Közel két hónap telt el, mióta felajánlottam az FBI-ügynöknek egy visszautasíthatatlan lehetőséget. Én legalábbis így gondoltam. Ennek ellenére ő nem keresett, nem próbált elérni, de még csak a nyomomba sem eredett, hogy legalább engem lebuktathasson. Nem tudom, hogy mit érhettem el nála azzal a találkozással, de ahogy a helyzet is mutatja, nem sokat. Ő folytatja a maga nyomozását, és én is így teszek. Egy ideig még türelmes is voltam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem várhatok örökké a hívására. Ahogy már akkor is megígértem magamnak, vele vagy nélküle, de le fogom zárni ezt az egészet. Az idő azonban ellenem dolgozott. Sorra sikerül elkapnunk a terrorszervezet tagjait, de minden egyes nyom legalább három elágazást hordoz magával, miközben az üzletnek sem szabad leállnia, mégis kellő prioritással kell kezelni a tolvajokat. Nem könnyű, annyit elmondhatok. Minden alkalommal, mikor úgy érzem, már szinte karnyújtásnyira van a megoldás, újabb komplikációk adódnak. Jól jönne Ambani segítsége, vagy legalább a sajátos nézőpontja, mert akkor lehet én is hatékonyabban tudnám elosztani az embereimet, és gyorsabban haladhatnánk. Sokszor nagyon közel jártam ahhoz, hogy újra felkeressem, de a makacsságom, illetve a testvérem mindig észhez térített. Ha újra felkeresem, azzal azt fogom sugallni, hogy elveszett vagyok, és szükségem van a segítségére. Jól jönne, az tény és való, a szükség szót viszont túlzás lenne állítani. A hívás váratlanul érkezett, mégis örömmel telve fogadtam. Megbeszéltük a találkozó helyét – ami nem más, mint a házam -, az idejét, és innentől kezdve nem volt más teendőm, mint várni. Épp a zuhany alól léptem ki, mikor meghallottam a csengőt. Tudtam, hogy ki van az ajtó másik felén, szóval éppen készen lettem volna gyorsan felkapkodni magamra a ruháimat, mikor… elkapott a kíváncsiság. Az eredeti tervem helyett csak rátekertem magamra a törölközőt, és még egy kisebbel a kezemben, a hajamat törölve nyitottam ki az ajtót, és mosolyodtam el. Nem kerüli el a figyelmem, hogy úgy mér végig engem, mint ahogyan én tettem azt vele két hónappal ezelőtt. A szemeimbe azonban nem néz. Ez frusztrál. - Ms Ambani! Mindig öröm látni egy ilyen szépséget egy ehhez hasonló, esős éjszakán! - miért van az, hogy mi nekünk mindig vagy eső után, vagy eső közben kell találkoznunk? - Fáradjon csak beljebb! - azzal együtt félrelépek az ajtóból, és beengedem magam mellett. - Mégis meggondolta magát az ajánlatommal kapcsolatban? - érdeklődök, ahogy kattan a kulcs a zárban, és a közelébe lépek.
Nem tartottam attól, hogy ha elhívom a házamba, akkor azzal magam alatt vágom a fát. Ez a bejelentett lakcímem, amit a szövetségiek is ismernek – és amit pontosan ezen okból használok szigorúan csak lakhatási célzattal. A piszkos üzelmeimet csak akkor hozom ide, mikor feltétlenül szükséges, és akkor sem hosszú ideig. Keresgélhet ő itt, amit csak akar, úgysem fog találni semmit, csak egy átlagos, középmodern, mégis minimalista házat. Nem az átlagosság látszatát akarom ezzel növelni, csupán nem vagyok kimondottan a fényűzés híve. - Nem, Ms Ambani, pontosan magácskát vártam - kimondottan jót szórakozok a zavartságán, még ha ennek csak a töredékét is mutatom ki nyílten. Lám-lám! Ki gondolta volna, hogy a hetekkel ezelőtti elhatározott, magabiztos ügynök mégiscsak rendelkezik emberi érzésekkel, földi vágyakkal? Már kezdtem azt hinni, hogy szigorúan a munkának él, a férfiak pedig hidegen hagyják. Nem szeretek tévedni, de ez az információ még számomra is örvendetes. - Pontosan ezért adtam a mobilt - mondanám, hogy már akkor is öt lépéssel előtte jártam, de ezzel még magamnak is hazudnék. Nem tudtam, hogy fel fog hívni, csupán reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb észhez tér. Mint azt a helyzet mutatja, sokat kellett gondolkoznia rajta, de végül csak engedett a csábításnak. - A kevésbé túlfűtöttel szerintem máris elkéstünk - felelem ugyanazzal a sokatmondó mosollyal, amivel az eddigi rövid ittléte alatt folyamatosan fogva tartottam. Nem egy hatalmas diadal, amit most tapasztalok rajta, de határozottan olyasvalami, amit akár még fel is használhatok – vagy ha más nem, szórakozhatok vele egy kicsit. Természetesen nem kerüli el a figyelmemet egyetlen félrepillantása sem, de még egyelőre nem reagálok rá semmit. Ez viszont hamar meg fog változni, mert még én is tudom, hogy nem maradhatok így sokáig. - Ha el akar menni, ahhoz a kulcs sem ártana - amit a szavaim befejeztével, az ujjamon megcsengetve lengetek meg előtte, mielőtt összezárulna körülötte az öklöm. Ahelyett, hogy engednék a kérésének, tovább játszadozom vele, úgy kezdek el körülötte körözni, mint a ragadozó, aki épp a prédáját próbálja becserkészni. Tekintetemet hol az arcán, hol egyéb testtájékain pihentetem, mondván megtehetem, hisz így leszünk egálban. - Tényleg szeretné, hogy felöltözzek? Ne áltassa magát, Ms Ambani, látom én, hogyan néz rám, és csak sejtem, milyen gondolatok járhatnak a fejében. Elgondolkozott azon, hogy ha nem rólam lenne szó, akkor már rég levetkőzte volna a gátlásait, és leszedte volna rólam ezt a fene törölközőt, hogy aztán egy kis időre elfeledhesse minden búját. Tévednék talán? - a szavaim befejeztével éppen előtte állok meg, két kezemet az ajtóra helyezve, a testem és a bejárat közé szorítva az ügynököt. Sokat sejtető tekintettel pillantok le rá, és nyalom meg az alsó ajkamat. Nem sokáig tartom bezárva, és néhány pillanattal később már távozok is az aurájából. - Ne aggódjon, csak szórakozom. Részben - vonok vállat egyszerűen, majd végre egy kis komolyságot húzok az arcomra. - Foglaljon helyet a nappaliban, jövök mindjárt - a célomat már sikerült elérnem az előbbi kis színjátékkal, minden mást pedig meghagyok a maga idejére. Alig egy perccel később már vissza is érek nadrágban, illetve egy könnyed anyagú, szürke rövidujjú ingben, amelyet a helyzet ellenére sem gombolok össze. - Mivel kínálhatom meg, Ms. Ambani? Egy kis vízzel, üdítővel, esetleg valami ütősebbel? - kérdezem, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Ha kér valamit, megkapja, ha nem, akkor csak egymagamban, kezemben egy pohár vízzel térek vissza és foglalok helyet a kanapén. - Mondanám, hogy térjünk rá a tárgyra, de előtte szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nincsen bedrótozva. Sosem lehetünk elég biztosak, nemde? - halványan elmosolyodom, lábamat keresztbe rakom, mindezek ellenére azonban teljesen komoly vagyok a kérésemben. - Ráadásul így fair. Én már megmutattam, és még most is mutatom, mit rejteget a felsőm anyaga, most magácskán a sor - nyilván nem azt kérem tőle, hogy vetkőzzön le előttem, de azt viszont neki is meg kell értenie, hogy a biztonságom, és a szabadságom érdekében ennek egy szükségszerű lépésnek kell lennie.
Őszinte leszek, mikor a helyszín gyanánt a saját lakásomat jelöltem meg, eszem ágában sem volt, hogy így fogadjam, vagy hogy az üzletet bármilyen más irányba elvigyem. Hirtelen jött ötlet volt, hogy közel egy szál semmiben nyissak előtte ajtót, és megnézzem, ez vajon milyen hatással van rá. Nem vagyok eltelve magamtól – talán egy kicsit -, az adottságaimmal azonban teljes mértékben tisztában vagyok, melyek fenntartásáért napi-kétnapi szinten dolgozom. Nem állítanék igazat, ha most azt mondanám, ezt egy-egy ügyfelemnél sem használtam még ki korábban. Na de mit ad a Sors, még egy FBI ügynökkel is? Elvigyorodom a reakcióját látva, és a szavait hallva. Parancsolni akar nekem, de közel sincs már meg az az él, az a határozottság, vagy magabiztosság, amit a legutolsó találkozásunkkor tapasztalhattam. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ez lenne a vágya, és nem csak magát akarja ezzel valamennyire visszaterelni a földre. A szétnyíló ajkak, a menekülés hiánya, a megbabonázott tekintet, amivel engem figyel… mit ne mondjak, ez még nekem is imponál. Nem állt szándékomban ugyanolyan módon folytatni az előbbi kis színjátékot, mint ahogy azt az imént tettem, de tudtam, hogy az előbb tapasztaltakat még meg fogom említeni, illetve ki fogom használni. A felsőmet is valami ilyen indokból hagyom begombolatlanul. Látom ám a mosolyát, és hogy merre is tekint a szemeivel – bár hogy ez szándékos, vagy ösztönös-e, azt nem tudom kivenni. Kiöntöttem hát neki a whiskyt, és még helyet sem tudtam foglalni, mire ő végzett az adagjával. - Jobb lesz, ha idehozom az üveget is - nevetek fel halkan, röviden, majd pár pillanattal később már a behűtött whiskys üveg talpa koppan a dohányzóasztalon. Lerakom a saját italomat, a kupakot lecsavarom, és öntök még egy pohárral az ügynöknek. Szokatlan kérés, vagy sem, de annál szükségszerűbb, amit a következőkben igénylek tőle. Nem várom el, hogy levetkőzzön, bár hazudnék, ha azt állítanám, nem lenne kedvemre. Várnám az ellenkezést, vagy hogy hátat fordítson nekem, és arra hivatkozva távozzon valami úton-módon a lakásomból, hogy ez milyen rossz ötlet volt. Mindezek ellenére meglep, hogy csendben elfogadja, mi több, még kifejezetten közel is kerül hozzám. Kíváncsian, de továbbra is rezzenéstelen arccal figyelem az arcát, egészen addig, míg el nem kezd megszabadulni a felsőtestét takaró ruhadaraboktól. Nocsak-nocsak! Sok mindenre számítottam Ms Ambanival kapcsolatban, de erre abszolút nem! Hogy hidegen hagy-e a látvány, ami fogad? Pont annyira, mint amennyire őt az én fedetlen felsőtestem. A szemébe nézek először, de aztán dicsérő tekintettel, és egy megerősítő hümmögéssel szalad lentebb a tekintetem a dekoltázsára. Nem semmi idomokkal van megáldva, annyi biztos. Az előbb még nem akartam tőle semmit, de most? Ezzel szemben nem teszek semmit. Hagyom, hogy begombolja az ingemet, és csak akkor szólalok meg, miután végre az íriszeimbe fúrja a sajátjait. Nem engedem, hogy eltávolodjon, helyette belekarolok a derekába, és a váratlanságot kihasználva húzom közelebb magamhoz, egészen pontosan az ölembe. - Ó, Ms Ambani, magának viszont nagyon is jók a módszerei! - szólalok meg vigyorogva, ahogy óvatosan, szinte éppen csak hozzáérve simítok végig a gerince vonalán, ajkaimmal alig pár centiméterre az övéitől. - Ne legyen semmi rossznak az elrontója. Egyértelmű, hogy nem hagyjuk hidegen egymást, hát miért ne használnánk ki ezt a szokatlan vonzalmat, mielőtt rátérnénk az üzletre? Nem csak szomjas volt, érzem én, hogy ki is van éhezve! Mellesleg… - a következő pillanatban már a melltartója csatjánál van az egyik kezem, amit gyakorlott, gyors mozdulattal oldok ki. - Van még pár pont, ahol el lehet rejtve az a mikrofon. Szeretek biztosra menni - duruzsolom az ajkaiba, arcomon továbbra is kaján vigyorral lehelve aztán egy lágy csókot az állkapcsára, egyik tenyeremmel felszabadítva a nyakát a nedves hajától, amibe szintén rezzenéstelenül csókolok bele. A kezeim mindeközben az oldalán simítanak végig, egészen a combjáig, ahol aztán megpihennek.
Még engem is meglep, hogy mennyire felcsigázta a fantáziámat Ms. Ambani jelenléte. Kész lennék félredobni az üzletet, és még a saját biztonságomat is egy egy felejthetetlen éjszaka reményében, akármennyire is tudom, hogy jobban eszemnél kellene legyek. Vágytam rá, hogy további felesleges szócséplés helyett rögtön egyről a kettőre lépjünk, amiről egyszerre tettek tanúbizonyosságot az érintéseim, és a csókjaim, amikkel őt illettem. Épp ezért ér váratlanul, mikor az eddigi találkozásainkkal ellentétben végre ő lesz az, aki erősebbnek, és akaratosabbnak bizonyul. Talán egy pillanatra kiül az értetlenség az arcomra, de ez hamar átfordul egy játékos vigyorba, mikor felmerülnek bennem a folytatással kapcsolatos lehetőségek. Ha macska-egér játszmát akar játszani, én állok elébe! - Vigyázzon, mert a szaván fogom! - engedek a távozásnak, arcomon továbbra is kaján mosollyal figyelve a távozását. Ha most nem is történt semmi, erősen kétlem, hogy ennek ne lenne később folytatása. Hogy ez a mai estét jelenti, esetleg az elkövetkezők valamelyikét, az nem számít. Az egyetlen dolog, ami igen, az az, hogy kell nekem. Ismerni akarom végre Larisát is, a civil, átlagos nőt, nem csak Ms. Ambanit, a karakán FBI-ügynököt. Hátradőlök a kanapén, az egyik lábamat újra ráhelyezem a másikra, és csendben figyelem, ahogy a fedetlen felsőtestet újra ruhák kezdik borítani. Valamilyen szinten elszomorít, hogy nem sikerült elérnem a kitűzött célomat, de ez nem fogja a kedvemet szegni egy pillanatra sem. Hallgatom a szavait, a figyelmemet azonban egy pillanatra sem kerüli el, hogy mennyire próbálja kivonni magát az előbbiek hatása alól azzal, hogy nem is nekem, hanem a falnak beszél. Hümmögök egy sort, mielőtt megszólalnék. - Akár elhiszi, akár nem, a múltkor már többé-kevésbé elmondtam mindent, amit tudnia kell - mert azt biztosra veheti, hogy nem fogom az orrára kötni az ellopott fegyverszállítmányt, ami a fő prioritásom ebben az ügyben. Egyelőre még nem tart itt a kettőnk közötti bizalom, és valószínűleg sosem fog. Fent hagyom a hangsúlyt a mondatom végeztével, ezzel is jelezve számára, hogy folytatni fogom még a gondolatmenetemet, de nem azelőtt, hogy felállnék ültömből, és odalépnék Ms Ambani elé, hogy végre ne a hátával kommunikáljak. Ha továbbra sem néz fel a szemeimbe, akkor én leszek az, aki mutató-, és hüvelykujja közé csippenti az állkapcsát, majd magára emeli a tekintetét. - Máris jobb! - mosolyodom el lágyan, a kelleténél pár pillanatnyi idővel tovább pihentetve rajta az ujjaimat. - Elismétlem a két hónapja elhangzottakat. Útban vannak, mert érzem, hogy készülnek valamire, ami nem csak az üzletemre fog súlyos kihatással lenni, hanem valószínűleg ártatlan emberek, és gyermekek életére is. Maradjunk annyiban, hogy nem akarom megvárni, vajon igaznak bizonyulnak-e a megérzéseim - legnagyobb reményeim szerint ezt még időben meg tudjuk előzni. Közösen.- Hogy mi hasznom lenne magácskából… azt még egyelőre én sem tudom. Azon túl, hogy lepattintja rólam az FBI-t, ad egy újfajta megközelítést is a tettesek előkerítésével kapcsolatban. Átbeszéljük, hogy mire jutottunk, és aztán közösen döntünk amellett, hogy melyik nyom mekkora prioritást élvez. Jobban ismeri ezt a bandát, ezt még nekem is be kell látnom. Továbbá ezáltal én is jobban szét tudom osztani az embereimet, míg mi ketten közös erővel leszámolhatunk ezekkel a terroristákkal. Röviden és tömören erről lenne szó - igazából ennél több információt megosztani vele felesleges szócséplés lenne. Mindennek el fog jönni az ideje, de egyelőre abban kell biztosnak lennem, hogy ténylegesen bele akar-e vágni ebbe. - Tudom, hogy nehéz dolgot kérek, de ehhez elsődleges lesz, hogy ha másért nem, de a közös cél, és külön-külön mindkettőnk érdekét szem előtt tartva megpróbáljunk valamiféle bizalmat kialakítani egymás iránt. Én nem vájkálok tovább az életében, cserébe magácska igyekszik az FBI-t minél távolabb tartani tőlem - hogy ezt miként teszi meg, az már nem az én dolgom. - Mindezek mellett, ha úgy döntene bármikor, hogy ki akar lépni a törvénytisztelő polgár szerepéből, és engedni akar a ravasz csábításának, azt sem fogom felhasználni maga ellen. Nem mondanám feltett szándékomnak, hogy romba döntsem az életét, hisz tudom, milyen érzés végre bosszút állni azokkal szemben, akik… - nem, itt még nem tartunk, hogy a nejemről, és a gyermekeimről beszéljek neki. Lenyelem a szavakat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. - Ha megfelelnek ezek a feltételek, akkor… - elnyúlok a whiskys üveg, és a poharam felé, majd miután a vízzel végeztem, mindkettőnk poharát megtöltöm egy jó adag alkohollal, aztán koccintásra emelem a sajátomat. -… egészségünkre! - kitartva elé fogom a poharamat, várva, hogy az üvegek összeérintése megindítsa ezt a szokatlan kapcsolatot, ami az elkövetkezendő időszakban fog ránk várni.
- Igen, egy megérzésre építkezünk. Egy nyomós megérzésre, ami abból indult ki, hogy már több, mint két hónapja a városban tartózkodik egy terrorszervezet, akiknek legalább egy, de lehet két terrorcselekmény is a nevükhöz fűződik - felelem egy nagy sóhajtással, mielőtt normálisan is válaszolnék a kérdésére. - De ha ez nem elég, akkor illő lenne megemlítenem, hogy egy-egy rajtaütés során fegyvereket találtunk náluk. Ezt fűszerezze meg azzal, hogy néhány tagot elkaptunk, és kellően sok mindenre fényt derítettünk általuk. És nem, nem kell attól tartania, hogy hazudtak - erőteljes éllel vágom oda neki az utolsó szavakat, ezzel jelezve számára, hogy nem fogok erről többet beszélni. Nem fogom az orrára kötni az információszerzés részleteit, és valószínűleg ő sem akarja tudni. - A problémám is ebből eredeztethető, ami azt illeti. Elmondtak pár dolgot, amivel közelebb kerültünk a szervezet felleléséhez, de van, amit még az egyszerű gyalogok sem tudnak. Tisztában vannak vele, hogy valami nagy dobás lesz az ittlétük megkoronázása, de részleteket nem tudtunk kiszedni belőlük. Az a jobbik eset, ha még a vezetők is csak a tervezés fázisában vannak - mert ha már az előkészületeknél járnak, az jócskán lerövidíti a rendelkezésünkre álló időt. - Elmondtam már, és akár hisz nekem, akár nem, ez az igazság. Sokakkal üzletelek, és az egyik bizniszemből sem hiányzik, hogy az ügyfeleim kihulljanak egy ilyen katasztrófa miatt - ezzel ugyan nem hazudok, de nem is mondok el neki mindent. - Mit kellene eltusolnia? Kérem, hát nem egyértelmű? Bármit, ami visszavezethet hozzám, mert azzal egyenes úton kerül a kereszttűzbe magácska is. Nem várom el, hogyha meghúzom a ravaszt, akkor segítsen a nyomok eltávolításában, az nekem is megy. Egyszerűen kattanjanak le rólam a szövetségiek, és hadd csináljam a dolgomat anélkül, hogy velük kelljen foglalkoznom, és hogy mikor kapnak megint idegösszeomlást, majd visznek be valami mondvacsinált, rám sem bizonyítható indokkal - félő, hogy előbb-utóbb ki fog derülni az ellopott fegyverszállítmány, de arra mérget vehet, hogy nem én fogom neki elmondani. Legalábbis nem most, nem addig, míg az üzletet nyélbe nem ütöttük. Nem fog papírformára sor kerülni, az én munkakörömben a szavak, és az ígéret is felér egy szerződéssel. Nem véletlen, hogy ilyen kevés dokumentumot hagyok magam mögött, és azokat is a megfelelő helyen tárolom. Várom, hogy hozzám hasonlóan koccintásra emelje a poharát, de miután elkezd mesélni, rá kell jönnöm, hogy ez még nem most fog bekövetkezni. Leeresztem a karomat, és figyelmesen iszom a szavait, még ha a whiskyt nem is. Nem tudhatja, hogy a szavai milyen mélyre hatolnak a szívemben, és igyekszem is ennek bárminemű jelét eltitkolni. Sejtem, hogy mire megy ki a játék a hirtelen, semmiből érkezett monológjával, és nagyon nem tetszik a kitűzött út. - Sajnálom. Borzasztó lehetett megélnie ezt ilyen fiatalon - nem sokszor hagyok helyet az empátiának, de ez most az a helyzet, ahol úgy érzem, illő megengednem magamnak. Sóhajtok a szavai végeztével, és a pohara mellé helyezem a sajátomat is, mielőtt karba tett kézzel állnék meg előtte. - Rendben van, mesélek én is magamról, nehogy azt mondja, unfair vagyok - próbálok a lehető legdiplomatikusabban viselkedni, de ha jól figyel, végre felfedezhet bennem valami… emberségeset is. Nehezemre esik erről a témáról beszélni, amit mi sem mutat jobban, minthogy az elkövetkezendő fél percben csendben próbálom a szavakat találni, amivel belekezdhetek a történetembe. Sóhajtva pillantok aztán Ms. Ambanira. - Tizenegy éve még nagyon más személyiség voltam. Nem vágytam erre az életre, de az akaratomon kívül is az ölembe hullott. A bátyám, Mickey már jó ideje benne volt a sűrűjében, de próbált minden erejével távol tartani tőle. Egészen addig, míg… hogy fogalmazzak… a számomra fontos személyek rosszkor voltak rossz helyen. A feleségem, a lányom, a fiam, és a húgom, hogy pontosabban fogalmazzak. A gyerekek, mint ahogy a gyerekekhez illő, elszaladtak, és játszani szerettek volna, míg az anyjuk megtankolja az autót, de túlságosan messze kószáltak. Egy szó, mint száz, haza már egyikük sem érkezett, a következő útjuk a hullaházba vezetett. Le voltam törve, dühös voltam, és másra sem vágytam, minthogy elégtételt vegyek az elkövetőkön. Szükségem volt a testvéremre, aki mindenben támogatott, és segített megtenni az első lépéseket, hogy azzá váljak, aki ma vagyok - idegesen fújom ki az orromon a levegőt, majd szemeimet lehunyva veszek pár mély lélegzetet, mielőtt újra a nőre emelném a tekintetem. - Mint ahogy látja, tényleg nem vagyunk mi olyan különbek. Mindketten átéltük a magunk életének tragédiáit, amelyek aztán két külön irányba indítottak el minket - lemondóan nyúlok az üveghez, és töltöm meg a komódon pihenő poharát, majd a kezébe adom, és én is markomba szorítom a sajátomat. - Meg van elégedve? - kérdezem, ahogy újra megemelem a poharamat. Kevésbé ünnepélyesen, csöppet sem játékosan, de annál melankólikusabban, üzletiesebben.
Frusztrál az akaratossága, amivel ennyire tudni akar mindent. Értem, hogy honnan jön ez a fene nagy tudálékossága, de azt neki is meg kell értenie, hogy itt olyasmi témákat akar feszegetni, amelyek nemhogy a törvény, de még az etikusság szabályait is erőteljesen felrúgják. A tabukról nem is beszélve. Nem vagyok rá büszke, és nem is élvezem – csak néha -, de a cél érdekében közel bármit képes lennék megtenni. Ha velem tart, ezt ő is megláthatja. Borzadjon csak el, ahogyan akar, nem a szimpátiájára van szükségem, hanem az eszére, és a talpraesettségére. - Be fogom engedni a színfalak mögé, és meg fogja ismerni minden titkomat, minden piszkos kis részletet, melyek az FBI-nak kész aranybányának számítanának, de! Nem várhatja el tőlem, hogy biztosíték nélkül mondjak el minden kényes részletet. Annyit azonban megígérhetek, hogy ha ebbe belevágunk, akkor idővel mindenbe be fogom avatni, amibe csak szükséges - felelem hűvösen, mégis a lehető legnagyobb diplomatikussággal. - Ha nem felelnek meg ezek a feltételek, akkor még mindig tudja, hogy merre van az ajtó. De figyelmeztetem, Ambani! Ha kimegy azon az ajtón, mielőtt kezet fognánk, azzal véglegesen elveszti ezt a lehetőséget. Nem lesz második esély. Nem fogok segíteni magának, és ugyanazon a ponton fog megmaradni, amin az elmúlt hónapokban - ez nem fenyegetés, és nem is annak próbálom beállítani, hanem egy ígéret. Nem örülök neki, hogy be kellett avatnom az életemnek egy ilyen kényes részletébe, de kár lett volna mást állítanom, minthogy igaza van. Ha a kettőnk viszonya, és ez az üzlet működőképes akar lenni, akkor muszáj lesz megbíznunk egymásban. Én mindent tudok róla, neki viszont lényegében egy üres könyv vagyok. Ismeri az aktámat, ismeri, hogy mikkel szoktak vádolni, de mindezek pontos részleteiről halvány fogalma sincs. Onnan merem ezt bizton állítani, mert sikerült már betekintést nyernem ezekbe a dokumentációkba, még ha a lehetőség csak egy felületes átfutásra is volt elegendő. Az a része még engem is meglepett, hogy mennyire kevés információjuk van a bűnbe lépésem előtti életemről – de ez is csak azt támasztja alá, hogy mennyire jó munkát végeztünk Mickey-vel. - Nem szükséges sajnálnia. Ami történt, megtörtént - felelem hidegen, kimérten. Megkapta, amit akart, betekintést nyerhetett a pszichémbe, és a múltam egy apró töredékébe. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy gyengének tűnjek, és a témát sem szándékozom a számomra kényelmet, és biztonságot nyújtó pontnál tovább feszegetni. Hamarabb érte el a saját célját, mint én az enyémet. Az üvegek csilingelése az, ami felteszi az i-re a pontot, és bebetonozza ezt az átmeneti szövetséget, amely mindkettőnk érdekében köttetett. Innen már nincs visszaút, bár valószínűleg nem is akarjuk, hogy legyen. Nem iszom ki a pohár tartalmát, csupán egy kisebb kortyot gurítok le a torkomon. A minőségi whiskyt eleve pazarlás úgy kezelni, mint egy egyszerű partipiát, amit sorra húz le az ember fia, hogy minél hamarabb elérhesse vele a hatását. Másrészről ez egy jól működő, még ha nem is feltétlenül etikus módja annak, hogy a másik józan ítélőképességét befolyásolhassuk. Míg ő már a harmadik, vagy negyedik pohárnál tart, addig én a vízen kívül még az elsőt sem fejeztem be. Most azonban, hogy megköttetett az üzlet, már én is szabadabban engedhetek az alkohol csábításának. Míg ő karfára ül le, addig én az előtte lévő dohányzóasztalon foglalok helyet, hogy továbbra is közvetlenül közel maradjunk egymáshoz. - Nem egészen értem, mire kíváncsi - nézek rá értetlenül, miután megszólal. Hamar pontosítja, hogy mit akar tudni, amire én csak egy újabbat kortyolok az italból, mielőtt válaszolnék. - Biztos vagyok benne, hogy nem. Sőt, ha élnének, akkor valószínűleg a lehető legtávolabb maradtam volna a testvérem üzelmeitől. Ha másért nem, már pusztán azért is, mert nem akartam volna, hogy veszélybe kerüljenek miattam, miattunk. Ha élnének, akkor… - hirtelen ér el a tudat az agyamig, és ül ki az arcomra egy hatalmas megvilágosodás. Felsóhajtok, ahogy a pohár tartalmát nézem, és körbe-körbe forgatom az üveg falán, mint valami vízörvényt. Megnyalom a hirtelen kiszáradt ajkaimat, mielőtt halkan horkantva pillantanék fel Ambanira. - Akkor valószínűleg épp az egyetemet próbálnám elintézni az ikreknek, mintsem terroristákra vadásznék - ha még képes a sokadik pohár után számolni, nem nehéz rájönnie, hány évesek lehettek a gyermekeim, mikor meghaltak. Fiatalabbak voltak, mint az ő testvére, csupán hét esztendősek. - Arról beszélt, hogy előbb jön az üzlet, és csak utána a szórakozás. Áll még az ajánlat? - nem úgy kérdezem ezt, mint korábban, nem azzal a játékossággal, pajkossággal, amivel még az ölemben illettem. Megviselt, hogy erről kellett beszélnünk, jobban, mint ahogy azt a felszínre engedek, de ettől függetlenül is kézzel tapintható a rám kiülő feszültség. Úgy érzem, abból már semmi jó nem sülhet ki, ha tovább bolygatjuk ezt a témát, és hogy a kelleténél hosszabb ideig igyekszik szóval tartani. Húsz perce még én beszéltem arról, hogy próbáljuk meg együtt elfelejteni Ms. Ambani összes búját – most azonban úgy érzem, nekem is ugyanolyan szükségem lenne erre.
Örömömre szolgál, hogy végre a belenyugvás jeleit láthatom rajta. Be kell látnia, hogy akármennyire is megkérdőjelezhetők a módszerem, pont annyira hatásosak is. Olyan információk birtokában vagyok, amelyeket az FBI a beszűkült látásmódjuk, és a szabályaik miatt képtelen lenne megszerezni. Mint ahogy azt a helyzet is mutatja, Ambani pont ezen indokból döntött végül a felkeresésem mellett. Állok rendelkezésére abban, hogy beszélgessünk, és próbáljunk meg valamiféle bizalmat kialakítani, de azt azért ne higgye, hogy bármiféle követelései lehetnek velem szemben. - Ó, drágám, nem látott még igazi patthelyzetet, ha úgy gondolja, ez most az - sokkal több minden van az én tarsolyomban, mint azt ő gondolja. Higgyen, amit csak akar, de az aduászok továbbra is nálam vannak, csupán még nincsenek kiterítve az asztalra. Ritkán kerül sor arra, hogy én idő előtt felfedjem minden kártyámat, ez viszont nem egy olyan alkalom. - 11 év nagyon hosszú idő, Ambani - csupán ennyit válaszolok a felszisszenésére. Ennyi idő tökéletesen elég volt arra, hogy ha el ne is feledkezzek róluk, de megbékéljek a gondolattal, hogy ők már nincsenek többé. Visszahozni nem tudom őket, a bűnösökkel már végeztem. Túl kell lépnem rajtuk, mert ha tovább emésztem magamat az elvesztésükön, azzal egy olyan ördögi körforgásba sodornám magam, amelyet a jelenlegi üzleteim mellett nem engedhetek meg magamnak. Fókuszáltnak, stabilnak kell maradnom, különben egyet pillantok, és minden összedőlhet. Kiváltságosnak érezheti magát Ambani, mert olyan énemet mutatom most neki, amelyet normálisan csak a választott egyének láthatnak, és ismerhetnek meg. Legnagyobb meglepetésemre azonban, még a szövetségünk megköttetése után is témánál maradunk, amit én elhessegetés helyett tovább boncolgatok. Nem kerüli el a figyelmemet a kíváncsi, érdeklődő tekintete, de túlzás lenne azt állítanom, hogy meghat vele. Nem szeretek erről beszélni, és nem szeretem, ha ezt mások hallják – és szerintem mindkettőt jogosan is gondolom. - Örülnék neki, igen - felelem egyszerűen, talán-talán még kicsit hálásan is, mikor egyetért a döntésemben a téma napolásával kapcsolatban. De akár teljes mértékben feledésbe is merülhet, melyet én sokkal inkább preferálok. Lehunyt szemmel élvezem azt a fura érzést, amit kivált belőlem a kérdését követő pár pillanatban, és meglep, mikor véget szakít ennek. Apró sóhajtás hagyja el az ajkaimat, ahogy a szokatlan gyengédségét követően végül szót is ad a távozási célzatának. Nem tagadom, igazán üdítő lenne, ha most kapna a szervezetem egy kis dopaminlöketet, de annyira azért nem vagyok se magam alatt, se kétségbeesve, hogy könyörögjek Ambaninak. Ha ténylegesen úgy döntene, hogy kilép azon az ajtón, hát tegye meg nyugodtan, én nem fogom erőszakkal visszatartani. Ahogy ő elhagyja a telkemet, én is hasonlóképpen fogok tenni, csupán másik irányba indulva. Így vagy úgy, de meg fogom kapni, amire a testem, és az elkormosodott lelkem vágyik. Az lenne a legjobb döntés, ha büszkén hagynám, hogy ténylegesen magára vegye a kabátját, de valami oknál fogva úgy döntök, adok még egy esélyt ennek. Ha továbbra is úgy véli, hogy számára ez egy olyan út, amire képtelen rálépni, akkor azt elfogadom, és elraktározom magamban. Bár hogy mivel rosszabb ez, mint egy bűnözővel szövetséget kötnie, azt nem az én tisztségem megmondani. Utána nyúlok hát, és kiveszem a kezéből a kabátot, amit aztán visszaejtek a kanapéra. Hátulról közelítem meg, és simulok hozzá a testemmel, kezeimmel az oldalát, és a hasát cirógatva, arcomat pedig a hajába fúrva, és hozzá hasonlóan beszívva az illatát. A felsője alá csúsznak a tenyereim, hogy ne a póló anyagát, hanem a bőrét érinthessem. Az egyik lassan lefelé, a másik lassan felfelé indul meg, ahogyan először a nyakába csókolok bele, majd a füle mögötti területre. - Igen, valóban ez az, amire most vágyok - ha nem tapasztalok tőle elhúzódást, a kezeim tovább folytatják az útjukat a megfelelő irányokba. - Kötöttségek, érzelmek nélkül. Mint két átlagos ember. Mint William és Larisa, nem mint Doherty és Ambani - duruzsolom a fülébe, mielőtt lágyan, jelzésértékűen megkaristolnám fogaimmal a fülcimpáját. Utolsó próbálkozás gyanánt a lehető leghatásosabb akarok lenni a tetteimben, amivel vagy elérem azt, amit minden bizonnyal mindketten akarunk, vagy nem. A csókok sorozata nem áll le, és ellenkezés hiányában a tenyereim elérik céljaikat, egyik a nadrágja alá, de még a fehérneműn kívülre, másik a melltartója anyagát fogja kézre. - Felajánlom az alternatívát. Elmehet, Ambani, de ezt vagy az ajtón keresztül teszi meg, vagy a kezem alatt. Biztosíthatom róla, az utóbbit sem fogja megbánni. A döntés azonban a magáé - amit való igaz, erőteljesen próbálok befolyásolni jelen pillanatban.
Kíváncsi lennék rá, hogy vajon az alkohol miatt ilyen engedékeny a közeledésemmel, és az érintéseimmel kapcsolatban, vagy anélkül is ugyanezeket a reakciókat tudnám kiváltani belőle. Érdekel, hogy vajon mi járhat a fejében, mikor az egyik kezem a nadrágja, másik pedig a felsője alá csúszik – vajon mennyire undorodik magától amiatt, amire most készülünk? A legelső találkozásunk alkalmával, még ha nem is mondta ki konkrétan, de láttam, éreztem a belőle áradó gyűlöletet, undort, amit felém táplált, és mindazért, amit képviseltem. Most mit érezhet? Egyáltalán miért érdekel ez engem? - Alig várom, hogy ne csak ezen keresztül érezhessem őket - szólalok meg játékosan, miután a kezét az enyémre helyezve csak még jobban belesimult a melle, még a melltartó anyagán keresztül is. Mertem remélni, hogy nem fogja félreérteni azt, amit mondtam neki, a kíváncsiságom azonban túl erős volt, minthogy ne hagyjam érvényesülni. Mikor céltudatosan megáll az ajkaim előtt, elmosolyodom. Nem ez az első rodeója neki sem, abban már most biztos vagyok. - Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni ennek érdekében - nem mintha bármi kétségem lenne a teljesítményem, vagy a készségeim felől. Biztosra veszem, hogy ha rajtam múlik, akkor nem fog innen kielégületlenül távozni. Mélyen szívom be a levegőt, mikor végre enged a csábításnak, és hozzám hasonlóan csókokkal kezdi el bombázni a testemet. - Úgy lesz - felelem egyre szélesebb mosollyal az arcomon, ahogy kisegít a nadrágom gombjának szorításából. Nem mondanám kifejezett célomnak, hogy pont egy FBI-ügynökkel osszam meg egy-két alkalomnál többször az ágyamat, egyszerűen nem hiányzik az életembe az ilyesfajta bonyodalom, mikor így is milliárdnyi dologra kell egyszerre odafigyelnem. Vannak pillanatok, mikor még én is el tudok gyengülni, és képes vagyok leereszteni a védelmemet - és most pont erre készülünk Ambanival. Kibújtatom a felsőből, hogy aztán a testemmel együtt irányíthassam a lépteit egészen addig, míg a feneke nem találkozik a kanapéval. Az ingemet gyorsan lehámozom magamról is, mielőtt újra belemásznék az aurájába. Csókokkal illetem a nyakát, a kulcscsontját, és ha az eddig takarást nyújtó fehérneműtől még nem szabadult volna meg, akkor én leszek az, aki most eltávolítja, hogy a többi ruhadarab közé ejthessem. A csókok közben kibújtatom a nadrágja gombját, majd a cipzárt is lentebb húzom, hogy még könnyebben férhessek hozzá. Ujjaimat megnedvesítem a nyelvemmel, hogy aztán körüljárást nélkülözve csúsztathassam be azokat a fehérneműje alá, és gondosan megismerkedhessek az ismeretlen területtel. - Próbálhat álltatni engem, a teste nem hazudik - szólalok meg, mielőtt mozgásba nem lendíteném az ujjaimat a legérzékenyebb pontján. Nem szokásom mindenféle felvezetés nélkül egyről a kettőre lépni, annál sokkal jobban szeretem, ha van benne egy kis előjáték. Ahogy az ujjaim odalent ingerlik, ajkaimmal a melleit találom meg, amelyekre először szenvedélyes csókokat lehelek, később pedig a nyelvemet is bevetem a halmokon, még feszesebbé, még peckesebbé téve őket. Ha a kezeinek éppen nem lenne dolga, akkor máris feladatot biztosítok számára azzal, hogy csuklójára fogva vezetem be azt a boxerem alá. Ahogyan őt, úgy engem is elárul a testem, és hogy mennyire is vágyok erre a légyottra. Miután nem túl sokáig, mégis kellő ideig ízlelgettem, elszakadok tőle, és ellentmondást nem tűrve húzom le róla a nadrágját. Épp következne a fehérneműje is, mikor… megcsörren a telefonom. - Ezt nem hiszem el! - csattanok fel mérgemben, és nyúlok a whiskys üveg nyakáért, hogy feszültséglevezetés gyanánt belekortyolhassak a bódító nedűbe, miközben Ambanival mit sem törődve lépek el a csengés irányába. Az a telefonom szólalt meg, amin a piszkos üzelmeimet szokásom végezni, és pont ebből is tudtam, hogy mennyire fontos dologról van szó. Alig egy perccel később érkezek vissza hozzá, és nyúlok a ruháiért, hogy aztán odaadhassam neki. - Ezt most el kell napolnunk, fejlemények vannak az ügyünkben - nehezemre esik ezt kimondani, ahogy most végig pillantok rajta, de érezhető a hangomból, hogy ez most kifejezetten sürgős, és nem tűr halasztást.
Eleve nem mondanám mindennapi szövetségnek a miénket, de az még engem is meglep, hogy ilyen könnyedén hajlandó levetkőzni a gátlásait, és átadnia magát nekem. Számomra nem ismeretlen, és sosem volt probléma, hogy valaki olyannal kerüljek vízszintesbe, akit amúgy zsigerien gyűlölök – de akinél a kisugárzás, és az ágyban nyújtott teljesítménye több, mint rendben volt, annál nem volt nehéz eltekintenem az alapvető érzéseimtől. Ambanit nem gyűlölöm, nem undorodom tőle, és ugyan más utakat járunk, de el nem ítélem érte, se nem lesz rossz a szájízem, ha arra gondolok, mire is készülünk. Ő számomra a szükséges rossz – vagy inkább a szükséges jó – egy olyan célért, amit mindketten el akarunk érni. Az, hogy mellette ilyen vonzó, és ennyire készségesen, hálásan simul bele a tenyerembe, a csókjaimba, az már egy másik dolog. Ez olyasvalami, amit ki akarok használni, de mindenekelőtt ki akarok élvezni. Ha már az előjáték során ilyen élénken reagál az érintéseimre, mi lesz itt később, mikor már nem fognak a ruhák sem közénk állni? Akaratlanul is felsóhajtok, ahogy megérzem az ujjait a már készen álló férfiasságom köré fonódni. Hagyok időt annak, hogy mindketten ingerelhessük egy kicsit a másikat, még tovább fokozva az egymás iránt érzett vágyakozást, a türelmem ennek ellenére kifejezetten hamar elfogy. Kész lennék továbblépni, és elmerülni benne annyiféleképpen, és addig, amennyire csak lehetőségünk adódik ezen a borús éjszakán - mikor megszólal a telefonom. Miért akkor kell valaminek közbejönnie, mikor végre ezt a pontot is kihúzhatnám a bakancslistámról, hogy egy szövetségivel szeretkezzek? Mérgesen, ingerülten kapom fel a telefont, azonban hamar szükségszerűvé válik, hogy rendezzem a soraimat, és visszatérhessek a magára hagyott nőhöz, aki elég… értelemszerűen a tudtomra adja, hogy mennyire nem tetszett neki az előbbi művelet. Felsóhajtok a szavaira, mielőtt lemondóan megszólalnék. - Használható, igen. A kocsiban elmondom - és már kész lennék elindulni, mikor valami megtorpanásra késztet, illetve arra, hogy visszaforduljak hozzá. Kezemet a felkarjára simítom, és úgy nézek a szemébe, hasonló őszinteséggel pillantva bele a lélektükreibe, mint mikor a családomról volt szó. - Őszintén sajnálom, Larisa. Nekem sem volt a terveim között egy késő esti akció. Legalábbis nem ilyen - sóhajtok fel, csak pár másodperccel később realizálva, hogy a keresztnevén szólítottam, nem az eddig megszokott módon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem vagyok az előbbiek hatása alatt, mert nagyon is élénken bennem élnek a nemrég tapasztalt képek, érzések, amiket kiváltottunk egymásból. Biztosra veszem, hogy ha nem szólal meg a telefonom, akkor egy olyan szenvedélyes, vágytól túlfűtött estében lehetett volna részünk, ami kétségessé tette volna, hogy ebből az egy alkalomból ténylegesen csak egy alkalom lesz. Nem tudom, mit tettem volna, ha sokkal előrehaladottabb állapotban lettünk volna, mikor megcsörren a készülék; de erősen valószínű, hogy hidegen hagyott volna. Nem kellett volna ehhez más, mint csupán két-három perc. Lehet, hogy egy nagy lehetőséget szalasztottunk volna el emiatt, de akkor legalább nem lennénk ilyen túlérzékeny állapotban, mint amilyenben most vagyunk. - Mondanám szíves örömest, hogy ne aggódjon, visszatérünk még erre, de elég világosan fogalmazott, mielőtt belevágtunk volna - beszélek hozzá tovább, ahogy mindketten elkészülünk az öltözködéssel. A kabátomért nyúlok, aminek a zsebéből kiszedem a fegyveremet, ellenőrzöm a tárat, és hogy van-e a csőben töltény, majd visszacsúsztatom a helyére. - Remélem van magánál is pisztoly, nem kizárt, hogy szükségünk lesz rá - sóhajtok fel, mielőtt magamra venném a már kézbefogott ruhadarabot. - Próbáljon azért rájuk, ne rám célozni - nem is jöhetett volna ez rosszabbkor. Én bennem még nem dolgozik annyira az alkohol, és a testarányaim miatt eleve jobban bírom, de Ambani már legalább három poháron túl van. Vagy négy volt az? Remélem, mire a helyszínre érünk, a hűvös, esős levegő kitisztítja a fejét.
- Vele megyünk, úgy gyorsabban odaérünk. Ne aggódjon, nem először vezetek kissé ittasan - bár még egyszer sem kapcsoltak le emiatt, most pedig, hogy egy FBI-ügynök van az oldalamon, nem is fognak. Ki gondolta volna, hogy ilyen előnyökkel jár, ha egy szövetségi ül az oldalamon? Miután beülünk a kocsiba, és beröffen a motor, sebesen útnak is indulunk. - A helyzet a következő: Az embereim Brooklyn sarkáig, pontosabban a kikötőkig követték az egyik terroristát. Egy bizonyos, mindentől és mindenkitől távol elhelyezkedő raktárhelyiségben két fegyveres őr fogadta az úriembert, és ahogy közelebb mentek a srácaim, egy kisebb csoportosulást pillantottak meg odabent, köztük pár ismert arccal. A csapatom mozgósítva, és éppen úton vannak a raktárhelyiség felé. Ahogy odaérünk, akcióba lendülünk, és megpróbáljuk a vezetők közül a lehető legtöbbet vagy elfogni, vagy megölni. Van esetleg bármi kérdése? - nem pillantok a nőre, mert most fokozottan szükséges minden figyelmemet az útnak szentelnem, nehogy valakibe véletlenül beleütközzek. Nem hajtok őrült módjára, és a közlekedési szabályokat is igyekszem minél jobban betartani, de a gyorsításnál nem kímélem a járgányt.
Ha belegondolok, lehetséges, hogy éppen ezért nem tudok, és nem is akarok hosszabb távú kapcsolatokat fenntartani. Számomra a munka mindig, minden esetben előrébb való lesz a magánéletemnél. Régen épp ennek az ellenkezője voltam. Ami időt csak tudtam, együtt töltöttem a családommal, a szeretteimmel, és sosem hagytam, hogy a kereskedés a velük kialakított kapcsolatok rovására menjen. Egyetlen alkalom volt, mikor képtelen voltam úgy szervezni az időbeosztásomat, ahogyan azt szerettem volna, és kénytelen voltam utolsó pillanatban a munkámat választani, ha meg is szerettem volna azt tartani. Ez az egy alkalom egy kirándulás kihagyásával járt, és a szeretteim halálával. A kocka valahol itt fordult meg. - Nem, valóban nem. Remek ötlet volt - csak nem tudom megállni, hogy ne legyek ugyanaz a tenyérbemászó, simulékony semmirekellő, mint aki az előbb már majdnem levarázsolta a törvénytisztelő, makacs szövetségi alsóját. A fenébe! Össze kell szednem magamat, és arra fókuszálnom, ami most fog következni, nem rágódhat a végtelenségig azon, hogy mi történhetett volna. Ha az élet is úgy akarja, akkor lesz még rá lehetőségünk pótolni az elmulasztottakat – ha nem, akkor pedig megtartom szép emlékként ezt a keveset is, ami ténylegesen megtörtént. A kérdésem körülbelül hetven százalékban volt költői. Itt Amerikában eleve bolondság fegyver nélkül elindulnia egy szövetséginek akárhová, nemhogy még célzottan egy bűnszervezet fejéhez. Pont ugyanígy lett volna nekem is őrültség, ha az előző találkozónk alkalmával nem csúsztattam volna be az egyik kabátzsebembe a sajátomat, és tartottam volna rejtve a bemutatkozónk végéig, néha-néha kicsit szorosabban ráfogva a markolatára, mikor megpillantottam a szemében a kisördögöt, aki azt suttogta neki: „Fenébe a következményekkel, lődd már le! Kész hős leszel a hivatalban!” Ő viszont minden erejét meghazudtolva maradt meg inkább az észszerűség határain belül. Pont ahogy arra számítottam.
Elmosolyodom a tekintetét látva, amivel végigméri az autómat. Mégiscsak a Chevrolet márka az, amivel elsődlegesen foglalkozunk, így aligha meglepő, hogy én nekem is díszíti egy-két darab a garázsomat. Van még egy régi, sötétpiros 2010-es Chevy Equinox SUV-m, amit nem sokkal azelőtt szereztünk meg, mielőtt az az ominózus tragédia megtörtént volna. A munkába, és mindenhova azzal járok, a ’17-es Camarót csak akkor használom, ha tényleg szükségem van a sebességre, és az alattam nyerítő lovak százaira. - Szép darab a kicsike, ugye? - teszem fel a kérdést, ami hasonló arányban költői, mint a korábbi, fegyverével kapcsolatos érdeklődésem. Teljesen legálisan van a tulajdonomban, minden papírja eredeti, és gondosan odafigyeltem arra, hogy még a tisztára mosott pénzhez se nyúljak, hanem a színtiszta üzletemből származó profitomat forgathassam bele a kocsiba. Hogy a színjátékot még jobban fenn tudjam tartani, egy kisebb hitelt is vettem fel rá, aminek a törlesztője október környékén fog lejárni. Számomra a látszat a legfontosabb, és hogy minél kevesebb fogást találhassanak rajtam a hatóságok. Váratlanul érint a hirtelen érkező megszeppenése. Úgy néz ki, mégsem sikerült teljes mértékben tudatosítania magában, hogy ezzel az alkuval mi is köttetett meg valójában. Legjobb tudomásom szerint nem ők lennének az első skalpok, amiket elejt, és épp ezért sem értem a hirtelen jött megtántorodást. - Nem ez az elsődleges cél, de ha választhatnék, hogy mi, vagy ők, akkor elhiheti, magunkat fogom választani. Remélem hasonló véleményen van - szólok hozzá nyugtatólag, nem pusztán azzal a szándékkal, hogy a lelkiállapotát rendezzem, hanem mert tényleg ez az igazság. Elkapni akarjuk őket, kivallatni, és minél több információt kiszedni belőlük. A keresztül-lőtt fejükkel nem sokra megyünk magában. - Hah! Kérem! Ennél azért kifinomultabb vagyok! - halkan felnevetek már a puszta feltételezést is sértőnek vélve, mielőtt vigyorogva fordítanám rá pár pillanatra a mosolygós pofámat. Nem kell aggódnia, szándékosan olyan úton teszem ezt meg, ahol forgalom semmi, de még járókelők is alig akadnak a járdákon. Kiváltságosnak érezheti magát Miss Ambani, mert nem sokaknak adatik meg a lehetőség az embereimen kívül, hogy A) hallja a tervemet, és B), hogy még részt is vegyen egy ilyen akcióban. Most fogja csak igazán látni azt a rendet, ami a szervezetemre jellemző. Premier plánban tudatosulhat benne, hogy miért is nem tudtak minket elkapni a szövetségiek, akárhogy is próbálkoztak. - Nagy vonalakban az a terv, hogy vagy megvárjuk, míg vége a megbeszélésüknek, vagy valahogyan rájuk ijesztünk, hadd széledjenek szét minél jobban. A priorizált célpontok, ahogy mondtam, a főnökök lesznek. Ha a legfrissebb információink nem csalnak, akkor hárman vannak. Az egyik a kopasz körszakállas férfi, aki úgy néz ki, mint John Travolta a Párizsból szeretettel című filmben. A második fél szemére vak, és ugyanazon oldalon a homloka közepétől az állcsúcsáig húzódik egy elég terjedelmes seb. A harmadik meg az a kis nyuzga copfos. Tudja, kikről beszélek, vagy kell a vizuális megerősítés? - nem tudom, hogy hol jár a nyomozásában, és hogy ezekről a részletekről mennyire van tudomása, ezért biztosra kell mennem. - A legjobb eset, ha mindhárman egy kocsiba ülnek, a legrosszabb, ha külön járatokkal indulnak az útjukra. Ebben az esetben a miénk lesz Travolta, és őt fogjuk követni addig, míg egy kellően elszigetelt részhez nem érkeznek. Ott a srácaim elállják az útjukat, bekerítjük őket minden járható utca felől, és ha minden jól alakul, akkor a fegyverekre sem lesz szükség - a tűzpárbaj az most valahogy nekem sem hiányzik a mai napomból. Pont elég, hogy belerondítottak egy csodálatosnak ígérkező estébe. - Egyelőre most megállunk. Egyeztetem az emberemmel a részleteket, és azonnal visszajövök - nem várom meg, hogy ellenkezzen, már ki is kötöm az övemet, és kiszállok a járműből. Nem megyek messze, alig pár lépést teszek meg az autótól, hogy megkapjam a helyzetjelentést O’Connorstól. Miután minden rendben találtam, és reményeim szerint Ambani is a formás fenekén maradt, akkor alig két perc múlva már vissza is ülök mellé. - Most pedig várunk. Ha túlságosan elhúzódna, tehát még fél óránál tovább, akkor az embereim nekilátnak az ijesztgetésnek. Addig… nos, addig ülhetünk csendben, vagy beszélgethetünk is. Ahogy jónak látja - ezzel a mondatommal pedig át is adom neki a döntés lehetőségét. Én mindkét véglettel ki vagyok elégedve – feltéve, ha nem a családomról akarunk megint csevegni.
Számomra sem mindennapi szituáció ez, amiben most ülünk Ambanival. Vettem már részt az ilyesfajta akciókon, de az esetek túlnyomó többségében ezt meg szoktam hagyni másoknak. Ahogy az embereim szokták mondani, én vagyok a szervezetünk agya, Mickey bátyám pedig az ökle. Mindketten jók vagyunk mindkettőben, de míg nekem a beszélőkém az erősségem, addig a fivéremnek a… sajátos meggyőzőképessége. Csak azokban esetekben lépek közbe, mikor már olyan komolyak a tétek, hogy egyetlen ember hiányát sem lehet megkockáztatni. Azokban az esetekben, mikor szükség van egy vezetőre, aki az erőn túl az eszét is használni tudja, ha a helyzet rosszra fordulna. Ez a mai éjszaka egy ilyen eset. - Ha odaérünk, megmutatom őket - nem mondanám kifejezetten meggyőzőnek a válaszát, ezért jobb ötletnek tartom, hogy még az akcióba lépés előtt tisztázunk egy-két dolgot. Nem volt túlságosan leíró az általam ismertetett küllemrajz, főleg akkor nem, ha nincsenek a szemei előtt a terrorszervezet ismert, és kevésbé ismert arcai. Felesleges kockázatot pedig nem szándékozok vállalni azzal, hogy rossz embert céloz meg a pisztolyával, annál azért jóval körülményesebb vagyok. - Szolgálja ki magát! - vonok vállat, aztán hátra dőlök a székemben. Rövid ideig még rajta tartom a figyelmemet az épületen, de miután rájövök, hogy ennek az esetemben semmi értelme nincs – lévén megvannak rá az embereim, akik azonnal jeleznek nekem, ha megindult a tömeg -, inkább a fejtámasznak vetem a tarkómat, és lehunyt szemmel pihenek. Nem félek a mellettem ülő Ambanitól, hisz tisztában vagyok vele, hogy miután kellően megismerkedett velem, háromszor is meg fogja fontolni, hogy valami butaságot csináljon – addigra pedig már én is ébren leszek. Kinyitom a szemeimet, mikor a mélynémaságot megtöri a hangja. Felé fordítom a tekintetemet, és felvonom a szemöldökömet a kérdését hallva. - Hogy…? - magam sem tudom, hogy mire akarok visszakérdezni, de a „hogy mi van?” opció messze a lista legelején áll. Még ezt a félkérdést sem tudom neki feltenni, mert a feleletemet sem várva meg válaszol a saját nevében. Úgy gondoltam eddig, hogy az abszurditás határát már megléptük azzal, hogy majdnem egymásba gabalyodtunk, de ez még nekem is új. Ritkán tudják belém fojtani a szót, de most neki sikerült. Annyi mindenre rákérdezhetne, annyi mindent megtudhatna tőlem, rólam, bármiről, ami csak az alvilággal kapcsolatosan érdekli őt, erre ő mit kérdez: hova mennék el legszívesebben nyaralni? Értetlenül, szótlanul, felvont szemöldökkel nézek rá, készen állva valami válaszféleséget adni neki, de egyelőre nem jön ki semmi a számon. A hirtelen témaváltáson már nem kéne meglepődnöm – mégis így történik. Mi van ezzel a nővel? Ennyire megborítottam volna a hormonjait a házamban történtekkel? - Ennek megválaszolására lehet nem én vagyok a legmegfelelőbb ember… - szólalok meg végül, egy nagy sóhajt megengedve magamnak. Csendben kellene maradnom, én azonban mégis a folytatás mellett döntök. - De ha tényleg kíváncsi a véleményemre, akkor nem, emiatt nem lesz rossz ember. Lehet, hogy Chandra jár a fejében, ha rájuk gondol, de kétlem, hogy figyelmen kívül tudná hagyni a többi gyermeket, akik áldozatául estek ezeknek a terroristáknak. Bármilyen szülő, vagy bármilyen normális értékrenddel rendelkező ember ugyanezen a gondolkodásbeli síkon mozogna, mint maga, Ambani - még ha nem is lehetek benne százszázalékig biztos, én határozottan, kétségek nélkül kiállok a véleményem mellett. Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik a gyermekgyilkosságot jó szemmel néznék. Ez olyasvalami, amire se magyarázat, se bocsánat nincs. - Véleményem szerint ott kezdődik a különbség, hogy valaki ezt csak gondolja, vagy meg is teszi. És őszintén, Ambani: Ha ott lenne maga előtt bármelyik is, képes lenne felvenni azt a kést, és elmondhatatlan kínokat okozni neki? Nem a technikákról van szó, hanem hogy képes lenne-e megtenni? Nézzen mélyen magába, és gondolkozzon el ezen a kérdésen - mert én igen, képes lennék. Nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy élvezem, de hazugság lenne azt is állítanom, hogy nem vagyok jó benne. Ha valakiből információt kell kiszedni, arra én vagyok a szervezetemen belül a legjobb ember. Minden felgyülemlett feszültségemet, és dühömet ki tudom élni ezeken a rászolgáltokon, viszont ez egy percig sem jelenti azt, hogy helyes lenne, amit csinálnék, vagy az információszerzés legjobb módja. Nem az. Csupán számomra a leghatékonyabb. - Ők lesznek azok, akikről beszéltem. És ő az, aki után fogunk eredni - veszem elő végül a telefonomat, és adom át neki, hogy megmutathassam a vezetők arcait. Nem sietem el, hagyom, hogy elraktározza magában a részleteket. - A Bahamák egy jó úti cél - szólalok meg, fejemet újra a fejtámlának vetve, halványan elmosolyodva. - De én inkább valami skandináv országot választanék. Mikor Svédországban voltam azon a konferencián pár éve, nagyon megtetszett az egész közeg, az ottani népek. Vagy ha melegebb éghajlatra vágyok, akkor snassz, vagy sem, de Hawaii - felelek végül a korábban feltett kérdésére, akármennyire is volt az költői, vagy komoly. Nem akarom, hogy azon rágódjon, amit az imént mondtam neki a terroristák kínzásával kapcsolatosan. Ambani tiszta fejére van most szükségem, nem arra, aki kétkedni kezd magában, bennem, ebben az egész hadműveletben. - Tényleg nem bánja, hogy nem történt végül semmi? - a szavaim kezdetekor még a szélvédőn tekintek ki, a végére érve azonban már felé fordítom az arcomat. Komolyságot követ vidámság, vidámságot követ ismételt komolyság. Nem hinném, hogy magyarázatra szorulna, mire gondolok a kérdésem feltételekor.
Megadtam neki a lehetőséget, hogy csendben maradjunk, és így várjuk az elkövetkezőket – Ő viszont úgy döntött, nem bírja ezt a síri némaságot. Meg tudom érteni, és éppen ezen indokból tartom szóval, amennyire csak tudom. Gyorsabban telik az idő, ha nem csak bambán bámulunk kifelé a szélvédőn, várva-várva, hogy mikor lesz végre akció. A téma ennek ellenére meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény, sötét dologról akar velem beszélni, de nem terelem el a témát, helyette beavatom a saját véleményembe. Egy részem el akarja lökni ennek csupán a gondolatától is, a másik azonban nem akarja visszafogni. Hasonló cipőben jártam egykoron, így teljesen meg tudom érteni az álláspontját. Talán nálam jobban senki nem tudja. - Én nem fogom megállítani semmiben, Ambani. Ha úgy érzi, hogy erre van szüksége, akkor meg fogom adni ennek is a lehetőségét - mert miért ne tenném meg? Alig egy órája köttetett meg az üzletünk, de már így is annyi mindenbe engedtem neki betekintést, amiért másoknak hosszú hetekig, hónapokig kell küzdenie, és még akkor sem fedek fel előttük mindent. Nem várom el, hogy kedveljen, se azt, hogy egyetértsen a módszereimmel, a döntéseimmel, csupán fogadja el. Ez vagyok én, így működök én, és így működik a szervezetem. Nem fogom magamat szentnek beállítani, mert tudom, hogy nem vagyok az, és nem fogom megmagyarázni a tetteimet, mert tudom, hogy nincsen rá magyarázat. Ambani biztosan tisztában van azzal, hogy a repertoáromba beletartozik a kínzás is, de ha esetleg nem így lenne, a lehetőségét abszolút nem zárhatja ki. Ha arra van szüksége, hogy megkínozza ezeket az elkövetőket, én nem fogok az útjába állni, sőt, még segítek is neki. Akkor és ott majd eldől, hogy milyen fából faragták az ügynököt. - Norvégia, mi? Nem is olyan rossz választás - ha a munkánk végeztével mindketten életben maradunk, és egyikünk sem fog rács mögé kerülni, talán még meg is lepem őt egy párnapos vakációval. Nyilván egymagában, vagy azzal, akit vinni akar magával – szépen is venné ki magát az FBI-nál, ha látnák, kivel utazik ilyen messze, miután szokatlan módon eltűnt egy terrorszervezet a Föld színéről. Csendesen hallgatom végig a szavait. Halkan felhorkantok, és megrázom a fejemet az érezhető tagadását tapasztalva. - Miért ne lehetne keverni a kettőt? Nem szerelmi vallomást készültünk tenni egymásnak, csupán két vonzó ember ki akarta engedni a benne tomboló vágyakat, és egymásban tökéletes partnerre találtunk ebben a célban. Mi rossz van ebben? A szexnek nem kell érzelmekhez kötődnie. Az esetemben pedig kifejezetten rossz ómen, ha a kettő keveredik - a következő kérdésére nem válaszolok. Egyrészt nem tudom, hogy mit válaszoljak, másrészt pedig mert belém fojtja a szót. - Hm… és én még úgy gondoltam, hogy a ma estével kezdve őszinték leszünk egymással - első körben csak ennyit felelek a szavaira, nyilvánvalóan adva a tudtára, hogy mennyire nem hiszem el azt, amit mond. Nem szólalok meg az elkövetkezendő egy, talán két percben, de végül csak nem bírom magamban tartani a gondolataimat. Felé fordítom a tekintetemet, az egész testemet, tenyeremet pedig a combjára helyezem, valahol középtájon. - Abban meg tudom erősíteni, hogy kicsit húzgálni akartam a bajszát, mikor úgy nyitottam ajtót, de akár elhiszi, akár nem, elöljáróban egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ennek bármilyen folytatása lesz. A családomról sem azért meséltem, mert ellenszolgáltatást vártam volna érte. De azt egyikünk sem tudja tagadni, hogy hatással voltunk a másikra. Nem kihasználni akartam, nem egy újabb strigulát akartam behúzni ezzel egy képzeletbeli könyvben, csupán szerettem volna, hogy mindketten jól érezzük magunkat, és hogy legalább egy kis időre elfelejtsük az életünk fájó, nehéz pontjait. Ez olyan nagy bűn lett volna, Larisa? - többségében igaz, amit mondok, egyedül a strigula rész az, amiben van egy kis füllentés. Nem ez a cél vezérelt, de azért bennem volt a gondolat, hogy végre egy szövetségivel is összeszűrhetem a levet. Imponált a gondolat, de nem ez vezérelt. - Vagy ez talán már nincs Önre hatással, hogy kicsit lecsillapodtak a kedélyek, és már egyikünk sincs abban a gyenge állapotában? - ezzel a kérdésemmel egyetemben pedig közelebb hajolok hozzá, és nyomok egy-egy érzékibb csókot a füle mögé, illetve a nyakára. - Szerintem badarság túlgondolni az ilyesmit. Nem vagyunk már gyerekek, vagy álmodozó fiatalok, akik csak úgy képesek elengedni magukat, ha szoros érzelmek fűzik a másikhoz. Miben lett volna különb, ha a nyílt találkozás helyett először egy bárban közelítem meg, és kerülünk ugyanabba a helyzetbe, amibe nálam? Azon kívül, hogy akkor még hazudtam is volna azért, hogy a bugyijába kerüljek, most viszont kitártam a lapjaimat, amennyire csak tudtam - kérdezem tőle, ismételten átütő pillantással tekintve a szemeibe, vagy az arcára, attól függően, hogy mennyire van a feje felém orientálva, vagy továbbra is kitekintve a távolba.
Kezdőlap
