Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Állítólag mindig a fiatalabb testvérek a lázadóbbak, egyszer olvastam valami hülyeséget arról, hogy ezt  kutatók állapították meg, és az igaz, hogy nem tudom, hogy más testvérepár milyen lehet, de kettőnk közül határozottan én vagyok a vakmerőbb. A drága nővérem meg a tökéletesebb, meg az, akit mindenki mindig sokkal jobban szeretett, épp azért, mert a szófogadóságával könnyen le tudott venni bárkit a lábáról, miközben az én szerepem inkább az volt, hogy megnehezítsem a körülöttem lévők életét. Vagyis ezt gondolja mindenki, holott sosem állt szándékomban senkit sem bosszantani, egyszerűen csak nem találtam meg a saját utamat soha. Kicsit mindig olyan volt, mintha úgy igazán nem tartoznék sehová, így megpróbáltam olyan életet alakítani magamnak, amelyikben boldog lehettem, erre pedig segítségül szolgáltak a kábítószerek is. Mira mivel sosem próbált semmiféle bódítószert, nem is értheti azt, hogy milyen érzés, amikor azok hatása alatt képes vagy magasról tojni mindenre, és olyankor az ember agya is kevésbé kattog azokon a dolgokon, amiken lehetetlen változtatni. Például az apánkon. Őt akkor sem tudtuk volna más emberré formálni, ha még egyszer ujjá születünk, nem is igazán hatot meg a halála. Megkönnyebbültem. Azt hiszem, hogy a nem túl felhőtlen gyerekkoromnak köszönhetően váltam mára azzá, aki vagyok, mégis boldog vagyok a bőrömben.
- Szerintem sokkal mókásabb az élet, ha néha ész nélkül teszel dolgokat. Ha mindig mindent átgondolsz, akkor nem is tudod igazán élvezni a csodás világot. Remélem egyszer megérem azt is, hogy lássalak kevésbé...öhm... unalmasnak. Bocsi... de nem tudsz szórakozni Mira. Ez mondjuk nem baj. Majd én megtanítalak arra. - egyáltalán nem ítélkezni akarok felette, mert amúgy jól áll neki ez a jó kislány szerep, de a jókkal mindig kibasznak. A világot meg a rosszak uralják, szóval nem kell mindig helyesen cselekdnünk. A rossz döntések is hozzánk tartoznak, bár tudom, hogy én néha kicsit képes vagyok túl lőni a célon. A hírtelen ötleteim meg legtöbbször nem is igen sülnek el jól, általában megiszom a levét is azoknak, de mégis úgy gondolom, hogy szórakoztató az életem. Leszámítva belőle egy-két kellemetlenséget persze.
- Az én kapcsolataim csak jók lehetnek. Nyugi már. Ne stresszelj annyit feleslegesen. - forgatom meg a szemeimet, majd elnevetem magam a feltételezésén, mintha viccesnek tartanám, bár igazából nagyon közel jár a valósághoz. Ezt persze nem fogom elmondani neki. Még csak az kéne, hogy ezentúl Ő vegye át a zsarnok nagybátyánk helyét és kezdjen szobafogságokra ítélni. Cöh... - Milyen bérgyilkosok? Nővérkém... nagyon rossz hatással volt rád a férjed. Paranoiás lettél miatta. - csóválom meg a fejem rosszallóan, mintha csak azt akarnám közölni vele, hogy valóban megbolondult, pedig egész ügyesen be látja a helyzetemet, sajnos még mindig sokkal jobban ismer engem, mint önmagát. Ez valahol lehet, hogy normális is... hiszen testvérek vagyunk, sokkal közelebb állt hozzám mindig is, mint a saját anyánk. Meg több mindent is köszönhetek neki. Mégis úgy érzem, mintha én cserben hagytam volna, hiszen épp akkor nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Emir ügyesen elintézte, hogy távol kerüljünk egymástól, és én ostoba még Mirat hibáztattam. Pedig ő soha nem lenne képes ártani nekem.
- Az a rohadék... - csúszik ki a számon, és még szépen is fogalmaztam ezzel, mert valami sokkal cifrább megnevezést érdemelne. - Neki kéne egy diliházban megrohadnia, elzárva a világtól. Sőt... még a levegőt is meg kéne vonni tőle, mert nem érdemli meg, hogy lélegezzen. - a dühöm csak még erősebb a volt sógorom irányába, ha rajtam múlna, akkor egészen biztos, hogy megfosztanám őt az élettől. Bár nagy a szájam, de azért annyira bátor lehet, hogy mégsem lennék, mondjuk, ha Miraról van szó, akkor sokkal több mindenre vagyok képes, mint azt bárki is gondolná. Emirtől pedig minden áron meg fogom védeni, ha megtudom, hogy zaklatja a nővéremet. Nem akarom, hogy az egész életét rettegve élje le, csak azért, mert évekkel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és szóba állt vele.
- Most már nem vagy többé egyedül. Én itt vagyok veled és segítek. Anya meg... szerintem van elég okos ahhoz, hogy segítséghez forduljon, ha úgy érzi bajban van. Lehet, hogy jobb lenne, ha Ő is ide költözne. - úgy tűnhet kivülről, mintha anyára is haragudnék, pedig ez nincs így. Egyszerűen csak sosem tudtam vele zöld ágra vergődni. Ő képtelen volt arra, hogy kezelni tudjon, én meg arra, hogy meghallgassam az anyai tanácsokat, amikkel megpróbált ellátni. Kicsit mindig nehezteltem rá azért, mert amig kicsik voltunk, nem fogott minket kézen és vitt el az apánktól távol, hogy egyedül teremtse meg számunkra azt a nyugodt életet, amit megérdemeltünk volna. Aztán mikor megtörtént a baj, még csak ki sem állt értem. Mindig is Mira volt a kedvence, ezt nem is igazán próbálta eltitkolni előlem. Nem haragszom persze a nővéremre ezért, hiszen Ő mindig igyekezett nem csak testvér, de anya is lenni. Sok mindennel tartozok neki, éppen ezért fogok megtenni mindent azért, hogy megszabadítsam Emirtől, vagy bárkitől, aki ártani akar neki.
A szobámban szeretncsére már egy kicsit oldódik az a feszültség, amit a korábbi beszélgetéseink váltottak ki belőlünk, és miközben elindítom a zenét és az ágyra pattanok, hogy az egyáltalán nem szép hangomon koncertet tartsak a nővéremnek, újra gyereknek érzem magam, amilyen titkon még mindig szeretnék lenni, mert bár akkor is úgy éreztem, hogy egy pokol az életem, de mégsem kellett ennyi szarral megbírkóznom. Miranak sem. A felnőtté válással a gondok is nagyobbak. Utálom. Amint Mira is csatlakozik hozzám, hírtelen még a mini énünket is látom magunk előtt, ez pedig hatalmas boldogsággal tölt el, még az arcomról is tökéletesen leolvasható a felhőtlen boldogságom. Amit persze a nagybátyjánk hamar tönkre is tesz. Bár normális helyzetben én is rémülten követném Mirat, de most valahogy bátorságot ad a nővérem jelenléte, így egy ideig csak farkas szemet nézve Daviddel, válok mozdulatlanná, majd a nővérem felé fordulok és végül egy csalódott sóhajjal szállok le én is az ágyból, hogy kikapcsoljam a zenét, hogy innentől a morcos nagybácsi hangját halljuk csak. Hogy lehet ilyen unalmasan élni egyáltalán?
- csak az én szobámat szedem szét igazából... - motyogom a bajusszam alatt, majd hírtelen szélesedik ki ismét a mosolyom, és vidáman ugrok egyet, átölelve Mirat. - Mira nem vendég. Hanem a nővérem történetesen. - nem tudom, hogy a korral jár-e az, hogy elfelejti, hogy hogyan néz ki az idősebbik unokahúga, vagy ennyire régen találkoztak már, hogy nem ismeri Őt fel, de ez lényegében most nem is számít. Csakis az, hogy újból elválaszthatatlanok lehetünk majd.
- Van egy jó hírünk. Te mondod, vagy mondjam én? - pillantok Mira felé még mindig szélesen vigyorogva, majd elengedem a nővéremet és ugrok egyet örömömben, ha nem fájna a kezem, akkor valószínűleg még tapsolnék is boldogságomban. - Megszabadulsz tőlem. Mert Mirahoz fogok költözni. - lelkendezek megelőzve végül Mirat és már csak reménykedek abban, hogy David szívéről is így egy hatalmas kő esik majd le, és nem fog azzal a hülyeséggel jönni, hogy még nem sikerült belőlem embert faragnia. Jól vagyok én így, ahogyan vagyok.  

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Azt tartják, hogy a testvérek közül mindig az idősebb az, aki képes szemet hunyni a felnőttek akaratának, ők az okosabbak, kedvesebbek és szófogadóbbak, míg a kisebbek a fekete bárányok a családban, azok, akik lázadnak minden és mindenki ellen. Nincs ez másképp nálunk sem, épp ilyenek voltunk mi is, mintha szigorúan követnénk ezt az írott szabályt. Mégis jólesik, hogy Mira megerősít abban, ami számomra egyértelmű, hiszen tök mindegy az, hogy mennyi nehézséggel kellett megküzdenie, képtelen lenne arra, hogy bármi rosszat tegyen. Mintha bele lenne kódolva a jóság. Velem ellentétben, bár szándékosan nekem sem áll soha szándékomban letérni a helyes útról, csak valamiért mindig úgy alakul. Miközben rám nyomták már az otthonunkban is a lázadó bélyeget, soha senki nem gondolkodott el azon, hogy nem mindig voltam ám ilyen én sem. Már gyerekkoromban sem vágytam soha többre, mint arra, hogy figyeljenek rám és szeressenek. Mirán kívül úgy igazán nem is volt más, akire támaszkodhattam volna. Apa el volt azzal, hogy a családját gyötörje, anya meg a saját önsajnálatával. Így vagyok itt én és a mai napig csak cél nélkül lebegek és próbálok életben maradni közben a magam sajátos módján.
- Na ugye! Ne haragudj nővérkém, de nem szívesen adnám át neked az én szerepemet. Maradj csak meg ilyen szófogadónak mindig, a többit bízd ide! - vigyorgok rá szélesen és büszkén, amiért ennyire jól sikerült Őt kiismernem az évek során. - De bulizni bárhol jobb, mint itt. Az igaz. - bólogatok, bár valamiért olyan érzésem van, mintha a buli szó alatt mindketten valami teljesen mást értenénk. Mindegy is, majd szépen lassan össze hangolódunk ismét. Nekem már épp elég az is, hogy többet nem kell távol lennem a nővéremtől. A következő megjegyzését azonban, mintha meg sem hallanám. Értem, hogy miért nem iszik alkoholt, de azért mégsem. Egy-két pohártól semmi baja nem szármarzna. Nem válna tőle az apánkká. Én sem vagyok alkoholista vagy valami, simán el vagyok nélküle, de viszont ha olyan helyen járok, akkor szeretem annak megadnia  módját. A hangulat kedvéért, meg azért is, mert sokkal felszabadultabbnak érzem magam tőle. Talán majd rá veszem egyszer, hogy próbálja ki. De legalább annyiban hagyja a faggatózást a fiúkat illetően, és nem kíváncsiskodik, hogy kivel mit és mikor csináltam. Rá hagyom az egészet a fantáziájára, mert tutira az igazság eszébe sem jut. Vajon elhinné, ha azt mondanám, hogy sosem voltam senkivel? Úgy ahogy gondolja legalábbis. Össze szorul a gyomrom amiatt, ahogy elképzelem a nővéremet magatehetetlenül feküdni, véresen a földön, mert az az ember bántotta. Nem csak a szabadságától és gyerekétől fosztotta meg, de a méltóságától is. És még Mira azt várja el tőlem, hogy csendben elnézzek minden felett.
- Honnan tudod, hogy nekem nincsennek kapcsolataim? - tiszteletben tartom persze a kérését, magamtól nem áll szándékomban tenni semmit, de ha Emir mégis ide jönne, akkor nem biztos, hogy nem tennék meg bármit azért, hogy megvédjem tőle a testvéremet. Elég érdekes embereket ismertem meg, talán még Emirnél is veszélyesebbeket. Az egyikhez így is úgy is hozzá vagyok már láncolva egy láthatatlan szerződéssel, szóval talán segítene is... Azt mondjuk nem tudom milyen áron tenné. - De várj... hogy érted, hogy diliházba záratott? És én erről miért nem tudok? Mira én úgy sajnálom, hogy nem sikerült azon a napon végeznem vele. Bárcsak meghalt volna...akkor sosem kerültél volna olyan helyzetbe... - sóhajtok csalódottan, és kicsit úgy érzem, hogy mi, a családja is tehetünk arról, hogy ilyen helyzetbe került. Sokkal hamarabb tennünk kellett volna valamit, mielőtt elfajultak volna eddig a dolgok. - Anya legalább egyikünkért tett valami jót is. Őt fogja ott bántani Emír? - sokáig bennem volt a sérelem azért, mert nem állt ki mellettem senki, hogy mindenki csukott szemmel járt, mintha nem akarták volna látni a valóságot, és haragudtam azért is, amiért a David házába száműztek. Anya azt gondolta, hogy majd épp a szigorú nagybányánk lesz az, aki megnevel, de arra sosem gondolt, hogy ez az ő és az apám feladata lett volna leginkább. Most meg már csak próbálok boldogulni segítség nélkül, bár azt beismerem, hogy nem épp a legjobb módon teszem azt. Ezt a testemet borító hegek is bizonyítják, amelyekről nem is tudom, hogy hogyan feledkezhettem meg. Látom Mirán, hogy nem hiszi el azt, amit mondok, de látszólag bele törődött abba, hogy nem szolgálhatok számára ennél több információval.
- Megígérem. De hidd el, hogy nincs szükségem segítségre. - válaszolom, majd vissza bújok gyorsan a ruhámba, hogy a lehető leghamarabb eltakarjam a testemet borító hegeket, amikbe még mindig bele borzongok, ha eszembe jut, hogy hogyan szereztem. Értékelem a nővérem segítő szándékát, de sajnos, ebben nem nagyon tudna rajtam segíteni. Nem is akarnám bele keverni. Mikor magához húz, mosolyogva ölelem át, és azt hiszem, hogy még sosem voltam ilyen boldog. Végre vissza kaptam a testvéremet. Végül csak megfogva a kezét rángatom magam után, de egy kis időre mégis elengedem, hogy el vegyem az olvadozó fagyit, két kanalat, és úgy hurcolom tovább a szobám felé a nővérem is.
- Szerintem még mindig finomabb a fagyi, ha egy kicsit meg van olvadva. - a szobába érve adom át neki az egyik kanalat és a fagyit le rakom az íróasztalomra. - Bocsi a kupiért. Még mindig nem szeretek takarítani. De akkor előbb együk meg a fagyit, aztán mindent, amit látsz csak hajítsd bele valamelyik bőröndbe. Semmit sem szeretnék itt hagyni. - és már bele is kanalazok a fagyiba, ami sokkal jobban esik amiatt, mert a nővérem hozta. Remélem minél hamarabb el is fogy, hogy végre pakolhassunk és el húzhassak innen. - Zenét akarsz? Oké. - és nem is kell kétszer mondani, már indítom is el zenelejátszómon az első zenét, ami az eszembe jut. Jó hangosra felhúzom azt, kihasználva, hogy David nincs itthon, majd a nővéremre vigyorogva, a fagyis kanalammal a kezembe ugrok fel az ágyba és kezdem énekelni a szöveget, úgy csinálva, mintha a kanál lenne a mikrofon, túlkiabálva az amúgy is hangos zenét és még táncolok is mellé, hogy jobb legyen, és titkon abban is bízok, hogy Mira is csatlakozni fog hozzám.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Kicsit megemelkedik a szemöldököm a nővérem kérdése miatt, mert én esküszöm a mai napig abban a hitben éltem, hogy kettőnk közül Ő az engedelmesebb. Általában engem nem szokott az érdekelni, hogy ki mit mond vagy vár el tőlem, és nem fordítva. Talán jó hatással volt rá mégis az, hogy egy kis időt távol egymástól töltöttünk el. Kicsit olyan, mintha az én bőrömbe lenne most bújva. Ez pedig szuper. Azt be kell látnia, hogy egyébként is sokkal szórakoztatóbb fittyet hányni a hülye szabályokra, mint szigorúan követni azokat. A nagybátyámnak meg van belőlük bőven. Például a mindennapi takarításra kényszerítésével az őrületbe kergetett. Mi a csudát kell annyit takarítani? Egyébként sem találok semmit a szobámban, ha rend van benne. Sosem értettem, hogy akinek ekkora háza van és annyi pénze, mint Davidnek, mi a fenéért nem fogadott takarítőnőket inkább? Azért, mert fukar...
- Úgy nézel ki... most kettőnk közül ki a lázadóbb? - szegezem végül felé a kérdést, mert igazán érdekel, hogy vajon komlyan gondolja-e amit mondott. Vagy csak addig ilyen nagy a szája, amíg David, az ördög haza nem ér? - Ne már... milyen akoholmentes pezsgőről beszélsz? Mira... ez itt New York! Ciki alkholmentes italokat inni. - csóvalom meg a fejem is egy kicsit, bár ennek nyílván semmi köze nincs a Nagy Almához. De akkor is... hogy nézne már ki ha el megyünk bulizni azért, hogy alkoholmentes italokat igyunk? Az olyan pezsgőknek amúgy is olyan az ízük, mint a  gyerek rágóknak. Hát biztos, hogy nem kérek belőle. Talán néha nem úgy viselkedek, de azért felnőttem. Nem fogok üditőken, meg teákon élni. Nem mintha olyan sokat szoktam volna inni, de azért mikor olyan helyen járok, akkor meg adom annak a módját. Szerintem Emir annyira el vette a nővérem eszét, hogy az még szórakozni is elfelejtett. Nem gáz mondju ez... majd én megtanítom őt arra, hogy hogyan kell élni.
- Jó, oké. Feladom. Te sem néztél ki terhesnek, én sem. Csak annyi a külömbség, hogy én NEM vagyok az, és soha nem is leszek! Emiatt kár aggódnod. - jelentem ki határozottan, mert ha valamiben teljesen biztos vagyok akkor az az, hogy sosem lesz gyerekem. Hogy miért? Hát mert idegesítőek. Semmi egyebet nem csinálnak a kisbabák csak sírnak, nem hagyják éjjel az embert aludni, ha kell le hánynak és arról nem is beszélve, hogy le kell róluk venni a kakis pelust. Pfuj. Hát én köszönöm, de nem kérek ebből. Az szomorú, hogy Ő meg valószínűleg szerette volna, csak az a rohadék megfosztotta tőle. A haragom és gyűlöletem pedig a volt férje iránt nem is csillapodik, hiába is próbál észhez téríteni.
- Csak azért mert hatalom van a kezében mindig attól kell tartunk, hogy hol és mikor bukkan fel, hogy ártson nekünk? Neked? Az a hatalma, hogy nőket...bántalmaz? Igazán bátor... - fintorgok egyet, de természetesen nem áll szándékomban egymagam fel állni Emír ellen. Én is tudom, hogy nem vagyok én annyira bátor, mint amilyennek sokszor hiszem magam. De szerencsémre őrült embereket ismerek, akik mellett lehet, hogy kis pályás a volt sógorom. De nem akarok Miranak semmilyen téren keresztbe tenni, így csak megpróbálom élvezni azt, hogy újra együtt lehetünk. Addig amíg Emír nem talál rá, nincs semmi gond egyébként sem. Majd én segítek a nővéremnek túl jutni a fájdalmain, és vele együtt nyalogatom a sebeit is. Csak mindig maradjunk együtt, semmi más nem számít.
- Munka? Öhm...ja. Találtam. - bólintok, majd idegesen vakarom meg a fejem is, mert annyira nem akarok erről vele cseverészni most. Nem tudok hazudni, igazat viszont semmiképp sem mondhatok. Inkább az új ruhámra próbálok koncentrálni, ami akkora lázba hozott abban a pillanatban, hogy megláttam, hogy kedvem lenne egész nap divatbemutatósat játszani. Komolyan. Az örömöm viszont nagyon hamar le is lankad, amint le esik, hogy még mindig rajtam ékeskednek azok a hegek, amiket a dilis főnököm okozott rajtam. Hogy a fenébe felejtettem el? A magyarázatom pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem volt elég hihető a számára, mert elég rá néznem és látom az arcán, hogy sokkal többet gondol bele, mint kellene. Mégis bólintok, hiszen a rózsabokornál még most sem sikerül értelmesebb magyarázatot ki találnom. A feltételezése viszont igazán sértő, sőt még muszáj el is nevetnem magam. Hát olyannak ismer engem, mint aki önszántából képes lenne kés alá feküdni valami ostoba szekta kedvéért? Soha! - Ne beszélj már zöldségeket! Milyen szekta? Mira... túl sok időt voltál Emir mellett azt hiszem... - pedig ha tudná, hogy annyira nem is áll messze a valóságtól....övön aluli ütés a részemről már megint az Ő nyomorára terelni a szót, de sokkal könnyebb, mint az enyémről beszélni. Meg biztonságosabb is. Szóval inkább higgyen csak a rózsabokorban, az jobb mindkettőnknek.
- Ne érdezz, kérlek többet! Minden rendben. Komolyan. Nem vagyok bajban, nem kell pénz és nem bánt...senki. Csak ügyetlen vagyok. A kesztyű, meg a hegek is csak véletlen egybeesés. Nem kell hülyeségeket bele látni. Komolyan. - magyarázkodok ismét egy sort abban bízva, hogy le száll erről a témáról valahára. Hát vidám dolgokról kéne beszélnünk inkább nem? Gyorsan vissza is öltözök a ruhámba, és bármennyire is kívánom az újat magamon látni, azt hsiezm, hogy még várhat magára.- Gyere inkább és segíts pakolni. Alig várom, hogy le lépjek ebből a börtönből!- fogom is meg a kezét és rángatom magam után a szobám felé, ha akar jönni, ha nem, de azért időnként fel szisszenek, mert a tenyerem még egy kicsit mindig érzékeny. A pakolászás majd ad valami célt az életünknek. A közös együtt élés gondolata is elég ahhoz nekem már, hogy boldogabb legyek.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Valahogy a Mira nevetése nem tűnik túl őszintének, olyan érzésem van, mintha titkolna előlem valamit. Egy ideig azon töprengek, hogy annyiban kéne hagynom a dolgot és nem erőltetni túlságosan, hiszen majd magától úgyis elmondja, ha szeretné, de a kíváncsiságom egyre nagyobb. Sóhajtok egyet, és végül mégis úgy döntök, hogy ezt most rá hagyom egyenlőre, hiszen most már itt van, és bőven lesz időnk átbeszélni mindent, ami az elmúlt hónapokban történt velünk. Pontosabban majdnem mindent, mert azért nyílván vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el neki. Nem azért, mert nem esne jól valakinek kibeszélni magam, a nővéremre mindig is úgy tekintettem, mintha a bizalmasom is lenne, de amibe bel vagyok keveredve, sajnos nem olyasmi, amit megérthetne, bajba pedig főleg nem szeretném őt sodorni. A bulizás pedig csak egy hírtelen jött ötlet volt számomra, egyáltalán nem ragaszkodom hozzá. Bármit csinálhatunk igzaából kettesben, mert annyira hiányzott, hogy azt elmondani sem lehet.
- Oké. Akkor legyen csajos este. Bulizni meg majd lesz időnk. Bár ha David haza jön akkor elúszott minden. Ő nem igazán csípi azt, ha valakinek véletlenül jó kedve talál lenni. Olyan, mint egy szigorú katonás főnök... tudod az, aki folyamatosan mozgásban tartja a katonákat és a sípjával fütyül közben. - tenyerem a homlokam elé rakom nevetve, mint ahogyan azt a katonák szokták csinálni, bár oké azt beismerem, hogy egy kicsit azért ezzel túloztam. A nagybátyámnak sípja nincs, és tornásztatni sem szokott,  viszont a takarításra allergiája van. Rendmániás. Meg ha rajta múlna életem végéig a négy fal között kéne ücsörögnöm. Mióta úgy tudja, hogy van egy remek munkám, egy kicsit engedékenyebb az igaz, de azért elég gyakran kell meglógnom még most is. Főleg ha este akarok menni el valahová, akkor van baj. Szerinte egy fiatal lánynak nincs keresnivalója éjjel kint az utcán. Kérdem én, hogy az ő korában a fiatal lányok mikor jártak bulizni? Hát oda nem lehet nappal menni.
- Tudom, de attól még ez nekem ciki. - jelentem ki határozottan, megcsóválva a fejem, mert hát valójában biztosan örömmel osztanám meg neki a legapróbb részleteket is, de mivel nincs miről mesélnem az oltári kínos. Mert már rég túl kéne legyek esve azon, amire gondol. Csak nincs rá időm. Meg energiám sem. - Úgy nézek ki, mint akinek nagy lenne a hasa és gyereket szülni készülök? - mutrázok, és tudom, hogy ezt már átbeszéltük, hogy egy terhességgel nem nő meg egyből a hasam, ahogyan az a gyerek belém kerül, de akkor sem hiszem, hogy állapotosnak nézek ki. Már csak az hiányozna. Ne szeretem a gyerekeket. Vagyis, de... cukik meg minden. Csak fogalmam sincs, hogy mit kell velük kezdeni, így egészen biztos, hogy nekem soha nem is lesz olyanom.
- Ha a szeretteimről van szó én is nagyon veszélyes vagyok... De jó. Megígérem, hogy nem teszek és nem is mondok neki semmit. De te is ígérd meg, hogy ha zaklatni fog, akkor szólsz nekem, rendben? Nem akarom, hogy megint elszakítson tőlem, vagy bántson. - valamiért sokkal bátrabb vagyok olyankor, amikor azokért kell kiállnom, akiket szeretek. Miraért, pedig gondolkodás nélkül nyúlok a tűzbe, ha arra van szükség. Emírt amúgy is utálom, sosem volt szimpatikus számomra. Szerintem még apánál is rosszabb ember, így örülök, ha egy kicsit későn is, de a nővéremnek sikerült megszabadulnia tőle. Remélem, hogy ezt a másik el is fogadja és nem fogja majd zaklatni. A kesztyűmre tett megjegyzését el engedem a fülem mellett és egy váll rántással le is zárom a témát, mert egyenlőre azt magamon kell tartanom még. Nem is tudom, hogy miért hittem, hogy az a szimbólum valami jót jelképez, hiszen akitől kaptam sem jó ember. Miatta kell ilyen nevetségesen öltözködnöm.
- Nem teljesen. Vagyis nem tudom, hogy drogoznak-e, ezt sosem kérdeztem. Együtt nem csináltuk. Nem erről van szó. - vakarom meg idegesena  fejem, mert nem tudom, hogy hogyan magyarázzam ezt el neki. - Csak arra céloztam, hogy olyan igazán jó barátaim nincsenek, akiket szeretnék bemutatni neked. Davidnek hála, olyan sok emberrel nem is volt lehetőségem ismerkedni. - legyintek egyet, mert részben ez is igaz. Azt meg már nem kötöm az orrára, hogy valamiért az élet mintha szivatna, egyik bajból a másikba keveredek szinte mindig. Mágnesként vonzom a rosszat magam köré, és ez még csak nem is az én hibám.
A ruha felpróbálása ismét lázba hoz és meg is feledkezek miatta mindenről. Először a felsőmből bújok ki, majd a rövidujjú pólomból is, a nadrágomig pedig nem jutok el, mert a nővérem olyan hírtelen terem mellettem és kapja ki a kezemből a ruhát, amibe épp bele akartam volna bújni, mielőtt le veszem a nadrágomat, hogy még meg is ijedek miatta. Először nem nagyon értem, hogy mi a baja, aztán leesik. Én ostoba! Miért nem tudtam bemenni a mosdóba és ott átöltözni?
- Ez? - kérdezek vissza, mintha csak időt akarnék nyerni, de fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak igazából. Nem voltam felkészülve erre. Hogyan feledkezhettem meg a rajtam ékesködő vágásokról? Mégis az elméletén, amit azokhoz köt kínosan nevetek fel, mert fogalma sincs, hogy mennyire közel jár a valósághoz. - Dehogyis. Öhm... bele estem egy rózsa bokorba. Hiszen ismersz... tudod, hogy néha milyen két bal lábas vagyok. Semmiség. - a tekintetét próblom kerülni zavartan, mert nem tudok jól hazudni, közben pedig le hajolok a földre le dobott pólomért, hogy hamar vissza is vegyem magamra, és elrejtsem azt, amit nem kellett volna, hogy lásson. A következő kérdése azonban annyira meglep, hogy úgy pillantok rá végül, mint aki megőrült. David kicsit szigorú, de azért nem ennyire őrült. - Nem, dehogyis! Davidnek csak a szája nagy. - rázom meg a fejem, bár lehet, hogy jobb lett volna, ha rá kenem. Így legalább nem állna fent annak a veszélye, hogy ha Mira mégis csak rám un, vissza száműzzön ide. De ha bele keverem ebbe a nagybátyámat, akkor tudom, hogy abból csak balhé lenne, és akkor nem csak Mirának de a férfinek is magyarázkodnom kéne. A valóságot meg nyílván nem mondhatom el. Hiszen abból is cirkusz lenne, és nem a főnököm húzná a rövidebbet.
- Semmiség. Komolyan. Ne foglalkozz vele, jó? - mosolygok rá végül és remélem, hogy elhiszi a rózsa bokros sztorimat, mert jobbat nem tudok kitalálni.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Valamiért olyan érzésem van, mintha a nővérem titkolna előlem valamit, ez pedig csak még kíváncsibbá tesz. Hiszen a testvéreknek nem szabad titkaik legyenek egymás előtt. Oké, egy pár hónapot ki maradtunk az egymás életéből, de én máris elengedtem minden bennem lévő haragot. Pontosan olyan, mintha semmi sem történt volna köztünk és éppen ott folytatnánk minden, ahol abba hagytunk. Annyi a külömbség, hogy New Yorkban vagyunk és ő végre rá szánta magát, hogy lelépjen az őrült férje mellől. Nem is illettek össze egyáltalán. Mira olyan gyönyörű és törékeny... az az embernek nem nevezhető állat pedig rusnya és agresszív is. Hogy a túróba lehet egy ilyenbe szerelmes lenni egyáltalán? És még szerinte én vagyok az, aki nem százas. Pedig hát ő sem éppen a legnormálisabb emberek közé tartozik, ezt valljuk be. Talán egy kicsivel komolyabb, mint én vagyok, mindig is hajlamosabb volt arra, hogy hamarabb elérje a céljait, mint én - akinek soha nem is voltak olyanjai -, de attól még képes rossz döntéseket hozni. Például férjhez menni egy eszelőshöz, igencsak fejetlenség. Meg úgy már eleve egy házasság hülyeség, meg szerintem értelmetlen is. De persze ő az idősebb, meg mindenki szerint az okosabb is, így hogyan is szólhattam volna bele a döntésébe? Bár megtehettem volna valahogy. Akkor nem lenne most csalódott.
- Később? De hiszen későbbre más tervem van. El viszlek bulizni! Most kell elmondanod. - ez egy hírtelen ötlet mondjuk tőlem, de nem is lenne olyan rossz a nővéremmel együtt rúgni ki a hámból. Többet már nem leszek magányos, mert ő mindig itt lesz nekem. Ahogyan én is neki. Kiegészítjük egymást. A kérdése miatt azonban rendesen  ki ráz még a hideg is. Megbolondult? Mit érdekli őt, hogy volt-e pasim vagy sem. Főleg olyan pasim, akivel azt csináltam volna, ami miatt ő teherbe esett. Fúj. Nem kell nekem egy sem, anélkül is elég komplikált az életem. Nem bonyolítanám azt el holmi ostoba érzelmekkel. Mégis ismerem őt már annyira, hogy tudjam, nem fogja egy könnyen feladni és annyiban hagyni ezt a számomra igencsak kellemetlen témát. De hogy mondjam el neki azt, hogy még sosem voltam fiúval...úgy? Ciki nem? Na és ha hazudnék? Rá jönne vajon?
- Nem szörnyű. Csak elképesztően ciki veled megtárgyalni ezt. - válaszolok végül és makacsul rázom meg a fejem. Végül pedig sóhajtok, mert egyértelműen nem fogja feladni. - Úgysem ismered. Elvileg most érkeztél meg ide nem? Akkor meg úgyis mindegy, hiszen nem ismered az itteni embereket. - vonom meg a vállam miközben szemrebbenés nélkül próbálom elhiteteni vele életem legnagyobb hazugságát. De hát mégis jobb így, minthogy megtudja, hogy huszonhárom évesen még mindig szűz vagyok. Na és egyáltalán nem azért, mert ne kaphatnék bárkit meg. Csak egyszerűen nem kell. Egyébként sincs sem időm, sem pedig energiám az ilyen ostobaságokra. Meztelen férfiak meg egyáltalán nem érdekelnek. Mindenki tartsa szépen a ruhája alatt az, amilye van. A zavaromat hamar felváltja a gyűlölet és harag, amit a gyereke gyilkosa iránt érzek, és máris elképzelem, hogy valahogyan meg fogom azt bosszulni majd. Hogy hogyan nem tudom, hiszen nem vagyok én valami bosszúálló gyilkos féle, de megleckéztetni mindenképp szeretném Emírt. Mert az, hogy leszúrtam egy figyelmeztetés volt, amiből nem tanul és újra
bántotta Mirát.
- Sosem árulnám el neki, hogy hol vagy. - nem is értem, hogy ilyesmi hogy jutna eszébe. Hát akarnék én rosszat a testvéremnek? Soha! - De Mira... én nem félek tőle. Hidd el találkoztam nála szőrnyűbb emberekkel is. Ő gyáva és azért bántott téged. De én meg nem szeretem, ha téged valaki bánt. - a nővérem a gyengepontom és talán az egyedüli olyan személy, akiért bárkin képes lennék átgázolni, és ha róla van szó még a félelmet sem ismerem. Biztos, hogy így, hogy ismét egymásra találtunk, nem fogom hagyni, hogy bárki is ártson még egyszer neki. Nagyon jó a figyelem elterelésben, és igyekszem is úgy tenni, mintha elengedném ezt a témát, pedig egyáltalán nem. Az viszont mégis érdekelne, hogy miért zavarja őt ennyire a kezemen lévő kesztyű, ami szerintem igazán egyedi darab. A válasza miatt kénytelen vagyok vágni egy mutzrát is, és nem is értem, hogy ez hogy nem jutott eszembe. Hát a főnököm hogyan is adhatna olyan ajándékot, ami jó lenne? Naná, hogy a rossz embereknek van ilyen. Bár szívem szerint el dobnám magamról, de most ezt mégsem tehetem. Hiszen fásli van alatta, a fehér anyag alatt pedig mindkét kezemen egy egy lyuk díszeleg, amit aligha tudnék kimagyarázni most. Hazudni mondjuk jól tudok, csak erre épp nem vagyok felkészülve.
- Nekem akkor is tetszik. Egy ember nem attól jó vagy rossz, hogy éppen mi van rajta. - ezzel a mondatommal pedig remélem, hogy le is száll rólam végre. Majd szerzek másik kesztyűt, ezt meg mindenképp vissza juttatom az igazi tulajdonosának. A következő mondata miatt pedig tikokni kezdek, és még a mellkasomat is meg kell ütögetnem, mintha valamit félre nyeltem volna, pedig nem is eszek semmit. Mira sosem ismerheti meg azokat az embereket, akiket én. Nem akarnám őt bajba sodorni. Muszáj valahogy nomrális barátokat is szereznem, hogy a nővérem megnyugodjon. Mit szólna ha megtudná, hogy itt még nagyobb bajba sodortam magam, mint otthon valaha is?
- Inkább nem szeretném ha nem baj. Annyira azért nem jó barátaim, hogy az otthonomba is beengedjem őket. Jobb, ha kettesben ünnepelünk. - szólalok meg végül, amint sikerül abba hagynom a tikogást, és reménykedek abban, hogy ezt sem erőlteti inkább. Jobb, ha annyi mindent nem tud. A lelkesedésem azonban semmi sem tudja elrontani, mert minden vágyam az, hogy Mira és én együtt éljünk. Még a szabályai sem érdekelnek, majd alkalmazkodok azokhoz, amennyire csak tőlem fog telni. De nyílván ha valami nem fog tetszeni arra messziről fogok tojni. Úgy borulok a testvérem nyakába, mintha ismét az a kicsi lány lennék, akit annyira védelmezett, és el sem hsizem, hogy eljött ez a pillanat is végre. Tuti biztos, hogy soha többet nem fog tudni lekaparni magáról!
- Igazad lehet. Várjuk őt haza. Addig itt elszórakoztatlak majd nyugi! - vigyorgok rá, majd ismét magamhoz ölelem az új ruhámat. Hiszen tényleg ideje lenne felpróbálnom. Itt a konyhában is simán megtehetem, hiszen a nagybátyám még ki tudja mikor ér haza úgyis.
- Oké, felpróbálom. De őszintén kell elmondanod, hogy hogy áll, jó? - és már bújok is ki az itthoni gönceimből, megfeledkezve mindenről, még arról is, hogy tele van az egész testem vágással, amik bár elég szépen be gyógyultak, mert szerencsére nem olyan mélyek, viszont még attól látszanak jól.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Nem nagyon értem, hogy a nővéremnek mi baja van a stílusommal, de komolyan elgondolkodok azon, hogy igaza lehet. Hiszen hozzá képest valóban nem festek jelenleg túl jól. De csak azért, mert ami rajtam van itthoni ruha, és mivel itthon ülős programot terveztem, távol a város zajától és örült embereitől, így rá sem számítottam. Nyilván, ha tudom, hogy jönni fog, akkor valami elegánsabb öltözéket veszek magamra, hiszen tudom, hogy egy igazi divat diktátor, aki nem szereti ha a húga nem néz ki sehogy se. Azt azért mégis remélem, hogy nem gondolja, hogy az utcára is így megyek ki. Szerencsémre el hiszi a magyarázkodásomat, vagy legalábbis nem firtatja azt tovább. Egyenlőre. Én meg majd szépen megmutatom neki, hogy még mindig emlékszem a sok divatos tippjére, amiket adott még akkor, mikor együtt éltünk, felhőtlenül és boldogan. A következő megjegyzésére azonban fel ugrik a szemöldököm. Hogy érti, hogy most ment el az esze? Hiszen végre faképnél hagyta azt a tuskót, aki soha egy percig sem érdemelte őt meg.
- Ezt ki fejtenéd nekem bővebben? Szerintem eszed eddig nem volt. Hiszen fogalmam sincs, hogy mit láttál, abban az ostoba férjedben! - és kénytelen vagyok fintorogni is, mert azt hiszem, hogy a nővéremnek csak a divathoz van érzéke. A férfiakhoz egyáltalán nincs. Nem mintha nekem olyan sok tapasztalatom lenne, de még így tapasztalat nélkül is tudom, hogy soha szóba sem állnék egy olyannal, mint amilyen Emír. Még csak nem is jóképű. Oké, nem mintha valami minta emberekkel lennék körülvéve, de ez nálam megszokott. Mira volt mindig kettőnk közül a megfontoltabb. Azt meg nyilván én is tudom, hogy hogyan kerül egy baba a nő hasába. Határozottan rázom meg a fejem is, mert csak az hiányozna, hogy el kezdjen nekem arról beszélni, hogy a sajátját Ő és Emír hogyan hozták össze. Fújj... Még elképzelni sem szeretném. A kérdése azonban annyira váratlanul ér, hogy a saját nyálamat félre nyelve kezdek tikogni egy pár másodpercig, miközben érzem, hogy a sötét bőröm tűzpirossá változik a zavartól.
- Be fognád?! Az az én magánéletem! - förmedek rá olyan alapon, hogy a legjobb védekezés a támadás. Mert oltári ciki erről beszélnem vele, na meg szinte biztos vagyok abban is, hogy ki nevetne, ha elmondanám neki, hogy én még sosem csináltam azt, amire célozgatott. Meg hát nem is akarom csinálni soha. Mert undorítónak tartom. Az a perverz főnököm pedig még látott is meztelenül. Így vissza gondolva örülök annak, hogy csak megvagdosott inkább és nem csinált velem annál valami rosszabbat is. Remélem, hogy Mira nem is fog többet erről a fiús témáról faggatni. Bár legszívesebben elfordulnék tőle, hogy ne vegye észre, hogy mennyire zavarban vagyok. De ahogy bólint a kérdésemre, olyan gyűlölet kerít a hatalmába, amilyent még soha senki felé nem éreztem. Azt akarom, hogy végig nézhessem ahogyan Emír meghal. Megérdemelné a halált, bár még az is kevés büntetés lenne a számára ahhoz képest, amit a testvéremmel csinált.
- Ne legyen a nevem Katniss Jimenes, ha nem állok bosszút a kisbabádért! - szólalok meg végül és a tekintetem a hasára téved. Bárcsak meghalt volna akkor, amikor leszúrtam. Lehet, hogy én börtönben lennék, de az a gyerek akkor most élne, és a nővérem is boldog lenne. Mert biztosan nagyon szomorú, még ha az ellenkezőjét is akarja mutatni. Én ismerem őt is pontosan tudom, hogy legbelül zokog, hiába az a mosoly az arcán. Széles vigyor jelenik meg a számon, mert annyira örülök a jelenlétének, hogy simán elviselem azt, ha gatyába akarna rázni, értse ezt bárhogyan is. Ezentúl azt hiszem, hogy nálam menőbb lány nem is lesz ebben az elcseszett városban.
- Hát még csak nem olyan rég hordom. Volt már, hogy valaki megbámult, de nem igazán érdekelt az oka. De amíg megkapom a jelentését, addig te el tudod mondani. Szóval halljuk. - nézek rá boci szemekkel, és tudom, hogy bármit is fog majd mondani, attól én le venni nem fogom. Mert akkor meglátja a kezemen lévő sebeket, amiket aligha tudnék kimagyarázni. Nem is értem, hogy miért zavarja annyira az a kesztyű. Szerintem igenis menő.
- Hát... Ezek a barátaim sokban különböznek az otthoniaktól az biztos. - ha tudná, hogy ezt mire mondom, akkor szinte biztos, hogy örülne ha inkább haza térnék és megtartanám a régieket. Mert azok legalább nem voltak ennyire elvetemültek. A kérdésére azonban meg kell ráznom a fejem, hogy biztosan jól hallom-e. Milyen kérdés is ez? Bárhol jobb, mint a nagybátyám börtönében maradni.
- Nem érdekel, ha nem menő. Még szép, hogy hozzád költözök. Elviselem még a szabályokat is. Becsszó. Jó testvéred leszek! - azt meg inkább nem teszem hozzá, hogy csak akkor, ha tetszeni fognak azok a szabályok. - Mikor? Pakolhatok? Jajj Mira! Olyan boldog vagyok! - lelkesen ugrok is egyet, mint egy kisgyerek, majd közelebb lépek hozzá, hogy megölelhessem.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy a nővéremet utoljára láttam, és minden bennem lévő haragom ellenére, nagyon örülök neki. Még ha nem is azt mutatom akkor mikor az ajtóban állva megpillantom. A sértődöttségem nem hagyja egyszerűen, hogy úgy üdvözöljem, ahogyan azt normális helyzetben tenném. A nyakába ugrás helyett inkább a duzzogást választom, mert azt szeretném, hogy tudja: megbántott. Csak ki kellett volna állnia értem és megakadályoznia, hogy száműzzenek az otthonomból, teljesen felforgatva azzal az életem. Nagyon nehéz volt eleinte az új környezetem, nem bírtam elviselni a nagybátyám szigorú szabályait, amelyekkel olyan embert akart faragni belőlem, amilyen nem is vagyok. Nem tudok a szobámba zárkózni és szófogadó kislányként elolvasni valami könyvet, ahogyan az sem megy, hogy rendet tartsak magam körül, még az ágyamat sem szeretem bevetni. Hiányoznak a barátaim - mert biza nagyon sok volt otthon -, anya, a nővérem, és még az a ház is, amiben bár néha azt éreztem, hogy fuldoklom, de legalább az otthonom volt. Itt pedig újra kellett kezdenem mindent, az egész életem igazából, hiszen minden újdonság volt a számomra, és minden igyekezetem ellenére csak még nagyobb kalamajka vesz körül, mint korábban bármikor is. Az viszont, hogy a nővérem szerint még a stílusom sem a régi, egyenesen felháborít. Ugyan olyan ruhákat viselek, mint eddig. Nagyjából. Csak kevés dolgon változtattam. Na meg ez a kesztyű rajtam sem valami csicsás, de sokkal szebb, mint az alatta lévő fehér kötözés. Ráadásul nekem tetszik. Olyan egyedi. Mindenki nem lehet akkora nagy divat diktátor, mint a szeretett nővérem.
- Ma még épp nem, mert nem terveztem menni sehová és vendéget sem vártam. De megnyugtatlak, hogy a stílusérzékem a régi. Csak itt New Yorkban másmilyen divat van. - vonok egyet lazán a vállamon, pedig az itteni divat sem sokban különbözik az ottanitól, csak sokkal több a nagyképű és gazdag ember. Én meg már lassan azt sem tudom, hogy ki vagyok és mit is képviselek igazából. Olyan, mintha a fejem felett lenne az a két kis apró szörnyecske, az egyik angyal szárnyakkal a másik ördög szarvakkal és folyamatosan duruzsolnának a fülembe valamit. Egyik ezt szeretné, másik meg azt, én meg középen csak úszom az árral és próbálok olyan döntéseket hozni ami valahol a jó és rossz között lehet. Bár azt beismerem, hogy nem terveztem egy gyilkos csicskája lenni. De hát ez van. Azon viszont nagyon is meglepődök, hogy Mira végre képes volt arra, hogy változtasson az életén. Emir mellett boldogtalan volt. Pont mint anya, az apánk mellett.
- Legalább az eszed meg jött. Ha kicsit későn is. - elképesztően büszke vagyok rá, amiért meghozta ezt a döntést, de nincs az az Isten amiért ezt közölném is vele. Mert megtehette volna korábban is mindezt, és akkor én sem lennék itt meg ő sem. Hanem valahol boldogan élnénk pont olyan elválaszthatatlanul, mint régen. Ő cseszte el, nem én. Én csak próbáltam megoldani a problémát, amire ő képtelen volt. A magyarázata azonban épp elég ahhoz, hogy felébredjen bennem a testvéri szeretet ismét, és minden haragomat félre téve meg is értem őt. Vagyis nem teljesen, de mondhatni.
- Jó, hogy nem magyarázod el azt is, hogy az a baba hpgy került beléd. Én is tudom Mira, bármennyire is hihetetlen. Csak azt hittem, hogy ha valaki terhes az már azonnal látszik is rajta. - és nem arra gondolok, hogy egyből nagy lesz a hasa. Akármennyire is furcsa, de még én sem vagyok annyira hüye, hogy ne tudjam, hogy egy gyerek nem gyerek méretben kerül be egy nő hasában. De attól még lehet valam ilátszata az elején is, nem? Nem láttam még terhes nőt.  Vagyis láttam, de olyant nem, aki az elején volt. Honnan kéne ezeket tudnom? Nekem sosem kéne egy bőgő poronty sem az életembe. A következő szavai miatt azonban az egyik fájó kezem ökölbe szorul, ami miatt még fel is szisszenek, de igyekszem a fájdalom helyett inkábba a haragomra összpontosítani, amit az a féreg iránt érzek, aki bántotta a testvéremet. - Miatta... meghalt... a babád? - szomorú és dühös is vagyok, na meg sajnálom a nővéremet, aki csak a jó ég tudja, hogy miken mehetett keresztül. De az ő hibája. Ha nem űztek volna el, akkor nem hagytam volna, hogy mindez megtörténjen. Bár nem vagyok agresszív, nem is szeretem az erőszakot, de a nővéremért bármire képes lennék. Elfelejtve minden sértődöttségem ölelem át végre Mirat, és hírtelen úgy is érzem magam, mintha újjá születtem volna. Csak rá volt szükségem mindeddig. Amíg együtt lehetünk, nem számít semmi más többé.
- Nagyon büszke vagyok rád! Én mindig is tudtam, hogy sikerülni fog elérned az álmaidat. Így meg már, hogy nincs aki vissza húzzon, mindig csak szárnyalni fogsz. - és még csak nem is értem, hogy honnan jött ez a menő duma ki belőlem. Biztosan Mira van rám jó hatással. Más magyarázat erre nem is lehet. Az ajándékom viszont valami elképesztően pazar. Imádom. Alig várom, hogy flangálni tudjak benne. Lelkesen bólintok, mert már én is várom, hogy felpróbálhassam azt a gyönyörűséget, majd végül a kezemre pillantok, és elnevetem magam a kesztyű miatt. Hát ezzel van úgy meggyűlve a baja.
- Ajándékba kaptam. Nekem tetszik. - vonom meg a vállam, miközben a fiókba nyúlok két kanálért és le ülök vele szembe. De a fagyis dobozhos nem nyúlok, arra várok, hogy ő nyitsa ki, mert az én kezeim nincsennek még rendesen formában. Nem akarok lebukni véletlenül sem, mert akkor aztán magyarázkodhatok. Az igazat persze sosem mondanám el, mert nem szeretném magammal rántani.
- Szerinted? Pocsék. Még mindig szeret parancsolgatni. Kihasználja, hogy az ő házában élek. Az ő szabályai szerint. Néha mondjuk vannak jó napjai. De amúgy idegesítő. Ami meg New Yorkot illeti... egészen izgalmas, ha meg van hozzá a megfelelő társaságod. - és kínomban még el is nevetem magam. Bár valószínáleg a megfelelő társaság alatt ő valami drogos huszonéveseket képzel majd el. - Te is itt fogsz lakni velünk ugye? - nézek rá kérlelő tekintettel, mert sokkal jobb lenne minden egészen biztos. A nagybáytám sem piszkálna, és magányos sem lennék soha többé.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Mivel nem várok senkit, és még a hírtelen felülésem miatt is megszédülök, eszemben sem lenne ajtót nyitni senkinek, de úgy tűnik, hogy nagyon kitartó a hívatlan vendégem, így egy nagy sóhaj kíséretében szánom rá végül magam arra, hogy az ajtó felé menjek, bár az eredeti tervem az lenne, hogy bárki is áll majd az ajtó túloldalán elküldöm a búsba. Mert miért olyan nehéz megérteni, hogy egyedül akarok lenni? Komolyan mindig van valami ami megakadályoz abban, hogy egy kicsit lazítsak. A nővéremet megpillantva azonban megáll bennem egy ütőér. Még a fejemet is megrázom egy kicsit, hogy nem-e csak halucinálok épp, vagy össze keverem őt valaki mással, de még azután is teljes valójában Mira áll előttem, hogy elmúlik a fejrázásom utáni szédülésem. Bár legszívesebben a nyakába borulnék örömömben, de persze ezért ennél sokkal nagyobb bennem a sértődöttség. Meg amúgy sincs mit mondanom neki, azok után, hogy olyan csúnyán kibabrált velem.
- Nem szoktam. - és még a nevetésem is megpróbálom vissza tartani. Örülök, hogy a humora a régi. De ha tudná, hogy mi minden történt velem mostanában akkor biza azon sem lepődne meg, ha szellemeket is látnék. Komolyan már csak azok hiányoznak az életemből. Bár az, ami a kezében olyan gondosan be van csomagolva és állítása szerint az enyém, valószínűleg nagyon is hiányzik az életemből. Persze, hogy érdekel, hogy mi lehet benne. Megöl a kíváncsiság. De ha azt éreztetem vele, hogy haragszom - márpedig haragszom -, akkor hogy nézne ki, hogy az ajándékát elfogadom, de azért buflis vagyok? Na azt már nem! Félre állok, hogy be tudjon jönni, majd  a konyháig meg sem állok és miközben le ülök a székre még mindig csak a csomagot varázsolom, abban a reményben, hogy majd magától kibontja úgyis, és ha el sem veszem tőle, de legalább a kíváncsiságom enyhülne egy kicsit. Természetesen hiányzott, még a haragom ellenére is, de azt gondoltam, hogy majd elhiszi annak az ellenkezőjét. Sajnos túl jól ismer.
- Mégis mi a baj a stílusommal? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve, és komolyan nem értem, hogy most ez honnan jött neki. Semmi baj a stílusommal, igazán egyedi és utánozhatatlan. Szinte mindennap veszek néha lopok - valami új ruhát és ékszert magamnak. Miért mondja, hogy bármi baj is lenne vele? Hát mindenki nem lehet azért olyan divat diktátor sem, mint ő. Mondjuk tutira azért jól jönne néhány tipp. Kár, hogy haragszom rá épp.
- Az meg, hogy lehet? Talán elszöktél? - fintorgok egyet, mert a gyomrom is felfordul, ha arra a féregre gonolok. Soha nem értettem, hogy a nővérem mit lát benne. Oké, azt beismerem, hogy jóképű, de a kinézet semmit sem ér, ha közben egy tuskó. Meg még melléje agresszív is. Hogy a csudába tudta megvédeni őt helyettem? Bárcsak meghalt volna akkor, amikor leszúrtam. Még ennyi harag ellenére is képes lennék azt újból megtenni a testvéremért. Össze húzott szemöldökkel nézek rá, ahogy közelebb lép hozzám, és kezeit a vállamra rakja, közben pedig igyekszem a szavait is megfelelően értelmezni. Vajon most csak azért mondja ezeket, hogy megbékítsen, vagy igazak is? Mira sosem szokott nekem hazudni... Attól függetlenül is, hogy azon a napon hátba szúrt, az egyetlen ember volt mindig, akire igazán támaszkodhattam és aki gondoskodott rólam.
- Ezt meg hogy érted? Hogy lehettél volna terhes? Nem is volt nagy hasad... - motyogom hitetlenkedve, és még meg is vakarom kesztyűs kezemmel a fejem. Miért nem tudtam én erről? - És most... hol a gyerek? Én megvédtelek volna tőle... mindent érted tettem. - sütöm le szemeimet csalódottan, de minden haragom el is száll hirtelen. Talán sokkal nagyobb szüksége lett volna rám, mint hittem volna. De nekem is rá. Itt annyira egyedül voltam... magányosan és féltem. Nélküle mindig félek. Hogyan haragudhatnék rá? Sokkal könnyebb volt, amig távol voltunk egymástól. A testvérek egyébként is mindig muszáj, hogy szeressék egymást. Mindegy, hogy mi történik közben.
- Jajj, Mira! Úgy örülök, hogy itt vagy! - pattanok fel hírtelen, és ölelem át szorosan a nyakát, még egy könnycsepp is kibuggyan a szememből. Tényleg nagyon hiányzott. Azt hittem, hogy nem is szeret engem, és azért volt olyan velem. - Ugye soha többé nem hagysz el? Mostmár mindig együtt leszünk... - elhúzódok tőle, megtörlöm könnyes szemeimet, és rá mosolygok. Remélem, hogy nem fogom magammal rántani abba a mocsokba, ahová én süllyedtem. Sosem tudhatja meg, hogy kik vesznek körül. Épp elég neki az, hogy rosszul ment férjhez. A tekintetem azonban ismét az ajándékára síklik, csak ezúttal már sokkal lelkesebben.
- Na jó... igazából kíváncsi vagyok. Az előbb csak úgy mondtam, hogy nem. Tudod, hogy imádom az ajándékokat. - forgatom meg szemeimet, majd az ajándékomért nyúlok, hogy le téphessem róla a csomagolást, közben vissza tartva a szisszenéseim, mert még mindig érzékeny a kezem. Úgyhogy azért sokkal óvatosabb vagyok, mint általában szoktam lenni. A benne lévő ruhától azonban tátva marad a szájam, és még a szemem is felcsillan. Gyönyörű, elegáns és még baromi menő is. - Uh, ez annyira gyönyörű. Imádooom! - lelkendezek, majd magam elé emelve forgok is egyet. Tutira a kedvenc ruhám lesz. - Jajj, Mira! Nagyon köszönöm! - lelkendezek, majd nyomok egy puszit az arcára és ismét magam elé téve a ruhát ugrándozok. Remélem nem csak látogatóba jött, hanem ezentúl mindig velem is marad. Nem bírnám már elengedni többé.

Mirabella & Katniss A warrior fights for what they believe in. A warrior fights for her family.

Örülök, hogy a nagybátyám ismét valami üzleti út miatt el kellett, hogy utazzon, és el is döntöm, hogy ma az égegyadta világon semmit sem fogok csinálni. Szó szerint semmit. Még a telefonomat is kikapcsolom, miközben az ágy szélén ülve hanyat vágom magam. Szükségem van arra, hogy egy kicsit rendbe szedjem a gondolataimat és eldöntsem merre kéne haladnom az életemmel. Esküszöm, hogy bármennyire is igyekszem, valahogy semmi sem akar össze jönni. Olyan, mintha valaki elátkozott volna. Ha ma valami véletlenül jól is sülne el, holnapra egészen biztos, hogy betalál valami rossz. Szó szerint vonzom azt, pedig elvileg azért lettem New Yorkba száműzve, hogy kialakuljon egy mindenki számára sokkal kedvezőbb élet nekem. Nem mintha meg lettem volna kérdezve, hogy én mit is akarok, sőt mióta itt vagyok csak még jobban összekúszálódott az életem. Igyekszem persze ezt titkolni mindenki elől és úgy tenni, mint aki kialakította élete legkirályabb életét egy szuper állással a háta mögött, de azt hiszem, hogy ha a valóságról bárki is tudomást szerezne, akkor nem, hogy egy másik államba üldöznének, de egyenesen egy kolostorba zárnának majd be. A magasba emelem a kezeimet, amin még mindig szivélyesen hordom azt az ujjatlan horog keresztes kesztyűt, amit kárpótlásul kaptam amiatt, hogy át lettek lőve egy egy szöggel, de legalább eltakarják a sebeket, meg egészen meg is szoktam már. Még egy kicsit mindig érzékeny, ha valamit meg akarok fogni, de gondolom már csak idő kérdése és valóban nyoma sem lesz majd. A csengőt meghallva azonban gyorsan felülök ismét, amitől hírtelen meg is szédülök, így kénytelen vagyok még egy kicsit ücsörögni, hogy elmúljon ez a hülye érzés. Amúgy sem várok látogatót. Bízok abban, hogy ha nem megyek az ajtó fele, hogy kinyítsam, majd a hívatlan vendégem is elhúzza a csíkot, de a csengőt csak tovább nyomja, így kénytelen vagyok egy mély sóhaj után, lustán felállni, hogy beengedhessem azt, aki ennyire be szeretne jutni. Arra azonban nem számítok, hogy az ajtó túloldalán éppen a nővérem fog majd állni. Mint akinek földbe gyökerezett a lába úgy állok a küszöb másik oldalán, kezemet az ajtón tartva, óvatosan, hogy a rajta lévő seb miatt nehogy fel kelljen szisszenjek. Megrázom kicsit a fejem, hogy meggyőződjek arról, hogy nem képzelgek, és miután még akkor is ott áll Mira előttem, rájövök, hogy ez nagyon is a valóság. Bár legszívesebben a nyakába borulnék, annyira örülök, hogy annyi hosszú hónap eltelte után végre láthatom, de ekkor eszembe jut, hogy miatta van mindez, így a csalódottságom sokkal nagyobb lesz bennem ahhoz, hogy megöleljem.
- Mira? Tényleg te vagy? - pislogok rá nagyokat, mint aki még a saját szemének sem hisz. Dehát ez hogy lehet? Hiszen ő Emirt választotta helyettem. Akkor most meg mi a fenének jött ide? Én képes lettem volna bármire érte, ő meg hátba szúrt. Hát milyen testvér az ilyen? Végül arrább állok, hogy be tudjon jönni, elvégre is nem az én házam, hogy megszabjam, hogy ki és mikor jöhet ide. - Egyiket sem kérem. - válaszolok neki durcásan, majd ha be lépett a házba be is csapom mögötte az ajtót. Kíváncsian azért mégis rajta tartom a szemem az ajándékomon, amire naná hogy szükségem van, bármi is legyen benne. A rumos csokiról, meg fagyiról nem is beszélve. Megrázom a fejem, hogy saját magam is emlékeztetni tudjam, hogy még mindig haragszom rá, és nem fogadhatom el az ajándékát. Ó, pedig mennyire hiányzott ő is nekem.
- Te egyáltalán nem hiányoztál nekem. - hazudom még mindig buffogva és a konyha felé is veszem az irányt, ahol levágódok az egyik székre. Ha akar akkor jöjjön utánam. Én aztán nem hívom. - Érezd magad otthon, szolgáld ki magad. - vágom neki oda fél vállról, és igyekszem még mindig nem rá nézni, hanem inkább az ajándékomat szugerálni, hogy hátha valahogy az megmutatná saját magát. Mert én el nem veszem tőle. A-a.
- Mit keresel itt? Hoztad a hülye férjedet is magaddal? - mióta száműztek maguk mellől, a nővéremmel semmit sem beszéltem, és anyával is csak minimálisan. Mert kicsit olyan érzés volt, mintha le mondtak volna rólam. Pedig az az állat megérdemelte amit vele tettem. Bántotta a testvéremet. Tudom, hogy mit láttam.