Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Én úgy gondolom, hogy igen - gondolok bele alaposabban. - Legalább is eddig még nem lehetett erre panaszom, vagy nem rémlik, hogy lett volna - egészítem még ki. - És Te, hogy állsz ezzel? - érdeklődök. Attól, hogy nem feltétlen azt az utat járja, amit a családja szeretett volna, hogy járjon, attól még elismerhetik minden másban.
- Valószínűleg tényleg nem tudták. - Nagyon sok olyan, most már mindennapi dolog van az életünkben, amit eredetileg a hadsereg részére fejlesztettek ki. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, az nézőpont kérdése. - Kár az űrért, amit most még minimális szinten szennyezünk - húzom el a számat. - Nagyon rossz irányba haladunk - csúszik ki a számon véletlenül. Bár Angelo arcát elnézve, valahol ő is így gondolkodhat.
- Nos, ott bevándorlók élnek, akik megszerették, de senki sem kényszeríti őket, hogy maradjanak, ha nem akarnak - teszek egy kedves megjegyzést. Értem mire gondol, de nem szeretném, ha valahol ezt úgy értelmezné, hogy azt, aki oda megy, akkor annak maradnia kell, mert nem engedik el. - Bár az igaz, hogy egy mediterrán vidékhez szokott embernek hatalmas változás lenne még rövidtávon is - ismerem el. - Valahol én se nagyon tudom elképzelni, hogy hosszú távon egy olyan meleg helyen legyek, mint például Olaszország déli része. Lehet, ott meg én hevülnék túl - nevetem el magam én is. Nem tudom elképzelni, hogy csak akkor lássak havat, ha messzire utazok. - De, ha egyszer elszánod magad, akkor, ha szeretnéd, el is kísérhetlek oda egy nem téli túrára - ajánlom fel neki a lehetőséget. Télen ott szinte mindig éjszaka van, és nagyon hideg, legalább is az itteni viszonylathoz képest.
- Egyet értek, engedjük el. - Követem Angelo példáját, és én is készítek pár képet. Most számon kérésnek jó lesz, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezeket csak elrettentő példa miatt fogom nézegetni/megosztani, mint olyan hely „szellemváros” tapasztalatait, ahova nem szabad elmenni.
- Ha lenne még időm, és nem kéne visszamenni a suliba, lehet, bevállalnám, hogy csinálok egy saját túraútvonalat itt, és még maradok, mert a táj nagyon szép - gondolok vissza a városon kívüli tájra a hatalmas fákkal és természeti csodákkal.
Komolyan elgondolkozok a felém nyújtott cigisdobozon, de még sem veszek. - Most tényleg csábító, de nem szeretnék köhögési rohamot kapni. Így köszönöm, nem kérek - utasítom vissza az ajánlatot. Valahol mostanában kezdtem „megszokni” a passzív dohányzást, pontosabban azt, hogy nem kezdek el nagyon csúnyán köhögni. - Abnormálisok jelenléte - értek egyet, és érződik rajtam, hogy nem tetszik az, hogy összerakva a mozaikdarabkákat, hova jutunk ki. A természetfellettiben tényleg nem hiszek, de itt valami normálistól, természetestől eltérő valami van.
Csak egy pillanatra lepődök meg Angelo szavain, amit a túravezetőnknek szán, mert nem erre az észrevételre számítottam most, hanem egy kicsit másra. Viszont ezt követően határozottan elkezdek bólogatni, hogy egyet értek, de nem akarok a szavába vágni, és úgy látom, szinte mindenki úgy gondolja, ahogy mi. - Nos, nekem még lenne egy pár kérdésem az itt látottak, és tapasztaltakkal kapcsolatban, ha már bent erre nem kaptunk választ - mondom hangosan, hogy meghallja a túravezetőnk, mielőtt mégis tovább akarna indulni. A hátizsákomat sem veszem még teljesen fel, csak félig, jelezve, hogy még nem vagyok kész az indulásra. De valahol azért arra is készen, ha mégis indulna. Meglepetésemre viszont érdeklődve fordul felém a nő, várva a kérdést. - Fent az emeleten van egy raktárhelyiség, biztos tudja, hogy melyikre gondolok -, és, ha nem kell pontosítás, akkor folytatom tovább a kérdést. - Mi ott Angeloval találtunk egy földön lévő csapóajtót, mert véletlen kinyílt alattunk, és egy olyan helyiségben találtuk magunkat, ahol elég modernnek tűnő orvosi eszközök vannak szétszórva. Valamint néhány lefejezett állati tetemet - teszem hozzá még kiegészítésnek, és erősen igyekszek leküzdeni a hátamon végig futó borzongást. - Meg olyasmi eszközöket is láttunk, amit a kezdeti lobotómiákon használhattak, mindezt egy olyan helyiségben, ami inkább egy előadóteremre hasonlít - na, itt már végig fut a hátamon a hideg, ahogy bevillan előttem egy jelenet ezekből. - Erre esetleg tud valamilyen magyarázatot, beszámolót, vagy bármit mondani? - érdeklődök kicsit szamon kérőbben, mint szeretném. Ha szabadon enged minket felfedezni, akkor számíthat, hogy olyat látunk, kérdezünk, amire lehet nem is szeretne válaszolni. Állom a túravezetőnk döbbent tekintetét, és hallom a morajlást végig futni a csapat többi tagján. - Én erről a helyről nem tudok - mondja végül, de látszik rajta, hogy komolyan gondolja, és a döbbenettől egyelőre meg sem mozdul. - Meg tudnák mutatni? - kérdezi végül.
Ha, vagy amikor mégis tovább indulunk, válaszolok Angelo kérdésére is. - Van még elvileg valami barlang, amit útba kellene ejtenünk, és lehet, hogy ott is akar majd tábort verni - tájékoztatom a mellettem álló férfit, de, hogy ebből mi lesz vagy, hogy lesz, azt már nem tudom.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Remélem azért minden úgy alakul, ahogy Neked a legjobb lesz, és ahogy Te szeretnéd - mondom végül, mert most valahogy úgy érzem, hogy nem teljesen tudja, hogy mit is akar. Nagyobb hírnevet úgy, hogy ne egye meg a pankráció az egész életét, csak ez valahogy olyan lehetetlennek hangzik együtt, amit ő is érez. - Nos, nem tudom, hogy én mennyire szeretném önmagamnak, ha túl nagy hírnevet szereznék, és a bulvár a magánéletemben vájkálna, tehát nem lenne magánéletem - gondolok bele, és hangsúlyozom az utolsó „magán” szót. - De azt megértem, hogy aki ilyen körökben mozog, annak ez jelenti, jelentheti, hogy valóban sikeres - mosolyodok el - és bízom benne, hogy Neked is sikerül, ha valóban erre vágysz - nézek rá kedvesen. Szeretném, hogy elérje a céljait, hogy megkapja azt az elismerést, amire vágyik. Az most teljesen mellékes, hogy nem vagyunk egyformák, és számomra az a figyelem, amit valahol ő szeretne, az már terhes lenne.
- Nem. A kutatóknál ilyenkor egy csapat megy együtt, akiknek ugyan az az érdeklődési köre és a célja - válaszolok. - Én nem olyan akarok lenni, aki egymaga vág neki egy ilyennek, mert én azt inkább hülyének nevezem, mint tudósnak, kutatónak - válaszolok. - Ha szervezetten mész, akkor ráadásul nem csak azokkal vagy kapcsolatban, akik veled mennek, hanem egy központtal, bázissal is, akik fix mérőhelyekről figyelik, hogy merre várható a vihar, és mindenről tájékoztatnak, és lehet, nyomon is követnek, hogy hol vagy pontosan. De az biztos, hogy sosem vagy egyedül - osztom meg vele azokat a dolgokat, amikről már tanultunk, vagy hallottunk azoktól, akik ebben már saját tapasztalatot szereztek. - Azok, akik egyedül vágnak nekik, azok életveszélyben vannak, mert képtelenség mindenre egyedül figyelni - gondolom végig, hogy mennyi adatra van szükség ahhoz, hogy biztonságban legyünk egy viharvadászat közben. Már az is képtelenség, hogy vezess és államokat érintő meteorológiai adatokat böngéssz egyszerre egymagad.
- Akkor ezt megbeszéltük - lelkesedek fel, és, ha még nem tettük meg, akkor elérhetőséget cserélünk. Valahogy úgy érzem, hogy a megfelelő időpontot nem pillanatok alatt fogjuk összehozni, mert ott az időjárási tényezők is komoly szerepet játszanak, de bőven a megoldható határon belül van.
A képeket megmutatom a túravezetőnek, de valamiért ragaszkodik hozzá, hogy a saját szemével is lássa, bár én az „ajtóban” várom meg. A döbbenet az arcán mindent leír; nem tudott erről. Viszont megígérte, hogy, ha visszaérünk a lakott településre, ahonnan indultunk, akkor megpróbálnak a hatóságokkal utána járni a dolognak. Ez mégis csak egy darabka a múltból, amit meg kellene őriznünk érintetlenül, vagy legalább is a lehető legkisebb változtatással.
- Ha letudtuk ez a túrát utána járnak - válaszolok Angelo kérdésére, amint visszaértem mellé. - Megdöbbent a látottakon. Biztosan nem tudott róla, amiből én arra következtetnék, hogy ez nem túl régi történés lehetett - osztom meg a férfivel a gondolataimat.
- Nos, ez lehet, hogy valamennyire neki is jó ébresztő volt - nézek előre a vezetőnkre, amikor az már a csapat élén, hallótávolságon kívül jár. - Ha történt volna velünk valami, akár az esés miatt is, akkor az az Ő felelőssége lenne. Egy barlang pedig lehet, még veszélyesebb, mint ez a szellemváros - gondolok bele, hogy világszerte azért elég sok baleset van/volt már barlangok környékén. - Nos, én úgy tudom, hogy itt élnek a grizzlyken kívül feketemedvék, pumák, de esélyes, hogy hiúzok és farkasok is előfordulnak - gondolok bele a dologba. - Gazdag az élővilág - mosolyodok el, bár a felsoroltakból eggyel sem szívesen találkoznék itt. - A táborozás pedig valóban érdekes lesz - húzom el a számat arra gondolva, hogy a túravezetőnk az eddigi tapasztalatok alapján nem a legfelkészültebb.
Még jó néhány kilómétert gyalogolunk az erdőben, de madarakon és növényevő állatok jelenlétén kívül mást nem látok, pedig figyelek. - Hamarosan megérkezünk a barlanghoz. Mielőtt azonban bemennénk, megállunk kicsit pihenni - tájékoztat minket a vezetőnk. És valóban, alig tizenöt-húsz perc múlva megérkezünk a barlang bejáratához, ami előtt van egy kisebb tisztás, ahol meg tudunk állni kényelmesen enni és pihenni, bár itt nincsennek székek vagy padok, mint a múltkor.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Tisztában vagyok azzal, hogy a felsőfokú végzettség és az intelligencia nem feltétlen jár a kéz a kézben. Vannak olyanok, akiknek van diplomájuk, mégis, ha kinyitják a szájukat, mintha a teljes sötétség árad belőle, és van olyan is, akinek alig van iskolai végtettége, mégis sokkal tájékozottabb a világ dolgairól, mint bárki más. Angelo azt mondta, hogy nincs felsőfokú végzettsége, mégis minden témához hozzá tud szólni, ha nem is feltétlen szakszavakkal, de tájékozott és intelligens.
- Miután az első választásom a lehető legtávolabb állt tőlem, így a másodiknál már kicsit jobban beleástam magam abba, hogy melyik szakra milyen tárgyak kellenek, és igyekeztem célirányosabban keresni, olyat, ahol a tárgyak zömét értem és szeretem. Előzmény nem volt, de ez a szak olyan végzettséget ad, ami természetközeli és reál tárgyakon alapul, de nem annyira kizárólagosan egyre, mintha a fizikatanszékre vagy ehhez hasonlóra mentem volna - válaszolok mosolyogva. Ez elég változatos és összetett, hogy mindig legyen benne újdonság, de egy valóságos dolog, nem úgy, mint a könyvelést, amit én egy mesterségesen kitalált területnek találtok. Az első szakomon érintettük, de csak annyi maradt meg, hogy „van kiadás meg bevétel, és az a jó, ha több a bevétel, mint a kiadás”, de ehhez nem kell iskola.
- Most még lehet így gondolja, de, ha valakinek komoly baja esik, és azt állapítják meg, hogy ő volt a hibás, akkor akár még a hűvösre is bekerülhet - húzom el a számat. - Azért remélem, ez utóbbiban nincs igazad - mondom kicsit baljóslatúan. - Ha valóban van valami nagyobb veszély itt, mint egy ehhez hasonló túrán szokott, akkor arról illendő lett volna előre tájékoztatni a jelentkezőket - húzom el a számat. - Nincs bajom az extrém spotokkal, vagy a sportolóikkal, de a Himalája megmászását se hirdessék kellemes téli sétának a hóban - mondom kicsit kiakadva. - Vagy most én túlzom el? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Voltam extrém helyeken, és szeretnék is még eljutni néhány ilyenre, de úgy, hogy tudom, hogy oda készülök. A katonákat sem úgy képzik, legalább is tudtommal, hogy, mondjuk, azt mondják nekik, hogy hegyi bevetésre gyakorolnak, utána kidobják őket a sivatagban.
- Vigyázz! Még a szavadon foglak - vigyorgok vissza. - Egyébként nem hiszem, hogy félnék, hiszen nem most túrázok először a vadonban - mosolygok kedvesen. - De nekem úgy is jó, ha Te jössz át hozzám - mondom komolyan. Hely van nálam is, és nem előírás, hogy mindig én költözök be hozzá. Ráadásul a nálam lévő sátor unisex, így nem lehet kifogása ellene, mert azt megérteném, ha egy ilyenbe nem szívesen költözne be. Bár igazából azt sem tudom, létezik-e ilyen.
A velünk túrázók elég zajosak, ami egyrészt jó, mert távol tartják a veszélyes vadakat, de így nem is láthatunk semmilyen állatot, amit egy kicsit bánok is. Bár a táj csodás, és élvezem a túra ezen „kempinges” szakaszát, egy kis csend ránk is ránk telepszik Angeloval, amit hamarosan ő tör meg. Ahogy enyhén megböki a vállam kicsit ki is zökkenek a nézelődésből és a gondolataimból.
- Nos, rám is rám fér egy kis pihenő - értek egyet vele. Bár azt, hogy ez milyen hosszú időre szól a részemről, azt nem tudom. - És milyen szórakozásra gondoltál? - érdeklődök, miközben én is lehuppanok a földre, és a hátizsákomba kotorászok valamilyen épkézláb étel után. Én is egy konzervet veszek elő, bár ebben van zöldség és rizs is, jobban esett volna egy kicsit komolyabb kaja, de ahhoz tüzet kéne rakni, és most nem úgy tűnik, hogy erre lenne lehetőség. Talán majd este, miután kijöttünk a barlangból. - Esetleg nem kérsz hozzá valamilyen zöldségkonzervet? - kérdezem a mellettem lévő férfitól, ahogy rápillantok a löncshúsos konzervjére, de utána szinte félig eltűnök a hátizsákomban. Nem vagyok vega, de néha egy-egy ilyen jól jön, ha megkívánom.
- Nem. Mit? - kérdezem, mert én semmit nem hallottam, hiszen a saját zajolásom elnyomta a távolabbi hangokat. Próbálok hallgatózni, de semmi különöset nem hallok, így nem is értem mire gondolhat, amíg rá nem kérdez a vezetőnknél.
- Ez nem ugyan az a patak, ami a lenti erőművet hajtja? - érdeklődök a nőtől én is, hangosan gondolkozva.
- De igen, ugyan az. Csak arrafelé kicsit elkanyarodik, így azon az ösvényen nem láthattuk, amin jöttünk - válaszol, bár én, mintha egy kis idegességet is látnék rajta. Minden esetre mosolyogva-bólintva köszönöm meg a választ.
- Ha addigra ismét lábra tudok állni - mondom, ahogy rájövök, nem lett volna szabad leülnöm, mert megpihent a lábam, és most éppen készül leszakadni. De úgy látom, nem csak én vagyok az egyetlen, aki igyekszik mindent ültében elérni. Azt hiszem a csapatnak egy nagyobb pihenésre van most szüksége, hogy ismét útra tudjon kelni.
És valóban. Most egy hosszabb pihenőt tartunk, mielőtt ismét útra kelünk. - Ha mindenki evett és ejtőzött, akkor induljunk a barlangba - áll fel a túravezetőnk is, és elkezd ő is visszapakolni a táskájába, hogy indulhassunk. Az én első lépéseim viszont elég instabilak, és látszik, hogy a mosolyom most nem igazán őszinte. Bár tudom, hogy csak be kell járatni, és ismét kilómétereket tudnék sétálni, csak elindulni nehéz.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- A börtönélet az egyik része a dolognak, de az utána lévő meg egy egészen másik dolog. Priusza lesz, amivel sok mindent elbukik, főleg a társadalmi megítélést, és, mint láttad, az indulási városunk elég kicsi, így ott nem hiszem, hogy lenne titok. Az ilyen helyeken pedig szerintem egy börtönbüntetés felér egy öngyilkossággal - gondolom át egy másik oldalról. - Abban viszont egyet kell értenem, hogy, ha innen akar kiszabadulni, akkor ez egy elég jó módja, legalább is egy időre biztosan - húzom el a számat. - A lelkiismeret pedig egy másik része az egésznek, hiszen egy réteget inkább az készít ki, hogy a lelkén szárad valakinek az élete, még akkor is, ha nem feltétlen halt meg az illető, csak visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozott az illetőnek. Vannak, akiket egy életre tönkre tesz egy ilyen, még akkor is, ha baleset volt. Egy börtönben pedig azért valamivel nehezebben lehet elterelni a figyelmünket, mint kint. Legalább is szerintem - teszem még hozzá a magam részéről, és bár nem kérdezek most rá, Angelo érezheti, hogy várom a hozzászólását, meglátásait, hiszen most is érdekel a véleménye.
- Valahol jogos, de szerintem vannak olyanok, akik úgy is jelentkeztek volna, vagy pont ezért jelentkeztek volna. Most egyébként is dívik a katasztrófa-turizmus, amit én a magam részéről sosem értettem - teszem hozzá. - Szóval lehet, hogy olyan is van, aki az ilyen helyekre kíváncsi. - Hülyék mindig vannak és lesznek is, csak a megfelelő helyre a megfelelőket kell megtalálni. - De itt valami biztosan van. A szálláson a szobák sem feltétlen az egyszerű elhanyagoltságtól voltak olyanok, amilyenek. Az én szobámban, meg, ha engem kérdezel, nincs kizárva, hogy vérfolt volt a földön, és nem az a hétköznapi balesetből származó - gondolok bele a dologba, és látványosan végig is szalad a hátamon a hideg. - Szóval nem hiszem, hogy paranoiás lennél - mosolygok kedvesen a férfira.
- Túl jól hangzik - mondom fáradtan az esti programra gondolva. - Nem akarunk inkább maradni, és ezeket megcsinálni? - kérdezem, de azért érződik rajtam, hogy nem gondolom teljesen komolyan, inkább csak a lábfájás beszél belőlem.
- Úh, ez nem is rossz ötlet - az éhség most eléggé rám tört, ahogy elkezdtem enni, de Angelonak igaza van; inkább a vacsira kellen nekem is koncentrálni. - Minden esetre ezt azért megeszem én is - mosolyodok el falatozás közben. Az éhség úgy tűnik, hogy a gondolkodásomra is kihat, mert úgy tűnik, nem tudok igazán logikusan gondolkozni. A túrázáshoz mindig kell az energia, de lehet, hogy én most kevesebbet vittem be a szükségesnél.
Tudok úszni, de most úgy érzem, hogy még az ahhoz szükséges mozgás sem menne.
- Ne is mond! Nem vagy egyedül. Az egész napos gyaloglásra most rájött a kaja-kóma is - és szinte érzem, ahogy ragad le a szemem. - Nem igaz, hogy nem hoztam valami koffeinforrást, amihez nem kell víz! - vádolom önmagamat csalódottan. Nagy szükségét érzem valamilyen gyors energiaforrásnak, mert félek, menet közben fogok elaludni. Én is előveszek egy lámpát, hogy ne a vak sötétben botladozzak, ha bemegyünk a barlangba. Itt nem hiszem, hogy érzékelős fények lennének, hogy megkönnyítsék a látogatók helyzetét. Ráadásul, amíg keresek, addig sem kell lába állnom.
- De le ne maradj mögöttem! - nézek rá kicsit félve, ahogy már a barlang szájánál állunk, és előre enged.
- Nos, hamarosan belépünk a barlangba, ahol nincsenek sem természetes, sem telepített fényforrások, csak azok, amiket mi viszünk magunkkal. Ezért is kérem, hogy aki még nem vette elő a lámpáját, az még most tegye meg - szólít fel mindenkit a túravezetőnk. - Mindenkinek van, és működik a lámpája? - kérdezi, és megvárja, amíg mindenki be is kapcsolja. - Helyes! Kérem, mindenki nagyon figyeljen egymásra, mert a barlang hatalmas, sok elágazással, aminek a jó része még mindig ismeretlen a barlangászok számra is. Senkit nem szeretnék elhagyni. Menet közben pedig figyeljünk az itt élő állatokra, és lehetőleg egyet se tapossunk össze, vagy hasonló - teszi még hozzá. - Ha mindenki megértette és felkészült, akkor induljunk - adja ki az utasítást, és most kivételesen megvárja, amíg mindenki indulásra kész, és csak ez után megy be a barlangba.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Elgondolkozva hallgatom Angelo szavait, és rá kell, hogy jöjjek, hogy nem is olyan régen, valóban volt egy ilyen, vagy ehhez hasonló esemény az életemben: amikor túszul ejtettek minket. Akkor, és utána napokig, amíg a családom át nem segített a dolgon, persze szakmai támogatással, úgy éreztem, hogy haza akarok menni Osloba. Hogy hiba volt idejönni az Államokba. Akkor nem érdekelt, hogy eredetileg miért is jöttem, mi volt a célom, csak otthon akartam lenni a családommal. - Jogos, mert nekem is volt nemrég ilyen… vagy ilyesmi időszakom - mondom csendesen, ahogy felidéződik bennem az az időszak.
- Nos, nekem sem feltétlen azzal van bajom, hogy valakit ezek érdekelnek, hanem inkább a nagy átlaggal, akik az empátia teljes hiányában szenvednek azok iránt, akik egy ilyet átélnek. Akik inkább filmeznek, meg fényképeznek, ahelyett, hogy segítenének, mondjuk leemelni egy gerendát valakiről - gondolok azokra a képekre, amik egy-egy tornádó után készülnek. - Persze, dokumentálni is kell, de számomra az emberélet az első, nem a „szenzáció” - teszem idéző jelbe a kezemmel a szót. - És valahogy azt veszem észre, hogy egyre több az olyan, aki inkább csak kattintgat, minthogy segítene, meg ráadásul sokszor még útban is vannak, és akadályozzák a mentést - teszem hozzá a meglátásomat a témához. Azt már hangosan nem teszem hozzá, hogy sokszor, legalább is szerintem, pont ezek az emberek lennének a legjobban felháborodva, ha fordított helyzetben nekik nem segítenének az ott fényképező, filmező egyének.
- Én az ellen tiltakozok, hogy nincs racionális magyarázat. Számomra az is racionális, ha kiderül, hogy van itt egy-néhány mentálisan és szociálisan sérült egyén - osztom meg Angeloval a nézeteimet. - De remélem, hogy nincs… - és végig fut a hátamon a hideg a gondolatra.
- …már, ha eljutok odáig - vigyorgok, bár, ha a lábra állásra gondolok, még jobban fájni kezd a végtagom. - Viszont abban igazad van, hogy lehet, tényleg jól esne egy kis hűvös víz - gondolok bele abba a kellemes érzésbe, amit Angelo felvázolt. Végül csak erőt veszek magamon, és felállva csatlakozok a barlangi túrarészhez az uzsonna után. A barlang szerintem nagyon szép, bár valóban veszélyes, és a vezetőnk is igyekszik mindenkin rajta tartani a szemét. Bár nem teljesen egyszerre érünk ki, az utolsó folyosón már nem lehet eltévedni, így ott mindenkit szabadon enged, hogy a saját egyéni tempóban tudjon haladni. A barlangban visszaverődő hangok viszont valóban kísértetiesnek hatnak, hiszen nem lehet megállapítani, hogy melyeket keltettünk mi, melyeket az állatok, és hogy valóban mi vagyunk-e itt kizárólag emberek.
Végül kiérve a barlangól ugyan oda lyukadunk ki, ahonnan indultunk. - Tökéletes, de majd kicsit később - mondom a sátrak felállítására értve, ahogy a férfira nézek, és én is lehuppanok a földre a táskám után. Ha nem pihentethetem egy kicsit a lábaimat, félek, le fognak szakadni.
- Rendben! Ha történik valami fontos, akkor majd szólok, de szerintem most mindenki pihenni fog egy kicsit, ha kiér - tájékoztatom csendesen. Hamarosan pedig látom is, ahogy Angelo a rögtönzött párnáján, szinte egyből elalszik, ahogy leér a feje, így én csendben mellé telepedek, de én nem tudok aludni. Fáradt nem vagyok, csak a lábam van nagyon-nagyon elfáradva.
A társaság egy része követi valamilyen formában Angelo példáját, és a vezetőnk is hagy minket pihenni, csak arról tájékoztat mindenkit, hogy majd itt fogjuk felállítani a sátrainkat, ha mindenki kiért és pihent. Ezt jogosnak is tartom, mert ránézésre, nem hiszem, hogy mindenki segítség nélkül fel tudja húzni a sátrát, és nem is a legcsendesebb dolog a világon.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezem a mellettem most felébredt férfit. Látszik rajta, hogy jót tett neki az alvás, most már sokkal kipihentebb. - Egyébként nem történt semmi fontos. A sátrakat majd itt - mutatok körbe - fogjuk felállítani, de még nem mondta a vezetőnk, hogy pontosan hol és hogyan képzeli, hogy nehogy a tábortűzzel leégessük valamelyiket - osztom meg vele azt a pár fejlemény, ami történt. Én nem számoltam össze az összes túrázót, de a vezetőnkön sem látszik, hogy esetleg valaki hiányozna.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Nos, nem is olyan régen, volt Manhattanben egy kisebb túszejtés, amibe véletlen belekeveredtem, mert ott voltam a magán pszichológia tanárommal, hogy meghallgassunk egy előadást. Persze végül nem lett az előadásból semmi, mert még a kezdés előtt fegyveresek tereltek mindenkit egy terembe, vélhetően rablás miatt, de a rendőrök hamar kiértek, és elfogták őket, és senkinek nem lett baja. Mármint testileg - teszem hozzá, mert ez többek között engem is nagyon megviselt lelkileg és mentálisan. Sokkot kaptam, bár az elején azt hittem, hogy jól fogom kezelni, de nagyon nem így lett. A családom persze jött, amit tudott, és pszichológushoz is jártam, de akkor is nehéz időszak volt, bár már túl vagyok rajta. - De, ha ilyen állapotban van, akkor nem kell ilyen felelősségteljes munkát végezni, amíg rendbe nem jön. Én is kezdetben semmilyen felelősségteljesebb dolgot nem vállaltam, mert a plusz nyomás rontott az állapotomon, bár nekem nem múltak életek a döntéseimen. Vagy legalább is ilyen szinten, mert főiskolán a karrierünk szempontjából vannak kulcsfontosságú kérdések, de alapos indokkal a tanárok is megértőek tudnak lenni - teszem hozzá, hogy azért egy-egy elhalasztott projektmunka felett szemet hunynak.
- Miért érzem úgy, hogy ez azért téged nem tesz annyira boldoggá, mint engem? - kérdezem olyan hangsúllyal, hogy érezze, átlátok rajta, és az őszintesége miatt nem fogok megsértődni.
A barlangászás után nagyon jól esik a fűben pihenni, ahol Angelo el is alszik, én pedig kinyújtóztatom fáradt lábaimat. A csapat csendes beszélgetése számomra halk háttérmorajlássá válik, és így próbálom meg élvezni a természetet, ami körbe vesz minket. A körülbelül egy órás csendes pihenő alatt én is összeszedem az erőmet, és lehet, hogy egy ici-picit hamar közlöm a most ébredő férfivel az általam megítélt helyzetet. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy mindent megértett, és az álomittasság nem befolyásolta.
- Legfeljebb halat a vízből, de szerintem teljesen fölösleges, mert hoztunk ételt, és, amit abból megeszünk, azt később már nem kell cipelni - próbálok ésszel érvelni a vadászat ellen. Ettől tovább viszont nem jutok, hogy megcáfoljam miért is fölösleges az ilyesmi, mert a vezetőnk megzavar minket, és csak Angelot hívja oda a kisebb tanácskozáshoz. Azt, hogy engem miért hagynak ki, azt nem tudom hová tenni, de valamiért úgy érzem, hogy most fölösleges lenne az ez elleni háborgás.
Hamarosan Angelo viszont vissza tér hozzám, én pedig már feszülten ácsorgok, hogy megtudjam mi is történt, ami miatt ennyire ideges most már ő is. Mielőtt viszont kinyithatnám a számat és rákérdezhetnék, hogy mi történt, már válaszol is, a ki nem mondott kérdésemre. - Várj! Ezeket még vidd magaddal - adok a kezébe egy kézi zseblámpát, egy bicskát és egy hosszú, összetekert kötelet. A kötéllel szükség esetén tudja jelölni az útvonalat, hogy nehogy ő is letévedjen, mindössze az egyik végét kell egy kiálló sziklához rögzítenie. - Légy’ óvatos, és siess vissza! - mondom aggódva.
Bár alig telik el egy óra, nekem sokkal hosszabbnak tűnik, amíg Angelo és a többi férfi visszatér a kutatásból. Ideges vagyok, így szinte öt percenkét nézem meg az órámat. Tényleg bíztam benne, hogy az idősebb pár csak lemaradt, és gond nélkül megtalálják őket, így együtt jönnek ki, de nem így történt. A nagy tanácskozás közben fel sem tűnik senkinek, hogy én is hallótávolságon belül vagyok, bár a lényeget e nélkül is leszűrtem. Alig három lépése állok Angelotól, de csak akkor láthat meg, amikor megfordul, hogy közölje a tényállást. - Ez nagyon nem jó, mert akkor annyira eltévedtek, hogy nem is fognak visszatalálni, már, ha nem történt velük valami, ami akár az életükbe is kerülhet - teszem hozzá Angelo szavaira. - És nem tudom, hogy Te, hogy vagy vele, de lehet, többet kellene ennél tennünk értük, lehetőleg úgy, hogy mi ne kerüljünk bajba - nézek Angelora. Azt már nem teszem hozzá, hogy most már fölöslegesnek érzem, hogy újra vakon menjen bárki utánuk, mert, ha csak lemaradtak, vagy benéztek egy elágazást és visszafordulva keresik a kiutat, akkor jó lehetett volna ez az ötlet is, de ez már nem erről szól. Legalább is a megérzéseim szerint. Majd a túravezetőnk előáll a „nagy ötletével”, hogy várjunk. - És, ha megsérültek ennyi idő alatt meg is halhatnak - mondom dühösen, úgy, hogy a vezetőn is hallja, és érezze a nemtetszésemet.
- Akkor maga mit javasol? - kérdezi szemrehányóan, mintha csak az ő ötlete létezne.
- Hívjuk a mentőosztagot, akik erre szakosodtak, mert az is idő mire ők kiérnek. Közben pedig egy térképen megnézhetnénk, hogy van-e másik kijárat esetleg a közelben, mert lehet azon mentek ki tévedésből - állom a sarat, amit a vezetőnk megvető nézése állít elém. Persze ez a legjobb verzió, ami történhetett, mert simán elképzelhető egy baleset is, ami valóban életveszélyes sérülésekkel járhatott a számukra. Egyelőre viszont nem mond semmit, mintha azt várná, hogy visszavonjam a szavaimat, de nem fogom. Bár lehet, hogy valami akadályt lát a tervemben, és azt várja, hogy rájöjjek magamtól, hogy mi lehet az. A telefon nem lehet, mert nekem is van műholdas telefonom, és fel van töltve, és térkép is van nálam, bár annyira nem néztem meg, de tudom, hogy jelölve vannak rajta a barlangok, bár azt már nem tudom, hogy mennyire tér ki a részletekre.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Nos, engem mindenképpen, de szerintem a többieket is, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ez valakit ne viseljen meg - mondom csendes, és végre igazán Angelore nézek, akin látszik, hogy leginkább rám kíváncsi, és, hogy megleptem ezen vallomásommal. - De nem kell aggódnod - mosolygok rá kedvesen. - Segítettek, és feldolgoztam - nyugtatom meg, mielőtt itt valami hisztirohamra számít a részemről, mert az emlékek hatására kiborulok.
Vizslatóan kapom a mellettem heverésző férfira a szemem, mert valami futár érzékeltem a hangjából. Mintha valami rejtett tartalom lett volna a szavai mögött. - Melyik saját ágyadra gondolsz? - kérdezem kedvesen. - A New Yorkban lévőre vagy az olaszországira? - pontosítok egy kicsit. Erre az nem gondol, akinek egy otthona van. Mi, a kolilakók ezzel viszont rendszeresen szembesülünk: „Haza akarok menni” mire a kérdés gyakran az, hogy „Haza vagy haza-haza?”, mert a „haza” a koliszoba, a „haza-haza” pedig a szülői ház. A kettő között pedig hatalmas a különbség. Angelo említette, hogy Olaszországból költözött ide, és a családja otthon van, így talán jogos a kérdésem, hogy melyik „ágyára” gondol most igazán.
Igyekszek minden segítséget megadni Angelonak, hogy épségben visszaérjen, és reménykedek, hogy sikerrel járnak. - Óvatosan! - engedem még búcsúzóul utána kiáltva. A reményekkel ellentétben, viszont a keresés eredménytelen volt. A vezetőnk ötletei pedig csak elmélyítik az idegességemet, mert úgy érzem, hogy egyáltalán nem vagyunk jó kezekben. Az az egy dolog, ami bizalommal tölt el, hogy Angelo itt van, és, ha nem is mindig mindenben, de a lényegi dolgokban egyet értünk.
Angelo rendezi a telefont, mielőtt a nő bármit léphetne vagy mondhatna. Mivel viszont a telefonhívást nem én rendezem, így Angeloval a térképeket tanulmányozzuk, amit még a buszos indulás előtt vettem a boltban. - Elképzelhető - mondom, de még vizslatom a térképet, hátha van más kijárat is. - Az ott már túl messze van? - kérdezem bizonytalanul egy másik nyílásra mutatva, ami éppen az ellenkező irányban van, majdnem kétszer olyan messze, mint a másik. Legalább is kívül az ösvényen haladva. De, hogy a barlangban milyen messze van ettől a járattól, arra ez a térkép nem ad választ.
Én valamiért nagyon nem tudom feldolgozni a hallottakat, amit a vezetőnk mond a telefonbeszélgetés után, de nem tudom, hogy mi sántít. Egyelőre legalább is nem.
- Persze, de várj egy kicsit - mondom, és félre fordítom, hogy a többiek ne hallják. - A vezetőnk nincs a helyzet magaslatán, a többiek pedig tapasztalatlanok, és hamarosan besötétedik - vázolom a helyzetet. - Kellene itt hagyni nekik valamit, amivel megvédhetik magukat, ha a vadak előkerülnek, minimum instrukciókat. Nem gondolod? Meg kik is voltak veled odabent? Ők talán még tettre készek, és a tábort is elkezdhetnék megépíteni, mi a véleményed? - és mindent úgy mondok, hogy csak a mellettem álló férfi hallja. Ha pedig egyet ért, kicsit átvéve a vezetést javaslat formájában előadom a társaságnak, és az egyik férfinek, aki a keresésben is részt vett, adok egy medvesprayt elmagyarázva hogyan kell használni és mikor.
A felszerelésemet viszont viszem, mert sosem lehet tudni, hogy mi kellhet, és valamiért így nyugodtabbnak is érzem magam. - Indulhatunk - mondom, miközben bekapcsolom elől az utolsó kapcsot is, ami megakadályozza a vállpántok lecsúszását.
- Neked nem volt fura hatóság reakciója? Ez nem a városban elkóborol valaki eset, hanem egy veszélyes túraterep, ahol az éjszaka miatt akár ki is hűlhet valaki, vagy súlyosan megsérülhet, ha rosszul lép - kérdezem Angelot, amikor már pár perce menetelünk. - Te, velem ellentétben, tudtál figyelni a telefonbeszélgetésre? - érdeklődök gyanakodva, hogy valami nincs rendben.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Valamivel több, mint fél éve - felelek, és bár napra pontosan meg tudnám mondani, ha nagyon akarnám, de ennyire nem akarok belegondolni. Lezártam, de azért túl szívesen nem gondolok rá. - Miért? Szerinted sok vagy kevés? - kérdezem érdeklődve, hogy mit is gondol most rólam és a dologról. Amióta megismertem, úgy gondolom, hogy nagyon jó emberismerő, még akkor is, ha egy belső késztetés alapján inkább a veszélyes oldalról próbál mindent megközelíteni.
- Megértelek. New York nagyon… - és itt keresem a megfelelő szót - felfokozott? - mondom enyhén kérdezve, mert lehet, mégsem ez a jó kifejezés. - Egyelőre igen, és bár gyakran azt mondom rá, hogy „haza”, de nem az a tipikus Otthon érzés. De nekem talán annyi előnyöm van, hogy a hosszabb szünetekre haza tudok menni, vagy, ha nem is haza, akkor oda, ahol a családom van - válaszolok neki. Mi gyakran elutazunk síelni télen, és az ezt megelőző karácsonykor is egy kanadai síparadicsomban ünnepeltünk. De ezt már nem tudom Angelo tudtára adni, mert megzavarnak minket, és a hadra fogható férfiaknak vissza kell menniük a barlangba. Hamarosan azonban sikertelenül érkeznek vissza, és a vezetőnk, azt hiszem teljesen szét is esik.
- Meglátjuk akkor. Én igazából azt nem tudom, hogy a benti járatok hogy mennek, mert néha nagyon csalóka tud lenni - indoklom az előző gondolatomat Angelonak a térképet nézegetve.
Annak örülök, hogy Angelo egyet ért velem a többiekkel kapcsolatban, így át is veszem a vezetőnk szerepét, és döbbenetemre, még ő is lázongás nélkül ért egyet velem. - Az élelmiszereket tegyétek egy nailonzsákba és jó magasra, hogy se a földről, se a fáról ne lehessen elérni, lógassátok fel, mert a medvék könnyedén kiszagolják, így viszont nem fogja őket érdekelni. Ha megvagytok a sátrakkal, rakjatok tüzet, mert éjjel hűvös lesz, meg az állatokat is távol tartja, és ne legyetek túl nagy csöndben se, mert az is segít - adok tippeket, hogyan tudják még elkerülni a vadakkal történő érintkezést. Arra, hogy még mi mással találkozhatunk, arra nem akarok gondolni sem.
- Ha abból indulunk ki, hogy nem tudjuk, hogy miért és hogyan kerültek abba az elhagyatott kórházba azok a fecskendők, tűk és egyebek, akkor lehet, de nagyon szeretném, ha nem így lenne - válaszolok idegesen, és azt hiszem tényszerűen. Ettől függetlenül nagyon bízom benne, hogy ebben nincs benne senki idegennek a keze, csak mindössze egy szerencsétlen eltévedés vagy kisebb baleset áll a háttérben. Ennyit arról, hogy nem gondolok az állatokon kívül más látogatókra.
- De - értek egyet röviden azzal, hogy hívja újra a segélyhívó számot. Ha nem is hazudott a vezetőnk, így legalább azt kizárhatjuk, hogy a saját hátsójának mentése miatt, elbecsmérelte a helyzetet. Döbbenetünkre viszont mi is ugyan azt a választ kapjuk, mint az előbb, amit akkor sem tudtam hova tenni. Egy pillanatra viszont megijedek Angelo reakciójától, és, amikor emeli a kezét, hogy eldobja a telefonját, én már guggolok is le. Persze nem attól félek, hogy szándékosan nekem akarná vágni, vagy, hogy meg akarna ütni, de túl közel állok hozzá, és véletlenek mindig vannak. Kapták már el úgy el a karomat, hogy belilult a helye, de ez mindössze egy esés miatti pánikreakció volt, hogy „meg kell kapaszkodni, hogy el ne essek”. Az csak az én szerencsétlenségem volt, hogy én voltam ott kéznél. Nem volt szándékos, de ettől függetlenül fájt. Most nem akarok hasonlóképpen járni.
- Hé! Nyugi! - szólok rá erélyesen, de a költői kérdésére nem válaszolok. - Megoldjuk, jó? Csak ne ijesztgess! Rendben? - kérdezem, mert bevallom megijedtem tőle, és most jobban, mint az előbb. Ez pedig biztosan hallatszik és látszik is rajtam. - És mivel kell valami, amivel egy kicsit elterelem a figyelmemet, hogy utána tiszta fejjel gondolkozhassak, gyere ide, hogy lekezeljem a kezedet - dobom le a hátamról a táskát, hogy elővegyem az elsősegély felszerelésemet. Ideges vagyok, és egyáltalán nem forog az agyam, és bízom abban, hogy ez majd eltereli a gondolataimat. - A fák is tele vannak porral, kosszal és bakréirumokkal, és a legkevésbé sem hiányzik, hogy elfertőződjön a kezed, és még használni se tudd - oktatom ki. - Most Te vagy az egyetlen, akire valóban számíthatok, akiben megbízok, és szükségem van Rád, a segítségedre és a támogatásodra - teszem még hozzá, mielőtt elkezdi előadni, hogy neki nincs semmi baja, és volt már rosszabb. Most nagyon nem érdekel, hogy régen milyen súlyos sérüléseket élt túl.
- Az erődben mindig hamarabb sötétedik a fák miatt, itt pedig a hegyek is csak rásegítenek - mondom ki a számomra teljesen nyilvánvalót.
- Te sosem játszottál gyerekkorodban labirintusjátékkal? - kérdezem döbbenten. - Én mindig visszafelé csináltam meg, mert úgy csak egy lehetséges útvonal van. Ha itt a barlang szájától a térképen visszafelé követjük ezt az ösvényt, akkor odatalálunk a valóságban is - mutatom meg a megfelelő vonalat a térképen. - Ennek a jelölése pedig az omega a fák törzsén is. Szóval azt az utat kell keresnünk, ahol ez a jel van felfestve - és már elő is veszem a lámpákat, hogy lássunk is valamit, ne csak a fák sötét körvonalát, ha még jobban besötétedik.
Közben pedig erősen gondolkozok, hogy kitől is kérhetnénk segítséget. Perceken belül pedig be is villan egy korábbi, New York államban tett kirándulás emléke, ahol velünk volt egy hegyimentős srác. Nagyon jól összebarátkoztunk, és számot is cseréltünk. Azt mondta, hogy bármikor hívhatom, ha bajba kerülök, és igyekszik segíteni. De, hogy is hívták? Miért nem jut eszembe a neve?

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Csak aprókat bólintok Angelo szavaira, mert érzem rajta, hogy bár tudna mit mondani, nem akar ebbe belemenni. Bár magamnak meg kell, hogy valljam, hogy nagyon kíváncsi lettem volna a véleményére. Valahol nagyon más a gondolkodásmódja, de valahol, ahol számít, ott, azt hiszem legalább is, hogy hasonlóak vagyunk. Magamat nem sorolnám a bizonytalanok táborába, de tudom, hogy van, amikor arra van szükségem, hogy más mondja ki hangosan a dolgokat. Hallani, gondolni, és néha még kimondani is más és más. Ha valaki más mondja ki, amit én is gondolok vagy érzek, akkor néha megkapom azt a plusz löketet, amin esetleg már jó ideje rágódok, és nem tudok dűlőre jutni. Bár nem mindig mindegy, hogy ki mondja, és az sem, hogyan. Angeloban pedig egy olyan embert ismertem meg, akinek adok a szavára. Vagy adnék, de most nem mond semmit. Én pedig ráhagyom.
- Csak ésszel - értek egyet vele. - Se tudásunk, se felszerelésünk nincs, és azzal pláne nem segítünk, ha még minket is menteni kell - mondom én is egészen halkan, inkább az egyetértésem jeléül, megerősítésként a mellettem álló férfinak. Azt hiszem sejtem, hogy mi jár a fejében, de a többiek nem elég felkészültek, talpra esettek. Én gyakran vagyok a „bízza legjobbakban, készülj a legrosszabbra” el híve, de most lehet, hogy nem tudok a legrosszabbra készülni. Ami az én fejemben akar megjelenni ezen verzióban, azt az agyam egy másik része egyből lezárja.
Angelo javaslatára csak erősen bólogatok, hogy egyet értek. - Köszi! - mondom hálásan, de annak már egyáltalán nem örülök, hogy ezt a megállapítást kell tennie, így az örömöm, amit a bizalma miatt érzek, erősen beárnyékolja a helyzet. Nincs alapvetően bajom a felelősséggel, de jobban szerettem volna, ha most kimaradok belőle.
Az erdőben Angelo elveszíti az önkontrollt, amit megértek, mert én is közel állok hozzá. Viszont azt a luxust nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy egyszerre történjen ez meg velünk. Ha most Ő borult ki, akkor én tartom magam, és majd később jövök én. Viszont nagyon örülök neki, hogy megadja magát nekem. - Fátylat rá - mosolygok fel rá kedvesen, bár a feszültség azért rajtam is látszódik.
Tisztában vagyok vele, hogy tudja, most csak egymásra számíthatunk, és, amit nem mondok ki, hogy a többiek is csak ránk számíthatnak. Közben előveszek egy új, bontatlan flakon vizet, hogy a nagyobb szennyeződéseket azzal mossam le a kezéről a vérrel együtt. - Ez csípni fog - figyelmeztetem, majd a sebes részre hidrogénperoxidok öntök, hogy az kipezsegtesse a kisebb, mélyebben lévő szennyeződéseket, valamint a kórokozókat is elpusztítsa. Ez ráadásul a vérzést is elállítja. Ha pedig már nem pezseg olyan intenzíven, akkor egy jód alapú fertőtlenítőt is borítok rá, és csak ez után kötözöm be egy kis steril gézzel. - Nem tudom milyen lesz a terep, de így nem lesz koszos. Ha visszatérünk a táborba, és lepihenhetünk, le is veheted - osztom meg vele, hogy miért is kapott kötést is. Láttam, hogy nem súlyos, igazából csak horzsolás, de most az a civilizációtól nagyon távol vagyunk, és nem lenne szerencsés egy fertőzést összeszednie. - Nem túl kényelmetlen? - kérdezem, amikor már egy pici görcsöt kötök a gézre rögzítés gyanánt. Tényleg nem vittem túlzásba a kötözést, csak egy védőréteget igyekeztem rátenni, hogy ne legyen ismét koszos a seb. Az egész pedig nem tart tovább két-három percnél. Ha lenne nálam, és nem a kézfején lenne, egy sima ragtapasz is megtenné…
Szívből jövő hálás mosolyt eresztek meg felé, hogy bízik bennem annyira, hogy engedi nekem, hogy vezessem. Nagyon sokat jelent ez a gesztus a számomra.
Amikor elpakolom az elsősegély felszerelést, megérinti a vállamat. - Egyáltalán nincs mit - mondom csendesen. Úgy tűnik, hogy ez a pár perc nem csak nekem tett jót, hanem kicsit őt is lenyugtatta.
- Menjünk - erősítem meg én is miután mindent elpakoltam, és a zseblámpámat én is bekapcsolom. - Köszi, de azért én is igyekszek figyelni másra is, nem csak a turistajelzésekre - bíztatom kedvesen, hogy ebben sem szeretném magára hagyni. Út közben azért próbálunk erről-arról beszélgetni is, meg egyéb zajokat is csapni, hogy az állatok halljanak minket, és el tudják kerülni a társaságunkat.
Viszonylag könnyedén tudom követni a jelzéseket, bár néha kell egy-egy kisebb kitérőt tenni egy-egy kidőlt fatörzs miatt, de határozottan nem vészes. - Inkább nem, mert szaporodik - vigyorodok el szélesen megjegyzésén, amikor megérkezünk a barlang bejáratához. Én nem nézek lefelé, inkább a környék fáit és a barlang bejáratának környékét igyekszek megnézni, nehogy egy medvecsaláddal találjuk szembe magunkat, vagy más vaddal, ami éppen minket néz vacsinak. A sötétben szerencsére a legtöbb ragadozó szeme, ha fény vetül rá, világít, de most nem látok ilyet.
Az ismételt káromkodásra viszont összerezzenek, mert ez nem a megkönnyebbülés jele volt, mint az előbb. Egy-két lépést teszek Angelo felé, hogy közelebbről is lássam, amit ő. De bár ne tettem volna! Ösztönösen lépek hátra, és ragadom meg a mellettem lévő férfi karját. Bennem egyértelműen feléled az életösztön, ami a „küzd vagy fuss” kettősből áll, bár nálam egyértelműen a másodikra adja le a voksot a szervezetem. Az életösztönöm viszont egyértelműen Angelohoz köt, így, ha rajtam múlik, akkor Ő is jön velem. Természetesen az adrenalin egyből száguldozni kezd bennem, és a fülemben egyértelműen ott lüktet a saját vérem, megzavarva ezzel a hallás általi tájékozódást. Hogy Angelo mit hall előttünk, a barlang felől, ahova néz, azt nem tudom, de ahogy hátra lépek egyet, valami reccsen mögöttem. Persze nem kizárt, hogy én léptem rá valamire, de az biztos, hogy most már erősen kapaszkodom a férfi karjába.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Angelo temperamentumos és keresi a veszélyt, így biztos vagyok benne, hogy számtalan sérülést szerzett már, és a tizede sem részesült kezelésben. Lehet, most sem lenne belőle baja, de nem csak e miatt ápolom le a sérülését, hanem, mert kell valami, amire annyira kell koncentrálnom, hogy kiszakadjak fejben a mostani katasztrófából, amiben vagyunk. Sokan mondják, hogy megnyugtatja őket a vezetés, hiszen ott csak arra, és a többi forgalomban résztvevőre kell koncentrálniuk, és most ez ilyen a számomra. Éppen ezért vagyok hálás a férfinak, hogy nem ellenkezik.
A barlang szájáig vezető úton nem látok semmi különöset, legalább is azokon a részeken, ahova belátunk az egyre sűrűbb sötétségen keresztül, ami körbe vesz miket. Ez egyedül életveszélyes lenne, még Angelo számára is. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak a lentebbi táborban, de remélem nincs bajuk. Ami pedig az idősebb párt illetti… csak reménykedni lehet, hogy nincs bajuk, vagy, ha van is, nyolc napon belül gyógyul, esetleg orvos lazán tudja kezelni, mint mondjuk egy esés miatti törést. Tudom, érzem, hogy Angelo mögöttem van pár lépésnyire tőlem, de ettől függetlenül időről időre hátra nézek, hogy minden rendben van-e. Nem kérdezem, hogy mi jár a fejében, mert látom, hogy mennyire aggódik, és talán a valóságnak megfelelően sötétebben látja a helyzetet, mint én. Én egyelőre azt hiszem, nem tudok gondolni a dologra. Nem a miatt, hogy nem tartom lehetségesnek, hanem, mert nem akarok bepánikolni. Még nem. Ha megteszem, félek, mi is itt ragadunk. Angelo erős, és száz százalékosan tudom, hogy le tudna cipelni a táborig, ha nem küzdök ellene. Úgy viszont, hogy pánikszerűen küzdök ellen, úgy nem hiszem, hogy sokat tehetne a biztonságom érdekében. Így pedig vagy magamra hagy, és egyedül menekül meg, amit normál esetben nem nézek ki belőle, vagy mind a ketten hatalmas bajba kerülünk. Szóval jobb, ha kerülöm azt a gondolatot, ami a férfi fejében járhat.
A barlang szájánál pedig Angelo olyat fedez fel, ami egyáltalán nem bíztató vagy reményt adó. - Ühüm - hümmögök egyetértően, miközben a környéket pásztázom. Ahogy visszanézek rá, látom, hogy egy hatalmas, ránézésre is pengeéles kést vesz elő. Ezzel a mozdulatával pedig ráébreszt, hogy én is „fegyvert” vegyek magamhoz. Ahhoz, hogy a medvespray egy mozdulattal használható legyen, én is az övemre illesztem. Ez a fegyver tíz méterig hatásoA fogója biztosítja, hogy akkor legyen kényelmes a használata, ha a szórófej nem felénk irányul, így nagyon bénának kell lenni, hogy szembe fújjam vele magunkat. Extraként pedig még környezetbarát is, legalább is az biztosan, amit én használok. - Ugye nem akarsz bemenni? - kérdezem, amikor egy lépést tesz a barlang irányába.
A parancsnak is beillő mondta viszont végleg meggyőz, hogy ~ talán ~ benne is győzött az életösztön. De ez viszont ráébreszt, hogy mekkora baj is lehet valójában, és kifut az arcomból minden vér, és meg is szédülök. Kinyújtom a kezemet a férfi felé, hogy megtartson, mert úgy érzem, forog a világ körülöttem. - Csak egy pillanat - mondom, azt hiszem egy kicsit kábán, és lehajtom a fejem, miközben próbálok mélyeket lélegezni. Tudom, hogy le kellene ülnöm, de erre most nincs időnk. Azt hiszem, hogy három-négy mély lélegzet után kezd visszatérni a vér a fejembe, mert kezdek élesebben látni. Jól nem vagyok, de haladni kell.
Nem ellenkezek az új utasítás ellen, és előveszem a telefonomat. Remeg a kezem, így kicsit nehezen megy, hogy arra a menüpontra kattintsak, amire kell, így van néhány rossz program, amibe belépek. Így viszont legalább Agelo közli, hogy mit is akarunk elérni a hívással, hogy mit is kell mondanom. Ha nem engedte el még a kezemet, akkor hálás vagyok érte, mert sikeresen beleakadok egy hosszabb, száraz ágba. Érzem, ahogy a másik vége, úgy egy méterre tőlünk megemelkedik, és felkavarja az avart, én pedig az egyensúlyomat veszítem. Az ág egyébként a tipikusan egy vihar által leszakított, ág, amin még ott vannak a kusza gallyak és a levelek, bár azok már el vannak száradva.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Mélyen belül megnyugtat, hogy Angelo nem akar hősködni, és, hogy a mi biztonságunk az elsődleges a számára. Én kezdek szétesni minden igyekezetem ellenére, csak nálam ez máshogy jelentkezik, mint nemrégiben Angelonál. Ő inkább szétverte a saját kezét, hogy kiadja magából a dühöt, ezzel szemben én csendben esek pánikba. Hogy melyik a jobb, azt nem tudnám megmondani. De az jó, hogy együtt vagyunk, és felváltva veszítjük el magunk felett a kontrollt, mert így legalább az egyikünk észnél van. Örülök, hogy nem utasította el, hogy megfogja a kezemet, mert hatalmas szükségem van rá. Azon kívül, hogy így tudom, hogy nem fogok észrevétlen a pániktól elájulni, erőt és támogatást is szerzek az érintéséből. Erősen fog, de most kifejezetten jól esik, hogy biztosan tart, és nem akar elveszíteni, ahogy ez fordítva is igaz. A világ még kicsit homályos, így most gyorsnak tartom a tempóját, de a világért sem szólnék, hogy lassítsunk. A lábam viszont beleakad egy ágba, Angelo pedig úgy ránt magához, hogy esélyem sincs a földön landolni. Viszont erőteljesen csapódok a mellkasának, és egy pillanatra azt hiszem, hogy mind a ketten elvágódunk a lendülettől. - Köszönöm! - mondom hálásan, ahogy automatikusan átölelem, és felfogom, hogy talpon maradtunk.
Arra, hogy majd inkább ő telefonál, én pedig a lámpával pásztázzam a környezetet csak egy bólintással válaszolok beleegyezően. Most lassabban indulunk útnak, amit nem bánok, mert a terep egyáltalán nem könnyű, főleg így az éjszakai sötétségben. Most én igyekszek odafigyelni a minket körbe vevő rengeteget, de hogy most mennyire fogom a valóságot, azt nem tudom.
A férfi felém irányuló kérdésére nem válaszolok szavakkal, hogy, ha idő közben felveszik a vonal túlvégén, akkor ne hallattszódjon a hangom, így csak egy bizonytalan bólintás a válaszom, hogy bírom még. Mivel én is hallani akarom a telefonbeszélgetést, így megállok Angelo előtt. Mivel így megint terelődik a figyelmem, ahogy hallgatózok, és közben körbe-körbe világítok a lámpával, és figyelem az esetleges mozgásokat, ismét kezdem egyre jobban átvenni magam felett az irányítást. Nem hallok tisztán mindent, így a telefonbeszélgetés végeztével figyelmesen hallgatom az összefoglalót. - Életemben nem hallottam még ilyen baromságot, hogy ilyen helyen csak akkor küldenek segítséget, ha vér folyik. Miért van az az érzésem, hogy mindig kifogtunk valami lelketlen, felelőtlen személyt a túloldalon? - a kérdésem teljesen költői. Tudom, hogy a telefon torzít, de az előző hívásainknál olyan volt, mintha mindig ugyan az a személy vette volna fel a telefont, a mostani hang pedig egy sokkal normálisabb személyhez tartozott volna, akinek a hangja is fiatalabb volt, mint az előző(ek).
- Azt hiszem, most már jobban vagyok. Köszönöm! - mosolygok fel a férfira. - A víz jó ötlet, de itt van kéznél a sajátom - veszem elő a saját flakonomat a táskám oldalzsebéből. - De Te is igyál egy kicsit - javaslom neki, mert már órák óta nem ittunk, de elég erős fizikai megterhelésnek vagyunk kitéve. A végén még kiszárad ő is, miközben rám próbál figyelni, így én igyekszek Rá figyelni - Enni viszont most nem lennék képes - válaszolok a második kérdésére is. Viszont, ha ő szeretne enni, rajtam nem fog múlni.
Ha ittunk, és Angelo evett pár falatot, amennyiben szüksége volt rá, indulunk is tovább. Nem akarok a szükségesnél tovább itt időzni. Bár a legjobb emberrel maradtam kettesben az erdőben, és tényleg bízok benne, azért megnyugtatóbb lenne, ha a nagyobb csapatban lennénk. Menet közben mind a ketten lámpákkal világítunk körbe-körbe és az előttünk lévő ösvényekre, és igyekszünk a hangokra is figyelni. Egy nem túl távoli cserjésből viszont motozást hallok, így megállok, ezzel megállítva Angelot is. - Hallod? - kérdezem idegesen, és igyekszek odavilágítani, ahonnan a zajokat hallom. A bokrok közül pedig egy világító szempár néz ránk vissza. Ahogy pedig jobban rávilágítok, rájövök, hogy mi is az. Tényleg megijedtem. Nem is kicsit. Egy mosómedvétől.
Viszont ez leszámítva, épségben, és gond nélkül érünk a tábor közelébe, ahol már ég a tábortűz.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Elkeseredetten hallgatom Angelo feltevését, hogy miért is nem foglalkoztak eddig velünk, csak már, amikor súlyos sérülés volt megalapozottan indokolt, hogy segítsenek nekünk. - Azért ez szerintem több mint elkeserítő - mondom kiábrándulva a világból. Az egyetlen vigaszom, hogy éppen Angelo volt az, aki velünk tartott erre a túrára, és ennyire bátor és tettre kész jellemmel rendelkezik. Nem is tudom, mi lenne velünk, velem nélküle. Bár lehet, hogy én már a szálláson töltött éjszaka után visszafordultam volna, ha nem lett volna mellettem.
- Nem is tudom - gondolkozok el komolyan a dolgon. - A buszra felszállva rossz előérzetem volt - gondolok vissza a dologra. - De, miután visszaadtad az igazolványomat, azt hittem, hogy annak az elvesztése okozta a rossz érzést - válaszolok őszintén. - Furán fog hangzani, de néha vannak ilyen megérzéseim - teszem még hozzá. - És Te? Gondoltad volna, hogy ez lesz a vége? - kérdezem én is egészen halkan. Bármennyire is sietős a dolgunk, kell egy kis pihenő, hogy folytatni tudjuk az utunkat. Enni viszont úgy tűnik, egyikünk sem képes.
A nesztől valóban megijedek, bár szerencsére csak egy mósómaci csapott zajt. - Hé! - szólok a mellettem nevető férfira, bár koránt sem olyan felháborodottan, mint terveztem, közben pedig enyhén vállba is boxolom, de tényleg csak jelzés célzattal. - Nem ér kinevetni - mondom, de a végére már én is vele együtt nevetek.
Megkönnyebbülés árad szét bennem, és úgy tűnik, hogy Angeloban is, amikor megérkezünk a táborhoz. Itt úgy tűnik, nem történt semmi rendkívüli, csak sátrakat bontottak, és tüzet raktak, illetve megcsinálták még azokat a dolgokat, amiket kértünk.
Angelo ott fújja ki magát, ahol éppen megállt, és gyorsan felvázolja a helyzetet. Én egy kicsit közelebb a tűzhöz dobom le a táskámat a hátamról, és vágódok le a tűz mellé úgy, hogy Angelo is kényelmesen le tudjon ülni mellém.
Látom a bocsánatkérő mosolyát, és bíztatóan meg is szorítom kicsit a kezét, jelezve, hogy nem gond. - Bár biztosat nem tudunk, és, amíg ez így van, addig azt kell feltételeznünk, hogy élnek - válaszolok én a férfi helyett. Kimerült, és nincs már kapacitása az ilyen kérdésekre, amit megértek, de mégsem hagyhatom őket válasz nélkül. - Ezt vizsgálat nélkül senki sem tudja megállapítani, így épp úgy lehet állti, mint emberi. Sok itt a ragadozó és prédaállat is - mondom az újabb kérdésre miszerint emberi vér-e, amit láttunk. A sok ilyen jellegű kérdés engem is fáraszt, bár lehet, hogy az ő oldalukról jogos, de engem kezd már kicsit idegesíteni. A további kérdezősködéstől az érkező helikopter ment meg. Angelohoz hasonlóan én is felállok, és egy zseblámával a kezemben integetek felfelé, hogy biztosan meglássanak minket. Leszállóhely elég nehezen akad, de megoldják, és a hegyimentők néhány rendőr kíséretében, az útmutatásunk szerint megindul a barlang másik szája felé. Hamarosan pedig a földi egységek is megérkeznek. Közöttük vannak barlangi mentők is, akik itt vizsgálják át nálunk szisztematikusabban a hegy belsejét néhány fegyveressel. Izgulok, hogy mi lesz a vége, hogy megtalálják-e a párt, és hogy milyen állapotban. Angelon látom a megkönnyebbülést, ami engem még nem jár át. Az ölelése, amibe belevon, viszont nagyon jól esik. Megnyugtat. - Köszönöm! De Te is büszke lehetsz magadra, mert ez számodra is új helyzet volt, és sikeresen megküzdöttél vele - ismerem el én is. - És hálásan köszönöm a segítségedet és a támogatásodat - ölelem magamhoz szorosabban.
A busz csak akkor indul el, amikor visszatérnek a keresők, hiszen nekünk nincs bajunk, és enni- és innivalónk is van.
- Mi fogunk még találkozni? - kérdezem hirtelen, reménykedve Angelotól, aki most is ott ül mellettem a buszon.