Már nem is emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára koncerten. Talán még Rómában évekkel ezelőtt a haverokkal, de már akkor is kezdett ez tőlünk kikopni. Sokkal jobban élveztünk egy kocsmát, vagy valamelyikünk házánál egy bulit, mint az ilyen koncerteket. Talán nosztalgia, talán nem, fogalmam sincs, mi ösztönzött arra, hogy az egyik este hazafelé sétálva, s meglátva egy szakadt plakátot az egyik kirakaton, rákeressek a neten arra a bizonyos bandára, akik a hétvégén fognak fellépni. Igazából sem a nevük, sem pedig a megjelenésük nem volt ismerős, mégis volt valami abban az átkozott plakátban...
Úgyhogy most itt vagyok. Valami fura techno dübörög kurva hangosan, ostoba ruhákba bújt egyének bohóckodnak a színpadon és imitálják a zenélést, amivel igazából még nem is lenne bajom így a harmadik kör vodka után, hiszen sok piától lényegében minden zenére tud tombolni az ember... De a tömeg... Az a kurva, kibaszott tömeg! És nem, nem a mennyiséggel van problémám, hanem a minőséggel. Ezért is töltök el minél több időt itt, annál inkább érzem, hogy mennyire öreg vagyok én ehhez a generációhoz. Persze, huszonnyolc évesen azért erős túlzás öregnek nevezni magam, de hát ez a fiatal réteg egyszerűen borzalmas. Az én agyam nehezen fogadja be, ha egy lány/nő túlságosan kirívóan öltözködik. Itt pedig körbenézve az a furcsa, ha valakinek nincs kint a melle, a segge, vagy a hasa. Vagy minden egyszerre. Ezek a fiúk (mert hogy férfihez még nem volt szerencsém) pedig ezekkel a feminin vonásokkal... Kurvák és metroszexuális köcsögök. Micsoda társadalomkritika, mi?
Váltok inkább egy jó hűvös sörre, mert érzem magamban, hogy megy fel rohamosan a pumpa a sok gyökértől, s jó lenne minél hamarabb bebaszni, hogy legalább lazuljak egy jót erre a monoton dübörgésre. Azonban baszdmeg mikor a harmadik kislány jön oda nyomulni, s a negyedik seggarc “tesónak” hívva próbál haverkodni... Akkor azért a lófasznak is van már vége!
Vagy inkább a hibát bennem kellene keresni. A türelmem mostanság valóban a béka picsája alatt van, nagyon hamar kattanok, s egyáltalán nem vagyok olyan toleráns, mint régen. Pedig igazából ezen a helyen most a kívülálló bizony én vagyok. Amikor pedig egy húgom korabeli kislány kezd hozzám dörgölőzni úgy, hogy még a kezét sem fél használni... Na, ott lesz elegem.
- Takarodj már az anyádba te ribanc! - lökök rajta egy szépet, aztán fogom magam, s keresek valami menekülőutat. Eléggé mélyeket és szaporákat lélegezve indulok meg ki a tömegből, igazából saját magamat elszidva, hogyan lehettem ekkora idióta, hogy eljöttem ide egyedül. Úgy haladok, mint valami kibaszott tank, aki képes legyalulni az egész kibebaszott világot. A tömeget elhagyva, kicsit távolabb és közelebb pár fához, akkor állok meg, s a térdeimre kitámasztva a kezeimet - miközben az egyikben ott rohad a sör - olyat fújok, mint aki épp megfulladni készül (vagy felüvölteni?). Mert hogy bűzből is volt egy tömény aroma, az már biztos... S mikor kiegyenesedek, akkor találkozik a tekintetem egy nagyon, de nagyon nem odaillő leányzóéval.
- Öhm... Nem. Ez itt kurvára nem normális. - biccentek is egy három fős lánycsapat felé, akiknek a feljebb említett, cici, popó, hasi, minden is látszik. Szerintem érezni fogja az előttem álló is a különbséget.
- De hogy őszinte legyek... - lépek közelebb rettentően unott ábrázattal, mint aki meghalni készül a méregtől és az unalomtól. - Ez a csöves style jobban tetszik. - mutatok az öltözéke felé, ami valószínűleg nem azért sáros, mert ez lenne az új divat. Azt hiszem, nem csak nekem van szar napom, és szar naphoz szar humor is társul.
- Te figyelj... Lenne hozzád egy kurva fontos kérdésem. - nyújtom közben felé a sört, miközben besorolok mellé, hogy a távolból figyelhessem a tömeget. - Mondd már meg nekem, hogy ez mi a fasz... Ez mi a fasz a nőknél? - ismét csak az igencsak ittas állapotban levő kislányok felé biccentek, akik meg felénk kezdenek lesegetni. Kifejezni sem tudom rendesen magam, szóval remélem, hogy érti, hogy erre a nagy ribancos divatra gondolok. Igazából az én több zsebes fekete nadrágom és hosszú ujjú, hasonló színű felsőm is még kitűnik az itteni viseletből. Hiszen ebben bizony semmi buzis sincs... Nem véletlen hát, hogy ennyire felbasz ez az egész. Kritikusra ittam magam, ez van!

- Na látod, ezt igazán bóknak szántam! - mert hát valóban, a “csöves” jelző ebben a tömegben tényleg annak számít. Inkább legyen sáros és szakadt valaki – persze saját hibáján kívül -, mint egy ribancos kislánynak öltözött valaki saját hibájából. S van egy olyan érzésem, hogy ezt nem csak én gondolom így, hiszen az elfogadott sör mintha a másik számára is amolyan életmentő lenne.  
- De most komolyan ilyen világot élünk? Amikor már küzdeni sem kell egy nőért? - felelek teljesen kiadva, még a hangszínem is feljebb mászik egy keveset. Teljesen meghűlve figyelem az említett kislányokat, mintha hirtelen valami más fajból származó egyedek lennének.
- Sajnos az ilyenek nálam nem nyerőek. Nagyon nem! Én kurvára régimódi vagyok, megmondom őszintén. És kurvára rühellem, amikor egy nő így felkínálja magát. - az “így” szócskát olyan mérgesen nyomom meg, hogy még ujjam is lendül az említett szöszi irányába. Az ilyenek csak felbasznak, és teljesen mindegy, hogy mit raknak ki, miattam aztán meztelenek is lehetnek, az sem hatna meg. A visszakapott sör pedig most nálam is életmentő, olyannyira, hogy lehúzom az utolsó cseppig, az üveget pedig elhajítom valahova oldalra, ami hangos reccsenéssel hullik darabokra.
- Ez baj. Még egy kör? - kérdem a mellettem állótól, akinek a szavain azért eléggé rendesen felröhögök. Neki is van fogalma a hanyatló társadalmunkról rendesen, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy rá fogok egy kicsit telepedni a mai estén, hiszen esélyesen megtaláltam magamon kívül az egyetlen értelmes társaságot.
- Egy ilyen kislánynak biztosan nagyon romantikus, ha megbasszák a bokorban. - pillantok az említett irányba fejcsóválva. Komolyan, kezdem egyre öregebbnek érezni magamat. Magunkat. És azt hiszem, hogy nem vesztettem túl sokat, hogy az utóbbi időben kimaradt a koncertezés.
- Na, én azt javaslom, hogy szerezzünk még piát, mert ez anélkül nekem nem bírható. Amúgy azt sem tudom, mi a faszt keresek itt egyedül, de őszintén. - ha benne van, akkor részemről indulhatunk is a pult felé. Közben azért oldalra sandítva végignézek rajta, de ez nem olyan “hű, most megdugnálak”-féle nézés, hanem mintha előszelét adnám ezzel a kérdésemnek.
- Na és te? Egyedül jöttél, vagy itt hagytak a többiek? - amint felteszem ezt a kérdést, jobb szögben látom, ahogy a kislányok megindulnak felénk, balról azonban egy három fős fiútársaság vesz egy éles és eléggé ingatag kanyart, majd pillanatokon belül ott teremnek előttünk. Felém csak egy kósza pillantást ejtenek meg, láthatóan fel sem fogják a jelenlétem, de a mellettem állóét sem igazán, meglehet, hogy csak az idomokat látják. Mert hogy a szemeik nem éppen fejmagasságban vannak, az is biztos.
- Szia cica, van gazdád? - kérdezi a legiszákosabbnak tűnő egyén, aki láthatóan a többivel együtt nem hogy sörös üveget, de még női mellett se nagyon fogott ezelőtt.  
- Hé, Martin, te meg mit művelsz ezzel a nővel?! - érkezik mellőlem hirtelen valami sikítás-szerű hang, s akkor érkezik meg a lány társaság is.
- Fú, baszdmeg... - dörzsölöm meg szemeim jó erősen ujjaimmal, hátha hirtelen felébredek ebből a faszságból, s valami értelmes helyen termek.

- Na ez kurvára igaz. Egyik fél sem jobb. De hogy jutottunk el idáig egyáltalán? - költői kérdésként suhannak el szavaim a fülledt, parfümtől bűzlő tömeg irányába, ami úgy megragadt már az orromban, hogy szinte marja azt.
- Az utolsó kivételével igaz. - és egy felröhögés ide azért elengedhetetlen. - Amúgy viccet félretéve, én nem nagyon csípem, ha egy nő nyomul. Szóval egy régimódi fasz vagyok, és inkább a szolidabbra hajtok, mint az ilyen ribancgócra, mint ami itt ma felgyűlt. Na és te? - kérdezek vissza, hiszen nem csak én akarok pofázni, hanem minden zsigerem arra vágyik, hogy egy hasonló gondolkodású szavait halljam. Eskü, most ez a lány egy kurva nagy kapaszkodó ebben a tömegben. Főleg mert láthatóan hasonló a sorsunk, és egyikünk sem tudja, hogy mégis mi a bánatot keres itt.  
- Talán csak mindkettőnk vágyott egy kis kikapcsolásra, csak rohadt szar helyen kerestük. - és ezt még tudnánk tovább görgetni, de amióta csak ide betettem a lábam, volt egy olyan sejtésem, hogy valami ostoba atrocitás úgyis fog történni. Egyszerűen izzanak a szikrák a levegőben, mintha fel akarnák kapni a kezem, s ösztönöznének arra, hogy valakit leverjek. Például ezt a három fiatal kis seggfejet.
- Ez a szöveg sosem volt divat. - egészítem ki tökéletesen a mellettem álló szavait. Innentől kezdve pedig belekeveredünk valami szánalmas tini körforgatagba, érzelmi hullámzásokba, tesztoszteronba és minden kutyafaszába, ami még inkább émelyít szerencsétlen gyomromon.
- És töröljem ki, vagy mi? - kérdem értetlenül a kislánytól, aki úgy érzi, hogy a karom az övé. Hát őőő... Nem. Nagyon nem. És ezt a hely legértelmesebb leányzója is így gondolja, és bár szívem szerint a sárba löktem volna a kislányt, de hát vagyok olyan úriember, hogy hagyjam ezt a mentőakciót.
- Ja, vagy rám töri a rendőrség az ajtót pedofília vádjával. Na meg a lófaszt. - pillantok hátra egy pillanatra, miután elhagyjuk a helyszínt, de láthatóan az említett szőkeség még mindig ott tobzódik a barátnőivel, s rinyál. S van egy olyan érzésem, hogy nem most találkoztunk utoljára. A pulthoz érve kitámasztom magam rajta egyik alkarommal, s tekintetem a drágább cuccok felé vetül, amik szinte még érintetlenek.
- Nem iszunk valami kurva drága sört? Valami ízesített lófaszt. Természetesen én fizetem, mert megérdemli a kisasszony. - biccentek az üvegek felé. - De előbb valami tömény kéne, hogy hamarabb üssön. Gin? - kérdem tőle. - Ja amúgy, hogy is hívnak téged? - amint kimondja a nevét, s a választott italt, pillanatokon belül megkapjuk azt. Én kezembe veszem az egyiket, átnyújtom neki a másikat, majd a magasba emelem azt.
- Akkor igyunk az apokalipszisre! - hogy miért erre, az a világ legjobb kérdése, de hát ha már ez jött ki, akkor maradhat ez. Épp hogy lehúzom azonban, valaki megkocogtatja a hátam.
- Te idefigyelj, én kihívlak egy párbajra! - a nemrégi srác áll ott eléggé esetlenül, eléggé ittasan. S ha ez nem lenne elég, a szőkeség és a barátnői is megérkeznek.
- Haliii! - csusszannak be mellénk. - Párbaj? Én is! Én téged hívlak ki! - elkezdi böködni értelmes társaságom vállát töretlenül, mintha abba sem akarná hagyni. Nekem meg van egy olyan sejtésem, hogy itt nem csak az alkohol a hibás, de valami cucc is befigyel a kislánynál. Úgyhogy tanácstalanul nézek a társam felé, hogy most mi legyen, menjünk bele ebbe a faszságba és üssük ki őket, vagy hagyjuk a francba az egészet. Nekem igazság szerint kezd egyre jobban elmenni a kedvem ettől a koncerttől és ettől a sok nyomorulttól, szóval nem bánnám, ha hatásos lenne a kilépőnk.

- Harminc éves? - szűkítem összébb szemeim, hogy jobban szemügyre vegyem az arcát. - Miben fürösztenek téged, teafaolajban? - röhögöm el magam, de ezt megint csak egy sajátos bóknak szánom, épp úgy, mint mikor dicsértem a csöves stylet. Jó, nem mintha ebben a félhomályban annyira működnének az életkorfelismerő képességeim, de azért egy tini picsát meg tudok különböztetni egy igazi nőtől.
- A te családod is követi ezt a szigorú tradíciót ezek szerint? Durva lehet. - innen is látszik, mennyire rohadtul különböző ez a világ. Míg egyik oldalon úgy szárnyalhatnak az érzelmek, hogy el sem lehet őket kapni, addig a másikon mindent is vissza kell fogni.
- Én meg olasz vagyok, szeretem a kihívásokat, és szeretek megküzdeni egy nő kegyeiért. Azért ez az amerikai stílus is elüt az olasz mentalitástól, ott is azért kicsit máshogy működnek a dolgok. Ami itt megy, az már túlságosan... - elakadnak a szavaim egy pillanatra, amíg keresem a megfelelő kifejezést. - Nem tudom normálisan ezt elmondani angolul, de érted, na. És mit keresel itt ennyire távol az otthonodtól? - a beszélgetésünk kicsit lassabban bontakozik ki a tinik közjátékától, de egy rövid időre úgy tűnik, hogy sikerül leráznunk őket a pultnál. Érzem, hogy egy feles itt nem lesz elég, de kezdetnek tökéletes.
- Angelo. - mutatkozok be magam is a felemelő, bőséges korty után. Azért érződik, hogy ez nem valami felpancsolt szar volt, hanem minőségi cucc. A nevem közben meglehet, hogy elveszik a zajban, hiszen az iménti társaság csak nem akar leakadni rólunk. Most inkább Larisa a célpont, én meg egyre szélesedő vigyorral figyelem az eseményeket. Szinte látom a homlokán az eret, ami egyre jobban dagad az idegtől.
- Wooow! - kiáltok fel lelkesen, s még az asztalra is csapok, miközben felpattanok a leányzó kurva menő leszerelése láttán. Egyből beleállok az engem párbajra kihívó srác arcába, egészen közel, már szinte az orrunk is összeér.
- Na most gyere baszdmeg! - érezhetően bármelyik pillanatban képes lennék ütni, de a szótlanságának és megszeppenésének köszönhetően egy “szánalmas” jelzőt elhintve a levegőbe visszaülök a helyemre. A kislány pedig belém csimpaszkodik, akinek egyből megfogom a karját, s annál fogva lököm odébb. Igen ám, a mozdulat közben a magassarkúja megadja magát, s úgy terül el a földön, mint egy zsák krumpli. Gyerekek, azt a röhögést hallottátok volna... A körülötte állók úgy röhögnek rajta, hogy mindjárt megfulladnak.
- Legyen három kör. És ti fizettek. - egészítem ki Larisa szavait ellentmondást nem tűrően. Az eddig nagyszájú srác becsicskulva egyből kikéri a piákat, amiket leraknak elénk a pultra.
- Na mit szólsz egy versenyhez? Aki előbb lehúzza ezt a három felest, na most figyelj... Az nyer. Na? - a saját ostoba poénomon szakadok természetes. - És lehet egy kérdése a másikhoz, amire őszintén kell válaszolni. Naaa? - rajtra készen én fel is emelem a piát, s Larisával szembe állok. A tinik meg közben annyira elfelejtődnek, hogy a kislány zokogása is messze úszik a füleim mellett.

- Gondolom őt is a szüleid választották neked. Egy kis beleszólásod sem volt? Egyáltalán hogyan fogadták, amikor leléptél ebből a kurvára zárt világból? Nem akartak kitagadni? - kezd egyre érdekesebb lenni ez az egész indiai világ, teljes átéléssel hallgatom Larisa szavait. Egy kicsit sikerül is elvarázsolnom magam erről a lepratelepről, pár pillanatra megszűnik a fullasztó tömeg.
- Eléggé messze keveredtél akkor az otthonodtól. Mondjuk egész jól beszéled az angolt. Régóta itt vagy már? - az érdeklődésem kissé belendül, miután magunk mögött hagyjuk pár percre a tini csapatot, s legördül a torkunkon az első kör. Azért pia hatására eléggé jól bele lehet lendülni a beszélgetésbe, nekem pedig pont ez lenne a célom, ha nem zavarna be újra a társaság. Szerencsére újdonsült partnerem igazán talpraesetten oldja meg a problémát, s az én végső lökésemmel végre lezártnak tekinthetjük ezt a tini gondot. Ha ezek után bármelyikük is bepróbálkozna, annak szereznék egy beutalót a pszichiátriára. Na de most őket hagyjuk is a picsába, jöhetnek a felesek! Amint elhangzik Larisa felől az “egy” utolsó betűje, én már azonnal döntöm is magamba a kis üvegpoharak tartalmát. Az első kettő még eléggé jól megy, de a harmadik... Az egy kissé visszaköszön, így mikor az ivótársam elismeri vereségét, én egy pillanatnyi türelmet kérve emelem fel az ujjam, amíg nagy nehezen sikerül lenyelnem az utolsó kortyot.  
- Azt a kurva mindenit! Hát ez jó szar volt. - a fintorom olyan, mintha citromba haraptam volna, s bár bírom az alkoholt, de ez a három egymás után azért súlyos volt. Azonban a poharak üresek, így behúzok magamnak egy győzelmet.
- Miért hagytad ott Indiát? - teszem fel egyből a kérdésem gondolkodás nélkül. Bőven van azért még ott, ahonnan ez jött! Kíváncsi vagyok azért, hogy egy ilyen eszes és szép nőt mi hozhatott ide a búbánatba, és remélhetőleg az alkohol egy kicsit megereszti a nyelvét. Vagy épp ellenkezőleg, lekoptat, mert túl sokat és túl személyeset kérdezek? Még az is megeshet, ám kockázat nélkül nincs nyereség, úgyhogy ha már kaptunk még három ajándék kört, ne hagyjuk őket elveszni. Én nem szólok már a tinikhez, húzzanak a picsába, jobban néznek ki levegőként.
- Ne röhögj, de... - kicsit kijjebb tolom a mellkasom, s megnyújtom a nyakam, hogy jól látszódjanak a tetoválások. - Angelonak hívnak. - ami még mindig komikus a jellememet és a külsőmet nézve. Na de ne hagyjuk leülepedni az alkoholt, kezembe is veszem az újabb kört, eddigre már azért kezdődő szédelgéssel.
- Három... Kettő... Egy! - az első kettő megint könnyedén csúszik, de a harmadik megint bajos, olyannyira, hogy megint visszaköszön, és kénytelen vagyok kiköpni a pohár felét.  
- Te hallod ez egyre szarabb baszki. - törlöm meg a szám, s egyből kérek valami édes löttyöt, hogy leöblítsem vele, mielőtt még behányok. - Te jössz, kérdezz. - ekkorra azért már nem artikulálok olyan csodásan, de még érthető, amit mondok. - Lépjünk már le valahova odébb, a saját gondolataimat sem hallom ezektől a nyomorultaktól. Sőt, van jobb ötletem. Vegyünk pár üveg sört, azt húzzunk innen valahova, és csöveljünk le, ez a koncert úgysem lesz jobb. Na? - ezen a ponton unom meg teljesen ezt a tömeget, s legyintek kiábrándultan mögénk.

- Fú baszki, ez nagyon súlyos azért. Mindig durvának tartottam, amikor egy hagyomány olyan erősen van benne valakiben, hogy képes félredobni a szeretteit is érte. Nem bánták meg, hogy kitagadtak? Vagy nem is beszéltél velük azóta? - kurva kíváncsi vagyok, őszintén, de hát ez a szemem csillogásából nagyon is látszódhat. Persze, józan állapotban azért nem feltétlenül mennék bele ilyen személyes kérdésekbe, de hát az alkohol azért meg tudja ereszteni az ember nyelvét, nem is kicsit.
- És hogy boldogulsz itt New Yorkban? Jobb, mint India? Persze, leszámítva azt a sok szigorú faszságot. - azért tényleg jó valaki olyannal beszélgetni, aki egy teljesen más kultúrából származik. Az olaszt és az indiait össze sem lehet hasonlítani, de épp ez benne a jó. Közben egyre több feles kúszik le, s újabb kérdések bukkannak felszínre. Azért a tengerkék szemeim eléggé elkerekednek a válasz hallatán.
- FBI? Hát ez hogy jött neked? És elérted itt a célod? - tűzdelem meg még három kérdéssel, amikre nem biztos, hogy kapok választ, elvégre egy győzelem, egy kérdés volt az alkunk. Sebaj, ha nem felel rá, később ugyanúgy fel fogom tenni őket. Most azonban együtt röhögök vele, hiszen még a családnevemet nem hallotta.
- Na várj, ezt figyeld, kapaszkodj meg baszki... - előhúzom a személyimet, amit az arca elé tolok. Úgysem hinné el, hogy erősen lefordítva az én nevem “Angyali Szeretet”. Kurva vicces! Jobb is azt hiszem, hogy ha leállunk a felesekkel, úgyhogy felkarolunk két-két sört, na meg én Larisát is, aztán megindulunk valamerre a semmibe.
- Nekem is kell már nagyon hugyoznom, és nyugi, megtartalak. - mondom büszkén és nagyképűen, miközben érezhetően a majdnem száz kilómmal tolom őt erősen balra anélkül, hogy nekem ez feltűnne. Valahogy azért csak elbotorkálunk a falhoz, amit valamiért meg kéne másznunk. Hogy miért, arról fogalmam sincs, de úgy veszem, hogy most ez a fő küldetésünk. Biccentek hát, mint egy elbaszott katona, majd bakot tartok neki, s a pehelysúlyát feltolom nagyon könnyen. Én nekifutósból próbálok felkapaszkodni, ami addig a pontig sikerül is, hogy felhúzom magam, bal lábamat is felrakom, ám ekkor olyan szédülés jön rám, hogy hirtelen minden izmom feladja a szolgálatot. Igen, pontosan az következik, amire gondoltok. Úgy baszódok le a földre, mint egy zsák krumpli.
- Azt a kurva anyámat... - morgom szerencsétlenül, de talán öt perc elteltével nagy nehezen felmászok én is a falra, ahova úgy ülök le lihegve Larisa mellé, mintha lefutottam volna a maratont.
- Én itt jelenleg bujkálok, hogy a jelenlétemmel ne veszélyeztessem a családomat Rómában. Ó, baszdmeg... - kapok a fejemhez, hiszen olyan könnyedén kezdtem el mesélni magamról én hülye, hogy elfelejtettem, hogy erről nagyon nem szabad beszélnem senkinek.
- Figyi, ezt még véletlenül se hangoztasd semerre. Ha megtalálnak, az nagy szopás lesz. - és nem tudom befogni a hülye pofám! Miért is tudnám...
- Bocs, egy perc. - eléggé támolyogva állok fel, megfordulok, lehúzom a sliccem, majd kieresztem a gyíkot a falról lefelé. Ezzel párhuzamban egy sikkantást és egy kiáltás is felhallatszik valahonnan lentről.
- Hééé, mit csinálsz, te idióta?! - kiáltják lentről.
- Hugyozok, húzzatok máshova baszni. - mondom ezt úgy, hogy azt sem tudom, mi történt alattunk. Na de hamarosan visszaülök Larisa mellé, s most már nem áll szándékomban felkelni egy ideig. Egyre jobban forog minden.
- Szóval akkor... Rendőr vagy? - térek vissza a témára kissé félve.

- Azért az tök rossz, ha így széthullik egy család. Gyerekként is ilyen szigorú szabályok szerint kellett élned? - egyre jobban látszódik, hogy a világ két felén létezni mennyire más. Egy olasz és egy indiai életmód olyan, mint az ég és a föld, és ezt úgy is látom, hogy már eléggé rendesen tombol bennem az alkohol. Nem szoktam elfelejteni dolgokat, és szerintem ótvar nagy ostobaságokat sem szoktam összebeszélni, szerencsére annyira rettentően nem csap a földhöz a pia.
- Tökéletesen érteeem! - húzom el nagy lelkesedéssel. Ittas állapotban a közös nevező még inkább felértékelődik.
- A fiatalabb éveimben pontosan ez volt, mert apám nyomdokaiba szánt engem mindenki a bátyámmal együtt. Hát, neki sikerült, én meg... Itt vagyok. Új élet. Mint nálad. - bólogatok hevesen egy könnyedebb vállrándítással, mintha csak beletörődtem volna az egészbe. Ugyanakkor az ilyesmin nem lehet csak úgy átlendülni, olyan sebeket kaptam be már gyermekként, amik örökre mérgezni fogják a lelkem.
- A húgod miatt? - kérdem kissé akadozva már menetelés közben. Ekkor már nem igazán érzékelem, hogy mibe nem kellene jobban belenyúlni.
- Nekem is van egy húgom, de ő otthon van, és nagyon hiányzik. Ölni tudnék érte, tudod? Bárkit, bármikor. Csak hát ez kurvára nem egyszerű, mert jelenleg erővel nem tudom őt megvédeni. Ez most kevés ide. - emelem fel a karom, s befeszítem, mint egy gyúrós seggfej. - Le kellett lépnem, hogy megvédjem a családom. - vallom be teljesen őszintén, persze bizonyos részleteket elhallgatva. Mondjuk hogy meddig fogom bírni tartani a pofám... Az már nagyon kérdéses, hiszen olyan őszinteséget kaptam Larisától az FBI-jal kapcsolatban, hogy ez rám is ösztönzőleg hat. Onnan is látszik, hogy nem csak a teljes nevem kotyogom ki, de még a személyimet is megmutatom neki. Aztán történik egy kis közjáték a földön fetrengve, ami még inkább csak fokozza a jó hangulatot, hiszen annyira szerencsétlennek tűnök kívülről, mintha valami vergődő hal lennék. Ami szárnyra kap pillanatokon belül, s felreppen a fal tetejére!
- Igazából... Nem mondanám magam veszélyesnek, csak ha a családom védelméről van szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy körülöttem lenni veszélyes manapság. Vagy inkább a közelemben lenni. Vagy inkább közel kerülni hozzám. Érted? - magyarázok már nem túl tisztán. - A nagybátyám és az emberei keresnek. Elég baszó kis családi viszály van ám nálunk. Olyan baszott nagy, hogy amikor kilenc voltam, Luciano egyik embere kést szúrt a hasamba, és kis híján ott maradtam. Na, volt egy idő, amikor azt hittük, hogy meghalt, aztán nem olyan régen megint felbukkant, és megint jönnek a bajok. Én meg olyan vagyok, mint egy kibaszott fekete bárány, valamiért nagyon pikkel rám az öreg. És ha jelen vagyok... Akkor az olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre. Szóval le kellett lépnem, hogy nyugalom legyen a családban. - vallom be olyan halálosan őszintén, hogy még magam is meglepődök ezen, de hirtelen nem nagyon érdekel. Sok ideje tartogatok rengeteg mindent magamban, és az alkoholnak köszönhetően most azért rendesen sikerült elcsepegtetnem pár infót.
- Pankrátor vagyok főállásban, másodállásban meg minden lófaszt megszerelek. Na de... - legyintek magam elé, mintha el akarnám hessegetni rólam a szót. - Hogy jött az neked, hogy az FBI-nál dolgozz? Mármint biztosan kellett valamilyen kiváltó oknak történnie, ami arra ösztönzött, hogy erre a pályára lépj. - állapítom meg bölcsen, ki nem mondva a levegőben lebegő tényt:  a húgát.