- Brooklyn, ezt most fejezd be!
- Mit is? – a húgom hangjával ellentétben az enyém sokkal inkább csengett vidáman, mint szigorúan. Magam sem tudtam eldönteni, hogy pontosan mire van szükségem, de azzal tisztában voltam, hogy mire nincs. Fejmosásra. Volt benne részem rendesen, amíg valami természetközeli, agymosottak táborába küldtek. Az a helyzet, hogy ezért egyáltalán nem tudtam okolni a családom. Valószínűleg kurvára megérdemeltem a dolgot, de ettől függetlenül én nem láttam olyan durvának a helyzetet, mint ők. Párszor beálltam, de összességében kevés volt ez a tábor, meg maga a helyzet ahhoz, hogy beismerjem a gyengeségeimet. Vannak olyan helyzetek, amivel az ember egyszerűen nem akar szembenézni. Ilyen volt a szüleim elvesztése, vagy éppenséggel a beszélgetés, amit az ikertestvéremmel folytatok le ebben a pillanatban, az egyetem aulájában.
- Tudod jól, hogy pontosan mire gondolok – két pillanatig néztem a hatalmas kék szemekbe, aztán hangosan nevettem fel. Cori világ életében nagyon különbözött tőlem. Itt nem csak arra gondolok, hogy ikrek létére másképp nem is nézhettünk volna ki, hanem a személyiségünkre, az életstílusunkra, gyakorlatilag mindenben különbözőek voltunk mi ketten. Szerintem, ha azt mondtuk volna az embereknek, hogy semmi közünk egymáshoz, akkor tuti, hogy lett volna olyan, aki ezt elhiszi. Más kérdés, hogy ilyenekkel nem jó viccelni, főleg nem úgy, hogy gyakorlatilag a végén mi ketten ott maradunk majd egyedül, ha nagyiék is meghalnak és nézünk egymásra nagy, ártatlan szemekkel, miközben próbáljuk kitalálni, hogy merre tovább. Fasza, gyakorlatilag el is lett baszva a kedvem.
- Szerintem ezt nem itt kell megbeszélni – ezen a ponton már képtelen voltam mosolyogni, az ujjaim lassan a szendvicsre csúsztak, amit ő is szorongatott. Ezen a ponton pontosan tudtuk, hogy mi fog történni. Nekem elég volt egy kézzel szilárdan tartani Cora ebédjét, ő pedig bárhogy kapaszkodott bele és próbálta lefejteni róla az ujjaimat, nem tudta megtenni. A puha pékáru már az ujjaim mintáját vette fel, én pedig mosolyogtam annak ellenére is, hogy a margarin és a paradicsom leve is a kezemen kötött ki.
- Brooklyn engedd már el. Mondtam, hogy vegyél magadnak – hiába küzdött, és lassan már az egész folyosó minket nézett, engem túlzottan nem érdekelt a dolog. Nem volt nehéz átérni Cornelia csuklóját a kezemmel.
- Elég zsidó dolog nem megosztani a drága bátyáddal az ételedet, aki tegnap ért vissza. Vagy nincs igazam? – a szót, amitől antiszemitának gondolhatnak, direkt halkan mondtam ki, minden másnál nem érdekelt az, hogy ki hallja és ki nem azt, amit mondok. Nem akartam arról beszélni, hogy Cora füvet talált a táskámban, megmagyarázni neki, hogy a könnyű drogokkal nincs baj és nem olyan egyszerű rájuk szokni, mint ahogyan azt ő elképzelte a kis fejében. Tiszta vagyok ugyan, de nem leszek egyik percről a másikra ugyanolyan. Mindenki másképp dolgozza fel a tragédiákat, más eszközt vet be ahhoz, hogy megküzdjön a démonaival, ez az elejétől kezdve tiszta sor volt. Ugyanakkor engem ez a dolog egyáltalán nem érint, mivel nekem nem sikerült még győzedelmeskednem felettük, pontosan ezért volt nálam fű. Ennyi édes kevés ahhoz, hogy visszategyenek az elvonóra, ugyanakkor nem volt szükségem a kéretlen megjegyzésekre sem.
Cipők kopogását hallottam meg, pontosan két párét, ami egyenesen felénk tartott. Nem érdekelt a dolog egészen addig, amíg hozzám nem ért, mikor megtorpantak előttem, két makulátlan darabot pillantottam meg. Egy határozottan baromi fiús és rohadtul lányos cipőt, ami egyáltalán nem hasonlított Cornelia elnyűtt, túl sokat hordott Converse-ére és az én letaposott sarkú tornacipőmre se, ami pont ezért hátul csíkokban kikopott. Ahogy felnéztem rájuk – és gondolom a húgom is ezt tette, mivel hirtelen már nem veszekedett velem annyira azon a szendvicsen – csak egyetlen gondolat jutott az eszembe. Ezek vagy kibaszott modellek, vagy földönkívüliek, de irreálisan szép volt a lány, a srác pedig pont annyira tűnt arrogánsnak, ridegnek és férfi szemmel is jóképűnek mondható, hogy el akartam törni az állkapcsát. Szó nélkül megtettem volna, már csak a pillantása miatt is. Ezért vándorolt a tekintetem át a lányra, aki inkább tűnt kíváncsinak, mint egy sznob köcsögnek. Szép lány. Szebb, mint akivel az elmúlt időszakban bármikor találkoztam, ezért finoman elmosolyodtam.
- Útban vagytok – a kijelentés már a faszfejtől származott, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy baromira hasonlít-e a csajszira, vagy pedig csak én vagyok a rasszista, amiért nekem minden ázsiai ugyanúgy néz ki… De ők határozottan nem úgy néztek ki ugyanúgy, mint ahogy azt az emberek elképzelték. Ezek tényleg rohadt modellek voltak.
- Ne haragudjatok – a bámészkodásból a húgom hangja ébresztett fel, aki ebben a pillanatban sikeresen megszerezte tőlem a szendvicset. Ez az a pont, amikor le kell lépnem, vagy végem van, mert soha nem fog békénhagyni.
- Cora, Cora! – talán túl hangos voltam ebben a pillanatban, de hittem benne, hogy legalább annyira meggyőző is – Nézd! Ott van a barátnőd, akit rajtam kerestél.
Amikor a lány a megfelelő irányba nézett én olyan lendülettel vetettem be magam a tömegbe, hogy esélye nem lett volna megtalálni engem. Egyetlen pillantást vetettem még hátra, ami pont elég volt arra, hogy összeakadjon a tekintetem a lányéval. Azé a lányéval, a modellel. Mintha mosolygott volna, de nekem nem volt időm jobban megszemlélni őt, mert két okból is az életemért futottam. Ha a mini Harries még egy kérdést feltesz nekem, akkor tuti, hogy a beleimmel kötöm fel magam egy fára. Másrészt pedig rohadtul rá kellett gyújtanom. Kurvára el akartam szívni egy cigit. Talán szívesen beállnék, de nem mertem kockáztatni a suliban. Ha valakiben gyanút keltek és elkapnak, akkor tényleg végem van.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A szüleink elesztése mindig nagyon nehéz, ilyen fiatalon, amikor még bőven szükségünk lenne rájuk, akkor pedig pláne. Ezt mindenki máshogy dolgozza fel; bezárkózik, tanácsadásra megy, lefoglalja magát munkával vagy tanulással, minél többet eljár otthonról, vagy éppen - ahogy a te eseted is mutatja - nem túl legális módon próbálja enyhíteni a fájdalmát. Szívásnak és igazságtalannak gondolhatod az elvonót, de hidd el, a te érdekedet szolgálta. És ahogy most áll a szénád, még vissza fog köszönni ez a téma nálatok.
A húgodtól meg tényleg el kell venni a szendvicsét? Szegénynek nincs elég baja így is, még enni sem hagyod nyugodtan? Ideje lenne kicsit gondoskodnod magadról, legalább az is lekötné a figyelmed és nem azon járna az agyad, hogy be kéne állni.
Tetszett ez a naplós megoldás, érdekes volt olvasni, elég szűkszavúak voltak a válaszok bizonyos kérdésekre, de így is sokat megtudtunk a karakteredről. Tényleg nem vagy rossz srác, egyszerűen csak elvesztél és nem sikerült feldolgoznod, vagy nem jól sikerült feldolgoznod a szüleid elvesztését.   Nem tudom, hogy ennek van-e egyáltalán jó módja, de majd a pszichológusok biztos megmondják a tutit.
Egyébként nagyon tetszett a karakterlapod, szimpatikus a karaktered is, csak kicsit szétcsúsztál. Remélhetőleg az a "szép modell" majd segít ezen.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!