Mindenki segíteni akar. Van, aki felajánlotta, hogy míg ezen a nehéz időszakon megyek keresztül, addig megírja a házi feladataimat. Volt olyan, akinek az anyukája annyi főtt ételt küldött, hogy egy egész afrikai országot el tudnék látni vele. Sokan nem tudják, mit mondhatnának, ezért inkább hozzám sem szólnak. Ha mosolygok, azt gondolják, nem fáj. Ha sírok, akkor sajnálnak és azt hiszik, nem jött el az ideje annak, hogy visszajöjjek az iskolába. Egy nap többször is behívatnak az iskolai tanácsadóhoz, de nem tudok mit mondani neki. Kezdem úgy érezni, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli minden léptemet és arra várnak, melyik pillanatban fogok látványos idegösszeomlást kapni. Ezúton szeretném megnyugtatni az aggódó nagyközönséget, hogy jól vagyok. Hallottátok? JÓL VAGYOK. Már a helyzethez képest.
Nincs két hete annak, hogy a szüleim autóbalesetben meghaltak. Nyilvánvalóan nem örülök annak, hogy így alakult, sőt, bőven szomorkodtam miatta, s szent meggyőződésem, hogy annyit sírtam, míg végül ki nem ürítettem teljesen a könnycsatornáimat. Sajnálom, hogy egyesek kellemetlenül érzik magukat, netán kínosan, amiért újra ezeken a folyosókon sétálok, de nem bírok tovább otthon lenni. Nem tudok a nappaliban ülni vagy besétálni a hálószobájukba, hiszen minden rájuk emlékeztet. És éppen ezek miatt kénytelen vagyok itt tölteni az időm nagy részét. A tanulásba és a diákmunkába vetem minden energiámat, hogy addig se foglalkozzak azzal, mennyire félresiklott az életem, mert higgyétek el, jól tudom, hogy ez történt. De még mindig segíteni akartok rajtam, igaz? Tudjátok mit? Viselkedjetek velem pontosan ugyanúgy, mint azelőtt. Nem kellenek sajnálkozó tekintetek, sem ölelések. Vicces beszólogatások, bolhányi pletykákra van szükségem. Ne fagyjon belétek a szó, ha megállok mellettetek. Mindössze árva lettem, nem pedig egy veszett róka, aki ha úgy tartja kedve megharap... Igen, szar érzés, hogy senki sem vár haza. Szar, hogy az utolsó szavaim a szüleim felé nem az volt, hogy mennyire szeretem őket. Szar, hogy nem mondtam nekik gyakrabban, mennyire fontosak a számomra. De bármennyire is furcsa, itt vagyok. A suliban, a könyvtárban, a pizzériában. És még mindig én, én vagyok, úgyhogy ne féljetek normálisan közeledni felém, ahogy eddig is.


Idegesen állok meg az ajtó előtt, miközben az ablakon be-belesek néha, hogy láthassam mi készülődik odabent. Észrevehetetlenül megrázom a fejem, s sóhajtok egy hatalmasat. Nincs kedvem itt lenni. Nem akarok itt lenni. De sajnos muszáj.
Lehunyom szemeimet, majd a következő pillanatban, bátorsággal felvértezve belépek az aprócska terembe, hogy aztán lehuppanjak az egyik roppant mód kényelmetlen műanyag székre. Az egész gyűlésnek olyan feelingje van, mintha csak egy Anonim Alkoholisták meetingen lennék. "Helló, Cornelia vagyok, alkoholista. Szia, Cornelia." Fúj, már a fejemben is hallom az egészet, s lelki szemeim előtt lejátszódni látszik maga a jelenet is. Istenem, bárcsak ki tudnék bújni valahogy ez alól. Ám bármennyire is szeretnék felszívódni, jól tudom, hogy ezen múlik vagy éppen bukik a nagykorúsíttatásom ügye, így hát kénytelen vagyok sodródni az árral.
Lassan, ahogy közeledünk a négy órához, megtelik a terem, mindenki elfoglal egy-egy széket, majd régi ismerősökként köszöntik egymást. Tényleg én vagyok az egyetlen új ember itt? Az nem lehet.
Az ajtó csukódik, a pszichológus leül az egyetlen szabad helyre. Körbepillantok az összegyűlt fiatal seregen, s gyorsan megszámolom magunkat. Pont tizenhárman vagyunk, nem túlságosan vészjósló ez a szám? Nem kellene még egy gyereket bevennünk, csak, hogy párosan legyünk? Ilyen felettébb érdekfeszítő gondolatok cikáznak a fejemben, majd a pszichológus hangja visszaránt a valóságba. Tekintetem rögtön ráemelem és kikerekedett szemekkel, érdeklődve figyelem, mit akar. Ja, hogy mutatkozzak be és mondjak pár szót magamról? Rendben, akkor csapjunk bele.