Ritka alkalmak egyike, de aggódtam. Aggódtam amiatt, hogy vajon mit jelenthet Larisa hirtelen jött rádiócsendje. Nem várom el, hogy napi szinten tartsuk a kapcsolatot, de hogyha felhívom a neki adott eldobható telefonon, akkor örülnék, ha felvenné, mert valószínűleg fejlemények miatt keresem. Érthetően a tudtomra adta, hogy a mi kapcsolatunk ennyiben kimerül, és ugyan ez nem jelenti azt, hogy nem fogok valamikor újra megkísérelni nála egy bepróbálkozást, de igyekszem valamilyen szinten tiszteletben tartani a véleményét. Ettől függetlenül tényleg sikerült a sajátos stílusát megkedvelnem, vagy legalábbis találni benne olyan pontokat, amikkel tudok azonosulni, és emiatt sem szeretném, ha valami meggondolatlant tenne. Ugyanezen indokból igyekeztem megakadályozni, hogy a kihallgatáson részt vegyen. Még ha a kérésem teljesítése iránti hajlandóság apró morzsáját is láttam volna benne, legalább elmondhattam volna magamról, hogy megpróbáltam, de úgy érzem, túlságosan könnyen engedtem. Nem kellett volna hagynom, hogy bejöjjön velem a szobába, nem kellett volna hagynom, hogy lássa az ott történteket, és nem kellett volna hagynom, hogy Travoltának lehetősége adódjon provokálni az ügynököt. Már akkor el kellett volna vágnom a torkát, mikor szóba kerültek az Indiában történtek. Két dolog tartott vissza: az egyik, hogy még nem tudtunk meg mindent, amit szerettünk volna – másrészről pedig maga Larisa. Többször próbáltam megállítani, és kiutasítani a teremből, de félő volt, hogyha túl sokáig feszítem a húrt, akkor az rajtam fog elpattanni, nem a dühe forrásán. Többször megkérdeztem tőle, hogy biztosan ezt akarja-e, igyekeztem biztosítani arról, hogy ez egy olyan lépés lesz, ahonnan már nincs visszaút, de mindhiába. Makacs, mint egy öszvér, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nincs mit tennem, át kell engednem neki a stafétát, és ha szükséges, időben közbeavatkoznom. Az aggodalmam alapját is ez adta. Nem tudtam, hogy ez mit válthatott ki nála az elkövetkezendő napokban, mert teljesen megszűnt a kommunikáció köztünk. Óvatosan lépkedtünk ezt követően, felkészülve a legrosszabbra is, miszerint ellenünk fordul az ügynök, és utánunk ered, megpróbál lebuktatni minket. De mivel azóta egyszer sem kopogtattak nálunk az FBI-tól, ráadásul az embereim, és az ügyleteink is problémamentesen folynak tovább, ezt a gondolatot egyelőre eltemettem. Viszont pont azért, mert kedvelem Larisát, szerettem volna utána járni az eltűnésének valódi okára. Hát kutakodni kezdtem. Most pedig itt állok az ajtaja előtt egy doboz pizzával, meg egy hatos pakk meggysörrel a kezemben. Csengetek, és várom az ajtó kinyílását. Ha ez először nem történik meg, akkor újra csöngetek. Ha ismét nem, akkor megint. Addig fogom ritmikus intervallumokban megnyomni a csengőt, míg be nem enged. Végül aztán hallom a kulcs elfordulását a zárban, és ahogy elkezd nyílni az ajtó. Nem tudom, hogy mire számítottam az ideérkezésemmel, de arra, amivel szemben találom magam, arra nem voltam teljesen felkészülve. - Mondanám, hogy remekül nézel ki, de szerintem mindketten tisztában vagyunk ennek valóságalapjával - ejtek meg egy apró mosolyt, majd felemelem mindkét hozományomat, bemutatva neki a szeretetcsomagot. A formaiságokat, és a magázást magam mögött hagyom. Ez nem üzleti látogatás, hanem személyes. - Kezdtem aggódni, hogy mi történhetett veled. Elérni nem tudtalak, és úgy hallottam, hogy betegszabadságot vettél ki. Szerettem volna megnézni, hogy vagy. Bejöhetek? - a kezdeti játékosságomat a szememből, és a hangomból tükröződő komolyság, és igazmondás veszi át, ahogy beinvitálásra kérem magamat.
Más esetben jót szórakoznék az értetlen arcán, amivel ajtót nyit nekem, most azonban igyekszem normális ember módjára viselkedni. Főleg azért, mert elég ránéznem, hogy tudjam, nincs éppen a legjobb lelki állapotban. El sem tudom képzelni, hogy ha most ilyen mélyponton van, akkor a testvére halálakor milyen állapotban lehetett. Valószínűleg az én társaságomra vágyik jelenleg a legkevésbé, ugyanakkor talán pont ugyanekkora szüksége is van rám. Sok mindenről beszéltünk, ami a komfortzónánkon kívül esett, és nem sokon múlott, hogy a beszélgetés tettekké is fajuljon, és ugyan ez nem tesz minket örök bizalmasokká, de talán elindított minket egy olyan úton, amely ahelyett, hogy a süllyesztőbe vezetne, valami pozitív irányba is elfordulhat. Talán. - Erre a kérdésre nem válaszolhatok az ügyvédem jelenléte nélkül - szólok hozzá játékosan mosolyogva, aztán be is tessékelem magamat a lakásába. A legelső lehetőségnél igyekszem lerakni a sörös pakkot, és a pizzát, hogy megszabadulhassak a cipőmtől, és minden felesleges ruhadarabtól. Nem áll szándékomban összepiszkolni a lakását, de ahogy körültekintek… ezzel még lehet hogy tisztaságot is hoznék ide, nem annak az ellenkezőjét. Merem sejteni, hogy mi állhat ennek az egész állapotnak a hátterében, és ez a tudás ahelyett, hogy megnyugvást, vagy segítséget, esetleg iránymutatást hozna, csupán bűntudatot kezd ébreszteni bennem. Megakadályozhattam volna, ha erősebben próbálkozok, de nem tettem. Ennek pedig nem én, hanem az issza a levét, akit óvni szerettem volna tőle. - Dehogy vagy ura a helyzetnek! - ne nevettessen már, elég csak körülnézni! Leteszem valahová a közelünkbe a pizzát, és a söröket - ha úgy van, akkor egy asztalra, ha nincs más lehetőség, akkor a konyhában valahova. Odasétálok Larisához, és leguggolok előtte, tenyeremet a térdére, vagy a bokájára helyezve rá – attól függően, éppen milyen pozícióban ül a kanapén. - És mielőtt azt hinnéd, hogy azért jöttem, mert a tudod-miről beszélnünk kell, el kell szomorítsalak, de nem, nem erről van szó. Túlságosan eltűntél, és kezdtem aggódni, hogy mi lehet veled. Én, személyesen, mint magánember - hogy ezt mennyire hiszi el nekem, arra nem tudok befolyással lenni, csupán annyira igaznak mutatni magamat, amennyire valójában gondolom is a szavaimat. A hangvételem, az óvatos, nem túlságosan tolakodó, de törődő érintésem, és a szemeim mind arról árulkodnak, hogy komolyan beszélek, és ebben egy cseppnyi ámítás sincsen. - Szeretném, ha kicsit megnyílnál nekem. Sejtem, hogy mi állhat ennek a hátterében, és ha jól gondolom, akkor ez nem olyasvalami, amit bárkivel meg tudsz osztani. Nem akarom, hogy tovább őrlődj magadban, mert rossz így rád nézni. Mármint félre ne érts, még ebben az ősasszony stílusban is kenterbe versz sok nőt, de látom rajtad, hogy gyötör valami. És ha még százszor kell elmondanom, hogy elhidd, akkor száztízszer fogom az orrodra kötni, hogy tényleg komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy a rövid együtt töltött időnk alatt egészen megkedveltelek, és valamilyen szinten elkezdtem törődni is veled - ezt úgy érzem, mindenképp szükséges hozzátennem, mielőtt hozzákezdene a gondolatai kifejtéséhez. Már ha egyáltalán sor fog erre kerülni. Egy pillanatra a pizza és a sörök irányába tekintek, majd röviden kacagva, vissza rá. - Bár lehet nem a legjobb módon fejezem ki. De hát mégis férfiból vagyok - a nem pedig kötelez. Vagy az a név?
Csendben hallgatom végig a szavait, miután kis noszogatást követően végre elkezd beszélni. Látom a fájdalmát, és ami még fontosabb, átérzem. Ugyanezeket éltem át anno én magam is, még ha a helyzet valamivel másabb is volt. Az esetemben ez az egész egy olyan úton indított el, ami a mélybe vezetett, Larisánál viszont nincs még minden veszve. Bennem biztosra veszem, hogy mindig is ott volt a sötétség, amit jó mélyen elnyomtam magamban, és a családom okozta boldogság ezt a helyén is tudta tartani. Nem akartam olyan lenni, mint a testvérem, és nem akartam, hogy mindezt átadjam a gyermekeimnek. Nem akartam bajba sodorni a feleségemet, és nem akartam, hogy folyamatos éberségben kelljen élnem. Nagyon sok mindent nem akartam, az élet azonban mégis kijátszotta a lapjait, és megadta nekem a jussomat. Csak nem úgy, ahogy szerettem volna, hanem perverzül kifordítva azt. Mindazt, amit nem akartam, mind megkaptam. Szomorú, és tragikus, ha jobban belegondol az ember, de ez nem ad okot arra, hogy sajnáltassam magam. A helyzet szülte ugyan, de én választottam ezt az utat. - Bár elmondhatnám, hogy tudom a választ a kérdéseidre… - sóhajtok fel, ahogy felállok guggoló helyzetemből. A zsebembe nyúlok, majd kiveszek onnan pár darab zsepit, amit átnyújtok neki, és csak utána foglalok helyet mellette, miután elvette azokat. Nem ülök messze tőle, sőt, kifejezetten közel teszem le a fenekemet, és ha nem ellenkezik, akkor a kezemet is átvetem rajta, lágyan cirógatva a tőlem távolabbi oldalán lévő felkarját, miközben igyekszem a lehető leginkább felé fordulni. Hátha az érintés, és a gyengédség kicsit segít enyhíteni a fájdalmát, a szorongását, a szomorúságát. Túlzásokba sem akarok esni, szimplán csak abból indulok ki, hogy tudom, számomra anno hányszor esett volna jól egy ölelés, vagy szimplán csak egy olyan ember társasága és közelsége, akivel átbeszélhetem az efféle problémáimat, aggályaimat. - Miután a feleségemet, és a gyerekeimet meggyilkolták, hajthatatlan voltam, és mindenképpen meg akartam büntetni azokat, akik ártottak nekik. De bevallom őszintén, Larisa, hogy valószínűleg még akkor sem lennék elégedett ezeknek a halálával, ha még ötször, tízszer, vagy százszor újracsinálhatnám. Visszahozni úgysem tudom ezzel a szeretteimet, amit nagyon nehéz volt, de el kellett fogadnom - felelevenítem a saját életemet, a saját múltamat, az akkoriban bennem dúló érzelmeket, és valamivel nyíltabban beszélek már róluk, mint azon az estén, mikor megjelent az ajtómban – ezzel is azt remélve, hogy hátha tudok neki valamilyen módon segíteni. - Akármennyire is nehéznek esik elhinni, de amint végzünk ezzel, lehet hogy nem fogod kielégülve érezni magad, de ahogy sok minden, előbb-utóbb ez is el fog múlni. Megtenném a családom gyilkosaival még számtalanszor azt, amit tettem, képes lennék rá, viszont tisztában vagyok vele, hogyha az első halott után abbahagyom, akkor csak még nagyobb terhet róttam volna magamra, és lehet az egyik tölgyfán lógtam volna a következő héten. Azzal pedig egyértelműen nem tudtam kibékülni, hogy nem teszek semmit, ezzel te is így vagy. Mindezek ellenére örülök, hogy azt tettem velük, amit. Megtettem, mert azt hittem könnyebb lesz utána, és ha az azt követő közvetlen rövid távon nem is éreztem így, előbb-utóbb elértem erre a szintre is. Ahogy az utolsó emberen is igazságot szolgáltattam, felszabadulttá váltam, még ha akkor nem is sikerült ezt egy ideig beismernem. De az élet megy tovább. Találni kell valamit, vagy valakit, ami új célokat szolgáltathat számunkra - hogy nekem mi volt az, azt nehéz lenne meghatároznom, ezért sem megyek bele ennek a folytatásába. Talán még azóta is keresem magamat, nem tudom. - De ha ezek után mégis úgy érzed, hogy nem akarsz ebben részt venni, megértem. Én viszont minden erőmmel azon leszek, hogy ezt befejezzem. Eleinte többnyire a saját magam érdekeit néztem, de látva most téged… már legalább annyira célom, hogy a te lezárásodat is megadhassam - akár hisz nekem, akár nem, ez az igazság. Mi okom lenne hazudni azok után, hogy így megnyíltam neki, nem is először?
A jelenlétem egy olyan tényező volt a mai estéjének, amire mindketten tudjuk, hogy nem számított, ugyanakkor egyre nagyobb tanúbizonyosságot kezd nyerni, hogy nagyon is szüksége volt rá. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, tudom, hogy ez nem kifejezetten az én személyemnek köszönhető, sokkal inkább annak, hogy valakinek kiadhatja a fájdalmát, hogy valaki meghallgatja, és hogy valaki ott van mellette, hogy megpróbálja kicsit elterelni a gondolatait, és segítsen neki a belenyugvásban. Mesélni kezdek neki a saját életemről, a saját gondolataimról, nem titkolt célként tűzve ki azt, hogy ezzel is segítsem a jelenlegi helyzetében. Az ilyesfajta bajtársiasság, amit csak egy olyan ember tud nyújtani, akitől szintén nem idegen a veszteség… erre nekem is szükségem lett volna egykoron. Akkor most talán nem ott tartanék, ahol. Nincs gondom a jelenlegi posztommal, de valószínűleg kevesebbszer kellene azon stresszelnem, mikor vétek egy apró hibát, ami miatt az életem maradékát rácsok mögött fogom tölteni. - Nincs miért haragudnom, neked pedig nincs miért bocsánatot kérned - felelem nyugtatólag, ahogy lepillantok rá. Kicsit elázott a felsőm, na és? Nagy gond! Tudom, hogy nem erre gondol, de ő is tudhatná, hogy ha nem akartam volna elmondani neki az előbbieket, akkor nem teszem. A kérdésének nem kellene váratlanul érnie, mégis így történik. Felvonom a szemöldökömet, majd az ablak felé tekintek, és egy nagyot sóhajtva gondolkozok a válaszon. Pár lélegzetvételnyi ideig csendben merengek, mielőtt felé fordulnék. - Az az igazság, hogy ezt én magam sem tudom. Talán még mindig keresem - valószínűleg nem erre a válaszra számított, de aligha tudok ennél lényegretörőbben felelni. - A valamit megtaláltam abban az életben, amit választottam magamnak, miután a gyilkosokon revansot vettem. A valakit…? - erre aligha tudok mit mondani. A nők társaságát nem vetem meg, de valahogy sosem sikerült senkinek sem megfognia annyira, hogy akár csak fontolóra is vegyek egy kapcsolatot. - Többnyire sodródok az árral. Azt tudom, hogy nem akarom az életem végéig ezt csinálni, de amíg nincs másvalami, vagy másvalaki, aki segíthetne egy nyomós indokot adni nekem a változtatásra, addig ez marad az életem - hogy ez a nyomós indok mégis mit jelent, azzal már olyan területre tévednénk a beszélgetésben, amire csak a némasággal tudnék felelni a mellettem ülőnek. Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, amiket érezni kell. Ez valószínűleg ilyen. - Sajnos nem tudom, hogy erre mit mondjak. Szívesen segítek benne, ha beszélgetni szeretnél, de az elfogadást csakis magadnak tudod megadni. Szerinted ő azt akarná, hogy örökké sirasd, és sose legyél képes elengedni? Akár a te, akár az én szeretteimről van szó, akik már nem lehetnek köztünk… biztosra veszem, hogy mindegyikőjük egyöntetűen mondaná azt, hogy lépjünk tovább, és ne az ő haláluk határozza meg az életünk hátralevő részét - de ahogy mondtam, a következő céljait ő magának kell meglelnie, senki más nem teheti meg helyette. Ha viszont szüksége van arra, hogy ott legyen mellette valaki, aki legalább egy néhai hátbalökéssel noszogatja, rám számíthat. Hangozzék ez akármennyire is elhamarkodottnak. - Ne aggódj, nem állt szándékomban. Tudom, hogy számodra is mennyit jelent ez az egész - sőt, talán én vagyok az egyetlen, aki ezt nem csak mondja, hanem tényleg meg is érti. Vagy legalábbis valamilyen formában átérzi. Tudom, milyen az, mikor már a csontodig hatol a fájdalmas szükséglete az igazságnak, a revansnak, a bosszúnak, és ezt eszem ágában sincs elvenni Larisától – de azt se akarom, hogy idő előtt besokalljon. Talán jobb is, hogy ez a mostani állapot ilyen hamar jött el a mi kapcsolatunkban, nem később. Lesznek még könnyebb, de lesznek nehezebb részei is ennek a történetnek, erre jobb, ha már időben felkészül. Bólintok a szavaira, amivel a jólétéről akar biztosítani, a hirtelen távolodása, és a következő rövid vallomása azonban ismét elbizonytalanít a továbbiakkal kapcsolatban. Mély levegőt veszek, mielőtt úgy döntenék, hogy követem a felállásban. - Larisa… - sóhajtva lépek közelebb, és az előzőekhez hasonlóan most sem tartózkodok attól, hogy a hátára simítsam a tenyeremet. Nincs vele hátsó szándékom, pusztán tudom, hogy néhányaknál az ilyen érintés akármennyire is jelentéktelennek tűnik elsőnek, épp ugyanannyira tud nyugtatólag hatni hosszabb-rövidebb távon. Látom rajta, hogy nincs jól, én viszont szeretném biztosítani arról, hogy nincs semmi baj, hogy biztonságban van, és hogy van valaki, aki meghallgatja. Fura egy páros vagyunk mi, de úgy érzem, valahogy mégis jól kiegészítjük egymást. - Ha annyira gyenge lennél, mint azt próbálod beállítani, már rég felhagytál volna a testvéred halálával kapcsolatos igazságszolgáltatással. Ez is csak egy újabb hullámvölgy, amin biztosra veszem, hogy előbb-utóbb túl fogsz tudni lépni. Szimplán el kell fogadnod, hogy ami történt, megtörtént, ezen pedig már aligha tudsz változtatni. Tanulni kell belőle, hasznosítani ezt a tudást, aztán pedig tovább lépni. Azzal senki nem nyer, ha a gödör kényelmében maradsz, és még csak meg sem próbálsz kimászni belőle - ismét közelebb lépek hozzá a beszédem közben, a hátán pihenő kezem az ellenoldali vállára csúszik, az arcomat pedig ráhajtom a fejére, és pár csendes pillanatig így tekintek csak ki a manhattani éjszakába. Halkan felsóhajtok, majd tekintetemmel Larisa szemeit kezdem el keresni, ha kell, elé is mászok, hogy rám figyeljen. - Szóval gyerünk, ne okozz itt nekem csalódást! Nyomás a fürdőbe, szedd kicsit rendbe magad, zuhanyozz le, addig én a lakásban igyekszek egy kis rendet teremteni! Meglátod, mire visszaérsz, rá sem fogsz ismerni a helyre! Utána pedig vacsorázunk, sörözünk, és beszélgetünk, amiről csak tudunk - parancsolgatok ugyan, de óvatosan, játékosan teszem ezt, huncut mosollyal az arcomon kísérve végig a tervemet, remélve továbbá, hogy legalább egy kicsit elértek a szavak hozzá. Ha úgy döntene, hogy enged miattam végre a melankóliájából, én készen állok rá, hogy olyasmit tegyek érte, amit aligha tennék meg bárkiért; nekiállok takarítani, és egy kis tisztaságot teremteni. Teszem ezt egy olyan ember lakásában, akit alig pár hete ismerek, és akivel elvileg két egymással szembefeszülő oldalon állunk, most mégis úgy beszélgetünk egymással, mintha a világ legnagyobb bizalmasai lennénk. Akiről nehezemre esik bevallani, de túlságosan is megkedveltem.
Olyan területre tévedünk a minket ért tragédiák feldolgozásának témájában, amit egyszer már ugyan átéltem, mégsem osztottam meg senkivel az élményeket, a gondolataimat. Általában egyenes vagyok, simulékony, és minden kérdésre van valami válaszom, ami már-már úgy tűnhet sokszor, mintha előre be lett volna gyakorolva – most azonban mégis úgy érzem, hogy sikerül megtorpanásra késztetnie Larisának. Nem tudom, hogy a jelenlegi állapotában ezt mennyire veszi tudomásul, vagy mennyire siklik el fölötte, de így van. Kisebb habozás után megkapja a válaszomat, amiről úgy érzem, komolyan is gondolom, ugyanakkor tudom, hogy ezen még gondolkoznom kellene, hogy kielégítő felelettel szolgálhassak neki. Reméltem, hogy nem boncolgatjuk tovább a témát, a kérdése azonban újra gondolkodóba ejt. Ahogy a véleményem megformálódásra kerül, úgy tudatosul bennem is, hogy nem csak mondom, hanem tényleg úgy is gondolom, ahogy az előbb lefestettem neki. Csak akkor még nem értettem, hogy miért. - Nem látom akadályát, miért ne lehetne így. Amíg a feleségem élt, addig egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy ilyen életútra térjek, hisz minden gondolatom középpontjában ő, illetve a gyerekek álltak. Volt valamiért, volt valakiért élnem, keményen dolgoznom. Most? Van egy birodalmam, mégis keserűségben töltöm a mindennapjaimat, hajszolva azokat az élvezeteket, amiket akkor és ott szükségesnek érzek, később azonban folyva-folyvást rájövök, hogy mennyire… üresek. Szóval igen, úgy gondolom, ha lenne egy visszatartó erő, akiért megéri változtatni az életvitelemen, akkor változtatnék - nem szoktam senkit sem ilyen mélyen beleengedni a magánéletembe, és a személyes gondolataimba, most azonban mégsem érzem úgy, hogy rossz emberbe fektetném a bizalmamat. Akármennyire is különbözik az életszemléletünk, vagy a munkánk, mégis úgy érzem, mintha valami összekötne bennünket. Talán az átélt tragédiáink, vagy a tapintható vonzalom, amit a másik iránt érzünk, akármikor ránézünk, akármikor megérintjük egymást? Vagy talán ezek összessége? - Ennek a tudatnak ellenére mégsem vagyunk képesek úgy élni, mint ahogy tudjuk, a szeretteink kívánták volna - tudja, mi lenne a helyes út, amire rá kellene lépnie, de ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni. - Tudom, hogy a szeretteim sem akarták volna, hogy bosszút álljak rajtuk, én mégis megtettem. Tudom, hogy nem szerették volna, hogy rálépjek egy ilyen veszélyes, és törvénytelen útra, én mégis megtettem. Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én, Larisa. Ne indulj el a lejtőn, vagy legalábbis addig fordulj vissza, míg nem lesz az túl meredek - nem gondolom, hogy Larisa valaha olyan életútra térne, mint én, de úgy érzem, el kell mondanom neki a saját tapasztalataimat, hogy annak megfelelően mérlegelhesse magában a lehetőségeket. - Ez nem azt jelenti, hogy adj fel mindent, és zárjuk le az egész ügyelmünket. Nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy mielőtt megteszel valami olyasmit, amit könnyedén megbánhatsz, hogy lépj hátra kettőt, vegyél pár mély lélegzetet, és gondold át, tényleg ezt akarod-e. Ha pedig kétségekbe ütközöl, én legyek az első ember, akinek szólsz - ki más tudna rajta segíteni, mint az, aki maga is átélte ugyanezeket a nehézségeket? - Szerintem erre te is tudod a választ, szóval nem vesződök a felelettel - ejtek meg egy apró mosolyt neki. Vannak dolgok, amikben jól esnek a tanácsok, de az már a mi dolgunk, hogy a változásokat életbe is léptessük. Ez olyan. Elmosolyodva veszem tudomásul, hogy nem ellenkezik, és szavak nélkül tesz eleget a kérésemnek, majd távozik a fürdőbe. Figyelem még, ahogy eltűnik a távolban, majd mély lélegzetet véve én is nekiállok a magam feladatainak. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy mennyire szeretem a rendet, és az organizáltságot. Még ha valaminek nem is ott van a helye Larisa lakásában, ahol ő szokta tartani, én mindent igyekszek úgy elpakolni, hogy a helytakarékosság elvének eleget tegyen, mégse legyen zsúfolt. A szemetet kidobom, az össze-vissza lévő tárgyakat elteszem, felseprek, és még kicsit rendezgetem is a bútorokat, képeket, ha valami ferdén állt. Lefoglalom magam, mert muszáj. A pakolgatás csendjéből az rángat ki, ahogy meghallom magam mögött a női hangot. Felállok guggoló helyzetemből, ahogy az utolsó pár edényt is a helyére raktam, majd felé fordulok. - Ezért a mosolyért abszolút megérte - felelem kedvesen, hozzá hasonló vigyorral az arcomon. - Én? Akarni valamit? Ugyan! - legyintek egyet játékosan, szándékosan játszva túl magamat, nehogy bármit is eláruljak a valódi gondolataimról. - Ó! - felvont szemöldökkel veszem tudomásul, ahogy behozza a köztünk lévő távolságot, és az ölelésembe bújik. Lehunyt szemekkel viszonzom, majd szívom be a frissesség illatát, ami belőle árad, és egyenesen megbódít. Az nem kevésbé, amint érzem, ahogy a vékonnyá ázott törölköző alatt hozzám simul egész testével. Apró csókot nyomok a feje tetejére, lágyan simogatva egyik kezemmel a hátát. A tenyeremet ugyanott tartva nem engedem túlságosan eltávolodni, másikkal azonban arcára simítok, és a tekintetét keresem. Fogalmam sincs, hogy meddig tartom fogva a szemeit, csendben, békésen, de azt tudom, hogy várok, és kutatok bennük valamit. Kutatom, hogy mit kellene tennem. Remélem nem csalnak az érzéseim, és tényleg nincs benne ellenkezés azzal kapcsolatban, amire készülök. Az arcáról a nyakán át a vállára csúszik a tenyerem, és ha nem tapasztalom az elhúzódás jeleit, akkor lassan, óvatosan közelítem meg az ajkait, és ejtek egy lassú csókot rájuk. - Muszáj volt valamivel lefoglalnom a gondolataimat, máskülönben olyat tettem volna, amire akármennyire is vágyok, nem akartam tolakodni vele. Az, hogy most itt állsz előttem, csurom vizesen, alig egy rövidke törölközőben, nem könnyíti meg a dolgomat egy cseppet sem - szólalok meg a csókot követően, akárhogy is zárult az, sikerrel vagy a távolodásával. - Azóta sem sikerült kivernem a fejemből annak az estének a képét, amikor félbeszakítottak minket. Egyszerűen nem vagyok rá képes, annyira megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzád, és nem, nem csak testileg. Tényleg nem tudom, miért van ez, de egyszerűen nem tudok mit tenni ellene - vallom be, és ha a korábbi csókból nem húzódott el, akkor egy újabbat ejtek az ajkaira. - Csupán annyit, hogy visszafogom magam, és nem használom ki a jelenlegi állapotodat, akármennyire is vágyam, hogy folytassuk azt, amit ott elkezdtünk. A döntés a tiéd, de tudd, ez semmin nem fog változtatni. Ugyanannyira foglak támogatni utána is, mint amennyire most. Talán még jobban is - a végét a helyzet komolyságának enyhítése érdekében teszem még oda, rövid, halk nevetést ejtve meg, és most már ténylegesen befogva a számat, átadva végre neki is a szólás lehetőségét.
- Ugyanakkor azt is be kell látni, hogy az ő haláluk óta nagyon sok minden változott. Ez alól pedig én sem vagyok kivétel. Olyanokat csinálok meg manapság, amik felé az akkori énem ugyan lehet, hogy az ismeretlentől való érdeklődéssel fordult volna, de hamar elborzadt volna tőle - elég csak arra gondolnom, hogy az információszerzés céljából végzett kínzásokban milyen hamar megtaláltam az affinitásomat. Szomorú, hogy a tudásomat már tudat alatt a régi életemből megalapoztam azzal, hogy az éjközepi kialvatlanságomban sokszor ültem ki a nappaliban, vagy a dolgozószobámban található tévé elé, és néztem az ismeretterjesztő műsorokat. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer én is művelője leszek ezeknek. Azt pedig végképp, hogy ennyire őstehetség leszek benne. Észreveszem magamat, hogy kicsit hirtelen zártam le az előző gondolatmenetemet, és sikerült elméláznom pár pillanatra. - Azt akartam ebből kihozni, hogy lehet nem erre az életre vágyok, viszont… akkor milyenre? Annyira részemmé vált már ez, hogy ugyan sokszor úgy érzem, jó lenne kilépni belőle, de nem tudom, hogy a túlsó oldalon mi várna rám. Épp ennek az útnak a megtalálása az, ami miatt úgy gondolom, hogy szükségem lenne egy másik támogató félre az életemben. Vagy legalábbis nem zárom ki ennek az eshetőségét - már megint megállás nélkül beszélek feltételes módban. Lehet, hogy ha ez lenne, akkor az történne, de ha az, akkor pedig ez… annyiféle variácó létezik minden forgatókönyvre, hogy azt nem lehetne egy egész este alatt sem átbeszélni. Erre szokták mondani, hogy ha nagyanyámnak négy lába lett volna, akkor hokedli lenne. - Nem feltétlenül. Az egyéjszakásoknál igen, többnyire ez van. De ha lenne valaki, akihez mélyebben tudnék kötődni, akkor a gondolataim nem maradnának velem, hanem követnék azt a bizonyos másikat - nyilván ez így nem teljesen igaz, viszont aligha hiszem, hogy ez mélyebb kifejtésre szorulna. Nem lennék megszállott, hogy ha nincs velem a választottam, akkor is csak rajta járna az eszem, már-már beteges formákat öltve. Inkább arról van szó, hogy ha kétségeim támadnának, rossz érzésem, vagy elítélendő gondolataim, akkor lenne egy visszahúzó erő, amibe tudnék kapaszkodni. - Ebben biztos vagyok - lágyan elmosolyodom a szavaim kimondásakor, igyekezve ezzel is jelezni, hogy akárhogy is szánta, nem szívtam mellre. Ismerem magamat, sokkal jobban, mint ahogy bárki is képes lenne engem megismerni, és tisztában vagyok vele, mennyi elítélendő tett köthető a nevemhez. - Megteszek minden tőlem telhetőt - ezt pedig veheti biztosítéknak. Így, hogy még ha szóban is, de megkaptam tőle az engedélyt, sokkal határozottabban és megmásíthatatlanul fogok kiállni akkor, ha úgy látom, kész lenne túl messzire menni. Nem hiányzik, hogy még egyszer ennyire padlóra kerüljön. Nem a közös munkánk eredménye sínylené meg, hanem Larisa józan esze. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Mikor félbeszakítottak minket, akkor elég nyilvánvalóvá tette számomra Larisa, hogy hasonló nem fog többé megtörténni közöttünk, ezt fel is fogtam. Csak nem érdekelt. Nekem továbbra is terveim között volt, hogy a próbálkozással és a kísértéssel nem fogok felhagyni, csupán türelmesen várok a megfelelő időpontra. Most azonban a feleségem és a gyermekeim emlékére megesküdnék, hogy nem ilyen célzattal érkeztem. A helyzet azonban túlságosan is magával ragadott. Ahogy megláttam egy szál törölközőben, ahogy csurom vizesen hagyja maga után a lába nyomait, ahogy csapzott-vizes hajjal, mégis láthatóan kissé felfrissülve megjelent előttem, elvesztem. Én azonban képes lettem volna türtőztetni magamat, ha megtartjuk a tisztes távolságot egymástól. Ebben szinte biztos vagyok. Érzem, hogy a csók rá is hasonló – vagy talán még intenzívebb – hatással van, mint rám. A teste beleremeg, és sejtem, hogy ha most a folytatás felé tereltem volna magunkat, akkor sem állított volna meg – én viszont egyenes akartam lenni vele, ezért ugyan nem toltam túl messze magamtól, mégis határozottan megszakítottam a történet menetét. Látom a szemében a vágyakozást, ami még nehezebbé teszi, hogy ne hazudtoljam meg magamat most azonnal. Minden elhatározásom ellenére azonban nem bírom ki, hogy két szavam között ne hajoljak újra vissza az ajkaira egy csókért. Még ha az est utolsója is lesz ez. Mondanám neki, hogy nem csak ő van megijedve, engem is megrémiszt ez az érzés, ez a fajta vonzalom, amit iránta érzek. Épphogy nem az egyik legfőbb ellenségemmel állok szemben, most mégsem vágyok másra, minthogy megadja a zöld utat jelentő jelzést, és kibonthassam a törölközőjéből. Ő azonban ahelyett, hogy közelebb vonná magát hozzám, a távolodásra adja a fejét. A szavai ennek ellenére arról árulkodnak, hogy döntésképtelen, mi lenne a helyes út. Bólogatok a magyarázatára, majd a kérdésére. - Értem. És igen, nincs rá semmi garancia. Egy valamit tudok csak adni, mégpedig a szavamat, hogy nekem nincs ilyen célom, hogy tovább sértselek. Egyszer megtettem már, még egyszer nem fogom - hogy ennek megmutassam a valóságát, kiveszem a farzsebemből a telefont, és felmutatom neki. Kikapcsolom, majd mit sem törődve az állapotával hajítom el a konyhapultra valahová. - Most csakis rád akarok összpontosítani - ha keresnének, akkor majd ott lesz a testvérem, vagy bármelyik felsőbbköri segítőm. Nincs rám szükségük. Nekem sincs rájuk szükségem, most nem. Mindezek ellenére úgy néz ki, hogy mégis a visszakozás mellett teszi le a voksát. Nem reagálok rá hevesen, nem kezdek ellenkezni, vagy könyörögni, helyette csak halvány mosollyal, és lehunyt szemekkel biccentek egyet, tudomására adva, hogy megértettem. - Nincs mit sajnálnod - és egyébként tényleg nincs. Ahogy hátat fordított nekem, és láttam a távolodó lépteit, sóhajtva fordultam vissza a konyhapult felé, hátha találok még valami elpakolandót. A szavait hallva értetlenül, és gyorsan szegezem rá a tekintetemet. A köztünk lévő párlépésnyi távolságot behozva újra a karjaim közt találhattam őt, ajkait újra az enyémen. Sóhajtva fogadom az érintést, amivel a bőrömet érinti. Egyik kezemet a derekára helyezem, másikat pedig kisvártatva az arcára, hogy csókjától elszakadva pillanthassak a szemeibe. Hüvelykujjammal megsimítom az orcáját, mielőtt hátra nem lépnék egy lépést hátra, hogy aztán kibújhassak a felsőmből. Ha látom rajta, hogy szeretne jobban szemügyre venni, akkor várok, de amint a türelmem elfogy, a vágyaimat ráeresztve kezdeményezem a következő csókunkat, egyik kezemmel az övét megfogva vezetve a nappali irányába. Az közelebb van. Azt hiszem. Helyet foglalok a kanapén, őt pedig húzom az ölembe. Ahogy az ágyékunk összesimul a mindennemű ruhaanyagokon keresztül, érezheti, hogy milyen hatással vannak rám az elmúlt percek történései. A törölköző aljáig nyújtom a kezemet, és a combján simítok végig, ahogy az átázott anyagot is egyre feljebb tűröm rajta. A fenekén áthaladva érek el újra a derekáig, ajkaim már a nyakán járnak, apró szívásokkal és csókokkal hintve tele az érzékeny felületet, mikor egy pillanatra elhúzódok tőle. - Kibújsz belőle végre? - kérdezem, tenyereimet továbbra is a helyükön tartva a bőrén, ajkaimmal szinte azonnal visszahajolva az előző helyekre. Érzem, hogy az izgalmam egyre jobban kezd a tetőfokára hágni, vele együtt pedig a farmer anyaga szűkebbé. Jelenlegi helyzetünkben nem sok lehetőségem van kibontani magamat a nadrágomból, szóval ez a ő tisztsége lesz az elkövetkezendőkben. Az én célom addig az, hogy a csókjaimmal, és cirógatásommal minél jobban feltüzelhessem a vágyait. Szedjen szét darabjaimra, ha most arra van szüksége, azt sem bánnám.
Bevallom, furán érzem magam. Azzal a szándékkal érkeztem ide, hogy Larisát egy kicsit felüdítsem, hogy egy kicsit elbeszélgethessünk mindenféle jelentéktelen dologról, és hogy tanácsot adhassak neki azzal kapcsolatban, amire csak szüksége van jelen állapotában és gondolataiban. Várható volt, hogy a kölcsönös bizalom jeleként nekem is beszélnem kell majd a múltamról, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogok nyílni neki. Azt pedig végképp nem, hogy ez ilyen könnyen, zökkenőmentesen fog menni. Levetem végre azt a piszkos fekete kabátot, ami az alvilági üzleteim jelképévé vált, és elengedem magam. Elengedem William Doherty-t, azt a mélyen nyugvó férfit, akivel még az sem találkozhat, aki az autókereskedésébe tér be, vagy aki a baráti körének tagja. A kényelmetlen érzést annak köszönhető, hogy olyan területre tévedtem, amelyet már nagyon régóta egyedül járok. Olyan ez, amiről nemhogy a közeli barátaimnak, még a testvéremnek sem beszéltem, Larisa most ezt mégis előhozta belőlem. És a legfurább az, hogy jól is esik beszélni róla. - Sajnos nincs minden kérdésedre válaszom. Valószínűleg ott lapult bennem ez a sötétség már régen is, csak kellően mélyen - ez pedig, mint dzsinn a lámpásból, szabadult ki, amint lehetőséget kaptam igazságot tenni a családom gyilkosai fölött. - Lehet igazad van. De ezeket a szavakat ne felejtsd el magadon is hasznosítani! - ugyanis minden, amit mondott, azt őrá is lehetne aggatni. Csak míg én menekülök a rendőrök elől, ő az üldöző szerepében van. Az viszont kétségtelen, hogy a nyugalom mindkettőnknek kijárna. - Nem mondanám - elsődlegesen elég rövid választ adok neki, amit csak egy nagyobb sóhajtást követően folytatok. - Két dolog is közrejátszott ebben. Az egyik, hogy volt egy pont, aminél közelebb nem engedtem senkit. A másik pedig az, hogy úgy éreztem, ha a… szerelem rám akar találni, akkor majd rám fog a maga idejében, a maga helyén, a megfelelő emberrel. Lehet, hogy sok lehetőséget kihagytam a nagy eltaszításaimnak köszönhetően, de… nem tudom. Talán még akkor és ott nem álltam rá készen - hogy ez a legutóbbi eset óta változott-e bármit, képtelen lennék megmondani. Jó másfél éve volt egy beosztottam –az autókereskedés berkein belül -, akivel már-már túlságosan sokszor képzeltem el magamat egy kapcsolatban, és aki miatt úgy éreztem, talán képes lennék otthagyni ezt az életet… amaz viszont újra visszahúzott. De talán jobb is van ez így. Senkinek nem kell ekkora terhet cipelnie, ami velem és a piszkos ügyleteimmel kapcsolatos, csakis nekem.
Kétség sem férhet hozzá, hogy mennyire akarom Larisát, ugyanakkor nem szeretném, ha azt gondolná rólam, ki akarom használni jelen állapotában. Nem azt ajánlom neki, és nem is úgy, mint a legutóbbi alkalomnál, ezt valószínűleg mindketten belátjuk, ahogy azt is, hogy jelenleg mennyivel másabb a szituáció. Nem csak egy gyorsmenetre vágyok, mint akkor, hanem hogy minél hosszabb ideig csűrjük-csavarjuk egymás fejét, és úgy, illetve addig kínozzuk a másikat, amíg az erőnkből tellik. Amint pár másodpercen belül kétszer is meggondolja magát, végezetül a karjaimba bújik, már én sem fogom vissza magam. Tudom, hogy nem bírtam volna ki a szobájáig vezető rövid utat, ezért inkább a kényelmesnek tűnő kanapét választottam a folytatás helyszínéül. Miután ellenkezést nem tapasztalok tőle, tudom, hogy nem hoztam rossz döntést. Csókolom, simogatom, viszont képtelen vagyok elszakadni attól a ténytől, hogy ez az egy szál törölköző most mekkora akadálya mindennek. Egyszerűen ki tudnám oldani én magam is, viszont ha ezzel a kérésemmel egy kicsit tovább tudom nyújtani az aktust, akkor élni fogok vele. A mosolyát látva bennem is hasonló reakció váltódik ki. Ahogy kioldja az átázott anyagot, és a földre ejti, hátradőlök pár pillanatig, és végigtekintek rajta. Talán még egy halk hűhá-t is megejtek a látvány befogadását követően. - El tudnám nézni ezt a látványt bármeddig - ezt már a szemeibe tekintve jegyzem meg. - Ha már egyszer ilyen szépen kéred… - mosolyodom el ismét. Kétlem, hogy neki hozzám hasonló türelme lenne, így ha nemmel válaszoltam volna a kérdésére, akkor is rövidesen megszabadított volna a maradék ruhadarabomtól, de ez a tudat csak még vadítóbbá teszi az egészet. Miután a cipzár lehúzásra került, éppen annyira emelkedik csak fölém, hogy kényelmesen le tudjam tolni a nadrágot magamról, olyan térdhajlatig, ami után már inkább a lábaimmal segítem a további eltávolítást. Nem szeretem, ha rajtam van bármi. Számomra még a gyorsmenetek is teljesen csupaszon telnek. Hol izgat engem az a plusz fél perc, ami a ruhátlanná tétellel, és ruhafelvétellel telik? Mindig megmozgat bennem valamit, ha azt látom a másik félen, amit most Larisán. Ahogy végigtekint rajtam, a mellkasomon, hasamon, a férfiasságomon, és egyszerűen ordít róla, hogy mennyire vágyik a folytatásra… Úgy érzem, úgy látom rajta, hogy erre a most ránk váró érzésre neki sokkalta nagyobb szüksége van, mint nekem. Ez viszont közel sem jelenti azt, hogy én ne vágynék rá legalább ugyanannyira. Felsóhajtok, ahogy visszaereszkedik rám, és érezhetővé válik az ágyékunk találkozásakor, hogy mennyire készen áll a folytatásra. Általában nem vetem meg az előjátékot, sőt, kifejezetten szeretem, de most erre úgy tűnik, se szükség, se igény nem lesz. Ennek a ténynek az ismerete csak bennem is tovább növeli az izgalmat. A sóhajom kitart még a csókban is, amibe engem invitál, tenyereimet közben a fenekén pihentetem. Érzem, ahogy újra emelkedik, és egy halk nyögésbe fúló sóhajjal fogadom, ahogy megérzem a forróságot a férfiasságom körül. A maradék levegő is kifut belőlem, ahogy minden óvatosságot nélkülözve fogad teljes mértékben magába. Erre a megmozdulására végképp nem számítottam, de megtanulhattam volna már a rövid együtt töltött időnk alatt, hogy nem szabad alábecsülnöm Larisát, úgyis mindig képes lesz meglepni valamivel. Ért hozzá, hogyan korbácsolja egyre feljebb a vágyaimat, az biztos. - Utálni fogsz ezért… - sóhajtom bele az ajkaiba pár perc múltán, mikor a mozgásának köszönhetően érezni kezdem, ahogy egyre hevesebben haladok a kielégülés felé. A szavaimat tettekkel magyarázom, és akármennyire is fájdalmasan nehéz most elszakadnom tőle, megteszem. Óvatosan magam mellé döntöm a kanapéra, és kihúzódok belőle. Nem hagyok se neki, se magamnak túl sok pihenőidőt, rögtön mozdulok, térdeimet a földre helyezem, lábait pedig széttárom, hogy ajkaimmal férhessek oda hozzá és ízlelhessem meg teljes egészében. Csiklójára simítom a nyelvemet, és körkörös, ingerlő mozdulatokat kezdek el végezni rajta, miközben tenyeremet felvezetem a hasán, egészen a melléig, amibe belemarkolok. Óvatosan szerettem volna, de úgy fest, túlságosan is átjár az irányába érzett vágyam. Hol lassabban, hol gyorsabban ingerlem a nyelvemmel, és az ajkaimmal, majd az egyik ujjamat is csatlakoztatom a kényeztetéséhez. Képes lennék egészen a kielégülésig ingerelni, de az már csak rajta múlik, hogy a határ átlépése előtt, vagy után állok le a teendőimmel. Ekkor viszont felkúszok hozzá, és férfiasságomat a legérzékenyebb pontjához dörgölve csókolom meg újra. - Nos… folytathatjuk, ahol abbahagytuk? - kérdezem játékosan, kiéhezve, ahogy az alsó ajkát fogaimmal megkaristolom.
- Hát… köszönöm, hogy így gondolod. Még ha én nem is feltétlenül tudom osztani a véleményedet ezügyben. De ahogy mondani szokták, kevés dolog van az életben, ami szimplán fekete vagy fehér - heh… és erre talán én vagyok a legjobb példa. Nem olyan egyszerű az én életutam, és életszemléletem, mint ahogy a hozzá hasonló rendőrök, nyomozók gondolják. Nem kel fel az ember egyszercsak úgy, hogy mától én rossz leszek, és csakis rosszat fogok tenni, annak valószínűleg van valamilyen háttértényezője is. Arról egy kész doktori disszertációt lehetne írni, hogy kit-mi vesz rá a bűnözésre, esetemben azonban egy olyan trauma és egy olyan negatív hatástényező (a testvérem) volt az események katalizátora, ami a saját, addig is meglévő, de ügyesen elnyomott hajlamomat olyan szintekre emelte, ami… ami azzá tett, aki ma vagyok. Lenne visszaút? Persze. Látom-e a visszautat? Talán… - Ugyanakkor képes az addig javíthatatlannak tűnő, széttöredezett darabokat is összefoltozni - hangozzék ez akármennyire is nyálasan. Tudom, milyen szerelmesnek lenni, és tudom, hogy mikre képes ez az érzés. Bonyolíthatja a dolgokat, igen, de a pozitív hatásai fölött badarság lenne csak úgy átlendülni.
[…]
- Ez a nadrág le fog kerülni, Larisa, a segítségeddel, vagy anélkül. Ez egy olyan tény, minthogy a Föld kering a Nap körül - és aztán ahogy az a Nagy Könyvben meg volt írva, erre ténylegesen sor is kerül. A dolgok aztán úgy felgyorsulnak, hogy már-már követhetetlenné válik, hogy valami egy perc, vagy két másodperc leforgása alatt történik meg. Éreztem a hirtelen jött feszültséget rajta, mikor eltávolodtam tőle, de minél hamarabb biztosítani akartam arról, hogy eszem ágában sincs magára hagyni, ezért ahogy csak tudtam, már munkához is láttam. Ő azonban úgy fest, velem ellentétben sokkal céltudatosabban éli meg ezt az együttlétet. Nem mintha ezzel egyébként gondom lenne, hisz úgy vélem, bőven lesz még rá lehetőségünk, hogy minél kínzóbban, és minél hosszasabban játszhassunk a másikkal. Ettől függetlenül nem szívesen okoztam volna csalódást Larisának azzal, hogy idejekorán elsülök, így mindenképpen szükségem volt egy kis pihenőidőre, amit az ő ingerlésével próbáltam kitölteni. Legalább egy kicsit sikerült megismernem, hogy egy-két mozdulatra miként reagál a teste. Erre jó lesz később építkezni. Újra felsóhajtok, amint magába irányít, és a stafétabotot átvéve ismét mozgásba lendül. A célomat valamelyest sikerült elérnem az előzőkkel, hisz érzem rajta, hogy mennyire határozottan igyekszik pontot tenni az i-re. Egyikünknek sem szükségeltetik már kiváltképp sok idő, mégis ő az, aki először megy el. A szorításaitól felszisszenek, de inkább tudható ez be annak, hogy mennyire tetszik a hevessége, semmint annak, hogy bárminemű fájdalmat okozna vele. Mosolyogva pillantok le rá, ahogy próbálja összeszedni magát az orgazmust követően, és érzem ugyan odalent a lüktetését, próbálom tartalékolni magam, és nem követni őt. Magamat kínzom azzal a tervvel, ami most a gondolataimba kúszik, de merem remélni, hogy ki fog fizetődni. Ha esetleg ennek ellenére mozogni szándékozna, engem is próbálva a kielégülés felé terelni, akkor óvatosan, de biztosan megállásra késztetem. Mosolyogva simítom ki az izzadtságtól az arcába ragadt hajtincseket, mielőtt egy gyors csókot lopnék tőle. - Csak élvezd ki. Lesz még lehetőségem nekem is sorra kerülni - és akármennyire is vágyok a folytatásra, egy kis időre hagyom, hadd pihenjen. Csókot kérek tőle, hosszasan veszve el az ajkaiban, ahogy továbbra sem mozdulva ki belőle tartom ott az ölemben. Ujjvégeimmel alig-alig érintve simítgatom fel-alá a gerince mentén a hátát, másik karommal pedig a derekát fogom át, ölelem, és apró, levezető csókokat lehelek az arcára, nyakára. Ha úgy érzi, két percig van erre szüksége, akkor addig csinálom, ha tízig, akkor addig. Amint ez a pont elérkezik, újra a szemeit keresem. - Tudom, hogy nemrég zuhanyoztál, de mit szólnál egy ismétléshez? Kicsit… megizzadtunk az elmúlt perceknek köszönhetően - nevetek fel kedvesen, hangom lágyan cseng, kifejezésem gyengéd, a következő mondatom elején azonban csak-csak felvillan a szemeimben a pajkosság. - Ráadásul segíthetnél nekem valaminek a… megtisztításában. Ha gondolod - az viszont biztos, hogy akkor és ott már nem fogom tudni visszafogni magam úgy, mint ahogy előbb sikerült. Az is csodával határos volt - hát még ha belegondolok, mire lehet képes a kezével, neadjég a szájával… már a gondolattól is másfelé kezd áramlani a vér a testemben. Egy hosszas, szenvedélyes csókra hajolok hozzá, ezzel együtt próbálva a tudtára adni, hogy mennyire nem csak a tisztálkodásra értettem az előző megszólalásomat. - Tehát, mit szólsz hozzá? - kérdezem mosolyogva.
Lehet, hogy sok tekintetben lényegretörő vagyok, de egyszerűnek még így sem mondanám magam. Az egy dolog, hogy mit közlök valakivel tettel és/vagy szóval, az pedig egy teljesen másik, hogy emögött milyen tartalom bújik meg. A munkámban általában ezzel nem szokott gond lenni, eddig is boldogultam, és valószínűleg ezután is hasonlóképpen fogok ténykedni. Azonban úgy fest, hogy a magánéletben ez a viselkedésforma… lehet változtatásokat fog igényelni. Vagyis biztos. - Kérlek! - lágy mosolyt ejtek meg felé, már-már kikérve magamnak a kétkedést, miszerint ennek nem lesz folytatása. Tudom, hogy ez nem egy emberen múlik, de eddig nem láttam arra utaló jeleket, hogy ő ezt ne élvezte volna, és ne vágyna többre. Először legalábbis így tűnt. Érzem, hogy van valami, ami megváltozott az elmúlt percekben, de képtelen vagyok megfogni, mi lehet az. Abban egyezek ki magammal, hogy biztosan megint csak túlgondolom, és Larisa egyszerűen ilyen a szex után. Nem állok le, továbbra is óvatosan csókolgatom, és cirógatom, próbálva segíteni számára a levezetést. Jobb nem belegondolni, hogy ezt mennyire gondoskodóan teszem, még a végén megrémülnék, hogy ez mit hordoz magában. Mint ahogy villámcsapás, egyszer csak felpattan rólam, aztán csapot-papot maga mögött hagyva hátat fordít nekem, és elvonul a fürdő felé. Kikerekedett szemekkel, lefagyva tekintek utána. Miután sikerült egy kicsit magamhoz térnem, még fel-alá nézegetem a szoba falait, sarkait, hogy nem a kandikamera kapott-e le éppen minket. Mi a fene volt ez? Ahogy a csapot megnyitja, és elered a víz, automatikusan indulok utána. Továbbra is teljes értetlenségben állok meg az ajtóban, miután azt bezártam, és Larisára pillantok. Ahogy szavakba önti a gondolatait, még mindig halvány fogalmam sincs arról, hogy mi rosszat tehettem. Óvatosan, de határozottan indulok meg felé, bár a következő megjegyzése egy pillanatra megtorpaszt. Rögtön megvilágosodom, hogy mi a probléma forrása, és legszívesebben elsüllyednék a Föld alá, hogy a cselekedeteimmel ilyen felvetéseket vertem a fejébe. Eszem ágában nem volt ennyire tropára vágni az este hangulatát, épp ellenkezőleg. Felsóhajtok, és megrázom a fejemet, mielőtt mit sem törődve a hely szűkösségével, be nem lépnék mögé. Tudom, hogy nem két emberre van kitalálva ez a hely, de amilyen szorosan simulok a hátához, amint karjaimat két oldalról átvetem a hasfalán, és egy apró csókot nyomok a nyakszirtjére, talán még el is férünk. Ennél messzebb amúgy sem akarok menni tőle. - Larisa, te itt valamit nagyon félreértettél - a pillanatnyi levegővételnyi szünet, és az elmondott szavak azonban valószínűleg a nyugtatás helyett csak még nagyobb feszültséget rónak rá, ezért nagyon gyorsan folytatom. - Nem azért állítottalak le, mert ne akartam volna átélni veled ezt a csodás érzést. Szinte minden porcikám kívánt… kíván téged, és szinte az összes érzékszervem rád van hangolódva. Tudom, hogy elég lett volna csak egy kicsit mozognod még rajtam, és én is követlek az élvezetekben - nem hagyok neki lehetőséget, hogy válaszoljon, közben azonban odanyúlok a tusfürdőjéért – vagy kiveszem a kezéből -, és gondosan elkezdem beledörzsölni a bőrébe a kemikáliát. Az érzékenyebb pontokat kihagyom, mert nem akarom, hogy megint félreértsen akármit is. - Láttam, hogy számodra mekkora egetrengető megkönnyebbülésként ért fel az orgazmus, és szerettem volna ugyan, ha folytatod, mégis úgy gondoltam, hogy megérdemelsz egy kis pihenést egy ilyen vad hajsza után. Arról nem beszélve, hogy nem vagyok egy túlontúl egyszerű ember, és ezt is valószínűleg túlgondoltam. Úgy gondoltam, hogyha meglátod, nem csak a saját kielégülésem miatt vagyok veled, hanem elsődlegesen a tiédet tartom szem előtt, akkor talán másként fogsz rám tekinteni. Talán kicsit pozitívabban. Nem tudom… túlgondoltam, de az biztos, hogy nem akartalak ezzel megbántani. És sajnálom, ha mégis sikerült. De szerinted miért csókolgattalak, miért simogattalak úgy, ahogy tettem? Nem azért, mert bűntudatom lett volna, hanem mert szerettem volna tudatosítani benned, hogy nem csak a testedre vágytam akkor és ott. Nem csak annak akartam örömet szerezni - ezzel együtt pár apró, gondoskodó csókot lehelek a vállára, mielőtt folytatnám. - Másrészről pedig úgy voltam vele, hogy ha később szeretted volna folytatni, akkor lehet még rá lehetőségünk. Még hogy csalódást, kérlek, Larisa! Őszintén vallom be, hogy amennyire abban a gondolatban érkeztem, miszerint ma a saját ágyamban alszom, most másra sem vágyom, minthogy melletted ébredjek fel holnap reggel. Ennyire okoztál csak csalódást - ha már eddig is őszinte voltam vele, nem most fogok elkezdeni hazudozni. Minden szavam valós, és merem remélni, hogy ezt a testbeszédemből, a tetteimből, és a hanghordozásomból is érzi.
Ritka az, hogyha bárminemű félreértés következik be a viselkedésem, vagy a gondolkodásom miatt, akkor én magyarázkodni kezdek. Általában nem foglalkozok annyira az emberekkel, hogy úgy gondoljam, megéri lefutni ezeket a hosszas köröket. Larisa azonban… nem tudom. Ő számomra azóta egy kérdéses pont az életemben, mióta megismertem, a mai este azonban még engem is összezavart. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz ehhez a nőhöz, és szívesen a végére járnék, hogy ez vajon mit jelenthet az elkövetkezőkre, ezért kivételt teszek. Utána megyek, mert szeretném megtudni, hogy mit ronthattam el, és hogy ezt miként tudom korrigálni. Szerencsére nem tűnik olyan javíthatatlannak a helyzet, mint elsőre gondoltam, ezért akcióba lendülök. Közelebb lépek hozzá, szeretgetni-cirógatni kezdem, törődést biztosítok számára, és cserébe nem várok el semmit, csak hogy hallgasson meg, és közösen döntsünk ha másról nem is, de legalább a ma estének az alakulásáról. - Ilyenek vagyunk mi. Legközelebb maradjunk inkább annál, hogy megmondjuk, mi bánt, mintsem ilyeneket játszunk - búgom a fülébe, ahogy egy apró csókot lehelek az amögötti területre. Lágy mosollyal az arcomon fogadom a fordulását, kezem aztán a derekán pihen meg a továbbiakban. - Ó, Larisa! Éreztél, vagy hallottál bármi erre utaló jelet? Épphogy nem téptelek szét, annyira jó volt - nevetek fel, még annak ellenére is, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Neki is elég csak visszagondolnia arra, mik történtek az elmúlt percekben a zuhanyzóba érkezés előtt, és rögtön meglátja, hogy egyáltalán nem arról van szó, amit ő gondol. - Nem csak azért. Azért is, hogy örömet okozzak neked, hogy elfelejtessek veled mindent, és hogy a nyugalmon, a békén, illetve az élvezeteken kívül ne maradjon időd, vagy lehetőséged máson járnia az eszednek - erre nem csak neki, nekem is szükségem van. Ha épp vele foglalkozok, akkor nem agyalok azokon a gondolatokon, amik abban a pár másodpercnyi különlétben fogtak el, amíg ő magamra hagyott a kanapén, és elindult a zuhanyzóba. Tartok attól, hogy mit találok, ha kellően mélyre ások, hisz tudom, ez közel sem olyan vonzalom, mint amit a többi nő iránt érzek, akivel megfordulunk az ágyban. Lepillantok a kezére, mikor az megáll, majd mosolyogva nézek vissza a szemeibe. - Még te beszélsz? - halkan felnevetek, a kezének helyzete pedig rögtön beindít bennem olyan folyamatokat, amiket ha akarnék se tudnék jelen csupasz állapotomban leplezni. Na igen. Vele ellentétben engem nem ért el a kielégülés, és ilyenkor túlontúl érzékeny vagyok még a legapróbb érintésekre is. Az pedig, hogy ilyen közel ért azon pontomhoz… nem segít. A derekáról az arcára simítottam a tenyeremet, ahogy tekintetét az enyémre irányítottam. - Az ügyünkkel ráérünk később foglalkozni - felelem féloldalas mosollyal az arcomon, és közelebb hajolok hozzá, hogy egy lassabb, szenvedélyesebb csókot kérhessek tőle. Tenyerem arcáról a tarkójára simul, másik az oldalára, és ha ő nem szakad el, akkor egészen addig csókolom, míg levegővel bírjuk. - Amondó vagyok, hogyha ez az első és utolsó közös esténk, akkor élvezzük ki azt a végsőkig. Hosszú még az este, de nincs vesztegetnivaló időnk. Mit szólsz hozzá? - alig szakadva el az ajkától kérdezem ezt tőle, mélyen a lélektükreibe pillantva. Pár pillanatnyi időt hagyok neki, hogy feldolgozza a szavaimat, végül aztán újra az ajkaira hajolok. És talán az oldalán pihenő kezemet is megmozdítom, hogy az ő tenyere is megtalálhassa a megfelelő helyet rajtam, ott kicsit lentebb…
Kezdőlap
