"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
A nyughatatlan lelkek egyszerűen képtelen arra, hogy akár egy röpke fél óra erejéig leüljenek a kanapéra, s a gondolataikba merülve a szó szoros értelmében ne csináljanak semmit. Nekem talán egy perc múlva már járna a lábam, két perc múlva pedig keresnék valamit a kezem ügyébe, amit babrálhatok. Tíz perc múlva sóhajtoznék, tizenhárom perc múlva a telefonomat nyomkodnám, majd tévét kapcsolnék, végül bealudnék. Ha ezeket az apróságokat felnagyítjuk, megkapunk engem épp egy Wyoming felé tartó járaton. De hogy mit is keresek pontosan a Sziklás-hegység lábánál? Őszintén? Még én magam sem igazán tudom. Szeretek ugyan túrázni, s szeretem a természetet is, de azért hatalmas erdőjárónak sosem mondtam volna magam. Én mindig inkább a városi izgalmak mellett tettem le a voksom, ami tele van nyüzsgő emberekkel, fényekkel és illatokkal, hangzavarral és tömeggel. Most talán csak még inkább képtelen vagyok megülni, s ha már száműzetésben vagyok, akkor ne álljak már meg New Yorknál... E gondolatok közepette nyom el az álom a repülőn, ahol még lehunyt szemhéjaimon át is látom a horizont aranylását. Valamikor az éjjeli órákban érkezhetünk meg a reptérre, ahonnan egy negyed órás taxiút után elfoglalom a szállásom egy útszéli motelben. Nem éppen egy ötcsillagos hely, de most egyáltalán nem vágyom semmiféle luxusra. Az apró szoba a kis ággyal, a szekrénnyel, egy asztallal és egy székkel pedig most több is, mint amire szükségem lenne. Másnap nyolc óra körül ébreszt fel a csend, amihez nem igazán vagyok hozzászokva, ezért is fekszek mozdulatlanul vagy öt percig, mire egyáltalán egy madár halk csiripelése beszökik az ablak résein át. Sokáig nem húzom az időt, a megtermett hátizsákommal együtt indulok le az étkezőbe egy gyors reggelire, egy bőséges kávéra és egy cigire az erkélyen, miközben hívom is a következő taxit, ami elvisz engem a gyülekező pontra. Mert hogy a legkevésbé sem egyedül vágok neki egy ilyen útnak, egyrészt azért, mert teljesen ismeretlen számomra a terep, és egy hozzáértőbb személy vezetésével sokkal élvezetesebb lenne, másrészt pedig szükségem van magam köré az emberekre, akikkel kommunikálhatok. Napokra bezárva a fák börtönébe egyedül... Az maga lenne a pokol! Negyed óra múlva begurul a taxi, mely után egy fél órás út következik. Illetve következne... Ha nem kapnánk defektet az egyik öreg úton, mely átszeli a Sziklás-hegység lábát. Taxis barátunk nem tűnik épp hozzáértő alaknak, egyrészt mert tanácstalansága már akkor látszik, mikor elkezdi vizsgálni a kereket, másrészt pedig legalább tíz percbe telik, mire megkeresi nekem az eszközöket, hogy egyáltalán kicserélhessem a kereket. Ezzel ugyan nem lenne semmi baj más esetben, de jelenleg rohadtul úgy néz ki, hogy el fogok késni... - Tartsa meg! - nyomok a kezébe bőséges borravalót, s szinte bombaként robbanok ki az autóból már a gyülekezési ponton, hiszen megpillantom, hogy a busz, amivel mennék, épp most indul el. Őrült tempóban elkezdek utána rohanni, de hamarosan nem csak én futok az öreg kis település szélén, hanem egy indiai férfi is kiabálva megérkezik mellém, miközben valami kártyát lóbál a kezében. Lassítani nem áll szándékomban, de annyit azért leszűrök a karattyolásából, hogy valaki a buszról elhagyta az igazolványát, és ha már futok, mint egy hülye, legyek olyan jó, hogy visszaadom! Kitépem hát a kezéből a kártyát, de épp időben, mert egy vaskos kőben elbotlik, s úgy terül szét az úton, mintha valami vígjátékból szedett jelenet lett volna. Nem véletlenül röhögök fel hangosan, de isten lássa lelkem, ez az egész szituáció kezd egyre komikusabb lenni. Főleg, hogy az a seggfej sofőr esélyesen engem szívatott, hiszen csak most volt hajlandó megállni. - Bocs a késésért! Angelo D’Amore. - lépek fel az öreg csotrogányra halk lihegéssel, tetőtől talpig feketében, a nevemet pedig szó nélkül kihúzza a kissé mogorvának tűnő, mégis gúnyos mosolyt eleresztő hatvanas éveiben járó hölgyemény az első ülésen, aki esélyesen a túravezetőnk lesz. Vagy valami olyasmi, a részletekről kissé lemaradtam. - Na végre, hát mi lett volna velünk maga nélkül, Mr. D’Amore? - belőle csöpög a gúny, én pedig vigyorogva forgatom meg a szemeim, ám mielőtt még hátrafele robognék, váratlanul elkiáltom magam. - Karin Bjorge? - lengetem meg kezemben az igazolványt, s ha jelez a gazdája, akkor odalépkedek mellé. - Ezt elhagytad. Nagy mázlid volt, hogy késtem! - mosolyodom el szélesen, majd a mellette levő ülés felé biccentek. - Nem bánod, ha leülök?
Mivel a túrázás mindig is családi program volt nálunk, így ez már az életem részévé vált. A suli most egy hetes szünetet hirdetett, valami vezetői meg tanári nyűg miatt. A diákok nem voltak beavatva, és igazából annyira senkit sem érdekelt, hogy nagyon utána járjon. A lényeg az volt, hogy nincs suli, nincs vizsga, az anyagok leadását meg majd a tanárok megoldják, de plusz órát nem kell vállalnunk. Mivel ez elég váratlanul ért, így hiába érdeklődtem az Oslóban maradt családomnál, hogy tudunk-e közös programot csinálni, még a bátyám sem ért rá. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyedül kellene lézengenem a koliban, csak annyit, hogy szabad vagyok, mint a madár. Bár, azért jó lett volna, ha látok otthonról valakit. Egyébként túl sok reményt nem fűztem a dologhoz, mert Oslo nem szomszédban van. Pár napja kaptam egy mailt, hogy van nyugaton egy túra, ami már akkor is érdekelt, és bántam is, hogy nem érek rá. De most, visszakerestem, és miután felhívtam őket, hogy jelentkeznék, ha még lehet, biztosítottak afelől, hogy az utolsó pillanatban ugyan, de még van szabad férőhely. Mivel ez nem a szomszédban volt, és még sosem jártam arrafelé, így kértem egy kis útbaigazítást, amit készségesen meg is adtak. Megírták, hogy melyik reptérről melyikre kell érkeznem, és hogy onnan hogyan tudok eljutni a gyülekező pontra. Nem szeretek felkészületlen lenni, így amit csak lehetett, bepakoltam. Az álltavilágnak is utána néztem, és amit lehetett beszerezem, hogy minden rendben legyen. Az ottani, helyi túratérkép volt az egyetlen, ami hiányérzetet okozott, de úgy voltam vele, hogy majd ott beszerzem. Elvileg egy kisvárosban van a gyülekezőhely, és ilyen helyeken általában vannak pontos térképek, és egyéb, a helyi sajátosságokat összefoglaló kiskönyvek. A repülőút egészen kellemes volt. A további út pedig inkább az érdekes jelzővel illethető. A buszt persze lekéstem, ami a kisvárosba vitt volna, de oltári mázlim volt, mert egy rendőrautó állt meg mellettem, és elvitt a gyülekező helyre. A nő a helyi seriff irodában dolgozott, csak most átküldték a központba, és most tartott hazafelé. Hálásan megköszöntem a fuvart, majd kiszálltam a túrazsákkal a kocsiból, ami egy vadászati bolt mellett állt meg, így oda még beléptem a hiányzó tájékoztatók és térkép miatt. Bár még volt időm az indulásig a fuvarnak hála, azért nem akartam kicentizni, mert az előbb is megjártam, még akkor is, ha az nem az én hibám volt. A boltban persze kicsit nehéz volt előhalászni a pénztárcámat és az irataimat, mert miért ne a táska legaljára vándorolt volna. Oltári mázli, hogy csak annak a táskának az aljára, amit a repülő utasterébe is felvihettem. Persze a reptéren a rengeteg becsekkolás meg ellenőrzés közben kinek van arra ideje, hogy mindent a helyére tegyen vissza? Nekem biztos, hogy nincs ilyenre időm, így mindent ömlesztve raktam vissza egy zsebbe. A bankkártya pedig szépen megbújt az egyéb igazolványaim között, így néhányat le kell tennem a bolt pultjára, hogy átlássam a kártyákat. Az idő viszont sürget, mert nem akarok késni. Az indiai eladóval azért még váltok néhány szót, és elárulom neki, hogy a most induló túrára megyek az utcában várakozó busszal. Miután fizettem és elraktam a még megvásárolt dolgokat, kilépek az utcára. A buszra már szállnak fel az emberek, így én is szaporázom a lépteimet, de még éppen időben érkezek. Az utazótáskám beteszik a csomagtartóba, az idős nő kihúzza a nevem a listáról, majd helyet foglalok egy kétszemélyes ülés egyik részén, a másikat szabadon hagyva. A túravezető egy öreg nő lesz, amiért van egy kis fenntartásom, és aki gyorsan ledarálja a fontosabb infókat a túrával kapcsolatban, közben pedig a busz elindul. Hamarosan viszont fékez is, és én nem lennék meglepve, ha magától állt volna le. Gyalogtúra indul? Ugye nem? Az iszonyú messze lenne még innen. De nyílik az ajtó, és egy feketébe öltözött férfi száll fel a járműre. A túravezető nagyon gúnyos, amivel szintén nem sokat javít a bizalmamon. Legnagyobb döbbenetemre viszont az ismeretlen férfi a nevemen szólít. Honnan tudja, ki vagyok, vagy, hogy itt vagy? - Jelen - mondom nem kis meglepődéssel a hangomban, és a biztonság kedvéért, még intek is a kezemmel. A busz közepe táján ülök, így hang alapján nem várhatom el, hogy megtaláljon. - Óh! Hálásan köszönöm! - mondom megkönnyebbülve, amikor meglátom, és átveszem tőle az igazolványomat. - Miért bánnám? És különben is megmentettél - mondom mosolyogva a kérdésére. - Kívül vagy belül szeretnél ülni? - kérdezem kedvesen, hiszen bárhová is szeretne ülni, mozdulnom kell, mert az idegenvezető tájékoztatója alatt a folyosó mellé helyezkedtem. - Zseniális az itteni közlekedés igaz? Karin vagy Szöszi, és New York Államból jöttem - nyújtom felé a kezem a bemutatkozás miatt miután elhelyezkedtünk - Te honnan jöttél? - kérdezem érdeklődve, ha nem térti ki rá, és bízom benne, hogy nem sorol egyből a szőke libák közé, mert ennyire hirtelen letámadtam a kérdéseimmel. Volt már, hogy nem szívlelték, ha ilyen szószátyár voltam, és túl sokat kérdeztem.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Véletlenek nem léteznek, mint tudjuk, s meglehet, hogy ezek a “nem véletlenek” elenyésznek az élet tengerében, de az is lehet, hogy egy hatalmas lavinát indítanak útjára. Hogy pontosan melyik véglet felé haladunk ezzel a Karin Bjorge nevezetű lánnyal, az még kérdéses, de már megér egy mosolyt a tény, hogy mennyire jókor voltam jó helyen. Így hát mikor jelez az igazolvány gazdája, egyből az átnyújtás után a külső ülés felé bökök, hiszen egyszerűbb, ha ő mászik be a szűkösebb helyre, s mikor ez sikerül, akkor letelepedek mellé. - Ohh, nekem aztán mindegy igazából, hol ülök, itt is tökéletes. A lányok úgyis inkább az ablak mellett szeretnek ülni, nem? - a jól megpakolt táskámat beszéd közben próbálom a lábaim közé tuszkolni, de hamar rá kell jönnöm, hogy nem csupán ez esélytelen, de az is, hogy egyáltalán az én lábaim elférjenek. Eléggé esetlenül sikerül így helyet foglalnom Karin mellett, megeshet, hogy kicsit még őt is meglököm a lábammal párszor, ahogy zötykölődünk az úton. - Kijavítanám magam, esélyesen oda én nem férnék be. - közlöm szélesen ívelő vigyorral. - Én megmondom őszintén, nem igazán vagyok ehhez hozzászokva. - írok le ujjammal egy kört. - Nem is emlékszem már, mikor ültem utoljára buszon. Lehet, hogy még gyerekként, amikor nem voltam ekkora... - nevetem el magam halkan. - Viszont egész hangulatos ettől függetlenül. Kissé öreg, kissé rozoga, de végül is nem egy luxus szállodába készülünk, hanem a természetbe, oda pedig tökéletes. - hamar megmutatkozik, hogy én eléggé a szavak embere vagyok, s ezt szeretem is kamatoztatni. Nem mindenki viseli azért jó néven a közvetlenségem, sem pedig azt, hogy szeretek beszélni, de hát ha össze leszek zárva pár napra ezzel a csoporttal, el kell kezdenem időben ismerkedni. S ha már a sors Karint sodorta elém, aki első benyomásra egy kedves leányzónak tűnik, akkor igyekszek is megragadni az alkalmat, s kipuhatolózni, mennyire viselné el a társaságom az elkövetkezendő napokban. - Én Angelo vagyok. - teszem hozzá a kis monológom után. Nyújtom felé közben a kezem is, s igyekszek nem túlságosan megszorítani az övét. Áldom azért az eget, hogy Szöszinek is hívatja magát, mert esküszöm, mikor megláttam ezt a világos hajkoronát, egyből ez a becenév jutott eszembe. - Most én is New Yorkban lakom épp, szóval onnan érkeztem, de amúgy eredetileg Róma az én szülőhazám. Szóval ha valamelyik szót kissé furán ejtem ki, akkor ez azért van. Mert bár jól beszélem az angolt, de hát olasznak születtem, az az anyanyelvem, és az onnan hozott kiejtést nem lehet egyszerűen kiirtani a beszédemből. Bár, azért te sem panaszkodhatsz... - vonom fel kíváncsian szemöldököm egy mosollyal kísérve. - Az “r” betűt egész érdekesen ejted. - jegyzem meg észrevételem, amivel lehet, hogy rendesen beégetem magam, mert talán csak valami egészen apró beszédhibáról van szó, de most így első hallásra én is akcentust fedeznék fel a kis Szöszi szavai mögött. - Jártál már erre amúgy? Vagy még neked is ismeretlen lesz ez a terep? - kérdem tőle, miközben hátrabiccentem a fejem az ülésen. Vagy legalábbis biccenteném, mert az ülés felső része véget ér a nyakamnál. Akkor erről ennyit! Igazából abban reménykedek, hogy a kb. húsz perces buszos út nagyon hamar le fog telni, mert jelenleg úgy érzem, hogy egy cseszett nagy cápa vagyok egy szardíniás dobozban.
Én már tényleg nagyon sok helyen túráztam, bár első sorban Európában, de mióta ide költöztem, azóta itt is megfordultam néhány helyen. Ezért is fog el valahol egy kis rossz érzés a mostani busszal és az idegenvezetővel kapcsolatban. Nem vagyok paranoiás, sem pesszimista, nem látom sötéten a világot, de valami most nem olyan, mint szokott. Tudom, hogy létezik a „női megérzés”, és nem csak azért, mert én is az vagyok. Hanem azért, mert ezt én egy olyan tudattalan dolognak tulajdonítom, amit részben a környezet, részben pedig a más, korábban tapasztaltaktól történő eltérés eredményez, ami valamiért nem kerül át az elménk tudatos (első) részébe, ahol biztosak vagyunk a létezésében és az okában. Persze ezt a rossz érzést egyből el is hessegetem, amikor egy idegen férfi visszaadja az igazolványomat. Biztosan ez lesz a rossz előérzetem oka, és csak a kapkodás okozta a zavart nálam, hogy ne késsem le a busz indulását. Mivel nem igazán van már hely a járművön, és egyébként is minek mászkálna el, ha már egy üres hely mellett áll, így felszabadítom neki a külső ülést azzal, hogy bemászok. Kérdésén viszont elgondolkozok. - Nem tudom - válaszolok aztán. - Én egy-egy hosszabb út során cserélgetni szoktam, ha a mellettem utazó is belemegy - gondolom végig a dolgot, és árulom el, hogy mire jutottam. Az, hogy ki hol ül egy buszon egy ilyen jellegű, fizetett úton, az legtöbbször csak addig számít, amíg mindenkit azonosítani tudnak, és felmérik, hogy ki hiányzik, ki van meg, és mindent jól csináltak-e, amikor eladták a jegyeket. Utána már a kutyát sem érdekli, hogy ki hol ül. Ahogy viszont leül, én is rájövök, hogy a legjobb szándéka ellenére sem tudna belül ülni, ugyan is az ülések nagyon közel vannak egymás mögött. A férfinek viszont hosszúak a lábai, így csak úgy fér el, ha oldalra nyújtja ki őket. Ahogy elemzi a szűk környezetünket, akkor esik le nekem is igaaán, hogy mi ebben a fura a többi buszos utazásomhoz képest. - Ahha! - kiáltok fel, bár nem hangosan. - Akkor ez volt olyan szokatlan. Túl közel vannak egymáshoz az ülések - indokom az előbbi kirohanásomat, miközben a kezemmel mutatom, hogy mely távolságra is gondoltam. Majd ezt követően figyelmesen hallgatom tovább. - Ha nem robban le, és nem kell eltolnunk az úti célunkig - húzom el a számat. Nem sok jót nézek ki ebből a csotrogányból. A hegyi út viszont eléggé rázós, így többször összeérnek a lábaink már ilyen rövid idő alatt is. - Nem zavar a közelséged, - bocsátom előre mielőtt félreért [color=#eeeeee]-, de lehet, kényelmesebb lenne neked, ha az ülést kicsit kijjebb tolnád. Ott lent - mutatok a folyosó mellett oldalára - lenni kellene egy olyan karnak, ami egy kis oldalsó ráhatással, majdnem automatikusan oldalra csúsztatja az ülésed - adok neki egy kis segítséget, hogy könnyebben kinyújthassa a lábát. - Örvendek! - fogadom a bemutatkozását és a kézfogását. Ahogy tovább válaszol a feltett kérdésemre, kikerekedik a szeme egy pillanatra. Ő is külföldi állampolgár. - Jó lehet olasznak lenni. Annyira másabb a kultúrája ott, mint itt. Attól meg pláne másabb, mint ahol én nőttem fel - mondom mosolyogva. - Én Oslóban születtem és nőttem fel, ezért lehet nekem is akcentusom. Bár nekem valamivel könnyebb, mert a norvég nem áll olyan nagyon távol az angoltól, mint az olasz - kommentálom én is a dolgot, és megnyugtatom, hogy jól hallhatja, hogy nem úgy ejtek mindent, ahogy azt itt másoktól hallhatja. - De akkor egyezzünk meg abban, hogy sértődés nélkül szólunk egymásnak, ha valamit nem angolul ejtünk Rendben? - kérdezem kedvesen. Ha fáradt vagyok, vagy túl vagyok pörögve és hadarok, néha norvégul kezdek beszélni, vagy egy-egy szó jön könnyebben a nyelvemre az anyanyelvemen, mint angolul. Mások is szoktak szólni, és ezt sosem veszem rossz néven, legfeljebbpár pillanatig csak értetlenül nézek, ha nem jövök rá, mi is a baj. Nem feltételezem, hogy Angelo sértődékeny lenne, de így jeleztem neki, hogy én sem fogok megsértődni, nyugodtan szóljon. Valamint részben elárultam azt is, hogy nem értem az olaszt. - Erre még nem jártam. Inkább Európában túráztam, meg voltam egy Kanadai sípályán, és annak a környékét bejártuk be. Meg mostanában az Appalache-ben túrázgatok. Hétvégenet az könnyebben megközelíthető, hogy beérjek a hétfő reggeli óráimra. De itt még nem jártam - válaszolok a kérdésére is végre. - Te túráztál már valamerre? - érdeklődök én is. Azt már elárulta, hogy neki is ismeretlen ez a hely.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Végre valahára a helyére kerül az igazolvány is, és most már az én helyem sem marad üresen a buszon. Bár egy hajszálon múlt, hogy lekéssem a járatot, a sors szerencsére az utolsó pillanatban lökött rajtam egyet. Nem is én lennék, ha nem indult volna ez az út is valami gebasszal... - Ez lenne? - mutatok az ülés oldalán egy ősöreg, alulról már rozsdásodó karra, ami végül is az egyetlen. Így Karin ötletén alapulva meghúzom azt, s láss csodát, persze, hogy a kezemben marad! - Így gondoltad? - nyújtom elé felröhögve a kart, ami most már inkább tűnik úgy, mintha egy egyszerű “dísz” lett volna. - Sebaj, túléljük ezt a húsz percet. Lesz ennél kényelmetlenebb is az erdőben! - bólintok nagyon tudálékosan. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem vagyok az a kategória, aki állandóan túrázgatna, s az idejének nagy részét a természetben töltené. Nem vagyok ugyan puhány egy kicsit sem, de annyira nem nagyon vagyok azért hozzászokva ezekhez a körülményekhez. Ettől függetlenül olykor nagyon izgalmas tud lenni egy ilyen kikapcsolódás, s most nekem tényleg nagy szükségem van arra, hogy távol legyek egy kicsit... Mindentől. - Függetlenül attól, hogy a születésem óta Rómában éltem és megszoktam a helyet, valóban nagyon különleges Olaszország. Egy kis egyedi szeglete a világnak. - felelem némi honvággyal vegyített, ábrándos hangon. Az otthon azért mégis csak az otthon. Ilyen borzalmasan messze talán még sosem éreztem magam. - Akkor két külföldiként azt hiszem, jó csapatot fogunk alkotni. - bólintok lelkesen. - Hogyan keveredtél ilyen messze egyáltalán hazulról? - kérdem tőle kíváncsian. Karin remekül beszéli az angolt, ahogy én magam is, így talán nem lesz szükség kijavításra, de azért hűen bólintok a kérdésére. - “Túrázgatok”. - ismétlem el utána. - Akkor ide is egyedül érkeztél ezek szerint? - nézek körbe reflexből, hiszen valamiért úgy gondoltam, hogy a lányok csapatostul járnak még az ilyen helyekre is, de ezek szerint jó nagyot tévedek. - Bátor lány lehetsz, ha egyedül túrázgatsz. Nem volt még semmi probléma eddig abból, hogy egyedül voltál? Nem támadtak meg, vagy ilyesmi? - hadarom el teljesen átélve a szituációt, de ez annak köszönhető, hogy bennem nagyon hamar képes bekapcsolni a védelmező ösztön, különösen akkor, ha ilyen védtelen leányzókkal hoz össze a sors. Én például a húgomat, Gaiát egyáltalán nem engedném el egyedül, de hát ha ő is ilyen távolra utazna a családjától... Akkor lényegében bármit csinálhatna egyedül, én úgysem tudnám meg, ha nem akarná elmondani. Vajon Karin is egymaga érkezett az USA-ba? - Szerintem lassan megérkezünk. - nézek rá egy pillanatra a telefonomra, amit nagyon hamar visszacsúsztatok a zsebembe. Alapból nem vagyok olyan, aki egész nap a mobilján lóg, de ha társaságban vagyok, akkor pedig végképp nem. Hányszor megkaptam már, hogy mert én alig írok vissza az üzenetekre... Hát baszdmeg, én nem vagyok egy kockafejű robotszar, aki nem tud megélni a telefon nélkül... Következik még egy igen csak meredek lejtő, aminek a tetején, egy felrepedezett betonrészen parkol le végül a busz. A túravezető feláll, s egy hangos felkiáltással adja tudtunkra, hogy megérkeztünk. - Segítsek valamit levinni? - felállok én magam is, mikor a mögöttünk levőek már lemásztak a buszról. Nekem csupán egy nagyobb, terepmintás túrahátizsákom van, túlzásba azért nem akartam esni, hogy minden felesleges szart betuszkolok. Így hát vagy a Szöszi plusz holmijával, vagy anélkül, de végül én magam is lelépkedek a buszról, magam elé engedve a leányzót.
Egy ilyen buszon általában két kar van. Az egyik a háttámlát dönti hátra, bár az a karfában szokott lenni, a másik meg valahol az ülés alatt, ami a folyosó melletti üléseket tolja el. Én nem sokat látok abból, amit Angelo mutat, mert ahhoz át kellene hajolnom rajta, és annyira még nem vagyunk jóban. Így erre a kérdésre passzolom a választ. - Elvileg - röhögök én is, és egyből kikapom a kezéből a használhatatlan kart, majd az ablak és a saját ülésem közé rejtem. - Psszt! - mondom neki, de kicsit nehéz abbahagynom a röhögést. Szerencsére ezt rajtunk kívül senki sem vette észre, mert mindenki hangosan beszélget, ráadásul nem is névsor szerint ülünk. - Azért az erdőben lesz helye a lábadnak - nyugtatom meg valamennyire. - Egyszer kíváncsi lennék rá, csak nekem ott lehet, kicsit meleg lenne - gondolom végig a dolgot. Norvégia azért hideg, és nekem már sokszor New York is meleg. Én mindig egy kicsit el vagyok tolva öltözetileg a többiektől. Amikor ők nagykabátban vannak, én van, hogy egy átmeneti dzsekit kapok magamra. Tavasszal szinte nyári ruhában vagyok, viszont nyárra hazaköltözök, amint a vizsgáim engedik. - De lehet, egy nem nyári időpontban el kellene utaznom oda - tűnődök hangosan. - Szerintem is - értek egyet ezzel a megjegyzésével. - A szüleimnek van egy vállalata, és a pályaválasztásnál még jó ötletnek tűnt, hogy New Yorkban tanuljak vállalatvezetést. Az amerikai vállalatok kicsit másabbak, mint nálunk, és senki sem ellenezte, hogy majd egy kis változatosságot is belevihessünk a vezetésbe a bátyámmal, ha mi akarjuk majd átvenni. De ez a részemről már az első félév után kifulladt, mert rájöttem, hogy nem nekem való. Viszont átnyergeltem a Cornellre, ahol légköri tudományokat hallgatok, és ezt már valóban szeretem - mondom mosolyogva. - És Te hogyan keveredtél ennyire nyugatra? - kérdezek vissza kedvesen. - Igen, és bár vannak olyan évfolyamtársaim, akik szintén szeretnek túrázni, most ezt a hirtelen a nyakunkba szakadt egy hetet nem ezzel akarták tölteni. A bátyám meg a szüleim pedig nem tudtak ilyen hamar felszabadulni, és ide utazni, vagy máshová - húzom el egy pillanatra a számat. Tényleg szerettem volna velük találkozni, de most ezt dobta a gép. Most nekem sem lett volna értelme utaznom, mert most annyira elfoglaltak. - Voltak már kalandok, de még eddig mindenki hazajött velünk, aki velünk indult, és még én is mindig hazaértem - gondolom végig. - De azért én mindig jól fel vagyok készülve. Vannak alapszabályok, amiket mindig betartok, és innentől kezdve csak ebben lehet bízni - válaszolok. - Egyébként meg a medve-spray mindenki ellen jó - vigyorodok el szélesen. - Miért Téged már támadtak meg túra közben? - kérdezem meglepetten. - Végre - mondom megkönnyebbülve. - És a várakozásaimmal ellentétben mégis ideértünk, és nem robbantunk le - mondom halkan, hogy más ne hallja meg. - Szerintem egyébként vegyél le minden nem fontos applikációt, hogy ne merítse az akksit, mert én nem számítok túl sok energiaforrásra - javaslom neki csendesen. Nekem a műholdas telefonom van bekapcsolva, a másikon meg csak zene meg egy könyv van, amit mostanában olvasok, ha van rá időm. - Nem, köszönöm, az én túrazsákom a csomagtartóban van - utasítom vissza a segítséget. Ide is csak a kistáskámat hoztam a papírjaimmal, de ezt is hamarosan átrendezem, ha megkapom a másikat. Lent a busznál már osztogatják a csomagokat, és az enyémet szépen a busz oldalának támasztották. - Áh, meg is van! - mondom határozottan, és az egyik táskát a másikba teszem. Majd egy gyakorlott mozdulattal a hátamra kanyarítom, és a derekamnál lévő csatot is bekapcsolom, hogy stabil legyen. - Ha mindenkinek megvan a csomagja, és semmit nem hagyott a buszon, akkor a busz máris indul vissza városba - tájékoztat minket az idegenvezető. - Ezért kérem, mindenki most ellenőrizze utoljára, hogy mindene megvan-e - adja ki az utasítást mielőtt még mindenki eltávolodna a busztól, hogy az meg tudjon fordulni a kisebb tisztáson, ahol most vagyunk.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Azért az mindig ad valamiféle pozitív lelki fröccsöt, ha egy hasonló kaliberű egyénnel sodor az össze a szél. Ezt a kis Szöszit ugyan nem ismerem egyáltalán, de ebből a pár mondatból már remekül le lehet szűrni, hogy neki sem kell erőltetnie sem a közvetlenséget, sem pedig a szóáradatot. Annyi mocskos dolog történt mostanság velem... Őszintén jó egy kicsit távol lenni mindentől, lazulni, s olyan emberek társaságában lenni, akik nem húznak le az életről. Ha másért nem, ezért már megérte elmászni erre a vidékre. - Jut is eszembe, te hoztál hálózsákot? Mert én csak egy kisebb sátrat akasztottam ide, aztán ennyi. - direkt, hozzátenném. Nem tudnám elképzelni magam belegyűrve egy hálózsákba, inkább nyomjon egy kicsit alulról a föld, semmint hogy lekorlátozzon az a szövet. - Akkor ezek szerint nem szereted a hőséget? Még egy ilyen forró tengerparti bulira sem szívesen neveznél be, Karin? - olyan könnyedén kezdünk el csevegni, mintha régi ismerősök lennénk, akik most osztják meg egymással az elmúlt évek eseményeit. Lassan zötykölődünk közben egyre feljebb és feljebb, s alig várom már, hogy elhagyjuk végleg a civilizációt. - Ja hát sosem jó az, ha az ember az ősök álmait követi, nem a sajátját. - bólogatok. - Légköri tudományok? Az mit takar pontosan? Mi leszel, ha végzel az egyetemmel? - reflexből rávágnám, hogy stewardess, aztán persze egyből leesik, hogy ez mekkora gyökérség lenne tőlem. Ezek szerint a “kivétel erősíti a szabályt”-esettel állunk szemben, miszerint a szőke hajzuhatag egyáltalán nincs fordított arányban az eszével. - Családi dolgok... Tudod, hogy megy ez, az ember nem választhatja meg, hova szülessen. - kertelek és terelek egy kicsit, de azért némi válasszal is szolgálok ahelyett, hogy mindent összehazudnék. Őszinte embernek tartom magam, s eléggé nehezen jönnek a számra a hazug szavak. - Akkor végül is pont úgy jött össze minden, hogy senki sem ért rá. Tök jó amúgy, hogy egyedül is bevállalsz ilyeneket. - vagy talán neki sem volt ellenére, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét ismerősök nélkül, ha már így alakult? Néha kell mindenkinek a nyugalom. - Na ez a beszéd! Felkészületlenül nem szabad eljönni egy ilyen helyre. És igen, egyszer megtörtént már, hogy rátámadtak ketten a csoportunkra. Valami erdei drogos, csöves kis köcsögök voltak, akik úgy gondolták, hogy beléptünk a területükre. Hát az egyiket kiütöttem én, a másikat meg az öreg túravezetőnk. Te, látnod kellett volna! - röhögök fel. - Akkorát ütött az öreg, hogy még én is megirigyeltem! Pedig volt vagy hetven éves... De olyan jó kondiban volt, hogy még egy huszonévest is simán felülmúlt. Szóval ja, ennyi volt, de ez sem volt nagy extra, mert én meg eléggé sokat bokszolok a szabadidőmben már lassan tizennégy éve, szóval az ilyesmikre igazából fel vagyok készülve. - vonom meg a vállam. Ez nem nagyképűség, van, aki abban jó, hogy kiismeri azonnal az embereket, s van, aki abban, hogy pillanatokon belül rommá veri őket. Nos, én az utóbbiak táborát gyarapítom. Időközben megérkezünk, a busz pedig lefulladva áll meg az út szélén. - Hoztam magammal igazából egy hordozható töltőt, amit otthon feltöltöttem, de amúgy meg nem vagyok olyan, aki állandóan a mobilján lógna. Meg hát nem is azért jöttem, szóval most is energiatakarékosban van, hogy jobban bírja. Szóval ha neked kell töltő, akkor tudok adni. - mert lehet, hogy Karin millió képet készítene, ami azért meríti az aksit, vagy menne többször a zene a fülében, ami szintén le tudja szívni. Én azért felkészültem erre, még akkor is, ha nem lesz rá nagy szükségem. Hamarosan mindenki lemászik a buszról, s egy tíz perc alatt a csoport össze tagja magára csatolja és akasztja a holmiját, köztük én magam is. A figyelmeztetést én elengedem a fülem mellett, hiszen a buszon semmit sem pakoltam ki, így mindenem megvan. - A mai napra kitűzött célunk egy kisebb méretű kísértetváros lesz, amit a késő délutáni órákban fogunk elérni. Oda is teszünk egy látogatást, de ez függ attól, hogy pontosan mikor érjük el. Ha már sötétedik, akkor a látogatás holnapra tolódik. Illetve a mai estén a kísértetvárostól pár kilométerre fogunk megszállni egy kis tóparti szállón. Na de ne is húzzuk tovább, indulás! - és ezt egyetlen levegővel hadarja el, aminek a felét sem értem. A csoport nagy része egyből engedelmeskedik, de én azért bevárom Karint. - Vajon hányszor járhatta végig ezt az utat? Kissé feszültnek tűnik... - súgom oda halkan, széles vigyorral a képemen.
Bár való igaz, hogy az északi népek, így a norvégok is távolságtartóak, csak nem feltétlen abban az értelemben, hogy zárkózottak. Ez leginkább a két ember közötti fizikai távolságra értendő, hogy milyen messze beszél egymástól két ember. Nálunk viszonylag nagyok a távolságok, és egy-egy embernek nagy az élettere nem úgy, mint például Japánban. Én például szeretek ismerkedni, új kapcsolatokat teremteni, bár alapvetően egy olyan személytől, mint mondjuk Angelo, normál esetben valamivel nagyobb távolságról beszélgetnék, de a beszélgetés tartalma mit sem változna. Ettől függetlenül én már kezdem megszokni, hogy itt, Amerikában az emberek közelebbről beszélnek egymással. És nagyon örülök, hogy Angeloval megismerkedhettem, mert a sok tetoválásával ellentétben, amit általában a balhés személyekkel hoznak összefüggésbe, egy nagyon rendes és normális pasinak tűnik. - Igen, én mindig hozok, mert az erdőben, főleg a hegyekben éjjel nagyon le tud hűlni az idő - árulom el a tapasztalataimat. Én inkább alszok a hálózsák tetején, minthogy ne tudjak éjjel meleg helyre húzódni, bár számomra ezen az éghajlaton ritkán van olyan, hogy fázok. - De Te nem fogsz fázni? - kérdezem kíváncsian. - Nálunk a nyári átlag hőmérséklet húsz-huszonkét fok, ahol ugyan azokat a nyári ruhákat hordjuk, mint ti itt - avatom be, hogy nálunk egy kicsit másabbul mérjük a „forrót”. - Érdekelni érdekel, de nekem ott már annyira meleg lenne, hogy nem igazán tudnék aktív lenni - osztom meg vele a meglátásaimat. Bár valóban kicsivel van húsz fok felett az átlag hőmérséklet nyáron, de azért előfordul, hogy jócskán huszonöt fölé megy, de az már nagyon meleg nekünk. Viszont a tél mínusz öt körül szokott alakulni átlagosan, és persze nem ritka, hogy mínuszhét alá is süllyed. - Nálunk nem erről volt szó, csak van/volt ilyen lehetőségünk a bátyámmal. Őt valóban érdekelte, nálam meg inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a gyerekek rendőrök akarnak lenni. Kívülről jó és szép, de belülről már nem biztos - mondom kedvesen. Valóban kicsit úgy tűnhetett, hogy esetleg kényszer is volt benne, de Anyuék sosem kényszerítettek minket ilyenre. Persze azért tereltek minket, hogy ne vonatkerék-fújtató legyen belőlünk, de szabadon próbálkozhattunk, amihez kedvünk volt. - Sokan az éghajlatkutatásban helyezkednek el, de itt is elég nagy a mozgástér. Például sok adrenalin függő lesz közülünk viharvadász - mosolyodok el. Egy kicsit engem is érdekel ez a vonal, és elvileg lehet majd, ha jól tudom, a következő félévben, jelentkezni arra, hogy mi is menjünk egy ilyen túrára, és/vagy megnézzük személyesen, milyen károkat okoznak a tornádók. Bár lehet, hogy nekem még nem lehet majd erre jelentkezni, csak majd később. Én kicsit meg vagyok csúszva a többiekhez képest, mert keresztféléves lettem a suliváltás miatt. Kérdésemre egy inkább kitérő választ kapok, így csak bólogatok, hogy értem. Nekem szerencsém van a családommal, de sejtem mire gondol. De egyáltalán nem akarom erőltetni a dolgot, ha nem akar róla beszélni. - Igen - húzom el egy fél pillanatra a számat - De ennyire messze azért általában nem szoktam egyedül elmerészkedni, de most erre volt lehetőség - mosolygok. - Hirtelen szabadság, hirtelen döntés - nevetek egy picit. Ha nem lennék ennyire tapasztalt túrázó, akkor képtelenség lett volna ilyen gyorsan összepakolnom, mint most tettem. Elég szörnyű élmény lehet, ha valakire rátámadnak az erőben, ahol elvileg rajtuk kívül senki sincs, mégis vele nevetek. Átragadt rám a könnyed felfogása, amit az üggyel kapcsolatban érez. - A látszat azért sokszor csal, és a kor sem feltétlen jelenti az, hogy valaki jól bírja a fizikai megerőltetést - értek egyet vele. Ismerek én olyat, aki körülbelül velem egyidős, de alig bír felmenni két-három emeletet a lépcsőn. - Akkor Te bokszoló vagy? - kérdezek rá a dologra. Bár lehet, hogy csak hobbi, vagy valami teljesen más sportban veszi ennek a hasznát. - Nem is tűnsz annak, mert eddig még csak az időt nézted meg rajta - mondom, hogy nem úgy értettem, csak sokan elfelejtik, hogy itt nem olyan, mint otthon, hogy akárhol kap áramot. Mint, amikor nálunk elment a víz a koliban, de folyton megfelejtkeztünk róla, mert szokatlan volt, és nem életszerű. - Én most leginkább a műholdast fogom használni, és, ha nincs más program este, akkor elalvás előtt a másik csak olvasásra lesz használva. De köszönöm az ajánlatot - a műholdas bírja, a másik meg, ha nincs állandóan bekapcsolva, akkor az is majdnem kibír egy hetet, mert én sem mobilozni jöttem. Az idegenvezető, miután a busz már elment, gyorsan elhadarja a következő instrukciókat, és már indulunk is felfelé. Kísértetváros? Ez a programleírásban valahogy nem volt ennyire kihangsúlyozva, nem tűnt ennyire baljóslatúan, mint a vezetőnk szájából. Vagy csak nekem tűnik így? De senki sem aggódik, így én is hamar magamhoz térek, és csatlakozok Angelohoz, aki bevár, hogy magamhoz térjek. Kérdésére és megjegyzésére viszont ismét megtorpanok egy pillanatra. - Remélem, azért nem most jön ide először, mint mi - mondom kicsit idegesen. - Egy filmben azt láttam, hogy a szellemek ellen a só hatásos, de most nem úgy készültem, hogy kilónyi legyen nálam - mondom hülyéskedve, mert azért azt mégsem hiszem el, hogy valóban kísértetek lennének a városban, így nem értem miért lehet ideges az idős nő. - Vajon ő hozott, ha már ilyen helyre visz minket? - kérdezem vigyorogva, ahogy idő közben azért felzárkóztunk a többiekhez.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Lehet, hogy fogok, de nem gond. Majd gyújtunk tüzet, az felmelegít, meg van egy eléggé fasza kis szövetből készült takaró nálam, ami kis helyen is elfér. Bár megmondom őszintén, engem jobban mozgat az a semmi közepén álló öreg motel, mint a sátrazás... - viszek némi sejtelmet a hangomba. Minden szállónak van egy egyedi hangulata, amibe én személy szerint nagyon szeretek belesüppedni, hiszen ideiglenesen ezek jelentik az otthont, a fedelet a fejünk felett, s mindig furcsa érzésem van, ha egy ilyen helyen hajtom álomra a szemem, s nevezem ki a privát szférám rejtekének. Az pedig még inkább vonzz, hogy az egyik ilyen motel távol van mindentől és mindenkitől, egészen az erdő mélyén. Azért lássuk be, bőven akadnak olyan horror filmek, amikben “egy csapat turista az erdő közepén talál egy különös épületet...”. - Legalább van választási lehetőséged, nem kényszerítenek rá erővel az üzleti pályára. Manapság még ez is pozitívum. Meg hát azért egy hivatalos viharvadászat... Lássuk be, rohadt menőn hangzik! Hány féléved van vissza? - érdeklődésem töretlen, s olyan könnyedén úszunk el a beszélgetésben, hogy pillanatok alatt elrepül ez a kósza húsz perc. Még azt is elfelejtem, hogy alig férek el az ülésben, s már a hátsó felemet is erősen nyomja egy kikandikáló rugó. - Néha azért jó engedni az ilyen hirtelen fellángolásoknak, nem? Most már úgysincs visszaút. - persze az mindig van, de így kimondva azért sokkal nagyobb súlyt kap az egész. - Csak sodródni az árral, és hagyni, hogy megtörténjenek maguktól a dolgok. - közlöm ábrándosan. Az életem nagy részét e szerint az elv szerint éltem, s nem bántam meg egy pillanatra sem. - Nem, ez csak amolyan szabadidős tevékenység, amit szeretek csinálni, meg hát mozgásban is tart. De nem járok versenyekre vagy ilyesmi, csak kell rendesen a kondi a melómhoz. Ami igazából egyben meló is, meg nem is, mert a pankrációt nem feltétlenül tekintem egy egyszerű munkának, hiszen nagyon élvezem, úgyhogy inkább szórakozás is egyben, amiért pénzt is kapok bőven. - hadarom el kissé, melynek a második felét már a szilárd talajon közlöm. Jobb volt a megszokott helyemen az egész, otthon Rómában... De valahogy majd itt is boldogulok. Közben végre hivatalosan is megkezdjük a túrát, s belevetjük magunkat az erdőbe. Várom már, hogy mélyen behatoljuk a sűrűjébe, s távol legyünk mindentől. A kisváros moraja egyre távolabbinak tűnik minden lépéssel, melyet szép lassan felváltanak az erdő hangjai. - Annyira alaposan amúgy nem néztem át a programot, bevallom. Első olvasásra tetszett, de a részletekre annyira már nem is emlékszem. Az ilyen kísértetes cuccok meg jó turistacsalogatók lehetnek. Mondjuk tényleg jó lehet a hangulata még úgyis, hogy nem hiszek a kísértetekben. Na és te? Halálra lehet majd téged ijeszteni a szellemvárosban? - vonom fel sötét szemöldököm incselkedve. Természetesen geci tudok lenni, s esélyesen leszek is, ha csak nem pofoz le hamar Karin. - Megmondom őszintén, fogalmam sincs, eléggé furának tűnik ez a nő. Mint aki épp összeszedte az áldozatait, aztán viszi őket feláldozni... - halkítom le a hangom vészjóslóan, persze aztán elröhögöm magam. - Az a vicc, hogy amúgy ilyen simán megtörténhet, ezek nem csak a filmekben vannak. - ekkor lépek rá egy korhadt fára, ami hangosan reccsen, kisebb visszhangot hallatva a fák között. Csak hogy még hatásosabb legyen a mondandóm! - Kérsz? - húzok elő váratlanul egy doboz cigarettát az egyik nadrágzsebemből, s az olasz szöveggel borított kéklő dobozt a leányzó felé nyújtom. Természet ide vagy oda, a cigi azért mégis csak cigi! Még akkor is, ha egy mocskosul meredek dombra kanyarodunk rá, minek egy felsőbb szakaszában már most látszik, hogy valami állat dagonyázhatott arra nem is olyan régen.
- Várd ki a végét! Az egyik haverom mesélte egyszer, hogy olyan helyen jártak, ahol volt egy elhagyatott ház, ahol meg akarták magukat húzni - kezdek bele egy egy-két éves történetbe. - Nem volt kedvük a sátorral bajlódni, mert hulla fáradtak voltak az egész napi túrától, de az éjszaka közepén elkezdett szakadni az eső. Végül esőben állították fel a sátrat, mert lyukas volt a tető, és állt az épület padlóján a víz - mondom vigyorogva. Sötétben, esőben sátrat állítani szörnyű, de ott legalább már volt esélyük megszáradni, és nem vízben kellett aludniuk. Ők megszívták, mi tanultunk belőle. - Igen, ez is lehet pozitívum, bár minket túl sok mindenre nem kényszerítettek soha. Jó, gyereknek sajnos néha muszáj volt, mert azért mi sem feltétlen akartunk mindig suliba menni a bátyámmal - nevetem el magam. Volt, hogy sokkal szívesebben maradtunk volna otthon játszani, mint suliba menni. Azért ilyenkor kellett a kényszerítés; vagy, ha orvoshoz kellett menni. Bár ott inkább a zsarolás volt hatásos, főleg nálam. - Még legalább négy, de mivel én fél éves csúszással kezdtem, így lehet még több, ha nem tudok mindent felvenni, mert mondjuk, nem indítanak keresztfélévet valamelyik tárgyamból, amiből kéne - húzom el egy pillanatra a számat. - De akkor Téged kényszeríteni akartak a szüleid valamilyen pályára? - kanyarodok vissza az előző témára. Én ezt el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Na, jó! El tudom, de nem igazán akarom. - Néha kell, mert az ember bele tud őrülni az állandóságba - gondolok bele a dologba. Nekem elég sok mindent kellett lemondanom ehhez, de ki kellett szabadulnom, ha már a suli is engedte. Pont ezért van annyi diákmunkám, hogy ilyenekre is el tudjak menni. Ráadásul most vagyok fiatal. Most kell szabadnak lennem, élnem, és nem akkor, amikor már családom van. Jó, akkor is lehet, de akkor már kicsit másabb. Ha van saját gyereked, akkor az az első, hogy neki megteremtsük a biztonságot és a kényelmet. Ehhez pedig kellenek a napi rutinok, a megszokottság, hogy a kicsi egészséges és kiegyensúlyozott legyen. Majd, ha nő, akkor lehet több programot szervezni. Én például mindig haragudtam azokra a szülőkre, akik a saját vágyaik miatt egész nap nem teremtették meg a gyereknek a nyugodt alvás lehetőségét, így a gyerek egy fél nap után már nyűgös volt, és a fáradtságtól hisztizett, mert már maga sem tudta, hogy mi a baja. - Te pankrátor vagy? - kérdezem kicsit meglepetten. - Ne vedd zokon, de még nem találkoztam pankrátorral - mondom lelkesen. - Ott nem valamilyen szerepet szoktak játszani a küzdő felek? - kérdezem bizonytalanul. Nagyon nem ismerem ezt a sportot, csak annyira vagyok képben, amennyire egy-egy film, sorozat betétjelenetében szerepeltetik. De érdekel, és, ha most nem is tud rá válaszolni, mert a csomagjainkat vesszük magunkhoz, később még visszatérünk rá. - Mindennek van tudományos alapja, még, ha mi nem is feltétlen tudjuk. Én ebben hiszek. Bár egyszer a bátyám kapott tőlem egy hatalmas pofont, mert egy elhagyatott helyen a hátam mögé osont, és úgy ijesztett meg. Visszakézből kapta - rándul meg egy pillanatra a számat, de nem igazán tudom leplezni a mosolyomat, mert még mindig érzem az elégedettséget, hiszen soha többé nem próbált így megijeszteni. Nem vagyok ijedős, de, ha nagyon elmélyülök valamiben, és hirtelen meglepnek, akkor megijedek, és a bátyám ezt használta ki. Csak igazából sem ő, sem én nem számítottunk erre a reakciómra. Még én is meglepődtem a pofonomon. Anyuék bár ott voltak, ezzel a jelenettel nem foglalkoztak, mert úgy gondolták, hogy egy-egy, hiszen egyikünknek sem lett komoly baja. - Jaj, ne! Ne fesd az ördögöt a falra, mert még a végén megjelenik karikás szemekkel - feddem meg félig viccesen. - Bár, ha ekkora zajt csapsz, akkor inkább Te fogod meglepni a mi támadónkat - mondom élcelődve egy kicsit miután végiggondoltam a dolgot. Vagy pont miatta nem halljuk meg. - Köszönöm nem dohányzok - utasítom vissza kedvesen. - Én utoljára akkor vettem cigit, amikor a szobanövényeim tetvesek lettek, és roppant hatásosan kiirtotta őket a dohányos víz - jegyzem meg lelkesen. - Mennyit szívsz egy nap? - kérdezem mellékesen, és nagyon bízom benne, hogy nem láncdohányos, aki csak azért bírta ki a busz utat, mert ott tilos a dohányzás. - De azért remélem, nem tervezed eldobni majd a csikket? - kérdezem kicsit bizonytalanul. Inkább adok neki egy zacskót szemetes gyanánt, minthogy itt szemeteljen. Kevesen veszik figyelembe, de az eldobott cigicsikk is szemét, az eldobás pedig szemetelésnek számít. Erdőben ez pedig még tűzveszélyes is.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Nos igen, sosem lehet igazából tudni, hogy távol mindentől mibe futunk bele. Lehet, hogy tényleg lesz egy hatalmas vihar, ami szétszaggatja a sátrakat, de az is lehet, hogy valami vadállatba futunk bele. Ez ilyen. - rántom meg a vállam könnyeden, mintha egy átlag ember számára teljes hétköznapi dolgokról beszélnénk. Én nem görcsölök rá az ilyesmikre, eléggé sok mindenre fel vagyok készülve, s bár érhetnek meglepetések, szerencsére a problémamegoldó képességem nagyon is rendben van. - Na és az egyetem után itt tervezel maradni, vagy a papírral a kezedben mész haza? - bármilyen szép és jó New York és környéke, én sosem tudnám áttenni örökre ide a székhelyem. Olyan mérhetetlen honvágy tombol bennem, hogy tudom, hogy nem lennék boldog sehol máshol, csak Rómában. Szerencsére az ott gyűjtött boldogság-adagomból még azért akad, de ettől még érzem, hogy napról napra azért ez is fogyatkozik. - Nem nevezném annyira kényszerítésnek... De igen, mondhatjuk. Apám azt akarta, hogy én is a nyomdokaiba lépjek, de engem már gyerekként sem vonzott az üzlet, meg a sok papírmunka. Úgyhogy egy műszaki sulit végeztem el, az egyetemhez meg kicsit sem volt kedvem. Ellenben a bátyámmal, aki azt az utat követi, amit a szüleink akartak mindkettőnknek. Azt meg, hogy ő élvezi-e ezt... Fogalmam sincs. - hiszen benne mindig volt egy megfelelési kényszer apánk felé. Ebben is rá hasonlít, ő is épp így viselkedett anno, csak a saját apjával. Luciano pedig úgy, mint én... Egy önfejű, makacs ember volt mindig a nagybátyám, akiben mérhetetlen sok harag gyülemlett, s egy szép napon a család ellen fordult. Ezek miatt a hasonlóságok miatt kaptam annyi megbélyegzést és vészjóslatokat. Hogy olyan leszek, mint ő... Nevetséges. - Igazából bármilyen hülyeséget meg tudok szerelni, elég sok maszek melót vállaltam már. Szóval, ha egyszer elromlik egy elektromos játékszered... Csak szólj, és megjavítom! - ezen a ponton azért felröhögök, de nem eresztem hosszúra, főleg mert elkezdünk lefelé mászni a buszról. Végre valahára! - Pontosan, olyan lényegében, mint egy színház. Csak egy kicsit durvább és betegebb! - felelem lelkesen, szélesen ívelő vigyorral. - Még középsulis voltam, mikor megismerkedtem ezzel az egész világgal, szóval már több, mint tíz éve űzöm az ipart. Csak hát igen, nem egyszerű egy teljesen másik városban érvényesülni, mert semmi sem ugyanaz, mint Rómában. - vallom be őszintén, mikor elindulunk. Szerencsére nem vagyok elveszett, bárhol talpon maradok, de a lelki része azért egyáltalán nem egyszerű. - Tehát ha megijedsz, akkor ütsz. Ezt azért észben tartom... - sejtelmes mosolyom arról árulkodik, hogy azért megnézném, mekkorát tud ütni egy ilyen törékenynek tűnő leányzó. Talán meg is érne némi kockázatot a kíváncsiságom kielégítése? - Ja hát nem tudom, mennyire tűnt fel, de nem vagyok éppen egy csendes alkat. - röhögöm el magam. A lépteim hangosak, nem suhanok úgy, mint egy árny, inkább úgy trappolok a bakancsommal, mint egy kicseszett tank. A hangom mélyen zeng, s az átlagos hangerőt pár fokkal bőven felülmúlja. Még a cigarettát sem vagyok képes hangtalanul kifújni, halk leheletem még az erdő zúgása mellett is hallható. - Passz, hangulattól függ. Nem szívok azért sokat, nem vagyok láncdohányos. És nem, ilyesmit nem dobok el a természetben, mert bár nincs negyven fokos kánikula, még egy ilyen kis szar is nagy bajt tud okozni. - ennek fényében pedig a kialvó csikket egy masszív, kisebb méretű szemetesbe gyűröm, amit a táskám egyik zsebébe hajtogatok.
Az órák pedig meglepő gyorsasággal peregnek egymás után. Karin nagyon is jó társaságnak bizonyul, hiszen épp annyira szereti jártatni a száját, mint én magam, ez pedig azt eredményezi, hogy amikor többiek kifulladva menetelnek felfelé a dombokon, mi valahogy akkor is képesek vagyunk kipréselni magunkból pár szót. - Hamarosan elérünk egy tisztást, ott megpihenünk egy fél órára. - kiáltja el magát a túravezetőnk valahonnan a fák mélyéről elől. Mintha csak most szólalt volna meg először, mióta elindultunk. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én eléggé sok kaját hoztam, szóval bedobom a közösbe, mit szólsz? - pillantok le a nálam jóval alacsonyabb leányzó felé. A “közös” persze jelen esetben csak rá értendő, azért az egész csoportot nem vagyok hajlandó megetetni. A tisztást pedig hamarosan valóban elérjük, s egészen különleges látvány tárul elénk. A táj még hagyján, de a tisztást láthatóan érintette egykor emberi kéz, hiszen mintha egy ősöreg, fából összerakott játszótér nyomai kandikálnának ki a fű és levelek öleléséből. Magányos helynek tűnik így hirtelen, de lehet, hogy ezt ez a mérhetetlen csend idézi elő, ami szinte az ember húsába képes hatolni az érzéssel, hogy mennyire távol vagyunk mindentől. - Érdekes egy hely. - jegyzem meg, miközben becélzom az egyik padot.
- Persze. Nem lehet mindenre felkészülni - értek egyet mosolyogva. - De sok kellemetlenség kikerülhető, ha előre felmérjük kicsit a terepet. Nálam például van medvespray - osztom meg vele a dolgot. Ez a spray pedig bármilyen nagytestű vadállat ellen jó több méteres távolságról, bár ezt negatívan az időjárás is befolyásolhatja, azért hatásosabb, mint bármi más. - Haza akarok menni - mondom határozottan. - Még nem mértem fel ott a lehetőségeket, és valószínűleg rengeteget kell majd utaznom ebben a munkában, de haza akarok menni. - Pontosan nem tudom, hogy Norvégiában milyen cégeket lehet felkeresni ezzel a végzetséggel, de az tudom, hogy ott is sok lehetőség van az éghajlatkutatásra, mert minket is érint a globális felmelegedés. Svalbard hozzánk tartozik, és mindenki arról ismeri, hogy ott jegesmedvék élnek, de a számuk a felmelegedés miatt egyre csökken. Tehát elviekben munkalehetőségem lenne. A gyakorlatokat valószínűleg itt végzem majd az egyszerűség miatt, és sokan így találnak munkát, de honvágyam van. Hiányoznak az otthoniak. - És Te mennyi időre rendezkedtél be itt? - érdeklődök én is. - És nem kérdezted meg, hogy miért gondolja, hogy ez Neked is jó? Hogy lehet, hogy Te ettől leszel boldogtalan, és miért akarja ezt a gyerekének? - kérdezem a saját gondolatmenetemet követve ezzel kapcsolatban. Anyu és apu örült, hogy a bátyám viszi tovább a céget. De ők mindig azt mondták, hogy az legyen belőlünk, amik mi szeretnénk lenni. Ha mondjuk, én bolti eladóként lennék boldog, akkor abban támogattak volna. Egy másodpercig nem volt kérdéses, hogy az első sulimat otthagyhatom, miután elmondtam, hogy én ezt nem tudom, és már nem is akarom elvégezni. Lényegében csak annyit kértek, hogy a félévet fejezzem be, főleg azokból a tárgyakból legyen jó jegyem, amit át tudok vinni a másik szakra. A mostani választást pedig jól gondoljam át. A szüleinknek az a fontos, hogy boldogok legyünk. A bátyámat még az autószerelés is érdekelte, amit szintén támogattak, csak nála két iskola volt egyszerre fej-fej mellett versenyben a vállalatvezetésivel együtt. Az egyetlen, amit nem engedtek neki, hogy egyszerre két sulit csináljon, így döntenie kellett a sorrendről. Az autószerelés maradt háttérben saját döntés alapján, de hamarosan, ha végez a mostanival, és az autüszerelést fogja kezdeni. Feltéve, ha nem gondolja meg magát. - De ezek szerint a bátyád még Neked sem meri elmondani, hogy mit érez igazából? - furcsállom a dolgot, mert mi a testvéremmel mindent megosztunk egymással, a bizonytalanságainkat is. - Ööö, köszi? - mondom inkább kérdőbe hajló hangsúllyal. - Rossz szóhasználat, ami most esett le, vagy máshol volt a poén? - kérdezem kicsit furcsállva a dolgot. Azt hiszem engem nehéz zavarba hozni, legalább is nem emlékszem ilyenre. De tényleg nem tudom mit nevetett, így remélem, elárulja. - Az azért elég szép teljesítmény. Mármint az, hogy ennyire hamar megtaláltad azt, ami még most is érdekel - jegyzem meg kedvesen. A középiskolában azért viszonylag ritkán szokták ennyire pontosan tudni, hogy mit is akarnak majd később csinálni, főleg úgy, hogy utána valóban maradnak is azon a pályán. Vagy ez csak az én ismerőseimre jellemző? Még ez is meglehet. - Itt minden más - értek egyet vele. - De, ha színjátszás, akkor Te mi szoktál lenni? - érdeklődök tovább. - Akkor még gyerekek voltunk, de azóta nem próbáltak megijeszteni - gondolok bele a dologba. Az pofon volt, és csattant. De, hogy azóta mi lenne a reakcióm, azt nem tudom. Ott azért mind a kettőnknek volt egy jó adag bűntudata, így utána soha nem fordult elő ilyen, és így nem is tudom, hogy még mindig pofont osztogatok-e. - Ez itt lehet jó is és rossz is - gondolkozok el egy kicsit. - A vadállatokat így biztosan nem lepjük meg, hogy megijedve támadjanak, bár lehet, hogy így pont nem is fogunk látni egyet sem - fejtem ki egy kicsit bővebben mire is gondolok. - Na, ezeket örömmel hallom - lelkesülök fel. Sosem értettem a cigiseket. Mindenükön érződik a füst szaga. Ráadásul volt egy bagós pasim, és őt megcsókolni majdnem olyan volt, mintha a hamutálat nyalogatnám. Így mindig mielőtt megcsókolt innia kellett valamit, hogy ne érezzem. Az eldobott csikk pedig nem csak tüzet tud okozni, hanem olyan szemetet is, ami tíz-tizenkét év alatt bomlik le, már ha jól emlékszem egy középiskolai óráról.
Fel sem tűnik, hogy mennyire hamar elrohant az idő, és egy kicsit sem érzem magam fáradtnak pedig nem sík talajon menetelünk, ráadásul még beszélgetünk is. Erre csak akkor jövök rá, amikor a túravezető bejelenti a pihenőt. - Máris? - szalad ki a számon meglepetten. Bár mi egy kicsit le vagyunk maradva, de az néhány gyors lépéssel behozható. - Osztozhatunk - egyezek bele a dologba azonnal egy mosollyal az arcomon. Nem tartom valószínűnek, hogy ez úgy értendő, hogy mindenkivel megosztja. Bár a táborozásnál azért általában, legalább is, ahol én eddig voltam, azért úgy működött, hogy bizonyos dolgokat a közösbe tettünk. Bár ezek általában a nasik voltak. Az erdő közepében egy tisztás található, ahol egykor egy játszótér maradványait találjuk. Az idő vasfoga viszont már jócskán rányomta a bélyegét az játékokra, és a természet már elég szépen elkezdte visszafoglalni a területet. Ez viszont egy kissé kísérteties hangulatot is kölcsönöz a helynek. - Kísérteties? - kérdezem játékos érdeklődéssel Angelo megjegyzésére reagálva. Közben pedig elindulok a férfi után, aki egy padot célzott be. A padok nincsenek túl messze egymástól, és a túravezető is ezek köré verbuválja össze a csapatot. - Jól gondolom, hogy innen nincs messze a kísértetváros, vagy valamilyen elhagyatott panzió? - érdeklődök a vezetőnktől, ha már itt van.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ez azért eléggé úgy hangzott, mintha honvágyad lenne. Nehéz ilyen messze egyedül? Vagy nem vagy „egyedül”? – nyomom meg egy kicsit az utolsó szót, célozva arra, hogy várja-e valaki otthon. Szerintem a válasza nemleges lesz, hiszen ha magamból indulnék ki, és lenne asszonyom, biztosan nem engedném így el egyedül az isten háta mögé idegenekkel. Ha baj történne, mégis ki védené meg? Azért a védelmező ösztön nagyon tombol bennem, de néha azzal védjük meg azokat, akiket szeretünk, ha egyszerűen csak felszívódunk, s megszűnünk létezni egy időre. - Ez egy jó kérdés, fogalmam sincs. Nem tőlem függ igazából, mikor mehetek haza. – a befejezetlen félszavak azért jól mennek, lássuk be. Az imént elrúgott kavics pedig, ami halk koppanással landol az avarban, mintha ki nem mondottan azt sugallná, hogy nagyon nem vagyok megelégedve a helyzettel. Ezt persze kár kimutatni, minden ilyesmit el kell fojtani és be kell tuszkolni a pozitivitás leple mögé. A gyengeség elvégre megöl, s inkább lásson mindenki maga előtt egy problémamentes, mosolygós férfit, semmint egy olyat, aki megtörik a ránehezedő súly alatt. Ezért is jó most itt lépkedni a száraz levelek bölcsőjében, mert egy kicsit legalább távol tudom tartani magamtól a külvilág nyomását. - A szülők gyakran hiszik azt, hogy ki kell kövezniük a gyerekük előtt az utat, hogy az boldoguljon az életben. Ezzel nincs is probléma, hiszen inkább ez, mint hogy teljesen leszarják... Csak hát ja, sokszor elfelejtik, hogy az ő álmaik nem mieink. Legalább a bátyámnál bejöttek a tervek, és ő az üzleti pályára ment. Viszont van egy húgom is, aki még nálam is százszor rosszabb... – felröhögök Gaia emlékén, s hirtelen ezernyi hülyesége jut eszembe. Vajon visszatér egyszer minden a régi kerékvágásba? Ilyen távol tőlük ez amolyan álomképnek tűnik csupán. - A férfiak azért mások. Mi nem annyira beszélünk “érzésekről”. - és ez talán így van rendjén. El nem tudnám képzelni a bátyámat, amint zsebkendőt szorongatva a kezében meséli el a bánatát nekem hosszas órákon keresztül, de erre azt hiszem én sem lennék képes. Az efféle dolgok kifejezése valahogy mindig is nehezen ment, jobb mindent betuszkolni egy álarc mögé. - Elektromos játékszer alatt egy vibrátort értettem. - súgom felé, miközben a halk hangomat ajkaimhoz emelt tenyeremmel terelem. Vagy nehezen jut el hozzá a poén, vagy pedig a kifejezésemen van még mit csiszolni. Sebaj, én jót röhögtem a saját hülyeségemen. - Természetesen az egyik harcos. Sosem láttál még tévében pankrációt, ahol székekkel, meg minden szarral ütik egymás az emberek a ringben, meg megy ezerrel a szócsata? - hányan kérdezték már, hogy ebben mégis mi a jó, mit lehet abban élvezni, ha ütik egymást az emberek? Nehéz megfogalmazni. Ez amolyan... Férfi dolog. Pár óra közben gyorsan lepereg, s elérkezünk az első pihenőhöz. Én személy szerint bőven bírtam volna még, de hát a csoport többi tagjára is gondolni kell, s hát végül is nem sietünk sehova. - Több óra eltelt ám. - pillantok rá a telefonomra. - Fel sem tűnt. - vonom meg vállam, miközben gyorsítok a tempómon, hogy beérjük a többieket. Egy végtelenül magányos és elhagyatott helyre csöppenünk, amit már nagyon régóta rághat az idő vasfoga. - Mondhatjuk annak, bár nem hiszek a kísértetekben. Ettől függetlenül az ilyen hangulatú helyeket nagyon is kedvelem. Na és te? Mit látogatnál meg szívesebben, egy kísértetvárost, vagy egy hatalmas vízesést? - kérdem Karintól, miközben elfoglaljuk az egyik padot. Én felrakom a táskám, s felnyitva az egyik cipzárral védett zsebet, egy kicsit közelebb tolom a kis Szöszihez. - Válassz. - ízesített protein szeletek, aszalt gyümölcs, különféle konzervek, porok, s még tészták is felfedezhetően jó alaposan összekuporgatva a sok minden más mellett. Engem nem emészt fel annyira az étvágy, még egész jól bírom, s bevallom, hogy a gyomromat majd a szállói vacsorára tartogatom. Addig is egy csomag aszalt szilvát és egy tenyérnyi nagyságú, almás ízesítésű protein szeletet veszek magamhoz. - Majdnem. Öt kilométerre lesz innen a tóparti szálló, onnan pedig újabb öt kilométerre a kísértetváros. - válaszolja meg a túravezető eléggé mogorván Karin kérdését. - Így még tizenöt kilométernyi út állna előttünk, ha a várostól vissza akarunk érni a szállóra, így esélyesen holnapra marad az ottani túra. Nincs világítás, és sötétben balesetveszélyes a hely. - ellentmondást nem tűrő hangon válaszol, majd azonnal beleharap a szendvicsébe, mintha jelezné, hogy most ne zavarják. - Legalább már tudjuk, kit kell odavetni a farkasoknak először, ha támadnak... - biccentek halk nevetéssel a nő felé. - Remélem lesz valami alkohol azon a szállón. Szívesen kiülnék éjjel a tópartra egy pohár whiskyvel. - eresztem el halk sóhajjal ezt a levegőbe, majd elrágom az utolsó darab aszalt szilvát. A szemetet visszagyűröm a táskám egy másik elzárt szegletébe, majd kortyolok párat az üvegemből, s tettre készen már állok is fel a helyemről. A többiek egyelőre még ülnek, van, aki ki is terült a fűben, de nekem nagyon mehetnékem van. - Nem nézünk körbe, Karin? - biccentek az öreg játszótér felé.
- Per pillanat nincs, de most nem is akarom ezt ettől jobban felidézni. Bocs! - mondom őszintén. Jelenleg egyelőre még egészen jól érzem magam, és most tényleg nem vagyok felkészülve arra, hogy a honvágy beszippantson, felemésszen. Hiányoznak az osloi barátok, és főleg a család. - Elég sok barátom lett a Cornellen, akikkel tényleg jól megvagyok, de ők csak barátok, barátnők - válaszolok a kérdésére. A pasik nálam jönnek-mennek. És nem tervezem annyira itt megtalálni az igazit. Ha mégis itt találnám meg, akkor majd elgondolkozok a dolgon, de addig nem. - Ez pedig kicsit úgy hangzik, mintha bajban lennél, vagy, mintha kirakták volna otthonról a szűrödet - világítok rá a dologra, de bármelyik is legyen, együtt érzek vele, mert mindegyik nagyon rossz. Hogy melyik a rosszabb, azt már a helyzet dönti el szerintem, bár nem úgy tűnik, hogy Angelo el akarja árulni, így nem is kérdezek rá. - Sajnálom! - mondom őszintén. - Én szerintem, ha ilyenek lennének a szüleim, mindenképpen küzdenék ellenük, ahogy csak lehet. Ez pedig képtelenség, hogy mindhárom gyereknek ugyan az legyen az igazi álma - rázom meg a fejemet, hogy hátha úgy belefér, hogy ilyen létezhet. A bátyám és én sem hasonlítunk a jövőbeni terveinkben. Lehet, hogy kis ideig úgy tűnt, de én meggondoltam magam. A bátyámnak is van más elképzelése is, csak az egyelőre úgy tűnik, hogy a szaktudás megléte után, inkább hobbi lesz; vagy majd kiderül később. A lényeg, hogy eléggé eltérő munkakörökben tervezünk elhelyezkedni. - Vagy legalább is nem úgy, mint a nők. A férfiak is kibeszélik, ha valami bajuk van, csak ők, az én észrevételem szerint legalább is, pia és férfi haverok előtt - mondom neki mindenféle szemrehányás nélkül. Képtelenség, hogy valaki, legyen férfi vagy nő, ne beszéljen a gondjairól, mert akkor megőrül. A nőknek ehhez nem kell általában ital, a férfiaknak jobban megered a nyelve néhány pohár után. Ezzel pedig nincs semmi baj. Csak egy döbbent kérdő pillantással jutalmazom a beszólást. - Miért? Úgy nézek én ki, mint aki nem talál, ha akar igazit? Akkor elárulom: én az igazit szeretem, és nincs szükségem másolatokra - nézek rá kihívóan. - De ezek után lehet, Te máshogy vagy ezzel a kérdéskörrel - mondom ártatlanságot színlelve, bár nagyon átlátszó, hogy csak színlelek. De kíváncsi vagyok a reakciójára. - Akkor jófiú? - kérdezek rá bizonytalanul. Ha valaki valakivel harcol egy szerepben, akkor általában van egy jó és egy rosszfiú. - Ne vedd zokon, de kimaradt. Én leginkább annyit tudok erről, amennyit mondjuk egy sorozat egyik részében, mint a teljes sorozat egyik mellékszereplőjének háttér sztorijából megtudható. Vagy, esetleg egy filmben merül fel ugyan ez a helyzet - mondom kicsit bűnbánóan. Nem kérdezem, hogy mi a jó ebben, mert tanultuk, hogy fájdalomérzetkor is szabadul fel endorfin, ami magyarázat erre a dologra. Én a magam részéről jobban szeretem máshogy megkapni a magam boldogságadagját. Újabb döbbent ábrázatot öltök, amikor Angelo közli, hogy órák óta gyalogolunk, de úgy tűnik, hogy neki sem volt ez a táv megterhelő. Azért kicsit rákapcsolunk, hogy beérjük a többieket. - Nem mondtam, hogy én hiszek bennük, csak erre a helyre jelenleg nem találok jobb szót - árulom el, hogy nem arra akartam utalni, hogy én hiszek a szellemekben, kísértetekben. - Hmm… én azt hiszem, inkább a vízesést választanám, mert soknak gyönyörű és/vagy szomorú legendája van, és a vízesés szépsége mellett ezeket is szeretem megismerni. A kísértetvárosok viszont általában olyan elhagyott helyek, ahol vagy betegség miatt mindenki meghalt, vagy ezen a környéken, ha jól tudom, akkor leginkább azért, mert mégsem találtak aranyat, és tovább álltak, esetleg a munka hiánya miatt kellett máshova költözniük - indoklom meg hosszabban a választásomat. - Nálunk rengeteg vízesés van, és nagyon soknak érdekes legendája, amiket tényleg nagyon szeretek - gondolok bele a dologba. Angelo példáját követve, én is felteszem a táskámat, és kinyitom én is azt a zsebet, amiben a kaja van. Nálam is megtalálhatóak a protein szeletek, de van zab, és müzliszelet is. Ezen felül én vettem liofilizális ételeket is, amik kifejezetten ilyen esetekre készültek, és lényegében egy komplett második főételt tartalmaz. Azért van nálam néhány leves-por is, bár azt most biztosan nem fogjuk tudni megcsinálni. Ezeket én is Angelo felé fordítom. - Te is válassz nyugodtan - mondom kedvesen. - Hűű… Köszi! - veszek el egy pisztáciás proteinszeletet. - Én ilyet most nem találtam a boltban[/color] - mondom hálásan. Nagyon szeretem, de lehet a múltkor pont én fosztottam ki boltot, ahol be szoktam ezeket szerezni, így most nem kaptam. - Köszönöm! - mondom szűkszavúan a vezetőnek. Elég mufurcnak tűnik még mindig, így nem is kérdezek semmit, hanem hagyom enni. Ez hátha javít a hangulatán. Ha éhes vagyok, akkor én szoktam harapós lenni. - Naaa! - mondom megrovóan - Utána meg magyarázkodhatunk a hatóságnak - fedem meg játékosan a férfit egészen halkan. - Háát… - mondom kicsit zavarban -, ha a szálláson nincs is alkohol, nálam van egy üveg vodka, ami tudom, hogy nem whisky, de hátha az is megteszi jobb híján - mondom közelebb hajolva a férfihez, hogy más ne hallja. Főiskolás vagyok, nem hülye. Az egyik műanyag palackba, víz helyett, vodkát öntöttem, így senkiben sem merült fel, hogy mi is van nálam valójában, így nem kellett magyarázkodnom senkinek, hogy húsz éves létemre alkohol van nálam. - Menjünk, de csomag nélkül - jegyzem meg, és behúzom a zipzárt, ha Angelo sem vesz már semmit ki a táskámból. Ha ezeket itt hagyjuk, akkor a többiek biztosan nem hagynak itt minket, mert ez jelzi, hogy elhagytak minket.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Én sem szívesen merülnék el a honvágy okozta kellemetlen érzésben, hiszen ennek most nincs itt helye, főleg nem ezen a verőfényes napsütéses napon. Hogy milyen témákat hoz majd a leszálló éj, az már más kérdés, de most csak határozottan bólintok, mikor Karin vétózza a témát. - Ha választani kell, inkább az első. - sandítok le rá egy egészen sejtelmes mosollyal. - De hát ha rám nézel, gondolom nem egy virágokat szedegető alaknak tűnök, aki otthon kötögetni szokott esténként... - kénytelen vagyok felröhögni, ahogy elképzelem magam ebben az ostoba helyzetben. Természetesen most is félszavakkal beszélek, és talán ennyi elég is ahhoz, hogy eljusson Karinig, hogy nem vagyok a legtisztább alak a világon. Persze, hidegvérű gyilkos sem, akinek egy csepp érzés sem lakozik a testében. Valahol a kettő között lebegek, néha kicsit erre úszva, néha kicsit arra. Nem olyan egyszerű ám, mint amilyennek tűnik. - Én is küzdöttem elég rendesen, míg be nem látták, hogy kár harcolni velem, úgyis a saját fejem után megyek. Meg hát ők azért békeszeretők, és ezzel a felfogásukkal azért bőven voltak balhéink. Aztán mikor elengedték ezeket a dolgokat, utána már sokkal egyszerűbb volt minden. - természetesen ezeket a köröket Gaiával is eljátsszák, aki szintén nem akar arra menni, amerre terelni próbálják. Jól is teszi! - És ha már álmok... Neked mi a legnagyobb? - terelem egy kicsit tovább a beszélgetést itt az erdő mélyén. Néha azért kapunk fura pillantásokat, amik mintha azt a kérdést tükröznék, hogy mégis hogy a bánatba tudunk ennyit beszélni úgy, hogy ezelőtt nem is ismertük egymást? Nos, ilyen az, ha két szófosással fertőzött ember összetalálkozik. - Jobb esetben. Rosszabb esetben minden szart mélyen letuszkolnak a lelkük mélyére. Te talán könnyen kiadod magadból másoknak azt, ami bánt? - kérdezek vissza kíváncsian. Érdekel, hogy mások hogyan gondolkodnak, s ez alól ez a kis Szöszi sem kivétel. Ezért is kerekednek el annyira azok a tengerkék szemek a pofámon, hogy majd kiesnek, mikor a feladott labdát ilyen gyönyörűen lecsapja. - Azta... - ennyi hagyja el először a szám, s az elismerő bólogatás természetesen nem maradhat el. - Mondták már, hogy megtévesztő ez az ártatlan arc? - mutatok felé szélesedő vigyorral. Tényleg eleinte engem is megtévesztett, de hát hamar kibújt a szög a zsákból! - Na majd mutatok neked este egy videót, ha érdekel. - teszem hozzá, s ezzel le is zárom a pankrátor témát. Órákig úgysem állt szándékomban erről fecsegni, főleg, hogy millió téma van még előttünk. Olyan arcizmunk lesz így a végére... - Hát én egy vízesésnek sem ismerem a történetét. - vonom meg a vállam. - Szerintem az ilyen elhagyatott helyeknek ez a sötét hangulata nagyon megragadó. Amikor baljóslatú az egész, és még a története sem éppen egy tündérmese... Tök izgalmas! Te ezek szerint viszont jobban szereted a “fényesebb” oldalt? - ezt már a padon ücsörögve teszem fel neki. Hiába nem éreztem, hogy szükségem lenne rá, most ez a kis pihenő mégis jól esik. - Kókuszos? Jöhet! - Karin is elszedi tőlem a neki tetsző ételt, s én is csenek egy kókuszos műzliszeletet, ami levezetésnek tökéletes lesz. Azért félreértés ne essék, függetlenül attól, hogy sportolok és harcolok, és ez meg is látszik rajtam, nem vagyok egy diétázó köcsög, aki salátákat zabál, mint egy kurva kecske. Szeretem a gyomrom, nagyon is, és sok ételnek nem tudok ellenállni. Nehogy már még ettől az élvezettől is megfosszam magam! - Egy üveg vodka? Na ne bassz! - megint épp olyan elkerekedett szemekkel meredek felé, mint nemrég. - Baszki nálam kéne, hogy legyen pia, erre én lófaszt sem hoztam. Te meg akiből nem nézné ki az ember, beállítasz egy üveg vodkával. Na ez a beszéd, kislány! - egyre több mindennel lep meg ez a leányzó, s ebből látszik, hogy nem szabad ítélni az első benyomás alapján, mert az ember sokkal összetettebb. Ez alól pedig Karin sem kivétel. Közben megindulunk egy kis felfedező sétára, amíg a többiek pihennek és magukhoz térnek a fáradtságból. - Mondjuk azért fura ez a hely. Nem kéne itt házaknak is lenniük a közelben? Mert a várostól azért még több kilométerre vagyunk. Ez meg itt van az erdő közepén... - megállok egy hintának látszó tárgy mellett, ami inkább néz ki egy középkori kínzóeszköznek. Fém láncok lógnak le róla, s a félig leszakadt hinta olyan hatást kelt, mintha pár évtizedet visszarepültünk volna a múltban. - Nekem már csak egy kérdésem van. - mutatok váratlanul egy irányba. - Mi a faszt keres egy kereszt a játszótéren?
Örülök, hogy Angelo is egyetért abban, hogy hagyjuk a „mi van a szülőföldünkön és a családdal” témát. Produkált már nálam fura dolgokat a honvágy, és nem biztos, hogy most ezt kísérteni akarom, mert lehet, hogy fogom magam, és visszamegyek a reptérre, onnan meg egyenesen Oslóba. Még akkor is, ha a család most annyira nem is ér rá. Az első mondatára kicsit elgondolkozok, hogy most ez mennyire jelent rosszat, viszont hamar egy olyan képet fest le, amin én is elröhögöm magam. - Hát valóban nem ilyen férfinek látszol. De ez most megjelent előttem - ahogy Angelo egy réten szedegeti a virágokat, majd hazamegy, és nekiáll kötni. Úgy érzem, fölösleges lenne megkérdeznem, hogy mekkora bajban van, mert nem hiszem, hogy válaszolna, vagy ha meg is tenné, nem biztos, hogy igazat mondana. Csak bízni merek abban, hogy nem akkora bajban van, hogy az elkövetett dolgokért itt, néhány államban siralomház lenne a jussa és/vagy nekem ártana. - Én tényleg úgy gondolom, hogy senkire sem szabad olyan dolgot rákényszeríteni, amit nagyon nem akar. Ráadásul vannak olyanok, akik a kényszerítés hatására csak azért sem fogják akarni, pedig lehet egyébként meggyőzhető lett volna. A kényszer néha pont ellentétes hatást vált ki az emberekből. Ez pedig egy olyan konfliktusforrás lehet, ami akár egy életre is megpecsételi két ember viszonyát - osztom meg vele a meglátásomat. Tanulok pszichológiát, és ott is említették ezeket a dolgokat, de valahogy én ezt mindig is éreztem. - Őszintén? - kérdezem költőien egy kis hatásszünetet azért hagyva. - Nem tudom. Vagy nincs ilyen - árulom el jobban belegondolva. - Álmodozni olyanokról szoktunk, amik elérhetetlenek. Én nem igazán vagyok ilyen. Hogy mit szeretnék elérni később, az más. Bár azt sem tudom - nevetek fel. - Régen azt hittem, hogy a bátyámmal együtt fogjuk átvenni a szüleinktől a céget, de ez a szakirányú főiskola nem nekem volt való. Most meg csak annyit tudok, hogy azzal akarok foglalkozni, amit most tanulok, de, hogy pontosan mivel, azt még nem tudom - vallok színt őszintén. - És neked mi a legnagyobb álmod? - fordítom vissza kérdést kíváncsian. - Pedig az nagyon nem egészséges - húzom el a számat. - Attól függ, hogy kinek és mit. A bátyámnak és a legjobb barátnőmnek mindent. A szüleimnek… majdnem mindent. Félre ne érts, mindenben számíthatunk rájuk, mindenben támogatnak, minden megoszthatunk velük, de azért vannak dolgok, amiket nem beszélünk meg a szülőkkel - mondom mosolyogva. A döbbent megnyilvánulására, csak automatikusan öltöm magamra a legártatlanabb arcomat egy vállfelhúzással. - Kék szemek, természetes szőke haj, és mindenki azt hiszi, hogy egy ártatlan baba vagyok - vonom meg a vállamat jelentőségteljesen. Igazi bulizós, pasizós fősulis vagyok, aki csípőből tudja az ilyen labdákat lecsapni, vagy akár visszafordítani. Ez viszont sokakat úgy ér, mint egy hirtelen hidegzuhany. [color=#eeeeee]- Na, szóval? Te hogy állsz ezzel?[color] - gonoszkodok kicsit tovább, ha már ő kezdte a témát, nehogy már pont ő ússza meg a választ. - Naná! Rendben - csillan fel a szemem. - De azért ne legyen túl véres - fűzöm hozzá gyorsan. Azért ahhoz nincs kedvem, hogy azt nézzem, hogy két ember, hogyan veri össze úgy egymást, hogy esetleg a orvosok is csak csipesszel meg nagyítóval tudják napok alatt emberformára puzzle-özni őket. - Ööö… - és idő kell mire átgondolom a választ, hiába akartam egyből rávágni. - Testvérgyilkosság egy lányért? Nem tudom, ez mennyire „fényes oldal”? - húzom el a számat a Romániában található egyik vízesés egyik legendájára gondolva. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy én általában a dolgok reális oldalát próbálom megtalálni. A kísértetvárosokét többségében lehet tudni. Egy vízesés köré font legenda viszont másabb. Bár nem csak a vízesések kialakulásához társítanak legendákat, hanem sok más természeti jelenség mellé is - mondom kedvesen. - Egészségedre - mondom mosolyogva, ahogy elveszi a neki tetsző kaját. - Cssssss! - nézek gyorsan körbe, hogy ugye senki sem figyelt fel ránk. - Pont ezért tudok én ennyire könnyen elhozni ide egy ilyet, mert senki sem nézi ki belőlem - súgom halkan. Ha valaki még a csapatból közel kerül hozzánk, akkor persze neki is adok, de vannak itt olyan arcok, akik nagyon nem jó szemmel nézegetnek felénk. Ráadásul én még nem is ihatnék itt, az Államokban. Nem a lerészegedés a célom, nem azért hoztam, hanem, ha olyan a csapat, akkor este a tábortűz mellett egy-egy pohár ital néha jól jön. Azt nem tudhattam, hogy a túravezetőnk ilyen mufurc lesz. - Igen. Én is erre akartam kilyukadni az előbb, de láttad a vezetőnket - húzom el a számat. - Bár lehet, hogy ez a túrázóknak volt régen is, csak a befektetők megfelejtkeztek róla - vonok vállat. Egy pillanatra nekem is elkerekedik a szemem a kérdés hallatán, majd arra vezetem a szemem, amerre Angelo mutat. - Passz! Nem lehet, hogy régen, egy már elbontott és elhurcolt játéknak a része volt, és eredetileg nem is kereszt volt? Csak ezt a részt szándékosan hagyták így itt? - érdeklődök, de nem mozdulok, hogy közelebb menjek. - Nem lehetett egy hajó alakú mászóka árboca? - kérdezem egy reális lehetőséget felvázolva. Annyira nem tűnik vallási jellegűnek, inkább olyan, mintha egy rövidebb és egy hosszabb deszkát rögzítetek volna egymásra merőlegesen. Persze itt azért egy kicsit „fura” látványt nyújt.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Egyrészt teljes mértékben igazat adok neked. Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy nem mindenki olyan, mint mi... - mutatok kettőnk közé. - Nem mindenki születik olyannak, akinek önálló gondolatai vannak, akinek van esze, és vannak céljai. Tudod hány életképtelen ember létezik a világon, akinek igen is meg kell mondani, hogy mit csináljon? És most nem csak a szegényebb rétegre gondolok. Sokaknak kell úgymond egy “vezető”, aki irányítja az egész életét. Még ha ez most szarul hangzik. - de igaz. Elvégre ennek a világnak nem csak szép oldala létezik, s nem csak tökéletes emberek lakják azt. - Akkor te sem vagy álmodozós fajta. Én sem. Régen sokszor ábrándoztam arról, hogy visszapörgetem az időt, és pár dolgot máshogy csinálok, de igazából ennyi. - vonom meg vállam, miközben elhaladunk egy rettentően vastag törzsű fa mellett, amin különös vésetek vannak. Igazából csak egy pillantást ejtek meg felé, szinte még a tudatomig sem jut el, mit látunk, annyira belemerülök a beszélgetésbe. - Amúgy igen! De hozzátesz még az is, hogy az első pár mondatodnál már látszik, hogy kedves lány vagy, eszed is van, és az öltözködésed sem ribancos. - és az első pillantás alapján meg is van az ártatlanság, amit nagyon hamar borított azzal a vodkás üveggel. Nem csodálnám azt sem, ha a tanárai teljes mértékben bíznának benne, s elkönyvelnék egy tisztességes életet élő leányzónak, aki megveti a drogokat, az alkoholt és a férfiakat. Talán az övé a legjobb álca a világon! - Hát engem nem szoktak ártatlannak nézni. - vigyorodom el kekeckedve, már a padon ücsörögve. - Szeretem amúgy a bulikat, a társaságot, a piát, néha egy kis cuccot, de nem olyat, ami totálisan kiüt. Ami a kapcsolatokat illeti, túlságosan hosszú még nem volt, valahogy nem jött össze. Egy-két hónap volt a max, semmi extra. - vallom be őszintén, hiszen nem szégyen ez. Tudom, hogy velem van a probléma, hiszen én nem bírok megmaradni egy helyben valaki mellett, és nagyon is tudom, hogy miért. Olyan, mintha félnék attól, hogy valakit megszeretek, s annak baja esik mellettem és a családom mellett. A jelenlegi helyzetemet nézve sajnos ez nagyon is lehetséges... De hát majd meglátjuk, hogy alakul a jövő. A rövid pihenés után teszünk Karinnal egy kis kitérőt, hiszen ha már itt vagyunk, akkor sétáljunk egyet a játszótéren, mert esélyesen többet erre úgysem fogunk járni. - Egy játszótér a túrázóknak a semmi közepén? Érdekes gondolat. - vagy legalábbis, ha én lennék egy befektető, nem pazarolnám erre a pénzem. Az a kereszt a távolban viszont... Lássuk be, eléggé fura. - És te hiszel is abban, amit most mondtál? - ejtek meg Karin felé egy széles mosolyt, aztán rohamtempóban indulok meg a kereszt felé. Amin hamarosan már látszik egy név is... - Buksi. Buksi? - eleinte nem is fogom fel, mit látok, aztán a tekintetem kicsit távolabb réved az erdő fái közé, ahol újabb ősrégi keresztek bukkannak fel az avarból. Némelyiknél látszik valami faragott állati alak is, ahogy az is, hogy már rég elhagyták ezt a helyet. - Ismered a Kedvencek Temetőjét? - kérdem halkan Karintól kissé vészjósló hangon.
- Ebben van valami - gondolok bele. - Csak én ezt sosem értettem - vigyorodok el. - Általános iskolában azért sok mindenbe belelátást kapunk. Mindenből egy kicsit, egy kicsi rajz, egy kicsi technika óra, egy kicsi zene, irodalom, történelem, torna, földrajz, nyelvek, matek, fizika, kémia, és még sorolhatnám. Ott ki kellene alakulnia, hogy miben vagyunk jók, hogy mit szeretünk. Középiskolában pedig általában ezeket visszük tovább, és ha nem szakosodunk, akkor is jobban rálátunk, vagy rá kellene látnunk, hogy mit szeretünk. Ott, pontosabban abban az életkorban, kezdünk jobban rálátni saját magunkra, hogy mi az, amit el tudunk képzelni magunknak, és mi az, amitől a legtávolabb akarjuk magunkat tartani. Legalább is nagyvonalakban. Persze most nem a beteg emberekről beszélek - fűzöm hozzá gyorsan. - De elképzelésem sincs, hogyan lehet egészséges emberként úgy élni, hogy folyton irányításra van szüksége valakinek - rázom meg a fejemet, és teljesen bele is borzongok ennek a gondolatára, hogy ki tudjam magamból űzni ezt az érzést. - Segítségre mindenkinek lehet szüksége, de, ha valaki belenyugszik, hogy mindig mindenben irányítják, akkor azt nem biztos, hogy nagyon tudom sajnálni, ha mondjuk otthonülő anyuka sok-sok gyerekkel - és tudom, hogy kicsit erősek a szavaim. Ehhez két ember kell, egy irányító és egy irányított, és tudom, hogy erősnek kell lenni, hogy az irányított kitörjön ebből, de mindenben kellene lenni egy határnak, aminél már elég a béklyókból. - Az más, mert mindenki követ el hibákat, amit ki szeretne törölni - fűzöm hozzá kedvesen. Mondataira szélesen elmosolyodom. - Azért buliba én sem így megyek - fűzök hozzá ennyit, és a többit a képzeletére bízom. - Azért ezzel az utolsóval vigyázz, mert kiszámíthatatlan - teszem hozzá röviden. - Ha megtalálod azt, aki igazán neked való, akkor szerintem úgy sem fogod tudni elengedni. Hosszú távra végképp nem, mert azt tényleg nem szabad - mosolyodok el kedvesen. Én is ebben bízok, hogy tudni fogom ki az igazi. - Ha régen ez főútvonal volt, akkor nem elképzelhetetlen. Kisgyerekkel meg lehet nem is lehet tovább menni, mert az már túl megterhelő lenne nekik - érvelek az álláspontom mellett. - Miért ne!? Norvég vagyok, hajós nemzet - mondom ártatlanul. De valóban, nálunk rengeteg a hajókkal kapcsolatos dolog a vikingörökség miatt. Itt Amerikában leginkább a keresztény vallási szimbólumok maradtak fenn, akár a hajózásban is, amiket ide is magukkal hozhattak. És melyik kisgyerek ne szeretné a hajós mászókákat? Főleg a kisfiúk a kalózok miatt. - Hé, lassabban! - szólok utána, mert képtelen vagyok most utolérni Angelot. Jó formában vagyok, de neki akkor is hosszabbak a lábai, így nagyobbakat is lép. - Óh, szegényke - mondom sajnálattal, amikor beérem a srácot, de nem veszem a fáradságot magamtól, hogy jobban körbenézzek. Értetlenül nézek Angelora. - Sok gazdi temeti el a kis kedvencét, és sok helyen ennek külön temetőt is létrehoztak már. Ez legalább egy szép környezet. Ráadásul én már olvastam olyanról, hogy játékot temettek el. Valami elektronikus játékot - mondom hitetlenkedve, de ezek után én ezt aranyosnak találom. Én ebből a „virtuális buliból” kimaradtam, csak egyszer feljött a hír, és kíváncsi lettem, valami japán gyártmányú ketyere, amit életben kellett tartani. A vészjósló hangot pedig figyelmen kívül hagyom, mert nem tudok hinni a szellemekben hiába próbálkozik Angelo.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ebben igazad van, de azért ez nagyon sok körülménytől is függ. Meglehet, hogy valami teljesen elnyomja egy gyerekben azt, hogy egyáltalán kialakuljon egy bizonyos tantárgynak a szeretete. Akár egy borzalmas tanár, akár valami otthoni körülmény. Az életképtelen emberek viszont azt sem tudják, hogy mit szeressenek. Nem alakul ki náluk szenvedély, vagy bármiféle olyan érzelem, ami befolyásolhatná őket. Így csak tanulnak, lehet, hogy szarul, lehet, hogy jól, de arra mennek tovább, amerre terelik őket. Sok ilyennel találkoztam már... Önálló gondolataik sincsenek, azokat is másoktól lopják. – társadalom kritikába velem nem túl jó belebonyolódni, mert egyrészt a véleményem igencsak negatív, másrészt pedig estig tudnék erről magyarázni. Ezzel azonban ahogy látom, nem vagyok egyedül. - Gyakran szoktál bulikba járni? Mennyi piát bírsz el? - kérdezem széles vigyorral, azon töprengve, hogy vajon az a vodka elég lesz-e kettőnknek. Van egy olyan sejtésem, hogy nem, s majd betámadhatjuk szépen a motel bárját. Már ha egyáltalán lesz olyan... - Hát igazából nem vagyok az a “szerelmes” típus, aki az első percben már rózsaszín ködben úszik. Nem érkeznek el hozzám olyan könnyen az érzelmek, de hát mindig úgy voltam vele, hogy sodródtam az árral, nem görcsöltem rá semmire, ami pedig nem ment, azt nem erőltettem. - felelek, miközben kisimulnak a nagyra nőtt fűszálak a talpaink alatt. Eléggé érdekes légkör kerekedik körénk, mikor megérkezünk a játszótérre. Nem feltétlenül kísérteties, inkább olyan magányosnak mondanám, mely tele van ezernyi fájó emlékkel. - Végül is van benne valami. A régebbi korokban úgysem volt annyira elterjedt az autó vagy a busz, sokkal többet gyalogoltak az emberek, naponta akár több kilométert is. - bólintok határozottan. Mai fejjel nehezen tudjuk átélni a múltat, s megérteni, hogy fejlett technológia nélkül is tudtak létezni az emberek. Hamarosan elterelődik a figyelmünk más különös régmúltban keletkezett tárgy felé. Történetesen egy kereszt felé, amire egy kutya neve van felkarcolva, épp úgy, hogy az erdőbe nyúló számtalan más keresztnél. - Na ne mááár! - nézek a kis Szöszi felé értetlenül és szemforgatva. - Tehát szerinted édesaranyos ez a kicseszett állattemető itt a semmi közepén egy játszótér mellett. Ahaaa... - húzom összébb szemeimet cinkosan. - Te mégis mitől félsz? Mi az, amitől megijedsz? - mert sajnos nekem nem sikerült kísérteties hangulatba hozni őt, ezt pedig azért egy kisebb kudarcnak élem meg. Mert szerintem nagyon fasza kis negatív atmoszféra terjeng itt a környéken, ami engem nagyon is feldob, csak nem olyan értelemben, mint Karint. Na de ami késik, nem múlik! - Indulunk tovább! - kiáltja el magát váratlanul a túravezető, akinek hirtelen nagyon sietős lett a dolog. A napnak már nincs sok órája, s van egy olyan érzésem, hogy a vénlány sötétedésre már nagyon szeretne a motelben lenni. Természetesen nincs értelme tovább húzni a nézelődést, a remek kis hangulatot úgyis sikerült begyűjtenem, úgyhogy ha Karin sem maradna tovább, úgy megindulhatunk visszafele. - Ez a maradék pár kilométer nekem mára pont elég lesz. Bár egy esti séta ellen mondjuk nem ellenkeznék. - jegyzem meg visszaséta közben, s odaérve már szerelem is vissza magamra a táskát, hogy folytathassuk az utunkat.
- Nem erre találta ki a természet az evolúciót? - kérdezem ártatlanul. - Bár én ilyen személlyel még nem nagyon találkoztam. Bár volt, hogy barátnő, barát nem tudott dönteni, így én rögtönöztem neki mindegyikre egy pró és kontra felsorolást, a döntést meg rá bíztam. Bár az életmód-tanácsadással néha vigyázni kell, mert hiába van igazad, ha a meglátásod nem tetszik a másiknak, akkor nagyon meg tud orrolni - húzom el a számat. Képtelen vagyok felfogni, hogy azok az emberek, akikről Angelo beszél, hogyan maradhatnak életben, és másoknak hogyan van annyi idejük, energiájuk, akár évekig, hogy valakit mindenben tereljenek, irányítsanak. - Persze, amikor csak tehetem, megyek. Főiskolás vagyok - vigyorodok el jelentőségteljesen. - Bár hivatalosan nem iszok, mert nem ihatok - vigyorodok el egy kacsintás mellett. Engem hivatalosan nem szolgálhatnak ki szórakozóhelyen. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem tudok inni. - Nem tudom, még nem mértem, illetve ez sok mindentől függ. Volt már, hogy egy pohártól is majdnem fejre álltam, és forgott velem minden, de volt, hogy négy-öt rövid mellé majdnem egy üveg bor lecsúszott, és még tök jól voltam - halkítom le a hangom, hogy ne hallják a többiek. - Én nem is feltétlen a hirtelen nagy szerelemre gondoltam, hanem úgy általában, ha valakit nagyon megszeretsz. Az pedig, hogy még nem találtál ilyet, az nem feltétlen jelenti azt, hogy nem is fogsz - mosolyodok el. Ez általában kiszámíthatatlan. - Lehet, hogy az évekig legjobb barátodba szeretsz bele, akiről sosem gondoltad, hogy vele bármi több lehet, mint barátság - vázolok fel egy lehetőséget neki. - Nem feltétlen gondolok most túl régre. Az időjárás itt eléggé széles skálán mozog, ami azért megviseli a tárgyakat, és akár néhány évtized alatt is lehet drasztikus állapotleromlás, ha a rendszeres karbantartások elmaradtak. Illetve, ha akkor ide úgy jöttek az emberek, hogy a hamarabb szálltak le a buszról és onnan jöttek gyalog, akkor az még a mai napig is megterhelő egy kisgyereknek - pontosítok egy kicsit azon, amit az előbb mondtam. Vigyázok gyerekekre, és általában a déli, délutáni alvásra mindnek szüksége van, mert egy idő után annyira nyűgösek, hogy nem lehet velük bírni. Azt persze nem tudják, hogy mi a bajuk, hogy fáradtak, csak „egyszerűen nyűgösek”. Annak a felelőssége, hogy ez a nyűgösség elmúljon, azé aki vigyáz rá, ez a szülő általában. A játszótéren valóban meglepő, hogy eltemetett kis állatoknak emeltek keresztet, de nem is elképzelhetetlen. Én valahogy ezért képtelen vagyok kiborulni. Angelot azért elég szépen meglepi a nyugodtságom. - Amíg nem tudjuk, hogy mi volt először, és mennyi idő telt el köztük, addig én nem borulok ki. Te is európai vagy. Nálunk nem egy játszótér alatt található második világháborús, fel nem robbant rakéta, vagy robbanótöltet. De bármelyik mostani építési területen lehet, hogy egykori temetőt találunk, és az évek sem biztos, hogy olyan távoliak egymástól, mint az először gondolnánk - érvelek. - Mondjuk jó néhány hónapja kiborultam, amikor túszejtésbe keveredtem, és fegyvert fogtak rám, de erről nem akarok többet beszélni - zárom rövidre, mert csak nem régen ért véget a pszichológusi terápia, ahova elmentem, hogy meg tudjak birkózni vele. Akkor még a család is ide utazott, hogy mellettem legyen, a bátyám pedig maradt, ameddig tehette. Hülyén hangzik úgy, hogy én húsz vagyok, a bátyám meg huszonhárom, de vele aludtam, mint kiskorunkban, mert rémálmaim voltak, és kellett a tudat, hogy van egy olyan személy mellettem, aki meg tud védeni, akire mindig számíthattam. - Akkor hajrá! - szólalok meg én is, Angelora nézve, amikor a vezető kiadja az utasítást. A padokhoz érve pedig felkapom a táskámat, és menet közben rögzítem a csatokat. - Lehet tényleg elég lesz ennyi mára - értek egyet. - Éjszaka? - kérdezem döbbenten. - Medvék, pumák és hiúzok között? - kérdezem vigyorogva. Értem én, hogy pankrátor, és így nem fél a támadásoktól, és megverekszik egy emberrel, de én már láttam medvét, elég közelről, és elég félelmetes, pedig az európai volt, amik kisebbek, mint az itteni grizzlyk. Jó, a jegesmedvékhez képes a grizzly kicsi, amit szintén láttam már Svalbardon, de akkor sem akarok éjjel találkozni egy kisebb feketemedvével sem a saját területén, ami azért jóval kisebb a grizzlyknél. De a többi ragadozóval sem szeretnék éjjel megismerkedni, ha nem feltétlen muszáj. Nekem elég, ha ők úgy gondolják, hogy meglátogatnak minket, mondjuk a motel udvarán.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Kurva sokan vagyunk ezen a retkes világon, és kurva sok a selejt. Ezt azért lássuk be. - bólogatok hevesen. Nem, egyáltalán nem vagyok embergyűlölő, ez mind abból a temérdek tapasztalatból ered, amiket begyűjtöttem az évek során. Nem véletlenül örülök így Karin társaságának, hiszen lassan egy jó beszélgetőpartner ritka kincs lesz. - Én jobban értékelem az őszinteséget személy szerint, még akkor is, ha nem tetszik valakinek a véleménye. Mindent meg lehet beszélni, de a hazugság az egy gusztustalan fertőzés. - és valószínűleg a családban ezért nem töltök be olyan előkelő szerepet, mint például a bátyám, aki mindig hűen bólogatott apánknak. Teljesen mindegy, mit gondolt valójában, apánknak volt igaza. Én meg pont az ellentéte voltam ennek, mindig megmondtam, miről mit gondolok, őszintén és kendőzetlenül. Ezért persze megütöttem párszor a bokám, de a lelkiismeretem legalább mindig tiszta volt. - Mert hány éves is vagy pontosan? - hát persze, főiskola meg minden, ami tizennyolcnál kezdődik. Karin ugyan nem tűnik idősnek, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg “kiskorú”. Meg mondjuk, kit érdekel? - Igazából bármi megtörténhet, de én sosem kergettem a szerelmet, meg nem is sóvárogtam utána. Mindig úgy tartottam, hogy majd eljön, ha el kell jönnie, minek görcsöljek rá, és minek erőltessek olyat, ami nem megy? Nincs igazam? - azért ezek az eszmefuttatások itt az erdő mélyén... Hiányzott már egy kiadós beszélgetés, ezt be kell látnom. - Azt a kurva... Átéltél pár dolgot már baszki. - elképedek egy pillanatra a keresztek ölelésében, de nem vagyok tiszteletlen, így nem is firtatom tovább a témát. Egyelőre legalábbis. Azért akadt már pár olyan dolog, amit inkább elhessegetett a leányzó, de én ezeket tartogatom magamban. Talán egy kis alkohol majd megereszti a nyelvét, addig azonban van még előttünk pár kilométer, amit perceken belül el is kezdünk. - Pontosan! Van nálad medveölő spray, nem? - kekeckedő vigyorom letörölhetetlenné válik. - Szerintem nagyon fasza lenne egy esti séta. Persze, nem úgy, hogy annyira mélyre menjünk, hogy egy Blair Witch Project közepén találjuk magunkat... De hát nálad van olyan cucc, nálam pedig kés, amit tudok, hova kell döfni egy állatba. A reakcióidőm kurva jó, a hallásom is, úgyhogy nem lesz gond, bízz bennem! Vagy esetleg... Félsz a sötétben? - vonom fel szemöldököm mosolyogva. Egyre több métert hagyunk közben magunk mögött, s a napsugarak is egyre jobban szöknek be a fák lombkoronái mögé. A vezetőnk érezhetően gyorsít a tempón, amit egyesek nem néznek jó szemmel, hiszen a vénlány úgy szedi a lábait, mintha valaki üldözné. - Hé, hova sietünk ennyire? - szólok előre váratlanul. - Hamarosan ránk sötétedik, igyekeznünk kell! - feleli különös hangon. - És akkor mi van? - kérdezek vissza, de erre már nem válaszol. Más azonban igen... - Fura egy nő. Hisz a helyi legendákban, és azt pletykálják róla, hogy részese is volt az egyiknek. De nem lövöm le a poént, este majd tartok egy kis estimesét, ha jöttök ti is. - feleli rejtélyesen egy ötvenes éveiben járó férfi, akinek a kezét a felesége szorongatja. Nem is mond többet, de nekem nem is kell, élek és halok a legendákért. - Akkor megvan az esti programunk egy része, mit szólsz? - kérdem Karintól, s innentől én is kicsit gyorsabb tempót veszek fel.
- Az emberiség átlag IQ-ja állandó. Csak egyre többen vagyunk - idézek fel egy interneten futó szlogent, ami úgy tűnik, hogy egyre jobban beigazolódik. Viszont ebbe lehet, nem akarok annyira belegondolni. - Nekünk, a mai korban, minden lehetőségünk adott lenne, hogy egyre intelligensebbek legyünk, erre tessék… - és nyitva hagyom a mondatot elkeseredve. - Azért van, amikor jól jön - mosolyodok el gonoszul. - Azért egy gyereknek nem feltétlen kell tudnia, hogy nincs Fogtündér, vagy, hogy anyu és apu mit csinálnak a szobájukban - vigyorodok el a végére. A Télapót szándékosan nem említem, mert Norvégiában tényleg létezik Télapó faluja, ahol képtelenség nem hinni benne. Ráadásul nálunk még trollokra figyelmeztető közlekedési táblákkal is lehet találkozni. - De értem mire gondolsz - nyugtatom meg, de azért mutattam neki néhány elfogadható alternatívát, amikor bizony jól jönnek ezek a hazugságok. - Há! - nézek rá döbbenettel. - Ilyet kérdezni egy lánytól! - húzom fel játékosan az orromat, és próbálok csúnyán nézni, de a végére elnevetem magam. - Még nem töltöttem be a huszonegyet - vigyorgok tovább. A kérdés pedig meg is van válaszolva, meg nem is. A téma szempontjából innentől tudhatja, hogy mire értettem, de kell egy kis rejtélyesség. - Ebben igazad van - mosolygok rá. - Lehet, pont azzal rontanád el, ha rágörcsölnél a dologra, mert ez nem megy parancsra - értek teljes mértékben egyet vele. Én nem tervezem az Államokban megtalálni a Nagy Őt, de nagyon kerülni sem akarom, mert a végén még az valósul meg, amit nagyon nem akarok, így csak sodródok. Ez olyasmi nálam, mint amikor vezetsz, és elveszíted az irányítást az autó felett, mert akkor sem azt kell nézni, hogy minek nem akarok nekimenni, hanem hogy hova akarok érkezni. Ha nagyon nézed, mondjuk a fát, ami a közeledben van, hogy „annak nem akarok nekimenni”, akkor biztosan azt találod el a motorházaddal. - És erről tényleg ennyit, ha nem akarsz istápolni egy szétcsúszott, pánikrohamos, síró kiscsajt, aki akár az éjszaka közepén is kiköveteli, hogy hazamenjen - próbálok ráijeszteni, mert, ha tovább boncolgatjuk ezt a témakört, erősen sanszos, hogy bekövetkezik. Annyira nem ismerem Angelot, de kizártnak tartom, hogy ő ezzel a helyzettel sikeresen kezdeni is tudjon valamit. Ha pedig tapasztalata is lenne ilyen esettel, akkor sem vagyok meggyőzve, hogy az nálam is hatna. - Medveriasztó - javítom ki kapásból. Ahogy viszont tovább hallgatom, csak egyre furábban nézek rá, a késes megjegyzésénél viszont nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül tanácstalanul temetem az arcomat a kezembe, és sírós-nevetős hangok jönnek ki a számon. - Az a kés pont tökéletes lesz a macinak fogpiszkáló gyanánt miután egy kis, a számára, esti kocogás után elfogyasztott éjszakai nasinak - nézek rá ártatlanul. - Ugye Te még nem találkoztál testközelből, ketrecek nélkül medvével? - kérdezek rá gyanakvóan. Ilyet csak az állít, aki nincs tisztában az erőviszonyokkal, hogy a „macik” mancsain körülbelül tíz centiméteres, szinte acélerős karmok vannak, hogy gyorsabban futnak, mint egy ember, és, hogy a grizzlyk csak azért nem tudnak fára mászni, mert a fa nem bírja el őket. Cserébe viszont itt élnek fekete medvék, amik jobban másznak fára, mint az emberek, és mindkét faj nehezebb nálunk. Imádom Mici Mackót, de maradok a mesénél és a plüssjátékoknál, az élőket pedig tisztelem annyira, hogy tartom az általuk megkívánt tisztes távolságot. - És, hogy válaszoljak a kérdésedre, nem, nem félek a sötétben. A szabadon élő ragadozóktól viszont éjjel-nappal tartom a biztonságos távolságot - mondom gonoszul. - Tudod! Megbeszéltük, hogy én, haza akarok menni - vigyorgok Angelora. Az alkonyat egyre jobban utolér minket, nekem pedig úgy tűnik, hogy egyre gyorsabban szedjük a lábainkat, és nekem csak Angelo kérdésére esik le, hogy valóban nem én lassultam le, hanem a csoport gyorsult fel. A középkorú férfi válasza pedig valamiért az én érdeklődésemet is felkelti, és értetlenül, kérdőn nézek hol az idős férfire, hol a mellettem sétálóra. - Ez mindenképpen jobb ötlet, mint, hogy medvekaja legyen belőlünk - vigyorgok, mint a vadalma. Hamarosan pedig meg is pillantjuk az éjszakai szállásunkként funkcionáló épületet.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ezzel azért tudnék vitatkozni. Az intelligensebb rétegre egyre kevesebb születendő gyermek jut, ez is egy statisztika. Szerintem szépen lassan megyünk lefelé... Már a Föld sem bír el ennyi embert a hátán. - és egyszer csak jön az igazi válság, amikor a készletek kiürülnek, és nem fog az összes nyomorult embernek jutni belőlük. Na, akkor fog beütni az anarchia, szinte látom lelki szemeim előtt a lepusztult városokat, a fosztogatókat, s ahogy a természet majd újra átveszi az uralmat. Neeem, egyáltalán nem szoktam ilyenekről ábrándozni... - Hát most ha nem mondod magadtól, muszáj rákérdeznem! De még így sem válaszoltál teljesen, kislány! Annyi biztos, hogy tizennyolc felett vagy. - ami azt jelenti, hogy vagy tizenkilenc, vagy húsz, s mikor ez leesik, szélesen elvigyorodok a saját hülyeségemen, Annyira azért nem vagyok messze. - Most meg miért nézel így rám? - kénytelen vagyok elröhögni magam, hiszen amilyen jól hangzik nekem ez a késelős, medvével viaskodós ötlet, egy külső szemlélőnek annál szarabbul hangozhat, főleg ha az egy törékeny lány. - Sajnos még nem találkoztam, de bevallom, kurvára szeretnék megvívni egy vadállattal. Tudod, mint régen a gladiátorok! - és most nem csak viccelek, én teljesen őszintén vágyom erre, de ezt a csillogó szemeimből is láthatja, hiszen a tengerkékségbe beleolvadnak az aranyló napsugarak, amik beszöknek a fák lombjain keresztül. - Biztosan neked is vannak őrültnek hangzó vágyaid, nem? - kérdezek vissza egyből. - Amúgy meg számtalan módszer van arra, hogyan védd meg magad egy medvétől, farkastól, vagy bármitől. Persze, esélyesen sértetlenül nem fogod megúszni a találkozást, de túlélheted. Egy késsel pedig túl lehet. Csak hát igen, ezek is elméletben vannak, azért ha testközelben vagy egy vadállattal, könnyen elveszítheted minden eddigi tudásod, és jön a pánik. - mindig a nyakat és a szemeket kell célozni, mert azok vannak elérhető kartávolságban. Persze, leginkább improvizálni kell, de ha az ember képes magánál lenni, akkor túl is élheti. - Jó, igazából megértem, amúgy sem szívesen sodornálak bajba. - sejtelmes mosolyom azért arról árulkodik, hogy magamat annál inkább, szóval ha Karin édesen álomra hajtja a fejét, vagy csak visszavonul a szobájába majd, Angelo bácsi bizony fogja magát, és beleveti magát az erdőbe. Ám addig is van még jó pár óránk, s bár imádtam járatni a lábam az erdei utakon és tisztásokon, most mégis jólesően fújom ki magam, mikor megpillantjuk a szállót egy tó partján. Na, ha az a játszótér magányosnak tűnt, akkor ez a hely még inkább... - Dolgoznál egy ilyen helyen, távol mindentől? - kérdem Karint, miközben átsétálunk egy kissé rozoga hídon. A vezetőnk közben szinte úgy esik be az kapun és az ajtón is, mintha egy maratont futott volna végig, s ő lenne a győztes. A bejárat után az előtérben összeterel minket, s pár tőmondatban közli, hogy átvehetjük a szobakulcsokat, illetve hogy reggel nyolckor ugyanitt fogunk gyűlni. Igazából nem mondta ki, de mintha belelátnék a gondolataiba, miszerint addig hagyjuk őt békén a picsába. Ahogy elmondta az ismertetőt, már viharzik is el. - Ez a nő egyre furább, nem? - pislogok értetlenül a kis Szöszi felé, miközben beállok a kulcsokért igyekvők sorába. Látom, hogy nem csak nekem kezd szokatlan lenni az a banya, hiszen páran összesúgnak egyből.
- Lehet, de vannak olyan országok, mint Japán, ahol az átlag IQ is magasabb, mint máshol, és ők azért elég sokan vannak. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos embereknek az IQ-ja annyira magas, hogy meg tudja dobni az átlagot. De azzal tényleg egyet értek, hogy az intelligensebbek általában kevesebb gyereket vállalnak, főleg, ha valamiért nem tudják az általuk elfogadhatónak tartott életszínvonalat biztosítani a részükre - érvelek egy kicsit miközben támogatom is a meglátását. - De azt a legkevésbé sem tudom cáfolni, hogy a Földet már annyira túlterheltük, hogy már visszafordíthatatlan károkat okoztunk, legalább is egyes kutatások szerint. Bár ez utóbbiban én még kételkedek egy kicsit - gondolok bel a dologba; mármint abba, hogy visszafordíthatatlan. Teljesen kiirtott, és termőképtelen esőerdő darabot is tettek már úgy újra termőképessé úgy, hogy csak annyit csináltak, hogy jó vastagon betakarták növényi „hulladékkal”, amiket a termelők, kereskedők már nem tudtak hasznosítani, eladni, és a kukákban végezte volna. Néhány év múlva buja, zöld vadon lett belőle, és, ha hagyjuk, akkor még pár év/évtized, és meg sem lehet mondani, hogy ott régebben terméketlen pusztaság volt. Ez szerintem magától is végbe ment volna, csak hosszabb idő alatt. - Akkor egy-egy, mert Te sem válaszoltál az egyik kérdésemre - nyújtok még nyelvet is neki gyerekesen. Nem árulta el, hogy van-e guminője, akkor én miért áruljam el a koromat? - Mert nem gondoltam, hogy őrült vagy és halálvágyad van - meredek rá teljes döbbenettel, mert kezdek rájönni, hogy még tényleg nem látott testközelből medvét. Ahogy tovább hallgatom, egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak tévében látott medvét, vagy esetleg ketrecben. - És a legtöbb azonnal meghalt. Vagy kibelezve a fertőzésbe, már, ha a kiscica - utalok itt az oroszlánra - nem kezdte még élve felfalni a zsigereit - mosolygok negédesen. - Te még nem néztél farkasszemet egy körülbelül négyszáz kilós, másfél méter magas, ha két lábon áll, akkor vagy három méteres, csupa izom állattal, ami játszi könnyedséggel öl meg egy bölényt is, ami nála úgy száz-százötven kilóval nehezebb. De válaszolva a kérdéseidre, nem, nekem ennyire őrült ötleteim nincsenek, mert van életösztönöm - jegyzem meg mellékesen. - De örülök, hogy engem nem sodornál bajba - nézek rá kedvesen. Ha meg akar halni az ő dolga. - Ha ilyenre készülsz, mármint, hogy vacsi legyen belőled, akkor legalább annyit tegyél meg, hogy ideadsz egy levelet, amit majd a szeretteidnek kell elküldenem - emlékeztetem, hogy azért őt is várják haza, akiktől illene elbúcsúzni, ha öngyilkos küldetésre készül. Ő idősebb nálam, elvileg érettebb, így biztosan nem egy tőle fiatalabb kiscsajra fog hallgatni, ha ilyen terveket szövöget. Átverni nem tud, mert látom a mosolyán, hogy készül valami baromságra, de, ha ennyire hajthatatlan, akkor nem kötözhetem majd oda valamilyen csőhöz a szálláson, és bezárni sem zárhatom be egy szobába. A szállás nem éppen bíztató, főleg, hogy a semmi közepén van. Bár, lehet úgy is lehetne fogalmazni, hogy ide még a madár is csak háromnapi hideg élelemmel repül. A tó egyébként nagyon szép, de valamiért bizarr az egésznek a hangulata. - Miért? Szerinted itt dolgozik valaki? - kérdezem értetlenül. - Szerintem max. annyira, hogy idehozzák a takarítókat egy-egy csoport előtt, feltöltik a helyet kajával meg piával, és már húznak is el. Ennyit itt is ki lehet bírni, és néha még rövidtávon jót is tehet az idegeknek, de sokáig ez nem lehet bírni - húzom el a számat. - Miért Te? - kérdezek vissza, ahogy én is fellépek a hídra a többiek után. A híd nem valami bíztató, mert iszonyúan recseg, de úgy tűnik, hogy egyelőre nem szakad be senki alatt. Ez szerintem csak a mázlinak köszönhető. Jó, nincs túl nagy távolság a híd és a tó felszíne között, de kinek van kedve teljes túra-menetfelszereléssel úszni? Nekem biztos, hogy nincs. A motelben rajtunk kívül úgy tűnik, hogy nincs senki, mert a recepciós pult teljesen üres. A szobakulcsok viszont ott sorakoznak a falon. - Ez az egész egyre furább - javítom ki, és a teljes tanácstalanság uralkodik el rajtam. - Mi a franc folyik itt? - kérdezem értetlenül, és bár Angelora nézek, igazából nem tőle várom a választ, mert ő nem tudhatja, mert eddig úgy tűnt, hogy ez neki is legalább annyira fura, mint nekem.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Sosem értettem azt a gondolkodást, amikor az emberek képesek egy mocskos putriba gyereket csinálni. Oké, hogy valaki nagyon szeretne, de nem a gyerek életszínvonalát kellene nézni, hogy mondjuk ne mocsokban és száraz kenyéren, mindent nélkülözve éljen? Jó, persze, tudom, mindig az a legokosabb, akinek nincs gyereke. – szavaim közepette letépek egy száraz ágat, amit amolyan kényszercselekvésként messzire hajítok. Az idő közben kellemes, de lehet érezni, hogy ahogy lejjebb buknak a napsugarak, a hőfok is kúszik lejjebb - Na és ehhez a légköri tudományokhoz, amit tanulsz, az is hozzákapcsolódik, hogy azt kutatjátok, hogy lehetne visszafordítani a légkör pusztulását? - függetlenül attól, hogy nálam kimaradt az egyetem - és nem azért, mert hülye lennék hozzá -, a tudományos dolgok is nagyon érdekelnek. Kívülről legalábbis, úgy, hogy jártatom róla a szám, de hogy én is kivenném belőle a részem... Az már magas lenne. Nem éppen tudósnak születtem, meg a Föld megmentőjének, ezt lássuk be. - Melyik kérdésre nem válaszoltam?! - kérdezem színpadiasan túlzott felháborodással a nyelvnyújtásra. Nem szokásom titkolózni, csak ha a családomat érintő témáról van szó, és azt is csak azért, hogy ne sodorjam őket bajba. Na de egy személyes kérdés elkerülte volna a figyelmem? Nagy hiba! Talán az erdő mélye és a benne lakozó titkok kicsit jobban elterelték a figyelmem, mint kellene. - Nincs is halálvágyam, de tudod, ezek a dolgok egyes férfiakba egyszerűen bele vannak kódolva. Tudom, hogy más világot élünk, és tudom, hogy lassan a férfiak már félénkebbek és bátortalanabbak, mint a nők, és még a saját árnyékuktól is megijednek, no meg sokkal érzelmesebbek... - hadarom el némi fintorral. - De én valahogy sosem voltam ilyen. Én szívesen küzdök és harcolok. - vonom meg a vállam beletörődve. Igazából nem Karin az első, akitől megkapom, hogy őrült vágyaim vannak, de hát az ilyeneken nem akadok fenn, mert én is tisztában vagyok vele, hogy ez a világ már nehezen fogadja magába az olyan alakokat, mint én. Lássuk be, a férfi társadalom egyre inkább elnőiesedik és elérzékenyül. Ami szerintem undorító. - Na és ha visszatérek úgy, hogy legyőztem egy medvét, mi lesz a jutalmam?- vonom fel vigyorogva a szemöldököm. Azért illendő lenne most már a pozitív oldalról szemlélni az egészet, nem csak mindig a rosszat nézni! Épp, mint a szálló esetén, mely kong a magánytól már azelőtt is, mielőtt belépnénk. Különleges hangulata azonban felülírhatatlan, ami még inkább fokozódik, mikor végre betérünk a ki tudja miket látott falak közé. - Amíg mi itt vagyunk, biztosan van itt valaki. Meg hát nem hiszem, hogy csak mi lennénk az egyetlen túracsoport erre, itt van úgyis a jó idő, aztán azért akadnak még olyanok, akik nem csak a négy fal között akarnak rohadni. Amúgy én nem bírnám sokáig itt. Megenne az unalom, engem a telefonom nem sokáig köt le. Ez a meló inkább a magányos farkasoknak való, én meg nem vagyok az. - jegyzem meg már a sorbanállás közepette. Felkarolom a saját kulcsomat közvetlenül a kis Szöszi után, majd megindulok a többiek után a lépcső felé. - Nekem valamiért úgy tűnik, hogy fél valamitől. Pedig aztán elvileg gyakorlott vezető. Mi lehet erre olyan félelmetes? - töprengek hangosan, s hamarosan felérünk a szobákhoz. Az enyém sorban Kariné mellett van, egy öreg ajtó, s egy kisebb ablak néz velem farkasszemet. - Negyed óra múlva itt kint? - kérdem tőle, aztán eltűnök a halkan nyikorgó ajtó mögött. Azonban mire Karin kiér - már ha nem egy percet tölt bent, én addigra már ott bagózok a korláton támaszkodva, hallgatva az erdő hangjait. - Hallod... Olyan hangulata van a szobámnak, mintha megöltek volna ott valakit. - jegyzem meg félig felvont szemöldökkel.
Kezdőlap
