetője most azért ki kell találna valami mást, hogy ne kerüljön veszélyes helyzetbe.
- Oh igen, sajnos egyet kell értenem ezzel a ténnyel – feleli ezúttal minél inkább az igazságba burkolódzva, de Lopez esete is feszélyezi, mondjuk már aligha tudja meglepni Luna tájékozottsága. A távolban, Luna mögött elnézve elkezd bámulni egy hirtelen megtorpanó autót, az viszont hamar indul is tovább, úgyhogy tekintetét újra lányára emeli.
- Attól függ, mennyire terjed el a hír. Ha a kutya se figyel fel rá és nem verik nagy dobra, akkor nincs nagymértékben befolyással az árakra. Egyre gyakoribbak. Igen, úgy néz ki nő a bűnözés errefelé, de ez elmondható egész New Yorkról is, nemde? - válaszol folyamatában ahogy elhangoznak a kérdések, csak hogy üres kézzel ne távozzon Luna és ezek a kérdések a legártatlanabbnak tekinthetők Qadir számára. Nem azok, de ez még az a kategória, amit feláldoz Lunáért. A villám kérdez-felelek szituáció közepette aztán beugrik neki egy kép egy sorozatból, amikor a kislány ugrálva pattog az anyja előtt, azt hajtogatva neki szaporán, hogy „vegyél nekem fagyit!”. Erről sajnos már lekésett, pedig annyi fagyit venne Lunának, de cserébe elkerülhetné ezt a szorult helyzetet. Azokat az időket már sosem kapja vissza és ezért csakis a saját döntését okolhatja.
A burgerezőben aztán csak elmosolyodok, szinte felnevet, ahogy Lunától dicséretet hall. Hihetetlen egy lány, mindig van egy következő és következő taktika, amit elő tud rántani. Ha nem kérdez, rakja a férfi alá a lovat, hogy az megenyhüljön és elkezdjen beszélni. Vagy csak szimplán Luna is kienged egy kicsit végre, ahogy Qadir is próbál, kissé nehezebben ugyan, de próbál.
Végigfut a hátán a hideg, ahogy kihámozza Luna szavaiból, hogy lényegében egyedül van. Még szerencse, hogy meglátta és Qadirral találkozott. Mondjuk Harlem ezen készében is járkalnak egyedül emberek, valószínűleg nem történne semmi gond, de az, hogy ennyire feltűnően szaglászik olyanok után, akiket békén kellene hagynia… ez kissé kockázatosabbá teszi az egyedüllétet. Azok után pedig, hogy Qadirral mutatkozik… csak erre ne kószáljon egy mexikói.
Egy pillanatra szinte szikráznak szemei a haragtól, amiért ennyire meggondolatlan, de felismeri, hogy kibújt az üzletember szerepéből, úgyhogy pár pillanatnyi apai tekintet után rendezi az arcvonásait.
- Akkor, ha tényleg fontos neked ez az ügy, csináld rendesen. Ahogy kell, védelemmel. - Csoda, hogy nem teszi hozzá, hogy ígérje meg neki, de többek között ez is kihallatszik a hangjából. Nem tehet róla, borzasztóan félti, ezen a ponton pedig elhatározza, hogy haza fogja vinni, ha erre lesz lehetősége és akkor legalább megtudja, hogy hol lakik.
- Ez igaz - vallja be Qadir, hogy Lunának valóban igaza van a jelvények hátrányáról. Aztán megjön a nap talán sokadig gyomrosbukfence is, ezúttal akkor, mikor Luna anyjára terelődik a szó. Szúrja a késeket Qadirba, de büszkén viseli, emészti a fájdalmat, mert tudja, megérdemli. És nincs is megfelelőbb ember arra, hogy büntesse, mint a saját lánya itt vele szemben.
Bár minden erejével próbálja meggátolni saját magát, hogy érzékeltesse Lunaval, mennyire lenyűgözőnek tartja az anyját, vagy hogy kérdéseket tegyen fel róla, azért kirajzolódik rajta, hogy kedves számára a téma. Büszke. Büszke a lányára, az anyjára, kettejük viszonyára és bizony boldog is, hogy ilyen biztonságban tudhatta őket, eddig.
- Ő is itt van New Yorkban? - Tudnia kell, bár az is egy jó megoldás lett volna, ha személyesen az anyjától kérdezi ezt meg. Sőt, talán jobb is lett volna, de hát ilyen érzésekkel a mellkasából már ő sem tud helyes döntéseket hozni. - Akkor sok készséget tanulhattál el tőle. Támogat téged a szakdolgozattémádat illetően? - Ezt már nem Lunaért kérdezi, tudni akarja, hogy Megan vajon mennyire volt ráhatással a háttérben arra, hogy apja és lány találkozzon ezen a bolygón. Kinézné ezt a ravaszságot belőle, bár eddig Megan is mindent megtett, hogy Luna ne találkozzon az alvilággal.
Rövid ideig adódott meg a lehetőség, hogy Qadir fejben valahol teljesen máshol legyen és érezhesse a családot, aminek ő sosem lett végül a részese. De a tudat, hogy Megan és Luna ilyen kellemes, családias életet élnek megnyugtatja.  
Úgy látszik, belecsöppentek a felelsz és mersz játékba, ahol csak felelni lehet, szerencsére. Qadir ezúttal válaszol. És most ő van a kérdező szerepében.
Érdekes egy helyzet, miközben beleharap a burgerébe. Itt ül a lányával szemben, bármit kérdezhet és mégis meg van lőve. Szíve mélyén nagyon személyeset kérdezne, de azzal könnyen lebuktatná magát.
- Egyetemre jöttél New Yorkba, igaz? Tervezel visszaköltözni Los Angelesbe? - Valójában már abban sem teljesen biztos, hogy csak egyetemre jár ide. Valamiért ő mindig azt hitte, hogy Los Angelesben lakik, ezért sosem kérdezett rá Megantól. Szemtől szemben ülve vele rádöbben, mennyire nem ismeri a lányát. Ameddig nem nézett rá, nem érzékelte a levegővételeit, nem látta mozgását addig bőven megelégedett azokkal az információkkal, amiket Megan csepegtetett neki, a többit kipótolta a képzeletével. De ez most a puszta valóság. Kegyetlen valóság.
Míg Luna válaszol, az utolsó hamburger falatokat is elfogyasztja, így már csak a sültkrumpli marad a tányérján.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

- Hmm. - Nyugtázom a szavait egy bólintással. Abbar kemény dió, nem dől be könnyen a kérdéseimnek, mindegyiket könnyűszerrel megkerüli, de nem is várhattam tőle ennél kevesebbet. Azt azonban már valahol győzelemnek élem meg, hogy hajlandó beszélgetni velem, sőt, sokkal nyitottabb és közvetlenebb, mint délelőtt volt. Úgy érzem, ha egyenes válaszokat és hasznos infókat nem is kapok – vagy legfeljebb akkor, ha ügyesen olvasok a sorok között - akkor is megéri élni a lehetőséggel, és beszélgetni vele, elfogadni az ajánlatot, és megenni vele egy hamburgert a közeli gyorsétteremben.

- Oké... talán igaza van, és nem véletlenül nem találnak itt semmi érdekeset a kollégák - bólintok ismét némi beletörődést mutatva. Nyilván nem fogom ilyen könnyedén feladni, és egyáltalán nem kételkedem abban, hogy ha elég mélyre ások, és eléggé figyelek, megtalálom majd, amit keresek a cikkemhez. Azonban nem akarok túl nyomulós és tolakodó lenni. Sem túl óvatlan. Egyrészt akkor hamar elveszíteném Abbar bizalmát, azt a keveset is, amit most megszavazott nekem, másrészt túlzottan felhívnám magamra a figyelmet, és az ezen a környéken, olyan emberek között, akik sejtéseim szerint errefelé tevékenykednek, nem volna a legokosabb ötlet.

- Igen, részben Lopez miatt vagyok itt. Illetve... nyilván egyetért, hogy az ingatlan piac áraira nagy befolyással van maga a környék, annak lakói, és egy-egy ilyen incidens... - Eszem ágában sincs nyíltan megvádolni semmivel a férfit, és nem is szeretném egyértelművé tenni számára, hogy pontosan miről is szeretnék írni. Az őrültség volna. - Persze ön biztos többet tudna erről mondani, Mr. Abbar. Egy-egy ilyen öt perces tévé hír vagy újságcikk mennyire tudja befolyásolni az itteni árakat? Gyakoriak az ilyen esetek errefelé? Valahol azt olvastam nem rég, hogy West Harlemnek ezen a részén igencsak megugrott a bűnözési ráta az elmúlt években. Csak szeretném alaposan körüljárni a témát... - tartom fel magam elé mindkét kezem némileg mentegetőzve az újabb kérdések miatt, majd megvonom a vállam. Majd ahogy a férfi is rávilágít, hogy kicsit sokat kérdezek, végül csak sóhajtok egyet. Szerintem pontosan ez a dolgom, de megint emlékeztetem magamat, hogy ezt ne tegyem túl erőszakosan, mert annak nem lesz jó vége.  

- Rendben. Jogos. Látom már, hogy nem véletlenül lett ilyen sikeres üzletember - mosolyodom el, miután kialkudja, hogy ő is kérdéseket tehessen fel nekem. Igazából tényleg egész megnyerő a modora. Lehet, hogy bűnöző, és lehet, hogy a kérdéseimet bosszantó módon sorra megkerüli, de tetszik, hogy folyamatosan ilyen nyugodt, ahogy az is, hogy nem zárkózik el a beszélgetéstől, és... van benne valami, amitől egész kedvelhetőnek tűnik. Bár amikor rákérdez, hogy egyedül érkeztem-e, végigfut bennem némi feszültség, és automatikusan kihúzom magam. Ahogy felteszi a kérdést, van abban valami atyáskodó, de mégis kissé ijesztő, és ez több óvatosságra int. - Nem. Vagyis igen, de a járőr haverom tudja, hogy itt vagyok. - Hazugság. Tommy valóban tudja, hogy milyen témában nyomozok, hisz ő adta a tippeket hozzá, de azt nem tudja, hogy itt vagyok. Esetleg dobhatnék neki egy üzenetet. - És igaza van. Újságíróként az efféle nyomozásokban bizonyos értelemben hátrányból indulunk. Másfelől viszont az emberek gyakran nyitottabbak és bátrabban beszélgetnek valakivel, akinek nincs jelvénye. Főleg, ha a megfelelő kérdéseket tesszük fel. Persze nekem ebben még nincs sok tapasztalatom, ahogy ön is mondta, “igencsak kezdő újságíró” vagyok, de egyesek szerint örököltem anyám rátermettségét. Ő ügyvéd, és tényleg jól bánik az emberekkel. És egy-egy ügyhöz neki is muszáj olykor kutatnia, én pedig felnőve mindig szívesen segítettem neki ebben, ha épp megengedte - árulom el elmosolyodva. Szeretem, amikor a sok munka végül kifizetődik, amikor az a bizonyos infó végre a helyére kerül, és összeáll a kép. Igazából tényleg erősen reménykedem, hogy idővel lehetek olyan jó ebben, mint anyám.  

- Igen, West Harlemre céloztam. - Fejben feljegyzem a tizenkettes számot a válaszából, de nem akarok szó szerint jegyzetelni, hisz most elvileg vacsorázunk, vagy mi. - Oké... - Nem tudom teljes mértékben elhinni, hogy a raktár nem az övé, és később, amint alkalmam nyílik rá, tervezek ott még körülnézni egy kicsit, de ezt a dolgot egyelőre félreteszem. Persze lennének még kérdéseim, de tényleg igyekszem visszavenni. - Na jó, kérdezzen még, ha szeretne – adom át inkább a lehetőséget. Feltételezem, hogy egyébként is képes volna bármit kideríteni rólam, ha úgy akarná, úgyhogy akár valóban játszhatjuk is ezt az adok-kapok játékot. Én nem bánom.   

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

- New Yorkban. Vagy ha szűkíteni akarod, akkor Manhattanban. Ez a környék azért korántsem az a terület, ahol sokszor megfordulnék. - Már relatíve. Azon kívül, hogy egy-két üzlete van, meg mostanság túlságosan felforrósodtak erre az események, aligha utazik többet erre, mint akár Queensbe, vagy New York bármely másik pontjára. Kissé kezdi azt érezni, hogy Luna annyira görcsösen fókuszál az általa hajszolt témára, hogy elfelejti közben észrevenni, hogy Qadir kettejük származását pedzegeti. De talán ez már nem is meglepő tőle, leszámítva, hogy ezt kivételesen apaként teszi és nem üzletemberként. De rendben, akkor legyen szó erről a helyről.
- Nem véletlenül - néz körül ő maga is, bár a városrész semennyire sem tűnik rosszabbnak első látásra, mint mondjuk Brooklyn. - Ahogy nem véletlenül nem találnak semmi izgalmasat az újságírók sem, tudtommal. - Ezúttal tekintete már-már szigorúan vádlóvá válik, remélve, hogy veszi a lapot és okos lányként szót fogadva ő is belátja majd, hogy nem ő fogja feltalálni a spanyolviaszt. Néha árral szemben menni nem annyira kifizetődő, sőt, egészen veszélyes is.
Kap egy nevet, minek hallatán végigsimít borostás arcán, miközben elgondolkodik. Rémlik neki a név.
- Igen, ismerős. Hallottam, vagy olvastam már róla - feleli meglehetősen természetesen, elvégre tényleg ismerős neki a név valahonnan, viszont elsőre nem ugrik be neki, hogy kiről van szó. Aztán szinte csettintésre világosodik meg.
- Miatta jöttél ide, mi? - neveti el magát, ahogy ő is összerakja a képet Lunáról. - Annyit tudok róla, hogy letartóztatták drogos ügyei miatt innen nem messze. De el kell, hogy keserítselek, valószínűleg te többet tudsz róla, mint én. - Rengeteg ember tartozik alá, nem ismerhet kapásból mindenkit névről, de sajnos jól emlékszik, Lopezről valóban olvashatott és egyúttal hallhatott is, ettől a gondolattól pedig újabb gyomorrúgással gazdagodik. Kell találnia egy mézesmadzagot Luna számára, amin elcsámcsoghat egy ideig, de épp, hogy távolabb kerül általa a gócponttól.
Elintéz egy gyors telefonhívást ismételten, amelyek szinte behálózzák a mindennapjait. Persze ezeknek a hívásoknak a nagy része közel sem a banda ügyleteiről szól, sajnos mostanság akad elég sok dolog a cégével is, mely fokozhatja az egyre csak erősödő fejfájását.
Lenyűgöző látni számára, hogy a lánya mennyire határozott és céltudatos nő lett, pont, mint az anyja, ennek a szüntelen céltudatosságnak azonban most ő issza meg levét. Luna nehéz eset, roppant nehéz nem csak mert a lánya és ezért más eszközökhöz kell folyamodnia vele szemben, hanem mert borzasztóan makacs és merész. Ha így folytatna és nem mond le a szakdolgozattémájáról, nem biztos, hogy megéli a diplomaátadót. Ebbe a tudatba pedig Qadir is beleroppanna, így hát muszáj kimásznia a nehéz helyzetből és magával húznia Lunát is.
- Ezek szerint akkor nem tűnt fel, hogy eddig is végig te kérdeztél - néz rá eddigiekhez képest megállj parancsoló tekintettel. „Ismerős-e Lopez; kiismeri-e a környéket; az ott egy raktár”? Mind emberileg, mind pedig üzlet szempontból nem szerencsés ennyire kizsigerelni a tárgyalófelet, különösképpen nem, ha azt akarja, hogy valóban segítségére legyenek.
- Általában az a szokás, Luna, hogy adunk valamit annak érdekében, hogy kapjunk is. Gondolom megérted, ha én is szeretném megismerni azt az igencsak kezdő újságírót, akinek információkat adok át - dönti enyhén oldalra fejét, miközben tekintetét lánya szemeibe vési. Ezt elsősorban cégigazgatóként szokta mondani, hiszen javarészt úgy kérik számon és teljesen mindegy, hogy milyen kérdéseket szegeznek neki. A médiának nem kötelessége nyilatkozni, ezt sokszor képesek elfelejteni.
A válaszait könnyen tudja szortírozni, hiszen vannak az általános, már-már állásinterjúra tökéletesen betanult és elsajátított szövegek, amikkel megmagyarázzák, miért életük elhivatottsága az újságírás, másrészről viszont elcsíp és szívében elraktároz olyan információkat is, mint például a kíváncsiság, az írás szeretete és mindazok, amiknél nagyobb lelkesedést és erősebb érzelmeket vélt felfedezni Lunán. Qadir csak meg akarja ismerni, ennyi év után.
- A legtöbb hiba, amit az újságírók el szoktak követni, az az, hogy nyomozóknak képzelik magukat. Ami nem is lenne baj, leszámítva, hogy a nyomozók jogköre és kiképzettsége azért jócskán hiányozhat nekik. Te sokkal védtelenebb vagy, ezt sose felejtsd el! - Jön a szentbeszéd, de hát az apja, vérében van, hogy megtanítsa a lányát az életre, ez esetbenpedig az életbenmaradásra. - Egyedül jöttél? - Csak remélni meri, hogy most sem egyedül van, hanem a távolból valaki őt is figyeli, ahogy Qadirnak is megvan a biztonságáért felelős személye a távolban. Ha mást nem, csak a szomszédságban legyen valaki, akit Luna fel tud hívni, ha baj történne, márpedig tudja, hogy történhet, mert tisztában van a témájának veszélyeivel.
Mélyet sóhajt, amiért ennyire gyorsan témát vált. Mivel jelenleg nem ingerült, ezért hagyja neki, de amint kicsit is elveti majd a sulykot, nagyobb tiszteletre fogja inteni a lányt.
- Mi számít környéknek? Ha számokat akarsz, fogalmazz pontosan. - És nem, nem kerüli a választ, pont azért húzza elő telefonját, hogy pontos adatokat tudjon neki mondani. Nem tartja fejben, hogy kerületenként miből mennyi van.
- West Harlemben tizenkettő kiadó és három eladó ingatlan tartozik jelenleg a céghez - felpillant a lányra, hogy ugyan megfelel-e neki ez a precíz válasz. - A raktár pedig nem az enyém és közöm sincs hozzá. - Ami félig igaz is, amely magával vonja azt, hogy a valóság árnyékosabb oldalát pedig letagadja. Most volt először abban a raktárban és tekintve, hogy mekkora balhét csapott a tulaj, valószínűleg az ott tárolt fegyverek még ma este elszállításra kerülnek és így az életben nem kerül többet személyesen kapcsolatba vele. Tehát az állítás, miszerint semmi köze hozzá hamarosan igaznak tehető.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

- Itt? Mármint valóban ilyen jól kiismeri magát itt, ezen a környéken? - Nézek is körül széttárt karokkal, kissé felvont szemöldökkel. Tudnia kell, mire célzok. Ez nem éppen egy felkapott környék, épp ellenkezőleg. Egyedül legfeljebb a bűnözés magas arányáról híres. - Nem tipikusan olyan hely, ahol a manhattani menő üzletemberek gyakran megfordulnak. - Jegyzem meg ismét a férfi felé fordulva egy szinte ártatlan, negédes mosollyal. Ezzel tulajdonképpen még nem vádoltam meg semmivel, ugyebár. Nem is áll szándékomban. De ha már ilyen barátságos, segítőkész kedvében van, ezt akár tesztelhetném is. - Virginia Lopezt keresem. Ismerős a név? - biccentem oldalra a fejem. Valójában a Times pár nappal ezelőtti számának bűnügyi rovatából is ismerős lehet, de igazából kétlem, hogy azt a nyúlfarknyi cikket sokan olvasták volna. Szóval valóban kíváncsi vagyok, Abbar hogyan reagál a név említésére. Vajon ismerheti a nőt? Simán lehetséges, hogy pontosan tudja, milyen drogügylet fűződik a nevéhez, sőt, talán neki is köze van a történtekhez. De még mindig igyekszem csak nagyon óvatosan feszegetni a határokat, nem volna jó egy cikk miatt kinyíratni magam. Éppen ezért nem teszek fel újabb kérdéseket a férfi mögötti raktárról, vagy az abból kiszűrődő hangokról. Pedig nagyon is szeretném tudni, hogy mi zajlik épp odabenn, de az ösztöneim azt súgják, hogy ezt most egyelőre engedjem el.  

Azt a lehetőséget azonban nem áll szándékomban elszalasztani, hogy Abbarral töltsek egy kis időt. Egyébként is vacsoraidő van, tényleg meg tudnék enni egy hamburgert és egy nagy adag sültkrumplit. Csupán egy-két pillanatig nézek a férfi után, mikor félrevonul telefonálni, de végül egy sóhajtással bevonulok a gyorsétterembe, és keresek magunknak egy megfelelő helyet. Aztán mikor letelepszünk a tálcáinkkal, igyekszem úgy helyezkedni, hogy az utcát is szemmel tudjam tartani, és ha odakint történne valami, azt is észrevehessem. Látom Abbaron, hogy feszült valami miatt, nyilván az iménti hívás az oka, de erre inkább nem kérdezek rá.

- Most komolyan rólam fogunk beszélni? - kerekednek el a szemeim. - Azt hittem, Mr. Abbar, hogy végre én kérdezhetek - ingatom a fejemet. Aztán sóhajtok egy kisebbet, és miután a számba dugok egy szál sült krumplit, bólintok. - Na jó... Több oka is van. Kíváncsi természet vagyok. Érdekel az igazság, annak feltárása, és az a véleményem, hogy fontos az emberek tájékoztatása. Hogy bemutassuk nekik a világot, ami körül veszi őket. Ráadásul szeretek írni - vonok vállat. - És most én jövök: Hány ingatlanja van ezen a környéken? Az a raktár odakint a magáé? - pillantok fel a férfira érdeklődve, miközben közelebb húzom a hamburgerem.  

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Luna tiszta anyja. Még az egyetemről sem röpült ki, de máris cégigazgató(k) nyomában van és tántoríthatatlanul hajt célja eléréséért, mintha csak ez lenne élete utolsó lehetősége, mintha bárhonnan kirúgnák, ha most nem jár sikerrel. Bár az első találkozásuk alkalmával még nem kellene Qadirnak sejtenie, hogy kettejük párbeszédének még koránt sincs vége, de mivel tudja kivel van dolga, így alighanem érzi csontjaiban az elkerülhetetlent. Luna nem fogja feladni. Rossz érzése van már hónapok óta, aggodalom sújtja mióta tudja, hogy lánya New Yorkban van, noha a rossz érzés mellett izgatottság is lapul lelkében, ez kétségtelen. Mégiscsak egy szem lánya, akivel ezúttal újra találkoznia kell.
Jobban mondva semmit sem kell, elküldhetné Lunát a környékről egyik társával is, de aligha lenne esélyük szépen kitoloncolni Lunát, az pedig nem fordulhat elő, hogy bántsák. Így hát nem merül fel kérdésként az, hogy bizony megtörténik ez a találkozás, akár szándékosan őt keresi Luna, akár mondhatni véletlen egybeesésről van szó. Gúnyos szavaira elneveti magát, s hátrapillant egy fél másodperc erejéig míg újra komolyságot tud erőltetni magára.
- Nem, egy ennyire sűrűn lakott környékről hazugság lenne azt állítanom, hogy személyesen ismernék. - Nagyon sok mindent tud, de azért mindennel ő sem lehet tisztában. - De talán jobban, mint te, ha azt vesszük, hogy régebb óta lakok itt, mint te. - Igen, tudja jól, hogy egy vérbeli Los Angeles-i lánnyal van dolga és ezt tekintete is határozottan sejteti. Ezen a ponton már valószínűleg mindketten tudják, hogy kölcsönösen rosszban sántikálnak, Qadir gátolni fogja Lunát az információvadászatában, Luna pedig lényegében mára kiszakítja az apján a munkájából, amiért még hálás is lenne neki Qadir, ha jelenleg nem lennének ennyire közel a tűzhöz.
- Igen, elvileg az. Már ha nem most gyújtják fel a bent veszekedő emberek- utal viccesen és viszonylag higgadtan a kiszűrődő, de nem kiérthető hangok hallatára, holott az összes szőrszála feláll a hátán, hogy Luna kiszemelte a raktárat. Ő is az épület felé néz, amiből tényleg hangok szűrődnek ki, de ez még önmagában semmi különlegességgel nem szolgál. Ha illegális lenne a raktár, a tulajdonosa most nem problémázna az odakerült fegyverek miatt, úgyhogy eszében sincs titkolni, vagy ferdíteni a valóságon. Persze nincs az az isten, hogy Luna most csak úgy betegye oda a lábát, de hát miért is tenné? Minek mászkál össze-vissza idegen helyekre, miközben nincs is rajta nyomozói jelvény? Ezt sok újságíró elfelejti.
Mindazonáltal belekapaszkodik abba, hogy Luna beszólt neki a gyorséttermi kaják miatt, még ha őszintén kellemesnek is érzi, hogy végre kvázi átlagos téma is előkerül közöttük. Annyira szeretne Lunával beszélgetni, csak, mint apja és lánya, szeretné megismerni őt, a gondolatait, amik nem a bűnözés körül forognak. Biztosan több annál, mint egy újságíró. De hát, hogy is kérhetné ilyesmire puszta idegen cégigazgatóként. Persze ettől még próbálkozik a maga módján és egyelőre úgy tűnik, megragadja vele Luna figyelmét.
- Öt percet kérek, amíg letudok egy hívást, utána csatlakozok hozzád a gyorsétteremben, rendben? - Egyrészről ez egy igen, elfogadja a meghívást - és nyilván részletkérdés jelenleg, hogy a végén úgyis Qadir fog fizetni -, másrészről valóban a kajáldában akarja megtalálni őt és nem a raktárból akarja kirángatni.
- Nem biztos, hogy ez win-win ajánlat. - De mégis sejti, hogy nem csak egy hallgatótársát kereste errefelé, mielőtt eltévedt volna. Aztán végül csak biccent fejével az ajtó felé, miközben nyomatékosítva nézi lányát, már-már parancsolóan, hogy legyen jó kislány és fogadjon szót, menjen be és kérjen magának valamit enni, de nem várja meg, hogy beérjen az étterembe, már kezében tartja szüntelenül rezgő telefonját.
- Figyelek!

Ami azt illeti, nem telt öt percbe sem a telefonhívása, így egészen hamar csatlakozni tud Lunához. Első ránézésre virít róla, hogy zaklatott, amiért vélhetően a telefonbeszélgetése a hibás, ám valójában magánemberkért lepi őt el az izgalom. Megfogadta, hogy nem fog együtt mutatkozni Lunával, nehogy valaki felismerje a köztük lévő kapcsolatot és lám, egy nagy hamburgerrel és krumplikkal megrakott tálcával a kezükben foglalnak helyet egy sarki gyorsétteremben, milliókat érő fegyvereket rejtő raktár mellett, ahol az ő emberei vannak. Az ő emberei pedig remélhetőleg tényleg neki is dolgoznak.
- Szóval… Luna - szólal meg miután lerakja a kezében lévő, már megkezdett hamburgerét a tálcára és megtörli a száját. - Miért pont újságírás? - Kíváncsiskodik engedelmével, mindent elkövetve, hogy fenntartsa az érdeklődésének látszatát, de lehetőleg minél távolabb kerüljenek a kényes témákról. Persze nem kezdhet el a hamburgerhúst adó marhákról beszélni, mert az személyétől idegen lenne.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Bár a délelőttöm, a sok szobrozás és várakozás kárba ment, azt nem hagyhattam, hogy a nap végén is ugyanilyen haszontalannak érezzem magam. Persze nézhetném eleve a dolgok jobbik oldalát, hiszen az már magában is lehetne pozitívum, hogy végre személyesen is találkoztam és beszélhettem Qadir Abbarral, még ha az a beszélgetés meddő is maradt. És tulajdonképpen csak még elszántabbá tett azzal, hogy ennyire egyértelműen le akart rázni. Mondhatnánk, hogy egyszerűen csak elfoglalt, mint a legtöbb hasonló kaliberű üzletember, és valóban nincs ideje válaszolni még egy-két kérdésre sem, de tudom, érzem, hogy erről többről van szó. Mármint a már általam ismert bizonyítékokon kívül is. Nem tudom megmagyarázni, lehet, hogy az újságíró szimatom most alakul ki, élesedik ki, de egyszerűen muszáj kutakodnom. Ez lesz az én cikkem, a szakdolgozatom, ebben biztos vagyok, nem adhatom fel. A végére kell járnom a dolgoknak.

A harlemi drogügylet miatt letartóztatott, majd bizonyítékok hiányában szabadon is engedett Virginia Lopez felkutatása és kikérdezése tökéletes folytatásnak tűnik ehhez. Kár, hogy olyan, mintha a föld nyelte volna el a nőt. Egyik helyről a másikra küldözgetnek, ami tulajdonképpen csak azért aggasztó, mert félő, hogy előbb-utóbb felhívom a figyelmét olyanoknak is, akiknek nem kellene, és a környék lakói “felsőbb utasításra” egyszer csak bezárnak majd egymás között, és nem lesznek hajlandóak velem beszélni többet. Bár igazából ez nem a legrosszabb, ami történhet, de a legrosszabb forgatókönyvvel nem szeretek foglalkozni. Úgy sosem válnék jó újságíróvá.

Szóval abban a reményben érkezem végül a gyorsétteremhez, hogy végre valami kézzelfogható és hasznos infót is találok. Ehelyett azonban, épp amikor nem is várnám, Abbarba futok bele. Felvonom a szemöldököm, mikor rákérdez, kit keresek.

- Talán személyesen is ismeri az egész környéket? - A visszakérdezésem talán kissé gunyorosra és szemtelenre sikeredik, de hát nem pont ezt sugallták a szavai? Mintha bárkiről is lenne szó, könnyedén útbaigazíthatna, hisz egészen otthon érzi magát itt, a városnak ebben az igencsak lepukkant negyedében, a több ezret érő öltözetében. Igazán érdekes.

- Az ott egy raktár? - lépek oldalra, hogy a háta mögé bökjek mutatóujjammal leplezetlen kíváncsisággal. Úgy döntök, nem fogok úgy tenni, mintha vak lennék, és nem venném észre, hogy történik valami odabent, amit, ha nem tévedek, nem szeretné, ha látnám. Nem várom, hogy majd körbe vezet, de valami azt súgja, az ő esetében kár volna butábbnak és tudatlanabbnak tettetni magamat, mint amilyen vagyok. Ennek ellenére az enyhe felháborodásával sikerül elterelnie a figyelmemet. Leginkább azért, mert őszintének tűnik, mintha valóban valahol személyes sértésnek élné meg, hogy nem tudtam őt és az ő luxus világát összeegyeztetni egy ócska harlemi kajáldával. Nem tagadom, ettől valahogy még érdekesebbé vált a szememben. És egy kicsit talán emberibbé is.

- Ilyet nem mondtam. Természetesen szíve joga szeretni a gyors ételeket. És igaza van, a sült krumplit mindenki szereti - bólintok, és nem tudom megállni, egy őszinte mosoly is szétterül az arcomon. - Akkor ez azt jelenti, hogy meghívhatom egy sült krumplira? Vagy egy kólára? Még úgysem vacsoráztam - vonok vállat. - És akár elmondanám azt is, kit kerestem, ha ön is válaszol egy-két kérdésemre. - Bár kettőnk közül nem én vagyok az üzletember, de szerintem ez egészen jó üzlet volna.  

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Karba tett kezekkel hallgatja a raktártulajdonos és a privát csempésze vitatkozását, akit negyvenhárom napja saját kezűleg kért fel, hogy juttassa el Oroszországból a jelenleg lábuk előtt heverő különleges szállítmányt egészen New Yorkig. Különleges, mert orosz és mert az amerikai renderek nehezen tudják érzékelni őket. És azért is, mert olyan harcászati segédeszközöket rejt a raktárban szunnyadó semmitmondó láda, amit nem tudtak maguk között csak úgy, rendszerszerűen becsempészni. A fegyverkereskedelem amúgy sem Qadirék feladata volt, megvolt erre a maguk csoportja, akikkel lassan hét éve szerződésben állnak. Ők intézik a fegyvereket, Qadir csak megveszi őket, így szólnak a papírok, csakhogy ezek olyan kütyük, amiket Qadir saját maguknak akart anélkül, hogy osztalékot, vagy információt hagyott volna ott a fegyverkereskedelemre specializálódott szervezetnél. Jonathanéknál. Ő csak így nevezi őket, mert mióta ott is meghalt az egyik kulcsember, azóta egy személy viszi az egész csoportot. Kvázi maffiafőnökként. És az a főnök azt hiszi, hogy mindenbe belepofázhat.
A gondjuk velük csak az, hogy nem engedhetik el őket. Ha Qadirék találnának is mást, akik lebonyolítják a fegyverek mozgatását, nagy baklövés lenne hagyni Jonathanékat más bandával leszerződni. Így sem biztos már teljesen abban, hogy tartják a nekik tett ígéretüket, de nem akar nekik menni támadólag, mert nincsenek olyan helyzetben, hogy lebonyolíthassanak egy belviszályt. De az informatikai rendszerek megérik a kockáztatást. Ezért van a raktárban Qadir. Ezt nem hagyhatta másra.
A raktárost mondjuk az sem foglalkoztatja, hogy a nagyfőnök is a helyszínen van. Miután összerakta a képet és felmérte a kockázatokat, pánikba esve követeli, hogy kerüljön ki a raktárából az áru. Bárhova, csak onnan el. Pedig már csak egy napot kellett volna kibírnia, holnap este amúgy is elkerült volna onnan az a fránya ócskának tűnő kívül fából, belül speciális könnyített fémszerkezetből készült láda. Amennyire ócskának tűnik, annyira jól beleillett ebbe a raktárba. De majd csak megegyeznek, mire Qadir visszaér.
Merthogy időközben a főnök már a terület túlsó végében áll a betolakodóval szemben. A lányával szemben.
Teljességgel lenyűgözi a piruett, amit Luna meglepettségében tesz meg, figyeli, ahogy fekete haja megemelkedik a lendület hatására, majd visszaereszkedik vállára enyhén hullámozva. Csak ezt követően tud lánya szemeibe nézni, holott meg kell erőltetnie magát. Még a végén megvádolnák, hogy illetéktelenül megbámulja a lányt. De hát, ha egyszer a lánya? Még csak egyszer látta ennyire közelről. Megélt már sok mindent, de látni a felnőtt lányát még második alkalommal is hihetetlen. Ezt átélni nem lehet valaki elég tapasztalt.
Csak egyet szeretne Qadir: elvinni Lunát innen nagyon messze. A legjobb lenne, ha magától elsétálna, de ismeri már - dehogy ismeri, csak sejti, hogy ismeri -, tudja, hogy ez a ma esti találkozó sem lesz könnyű sétagalopp. Az embereinek, ha mond valamit, megteszik. Ha ellenkeznek vele, rendre teszi őket, amennyiben nincs igazuk. De hogy Lunával mit csinálhatna… teljesen meg van lőve.
- Valóban? - lepődik meg Qadir, ami arcára is kiül. - És kit keresel? - kérdi egészen kedves hangon, hátha tud segíteni megtalálni, vagy épp nem megtalálni a kívánt személyt. Valójában azt is kérdezhette volna, hogy „miben segíthet”, de azért ennyire nem érzi otthon magát ezen a helyen.
Újra előtör benne a sietés érzése. Nem akar a lányával mutatkozni, pláne nem ennyire közel a forrponthoz, viszont nem siettetheti a beszélgetést, mert akkor még gyanúsabbá válna és egyértelműen jelezné, hogy jó helyen jár Luna. És akkor még rosszabbá válna a helyzet, Luna folyton körülöttük ólálkodna, folyton hívogatná, mint ezelőtt oly sokszor a már kiidegelt titkárnőjét, aki mérgében már azt is kijelentette egyik nap, hogy ha még egyszer ez a lány csörgeti, akkor felmond.
Zsebre teszi kezeit, kérdőn fordul teljes feltőtesttel a gyorsétterem felé, majd ugyanolyan lassan vissza Lunához.
- Miért, mi a baj az ilyen helyekkel? - Teljesen komolyan kérdezi. Ilyen gyorséttermek tartották életben sok éven át, évtizedekig zabálta a gyorsan kisüthető kajákat egyedül, vagy társaságban. Meglehet, van pénze minőségibb ételeket is enni, mint ahogy javarészt jobb helyekre jár, de attól még tudja, honnan jött. Innen. Ilyen kajáldák burgerei alkotják a mai izmainak alapjait. - Attól még, hogy van egy cégem, kötelező luxuséttermekbe járnom? - Már-már humorosan kéri számon Lunát. Ami azt illeti, ez Qadir személyisége, mint emberé, ha levonjuk mögüle a sok mocskot és sok öltönyös papírmunkát.
- Mindenki szereti a sültkrumplit - teszi még hozzá, szinte megsértődve, amit nem színlel, ugyanakkor örül, hogy beszélnek másról is, mint a szakdolgozatáról. Megszervezhetne neki egy bűnözést, amit ő koordinál és úgy rendezi a szálakat, hogy Luna egy tökéletes diplomát tudjon felmutatni csupa sikerrel, ám azt azért ő sem hagyja, hogy emberek sebesüljenek, vagy sebesülhessenek meg Luna sikereiért. Mert még azért embernek tartja magát.
Mélyet sóhajt ahogy újra terítékre kerül az interjú. Szemei a sültkrumpli után szúrósabbá válnak, amit aztán elvesz a lányról a mellettük hangoskodó konyhások csörömpöléseinek irányába. Odabent elég jó lehet a hangulat, nem úgy, mint idekint. A szél is felerősödik, de nem mondható hidegnek.
- Nem azt mondtad, hogy keresel valakit? Vagy ezek szerint mégse olyan fontos? - Ha nem fontos, ne legyen itt. Ha itt van, fókuszáljon az eredeti céljaira és ne térjen el.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Kívülről úgy tűnhet, hogy a délelőttöm teljes kudarc volt, és tök feleslegesen várakoztam órákat egy épület előtt, mint egy bolond zaklató, de én ezt nem így élem meg. Legalább volt alkalmam szemtől szemben találkozni Abbarral, ráadásul amit mondott, végül is utólag csak még elszántabbá tett. Érzem, hogy ebben a sztoriban igenis több van, mint amit az emberek hisznek, a háttérben mindent átsző a bűnözés, és lehet, hogy ezek az alakok nagyon jók és tapasztaltak a bizonyítékok eltüntetésében, de én eltökélt vagyok, és nem kétséges, hogy előbb-utóbb sikerül előásnom valamit. Egyébként az senkinek nem gyanús, hogy egy ingatlanmágnásnak tagbaszakadt testőrökkel kell mászkálnia? Akár öt-hat méteren is, amíg egy épületből kilépve elbattyog a kocsijáig? Mármint oké, hogy New York züllött város, és hogy a gazdagok az ilyesmit lazán megengedhetik maguknak, de azért mégis? Az meg aztán tényleg elég valószínűtlen, hogy a hozzám hasonló túlbuzgó újságírók miatt vértezte így fel magát.

Mindenesetre a nap második felét igyekszem sokkal hasznosabban tölteni, és elkezdem átnyálazni az eddig összegyűjtött információimat, összerakosgatni az apró darabkákat, amelyek még nem egészen értem, hogyan, de kilencvenkilenc százalékig biztosan kapcsolatban állnak a hírekben szereplő, drogügy miatt letartóztatott Virginia Lopezzel is. Szóval ő a következő állomásom. A tény, hogy West Harlem különböző pontjai között kell mászkálnom a nyomok után, hogy megtaláljam a nőt, tulajdonképpen már cseppet sem lep meg. Ahogy az sem, hogy Lopez helyett egy tök átlagos, olcsó, gyorsétterem mögött megbúvó, eldugott raktár körül kell szaglásznom az utam végén. Sötét van már, ezért sajnos nem látok mindent tisztán - gondolom nem véletlenül ez a bűnözők egyik kedvenc napszaka a különféle tevékenységeikhez - de mintha egy nagyobb ládát pakolásznának odabenn, és a hangokból ítélve a dologból egyre hevesebb vita keveredik. Muszáj közelebb merészkednem, hogy bármi használhatót is megtudhassak. Miközben közelebb lopakodom, a hangok mintha valamelyest elhalkulnának. Vagy megoldódni látszik a vita, vagy pedig... Talán bekukkanhatnék az ablakon... A gondolat igazán még meg sem születik a fejemben, amikor a hátam mögött megszólal a férfi. Megpördülök a tengelyem körül, majd azonnal hátrálok is két gyors lépést meglepettségemben - és nem tagadom, enyhe ijedtségemben. Ez így azért elég creepy, és már feleannyira sem tűnik ártatlan üzletembernek, mint fényes nappal. Nem mintha akkor valaki túl barátságosnak csúfolhatta volna.

- Mr. Abbar! - Amúgy hogy került ide ilyen hirtelen? Futólag a kapu felé pillantok a háta mögött, majd fel a férfi arcára, és próbálom értelmezni, amit mond. Mielőtt ez megtörténhetne, már meg is magyarázza a kijelentését. - Öhm, nem. Kivételesen nem a maga nyomában vagyok. Nem is sejtettem, hogy itt van. Keresek valakit, és azt mondták, valószínűleg errefelé találom - mutatok az étterem felé egy laza mozdulattal. - Azt ne mondja, hogy maga is ilyen helyekre jár vacsorázni? - görbülnek óvatosan felfelé az ajkaim. Azt aligha tudnám elképzelni róla. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy tudom, hogy nem ezért van itt. - Mert akkor akár most is megejthetnénk azt az interjút - teszem hozzá mégis, és bár előre tudom a választ, talán előbb-utóbb belátja végre, hogy nem fog tudni olyan könnyen lerázni, mint ahogy azt hitte.  

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Qadir amennyire menekül az oknyomozó újságírók nemes táborától, annyira tiszteli is őket. Ki kell mondani, egyenesen fél tőlük éppen azért, mert némelyik lepipál három nyomozót a rendőrségről. Meg kell hagyni, olyan témával előállni, ami teljesen új és van hírértéke, szinte lehetetlen ebben a világban, rettenetesen nehéz feladat és van olyan újságíró, akinek mégis sikerül. Ha mást nem, azért nem ő volt a leggyorsabb, ki publikálta a cikket, vagy pedig ő nem riadt vissza egyedül a fenyegetéstől. Olyan híreket, amiket Luna is keres, veszélyes köznyilvánosságra hozni, de Qadir érzi, hogy a lányát nem fogja tudni elriasztani egy sablonos „unalmas téma” beharangozásával. Pedig nem hazudik, páran elindultak már Lun előtt ezen az úton, csak még egyik sem ért el a célba és nem lenne jó, ha Luna törné meg ezt a hagyományt. Titkon azén mégis reméli, hogy lánya ért a szóból és új vizekre evez.
Bunkó, de mégsem annyira, mennyire eredetileg akart volna lenni. Az a tapasztalata, hogy ilyen fiatal lányok hamar kedvtelenné válnak, ha tiszteletlenül és lekezelően beszélnek velük. Qadir saját érzése szerint nem annyira elutasító, mint ami hatásos lehetne és egy egyértelműen saját megingásának az eredménye. Annyit nézte az ablakból lánya feje búbját, mégis szilánkokból kell újraépítenie szívét az első szemtől-szemben találkozás utáni másodpercekben.
Még fülébe jutnak Luna szavai, fél másodperc erejéig hátra is pillant, mintha csak remélné, hogy úgy is lesz, ahogy lánya mondja. Már viszik a lábai és a fél világért sem állna meg újra, ki tudja, mi történne akkor, milyen hibákat követne el, ha ismét végig mérné lányát. Az autó ad csupán biztonságos menedéket számára, a csikorgó gumik közepette pedig figyeli, ahogy még felé int. New York veszélyesebb hely Luna számára, mint gondolná és sosem bocsáltaná meg magának, ha lányával miatta bármi történne.

Luna tehetséges, vagy jó kapcsolatai vannak, de ez majdnem ugyanaz. West Harlem, a hely, amire különleges figyelmet akar szentelni az ifjú riporter.
Hatóra tizenkét perc, Qadir újra úton, ezúttal másik autójával. Hogy hova? Természetesen oda, West Harlembe.
Az egészben az az ijesztő, hogy ez nem egy ad hoc esemény, ami sürgősen szakítaná meg Qadir napirendjét, ez egy tervezett találkozó az érintett helyen, nem véletlenül rémült meg annyira a lányai terveit hallva. A megfelelő emberét már odafele megbízza, hogy szóljon a helyi bennfenteseknek, ha bármi gyanusat látnának, jelezzék. Persze hülye lett volna körülírni, hogy egy huszonkét éves barna hajú lányra lenne kíváncsi elsősorban, mert nem hívja fel rá mások figyelmét.
Beszélnie kell bizonyos emberekkel, nem is csoda, hogy pont a növekvő bűnözési esetek miatt, amire Luna is utalt, de ez több annál. Valaki köpött, megint és ki kell deríteni, ki volt a tettes. Rutinmunka, ez nem Qadir feladata, azonban a gyorsétterem mögötti raktár rejteget valamit, ami még számukra is különlegesnek minősül. Nem, nem sok tonna kokaint.
A raktár környékén nincs erőszak, mindössze némi duruzsolás szűrődik ki belülről. Qadir csak áll bent, összekulcsolt kezekkel a raktár falának dőlve próbálja kordában tartani a kibontakozó, már-már vitába torkolló beszélgetést a raktártulajdonos és az értékes tárgyért felelős csempész között, mikor valaki egy fekete hajú, fakóan fehér bőrű vékony férfi benyit a raktárba és halkan közöl vele valamit. A többiek, ha nem figyelnének Qadir érdektelen mozdulataira is, valószínűleg észre se vennék, hogy fülest kapott a főnök és választ várnak tőle. Homloka ráncosodni kezd, szájában a fogak összeszorulnak, de végül visszafordul az információfutár felé.
- Majd én elintézem. - Ennyi, se több, se kevesebb, majd otthagyva a többieket a raktárban, ő maga indul meg a hátsókijáraton át az utcafrontra.
A pulzusa az egekbe szökik, pedig csak annyit mondtak neki, hogy egy lány tart feléjük. Szinte biztosra veszi, hogy Luna az, ezért a sarki gyorséttermet indulatos sebességgel kerüli meg, hogy ugyanazon a belépési ponton közelítse meg a raktárat, amin Luna is teszi. Már csak azért is, hogy ne legyen egyértelmű, hogy ő is onnan jött ki, csak épp a takarásban lévő kiskapun.
Luna. Hát persze, hogy ő az. Tudta, de mégis hidegzuhanyként éri a felismerés, hogy nem lesz könnyű leráznia a lányát, aki ennél rosszabb helyen aligha lehetne. Lekopogva ezt az állítást, természetesen. Őrültséget csinál azzal, hogy megmutatja arcát pont itt és pont most a lánynak, tisztábban tarthatná a nevét, ha ráhagyná valamelyik felelősre, de ahogy a székháznál, úgy most sem engedi, hogy más kezet emeljen rá. Ez lesz a veszte, de hát a lánya, sakkba került, de még mattot nem kapott. A baj csupán az, hogy Luna a fehér királynő, akinek több lehetősége van lépni, mint a fekete királynak. De nem baj, majd megoldja.
- Még két utca északra… - szólítja meg a nagyon settenkedő Lunát, ahogy közel ér mögé. Egyedül van, látszólag legalábbis.
- A legközelebbi ingatlanom - teszi hozzá, miután megáll.
- Elvégre azt keresed, nem? - Azt mondta pár órával ezelőtt, hogy a Hamilton Heights területén álló ingatlanok iránt érdeklődik, ez esetben elgépelte a címet. Nem hülye, hogy leleplezze saját fegyvereit. A címen, amit Luna fülébe ad, nincs semmi érdekes, mondhatni feláldozható és biztonságos is egy fiatal riporter számára.
Egy gyorsétterem hátsó, nem látogatók számára kijelölt helyén vannak, világos, hogy egyikük sem véletlenül került ide. Qadir taktikája már régóta nem is az, hogy ne tegyen semmi gyanúsat, hanem hogy ne hagyjon maga után bizonyítékot.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Általában nem hagyom magamat könnyen megfélemlíteni egyetlen pillantással, de Abbar tekintetében van valami, amitől szeretném kicsire összehúzni magam, vagy csak mielőbb rövidre fogni ezt az egyébként általam kezdeményezett és nagyon várt beszélgetést. Persze mivel már ki tudja, hány órán át szobroztam már itt, a cég épülete előtt, nyilván nem adhatom fel két szó után, tehát hamar megmakacsolom magam, és elhatározom, hogy bizony most sem fogok meghunyászkodni “a rossz bácsi csúnya nézésétől”. Mint akinek fogalma sincs, hogy amúgy mi mindenre is képes ez az ember, egy kicsivel magabiztosabban húzom ki magam, az arcomra ismét kedves mosolyt húzok, és neki szegezem a kérdéseimet. Amúgy tényleg nem tudom, hogy pontosan mire is képes. Csak nagyvonalakban. Az lenne a cél, hogy kiderítsem.  

Bátran hozom a tudtára azt is: tudomásul vettem, hogy a millió üzenetem bizony felkeltette a figyelmét, olyannyira, hogy még utánam is nézett. Nem tudom eldönteni, hogy a férfi szája szélének alig észrevehető felfelé rándulása arról árulkodik-e vajon, hogy elismeréssel adózik a kitartó próbálkozásaim előtt, vagy ez csupán egy gúnyos mosoly, esetleg szórakozik rajtam, de mintha a tükörképe lennék, egy dacos szemvillanással leutánzom a mozdulatot. Arra viszont inkább nem reagálok, hogy a titkárnőjét sikerült kiakasztanom. Ez amúgy is legalább annyira az ő vétke is, mint az enyém. Meg talán a titkárnőé, hisz, ha rosszul viseli a stresszt, talán más munka után kellene néznie.

Kitartó vagyok, szívós, próbálkozom, de azért én sem vagyok kőből, és pár pillanatra sikerül némileg hidegzuhanyként érnie a válaszképpen adott kijelentésének, amely nem csupán elutasító, de egyben lekezelő is. És egy egészen kicsit aggasztó is. Szóra nyitnám a szám, hogy feleljek valami szellemeset, valamit, amivel esetleg meggyőzhetem, hogy én más vagyok, mint a többi riporter, hogy ez a téma bizony épp elég értékes, de egy pillanatra tényleg végigfut az agyamon, hogy talán igaza van. Hogy ez már talán csak egy lerágott csont, egy sokak által megírt cikk, amiről úgysem tudnék már újabb bőrt lehúzni, és kár volna belefektetett munkáért. És mielőtt bármit mondhatnék, rátesz még egy lapáttal. Gondolkodjak el valami máson, amivel többre vihetem. Hát igazán köszönöm az atyai jótanácsokat! Számomra annyira idegenül hat egy ilyen kaliberű férfitól az efféle, látszólag jó szándékkal osztogatott okosság, hogy az már szinte nevetséges. Gondolkodj el inkább te valami máson, öreg, amitől nem leszel egy utolsó gazember! Persze ezt a gúnyos visszavágást csak magamban fogalmazom meg, a valóságban azonban csak annyit tudok kinyögni: - Hogyne! Majd átgondolom. - Arcomra közben erőltetett mosoly kerül, de ő már hátat is fordít nekem, és többé hátra sem nézve ül be az autójába.  

Zamirának szólított. Kapcsolok utólag. Miért szólított Zamirának? Senki sem szólít így. A legtöbbször a bemutatkozáskor el is hagyom ezt a nevemet, mert bár szeretem, de általában arra emlékeztet, hogy az apám - a valódi apám - miatt kaptam. Aki valójában épp úgy arab származású volt, mint ahogy sejtéseim szerint Abbar is. Szóval... talán emiatt nevezett így. Mert a származása miatt azt egyszerűbbnek találja, könnyebben megjegyezhetőnek...

Az autó lassan gurulva megindul, és miközben még mindig földbe gyökerezett lábakkal figyelem, az a gondolat cikázik keresztül az agyamon, hogy ha már rajtam kívül még három másik riporter is ez a téma körül szaglászik, akkor mégis csak kell lennie benne valaminek. Valami többnek, amiből igazi sztori lehet. Mert ez nem lehet véletlen, hogy többen is felfigyeltünk ezekre a dolgokra. Ha szerencsém van, a másik három újságíró mellett nem áll egy járőr haver, aki elláthatja őket néhány hasznos infóval. De az igazság valójában csak akkor derülhet ki, ha utána járok. És ehhez nincs szükségem Qadir Abbarra. Persze egy nyilatkozat tőle jól jött volna, de ha kell, nélküle is megoldom.

Az autó már indul, és bár a sötétített üvegen át nem láthatom a pasast, de annyira magamon érzem még mindig az átható pillantását, hogy nem tudom megállni, elmosolyodva intek neki, mintha pontosan tudnám, hogy engem néz. Persze az sem kizárt, hogy már akkor elfelejtett, amikor becsukódott utána a kocsiajtó, én meg ezzel csak a hátától köszöntem el.



Este kilenc után...

Órák óta nem tudom kiverni a fejemből azt a rövidke párbeszédet, amit korábban Abbarral folytattam. Hogy mennyire próbált más irányba terelni, elbizonytalanítani alig két mondattal. A gondolatot, hogy talán többen is elindultak ugyanazon a szálon, amin én. Ha így van, akkor ez mondhatni egy verseny, és nincs sok időm óvatoskodni, lassú, felesleges köröket róni. Valódi infókat, bizonyítékokat kell találnom. Bele kell vágnom a közepébe. Tennem valamit, mielőtt a konkurencia beelőzne. Tudom, hogy ezt a cikket nagyon alaposan fel kell építenem, olyan oldalról megközelíteni, ami felkelti az érdeklődést, és személyesen érinti, szinte megszólítja az átlag olvasót. Hogy felkapják a fejüket, és közelebbről is meg akarják vizsgálni, mi veszi őket körül. Úgyhogy most nekem kell az átlag olvasónak lennem, felemelnem a fejem, és szétnéznem. Először is West Harlemben. Az első, akit meg szeretnék ott találni, egy bizonyos Virginia Lopez, akit miután két és fél hónapig tartott a rendőrség előzetes letartóztatásban nagy mennyiségű kokain birtoklása miatt, valamiért mégis elengedtek, állítólag bizonyítékok hiányában, és megúszta börtönbüntetés nélkül. Pár napja volt róla egy rövidke bejegyzés a Times bűnügyi rovatában, majd láttam róla egy fél perces hírt az előző esti híradóban is, és olyannak tűnt, aki amúgy szívesen beszél, és megosztaná a sztoriját, ha lenne kivel. Persze esélyes, hogy a mondandójának a fele csak humbug és hazugság lesz, mégis érzem, belőle kiindulhatnék. Az elérhetőségét sajnos nem találtam meg sehol, de van néhány infóm, amin elindulhatok. Az első hely, amit felkeresek, egy kisebb török bolt, érdekes módon az ingatlan Abbar tulajdona, de a boltot egy bizonyos Ali viszi. Persze ő jelenleg nincs sehol, mikor betérek hozzájuk, de végül szerencsére az eladó is útba tud igazítani, és elirányít egy közeli szépségszalonhoz, onnan pedig tovább küldenek egy gyorskajáldához. Ám mielőtt bekukkantanék oda is, furcsa zajokra kapom fel a fejem, amelyek az épület mögül érkeznek. Nem sokat habozom, hogy megnézzem-e, mi történik, viszont igyekszem óvatosan lopakodva megközelíteni a hangok forrását.  

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

Közel megszokottnak mondható, hogy amint elsimulni látszik egy aktuális probléma, egyből jön a következő, amivel Qadir szemben találhatja magát és senki más nem fogja megoldani helyette. Így van a banda ügyeivel is, mások tőle várják a megoldást, tőle függ sok ember, úgyhogy nem teheti meg, hogy hátra dől és csak legyintve azt mondja, hogy "majd holnap". Talán emiatt létezik még ez a csoport és nem irtották már ki minden tagját. Semmit sem lehet félvállról venni, de mégsem hagyta el eddig panasz a száját. Qadir nem hangoztatja, hogy milyen sok munkája van az év 365 napján, nem úgy, mint a nálánál fiatalabbak, vagy kevesebb felelősséggel rendelkezők. Tudja, hogy ha panaszkodna, azzal gyengének tűnhet és ezt nem engedheti meg magának.
Ám ezúttal sokkal komplikáltabb a helyzet, ugyanis olyan személy helyez rá nyomást, aki ellen nehezen tud védekezni. A saját eltitkolt lánya valós fenyegetést jelent Qadirnak és elsősorban nem amiatt, mert kényes információk birtokába akar jutni, amennyiben ez a szándéka. Több, mint húsz éve hagyta el őt és az anyját, ha pont itt és pont most valaki kéretlen felfedezi a köztük lévő kapcsolatot, akkor az elmúlt évek áldozata hiábavaló volt, a jövő pedig kaotikussá válhat Luna számára. El kell löknie magától, nincs más választása Qadirnak, de ismerve a lányt, ez nehéz feladat lesz, Qadir pedig talán New Yorkban először érzi úgy, hogy fegyvertelenül áll valaki előtt. Nem csak fizikailag, mentálisan is.    
Természetesen megfordult már a fejében, hogy miért pont őt akarja megkörnyékezni a lánya. Esetleg tudja az igazságot? Valószínűleg nem, ez egy annyira félve őrzött titok, amit jóformán három ember tud a világon, a két szülő, Qadir és Megan, valamint Csótány, aki szerves része volt Qadir mindennapjainak azokban az időkben. Ha pedig Luna tudná, egész biztosan nem lenne képes ennyire jól megjátszani magát, így hát Qadir részben megnyugszik, amint megáll és szóba elegyednek. Egy nagy - bár elképzelhetetlen - aggodalma szertefoszlott, már csak erőt kell vennie magán, hogy teljes mértékben üzletemberként tudjon nézni Zamira szemeibe.
Qadirnak van egy stílusa, egy nézése, amivel közel rezzenéstelen arccal mélyeszti tekintetét a másik személy szemeibe, ezáltal olyannyira kényelmetlenül tudja érezni általa magát a partnere, hogy öntudatán kívül is lényegre törően próbál beszélni. Menekülni akar attól a tekintettől, mint akit millió tűvel szurkodnának, meggondolatlanul kezdi formálni a szavakat, kizökken, ami ugyancsak elősegíti, hogy ne tudjon leplezetlenül hazudni Qadirnak. Ezt kezdetben nem tudatosan csinálta, a saját pszichológusa árulta el, hogy ezen tulajdonsága milyen hatást fejt ki az emberekben. Igen, aki azt gondolja, hogy neki nincs szüksége lélekgyógyászra, az nagyobbat nem is tévedhetne, meglehet, Qadir máig utálja a pszichológusokat, nem véletlenül egy ilyen személyt engedett hozzá közel egész életében. Másban nem bízna meg.  
Luna viszont annyira ártatlannak tűnik, hogy vele szemben ezt a fapofát erőltetnie kell magán. Míg őt hallgatja, lopva az alkalmon minden egyes vonását megpróbálja elraktározni az emlékezetében - nem lesz nehéz feladat -, a stílusa, a hangja és illata egyesével jelent Qadirnak gyémántokat megszégyenítő kincseket. Arra eszmél fel, hogy szája széle felfelé rándul Luna megjegyzésére, talán még időben észreveszi magát, de lehet, már túl késő.
- Ha erre vagy kíváncsi, nem gépelted el az emailcímeket és a titkárnőmet is sikeresen kiakasztottad annyira, hogy emeletekkel feljebb is fülembe jusson a hívásod. - Mintha csak gratulálna neki, ezzel megugrotta az újságírók első fontos mérföldkövét, amiért jó számot hívott és helyes emailcímekre küldte az üzeneteket. Persze ez még önmagában semmit sem jelent, teljesítményben egyenlő a nullával, és ha Qadiron múlik, ez így is marad, bármennyire is szívesen segítené a lánya jövőjét akár pénzzel, akár sikerélményben. Sajnos olyan utat választott, amit apaként nem fogja hagyni, hogy végig járjon.
Saját kíváncsiságának eredménye, hogy feltesz egy kérdés, ahelyett, hogy otthagyná és sietne a dolgára, de a válaszok elég élesen belé hasítanak. West Harlem és a Hamilton Heights elég kényes területek, ahol mostanság rosszabb a közbiztonság, mint más manhattani városrészekben és nem is ok nélkül. Biztosra veszi, hogy le kell törnie valahogy Zamira törekvéseit, mindketten veszélybe kerülhetnek, ha a média túlságosan felkapja azokat a lakásokat. Szerencsére még mielőtt válaszolna, Zamira egyből kapcsol, hogy most nincs erre ideje, ha viszont Qadiron múlik, nem is lesz sohasem. Végül zsebre vágja kezeit és mély sóhajt követően ismét az autóra pillant, majd vissza a lányra.
- Szerintem jobban tennéd, ha értékesebb témát választanál, mint az ingatlanpiac. Te vagy a negyedik riporter, aki ugyanezzel környékez meg, én pedig nem vagyok papagáj, hogy sorra ismételjem magam - néz rá szinte szúrós szemekkel, ezúttal nem apa ő, hanem egy főnök, akinek meg kell védenie a területét és ezért hazudni is képes. Tény, hogy nem ő az egyetlen újságíró, aki az ingatlanok felől próbálja megközelíteni a kényes ügyeket, de eddig egyik hölgy, vagy úr sem járt sikerrel, érdemleges információk nélkül maradtak. Ha megtörténne az a beszélgetés, amit Luna kér, ő sem kapna semmi hasznosat, legfeljebb egy kávét.
- Gondolkodj el inkább valami máson, amivel sikeresebb lehetsz, Zamira. - Közben kiveszi kezeit a zsebéből, széttárja azokat, mintha neki mindegy lenne, csak őt hagyja békén az ilyen ötletekkel, pedig szíve mélyén atyai tanácsot ad ezzel. Ez egyúttal egy zárszó is a részéről, ennek megfelelően fejével bólint, majd elindul az autója felé. Nem szeretne ebből vitát.
Zamira. Tudatosan szólította így. Olyan jó érzés számára kimondani ezt a nevet, megszólítani így saját lányát, hogy a hangokba még ő maga is beleborzongott.
Ahogy záródik a fekete autó sötétített ablakos ajtaja, Qadir arcvonásai teljesen átrendeződnek, mellkasa a levegővétel következtében jobban megemelkedik, mialatt feldolgozza az elmúlt percek sokkját. Még nem tudja, mekkora a baj, a lánya milyen mélyre akar belenyúlni az ő üzleteibe, de olyan félelmet érez, ami azért ritkán adatik meg neki. Sofőrje rátapos a gázra, mire Qadir visszaemeli a lánya irányába tekintetét, még vet egy utolsó pillantást rá, hisz reméli, hogy soha többé nem kell beszélniük. Sajnálja, amiért ennyit várt rá, tulajdonképpen a semmiért, viszont nem tehetett mást. Meg kell védenie a lányát saját magától.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

Életem első tizenhárom-tizennégy évében szinte bármit könnyen megkaptam, amit akartam. Apámnak mindig gondja volt rá, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben, sem figyelemben, sem szeretetben, sem anyagiakban. Lehetne azt is mondani rám, hogy elkényeztettek, de azért ez nem egészen így volt. Nem hullott minden csak úgy az ölembe, és főleg nem úgy, hogy egy kicsit hisztiztem érte. Mert mindemellett megtanították nekem azt is, hogy néha a dolgokért küzdeni kell, és hogy amit ilyen áron szerzünk meg, amibe munkát és kitartást fektetünk, azt később sokkal inkább tudjuk élvezni. Aztán apám halála után sok minden megváltozott, de ez az egy nem. Onnantól már nem volt minden olyan egyszerű, mint korábban, a legtöbb dologért sokkal inkább meg kellett dolgoznom, mint korábban, de tudtam, hogy ennek ez a módja. Tizenhat éves koromtól néha már kisebb munkákat is vállaltam, először csak kutyasétáltatást, vagy bébicsőszködést, leginkább nyaranta, később hétvégente felszolgálást egy fagyizóban, vagy újságkihordást, vagy ami éppen adódott. Nem azért, mert rosszul álltunk anyagilag, és rászorultam, hanem mert élveztem, hogy van saját pénzem, amit arra költhetek, amire szeretnék, mert élveztem, hogy ennyiben is függetlenedhetek anyámtól - akivel egyébként sem volt teljesen rózsás a viszonyunk. Ennél fogva nem esik nehezemre kicsit jobban megdolgozni egy cikkért sem, főleg egy olyan cikkért, ami akár megváltoztathatná az életemet is.  

Nagy a versengés ebben a szakmában, főleg, ami az írott sajtót illeti, és jól tudom, ha érvényesülni akarok, akkor valami olyat kell letennem az asztalra, ami után majd emlékeznek a nevemre. Szeretnék úgy kikerülni az egyetemről, hogy tudom, máris érek valamit. Azon kívül tudom, hogy a gyakornoki munkámmal a Daily Newsnál nagyon szerencsés vagyok, mert nem sokan kapnak már egyetemistaként ilyen kiváló lehetőséget, de ez csak átmeneti, és ha lejár a gyakornoki időszak, csupán akkor lesz esélyem az újságnál maradni, vagy másik neves lapnál elhelyezkedni, ha már bizonyítottam is. És érzem, hogy ebben a sztoriban megvan minden, amire ehhez szükségem volna. Valószínűleg nem is csupán egyetlen cikket lehetne kihozni belőle, hanem akár egy riportsorozatot is. Feltéve, ha elég szemfüles, türelmes és kitartó vagyok. Így hát várok. Várok, amíg már zsibbadnak a lábaim az egyhelyben ácsorgástól, amíg beüt a harmadik, majd a negyedik kávé is, néha az ablakokat, vagy épp az ajtót fürkészve, néha a telefonomat bújva ugyan, de csak annyi figyelemmel, hogy még véletlenül se szalasszam el a lehetőségemet. Aztán végre rám mosolyog a szerencse.

Pillanatok alatt Qadir Abbar nyomában vagyok, megszólítom, a figyelméért küzdök, de azonnal egy kicsit visszaveszek, mikor feltűnik a mellette álló tagba szakadt alak fenyegető pillantása. Egy picit hátrébb is lépek, és lopva végigmérem, mennyire jelenthet rám veszélyt, ha tovább üldözöm a főnökét, de Abbar végre lelassítja a lépteit, félig felém fordul, majd egyetlen pillantással jelez a nagydarabnak, hogy nem kell ketté tépnie. Köszi. Értékelem.

Ismét lendületet vennék az ostromhoz, hogy akár helyben fel is tegyek egy-két kérdést, ha lehetőséget ad rá, de akkor Abbar egyetlen kijelentésével pár másodpercre egyszerűen belém fojtja a szót. Ahogy kijavít, hogy én csupán egy gyakornok vagyok, olyan érzés, mint mikor egy tanárom emlékeztet rá, hogy valamit helytelenül mondtam. Vagy mint régen, mikor apám rajtakapott valami kisebb füllentésen, és már a szemével képes volt megüzenni, hogy TUDJA. Hogy nem verem át. - Ööö... Nos, igen - bólintok. Majd a következő pillanatban arra döbbenek rá, hogy Abbar valóban tudja, ki vagyok. Nem csak hogy elolvasta a kismillió emailt, amit neki hagytam, hanem még arra is vette a fáradtságot, hogy utánanézzen, ki a fene is vagyok. Mert kétlem, hogy bármelyik üzenetben magamtól elárultam volna a Daily Newsnál betöltött pontos pozíciómat. Vajon ezért rázott le eddig? Mert csak egy gyakornok vagyok. - Tehát mégis csak célba értek az üzeneteim. Nagyszerű - bólintok ismét, épp csak egy enyhe célzással arra, hogy túl sokáig próbált lerázni, illetve hogy már tisztában vagyok vele, nem kerülték el a próbálkozásaim. De mindezt nem szemrehányó módon, inkább csak jelzem, hogy én is figyelek a részletekre.  

Látom a futó pillantását is az autója felé, és már majdnem úgy tűnik, hogy ennyivel faképnél is hagy, de aztán mégis megcsillan a remény, hogy talán ad nekem egy lehetőséget. - Néhány... üzleti kérdésről lenne szó csupán. Leginkább a West Harlem-beli és a Hamilton Heights területén álló ingatlanjaival kapcsolatban. - Valahol el kell kezdeni, és a Manhattan zűrösebb zugaihoz tartozó házai, úgy vélem, tökéletesen meg is teszik. - De ha most nem alkalmas az idő - pillantok én is futólag a közelben parkoló autója felé - akár megbeszélhetnénk egy másik időpontot is valamikorra, amikor jobban megfelel önnek. Egy kávé mellett esetleg? - Ami már magába foglalja azt, hogy szívesen leülnék vele erre a “pár szóra”, és nem csak kutyafuttában vágnám hozzá a kérdéseimet. Míg a válaszára várok, enyhén megemelem a szemöldökeimet, mintha az üzenném: “úgysem adom fel”.

Looking back - with Luna

“Ordinary father-daughter love had a charge to it that generally was both permitted and indulged. There was just something so beautiful about the big father complementing the tiny girl. Bigness and tininess together at last—yet the bigness would never hurt the tininess! It respected it. In a world in which big always crushes tiny, you wanted to cry at the beauty of big being kind of and worshipful of and being humbled by tiny. You couldn’t help but think of your own father as you saw your little girl with hers.” – Meg Wolitze

- Uram? - Az irodába egy jól fésült, kék zakós férfi lép be és töri meg a csendet, de pár másodpercre meg is toppan, miután nem találja irodaszékében az igazgatót. Qadir az ablaka előtt áll, bambultan néz kifelé. Látszólag nem ijesztette fel az asszisztense hangja, de azért elmerül annyira az emlékeiben, hogy kellemetlenül ébredjen jelenére. - Kávéárus üzent, hogy a riporter lány már hosszú órák óta áll a bejáratnál - adja át az üzenetet az asszisztens, amint ő is az ablak felé fordul.
- Értem. - Qadir összekulcsolja karjait és tudomásul veszi az elhangzottakat, bár nem igazán tűnik úgy, mint aki meglepődne a hír hallatán. Általában kisebb gondja is nagyobb a médiásoknál még annak tudatában is, hogy az a riporter lány már vagy húsz emailt küldött csak az ő címére és a világon mindent megtett, hogy felhívja magára az üzletember figyelmét. A célját elérte, teljes mértékben. Az a kávésfiú is pont azért van ott, hogy lesse a kéretlen idegeneket, vagy netán az régóta parkoló autókat.
- Mit tegyünk vele? Elküldjük? - kérdi a kék zakós némi hezitálás után, elvégre nem kapott semmi utasítást a „probléma” orvoslására. Qadir tekintete végül elszakad az ablaküvegtől és a férfi szemeibe fúródik, már-már értetlenül.
- Miért, mégis mit akarnál tenni vele? Felesleges elküldeni, öt perc múlva visszajön. – Azzal visszanéz az utcafrontra, egyenesen le a bejárat felé, hogy újra megkeresse szemeivel a riportert. Tudja milyen, mert már pár napja a sarkában van a lány, nem egész ennyi napja pedig Qadir is tisztában van, ki akarja megkörnyékezni. Ez a valaki pedig nem csügged egy kis sikertelenség után. Honnan tudja? Egyszerűen csak tudja, mert egy kicsit magára emlékezteti.
Ajtócsukódás hangja után Qadir majdhogynem ismét Los Angelesbe kerül vissza. A kicsi Zamira - merthogy Qadir mindig csak így hívta - sokszor aludt el a karjaiban, mert az apja testén a fél éves kislány valamiért könnyebben megnyugodott és elálmosodott, mint az anyjáéban. Qadir máig nem érti, miért, de így volt.
Megcsörren a telefonja. Igazából erre a hívásra várt már háromnegyed órája. Megszokottan laza mozdulattan csúsztatja elő zsebéből a telefont, miközben alig halhatóan felhorkant. Az a lökött asszisztens mégis mit akart volna csinálna a lánnyal? Kiabál vele, vagy erőszakkal arrébb tessékeli? Kizárt dolog, senki sem érhet hozzá agresszívan. Miért? Mert a neve Luna Zamira Sackler, az ő lánya!
- Hallgatlak! - szól bele végül a telefonba.

Még javában gombolja be az öltönyét, mikor kilép a főbejáraton két másik társával együtt. Igaz, egyik a testőre, de ez mit sem számít. Nem nézelődik, nem keresi szemével a lányát, mert nem akarja kimutatni, hogy többet jelent számára, mint az összes többi riporter, akik már párszor megrohamozták őt a kínos tárgyalások során. Az elmúlt hónapok eseményeibe majdnem beleveszett ő maga is. Hiszen mind tudják ott a kapitányságon a jelvényben díszelgők, ha a király elveszti futóit és bástyáit, előbb-utóbb ő válik célponttá és óhatatlanul is mattot kap. Mindig is ő volt az egyik valódi célpont, ezért hát felelősséggel tartozik a bástyáiért is. De ennek már vége, legalábbis azt hitte, a médiát is már jobban foglalkoztatja a minap Washingtonban lezajlott lövöldözés, mely szinte mentőövként érkezett, már amennyiben lehet így nevezni egy tőle teljesen független terroreseményt.
A szíve mélyén persze korántsem arról lenne szó, hogy ezúttal sem akarja figyelmével megtisztelni a médiásokat. Qadir fél… fél, hogy a lánya szemeibe nézve olyat lát majd, amitől megremegnek lábai, de hát nincs mit tenni, valahol a mélyen eltemetett ösztönei reagálnak a hangra. Mint szülő a gyermeki sírásra. Nem egyből ugyan, ám végül csak-csak megáll, majd az őrére pillant, hogy hagyja a lány. Ne nyúljon a lányhoz, mert menten széttépi!
Nem válaszol egyből – nem tud. Képeken sokszor látta már, nem is régen készültek azok a fényképek, amiket lenyomoztatott Lunáról, már csak a szinte molesztálónak minősíthető megkeresései miatt is, de élőben találkozni vele mindig teljesen más érzés. Tiszta anyja, Megan és ezért kifejezetten hálás a géneknek. Sosem szívesen beszélget riporterekkel, a saját lányának pedig… még a gondolatba is beleborzongott, mikor elsőként meglátta a tőle kapott emailt.
Csak áll, tekintetét végig vezeti a riporteren – hogy felnőtt az ő egy szem lánya! –, mintha felmérné, hogy találkoztak-e már, nem is reagál a titkárnőjére tett megjegyzésre. Szinte késztetést érez, hogy kijavítsa Lunát már a saját neve kapcsán is. Nem, ő Luna Zamira Sackler, ez a teljes neve és Qadirnak a Zamira kifejezetten közel áll a szívéhez, bár valahol a sors bosszújának érzi, hogy pont ezt a tagot hagyja el Luna. A Daily News riportere, állítása szerint, Qadir viszont erre már láthatóan is ráncolni kezdi homlokát.
- A Daily News gyakornoka vagy, tudtommal - helyesbít végül, de nem az a lényeg, hogy mibe köt bele, ezzel mindössze tudatja a lánnyal – a lányával! -, hogy pontosan tudja, hány emaillel bombázta őt az elmúlt napokban és még annál is több információja van róla, mint amennyit Luna gondol. Nem csak mert a lánya, hanem mivel Qadir nem szeret felkészületlenül eddig ismeretlen személyekkel társalogni. Szereti éreztetni, hogy tudomása van az illetékes családjáról, múltjáról és munkásságáról, hogy részben sarokba szorítva érezze magát a partnere. Luna esetében persze… kicsit máshonnan folytak be az információk, mint normál esetben.
Részben türelmetlenül pillant az előkészített autója irányába, a helyzet az, hogy baromira nem ér rá és nem igazán engedheti meg magának, hogy értékes időt veszítsen. Vagy csak fél húzni az időt, mert már így is túl sok érzelem gyűlt össze benne és szívesen menekülne már, még mielőtt bárkinek is feltűnne, hogy vannak hasonló vonásaik. Túl veszélyes terep az utca, ha a lányáról van szó, akit éppen azért hagyott el még emlékek hiányában, hogy biztonságban nőhessen fel. Pontosabban Qadir mindig ezzel nyugtatja magát és akkori döntését.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezi végül, de csak mert szíve nem hagyja, hogy egyből lekoptassa. Itt ült egész nap, várt rá, jó nagy hülye volt, hogy azt hiszi, ezzel tényleg nyakon csípheti hosszabb időre az üzletembert, de a francba is, az ő saját rendkívül makacs lánya többet érdemel egy lenéző lekoppintásnál.

“By being persistent, you're demonstrating faith. Persistence is simply another word for faith. If you didn't have faith, you'd never persist.”

- Luna Sackler. Igen, Luna. Sackler. S. A. C. K. L. E. R. Jézusom, még mindig nem voltak képesek megjegyezni? Komolyan? Már nagyjából ötödször telefonálok CSAK A MAI NAPON. Basszus! Nem, nem fogom újra lebetűzni! Könyörgöm, mégis hogy dolgozhat egy ilyen komoly cégnél, ha még egy nevet sem tud lebetűzni, ezt mondja meg nekem? Oké, akkor csak annyit közöljen Mr. Abbarral, hogy Luna a Daily Newstól ismét kereste. A huszonpár email után, amikkel eddig bombáztam őt, már kétlem, hogy ne tudta volna megjegyezni a nevemet. Igen, rendben. Köszönöm. - Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy az utolsó szót megfelelően kedvesen, illedelmesen és nyájasan fűzzem a végéhez, bár valami azt súgja, egyáltalán nem oszt, nem szoroz, hogy mennyire vagyok jófej a titkárnővel, vagy asszisztenssel, vagy bármi is a nő dolga pontosan, ha a főnöke ennyire elzárkózik minden lehetőség elől, hogy találkozzon velem. Mármint értem én, hogy a decemberben zárult hosszas pereskedés után, és az akkori felhajtás miatt most a háta közepére sem kívánja a sajtót, ugyanakkor... A Times üzleti rovatában múlt héten is megjelent egy újabb cikk róla, amihez hajlandó volt nyilatkozni, és kétlem, hogy bennem ne volna meg ugyanaz, ami a Times újságírójában megvan, úgyhogy nem fogom csak úgy feladni! Ez a szó egyáltalán nincs benne a szótáramban.

A nap végéig még tulajdonképpen kétszer próbálkozom, eredménytelenül, és estefelé ugyan még elgondolkodom azon, hogy írjak-e újabb emailt a céges címre, de végül elvetem az ötletem. Eddig sem volt semmi haszna. Mást kell kitalálnom, mert ez így nem fog működni, ez már biztos.



Másnap...

Reggel hatkor már az ingatlanos cég bejáratánál szobrozom egy nagy pohár kávéval, a táskámban két sonkás szendviccsel, és olyan eltökéltséggel, amilyet, lefogadom, itt eddig még nem láttak. Persze azzal nem igazán számolok, hogy mennyire fárasztó tud lenni egyhelyben ácsorogni és várni, vagy egy közeli padról árgus szemekkel bámulni órákon át egy ajtót, abban reménykedve, hogy egy bizonyos személyt majd egyszer csak megpillanthatok ott... Az órák csak telnek - bár azt nem mondhatnám, hogy “csak úgy repül az idő”, mert rém unalmas az egész napos semmittevés. Az egyetlen szerencsém, hogy a cég épülete előtt közvetlenül tanyát vert egy kávéárus is, így már legalább a negyedik eszpresszómat fogyasztom, amikor végre valóban felbukkan ő. Qadir Abbar. A város egyik legsikeresebb üzletembere, és egyben egyik talán legveszélyesebb alvilági személye - Tommy haverom elbeszélése alapján legalábbis. Több sem kell nekem, felpattanok, a félig kiürült papír poharat a közeli szemetesbe hajítom, és már futok is utána.

- Mr. Abbar! Mr. Abbar?! Várjon kérem. Csak egy percet. A nevem Luna Sackler, talán már hallott rólam a titkárnőjétől - mosolygok fel édesen, mézes-mázasan a férfire. - A Daily News riportere vagyok. - Még csak gyakornok, de ez most részletkérdés. - Tudna rám áldozni egy-két percet? Kérem? Tényleg csak pár kérdésem lenne. - Kedves vagyok, de szemmel láthatóan is hajthatatlan. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt a képet festem magamról, miközben magabiztosan farkasszemet nézek vele.