20% törvényszegő, 80% üzletember – De az a 20% van annyira domináns, hogy lemoshatatlanul beárnyékolja őt, jellemét és életét, valamint a képet, amit az emberek róla alkottak meg.


Kérdezem: a bűnt miben mérik? Füllentéssel eltelt másodpercek száma? Vagy a bántott egyedek kicsordult vére literben kifejezve? Vannak rosszak, vannak jók, de végsősoron mind csak emberek vagyunk, követünk el dolgokat, más az értékrendünk, a világnézetünk, de ugyanazt akarjuk és ugyanúgy vannak érzéseink.
Volt, mikor én akartam irányítani az életemet, én is csak egy pogácsás-batyus fiú voltam, amikor Amerikába jöttem, párszor meg is bántam. Majd jöttek olyan időszakok, amikor csak hagyni kell, hogy vigyen minket az élet. Nem tudom, mi lett volna, ha nem fogadom el a lecsukott élelmiszerboltos megkeresését, valószínűleg kevesebbszer tartottak volna a nyakamhoz kést és kellett volna mélyet sóhajtanom egy kétes szituációt követve. Puhány voltam, amiért hagytam, hogy ide-oda rángassanak, hogy lefőztem a nagyembereknek a milliomodik kávéjukat is és hagytam, hogy elvetemült méreggazdag buzik a seggemre csapjanak. Maradhattam volna Los Angelesben - ameddig ki nem nyírnak, lehettem volna gondoskodó apa Londonba költözve, sok minden lehetett volna belőlem, ha nem hajkurászom annyira kitartóan a siker és megbecsülés édes ízét. Imádom, ahogy az embereim azt teszik, amit mondok, az üzlettársaim pedig idővel belátják, hogy velem jobb, mint nélkülem.  
Jó pár hülye döntést hoztam életem során, de végső soron itt vagyok, még élek, és ha őszintén kell vallanom, megvagyok a mostani életemmel, annak minden előnyével és hátrányával. Nem vallom magam jó embernek, de nem vagyok romlott, nem vagyok őrült.

A sikeréhségem elszállt már, van az a szint, mikor a sok pénz után a még több pénz már nem okoz plusz extázis érzést. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt, minden szuper, de most azért kell melózni, hogy ne hulljon össze mindaz, amiért annyit küzdöttünk és ami sokaknak egyenlő a család kifejezéssel. Nem tudnak lefizetni, megvesztegetni, talán mert kicsit magaménak is érzem már mindezt. Én hűséges vagyok hozzád, korrekt módon nem foglak hátba szúrni, amíg nem látom jelét, hogy te ezt fontolgatnád, egyszerűen azért, mert nem áll érdekemben még több ellenséget gyűjteni.
Felfogtam, hogy jó és megbízható emberek kincset érnek, értük pedig hajlandó vagyok a lehetőségeimhez mérten mindent megtenni és nem ölök büntetésből, amíg nincs más módom. Persze utóbbit nem sokan tudják, viszont szeretném, ha ez nem is lenne látható rajtam. Egy olyan ember vagyok, akitől az újak tartanak, a régi tagok pedig megbíznak. Én megvédem őket, de csak úgy vagyok erre képes, ha szót fogadnak.

Ami azt a 80%-ot illeti, mely jócskán eltörpül a 20 mellett, azt kell mondjam, nagyon jó érzés nem a jogokat és igazságszolgáltatást megkerülve feketén műkdni, hiába sáros minden pénz, amik kezeimből kerültek ki. Ha nem élnék néha átlagos életet, jobban kellene aggódnom nem csak a mentális egészségem, hanem a rámaggatott poloskák miatt is, így meg ők is velem együtt nyomorognak a New York Yankees baseball mecseken, hol engem, hol meg a dobásokat figyelve, mögöttem húzzák meg magukat a sakkmeccseken, hogy figyelemmel kísérjék, vajon ezúttal is rosszban sántikálok-e, vagy nézik messziről, ahogy vigyorogva játszok az egyik barátomtól születésnapomra kapott helikopter drónnal. Ők (a poloskák) tudnak rólam mindent és sejtik, hogy ezzel én is így vagyok velük kapcsolatban.


Amit még érdemes lehet tudni Qadirról:
- Nem iszik dél-amerikai kávét csak azért, mert rájött, hogy ez a szokása mennyire idegesíti Garridot. Ő pedig kétségtelenül szereti idegesíteni.
- A jelenlegi főügyvéde a gyermeke anyjára emlékezteti.
- Még mindig van egy macskája odahaza, szegény Garfield meglehetősen önellátó állat lett. Minden macskáját így hívja, ha valaki kérdezi és csak azért, mert ez jutott régen először eszébe, mikor egy kislány a metrón anno megkérdezte, hogy hogyan hívják a cicát. Már vagy három Garfieldja volt. 
- A lánya New Yorkban tanul újságírást, amiről hamarosan tudomást is szerez.
- Régóta játsza, hogy senkinek nem jegyzi meg a nevét, de olykor-olykor azért megnyilvánul, hogy majdnem mindenki nevével és történetével tisztában van, aki egy kicsit is számít. Nem művelt ember, de jó memóriája van, úgyhogy amit kell, azt meg tudja pontosan jegyezni.
- Kétszer akarták megfojtani, négy lőtt sebe volt már, ebből egybe majdnem belehalt. Sosem vallja be, de egyszer egy buta saját hiba miatt lezuhant kisebb magasságról helikopterével. Ezeket összeszámolva 7 életét már elvesztette és azzal poénkodik, hogy kilenc van neki.
- Jelenleg a banda vezetői közül ő az, aki legkevésbé preferálja az erőszakot és jobban akarja inkább üzleti úton megoldani a konfliktusokat, ami néha nem lehetséges.
- Leszokott a dohányzásról, már csak akkor cigizik, ha a hatalmi helyzet úgy kívánja.
- A volt amerikai elnököt személyesen is ismeri.
- Sokat edz, hogy jó kondiban legyen. Szükséges feltétel ez a szakmájában.

Először is el kellene simítani pár téves közhelyet ahhoz, hogy a dolgok mögé tudjunk látni.
"A pénz nem boldogít" - Senki sem szomorú, ha egy vegasi luxushotelben szürcsolheti a drága koktélját, vagy felárazott szivarját, de tegyük fel, igaz. A pénz egy cél, fizetség, jutalom, végeredmény, amihez kemény munkával lehet eljutni. A siker érzése már egészen jónak mondható, nem? A pénz egy eszköz, ami nélkül a mai világban nem működik semmi, nem tudod megszerezni magadnak, ami boldogít, nem tudod eltartani azt, akit szeretsz, tehetetlenné válsz, éhes leszel, csóró, aztán semmirekellőként az emberek is el fognak fordulni tőled.
"Ne foglalkozz a múlttal" - Mindenkinek megvan a maga története, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A mögöttem lévő ötven év nem egy sikertörténet, bármennyire is annak tűnik első látásra. Persze, ha csak azt nézzük, hogy honnan indultam és most mi lett belőlem, lehet elismerően bólintani, de te is tudod, én is tudom, hogy a jelenkori helyzetem nem dicséretreméltó, úgyhogy nem kérek a gratulációkból.


Elutazni valahova még Afganisztánból sem a legnehezebb lépés, de megmaradni egy idegen helyen és megpróbálni érvényesülni, nos, az annál inkább. Hogy én mit kezdtem Amerikában, a helyen, ahol még a nyelvet sem beszéltem az alapszavakon kívül? Próbálkoztam.
- Miben segíthetek? - fordult hozzám az eladó.
- Állásinterjúra jöttem. - Láttam, ahogy a szeme jobbra, aztán balra pillant, én meg álltam, vártam.
- Nem keresünk új embert - könyökölt rá a pultra, érezhetően unta az életét és legszívesebben nem itt lett volna. Megértettem, amit mondott, de attól még nem állt össze a dolog. Csak álltam és az ajtó felé böktem, amin még mindig ott volt a szöveg.
- Ki van plakátolva. - Ekkortájt még szűkszavúan fogalmaztam meg mindent, mert a nyelv nem volt erősségem, csak az emberek sokszor emiatt azt hitték, hogy hülye is vagyok.
- Az téves.
- De beszéltem a főnökkel erről - utaltam az üzenetváltásokra, amik egy hete zajlottak le.
- Áh, igen, őt két napja csukták le. - Fasza. Elégedetlen sóhajjal vettem tudomásul, hogy ez a próbálkozás sem jött össze. Szám szerint a nyolcadik, ami kezdett nagy probléma lenni. Csak egy repülőútra volt pénzem, mikor kijöttem ide, a megélhetésemet itt kellene megteremtenem, csak marhára nem akart ez összejönni. Még egy élelmiszerboltba sem voltak képesek felvenni életem talán legnagyobb balszerencsesorozata miatt. Azt mondta a faszi a repülőn, hogy ő azért jön ki az Államokba, mert itt könnyű munkát találni és a fizetés is jó, nekem még az előbbi sem akart összejönni, pedig lassan másfél hónapja voltam itt és jócskán kezdtem kifogyni az anyagiakból. Haza meg nem mehettem.
Végül a metrónál sikerült kikötni, a mezei takarítóbrigád egyik tökfilkójaként. Nem álom meló, de nekem megfelelt, amúgy sem láttam még metrót életemben, most meg alulról is szagolhatom.

Milyen volt élni Amerikában? Szar, röviden és tömören. De vannak emberek, akik az aranyban és gyémántban úszó palotában is elsüllyednek, meg vannak azok, akik a szarból is várat építenek. Akkortájt még nem tudtam, hogy az utóbbi kategóriába tartozom.
Egy elég esős és csípős hideg napon a metró vonatokat sikáltam, mikor jött egy hívás. Még csak a hangját sem ismertem fel, soha nem is beszéltünk szóban, mindössze írásban, ez a fószer pedig annak az élelmiszerboltnak az egykori tulaja volt, ahova én anno megpróbáltam volna bedobni magam. Nos, a bolt azóta csőddel bezárt, de az embert ezúttal kicsit sem az foglalkoztatta.
Kérdezte, hogy szeretnék-e pénzt keresni. Mondtam, hogy persze. Aztán rá pár nap múlva találkoztunk, csak akkor már nem úgy nézett ki, mint egy becsődölt élelmiszerbolt lecsukott tulaja, éreztem, hogy itt másról van szó.
Mi tagadás, elkezdődött valami. Miért, te nem mentél volna bele? Amúgy is sokáig csak a metróalagútban összeszedett macska jelentette nekem a társaságot, na meg a szomszéd Teresa néni, aki nagyon az unokájának képzelt. Nem károgok én, sokszor az ő kajája mentett meg az éhenhalástól és az ő gondoskodó - állati unalmas - kérdései tartottak vissza attól, hogy teljesen begolyózzak a számomra merőben új világban.


Felgyorsultak az események. Nem is a lóvé mentett meg, hanem az, hogy nem ugyanaz a lemez szólt mindig, nem csak mások szarját kaparom a metró üléseiről, hanem dolgok történtek velem. Néha meglehetősen ádázak is, de nem volt akkora szenzáció ez nekem. Otthon láttam én már különbet is, Afganisztán akkoriban nagy balhékat vívott az oroszokkal, aztán mikor ők kivonultak, belső viszályokba torkollott minden. Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom az akkori háborúkat, vagy pont azt, ami 9.11-hez vezetett, tök mindegy, én addigra már amerikai földön voltam. Na mondjuk ez is megérne egy külön történetet, de a lényeg, hogy akkoriban Afganisztánban bármikor meghalhatott bárki és ezt te láthattad a nyilvános kivégzéseken. Most, hogy sok ezer kilométerre egy drogcsempészt agyonlőnek… nem oszt, nem szoroz.
Legalább volt egy lakásom, amit tudtam fizetni, igaz, már nem a drága Teresa néni mellett, ami meg is látszott, nem igazán tudtam nagy rendet tartani sosem akkoriban, legalábbis addig nem, míg véletlenül nem hallottam meg egy pszichológus beszélgetését, nyilvánvalóan nem önszántamból, hanem csak úgy mellém ült a buszmegállóban és arról kezdtett szövegelni a telefonjába, hogy mennyire fontos rendet tartani körülöttünk, mert az tükrözi a lelki állapotunkat.
Azóta utálom a pszichológusokat. Amíg nem éreztette velem közvetetten, hogy depressziós vagyok, nem is vettem észre, így meg aztán még rosszabb. Ennek ellenére nem voltam én egy befásult, fekete tapétás szoba közepén sírdogáló tehetetlen kölyök, lehet kicsit dohányszagú volt minden, meg a macska sem nagyon szeretett nyugton maradni, kiugrott a harmadik emeletről, de megvoltunk mi egymásnak.
Jó, valóban ez a pszichológus mozzanat indította el azt, hogy aztán mégiscsak hazamentem, igaz, nem Afganisztánba, hanem az azzal határos Türkbegisztánba, ami relatíve semleges övezet volt. Akkortájt már nagyon elkezdődött az amerikaiakkal való viaskodás, nem akartam visszamenni a családhoz, mert még fejbe lőttek volna, ha megtudják, hova mentem élni. A türköknél össze tudtunk hozni egy találkozót a családommal, jól össze is vesztünk. Én megkaptam a lebaszást… úgy mindenért, holott semmiről sem tudtak, ami miatt esetleg megérdemeltem volna, apám reménytelen volt, a bátyám viszont legalább megpróbálta az én szememmel nézni a helyzetet. Mondtam neki, hogy jöjjön ki velem, mert jobb lesz, ha nehéz is kezdetekben, még mindig jobb, mint odahaza, így évek alatt erre már én is rájöttem. Nemet mondott, de ez nem volt váratlan, csak szomorú voltam, mert örültem volna, ha nem lennék egyedül a látszólagos barátokon és szomszédokon kívül. Elég kemény dolog a magány.
A hazafi dumát követően Milak persze fél éven belül megjelent New Yorkban.


Nézzünk szét kicsit a világban. 1993-ban a Medellín kartellnek befellegzett, ami destabilizálta ezt a mindenki által jól ismert, de megvetett iparágat. Rá két évvel Caliban is változások jöttek, a jól felépített birodalom omladozni kezdett és ez elősegítette, hogy olyan emberek is nagyban merjenek gondolkodni, akik ezelőtt a szájukat sem merték kinyitni. Mindeközben Bill Clinton lett az elnök, a drog elleni háború javában dúlt és egyre inkább a figyelem központjává vált.
Elég hamar rájöttem, hogy ki az életlmiszerboltos főnököm, a Cali kartell egyik embere, akinek történetesen nemrég kivégezték a New York-ért felelős főnökét, úgyhogy 95-ben nyakunkba kaptuk a teljes fejetlenséget. Nekem fingom nem volt arról, hogy hogyan gondolkodik, pláne, hogy mit pattog itt nagy álmokkal, miközben épp most úszta meg a börtönt, de volt pár évem beletanulni. Sokat mentünk Dél-Amerikába, tárgyaltunk, fejet hajtottunk, ismerkedtünk az új rendszerrel, többek között akkoriban találkoztam először az idősebb Garridoval is, úgyhogy mondhatni bekerültünk a körforgásba.
Amíg én jóformán kávét főztem, a főnök (egyébként Flavionak hívták) elégedett mosollyal jelezte, hogy megvan, amiért ezt az egészet elkezdte. Elvileg minden le van egyeztetve a kolumbiaiakkal, ami amúgy csak egy ámen volt a részükről, semmi több, de rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy még marha sokat kell tárgyalnunk ahhoz, hogy bármi érdemleges is elkezdődhessen, ami meg a legrosszabb, azokkal a rohadt mexikóiakkal.
Az élet elég jó forgatókönyvíró. Aki azt gondolja, hogy nagyjából látja a jövőt és markában tartja a dolgokat, az kurva nagyot mond, de valójában egy öntelt pöcs. Caliban 98-ban egy magánreptéren megtanultam valamit. Nem akkor leszel sikeres, ha te írod a jövőt, hanem ha a legjobbat kihozod a jelenből.

1998. november 03. este 11 óra
" Flavio Santanat holtan találták a Alfonso Bonilla Aragón nemzetközi repülőtéren, Caliban. A gyümölcstermesztéssel foglalkozó üzletembert fegyveres támadás érte, ez következtethető ki a testén talált hat lőtt sebből. További sérültekről nem tudni, a rendőrség nagy erőkkel keresi a tetteseket."

Gyorsan változnak a dolgok. Egyszer még Flavionak dolgozok, másnap meg közlik, hogy ők másképp gondolták és egy olyan személyt kell kísérgetnem, akit mindenki csak Csótánynak hív. Elég sokat töprengtem azon, hogy miért ölték meg Flaviot, de sosem kérdeztem rá senkinél, aztán ahogy teltek az idők, magam is megértettem: nem lehet mindenki buzgó, ha konkurenciát látnak benned, nem árt vigyázni.
A terv eredetileg az volt, hogy Los Angelesben kellene felhúzni egy szervezetet és kialakítani azt a csoportot, akik majd a nyugati régióban terjesztik a kokaint, az áruforgalom pedig a mexikói határon keresztül zajlott volna. Nem mi szültük a spanyol viaszt, ez már bevett szokás volt és épp ez okozta a vesztünket. Kicsit kevesebb, mint öt éven keresztül próbálkoztuk megvetni a lábunkat ott, ami persze nem tetszett a helyieknek, eléggé eldurvultak a bandaharcok és az sem segített, hogy ez volt az az időszak, amikor Mexikóban is változások mentek végbe. Csótány a végsőkig kitartott, megállapodást is kötött azzal a kartellal, aki utánunk majdnem tíz évig rendíthetetlenül ült a mexikói trónján, de be kellett látni, ezt a csatát mi veszítettük el. Tudni kell jókor lenni jó helyen, néha pedig el kell veszíteni csatákat, hogy aztán megnyerjünk egy sokkal nagyobbat.

- Flavio látna, szétaprítana - böki nekem oda a balkonon dohányzó öreg.
- Nem érdekel engem ő már. Sosem érdekelt. - Hosszabb csönd, legalább én is rágyújtok ezalatt. Tudom miért vág ennyire savanyú képet, Csótány pontosan tudja, hogy ő ezek után már nem sok jóra számíthat. Rábíztak valamit, ő kudarcot vallott, nem fognak már mást is a markába adni.
- És most?
Vállat vonok. Meg egy valamit szögezzünk le: rohadt nagy mákom volt, hogy akkor nem én feleltem ezért a melóért, pedig legalább annyira elbasztam a dolgokat, mint Csótány. Szóval lehetsz állati agyafurt, de kell egy nagy adag szerencse is, hogy talpon maradhass.
- Mit tudom én. Szerintem hazamegyek.
- Mióta lett New York az otthonod? - Otthagytam. Túl erőset kérdezett.

Egy okból maradtam volna Los Angelesben, de bárhogy jártam körül a kérdést, túl veszélyes lett volna. Nem volt bekalkulálva, viszont időközben lett egy lányom és bár nem volt tervben, mégis részese voltam életének a megfogantatástól az első születésnapjáig. Nem hittem volna, de ez egy könnyen jött, könnyen ment történet. Megan ügyvédként dolgozott akkor, nem csak nekünk, hanem más fura személyeknek is segített, mondjuk úgy, jól tudott halászni a zavarosban. A gyereknek örültünk, de kezdetektől tudtuk, hogy nem leszünk egy család és sosem terveztük, hogy azok legyünk. Meganban egy dolog volt nagyon különleges, ami miatt megfogott a személye és máig tisztelem a nőt: sosem éreztem, hogy hátba szúrna. Amerikában ő az első, akiben tényleg bízni mertem. Okos, tudja, hogy nem nyomhat fel a rendőrségnek ennyi év után sem, mert azzal magának is árt és realista, mert nem dobál meg tányérokkal minden alkalommal, mikor látjuk egymást. Egy közös van bennünk, az pedig nem a jövőnk, hanem a lányunk. Ennyi.



Nem hullajtottam könnyeket Flavio sírjára, akit végül mégiscsak New Yorkban temettek el és tudom, hogy nem bőgnék Csótányén sem, nem azért, mert én egy ennyire erős tapló ember lennék, hanem mert nem kerültek közel hozzám. Mindkettővel csak azért dolgozok együtt, mert erre köteleztek. Sokáig kétséges volt, hogy Csótány életben marad-e, én bíztam benne, hogy igen, mert az azt jelenti, hogy nem minden hiba után kapunk golyót a fejünkbe, de ez is csak önérdek volt, semmi több. Voltak időszakok, mikor elfelejtettem embernek lenni.
- Mióta lett New York az otthonod? - A Los Angelesi meló utolsó napján feltett kérdésén jó sokat töprengtem, holott csak legyintenem kellett volna rá. Kezdjük azzal a felvetéssel, hogy volt választási lehetőségem menni is, meg maradni is, ugyanis sokszor nincs beleszólásom a történésekbe. Ez az egyik fő baromság, amit ebben a fekete üzletektől ázott világban mondani szoktak széttárt karokkal. Mindig van választásunk és nem mindig az egyik opció az, hogy kérjük a halálunkat, még ha minden jel arra is utal. Én is maradhattam volna Los Angelesben. Maradhattam volna az újszülött lányommal, elvehettem volna feleségül az anyját, de nem akartam ezt tenni. Olyanokat mondtam Megannak, hogy túl sokan vadásznak rám Los Angelesben és csak veszélyes életet hoznék a lányomra is, meg Meganra is, arról nem is beszélve, hogy a karrierjét is tönkretenné a házasságunk. Nem tudom, elhitte-e, vagy pontosan látta rajtam, hogy mennyire nem akartam családapa lenni akkor és ott. Féltem is tőle, nem szerettem volna rossz apa lenni, meg valljuk be, ha már csak egy karnyújtásnyira vagy, hogy elérd az opcionálisan elérhető legmagasabb lépcsőfokot, te nem nyújtanád ki érte a karod? Én kinyújtottam és visszautaztam New Yorkba.

New York más. A taktikánkon egyértelműen változtatnunk kellett, ha bármit is fel akartunk építeni. Itt nem rúgtuk be az ajtót, kikiáltva a helyi bandáknak, hogy megjöttünk. Eleinte nem is látszódtunk a térképen, nem voltak zavargások, nem is tudtak rólunk és a háttérben sorra megkötött üzleteinkről. Itt elsőként nem fegyverkereskedőkkel tárgyaltunk, hanem csődbemenő divatcégeket vásároltunk meg, beszivárogtunk a telekommunikációba, páran rendőri akadémiát végeztek el, hotelek, bárok, kikötők és terminálok lettek a miénk, mindezt pedig teljesen legálisan, fehéren tettük. Aztán a tagok számával a piramis egyre csak nőtt. Megtaláltuk azokat, akikkel egy nyelvet beszéltünk, ez pedig nem az angol volt, hanem a pénz és nem feltétlenül azon fajtája, ami adóköteles.
Ahogy LA-ben minden összeomlott, New Yorkban úgy virágzottak ki a dolgok. A szerencse mellénk állt, kezdetben az új mexikói kartellel is megállapodtunk, hogy rajtuk keresztül történik a szállítás, ez 2013-ig zavartalanul is működött, majd túl gyakoriak lettek a zavargások a másik csoporttal és végül Mexikó szarban hagyott minket. Azóta mindegyik bandának megvan a maga területe New Yorkban a megállapodások szerint, de ez képlékeny dolog. Elég egy elhibázott lövedék és minden felborul.
Nem egy királya van ennek a birodalomnak, ahogy nem is egy ember kezében összpontosul az a pénz, amit aztán valahogy vissza kell juttatni azon az útvonalon, amin idefelé az áru áramlott. Ez egy hálózat, egy nagyon instabil háló, ami ott díszeleg a nyomozók irodájának falán. Tudnak rólunk, de nem is az a cél, hogy titkoljuk magunkat, elég csupán, ha megakadályozzuk őket a bizonyítékok felmutatásában. Valamiért sosem éri meg másoknak, vagy a bíróságnak, ha lecsuknak, mi pedig félve őrizzük a közvetett befolyásunk a New Yorki szervezetekben és cégekben. Rólam is tudják, ki vagyok, az illetékeseknek megtéveszthetetlenül beégtem már a retinájukba, hivatalosan mégis tiszta vagyok. Tiszta, ahogyan Garrido is, jóformán az első ember Kolumbiából, akit nem mellém állítottak, hanem én kértem meg, hogy csatlakozzon hozzám.

És most?
Most próbáljuk megannyi félresiklott hónap és év után újra megszilárdítani a kártyavárat, aztán meglátjuk, mi lesz.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hű... Wow... Azta... Még keresgélem az államat a padlón, mert az leesett. De lehet, mielőtt megtalálom, még az agyamat is eldobom. Imádtam az egész lapodat az első sorától az utolsóig. De tényleg.  
Az instrukcióknak eleget téve először a múltadat olvastam el, utána nyargaltam át a jellemedre. Teljesen jogos kérés volt, hiszen ismerni kell a múltad részleteit, hogy értelmet nyerjen a jellemzésed. Nagyon tetszett az összes kis fejezet, annyira olvasmányos volt, csak azt sajnálom, hogy vége lett.
Tipikusan miből lesz a cserebogár feelingje volt az egésznek. Idejön egy kis suhanc, aki a nyelvet is alig beszéli, egy közértbe sem akarják felvenni melózni, most meg... elég jelentős pozíciót foglalsz el bizonyos körökben. Az évek alatt sok alvilági tapasztalatot szereztél, kitanultad, amit ki kellett, szép lassan lépkedtél felfelé a ranglétrán, hogy eljuss a mai álláspontig. Gondolom nem így tervezted, amikor szinte üres zsebbel Amerikába vándoroltál.
Nagyon tetszettek a "történelmi" vonatkozások is és szép körítést adtak a történetedhez. Teljesen a Narcos jutott eszembe egyes pontokon. Ehhoz képest New Yorkban máshogy közelítitek meg a dolgokat, nem rúgjátok be az ajtót, ahogy te is említetted. Mintha egy másik világ lenne, pedig annyira nem is.
Szóval, ahogy már mondtam, a múltad után folytattam a jellemzéseddel és annyira egy kerek egészet kaptam, hogy igazából még mindig keresgélem az államat. Érezhető a változás rajtad az évek során, ahogy egyre mélyebbre merültél ebben a világban, mégis feljebb jutottál, miként nőttél fel a feladathoz és lettél az a férfi, aki most is vagy. Az a 80% valóban eltörpül a 20% mellett. Mégsem gondollak rossz embernek. Tipikusan a szerethető "negatívabb" karakter vagy, aki sokak által megkérdőjelezhető vagy éppen elítélendő életvitelt folytat - ami lássuk be, tök jogos, mert nem éppen Haribo gumimacikkal kereskedtek -, mégis van benne valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, ami miatt nem lehet nem szeretni.
Na jó, megpróbállak most már nem feltartani, azt hiszem, bőven eleget áradoztam. Oh, btw, arra kíváncsi lennék, a lányod mennyit örökölt az üzleti érzékedből és a te jellemvonásaidból.
Most már tényleg befejeztem.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is még egyszer gratulálok az elfogadásodhoz, szabad előtted a pálya.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!