- Mindenkiben van rossz. Valakiben nagyobb mértékben, valakiben kisebben. De pont ez adja az élet egyensúlyát. Milyen világban élnénk, ha csak gonoszság lenne, illetve milyen világban élnénk, ha csak a jók teljesülhetnének ki? Kibaszott unalmasban, az már biztos - felesleges próbálkoznia, mert nem fogom hagyni, hogy kibillentsen a nyugalmamból. Ahhoz bizony nagyon sokat kell még tepernie.
- Ez csak természetes - ebben a kocsiban már hivatalosan is két hazudozó van. Csak míg én sosem próbálok teljességgel valótlant állítani, és mindig féligazságokkal üzletelek, addig ez Ms Ambaniról már aligha mondható el. Most akkor ki is a rossz?
Egy rövid csendet követően azonban csak felveszem a kesztyűt, és újra beférkőzök az intimszférájába. Kezemmel érintem, ajkaimmal csókolgatom, miközben a tőlem megszokott selymességgel beszélek hozzá. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy mennyire igyekszik kontrollálni magát, és sajnos az sem lep már meg, hogy újra a hazugságok ösvényére kanyarodunk. Nem értem. Miért fáj neki annyira beismerni a valóságot? Kinek akar megfelelni, kinek akar példát mutatni ezzel a folyamatos ellenkezéssel? Magának? Ugyan már!
- Valóban? És a testének szólt erről a tényről? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy kicsit hátrébb hajolok, és hagyok neki egy kis teret. Ezt sem őérte teszem, hanem mert látni akarom, hogy mit váltok ki belőle, illetve hogy ő ezt mivel próbálja megmagyarázni, vagy eltussolni.
Rövid mesélésbe kezd, hogy miért nem kezdett volna ki velem, amire én újra és újra felhorkantok. Ugyan már! Fel sem ismert volna engem abban a helyzetben. Ha én egy bárba megyek, közel sem azt az úriemberi kinézetet húzom magamra, amit a kereskedésem vezetésekor. Ha nem a saját nevemen mutatkozom be, valószínűleg csak véletlen egybeesésnek fogta volna fel a hasonlóságot. Mint ahogy a raktárban sem ismert fel először, csak egy kisebb rávezetést követően. De az megint egy teljesen másik helyzet, mint egy kocsmabeli találka.
Az utolsó szavát akármennyire is őszintén próbálta előadni, belőlem először még csak egy mosolyt, de rögtön utána egy kész nevetést is kifacsart. Sok kijelentése volt, amit úgy igyekezett bemesélni, mintha el is hinné, de ez a legröhejesebb mind közül. Ha nem lennék az esete, akkor nem mért volna úgy végig a kis színjátékom alatt, mint egy darab húst - helyette teljes mértékben a feladatnak, illetve az elhatározásának élt volna. Ha nem lennék az esete, akkor nem futkosott volna végig rajta a libabőr, akárhányszor csak megérintettem, és nem sóhajtozott volna minden cselekedetemre, amivel a bőréhez értem. De ha ennyire fáj neki az igazság, akkor hadd szenvedjen. - Tudja… az igazság általában csak egyszer fáj. A hazugság már annál többször - teszem hozzá röviden, velősen.
Nem nevetek sokáig, kifejezetten hamar rendezem a soraimat, és fordítom vissza a fejemet az útra. Amikor kérdez, nem nézek rá, helyette célirányosan a távolba, a raktárhelyiség felé tekintek. - Már csak percek kérdése, és mehetünk - ha pedig ő is kiegyezik vele, akkor ezt lehetőség szerint csendben várjuk ki. Ha ennyire nem képes velem őszintén beszélgetni, akkor mi értelme van annak, hogy jártassuk a szánkat? Higgyen csak, amit akar, és én is így fogok tenni.
Megcsörren a telefonom, majd pár másodpercnyi beszéd után behelyezek egy fülhallgatót a bal fülembe, és beindítom a motort. A telefont képernyőjével vízszintesen elhelyezem a tartójában, amin egy drónfelvétel fogad minket, mutatva a beszállni készülő, majd lassan-komótosan elinduló főnököket. - Ahogy nézem, Travolta egyedül utazik - miután elindulnak, várok még pár másodpercet, hogy kellő távolságot tartva tőlük követhessük a nyomukban. A képen látszik a helyzetük, a fülemben pedig hallok minden utasítást, még azokat is, amelyek amúgy abszolút feleslegesek, de a biztosság miatt pont annyira szükségesek is. - Hárman vannak a kocsiban, ami egy egész jó arány. Travolta, a sofőr, illetve valami zöldfülű - röpke információkat szolgáltatok csak Ambaninak, tekintetemet gondosan rajta tartva az úton, illetve a telefonon.
Alig tíz perc követésbe telik, mire a fiúk úgy döntenek, hogy kellően jó és elszigetelt helyet találtak a bekerítésnek. Egy kocsi befordul, útjukat állja a terroristáknak, majd egy másik oldalról jön a következő, illetve a harmadik lehetőséget is eltorlaszolják. Fegyverüket elővéve, a reflektorokat rájuk irányítva késztetik őket megállásra. - Most ugrik a majom a vízbe… - ahogy ezt kimondom, szabad füllel is jól hallható kerékcsikorgást hallunk, amit legalább öt lövés követ, illetve az, ahogy két autó egymásnak csapódik. A drónfelvételen jól látszik, hogy a sofőr rátaposott a gázra, és próbált áthajtani az egyik blokádon, amit a srácok pár jól célzott lövéssel toroltak meg.
Ekkor fordulunk be a helyszínre. A motort nem állítom le, helyette kicsatolom az övemet, a pisztolyomért nyúlok, és biccentve Ambaninak szállok ki a kocsiból. Megvárom, hogy ő is így tegyen, és csak utána indulunk a tett helyszínére. - Most kell gyorsnak lennünk. Megyünk, és jövünk, ennyi - fogalmazom meg röviden a tervet, majd amint látótérbe kerül a roncs, a pisztolyomat magam elé tartva közeledek. A srácok már teljesen körbeállták az autót. A sofőr feje a kormányon pihen, a fejtámlán három golyóütötte lyuk tátong, Travoltát és a zöldfülűt pedig épp most szállítják ki a járműből.
Közelebb lépdelek hozzájuk, hogy közelről is szemügyre vehessem a férfit. Ő már a térdén van, így én csak leguggolok elé. A tekintetem rajta, illetve a sofőrjén váltakozik. - Hm… kár a kocsiért - az embert aligha tudom sajnálni. - Alig várom, hogy elbeszélgethessünk - mosolyodom el, majd felállok, és a többiek felé fordulok. Nincs időnk arra, hogy sokat tököljünk, így is kellően sok figyelmet hívtunk magunkra. - Jó munka volt srácok! Gyorsan takarítsunk össze, ezt a kettőt meg vigyétek a szokásos helyre! Holnap csatlakozunk - többes számban beszélek, ahogy Ambanira pillantok.
- Gyerünk, szépséges ügynököm! Vár még ránk egy kisebb kocsikázás! Minél sietősebben, ha lehet! - még vetek egy utolsó pillantást Travoltára, aztán hátat fordítok neki, és az autóm felé veszem az irányt. Körülbelül húsz másodpercnyi távolságra sikerül csak eljutnom, mikor nagy dulakodás hangjára leszek figyelmes. Megfordulok, ami viszont szembe fogad, arra nem készültem fel – legalábbis gondolatban. Travolta épp csak felállt a térdelő helyzetéből, máris rám tartja az egyik emberem fegyverét, aki pedig mögötte fekszik. Nem hezitál, és mielőtt reagálhatnék, rögtön le is ad két lövést, amiből mindkettő megtalálja a mellkasomat. Eldördül egy harmadik lövés is, de hogy milyen irányban, vagy kitől, azt már én magam sem tudom. Az engem ért lövedékek még a ruháim alá magamra vett kevlár ellenére is képesek egy olyan tompa, és erőteljes traumát okozni nekem, amitől kimozdulok az egyensúlyomból, és csak az jár a gondolataimban, hogy a fejemet védjem a sérüléstől. Az embereimre aligha fogok ezzel szívbajt hozni, hisz jól tudják, hogy minden ilyen bevetésnél gondoskodom a védelmemről - na de Ambani? Ő maximum csak sejthette, hogy van rajtam. Egyáltalán miért érdekel ez most engem? Meglőttek, bassza meg! Ami még a vérzés hiányában is kurvára fáj.

Nem ez volt a célom a nevetésemmel, de ez is egy módja az igazság megtudásának. Végighallgatom a kifakadását, és közben csak egy kicsit érzem magam szarul, de ennek nem mutatom jelét. Ezzel viszont úgy érzem, végképp ellőttem az esélyemet a ma este lehetséges folytatását illetően. Kár. Pedig biztosra veszem, hogy mindkettőnknek maradandó élmény lett volna. Főleg a most hallott információk tudomásul vételével.
- Látja? Olyan nehéz volt ez? - nem reagálok semmit a többire, mert kár lenne lefutnunk ugyanazokat a köröket már sokadjára. - Ha mégis meggondolná magát, akkor remélem tudja, hogy én is hasonló bizsergést érzek magácska felé - kacsintok rá, szerencsére arra viszont nem kap már lehetőséget, hogy erre bárminemű reakcióval szolgáljon, mert megcsörren a telefon.
Ha az események nem lettek volna eleve felgyorsulva, az elkövetkezendő percek-tízpercek szinte egy pillanat alatt játszódnak le előttem. Az egyik pillanatban még éppen csak beindítom a Chevy motorját, a következőben félig a monitort nézem, félig az utat, a rákövetkezőben megállunk, utána pedig kimért léptekkel haladunk a foglyunk irányába. Fura így beszélni, többesszámban. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy velem egyenjogú partnerrel kerülök akcióba, és ez a jelenlegi kissé ittas állapotomban végképp nem egy életbiztosítás. Én védve vagyok, és ha kicsit jobban odafigyelek, akkor Ambani is hasonló biztonságot élvezhetne, mint én. Két szemmel előre, de hárommal tekintek hátra, hogy kellően fedjem minden veszélyforrástól. Biztosra veszem, hogy nem fordít rá a kelleténél nagyobb figyelmet, és ez jól is van így. Majd pár hét, vagy hónap múlva lehet felhozom, hogy az első akciónk alkalmával mennyire figyelmetlen voltam, addig viszont maradjon csak a boldog tudatlanságában.
Ez egészen addig működik is, míg alul nem becsülöm Travoltát, és a kiszámíthatlanságát, ő pedig le nem ad két célzott lövést rám. Reagálni sincs időm, hogy védekezően mozduljak, annyira hirtelen ér a történés. Mire észhez kapok, már a Földön fekszem, és meglepően nagy csend keletkezik. Az tuti, hogy meg még nem haltam, de akkor meg végképp nem tudom elképzelni, mi történhetett. Léptekre leszek figyelmes, majd arra, ahogy letérdepel mellettem valaki, és sietősen kezdi áttapogatni a mellkasomat.
Jól esik Ambani törődése, de nem ringatom magamat abba a képzetbe, hogy ez célirányosan nekem szól, nem pedig annak, amit képviselek a szemében. Megmozgattam a nőiességében valamit, ennek nem olyan régen szavakkal is tanúbizonyosságot adott, de ez mellékes azzal szemben, amire valójában kellek neki. Én csupán egy eszköz vagyok a számára, egy törvénytelen, de kifejezetten hatékony eszköz a céljainak elérésében. Mert mikor jutott korábban ilyen közel az egyik terroristához, mint most sikerült neki? Nem sajnáltatom magamat, ez csupán ténymegállapítás.
- Csak hogy tudja, ez fájt! - még mindig élesen szívom be a levegőt, ahogy az oldalamra fogok, ahol az imént lökött meg. Lehunyt szemmel pihenek még ott a hideg aszfalton pár pillanatig, mielőtt erőt véve magamon, nyögdécselve fel nem tornáznám magamat először ülő, majd még egy erővételt követően álló helyzetbe. Nem vagyok olyan mobilis, mint szeretném, de úgy vélem, még így is szerencsésnek mondhatom magam. Sóhajtva pillantok rá Ambanira, aki még odaköp nekem egy elég evidens állítást, aztán hátat fordítva megindul – vélhetően – az autóm felé. Még beszélek pár szót a fiúkkal, mielőtt én is követném az ügynököt.
Ahogy számítottam rá, az autóban ülve találom. A kormánynál ül, így én az anyósülés felől közelítem meg az autót, majd mit sem törődve a megváltozott helyzettel, helyet foglalok a Chevymben, és berántom magam mögött az ajtót. Amennyire képes vagyok mozogni, felé fordulok, úgy szólalok meg. Nem erőteljes a hangom, nem parancsoló, de még csak nem is basáskodó. Fáradt vagyok, és a hangom is fáradt.
- Tisztázzunk valamit, Larisa - már én magam sem tudom követni, hogy mikor hívom őt Ambaninak, és mikor Larisának, de jelenleg ez a legkisebb gondom a sajgó bordáim mellett. - Míg beszélünk, induljunk meg. Nem hiányzik ennél több fejfájás, mint amit a ma okozott - ha pedig már egyszer ő ül a volánnál, hát neki is kell vezetnie. A türelmem véges, és ha ő nem hajlandó elindulni, akkor így, vagy úgy, de a vezető ülés mögé kerülök, és úgy indulok meg hazafelé. Viszont erre remélhetőleg nem fog sor kerülni, és kisvártatva megindulunk. Ha így történik, belekezdek.
- Szóval. Először is nem tartok magamnál egy csomagnyi kevlárt, mert általában nem szokott ilyesmi történni, ez az egy pedig már jó ideje szolgál engem. Szólhattam volna róla? Abszolút, ez az én saram, és sajnálom is. Nem szokásom másokat is magammal vinni az embereimen kívül, és mivel csak a cél lebegett a szemem előtt, megfeledkeztem arról, hogy a pisztolya ugyan részét képezi a mindennapjának, de egy mellény nem. Ahogy mondtam, ezt tényleg sajnálom. Túl későn jöttem rá erre az apró részletre, akkor pedig már nem volt lehetőségünk visszafordulni. Másrészről viszont nem hagytam volna, hogy baja essen. Ha elém akart volna kerülni, akkor sem hagytam volna, mert ha baj lett volna, és mint tudjuk, lett is, akkor inkább engem találjanak el, semmint szépségedet - hogy ezt mennyire hiszi el, és mennyire tartja kamunak, azzal már nem tudok mit kezdeni. De egyébként teljes mértékben igazat szólok.
- Nem fogok úgy tekinteni magára, mintha az emberem lenne, de azt sem fogom megengedni, hogy kevesebb figyelmet és védelmet kapjon tőlem. Ez az este sokadjára fordult már a feje tetejére, de az elkövetkezőknél sokkal megfontoltabb leszek - szólalok meg ismét, szinte lehetőséget sem adva neki, hogy bármire reagáljon az előzőekből. Eddig legalábbis így volt, mostantól azonban csendben maradok. Meghagyom neki, hogy válaszoljon, ha szeretne, de ha inkább csendben merengene, én azzal is kiegyezek. Pár perc múlva a sokadik beszúródást, és még több halk fájdalmas nyögést követően újra rápillantok.
- És egyébként… köszönöm - nem tudom, hogyan fejezzem ki a hálámat, ezért egyelőre megmaradok a szavak szintjén. Ha ő nem lett volna ilyen gyors reflexekkel felvértezve, ez sokkal csúnyábban is alakulhatott volna. Nem sokon múlt, hogy a harmadik lövés már ne a mellényt érje, hanem valamelyik védtelen testrészemet. Tragikomikus vége lett volna az élettörténetemnek, mi? El sem merem képzelni, hogy a halálom milyen következményeket szabadíthatott volna Ambanira. Mind az FBI tekintetében, mind az embereimmel kapcsolatosan. De ez az a nap még nem ma jött el. És remélhetőleg nem is mostanság fog.