Ezen komolyan el kell gondolkoznom. Mi az, amit utálok? - Talán a közgazdaságtan - gondolok bele. - Egy félévem volt vállalatvezetés szakon, és talán ez volt az egyik legrosszabb, bár az egész szakot a francba kívántam - húzom el a számat, amikor végig gondolom a dolgokat. - Meg talán azokat az emberek, ha lehet ilyet is mondani - nézek Angelora megerősítésért - akik számára semmi sem szent csak a pénz és a hatalom. Akik nem nézik az emberéletet, a Föld jövőjét, csak az anyagi javaikat - mondok még egy dolgot. Persze valahol hülyeségnek tartom, hogy a „pénz nem boldogít” elvet, de minek nekem a huszadik luxusvilla arannyal bevont fürdőszobával, ha egyszerre úgyis csak egy helyen tudok lakni. - És Te? - kérdezem én is. - Snowboardozok, bár síelni is tudok, csak azt annyira nem szeretem - válaszolok mosolyogva. Az, hogy bizonyos extrém sportok nekem már nagyon extrémek, azért van néhány, amit szeretek. - Nem is tudom - gondolok bele a vadállatos dologba. - A vadállatoknál van, mindig van egy szabály, egy figyelmeztetés mielőtt támad. Szerintem sokkal kiszámíthatóbbak, mint sok ember. A vízilovaknál a szabály, hogy ne menj a területére, vagy ne álld el az útját a vízhez. Ha úgy érzik betolakodtál, jelzik, hogy menj innen. A nagy fehércápa is jelzi a búvárnak, hogy túl közel jöttél, menj hátrébb, amit úgy fejez ki, hogy a mellúszóját összébb zárja. A medvék bár nagyon kíváncsiak, de, ha nem fenyegeted őket, a bocsaikat, ha, nem állsz közéjük, ha szabad utat adsz nekik az elvonulásra, nem bántanak. Lényegében olyanok, mint mi, csak nekik alapabbak a szükségleteik. Te is támadnál, ha valaki illetéktelenül hatolna be a lakásodba, vagy úgy éreznéd, veszélyeztet téged vagy a gyerekedet. Vagy odacsapsz, ha fáj valamid, rosszul vagy és mégis macerál az illető. Rosszul gondolom? - kérdezem miután kifejtettem a véleményem példákkal. Nem véletlen vannak olyan emberek, akik évekig élnek, esetleg vezetnek túracsoportot jegesmedvék közé, és csak az sérül meg, aki nem tartja be a szabályokat. Vagy az indiánok, akik tökéletes összhangban voltak a természettel, és tudták, hogy a körülöttük élő vadállatok hogyan nem lesznek rájuk veszélyesek, esetleg hogyan használhatják számukra hasznosan az egyedeiket, mint például a vadlovakat. A „lovakkal suttogó” módszer is valamelyik indiántörzshöz kapcsolódik. Bár azt senki se kérdezze, hogy melyikhez, legfeljebb, ha net van a közelemben. - Mondhatjuk így is. Nincs vizsgaidőszak, és otthonról sem jelezték, hogy bármi gond lenne - mondom mosolyogva. - A vizsgaidőszakok a húzósak, meg, ha sok tárgyból van egyszerre zárthelyi dolgozat. De egyébként úgy érzem, hogy kezelhető a dolog - mondom mosolyogva. A túszejtésen is túl vagyok érzelmileg, így már az sem feszélyez. Csak szélesen Angelora mosolygok, amikor kihúzza magát őszinte szavaimra. De most minek tagadnám? Lehet kicsit adrenalinfüggő, de eddigi élete során még megúszta, és, ha abból indulok ki, mikbe ment volna bele, ha nem vagyok vele, akkor igazi túlélő. Ráadásul még a józan szóra is hallgat, így miért ne érezném magamat biztonságban, ha mellette vagyok? - Kérsz belőle? - kérdezem kedvesen, ahogy magam alá húzom a széket az étkezőben. Ha igen, akkor vágok neki egy darabot. Következő megjegyzésére csak én is elnevetem magam. Majd azért valahol előttem is megjelenik a kép, ahogy éjjel arra ébredünk, hogy megütöttem Angelot, aki azon kívül, hogy aludt, semmit sem csinált, én pedig egyetlen értelmes magyarázatot sem tudok adni a tettemre. - Szerintem én ilyen helyzetben célirányos vagyok. Ha nem Te borítasz ki, akkor nem téged használlak bokszzsáknak - mondom magától értetődő hangon. Ha ember tehet róla, rajta vezetem le, ha a körülmények, akkor kicsit másabb, de eddig még mindig hamarabb vágtam a földhöz valamit, mint más fejéhez. A túravezetőnk semmitmondó válaszára én csak értetlenül nézek Angelora. Ezt meg mi lelte? Kérdezem a szemeimmel inkább költőien, jelezve, hogy nem értem a dolgot. De úgy tűnik ezzel ennyiben is maradt a dolog. A legendavadászokra vonatkozó kérdésre csak megvonom a vállam, mert, ahogy körbe nézek, én sem látom a párost. A túravezető válasza után pedig a meglepetéstől hatalmasra tágult szemekkel meredek Angelora. - Szerinted visszafordultak, és hazamentek, vagy a saját szakállukra, potenciális segítség nélkül akarnak utána járni a dolognak? - kérdezem meglepetten, de úgy, hogy más ne hallja.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ezzel a viharvadászós szakkal talán akarsz tenni valamit a Földért? - mert hogy a pontos nevét mindig elfelejtem, de azt hiszem, Karin tudni fogja, miről is beszélek. Belőle még azt is kinézném, hogy konferenciákon vesz majd részt idővel, hogy a klímaváltozásról beszéljen, s harcoljon a Föld jövőéért. - Én utálom, ha korlátok közé próbálnak szorítani. Mindig is nehezen viseltem, már gyerekként is. Nem vagyok jó abban, hogy a mások által kitaposott útra lépjek, vagy hogy azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Az unalmat is utálom például. Képtelen vagyok arra, hogy órákig dögöljek, és csak a telefonomat nyomkodjam. Vagy egész nap sorozatot nézzek. Muszáj csinálnom valami konkrétat mindig. - mi sem bizonyítja jobban, hogy most is épp futás közben beszélgetünk. Én talán csak alvás közben vagyok képes arra, hogy megmaradjak egy helyben sokáig. - Talán állatokkal is foglalkozol? - kérdem kíváncsian és meglepetten, hiszen egy új oldaláról kezd mesélni Karin. Annyira talán nem meglepő, hogy az állatok is érdekelhetik. Egy igazi ökoharcosnak fogom gondolni lassan! - Mikor végzel amúgy? Van gyakorlat is már? - ezt már az étkező felé menet kérdezem tőle, ahol megindítjuk a napot egy bőséges reggelivel. A mai napon, s talán még a holnapin is úgyis azt fogjuk enni, amit hoztunk magunkkal. Az meg persze nem ugyanolyan, mint a friss étel. - Miért ne? - fogadom el ajánlatát, s ha vág nekem egy apró darabot, azt rögtön bekapom. - Egész fasza. Te kérsz? - mutatok a tányéromba pakolt mindenségre. Már biztosan feltűnhetett Karinnak a közvetlenségem, ami nem csupán arra terjed ki, hogy megosztottam vele az ágyam, hanem arra is, hogy az ételem is akár bármi gond nélkül. Persze, azért nem mindenkivel viselkedek így, de a kis Szöszi hamar kiérdemelte a normálisabb énem. Hamarosan elkezdjük végre a napot, megindul a társaság előre, s magunk mögött hagyjuk ezt a furcsa szállót. Nem volt ugyan rossz élmény, de körbelengte valami szokatlan, amit nem tudtam hova tenni. - Ha pozitívan nézzük, akkor igazad lehet. Viszont nem gondolod, hogy fura, hogy tegnap elkapták őket, ma meg már nincsenek is itt? Lehet, hogy rendőrségi ügy lesz belőle, csak nekünk nem akarják mondani. Ám az is lehet, hogy valami rosszabb. - nem azért mondom, hogy ráijesszek, de hát ki tudja, mi történt velük? Most már kétlem, hogy ezt megtudjuk mi ketten. Hamarosan egy szűkebb erdei útra térünk rá, ahol egymás után tudunk csak haladni. A vezetőnk tegnap beszédesebb volt, de ma túlságosan csendes. - Erről a vidékről mit lehet tudni? Van itt valami még a szállón és szellemvároson kívül? - pillantok hátra kacsintva Karin felé, miközben szavaimat előre intézem a vezetőnknek. Kíváncsi vagyok, mi lesz a válasza, hogy felhozza-e azt a kis erőművet, amire rátaláltunk az éjjel. Már ha egyáltalán meghallja, amit mondok, s nem csak a gondolataival van elfoglalva. A többi ember is díjazza a kérdésem, hiszen őket is kezdi zavarni ez a csend, nem ehhez voltak hozzászokva tegnap. Az elkövetkezendő fél órát a fák társaságában töltjük, amik közül szép lassan bontakozik ki egy omladozó, elhagyatott város nyoma, amit egykor emberek laktak, most azonban a természet visszafoglalta azt, ami az övé. Kíváncsi vagyok a történetére, de legfőképp arra, hogy mi vár ránk az öreg épületek között.
- Igen, szeretnék. Miért? Nem lenne jó, ha visszább tudnánk szorítani a mostani viharok erejét, vagy csak hamarabb tudnánk előre jelezni egy tornádót vagy egy tájfunt? - érdeklődök mosolyogva. - Ebben a szakban rengeteg lehetőség van, mert bár az ősidőktől együtt élünk az időjárással, csak nemrégen kezdtük tanulmányozni és megismerni. Még nagyon sokat nem tudunk. A viharfelhőknél, villámoknál is mindig újabb és újabb dolgot fedezünk fel, ha más-más eszközzel figyeljük, tanulmányozzuk őket. Sokáig azt hittük, hogy a villám olyan, mint a statikus kisülés, csak nagyobb mennyiségű energiát szabadít fel, pedig nagyban szerepet játszik benne a kozmikus rádiósugárzás is - mesélek egy dolgot, ami hirtelen eszembe jut, és még engem is meglepett, amikor először hallottam róla. - Az ilyenekből lesznek a felfedezők - mondom mosolyogva, amikor elárulja, mit utál. - A telefonomat én se nagyon használom, bár néha kifejezetten hasznos. Nem vagyok egy sorozatfaló, de van olyan, ami engem is a képernyő elé ragaszt, bár igyekszek megválogatni, mit nézek. Ha jól választasz, sokat lehet belőle tanulni is. De persze értem, mire gondolsz - nyugtatom meg, hogy nem rábeszélni akarom valamire. - Én is ülhetnék most a koliban, de inkább itt vagyok - nyugtatom meg, hogy bennem is van egyfajta „csináljak már valamit, mert megőrülök!” mentalitás. Bár van, hogy fél napra leragadok és filmezek, bár az a ritka. - Igen. Kutyákkal… - válaszolok boldogan - meg a gazdáikkal - teszem hozzá egy kis szünet után nem igazán kitörő örömmel. Néha a gazdik jobban kiborítanak, mint egy örökmozgó kölyökkutya, aki csak azt nem rágja meg, amit nem ér el. - Nem most, hanem majd a következő nyáron végeznék, de mivel én keresztfélévben kezdtem, így egy félévvel tolódik a dolog. Kötelezően majd nyártól, de sok tárgy van, ahol projektmunkát lehet csinálni, ami majdnem olyan, mint egy gyakorlat, csak itt a tanároddal vagy egy phd-s mellett vagy. Mi még nagyon az elején vagyunk, és sok mérőeszköz roppant drága, és mérés is veszélyes, így kizárólag csoporttársakkal még nem dolgozhatunk - magyarázok lelkesen. Egy normális adagot vágok a szendvicsemből, mert ez alapvetően dupla adag, mint, amit enni szoktam. - Örülök, hogy ízlik - jegyzem meg kedvesen. Megrázom a fejem - Jól néz ki, és szemeztem is ezekkel, de nem érzem úgy, hogy kívánnám - kommentálom szavakkal is. - De köszönöm! - teszem még hozzá mosolyogva. Nem a kalóriák miatt aggódok, mert rengeteget égettünk tegnapi is, ma is fogunk még jócskán, és még pár napig, amíg itt vagyunk, de leterhelni sem akarom a gyomrom. Ha véletlen megteszem, akkor vagy egész nap szenvedek, vagy csak az alvásra tudok gondolni, mint egy ovis. Igazából nem lep meg, hogy megkínált. Fura ez, de egy nap alatt annyira összeszoktunk, legalább is szerintem, mintha… nem is tudom… minimum ezer éves haverok lennénk. Elég közvetlen vagyok, de ez még engem is meglep. Persze kellemesen. Majd reggeli után, végre úgy tűnik, hogy nekivágunk a mai napnak is. Bár már induláskor furcsa dolog történik. A legendavadász pár egy nap után kiesik a köreinkből, és a túravezetőnk is nagyon megváltozik, szinte egyik pillanatról a másikra. - Szerintem akkor már el sem engedték volna őket. Az egyik hivatásos volt, és én kinézem belőle, hogy jogköre is van ahhoz, hogy ott tartsa őket, ha úgy érzi, szükséges, legalább addig, amíg a helyi hatóságok ki nem érnek. Vagy rosszul logikázok? - kérdezem bizonytalanul. Civilek is fel szoktak addig tartóztatni tolvajokat, amíg a rendőrök ki nem érnek, persze több-kevesebb sikerrel. - Arra gondolsz, hogy helyszíni kivégzés? - villantok egy százfokos műmosolyt. - Bocs! Most kicsit elvesztettem a fonalat - vallom be, hogy nem igazán tudom, hogy mire gondol. Itt aludtak, reggel találkoztunk velük, így nagyon másra nem tudok gondolni. Bár nem azonnal, hanem amíg a többi turistatársunk által mesterségesen gerjesztett visszhang elér a vezetőnkhöz, érkezik a válasz. - Majd, ha kiérünk erről a szűk helyről, beszélünk, de addig mindenki nézzen a lába elé - adja ki szinte utasításba az egyenetlen, gyökerek és faágakkal tarkított ösvényre utalva. És persze még ki sem mondja, de pont mögöttem botlik meg egy nő, és majdnem engem is felborít. Nem történt baja, bocsánatot is kért, csak kicsúszott a lába alól egy nagyobb kő, amit a legtöbben átléptünk. Amikor sikeresen mind kiérünk az ösvényről, akkor fordul felénk a vezetőnk. - Nos! Mi is volt a kérdés? - érdeklődik, hogy végre választ is kapjuk a korábbi kérdésünkre, meg esetleg azokra, amik még felmerültek. - Van valami itt a szellemvároson és a szállón kívül más is, és mit érdemes tudni erről a környékről? - idézem vissza Angelo szavait. - Nos, a környéken van még egy vízierőmű, ami most már csak szállást működteti - válaszol az egyik kérdésre, de, hogy akarja-e folytatni az kérdéses.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Nem igazán értek én ehhez, úgyhogy nem is szívesen okoskodnék. Fogalmam sincs, hol tart a technológia jelenleg a légköri tudományokban. - na, most eltaláltam a nevet? Remélem. Érdekes számomra, amiről Karin beszél, nem véletlenül hasalok el majdnem futás közben egy kiálló gyökérben, miközben őt hallgatom. - Te figyelj... Más dolgokat is vizsgálnak a szakotokon? Fura, megmagyarázhatatlan dolgokat a légtérben, meg hasonlók, érted. - konkrétan nem mondom ki, hogy az “ismeretlen repülő tárgyakra” gondolok, hiszen az túlságosan lesarkított lenne. Én magam sem hiszek abban, hogy szürke lényecskék cirkálnak a Föld körül, de azért érdekel, hogy tapasztalnak-e valami szokatlant, ami a légtérben történik. Mondjuk erről még egyáltalán nem biztos, hogy egy zöldfülű hallgató hallhatott. Egy kérdést azért megért! - Fogadjunk, hogy vagy nyálas és romantikus sorozatokat nézel, vagy pedig dokumentumokat! - egy kísérteties horrorsztorit nem igazán tudnék hozzá elképzelni, de hát ki tudja? Megmosolygom azért a saját feltételezésem, főleg, ha nagyot tévedek vele. Közben a reggelink megpihen a gyomrunkban, és végre magunk mögött hagyjuk a szállót, hogy folytassuk az utunkat tovább. A túrafelszerelésem egy térdig érő nadrágból, egy fekete, rövid ujjú pólóból, s egy masszív túracipőből áll. Minden remek és kényelmes anyagból készült, így még minimális fájdalmat sem éreztem a tegnapi estén a hosszú sétánk után. Ami után ma mínusz két emberrel kevesebben vagyunk. - Szerinted nem fura, hogy tegnap este láttuk őket utoljára ott a semmi közepén az erőműnél, ahol lebuktak, ma meg sehol sincsenek? “Sürgős dolguk akadt”? - ismétlem el a vezetőnk szavait. - Simán elmondhatta volna, mi történt, hiszen neki konkrétan kellene tudnia a dolgokról. Az meg lehet, hogy az egyik az őr hivatásos volt, de ha valami illegális cuccot őriztek, akkor nem biztos, hogy hivatalos lett az ügy... Talán megoldották a saját módszereikkel a dolgot. - vonom meg vállam, s igyekszek nem túlreagálni a dolgot, hiszen könnyen lehet, hogy Karinnak van igaza. Ezt már nem biztos, hogy mi meg fogjuk tudni, de azért nyitva tartom a szemem. Az út, amin haladunk, elveszik az erdő sűrűjében, melyből mikor kijjebb érünk, akkor kapok csak választ a kérdésemre. - Régen talán a városhoz tartozott? - kérdezek vissza, bár nagyon zaklatottnak tűnik a túravezető, így abban sem vagyok biztos, hogy válaszol-e a kérdésemre. Annyi baj legyen! Úgy látszik, hogy nehezen fogunk belőle kihúzni bármi használhatót, nincs éppen a helyzet magaslatán. - Na és magával minden rendben? - teszem fel utolsó kérdésem, mikor végre megindulna előre. Láthatóan váratlanul éri, s most sem vagyok biztos abban, hogy felel-e nekem, de azért a tudtára akartam hozni, hogy látom, hogy valami nincs rendben. S a tegnap esti különös veszekedést se felejtsük el... - Na végre! - csattanok fel hamarosan, mikor elérjük a szellemváros szélét. Itt kisebb, romos családi házak fedezhetők fel, melyek alig állnak a lábukon, illetve a természet átvette felettük az uralmat. - Bocsánat, telefonálnom kell, nézzetek körül itt nyugodtan. - utal a vezetőnk a városszéli épületekre, majd odébb sétál.
- Ahogy gondolod, de nem is feltétlen szakvéleményt kértem volna, hanem egy a témában laikus véleményét - mondom mosolyogva, és úgy tűnik, a szakom nevét is megjegyezte, bár nem mintha nagyon zavart volna, ha máshogy nevezi. Ha „meteorológusnak” hívja akkor is megértem mire gondol. - Óvatosan! - jön ki belőlem automatikusan, amikor megbotlik, és automatikusan utána nyúlok. - Jól vagy? - kérdezem meg azért a biztonság kedvéért, és meg is állok, hogy ellenőrizni is tudja. A lehető legrosszabb úgy rájönni, hogy mégis fáj a lába, ha futni próbál vele. Komolyan elgondolkozok a kérdésén, így meg is állok, mert minden új eszközzel történő vizsgálat során fedezünk fel új dolgokat. Majd leesik, hogyan is értette. - Tudtad, hogy nem zöldek vagy szürkék, hanem kékek? - játszok rá a dologra meglepettséget színlelve, mintha még mindig annak a meglepettségnek lennék a hatása alatt, mikor megtudtam. Persze fizikából már szépen kiveséztük, hogy a kék szín a természetben nem is létezik, csak optikai csalódás, amit egy fénytörő réteg okoz. És megvárom a reakcióját, csak utána vagyok hajlandó válaszolni komolyan is. Elviekben a nagy fizikusok tudományosan hiszik, hogy létezik élet a Földön kívül, csak feltétlen nem úgy, ahogy mi azt elképzeljük, mert túl nagy a világegyetem, hogy egyedül legyünk. Akár itt a Naprendszerben is lehet élet, hiszen nem biztos, hogy kizárólag szén alapú élet létezik, ami máris rengeteg új lehetőség előtt nyit kaput. De ez önmagában még nem garancia arra, hogy ide is látogatnak, arra meg pláne nem, hogy pont az emberi fajjal akarnák felvenni a kapcsolatot, hiszen például a cetek is közel olyan okosak, mint az ember, legalább is, ha a problémamegoldó képességüket nézzük. Viszont, ha mégis léteznek, és tudnak is róluk egyesek, akkor azok a NASA emberei, meg kormány(ok) emberei, akik ezt minden erővel tagadni fogják, amíg csak lehet. Ha léteznek, akkor nem a légkörben állnak pályára az űrhajójukkal, hanem magasabban, amiket mi már nem vizsgálunk. - Részben, de csak, mert szinte minden kategóriából szoktam nézni. Még bizonyos horrorfilmeket, sorozatokat is. Ha áthelyezik egy másik valóságba, vagy elgondolkodtató, vagy lehet valóság alapja, mint a Paul Walkeres „Joy Ride” című filmnek, akkor megnézem, viszont, ha csak a vérre megy ki a dolog, akkor nem érdekel - árulom el. - Páldául „A cápa” vagy „Az anakonda” filmeket baromságnak tartom, így nem is tudtam soha megnézni - vallom be. Közben mindenki visszamegy a csomagjaiért, hogy indulhassunk tovább. Én pedig előveszek egy kullancsriasztót. - Nem kérsz ilyet? - mutatom fel a pumpás flakont Angelonak, akinek a lábszárát nem védi semmi. Én hosszúszárú nadrágban vagyok most is, amit belehúzok a bakancsba, hogy a kullancsok ne tudjanak a bőrömhöz férkőzni. - Erre is - utalok itt az USA területére - egyre több a fertőzött kullancs, és rövidnadrágban könnyen beléd tudnak mászni - indokolom kérdésem. Erőltetni nem fogom, de, mint lehetőséget felajánlom neki. Ismét elgondolkozok a dolgon. - Nem hiszem, hogy megölték volna őket - nézek rá, hogy érezze, ez azért elég meredek lenne, hiszen akármelyik itteni túracsoport rábukkanhatott volna helyre, és, ha mindenkit helyszínen kivégeznek, akkor annak nagyobb híre ment volna, főleg komoly túrázók körében. - Hogy valamilyen gondot okoztak a makacsságukkal, és kivágták őket a csapatból, vagy tényleg hatósági ügy lett belőle, az inkább lehet valóságos - gondolkodok hangosan. - Ami viszont megmagyarázná a vezetőnk hangulatát is, hiszen neki mindenki hollétéről tudnia kellene, csak nem úgy tűnik, mintha nagyon a helyzet magaslatán lenne - teszem ezt úgy hozzá, hogy csak is és kizárólag Angelo hallja, még az előzőeknél is halkabban. - Igen, de azt már lekötötték a hálózatról - válaszol az újabb kérdésre, bár kifejthette volna jobban is, vagy kérdés nélkül is megemlíthette volna. Nem is értem miért kell minden harapófogóval kihúzni belőle. - Igen, miért? - kérdezi, mintha semmi sem történt volna, vagy nem látszódna rajta semmi változás. Angelo felkiáltására egy pillanatra összerezzenek, mert annyira váratlanul ért a dolog. - Ezzel még a kísérteteket is elijeszted - jegyzem meg viccesen. Engem lenyűgöz a természet ereje, ahogy az elhagyatott emberi alkotásokat mennyire gyorsan visszafoglalja, és igyekszik a természet ismét valami hasznosat alkotni belőle itt a felszínen is, és nemcsak a tengerek, óceánok mélyén, így eléggé elgondolkoztam. - Merre tovább? - kérdezem Angelot miután a túravezetőnk is szabadon engedett minket. Legalább is a közeli épületekig.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Nem vagyok UFO-hívő, de én is úgy tartom, hogy van élet a mi csepp Földünkön kívül is. Hogy pontosan milyen, az talán meghaladja a mi gondolkodásunkat és agyi kapacitásunkat, hogy felfogjuk egyáltalán. Így némi színpadias sértődöttséggel forgatom meg a szemeimet szavainak hallatán, de végül epekedve várom a tudományos ismeretterjesztőt, hogy vajon az egyetemeteken és főiskolákon mit mondanak erről a témáról. - Dobtam azért pár fasza filmet telóra, ha nagyon nem akar álom jönni a szememre esténként. Beszállhatsz majd, ha akarsz. - paskolom meg combom séta közben, ahol a telefonom bújik egy cipzáras zseb mélyén. Nem vagyok egy mobilozós típus, de jobban szeretem, ha mindig kéznél van, hiszen otthonról bármikor érkezhet egy fontos hívás. S mivel gyakran tévén alszom el, így meglehet, hogy be kell nyomnom majd valami filmet, hogy ne kezdjek el agyalni minden hülyeségen, ami felpörgeti a gondolataimat. - Én már használtam a sajátomat, mikor átöltöztem. - bökök a lábam felé. - De azért kösz. - a szellemváros felé tartó túránk közben csendben végighallgatom Karin gondolatait a párosunkról, azonban bővebb felelet már nem érkezik tőlem rá. A kis Szöszi sokkal pozitívabban látja ezt az egészet, mint én magam, s nem is célom egyáltalán ráijeszteni. - Egyszer talán megtudjuk az igazságot. Vagy örökké az erdő titka marad... - jegyzem meg rejtélyesen egy szelíd vigyorral megtűzdelve szavaimat. Ezt követően próbálom kicsit faggatni a vezetőnket, akinek láthatóan a könyökén jön már ki a sok kérdésem. - Tegnap még vidámabb volt, most viszont eléggé gondterheltnek tűnik. Ha szüksége van bármiben segítségre, szóljon bátran! - felelem vissza a túravezetőnknek nagyon határozottan. Még ha nem is szimpatikus ez a banya, attól még őszintén gondolom a szavaimat, melyekre egy néma, apró mosoly lesz a válasza. Hamarosan azonban már nem is nagyon foglalkoztat a nyűgje, hiszen megérkezünk végre a város széléhez, melynek hangulata már most olyan kísérteties, mintha egy filmbe csöppentünk volna. - Talán hiszel bennük? - mármint a szellemekben. Nem igazán nézem ezt ki Karinból, hiszen egyáltalán nem tűnik álmodozós típusnak, olyannak viszont annál inkább, aki nagyon földhöz ragadt. Ezzel azonban nincs semmi baj. Talán emiatt tűnik sokkal komolyabbnak a korosztályánál. - Szerintem kezdjünk ott a szélén. - mutatok a fákon túlra, amerre egyből meg is indulok. Az ágak és gallyak halkan roppannak széles talpaim alatt, s még a környező madarak is szétreppennek a jövetelünkre. - Szerinted milyen gyakran járhatnak erre csoportok? Nem úgy tűnik, mintha nagyon ki lenne itt járva az út. - pillantok körbe a rögtönzött ösvény körül. Hamarosan elérkezünk egy romos családiházhoz, melynek hátsó bejáratánál cövekelnek le lábaim, onnan lesek befelé. - Mi is a történet? Miért lett elhagyatott ez a város? - kérdem Karintól magam mögé, miközben megbizonyosodok arról, hogy nincs olyan állapotban az épület, hogy bármikor ránk omolhatna. Szerkezetileg ugyan van baj, nem is kevés, viszont nem hiszem, hogy maguk alá temetnének a romok. Kattintok is hát egy erős fényű zseblámpát, majd belépek az alsó szintre, ahol a beszökő napfénycsíkokban szinte harapni lehet a port.
Végül elnevetem magam, és bíztató jelnek veszem Angelo reakcióját is. - Bocsi! De ezt most nem tudtam kihagyni - vigyorgok még mindig. - De félre téve a viccet - komolyodok meg. - Én elképzelhetőnek tartom a Földön kívüli életet. Már, ha csak abból indulunk ki, hogy csak a mi galaxisunkban, a Tejút-rendszerben 200 milliárd, a mi Napunkhoz hasonló csillag van, és, ha ehhez hozzávesszük, hogy ez csak egy a százmilliárd galaxisból, már akkor is elképzelhető… - majd egy kis szünetet tartok - vagy lehet, hogy inkább elképzelhetetlen, hogy nincs rajtunk kívül más élet az univerzumban. De, ha csak a mi Naprendszerünkben nézünk szét, ahol a víz egy egyetemlegesen létező vegyület, ami megtalálható az űrben is fagyott állapotban, és minden földi élethez elengedhetetlen, akkor is létezhet élet más planétán. Akár már a Marson is lehet, vagy lehetett, mert az is abban a zónában van, ami sem túl távol, sem túl közel nincs a Naphoz. De akár ott van a Jupiter Európa nevű holdja is. Bár egészen kicsi, és a felszínét, a mínusz 160°C-os felszíni hőmérséklet miatt, vastag, húsz kilóméteres jégréteg borítja, alatta létezhet élet. És bár lehet nehéz elképzelni, de, ha abból indulunk ki, hogy a bolygója a gravitációs erejével torzítja az alakját a hold tojásdad alakú keringési pályája miatt, akkor az abból adódó mozgási energia miatt képződő hő miatt, a jég alatt lehet egy vízréteg. Ilyen vízréteget pedig igazából itt is lehet találni akár a Déli-Sark jege alatt is, ahol sosem olvad fel tejesen a felszín, és ott is van élet. Tehát, ha ez a vízréteg létezik, és a fizika alapján létezhet, akkor élet is lehet, főleg, hogy egy evolúciós elmélet szerint az „életet” az aszteroidák szállíthatták a Földre is. Persze, ha elrugaszkodunk attól, hogy az élethez víz kell, és az élőlények nem csak szén alapúak lehetnek, akkor meg ismét, egy teljesen más világ is létezhet. Ha az élethez szükséges folyadék, mondjuk folyékony nitrogén, ami ugyan mínusz 200°C-on folyékony, de lehetséges akár ilyen helyen is élet. Ha pedig az élő szervezet nem szén alapú, hanem szilícium alapú, akkor fizikailag lehetséges egy ilyen evolúciós útvonal. De ezek még mindig olyan életformák, amik szilárd, Föld-típusú bolygókon alakulhatnak ki. Ezek mellett rengeteg olyan bolygó van, ami gázóriás, mint a mi Uránuszunk, amin talán gáznemű földönkívüliek is léteznek. Ha megvan az élet alapfeltétele, ami az energiabevitel, ami a szaporodás feltétele, akkor nagy a valószínűsége, hogy rajtunk kívül is van élet - ecsetelem a dolgot, inkább tudományos dokumentumfilmek, mint a tanulmányaim alapján, bár lehet, kicsit bővebb lére eresztve, mint kéne. - Nagyon száraz volt, amit mondtam - kérdezem zavartan. - Ez jól hangzik - csillan fel a szemem. - Milyen filmek? - érdeklődök inkább átfogóan, mint egy-egy film pontos leírása után kérdezősködve. - De bírni fogja a telefonod, ha azon filmezünk? - jön egy újabb kérdés, ami csak úgy a semmiből jött elő a fejemből. Egy film, azért eléggé tudja meríteni az akksit, és itt nem lehet csak úgy feltenni áramforrásra. - Akkor rendben - mondom mosolyogva a saját riasztójára utalva. - Igazán nincs mit! - fűzöm hozzá. Közben tovább menetelük az erdő keskeny ösvényein, a legendavadász párról diskurálva közben. Angelo és én elég különbözően állunk a dologhoz, de ez nem baj. Bárhogy történ is, sokban önmaguknak köszönhetik, bár azért, mert valaki hülye, nem feltétlen érdelem azonnali kivégzést. - Ha örökre az erő részeivé váltak, akkor nevezzük evolúciónak? - kérdezem az ártatlanság felszínes álarca mögé rejtett, enyhe gonoszsággal. De lehet inkább egyfajta akasztófa-humorra is lehetne jellemezni ezt a mondatomat, mert kis szerencsétlenséggel mi is ott végezhettük volna velük. Kedves, hogy Angelo felajánlja a segítségét a túravezetőnek, amire egy, talán inkább félszeg mosolyt kap válaszul. Lehet tényleg nagy a baj? Nagyobb, mint az gondolom, vagy talán gondoljuk Angeloval? De erre most nem kérdezhetek rá a mellettem álló férfinál, mert hallótávolságon belül vagyunk. Majd később. Ha el nem felejtem. - Hogy vannak olyanok, akik szeretnek szellemesdit játszani? Abban igen - vigyorgok. - Az „igazi” - teszem idéző jelbe a jelzőt - azokban nem - zárom rövidre a részemről. - Miért, Te? - kérdezek vissza őszinte kíváncsisággal. - Rendben - és el is indulok mögötte az általa kijelölt irányban. Az egyik közeli bokorból olyan váratlanul reppen fel egy madár, hogy ijedtemben, hallhatóan szívom be a levegőt, talán még egy egészen kicsi, elfojtott sikoly is kiszalad a torkomon. Vagy inkább beszalad, mert ki biztosan nem kifújtam a levegőt, ugyan ezt az utat, már inkább halk nevetésem kíséretében teszi meg. Saját magamon nevetek, hogy megijedtem egy madártól, ami éppen tőlünk riadt meg. - Jól vagyok! - jelentem ki, de, hogy ezzel kit akarok meggyőzni? Bár tényleg nincs bajom, hacsak ezt a pillanatnyi elmebajt leszámítjuk. Egy erdőben megijedni egy madártól!? Kész elmebaj. - Én azt vettem észre a hirdetések alapján, hogy annyira nem szerveznek ide túrákat. Szóval szerintem havi legfeljebb egy-két alkalom lehet - húzom el a számat elgondolkodva. Komolyan elgondolkozok a dolgon, de most valahogy nem akar eszembe jutni a dolog. - Igazából már nem is emlékszem - vallom be őszintén. - Jobban érdekelt, hogy az itteni élővilágra és időjárásra felkészüljek, mint hogy ezt megjegyezzem. Szerintem úgy voltam vele, hogy majd itt megtudom - mondom mosolyogva. - Te mire emlékszel? - érdeklődök.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Karin hosszas monológja száraznak tűnhet számomra, hiszen szótlanul hallgatom végig, s csak néha bökök közbe egy “aha”, vagy egy “értem” szócskát. Tekintetem azonban eléggé sokszor legeltetem rajta menetelésünk közben, hiszen még arcának játékára is kíváncsi vagyok, miközben közli ezt az ismeretterjesztő szöveget az életről és az azon kívüli létezésről. Intelligens lány, azt meg kell hagyni. Mégis valami ridegséget érzek felőle, hiába a nagy kedvessége és értelmessége. Valami szokatlan akkor is lebeg körülötte. Vagy csak én próbálok keresni valami tökéletlent a tökéletességben? - Igazából egy kicsit sem. Elég faszán előadtad. Ezt is tanítják hivatalosan, vagy saját szorgalomból szerezted az infókat? - lássuk be, azért lányokkal nem olyan egyszerű belebonyolódni a földön kívüli élet témájába, de hát úgy tűnik, hogy Karinnál ritka az olyan, amihez ne tudna hozzászólni. Vajon a motorokhoz is érthet? Az azért erős lenne! Akkor biztosra mondanám, hogy Karin nem is ember, inkább egy robot. - Nem gondolkoztál még azon, hogy tanár legyél, vagy csak szimplán órákat adj? Elég jól előadtad magad. - teszem hozzá kérdésem előző témánkhoz. A szellemváros felé való menetelésünk sem telik némán, újabb és újabb témákat kezdünk feszegetni. - Pár horror, pszichothriller, vígjáték. Néhányat csak rádobtam. Amúgy bírni fogja, van nálam két hordozható töltő is. Nem bízom a véletlenre, a családom bármikor hívhat. - baj esetén pedig képes lennék átrohanni az egész világon. - Szóval, ha jó a kábel a tiédbe, és szükséged van rá, használhatod az enyém. - sosem voltam irigy, s ha csak nem az életem múlik rajta, akkor bármit megosztok. Karinnal pedig most főleg, hiszen ő is épp ezt a mentalitást mutatja felém. - Ha úgy vesszük, hogy meghaltak, és a testük az erdőben rohad, így a részesei lesznek a további fejlődésnek, akkor határozottan igen! - viszonzom a gonoszkás mosolyt, hiszen van egy olyan érzésem, hogy nem éppen erre a nyers verzióra gondolt. Azonban igaz ami igaz, a pontos részleteket már valószínűleg nem fogjuk megtudni, maximum egy újabb hazugságot a honlapjukról, amit talán majd odahaza jobban átfésülhetünk. Bár, engem megmondom őszintén, azok után, amiket hallottam az erdőben, nem különösebben érdekelnek. Túlságosan amatőrök voltak, akik csak előadták magukat a nagyvilágnak. Viszont sokkal érdekesebb náluk az elhagyatott város a természet közepén, melyet már szinte sikerült magába kebeleznie. Természetesen még bőven látszanak az emberi kéz nyomai, de pár évszázad múlva talán már az sem. - Nem zárom ki, hogy van túlvilág, ahogy azt sem, hogy esetleg képesek lehetnek velünk kommunikálni, hiszen a lélek nem feltétlenül szűnik meg létezni a halálkor, hanem csak átalakul... De még semmi konrétat nem tapasztaltam, így nehéz lenne azt mondani, hogy hiszek bennük. Te tapasztaltál már valami furát, amit nem tudtál megmagyarázni? - jó témánál vagyunk, s talán nem is véletlen, hogy Karin megijed egy apró madártól, melyet egy én is egy halk nevetéssel nyugtázok. A romos házban már óvatosabban mozgok, mint a nyílt terepen, nehogy véletlenül olyan helyre lépjek, mely beszakadhat a majd’ száz kilóm alatt. - Jöhetsz. - szólok magam mögé. - Talán valami aranybányász életközösség volt errefelé, de nem lennék benne biztos. Mondjuk megmagyarázná a sok barlangot, ami erre van. Lehet az a fura játszótér is azért volt ott, mert azon az útvonalon közlekedtek a nagyobb városok felé. - állapítom meg, meglehet, hogy tévesen. Mindenesetre érdekes, ahogy megragadt itt egy régi kor emléke. Az elektronika és a vezetékes víz hiánya egyből látható. Legalábbis a város ezen részén biztosan. - Én lenézek a pincébe. Jössz? - állok meg egy résnyire nyitott ajtónál, mely mögött egy rozoga kőlépcső vezet le a sötétségbe.
Bár nagyon igyekeztem rövidíteni, azért még így is elég hosszúra sikeredett a válaszom, mert nem valahogy nem tudtam bizonyos lehetőségeket elhagyni. Valahogy így éreztem teljesnek a dolgot. Kicsit aggódok is, hogy túl töményre sikerült a monológom, és Angelo csak udvariasságból nem szakítja félbe. Az viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy néha, elég gyakran, fürkészi az arcomat. Valahol megnyugtat a válasza, de mégsem érzem, hogy összhangban lenne az érzelmeivel, amit a mimikája és a testbeszéde felém közvetített. - Félig-meddig. Nekünk elég magas szinten oktatják a fizikát, mert az egész szak erre és a természettudományra épül. Az alap fizikaóra tanár pedig, mondhatni isteníti Howkingot, és egyszer, amikor elment a hangja, akkor ezt a videóját adta le - mondom nevetve, ahogy visszaemlékezek. Nagy amerikai focirajongó és az óra előtti estén a kedvenc csapata bajnoki döntőt játszott, és a sok kiabálás miatt szinte alig volt hangja. A kihangosítón is alig értettük, hogy mit mond, pedig csak pár mondattal vezette fel, hogy mit nézünk és miért. - Nem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ezt a pályát válasszam - gondolom végig. Majd még jobban lefuttatom a lelki szemeim előtt, ahogy a katedrán állok, és előadást tartok diákoknak, hallgatóknak. - Nem - erősítem meg még egyszer - egyelőre biztos nem gondolom az én pályámnak - mosolyodok el. - Angelo! - szólítom meg bizonytalanul. - Minden rendben? Az előbb olyan furcsán nézegettél - kérdezem visszautalva arra, amikor a földönkívüli életről beszéltem, és közben meg is állok. Nem a „szőke nő” effektus, aki nem tud egyszerre menni, beszélni, és elgondolkodva hallgatni a másik mondandóját, de valami mégis megállítja a lábaimat. - Jól hangzanak - mosolyodok el a filmek kategóriáira értve. - Rendben és köszönöm! - mondom hálásan a felajánlásra. Valahol nálam is kell ilyennek lennie, de a legutóbb már nem láttam, így feltételezem, hogy a táskám legaljára vándorolt. De egyébként a műholdas telefonom egészen jól bírja töltés nélkül, a másik meg csak úgy van. Ha valaki nagyon el akar érni, az a műholdason is megtalál. Elgondolkozok a válaszán, amit az evolúciós szelekcióra adott, és elég látványosra is sikeredett, mert felfelé nézve bólogatok, és egy kicsit oldalra is döntöm a fejem. - Jogos - állapítom meg végül. - Bár én nem pont erre gondoltam, de jogos - vigyorodok el végül. A szellemváros láthatóan Angelot is lenyűgözi nem csak engem. Még akkor is, ha nem hiszek a természetfeletti létezésében, és azt vallom, hogy mindenre van tudományos magyarázat, csak még esetleg nem találtuk meg, akkor is valami misztikum lengi körbe a helyet, legalább is jobb szó híján. Talán ennek az az oka, hogy az ember az alkotásaira, és így önmagára is, mint örökké létező dologra gondol, amit semmi sem pusztíthat el, és ez a hely is egy létező bizonyíték ennek az ellenkezőjére? Lehet, de erre nem tudok válaszolni önmagamnak. Elgondolkozva hallgatom Angelo válaszát a túlvilági életről, és érdekes gondolatot oszt meg velem. Erre még nem hallottam tudományos választ, csak felvetéseket. - Én most inkább azt mondanám, hogy nem emlékszek ilyenre - gondolkozok hosszasan. - Vagy… egyszer éjjel volt olyan, hogy mintha valaki bejött volna a szobámba, és megállt volna az ajtóban. Akkor azt hittem a kutyánk, de nem láttam, meg szólítottam is, de nem jött oda, ami szokatlan volt - gondolok végig egy esetet. - De nincs kizárva, hogy egy illetéktelen jött be, csak távozott is minden gond nélkül - gondolok végig egy lehetséges magyarázatot. Hogy ez most mennyire olyan eset, mint amire a férfi gondolt, azt nem tudom. Angelo is velem nevet az ijedelmemen, de ezt még véletlen sem veszem zokon. Tényleg röhejes voltam, bár mentségemre legyen mondva, nagyon váratlanul ért. - Ezt nem tartom kizártnak- értek egyet. - De értelmes magyarázat lenne mindenre, amit a környéken láttunk - gondolom végig. Értelmesebb, és valóságosabb, mint a többi. Az arany az egyetlen, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudok, mert gőzöm sincs, hogy ezen a környéken milyen ércek vagy egyéb bányákból kitermelhető nyersanyag van, vagy volt. - Persze - válaszolok, szinte magától értetődően. - Csak támasszuk ki az ajtót valamivel - nézek körbe a helyiségben. Nincs kedvem lent ragadni, ha valamilyen másik ajtót kinyitunk a pincében, és a légáramlat becsapja a kijáratot. Majd egy régi széket viszek az ajtóhoz támaszték gyanánt. - Csak a biztonság kedvéért - mosolygok félszegen Angelora.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ahogy így beszélgetünk az iskoláról, nekem hirtelen nagyon távolinak tűnik az az időszak, amikor én jártam. Mondjuk, nem végeztem sem egyetemet, sem főiskolát, de szereztem egy fasza kis szakmát, amivel simán maszekolhatok a pankráció mellett. Mindig is érdekeltek a műszaki dolgok, úgyhogy ha elromlik a koleszban a mikród, keress bátran! - felelem lelkes mosollyal, apró kacsintást elejtve a levegőbe. Már gyerekként is szerettem bütykölni és szétszedni mindent, csak apám mindig elfojtotta ezeket a vágyaimat, egészen addig, míg el nem értem azt a bizonyos lázadó korszakomat, mely talán még a mai napig is kitart. Akkor már nem szólhatott bele, hogy én az üzlet helyett műszaki iskolába akartam menni, s elkezdte látni, hogy én leszek a legkeményebb dió a családban. S még a húgom vissza van... Aki egyelőre épp olyan jellemre, mint én. Karin kérdése közben meglep, nem is vettem észre, hogy így megfeledkeztem magamról, amikor beszélt. - Minden rendben, persze. Csak van benned valami furcsa. - vallom be őszintén, de mosolyom töretlen, hiszen egyáltalán nem megbántani szeretném őt. Függetlenül attól, hogy őszinte vagyok, tudom helyén kezelni, hogy kinek mikor, s mit mondjak. - Igazából nem tudom megmagyarázni, hogy mi. Nem vagyok hozzászokva az olyan lányokhoz, mint te vagy. És hát szeretem felfedezni a rosszat is az emberekben, lehetőleg minél előbb, de benned valahogy nehezen találom ezt. Persze, mondjuk az is tény, hogy csak tegnap óta ismerjük egymást. Viszont nagyon titokzatos vagy, és olyan érzésem van, hogy egy eléggé vastag falat húztál magad köré. Még akkor is, ha mi ketten ennyit vagyunk képesek pofázni. - remélem, hogy tényleg nem fogom ezzel megbántani őt, hiszen egyáltalán nem áll ez a szándékomban. Úgysem tértünk ki még nagyon a lelki és személyiségi dolgokra, s meglehet, hogy ennek most érkezett el az ideje. A szellemváros felé való menetelésünk így most sem telik el csendben. - Azért az durva lett volna, ha egy idegen megáll az ajtóban némán, aztán egyszerűen csak elmegy... Elég beteg. Nem lehet, hogy csak álmodtál, és nagyon valóságos volt? - ráncolom szemöldökeim értetlenül. Úgyis annyi mocsok van a világban, Karin pedig egy szép lány... Egyáltalán nem lenne meglepő, ha egy beteg ember szemet vetne rá. Közben betérünk kettesben az egyik házba, amíg a vezetőnk elintézi a telefonját. - Kíváncsi vagyok, hogy mennyi barlangrendszer húzódhat errefelé. Remélem, megnézünk azért egyet, már ha biztonságos. - szólok Karin felé a pince lejáratához közeledve. Tényleg olyan érzésem van, mintha borzalmasan régen jártak volna itt mások. Sehol egy eldobott műanyagüveg, vagy olyan szemét, ami a modern világunkra lenne jellemző. - Miattam aztán kitámaszthatod. - pillantok magam mögé, mikor megindulok lefelé óvatosan. A lépcső kőből készült, s bár repedezett, de eléggé masszívnak tűnik a talpam alatt. Leérve egy látszólag széles helyiségbe érünk, mely tele van romos és törött bútorokkal, üvegekkel, mindenféle régi holmival két oldalt. Középen egy szűkebb, földes út vezet valahova hátulra a sötétségbe. Hiába világítok előre, még az erős fény sem képes megvilágítani a pincerendszer hátulját. - Kíváncsi vagyok, hány ilyen elhagyatott város létezhet a világon. - jegyzem meg halkan, pedig semmi okom sincs a csendre. A némaságot szinte harapni lehet idelent. Megindulok előre a szűk úton, viszont egy váratlan pillanatban megtorpanok, hiszen erős mozgolódás hangja hallatszik valahonnan a távolból. Mintha üvegek csörömpölnének, s mintha valami nagyon ki akarna valahonnan jönni.
Arra, hogy távolinak érzi a sulit, nem tudok mit reagálni, mert én még nagyon nem ezt érzem. Én még javában benne vagyok. - A szakmai végzettség is kell, mert én sem tudok megszerelni, mondjuk egy szekrényt, vagy egy vízcsapot, és szakembert hívok, ha kell. Egyetlen társadalom sem lehet működőképes, ha nincs minden végzettségű személy benne - jegyzem meg mosolyogva. Elítélést nem érezhet rajtam, mert az nincs bennem. Én pont ugyan annyira tisztelem azokat, akik a kukáskocsikon vannak, és szemetet szednek, mint mondjuk az orvosokat. - És, ha nem vagyok indiszkrét, akkor melyikből tudsz jobban megélni, vagy pontosabban, ha évekkel később abbahagyod a pankrációt, akkor a szakmádból meg fogsz tudni élni? - érdeklődök. Ez puszta kíváncsiság a részemről, mert gőzöm sincs, hogy melyik szakma hogyan fizet. Én diákmunkás vagyok, ami nem mérvadó, mert ott nincs végzettség, kevés a munkaidő, mert mással vagyok elfoglalva az időm nagy részében, így értelem szerűen jóval kevesebbet kapok, mint mondjuk egy főállású pincérnő, aki ezt tanulta. - Értem - mondom elgondolkozva. - Nekem ez a normális, és Norvégiában mindenki elég távolságtartó, és mondhatni zárkózott. Vagy legalább is a külföldiektől mindig ezt halljuk vissza - mosolyodok el. - Vagy nem ezt érzed? - kérdezem bizonytalanul. Az, hogy „rosszat” az pedig elég tág fogalom, legalább is számomra. Meg, egyébként mindenki egyfajta maszkot visel, amit a külvilág felé mutat, mert például egy iskolában vagy munkahelyen sem fogunk úgy viselkedni, mint otthon. - Nem hiszem, mert arra az esetek többségében idővel rájövök, legalább is akkor, amikor felébredek ténylegesen. Megesett már, hogy az ébresztő előtt azt álmodtam, hogy felkelek, megcsinálom a reggeli rutint, és bemegyek a suliba, de, amikor megszólalt a valóságban a telefonom, és tényleg felébredtem, akkor rájöttem, hogy csak álmodtam az előzőt. Ez más volt, ezt nem álmodtam - mondom magabiztosan. Persze, hogy mi is történt egészen pontosan, azt nem tudom, csak azt, hogy az előbb említett magyarázatnál jobbat nem találtam. - Az sem kizárt, hogy valaki tévedésből jött be, mert eltévesztette a házszámot - vonom meg a vállamat. Hallottam már ilyenről, mert a fáradság, az alkohol, esetleg egy friss költözés, vendégeskedés, esetleg ezek egyvelege megzavarhatja az ember tájékozódását. - A koliban én is jártam már úgy, hogy eltévesztettem az emeletet, és másik szobába akartam bemenni, csak az ott lakók jelezték, hogy egyel lejjebb - mondom mosolyogva. - Igazából gőzöm nincs, de valóban jó lenne megnézni legalább egyet, már ha látogatható a nyilvánosság számára - értek egyet Angeloval, amikor a barlangokra terelődik a szó. Viszont nagyon nincs kedvem eltévedni egyben, vagy olyan helyre vetődni, ahol bajunk is eshet. Voltam már barlangban, és nekem szinte mindegyik olyan egyforma, és képtelen lennék eligazodni a járatok között vezető nélkül. Ott nincs olyan tájékozódási pont, mint a felszínen. Arról nem is beszélve, hogy ezeken a helyeken általában sok védett, endemikus faj is él, amiket a sötétség miatt mi nem láthatunk, és kárt tehetünk akár bennük, akár a környezetükben, amit nagyon el szeretnék kerülni. Meg egyébként sem lehet kellemes érzés a vak sötétben mondjuk rálépni egy barlangi gőtére, és a gondolatra még meg is rázkódok, ahogy végigfut a hátamon a hideg. Bár azt hiszem, az csak Dél-Európa bizonyos barlangjaiban él, de akkor is; más fajjal sem akarom ezt eljátszani. Az engedélyre csak bólintok, miszerint kitámaszthatom az ajtót. A széket gondosan helyezem el, ellenőrizve, hogy nagyobb huzat esetén se csapódhasson be az ajtó. Ezt követően pedig én is megindulok Angelo után. - Csak én érzem ezt félelmetesnek? - kérdezem megpróbálva követni a fénycsóva útját, ami még azelőtt elhal, hogy szilárd falba ütközve visszaverődne. - Nem tudom, de szerinte viszonylag sok, vagy legalább is több, mint amire most gondolnánk - válaszolok én is halkan, mert Angelo is suttog. - Egyébként miért suttogunk? - kérdezem értetlenül egy kis idő után. Nálam ez inkább az a fajta reflex most, mint amikor berekedt emberrel beszél valaki, és ő is automatikusan suttogni kezd. Bár valahol értem, hogy a hely misztikuma teheti, de én a sok túrázás miatt már megtanultam, hogy érdemesebb zajt csapni, hogy az ott élő állatok el tudjanak menekülni. Egy medve is, ha nem beteg, aki könnyű zsákmányra les, inkább elkerüli az embert, ha teheti. Persze vannak olyanok is, akiket az emberek rontottak el, mert etették őket, de az inkább lakott területek környezetében szokott előfordulni. - Lehet, most már érdemes lenne visszamennünk a csapathoz. Nem gondolod?- kérdezem kedvesen. - Esetleg megemlíthetjük, hogy mire is bukkantunk, és, talán csoportosan is megnézhetjük, hol van, mi van ennek a végén - jegyzem meg reménykedve, mert kíváncsi vagyok, viszont nincs kedvem elhagyni a csoportot.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- A pankráció jelenleg sokkal jobban fizet, de az tényleg nem olyan, amit az ember hatvan évesen is szívesen űzhet. Addig kell kihasználni, amíg bírjuk fizikálisan. Ez is amúgy olyan kicsit, mint a színészet. Mindig jönnek fiatalabbak, és a régiek szépen lassan kikopnak. - vonom meg a vállam szórakozottan. Nem fogunk örökké csillogni, mint a csillagok az égen, s ha ezt elfogadjuk, és nem görcsölünk rá a büszkeségünk ezen oldalára, akkor sokkal könnyebben és lazábban mehet minden. - A szakmámból könnyen megélek, ha egyszer eltűnik az életemből a pankráció, mert akkor eleve majd több időt tudok ráfordítani. Van azért sok tervem, nem vagyok egy elveszett alak. - közlöm egy enyhe nagyképű mosolygással, de hát ha egyszer így van! Ki lehetne rakni a jég hátára is, akkor is feltalálnám magam valahogy. Az életem sötétebb oldaláról természetesen nem teszek említést Karinnak, de az is létezik, s ha abban merülök el, akkor még inkább meg tudom szedni magam. Ám ez maradjon az én kis titkom. - Nem azt érzem, hogy távolságtartó lennél. Elvégre egy ágyban is aludtunk... - vonom fel szemöldököm vigyorogva. - Valami mást. És tényleg nem tudom megfogalmazni, hogy mit, de egy ideig még úgyis egymás társaságában leszünk, szóval lesz még időm kideríteni, mire is gondolok. - felröhögök, s még arcom meg is dörzsölöm egy pillanatra. Ilyen az, ha egy titokzatos nőszeméllyel sodor össze az élet, aki sokkal több annál, mint amit megmutat. Szívesen megfejteném, mi az a különös érzés, ami társaságában a hatalmába kerít. - Nem szoktátok zárni az ajtókat? - kérdem tőle meglepetten a menetelésünk közben. Én tudom, hogy ilyen esetben azonnal felpattantam volna, s már ököllel mentem volna neki a kéretlen látogatónak, de Karin nő is, és szőke is, és lássuk be, hogy egy szőke leányzó a statisztikák alapján is vonzóbbnak tűnik, mint mások. Tehát ott van egy törékeny, szöszi lányka, ott fekszik egyedül az ágyában... Az a verzió, hogy eltűnt az alak, még mindig sokkal jobb, mintha más történt volna... - Nem zaklattak amúgy téged sosem? - teszem fel váratlan kérdésem, mielőtt még elérnénk a várost, de már látjuk annak nyomait. Remélem, nem tapintok érzékeny pontra... Bár akkor meg minek tettem fel egyáltalán? Kétlem, hogy elmondaná, ha lenne esetleg egy csúnya folt a múltjában. Angelo, néha kussolni kéne! Szerencsére a magányos kisváros hamar tovább tereli a gondolatainkat, s kicsit elmerülünk a misztikus vidékben. - Én inkább izgalmasnak tartom, bár tény, hogy nagyon durva kis atmoszférája van ennek a helynek. Olyan “sötét”, vagy hogy is fogalmazzak. Voltam már elhagyatott helyeken, de többnél olyan békésnek éreztem mindent. Itt viszont épp az ellenkezője, nem tudom, te hogy vagy vele. - tény, hogy az előbb nevezte félelmetesnek, de ez is relatív. Egy félősebb embernél egy horrorfilm után még a saját szobája is félelmetesnek tűnhet. Nekem közben célom, hogy eljussak a pince távolabbi felébe, de az onnan felzúgó zajok megtorpanásra késztetnek, hiszen ki tudja, hogy milyen állat fészkelte be magát ide az évek alatt, aki egyáltalán nem várt látogatókat. - Kétlem, hogy a túravezetőnk ide le akarna jönni, szerintem inkább túlesne már az egészen. De hát akkor menjünk. - sóhajtom unottan az áporodott levegőbe, majd megfordulok a tengelyem körül, hogy visszatérjünk a csapathoz. Kiérve a házból, s visszatérve arra a helyre, ahonnan elváltunk, csak a társaság egy része pillant felénk. A másik része még valahol sétálgathat, a vezetőnk pedig gondterhelt ábrázattal támasztja az egyik fát a telefonját nyomkodva. Halálunalmas ez a társaság, állapítom meg szemforgatva, s én magam is nekidőlök az egyik öreg fának, miután előhúzok a táskámból egy energiaszeletet és egy üveg vizet. - Kérsz? - lengetek meg mindent Karin felé. Amíg meg nem érkezik mindenki, addig ezekkel én tökéletesen elleszek, bár ez az idő csupán egy röpke tíz percet ölel át, aztán a vezetőnk már siet is a csoport élére, hogy folytassuk utunkat.
Figyelmesen hallgatom a válaszát. Nem lep meg, hogy így gondolkozik, mert ebből a szempontból egy nagyon komoly gondolkozású férfinak tűnik egyébként. - Mondjuk, az látszik rajtad, hogy nem egy elveszett személyiség vagy. Az pedig, hogy sikerült, hogy úgy mondjam, áruképes szakmát elsajátítanod, az nagyon szerencsés vagy - mondom mosolyogva. Néhány szakma az évek múlásával valahogy egyre kevésbé keresett, és lehet, hogy, amikor tanuljuk, szupernek tűnik, de, pár év múlva már nem lehet megélni belőle. Viszont úgy tűnik, hogy Angelo jól választott anno. Ha most cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy lassan mosogatónőre sincs szükség, mert a mosogatógépek átvehették azt a szakmát, hiszen már a kávézóban mi is hamarabb betesszük a tányérokat, poharakat a gépbe, mint, hogy kézzel elmossuk őket. Egy villanyszerelő, vagy valami hasonló munkakör, azért még mindig jobban igényli az emberi kéz munkáját. Viszont ezek a szakmák általában a férfiakhoz kötődnek, így, nagyon úgy tűnik, hogy mi megint hátrányban vagyunk mi nők a nagy feminizmus ellenére. Az ágyas megjegyzésre csak megforgatom a szemem egy széles mosoly kíséretében. Ettől függetlenül viszont kíváncsian hallgatom. - Most azért nem nyugtattál meg - mondom egy kicsit csalódottan. - Azon kívül, hogy ezt a megjegyzést most nem tudom, hogy fenyegetésnek vagy kihívásnak, vagy minek kellene tekintenem, még lehet, hogy komoly baj is van velem, amit nem tudsz megfogalmazni - húzom el a számat. - Mennyire kell szerinted aggódnom? - kérdezek rá végül nyíltan. Ezt soha senki sem mondta még, de általában ilyeneket nem is szoktak az ember szemébe mondani, mert senki sem szereti hallani, hogy baj van vele. Az meg lehet az én egyediségem, hogy általában a gondokat próbálom megoldani, és nem kibúvót igyekszek keresni. Legalább is első körben. - De, általában zárjuk, bár eddig Norvégiát a világ egyik legbiztonságosabb országának tartották közbiztonság tekintetében - gondolok bele. A baleseteket leszámítva más halálesetről nem is lehet hallani a médiában, mert ezen kívül még leginkább a betegségek és a természetes öregedés miatt halnak meg leginkább nálunk az emberek. Idegenkezűség pedig alig-alig volt. Egy statisztika szerint évente fél gyilkosság történik az országban. - Komolyan nem, mert, ami volt, azt már simán a bátyám is intézni tudta, mert legfeljebb néhány sulitárs nem értette az én számból a nemet - gondolok bele. A „nem megyek randira veled” néha az én számból nem volt olyan nyomatékos, mint egy idősebb fiútestvér szájából, de ezen kívül más nem volt. Az elhagyatott házhoz érve már megint támét váltottunk, szinte magától értetődő módon. A megjegyzésén viszont kénytelen vagyok elgondolkozni. - Ez nem a félelmetes egy másik megfogalmazása? - kérdezem komolyan elgondolkozva. Vagy most csak a két különböző anyanyelvű személy beszélget egy közös idegen nyelven, így vannak köztük kommunikációs gondok elv lépett életbe? - Néhányon én is, és itt valami hasonlót érzek én is, mint, amit Te is megfogalmaztál - értek egyet Angeloval. - Szerinted ezt okozhatja ugyan az a dolog, mint a Lockness tónál lévő jelenséget miszerint, amikor ott egy fadarab úszik a víz felszínén, mindenki azt hiszi, hogy Nessi, de máshol már fadarabnak látják? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Ez, amolyan, „a tudatunk befolyásolja a valóságunkat” téma, aminél érdekel Angelo véleménye. Sok mindent nagyon máshogy nézünk, látunk, de mégis van valami közös bennünk. Bizakodó kérdésemet Angelo lelombozza. - Csak azt nem értem, ha ennyire unja ezt az egészet, akkor minek vállalta a vezetést? Ha más nem volt, akkor meg meg sem kellett volna hirdetni - adok hangot a csalódottságomnak. A tényen viszont nem változtat, hogy külön a csoporttól nincs kedvem eltévedni. - Most nem, de köszönöm! - hárítom kedvesen a felajánlást. Éhes nem vagyok, bár lehet, inni kellene, de még azt is húzom egy kicsit. Angelo szinte alig fejezi be a gyors étkezést, amikor mindenki visszatér a csoporthoz. - Most merre megyünk? Megnézünk néhány épületet? - kérdezem. - Egyébként itt a környéken vannak barlangok? Esetleg lehetséges, hogy ezek össze vannak kötve néhány ház pincéjével, vagy esetleg az épületek pincéi vannak alagutakkal összekötve? - kérdezek egy néhány konkrétumot, mert eddig úgy tűnt, hogy a túravezetőnk önmagától nem akar beavatni minket semmibe, az általános kérdésekre pedig nem feltétlen ad rendes választ. Talán a nyílt, egyenes kérdésekre jobban válaszol, mint ahogy a vízierőművesre is. Ráadásul most a kérdést is tudjuk indokolni, hogy honnan jött az ötlet. Most ő engedett minket szabadon körülnézni, és nem a háta mögött fedeztük fel az ismeretlent.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Huszonkilenc évesen agyonlőném magam, ha egy elveszett szerencsétlenség lennék, aki még két lábon sem bír boldogulni. Pedig ahogy változik a világ, sajnos a lentebbi generációknál épp ez a helyzet. A férfiak elvesztik a “mindenhez is értés” képességét, s még két csavart sem képesek befúrni egyenesen, nem hogy valami egyszerű dolgot megjavítani. Kíváncsi leszek, hogy harminc év múlva hol fogunk tartani. A megérzéseim nem sugallnak túlságosan szép jövőt. - Aggódni? - kérdezek vissza, de csak azért, hogy elgondolkodjak közben. Menjek bele pszichológiai fejtegetésekbe? - Lehet, hogy van a személyiségednek egy olyan oldala, amit próbálsz valamiért nagyon elnyomni, csak nem sikerül ez tökéletesen, és nem feltétlenül kell ennek tudatosnak lennie. Az is lehet, hogy a múltban történt veled valami olyasmi, amit próbálsz elfojtani, de az nagyon ki akar belőled jönni, de te küzdesz ellene, és felveszel ezért egy álarcot, amit a külvilág felé mutatsz. - sorolom gondolataimat, de személyesebb kérdés nem követi ezeket, hiszen még ha igazam is van, egyáltalán nem tartozik rám, ha történt vele valami olyan dolog, amit el kell rejtenie mások elől. Persze, ha van ilyen, és azt látom rajta, hogy kikívánkozna belőle, de nem tudja, hogyan kezdje el az egészet, akkor egyértelműen segítek. - Viszont ezt csak én érzem így, és az is lehet, hogy teljesen tévesen. Talán csak rosszul raktam valahol össze a részleteket. Meg hát nem megbántani akartalak, és azt sugallni feléd, hogy egy alvó sorozatgyilkos vagy, aki egyszer felébred, és lemészárol mindenkit. - felnevetek, hogy oldjam kicsit a téma okozta feszültséget. Akkor is úgy tartom, hogy valami nem stimmel vele, de ez már esélyesen úgysem fog számomra kiderülni. - Olaszország is biztonságos lenne, de a sok idióta turista sok mindent el tud baszni. Ahogy említettem, épp Rómából származok, de szerencsére a külvárosban éltünk. Mondjuk sokszor az sem volt jobb... Te Norvégia melyik részéről is származol? - kérdem tőle már a düledező házak takarásában. Lehet, hogy említette már a pontos helyet, de azóta ötször elfelejtettem. - Lássuk csak... - gondolom végig olaszul magamban, mert néha tényleg vannak fogalmi zűrzavarok, még akkor is, ha évek óta beszélem az angolt folyékonyan. - Igazából nem. Ha azt mondanám, hogy félelmetes, akkor az negatív lenne, hiszen tartanék tőle. De ha azt mondom, hogy izgalmas, akkor az engem egyáltalán nem negatív érzéssel tölt el, hanem egy kellemes bizsergéssel, hogy bármikor történhet valami, nem úgy, mintha a négy fal között ücsörögnél a telefonoddal. - próbálok némi magyarázatot adni szélesen vigyorogva, de ez még nem jelenti azt, hogy meg tudjuk érteni egymás gondolatát. Szép dolog egy közös nyelv, de az még nem jelenti azt, hogy mindent képesek vagyunk pontosan a másik tudtára adni. És már megint az adrenalinfüggőségemhez sikerült kilyukadnom, ezért sem futtatom tovább a témát. - Eléggé színes tud lenni az emberek fantáziája, és ha van egy jól megalapozott történet, akkor az agyuk inkább azt vetíti maguk elé, mint a valóságot. Amúgy meg igazából semmit sem tudhatunk biztosra... Azt sem, hogy mik léteznek az óceánok mélyén, amik eddig esetleg a mélytengeri árkok alján bujkáltak. Vagy hogy milyen ősi létforma maradt fent egy olyan tó vizében, ami nem száradt még ki. Vagy hogy milyen mutációk vannak az állatvilágban, amik tovább fejlődtek egy egyednél, és ezért hisszük ezeket “szörnynek”. Mindent meg lehetne magyarázni, ha belegondolsz, de lehet, hogy tévesen. - ezt már a pince dohos és áporodott levegőjében mondom, ahol nem maradunk sokáig, hamarosan visszatérünk a társasághoz. - Talán kényszerből. Az nagy úr. És te is hallottad azt a furcsa veszekedés este, nem? Lehet, hogy annak is sok köze van a dolgokhoz. - vonom meg vállam, miközben egy falat energiaszelet elveszik a számban. Az embernek nem kell adrenalin függőnek lennie, hogy érezze, hogy ezzel a túrával azért akadnak furcsaságok. Lassan azért folytatjuk végre utunkat, de Karin kérdései pár percre megakasztják a vezetőt, aki ahelyett, hogy megállna, lépkedés közben felel. - A főbb épületeket megnézzük, igen. Barlangok pedig vannak bőven, és tudomásom szerint nem voltak összekötve a pincékkel, ha csak nem valami illegális tevékenységet folytattak. - ekkor egyetlen pillanatra néz csak hátra. - Miért kérdezed? - néz Karin felé. Pár perc elteltével azért egy nagyobb térre érünk ki, amit körbeölelnek a romos épületek, s innen sokkal látványosabb az egész város, hiszen nem magasodnak az ég felé a növények sem. Most következik egy kis történelem óra, röviden részletezi a vezetőnk, hogy ez egykor egy kis bányászváros volt, amit a hatvanas években hagytak magára titokzatos körülmények között. Egyszerűen csak elmentek az emberek, és nem azért, mert nyomorban éltek. Amint befejezi mondandóját, haladunk is tovább a kis tér jobb oldala felé. - Itt látták el a betegeket és a sérülteket. - kétszintes épület csupán, de talán ez látszik a legmasszívabbnak mind közül. Vezetőnk közli közben, hogy aki szeretne, bemehet bátran, ő az ajtó előtt fog várni. Én Karin felé pillantok, hogy neki mik a tervei. Én biztosan bemegyek, kérdés, hogy velem tart-e, vagy megvár itt kint, amíg futok gyorsan egy kört.
Tényleg meglepett a kijelentése. Sosem fordult meg a fejemben, hogy valami baj lenne velem, mert mindig úgy éreztem, hogy jó családi háttérrel rendelkezek, akikkel mindent meg tudok beszélni, és ez fordítva is igaz. Kérdésre csak egy bólintással válaszolok, megerősítve, hogy igen, elkezdtem aggódni, mert ötletem sincs, hogy mire célozhat. Majd figyelmesen hallgatom a mondandóját. Nem érzek semmi olyat, amit el szeretnék nyomni. A túszejtésen szerintem már túl vagyok, még akkor is, ha nem szívesen beszélek róla, mert nem egy kellemes dolog ilyenről beszélni. Más… más nem jut eszembe. Ahogy hallgatom, nagyon sok minden az eszembe jut, amit pszichológián tanultam. A kifejtett ötlet is átfutott az agyamon, de azt nagyon gyorsan el is vetettem, mert annak már gyerekkorban megvannak a maga jelei, mint az ágybavizelés, a rovarok, kisállatok kínzása és a gyújtogatás. Bár mindig szerettem én meggyújtani a tábortüzeket, és utána csak bámulni a lángokba, sosem éreztem késztetést, hogy néhány fölösleges papíron, gyertyán, tábortűzön vagy egyéb kinti főzéshez, sütögetéshez tartozó tűzön kívül bármi mást meggyújtsak. Szóval ezt lehetséges opcióként kizártam. De ettől még egy „futóbolond” lehetek, aki egyszer csak bekattan, és lemészárol ártatlanokat elborult aggyal. Én is elmosolyodok a nevetésére. - Nem, ettől nem tartottam - szélesedik ki a mosolyom, és enyhén el is nevetem magam. Azt már nem feltétlen kell tudnia, hogy mitől is tartok pontosan, még, ha a „futóbolond” kategóriába sem esek bele. Egy tudathasadást azért még lazán összeszedhetek, legalább is az elmondottak alapján. - Félre ne érts, de mit tudnak, a te szavaiddal élve, „elbaszni” a turisták? Csak, hogy, ha tudatlanul én is elkövetem ezeket, akkor legközelebb ezt el tudjam kerülni - mosolygok rá. Most nagyon sok minden eszembe jut, mondjuk a szemetelés, bár én sosem dobok el semmit az utcán, legalább is szándékosan nem, bár hagyok el néha ezt-azt. A Velencét érintő környezeti károk, minthogy a delfinek eltűnnek a környékről, mindössze már abból is erednek, hogy sokan megfordulnak ott. A randalírozás is eszembe jut, de azt akár a helyiek is megcsinálhatják, ha többet isznak a kelleténél, és most maradjunk csak a legális dolgoknál. Szóval most nem igazán tudom, hogy mire is gondolhat. - Osloból. Ott születtem, és azóta is ott él a család többsége - válaszolok kedvesen, ahogy a romos házakat figyelem. - Értem. És valóban, a négy fal között kevés dolog történik az emberrel - mosolyodok el. - Egyébként mit is vársz most ettől a helytől, mit szeretnél, hogy történjen? És szerintem már tudod, hogy velem azért megoszthatod az elképzeléseidet - kérdezek rá nyíltan, azért egy bíztató mosoly kíséretében. Azt már párszor megállapítottuk, hogy adrenalinfüggő, de ettől még kíváncsi vagyok az elképzeléseire. Nála sok mindenre lehet gondolni, ami beletartozik ebbe a kategóriába, szinte egy mutáns vadállat felbukkanásától az évek óta az emberei civilizációtól elszigetelten élő, a külsejében inkább a nagylábra hasonlító, elvadult emberig. Szóval, azt hiszem, jogos a kérdésem. Már a futásnál is valami hasonlót, vagy hasonlónak az áldozatát várhatta, amikről végül kiderül, hogy két kis őzgida. - Ez valóban így van - mondom kicsit köhögve az áporodott levegő miatt, ami az alsó szinten fogad minket. - Bár Nessit már annyian keresik, hogy minden technológiával átnézték már az egész medret, ami jelenleg elérhető, de nem találtak semmit. És szerintem ott nem is fognak találni semmit. Az óceánokban már azért ez sokkal valószínűbb, bár azok jó részéről viszont lehet, sosem értesülünk, főleg, ha védett területen folynak, mondjuk, olajfúrások, akkor a pénz fontosabb lesz, mint egy ismeretlen élőlény fennmaradása - húzom el a számat. - De visszakanyarodva a kiindulási témához, azt hiszem, ismét megállapítható, hogy érdekes az emberi agy, hogy mennyi félre tudja a birtokosát vezetni - mondom kissé csodálkozva, mielőtt még elérjük a többieket. - Igaz - értek egyet a kényszerre tett megjegyzésével. - Lehet, az lenne a fura, ha nem lenne köze a dolgokhoz. Kár, hogy nem hallottuk rendesen - suttogom egészen halkan, hogy csak Angelo hallja. A vezető válaszát figyelmesen hallgatom, amit a kérdéseimre ad. Az viszont meglep, és rá is nézek elkerekedett szemekkel a mellettem haladó férfira értetlenül, hogy a vezetőnk, aki elvileg a legjobban ismeri ezt a helyet, nem tudna arról, hogy, ha itt illegális dolgok folytak volna. Egy-egy ilyen elhagyatott helyet a felfedezés után teljesen átvizsgálnak, kutatják az itt élők múltját, és eltűnésük okát, és feltárnak mindent, amit csak lehet. - Mindössze azért, mert láttunk egy pincét, amiből nyílt egy ajtó, és a mögötte lévő járat nagyon hosszúnak tűnt - mondom enyhe kihívással a hangomban, bár nem volt szándékos, hogy ezt más tudtára is adjam. Persze Angelon kívül, aki egyébként is tud róla, hiszen együtt voltunk ott. Azért a hirtelen kitörésem után a férfira nézek, hogy most nagyon rosszat szóltam-e. A törióra anyaga jár a fejemben, hogy valami értelmes, vagy annak tűnő magyarázatot találjak a lakók kitelepülésére, mert bár, elképzelhető, hogy azért mentek el, mert teljesen kitermelték az ércet vagy szenet, amit kitudtak, és utána álltak tovább, azt tudnák, és meg is osztotta volna velünk. Legalább is szerintem. Viszont nagyon elkalandoztam, és csak akkor térek vissza a jelenbe, amikor megállok, hogy ne ütközzek Angeloba. „Miért áll meg?” jön az első kérdés a gondolataimba, mert számomra egyértelmű volt, hogy, ha már itt vagyok, akkor be is megyek. Kell egy-két pillanat viszont, amíg dekódolom a kérdést az arcán, amit egyértelműen nekem szán. - Mehetünk - mosolygok rá válasz közben, és rajtunk kívül azért elég sokan be is jönnek velünk.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Hogy mit tudnak elbaszni? Róma egy nagyon közkedvelt hely a turistáknak, és bőven vannak olyanok, akik minden szart meg akarnak örökíteni. Nem egyszer zavartam le a kapuról embereket, akik ott akartak fényképeket csinálni, csak mert hogy tipikus olasz házunk és kertünk van. Letépkedték a futóvirágokat, amiket anyám gondozott, és nem egyszer másztak már rendesen az udvarba is. Bedobáltak szemetet, rongáltak. És még sorolhatnám. Kétlem, hogy te ezeket tudatlanul elkövetnéd. - az eddigi beszélgetéseink alapján Karin egyáltalán nem tűnik őrült turistának, aki sok mindent kockára tenne pár értékes fotóért és szuvenírért. - Osloban nincsenek ennyire kritikus turisták? - még nem jártam azon a helyen, így fogalmam sincs sem a kultúráról, sem pedig a közönségről. Az első elképzelésem kissé rideg, de még Norvégia említésénél is ezt érzem. Magam előtt látom a végtelen hó- és jégtengert, a komor fjordokat, a havas hegycsúcsokat. Amikhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. S így belegondolva... Az a megmagyarázhatatlan, amit Karin felől érzek, tökéletesen beleillik ebbe az összképbe. - Nincs semmi konkrétum. Szeretem, ha meglepetés ér, amire nem számítok. - vonom meg a vállam a romos épületek árnyékában. Tényleg nem tudnék megfelelően válaszolni a kérdésére, hiszen az a lényeg az egészben, hogy valami meghökkentőre vágyom, és nem olyanra, amin már ötvenszer átpörgött az agyam és váratlanul sem érne már. - Ha találtak is valamit a tóban, az már nincs ott. Sok minden nem derül ki a világ számára. - annyi titok és furcsaság létezik, amit egy átlagos ember, mint mi is vagyunk, soha életében nem fog megtudni. Talán így is van rendjén. Talán beleőrülnénk a sok mocsokba. Karin szavaira a vezetőnk hátranéz, kissé összébb húzza szemeit cinkosan, majd válaszul megvonja a vállát, ezzel jelezve, hogy nem tud semmit. És nem is érdekli. - Te sem leszel a kedvence... - pillantok le a kis Szöszi felé egy széles mosollyal. Engem valójában nagyon is érdekel, hogy mi állhat az egész furcsaság mögött, ami övezi ezt a túrát, de igyekszem nem túltolni ezt, hiszen Karin sajna nem úgy tűnik, mintha annyira nagyon vevő lenne az ilyesmire. A kórház megnyílik előttünk, s egyetlen ember kivételével mindegyikünk benyomul az épületbe. A vezetőnk egy újabb telefonhívást bonyolít le, legalábbis a mobilja ismét a fülén pihen, mikor hátra sandítok odabentről. - Biztosan sokszor járhatott már itt. - ennyit jegyzek meg csupán, viszont nem állok meg, hanem lépteim egyenesen vezetnek a felsőbb szintre nyíló lépcső felé. Ez a hely talán még romosabb, mint a többi, s láthatóan számtalan holmit kipakoltak már innen. Néhány rozoga kórházi ágy és öreg tolószék ugyan hánykolódik a folyosókon, de ezeket leszámítva egyelőre nem sok minden utal arra, hogy itt betegeket láttak el. Talán majd a fentebb a szobákban találunk valami érdekességet, ám ha nem, úgy nem is időznék itt sokat.
Egy aprót bólintok a költői kérdésnek hangzó megjegyzésre, majd figyelmesen hallgatom. Kikerekedett szemekkel hallgatom a beszámolóját, hogy néhány turista miket művel. - Felmásztak a kapura, hogy onnan fényképezzenek? - kérdezem, mert ez valahogy annyira nonszensz a számomra, hogy még elképzelni se nagyon tudom. Az udvarra bemászás tudtommal már inkább birtokháborítás, ami már büntetendő, de azt kinézem az emberekből. A szemetelés ezen formája is, de azt sajnos én is tapasztaltam már, hogy egyesek magánterületre szemetelnek. - Nem, ezeket biztosan nem - mondom mosolyogva. - Bár tény, hogy fényképezni én is szoktam, és tipikus házakat, utcákat is, de inkább olyan jelleggel, mint amiket mondjuk posztereken, naptárakban látunk, vagy háttérnek, de csak akkor, ha ott nincs idegen, vagy valaki a házban, udvaron, hogy véletlen felismerhető legyen bárki, bármi. Személyiségi jogok - fűzöm hozzá magyarázatként. - Oslo az egyik legdrágább városok közé tartozik világviszonylatban, így annyira nem jellemző. Vagy még én nem tapasztaltam. Ráadásul Norvégiában nagyon jó a közbiztonság, így ezek sem igazán jellemzőek, még a turisták részéről sem - elmélkedek. - Ha vannak is kritikus turisták, azok inkább elvétve tűnnek fel - válaszolok végül a kérdésére őt idézve. - Nagyon más világ, mint mondjuk New York - hasonlítom össze egy olyan várossal, amit mind a ketten ismerünk. - Értem - nyugtázom egy bólintással kísérve. De többet most nem is tudok én sem hozzáfűzni. Sok mindenre történhet, amire nem számítunk, és azt hittem, hogy azért most van valami elképzelése erre a váratlan dologra. - Valóban - értek egyet kicsit csalódottan. - Bár nem igazán tudom eldönteni, hogy jó lenne-e, ha mindenről tudnánk, ami körülöttünk folyik. Ha tudnánk, hogy léteznek olyan lények, amikről eddig mondjuk azt hittük, hogy csak a mesékben vagy a fantasztikus művekben vannak - gondolkozok hangosan, bár szívesen fogadom Angelo véleményét is. - Nos… nekem sem ő lesz a kedvenc túravezetőm - súgom elhúzott szájjal a férfinak. Nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy egy idegenvezető ennyire hallgatag, és majdhogynem mondhatni, felkészületlen legyen. A kórházba sem jön be velünk, pedig engem valahol érdekelt volna, hogy itt, abban az időben, miként ápolták a betegeket, sérülteket, de úgy tűnik, ismét magunkra lettünk hagyva. Arról nem is beszélve, hogy ő most elvileg dolgozik, és mégis többet foglalkozik a telefonjával, mint velünk, még akkor is, ha tényleg telefonál, és nem a netet bújja, mint mostanában a legtöbben. - De ettől még nekünk mesélhetne - jegyzem meg enyhén bosszankodva. Sem az alsó, sem a felső szinten nem volt semmi különös. Legalább is elsőre. Sok ajtó volt, és a legtöbb mögött kórterem volt, vagy olyan helyiség, ami vizsgáló vagy kezelő lehetett. Az egyik mögött viszont egy olyan helyiség van, amiben rengeteg polcos szekrény sorakozott, amolyan raktár lehetett. Többen is bementek, és kijöttek. A padló itt is nyikorgott, amit itt már szinte kezdünk természetesnek venni, hiszen a régi faburkolat már jócskán kiszáradt, és a lépéseink súlya alatt elmozdultak az egyes deszkák, amik hangot adnak ki. Azért nem volt hátrány, ha a lábunk alá néztünk, legalább is néha, mert voltak deszkák, amik hiányosak voltak már, vagy felhajlottak. Az egyik társunk majdnem hasra is esett egy ilyenben, de meg tudott kapaszkodni. - Bejössz? - kérdezem Angelot a nagy, zsúfoltnak tűnő raktár ajtaja előtt állva. Kíváncsi voltam mi lehet bent, hogy abban az időben milyen eszközökkel dolgoztak. Egészen nagy volt ez a helyiség, és az ajtóból nem is lehetett mindent látni. Fazekak, fémvödrök, vászon anyagból készült lepedők és egyéb huzatok, ruhák, amiket valószínűleg a betegeknek adtak, de lehet, hogy az orvosok, nővérek is hordták. A földön, több helyen, pedig fonott kosarak, amiknek az egy részében még volt is ilyen-olyan ruha. Hátul, a falnál pedig volt valami, amire kíváncsi voltam közelebbről is, így, ha Angelo is bejött, akkor közelebbről is szemügyre veszem. Egy bojlerre emlékeztető henger, ami görgős állványon áll. - Angelo! - szólok a férfinek, ha távolabb van tőlem. - Szerinted ez mi lehet? - kérdezem. Érzem, ahogy a lábaim alatt instabilan mozognak a deszkák, de különösebben már nem foglalkozok ezzel. Most attól nem kell tartanom, hogy a cipőm sarka beakad vagy beleragad az egyenetlen talaj réseibe, mert nem magas és vékony sarkú cipő van rajtam, hanem túrabakancs. Ha Angelo mellém lép, akkor is érzékelem a talaj mozgását, és baljóslatú recsegését, de mi történhet? Legfeljebb a deszka beszakad ott, ahol állunk, és néhány centivel lejjebb kerülünk. A tárgyat nézegetve, önkéntelenül léptem egyet Angelo felé, és lehet ezt nem kellett volna. Erős, baljóslatú, nyikorgó hang a közvetlen közelünkben, és már csak azt érzem, hogy a talaj eltűnik a lábam alól.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Igen, mert nálunk a kerítés, amire nem tudom hirtelen a megfelelő angol szót, az ilyen több, mint két méteres fal, amin nem lehetett átlátni, a kovácsoltvas kapun viszont igen. - néha vannak azért hiányosággok az angolban, de így körbeírva szerintem Karin is meg fogja érteni, hogy mire gondolok. New Yorkban, Manhattenben szerencsére nincs olyan gondom, hogy a turisták bekavarnak, hiszen egy hosszabb lakóépület közepén van az én ideiglenes lakásom, aminek nincs konkrét kertje, csak egy lépcső vezet fel az ajtóhoz, hátul pedig egy közös, zárt udvar van, ahol egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam. - Na és ti milyen házban éltek ott Osloban? - hirtelen luxuskörülményeket tudnék elképzelni a kis Szöszi köré, de lehet, hogy rosszul látom. Közben megérkezünk az öreg kórházhoz, amit még inkább megrágott az idő, mint a többi épületet. Lelki szemeim elé kerülnek azok az ősrégi, kopott, fekete és fehér képek, amiken különös orvosi műszerek és emberek néznek vissza rám. Egyelőre azonban kissé üresnek tűnik az egész hely, csak néhány ott hagyott régi bútor sejteti, hogy itt egykor betegekkel foglalkoztak. - Persze! - lépek be Karin után a felsőbb emeleten egy raktárhelyiségbe, amibe viszont végre mindent bezsúfoltak. Elkezdek nézelődni a műszerek között, párról lefújom az évek alatt felgyűlt porréteget, s leszedem a megfakult pókhálót, hogy a múlt egy darabkáját a saját kezembe foghassam. Karin kérdésére magam mögé pillantok, s pár pillanatig értetlenül fürkészem az említett tárgyat. - Biztos teát adagoltak benne. - felelem nevetve, hiszen fogalmam sincs, hogy néhány régi eszköznek mi lehetett a rendeltetése. Én már a modern világban nőttem fel, ahol sokkal egyszerűbb minden, mint régen lehetett. Ellépek a polcoktól, hogy alaposabb szemügyre vegyem azt a furcsa tárgyat, de csak óvatosan, hiszen a padló nagyon ingatag, szinte minden léc recseg a talpam alatt. Nem tűnik túlságosan biztonságosnak, de mi baj történhetne? - Ja, akartam kérdezni valamit... - pillantok oldalra Karin irányába, kinek váratlanul a lábai alatt megadja magát a padló, s ahelyett, hogy csak a lába szorulna be, fogalmam sincs hogyan, de teljesen eltűnik mellőlem, elnyeli a föld. - Bassza meg! - egyből ugrok is a lyuk szélére, aminek a másik oldala koromsötét. Mintha ott nem lennének koszos ablakok, amik legalább egy kis fényt engednek be. - Jól vagy?! Nem sérültél meg nagyon? - kérdem egyből, bár könnyen meglehet, hogy felhasította a bőrét a fa, vagy valami kellemetlen dologra esett. Én lehasalok a lyuk szélére, ami ugyan nem túl biztató, de talán elbír. - Fogd meg valahogy a kezem, kihúzlak! - kiáltom lefelé, miközben lenyújtom a karom, de ez talán már akkor halott ügy volt, mikor lefeküdtem, hiába oszlik el a súlyom. A padló most döntött úgy, hogy tovább nem hajlandó semmit sem megtartani, így reccsen egyet előre az egyik deszka, s ahogy hajol, érzem, hogy nincs már lehetőségem a visszaútra. - Vigyázz, jövök! - kiáltom el magam, s már csúszok is előre a sötétségbe, remélhetőleg úgy, hogy nem Karinon landolok, mert a közel száz kilómat egy ilyen törékeny lány nem hiszem, hogy túl vidáman fogadná. Már ha egyáltalán eszméleténél van...
Én sem tudom, hogy mi a megfelelő szó arra a kerítésre, amit Angelo leírt, de most már legalább el tudom képzelni. Majd ahogy leesik a jelenet, amit az előbb a férfi mondott, döbbenet ül ki az arcomra. - Én tényleg nem értem az embereket. Hogy lehet ennyire tiszteletlennek lenni - hajlik kérdezőbe a mondatom, mert én sem tudom, hogy ez-e a pontos kifejezés - a másik ember, annak a tulajdona és a magánszférája iránt? - fejezem be a kérdésemet. Lágyan mosolyodok el, ahogy az otthoni házunkra gondolok. - Mi egy kertesházban lakunk Oslo északkeleti részében, a völgyben. Kívül barnás-sárga faburkolatú ház szürkés tetővel, amolyan tipikus norvég ház, belül pedig modern berendezéssel. A kerítésünkön pedig sövény fut végig - írom körbe. Akarom is mondani, hogy mutatok képet, de közben mindkettőnk figyelmét elvonja az ősrégi kórház raktára. A berendezéseken sok por van, és jó néhányat pókháló is fed, így én nem nagyon nyúlok ezekhez. Nincs különösebb bajom a pókokkal, de kifejezetten utálom a hálójuk érintését a bőrömön, ahogy hozzám ragad. Fúj! Sosem szedem le kézzel, mindig valami „eszközt” használok, ha olyan helyen van, mint a lakás, vagy bárhol, ahol muszáj áthaladnom. - Még az is meglehet - nevetek vele én is, bár lehet, hogy egészen más funkciót szolgál. Ha a helyén lenne, akkor lehet, jobban lehetne következtetni a funkciójára, de itt… fogadjuk el, hogy teatároló. Az idegenvezetőnket nem kérdezhetjük, mert ő kint maradt. Még hallom Angelo hangját, de ahogy felé fordulnék, eltűnik a lábam alól a talaj. Pár pillanat ki is marad a történek után, mert csak az ijedtség marad meg, meg az, hogy esés közben valami kicsit eltérített a függőlegestől. Innentől viszont inkább csúszok, mint zuhanok, bár elég meredeken. Szerintem nem sokkal, mint egy emelettel lehetek lejjebb. A helyet, ahova estem, vak sötét uralja, így tapogatva keresem a határokat, és alig egy lépés után falat érzek a kezem alatt. Nem túl erősen megnyom a falat, mindössze azért, hogy stabilabban álljak, mert kicsit megütöttem a lábam, és nem akarom egyből a teljes súlyommal terhelni. A fal viszont elmozdul, mint egy ajtó, de közel sem eléggé, hogy átférjek rajta. Valami zajt hallok fentről, így arrébb állok, amit jól teszek, mert pillanatok múlva valaki csatlakozik hozzám. Feltételezem Angelo, de még mindig nem látok semmit. - Angelo? - kérdezem, bár nagyon más nem lehet, hiszen pillanatok teltek csak el mióta megindultam felelé, és akkor más nem volt a közelemben. - Jól vagy? - kérdezem, de nem merek mozdulni, mert csak annyit tudok, hogy nem rám esett, és nem akarom megütni, ahogy felé tapogatok. Félelmetesen sötét van, mert még az orromig sem nagyon látok. Mindössze felfelé van egy kis fény, de az nem jelent túl sok segítséget. - Az előtted lévő fallal óvatosan, mert inkább ajtó, ami mozog, de nem tudom, mi van mögötte - mondom jó előre, mielőtt nagyobb lendülettel nekitámaszkodik, és megint zuhanunk egy hatalmasat. Majd előveszem a műholdas telefonom, mert bár tudom, hogy nincs benne lámpa, a kijelzője adhat egy kis fényt, hogy megtaláljuk a rendes lámpákat, illetve, hogy kicsit több mindent lássunk a környezetünkből. Jelen pillanatban ez az egyetlen, ami kézközelben van, a táskám azon zsebében, amit könnyen elérek, és biztosan csak ezt hordom abban azon helyen. A gyenge fénynek köszönhetően már látni, hogy egy olyan helyen vagyunk, ami leginkább egy nagyon keskeny folyosóra emlékeztet, amit egyik oldalról egy függőleges fal, a másikról egy ferde, amin lecsúsztunk, határolja, ahol maximum egy testesebb ember fér el rendesen, ha nem oldalazva jár. - Most mit csináljunk? - kérdezem Angelot a táskámban keresve a lámpát.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Róma mindig is egy olyan hely volt, ami vonzotta nagyon a turistákat. A hülyébbeket is sajnos, akiknek nem számít semmi sem, csak az a lényeg, hogy millió dolgot osszanak meg magukról a neten, az már teljesen mindegy, hogy ezzel azoknak az életébe basznak bele, akik mondjuk épp ott élnek. - halk fújtatással zárom is le a témát, mielőtt még jobban felhúzom magam a sok nyomorult emlékének felidézésétől. Mindig is szerettem ugyan Rómában élni, de azért bőven akadt negatív oldala is ennek a nagy népszerűségnek. Bár a honvágyam jelenleg felülírja ezeket a negatív tölteteket, és még ezeket is félre tudnám rakni csak azért, hogy újra békében otthon lehessek. Erre tessék, itt bohóckodok egy rohadt kísértetvárosban... - És az időjárás is tipikusan fagyos? - mert hogy Norvégiáról nekem először a hűvösség jut eszembe, nem pedig a verőfényes napsütés. Talán még az ottani emberekre is valahol mélyen legbelül rátelepedik az a jeges légkör? Még mindig próbálgatom magamban találgatni, honnan eredhet Karin hűvössége, de minél többet töprengek ezen, úgy hiszem, egyre távolabb kerülök a megoldástól. Ám talán nem is az én tisztem az, hogy megfejtsem őt. Most pedig még inkább elterelődik minden figyelmem arról, hogy a kis Szöszi lelki világában vájkáljak, hiszen az öreg kórház magába kebelezi, mikor eltűnik mellőlem, s elnyeli őt a sötétség. A kis mentőakcióm sem lesz a legsikeresebb, hiszen én is utána csúszok a megrepedt padlón keresztül, s pillanatokon belül egy halk koppanás jelzi a földön, hogy megérkeztem. Persze, nem fetrengek ott sokáig, hanem egyből felpattanok a porból és mocsokból. - Én jól, de ezek szerint te is. - a hangjából ítélve legalábbis, bár, ha bármi komolyabb baja történt volna, akkor annak biztosan hangot adna, vagy épp eszméletlenül feküdne a padlón. Közben a dohos és áporodott szag itt még erősebb, mint a többi helyiségben, s talán némi rothadás aroma is vegyül a többi bűz közé. - Visszamászni nem érdemes, úgyhogy... - amint Karin előveszi a lámpáját, s fény kezd áradni belőle, egyből megvizsgálom a falat, ami inkább egy ősrégi ajtónak tűnik. És mivel nálam sokszor győzedelmeskedik az erő az ész helyett, így ahelyett, hogy megvizsgálnám alaposabban a folyosót, hátha van más kijárat innen, egy váratlan mozdulattal rárúgok egy erőset az ajtóra, ami nem is kell mondani, abban a pillanatban adja meg magát, s darabokban hullik a földre a másik oldalon. Még nagyobb, még mélyebb sötétség fogad minket odaát. - Hello! - kiáltom el magam, mintha várnék a válaszra, de tudom jól, hogy az nem fog érkezni. Inkább csak a hangterjedelemre vagyok kíváncsi, meddig ér el, s hallhatóan távoli visszhangot üt meg a szavam. Előkotrom gyorsan én is az elemlámpám, aminek erős fénye is nehezen jut át a bent levő fullasztó, szálló porrétegen. - Olyan, mint egy előadó. Ennyire fejlett lett volna régen ez az intézet? Azt hittem, hogy csak egy sima kórház volt, ahol ellátják a betegeket és ennyi. - állapítom meg elgondolkozva, s lépek egyet előre. Félkörben számtalan padot fektettek le, s alant, a terem közepén mintha egy asztal lenne, bár ezt most innen eléggé nehéz megállapítani... Közelebb kellene menni?
Szomorúan hallgatom Angelo beszámolóját, amit bizonyos turistákkal kapcsolatban mesél. - Bár én is a fiatalabb generációhoz tartozom, akkor sem tudom megérteni, hogy miért olyan jó mindent minden áron megosztani mindenkivel - mondom tanácstalanul. - Bár lehet, hogy csak azért csinálják, mert még sosem ütötték megérte a bokájukat - húzom el a számat egy kicsit, ahogy végig gondolom. - Ennek a sok, gondolkozás nélküli netes megosztásnak azért ócskán van veszély, akár önmagában is, de akár azzal is, ha valaki közben egyéb jogszabályt sért, mint itt a magánlaksértéssel - teszem még hozzá csendesebben a végére. Látom rajta, hogy frusztrálja a téma, és bár tudom, hogy nálunk, Norvégiában mások a jogszabályok, mint mondjuk itt, vagy a legtöbb országban, szerintem simán feljelenthették volna őket magánlaksértéssel, vagy magántulajdon rongálásával, vagy valami ehhez hasonlóval. De tényleg nem akarom én sem tovább boncolgatni a támét. - Nos, én annyira nem mondanám fagyosnak, bár Olaszországhoz képest valóban az - mosolyodok el. - Nyáron gyakran meghaladja a húsz fokot a hőmérséklet, bár nem sokkal, és télen sem szokott átlagosan mínusz hét foknál hidegebb lenni, de jó sok hó szokott lenni - mosolyodok el az emlékek hatására. - De ez Oslo, ami azért elég délen van, így északabbra azért jóval hidegebb van. És hozzánk tartozik még Svlabard is, ami a legészakabbi rész, ahol a jegesmedvék is élnek, ahol azért jóval hidegebb van, és én azt tapasztaltam, hogy néha az emberek fejében kicsit összecsúsznak ezek a dolgok, vagy, hogy is mondjam. Ez kicsit olyan, mint, hogy Olaszországról szinte mindenkinek a meleg és a tengerpart jut az eszébe, pedig síparadicsom is van - vonok párhuzamot a két ország között. - De az, hogy kinek mi a fagyos az nagyon változó. Mivel Te Olaszországból származol, így lehet, hogy Te még nyáron is inkább azért éreznéd, hogy hideg van, de ez sem feltétlen biztos. A hőérzet fura dolog, de, ha azt tervezed, hogy ellátogatsz Norvégiába, akkor érdemes inkább több ruhát vinned, hogy inkább legyen mit levenni, minthogy ne legyen, mint felvenni - teszek neki egy elméleti javaslatot. Nekem nyáron nagyon meleg van New Yorkban is, de volt már arra példa, hogy itt télen annyira fújt a szél, bár elvileg nem volt nagyon hideg, hogy visszaérve a koliszobába, a hősugárzó mellé telepedtem, és ott sem érzetem egy jó darabig, hogy melegem lenne. A kórház bejárásánál, úgy tűnik, valahogy mind a ketten megúsztuk a valahány szinttel lejjebb lévő landolást. Az, hogy szereztünk esetleg néhány zúzódást meg pár kék-zöld foltot, az nagyon elenyészőnek tűnik ahhoz képest, hogy milyen bajunk is lehetett volna. - Igen, úgy tűnik, szerencsésen megúsztuk mind a ketten - állapítom meg most már mosolyogva, amit ő nem láthat, de hallhat a hangomból. Angelo gyorsan dönt a következőkről, nekem pedig még esélyem sincs szólni egy szót sem. Szerencsére nem karral vagy vállal löki be az ajtót, mert féltem, hogy a lendület esetleg túl nagy lesz, amitől előre zuhan, és az ajtó mögött nem egy terem van, hanem ismét valami szintkülönbség. Kétszer nem hiszem, hogy szerencsénk lett volna. - Ha valaki visszaválaszol, sikítok - figyelmeztetem a kiáltása után félig viccesen, félig komolyan. Most komolyan megjelennek előttem a horrorfilmek, és azok minden lehetséges kimenetelei. Még az is eszembe jut, hogy valahonnan a vállamra, vállunkra dől egy csontváz. A gondolatra pedig végig fut a hátamon a hideg. - Passz! - mondom, ahogy én is igyekszek jobban szemügyre venni a helyet. - Azért óvatosan, mert ezek után nem tudhatjuk, mi van még itt. És nem szeretnék még lejjebb zuhanni - utalok a padló kétes állapotára. - Ha mai lenne a hely, akkor talán elképzelhetőnek tartanám, hogy ez egy, amolyan szimulációs helyiség, ahol azt nézik, hogy a bányászok következő generációja, vagy, hogy is mondjam, kibírja-e azt a körülményt, ami odalent van. De így… - gondolkozok el. - Nem emlékszel esetleg, hogy mikori ez a hely? - és hangosan kimondva jövök rá, hogy nem biztos, hogy értelmesre sikerült a kérdésem. - Vagyis mikor volt lakott utoljára ez a város? - pontosítok kicsit a dolgon.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
- Ezek szerint nem vagy “insta-modell”, aki napi harminc képet oszt meg a külvilággal? - ironikusan kérdezem ugyan, azonban nem tudnám elképzelni Karinról, amint azt lesi a telefonján, hány lájkot kap a feltöltött képe. Aztán meglehet, hogy rosszul gondolom, és amilyen visszahúzódónak és normálisnak tűnik, annál inkább kell neki a világ visszaigazolása lájkok formájában. - Egyrészt igen, bár ezeknek eléggé kevés következménye lesz rendőrségi szempontból, mert amennyi képet feltöltenek az emberek, nem lehet mindegyiket egytől egyig ellenőrizni, hogy vajon tilosban járhat-e az illető. A másik meg az, hogy kurva sok a beteg ember, és ha te meg a neten éled az életed, akkor egy nyitott könyv vagy mindenki számára. Ami addig ugyan biztonságos, amíg csak néznek a másik oldalról, de ha valaki már személyesen is látni akar... Na, ott lehetnek bajok. A húgomnak is mondtam, hogy ne rakjon fel magáról minden szart, mert nagyon pórul fog járni, viszont szerencsére ő leszarja az ilyen hülye oldalakat. - osztom meg gondolataimat a kis Szöszivel még a kórház folyosóit járva. Hangulatos hely, de nem akkora eresztés, mint vártam. - Jártál már Svlabardon a jegesmedvék között? Na és milyen gyakran mész síelni? - én még nem igazán voltam túrán semmiféle jeges birodalomban, de azért kíváncsi lennék, hogy állnám meg a helyem egy fagyott vidéken. Lássuk be, itt a napsütötte vidéken azért minden könnyebb, mint ott. A kissé unalmasnak tűnő öreg kórház egy pillantás alatt megtelítődik izgalommal, mikor mindketten kikötünk egy alsóbb szinten, ami eléggé zártnak tűnik a többihez képest, s nem is emlékszem, hogy ide egyáltalán honnan nyílt ajtó. - Akkor remélem, hogy valaki válaszol, mert szívesen meghallgatnám, ahogy sikítasz. - röhögök fel jólesően, s lassan megindulok előre. Figyelek a lépteimre, s ahol nagyobb nyikorgást hallok, oda inkább nem nehezedek rá, bár ez az előadónak tűnő helyiség sokkal masszívabbnak tűnik, mint az épület többi része. - Talán a nyolcvanas években tűnt el mindenki innen. Nem emlékszek már. - pedig aztán mondta a túravezetőnk, de hát természetesen nem figyeltem rá. Lesétálok közben a széles lépcsőn a padok között, s megállapodok odalent középen az ágy és az asztal mellett, melyen számtalan régi, poros, koszos és rozsdás eszköz pihen. Fel is emelek onnan egy hosszabb tárgyat, amiről rögtön eszembe jut valami. - Lobotómia? - lengetem meg Karin felé az eszközt, aztán tovább lépek oldalra, ahol meglepő módon eléggé “modern” dolgokat sikerül felfedeznem a sarokban. - Ezt nézd. Ezek szerintem nem épp régiek. - mutatok a földön heverő tűkre és egyéb eszközökre, amik egy remek kis drogmámoros naphoz lehettek szükségesek, illetve az üvegekre, amik nem éppen ősrégi címkével rendelkeznek. - Biztos jól sikerült az egyik túra... - forgatom meg szemeim. Nem mintha én nem próbáltam volna ki jó pár cuccot, de azért tudom, hogy minek hol a helye. Márpedig az ilyeneknek nem éppen egy túrán. - Viszont ezek szerint ezek is bejutottak valahol. Talán arra? - mutatok a terem alját hátulról fedő sötét függöny felé, hiszen sehol máshol nem látok más ajtót azon kívül, ahol bejöttünk. Nekem már amúgy sincs kedvem tovább itt kutakodni, mert illúzióromboló, hogy a jelen így beette magát a múltba.
- Nem. Nem is lenne rá időm - válaszolok mosolyogva. - Bár tény, hogy fenn vagyok néhány közösségi oldalon, de az leginkább a család, az otthoni barátok miatt van, meg ezeken a helyeken osztjuk meg egymással a leghatékonyabban a sulis infókat. De azt, hogy miért kell az életünk minden egyes lépését megosztani vadidegenekkel, azt nem tudom. Még családon belül is szükség van magánszférára, még akkor is, ha egyébként nem titkolóztok egymás előtt, és ugyan ez áll a barátokra is. Legalább is én így gondolom, de szólj, ha tévedek - mondom kedvesen, esélyt adva neki arra, hogy megossza velem a véleményét. - A következményt én úgy értettem, hogy az… - és tartok egy kis szünetet, mert nem találom a megfelelő szót - a sértett tesz konkrét feljelentést. A sok „okos” - és érezhető az irónia a hangomban - pedig úgy is lebuktatja saját magát a saját oldalán, tehát a rendőröknek nem is lehet feltétlen olyan túl nehéz ezt kinyomozni. De a második résszel teljesen egyet értek. A való életben is bármikor bárhol összefuthatunk beteg emberekkel, és nem kell ezt a kockázatot szándékosan növelni, csak azért, mert sok olyan, aki fel sem fogja ezt a veszélyt, nagyon menőnek érzi. És örülök, hogy a húgod is mellőzi ezeket az oldalakat - teszem hozzá mosolyogva. - Meg annak is, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem, ezek szerint még jó néhányan - szélesedik ki egy kicsit jobban a mosolyom. - Igen, néhányszor már járunk ott a családdal, de kizárólag tapasztalt, ottani túrvezetővel, mert egyébként kész életveszély. És most nem csak a medvékre gondolok, hanem a gleccserekre is. Gyönyörű, de veszélyes - teszem hozzá jobban belegondolva a Svalbardi kirándulásokra. - Egy ilyen vezetővel - halkítom le egészen a hangomat, hogy csak Angelo hallja - soha nem mennék oda. Norvégiában ez majdnem olyan, mintha azt kérdezné valaki egy mediterrán helyen a tengerpart közelében élőtől, hogy milyen gyakran megy le a tengerhez[/color] - mosolyok kedvesen a második kérdésére válaszolva. - Otthon van vagy huszonhárom síterep, és mondhatni, nálunk mindenki már gyerekkorban tud síelni és/vagy snowboardozni. Tudom, hogy ez a legtöbb embernek nagyon fura és szokatlan, mert sokaknak ez a sport olyan… kuriózum, amihez ritkán jut hozzá, de nálunk mondhatni, mindennapos. Viszont mióta itt vagyok, azóta évente egyszer-kétszer van rá lehetőségem - válaszolok arra is, hogy az Államokban ez a szokásom hogyan változott meg a körülmények miatt. Persze a válaszom alatt semmi lenézést nem érezhet felőlem, mert nincs bennem. A külföldiek számára ez valóban nagyon fura, hogy nekünk ennyire szerves része az életünknek a síelés. A könnyed beszélgetésünk viszont egyik pillanatról a másikra megszakad, amikor lezuhanunk, pontosabban lecsúszunk néhány szintet a majdhogynem romos épületben. - Nos… - hagyok egy kis hatásszünetet a megjegyzésére már odalent - azt valószínűleg a füled bánná - vigyorgok vissza gonoszan. Közben én is Angelo nyomába szegődök, de csak óvatosan, mert nem akarok megint lezuhanni, és azt sem akarom az előttem lévő férfi így járjon. A válaszára összeráncolom a szemöldökömet. - Az csak pár évtized - lepődök meg. - Ilyen gyorsan ennyire leromlott volna minden, és ennyire megfejthetetlen lenne az itt élt emberek élete? - adok hangot a gondolataimnak. Persze simán lehet, hogy Angelo nem az ezerkilencszáznyolcvanas évekre gondol, vagy valami tényleg nagyon nincs itt rendjén. - Még viccnek is rossz lenne - és elkapom a fejemet. Még gondolni sem akarok a dologra, hogy ezt valaha gyógymódnak tekintették, és a feltalálója Nobel-díjat kapott érte. - De azt miért titkolták volna, amikor még néhány évtizede is bevett eljárás volt? - teszem fel az inkább költőinek szánt kérdést, azt pedig, hogy „orvosi” képtelen vagyok az „eljárás” szó elé biggyeszteni. - Legyél óvatos, mert a végén még összeszedünk valami halálos kórt - nézek én is oda, ahová mutat. - Tényleg nem tűnnek túl réginek - nézem meg jobban, de még a túrabakancsommal sem érek hozzá. Sem vérmérgezést, sem hepatitist, sem más vérrel terjedő betegséget nem akarok összeszedni. - Csak azt nem tudom, hogy kinek jut eszébe ilyen helyre jönni, hogy belője magát. Mármint, hogy ennyire messzire a civilizációtól - pontosítok, mert egy ilyen hely lakott településen érthető lenne, de itt? Az értetlenségemet viszont kezdi átszőni egyfajta félelem is. - Nos, lehetséges, de… legyél nagyon óvatos. Kérlek! - kérem tisztán csengő aggodalommal a hangomban. Bár hangokat nem hallottunk a sajátunkon kívül, elképesztően csendben is meg lehet húzódni egy-egy rejtekhelyen.
"It is only through mystery and madness That the soul is revealed."
Tényleg nem lőttem messze a valóságtól, az eddigiek alapján Karin nem olyan lánynak tűnt, aki a közösségi oldalakon élné az életét. Már csak onnan is kiderül ez, hogy eddig a telefonját se igazán láttam a kezében, maximum pár emlékkép erejéig. - Az embereknek manapság nagyon sok visszaigazolás kell másoktól a neten. Ez teszi őket boldoggá. Amit én személy szerint nem értek, hogy miért, de szerintem már az emberek többségének ez egy alapvető boldogságforrás. Egy egyszerű lájk. - ebből is látszik, mennyire leegyszerűsödött a világunk. Ami ugyan nem rossz abból a szempontból, hogy nem kell elmennünk vadászni, nem kell azon görcsölnünk, hogy túléli-e az elvetett növény, vagy hogy éppen akad-e hal a hálóba. Csak lemegyünk a boltba, és megkapunk mindent. Azonban ez a rohamos növekvő elbutulás kiöl minden olyat az emberből, amit odakint szerezhet meg, nem pedig a telefonjában. - És melyik vidék a szebb szerinted? Ez az erdős, meleg, vagy az a jégbirodalom? Egyszer mondjuk én is elmennék egy ilyen durva kis téli túrára. Kíváncsi lennék, hogyan bírom, és hogy mennyire élvezném. - mindenben szeretem meglátni a kihívást, bár tény, hogy a hideget nem annyira szeretem, de ha egyszer talán meglátom benne a szépet, lehet, hogy teljesen megváltozik a véleményem. Egyszer megeshet, hogy ez is kiderül a jövőben. A kórházi látogatásunk vesz némi fordulatot, mikor akaratunkon kívül kilyukadunk egy alsóbb szinten, ami sokkal furább, mint az épület többi szeglete. - Őszintén szólva már fogalmam sincs, mit gondoljak. Amúgy is furcsa, hogy csak így hirtelen eltűnt innen mindenki. Mármint számos épületnél látszik, hogy ki sem lett pakolva semmi, ott rohadnak a bútorok, tányérok, meg minden, mintha egyik pillanatról a másikra el kellett volna menniük. - osztom meg gondolataimat, miközben próbálok áthatolni a terem porlepte sötétségén, s próbálok nem mélyeket lélegezni ebből a dohos, erősen penészes légkörből, ami már kezd kicsit fullasztó lenni. - Szerinted mi történhetett itt? - érdeklődöm Karin gondolatai után. - Talán azért titkolták, mert nem voltak túlságosan profik? Vagy mindenféle kísérletet végeztek itt az isten háta mögött elrejtve? - találgatok, de fogalmam sincs, milyen valóság állhatott a múltban emögött a hely mögött. Szokatlan az egész, ez a biztos. Főleg, hogy eléggé modern eszközöket is találunk az egyik sarokban, amik egyáltalán nem tűnnek réginek. - Talán egy túracsoport tagjai gondolták úgy, hogy itt poénos lenne, ha belőnék magukat. - ám ahogy már semmiben, ebben sem vagyok biztos. Jobb lesz inkább, ha elhúzunk innen, mert ez az egész egyre inkább rontja a kórház összképét, s lassan el fogom veszíteni az érdeklődésem. - Mi ez a rohadt büdös... - takarom el orrom, mikor közelebb lépek a vastag függönyhöz. - Valami tuti idedöglött baszki. - elhúzom a vastag szövetet, ami olyan hatást kelt, mint egy színpad mögötti függöny. Ami azonban mögötte van, erős fintort csal az arcomra. - Ezt nézd... - mutatok pár állattetemre, melyek erősen hiányosak. A fejük ugyanis nincs meg. - Na húzzunk innen, mielőtt még mást is találunk... - mutatok egy öreg, ám vaskos ajtó felé a sötétben, melyet lámpámmal világítok meg. Kellemetlen érzésekkel a gyomromban lépek oda, s mivel nincs bezárva, csak beragadva, így némi erőkifejtés után betolom azt. Az alsóbb szinten egy raktárszobában lyukadunk ki, valahol egy széles szekrény mögött, ami mögött épp hogy csak át tudom préselni magam. Pedig jártam itt, de a terem bejárata fel sem tűnt akkor. Az én lépteim egyenesen kivezetnek a kórházból, s remélem Karin sem akar tovább itt időzni. Kiábrándító az egész. Odakint egyből rágyújtok egy cigarettára, s leülök a repedezett lépcsősor egyik fokára, amíg várjuk a többieket.
Figyelmesen hallgatom, amit Angelo mond a közösségi oldal-függőkről, de túl sok okosat nem tudok hozzáfűzni. - Én a magam részéről ezt valahol félelmetesnek tartom. Hogy ennyire felszínes lett a világ, hogy az emberek nem kapják meg a közvetlen környezetüktől azt a figyelmet, elismerést, törődést, amire szükségük lenne, és sokszor teljesen vadidegenektől kell a szükséges érzelmi visszacsatolásokat megkapniuk - mondom kicsit elborzadva a dologtól. - Én nagyon messze állok a hálózatkutatóktól, de, ha jobban belegondolok, akkor az ide vezető útra már jó pár évtizede ráléptünk, amikor széles körben elterjedtek a számítógépek és a net. És most nem azt akarom mondani, hogy nem hasznosak, de valahogy az emberek ezek mellett elfelejtenek logikusan gondolkodni, és mostanra a sok okos-kütyü, valóban okosabb, mint sok felhasználó. És lehet, hogy mivel butulunk, így az ennyire… „egyszerű”? - mondom kérdő hangsúllyal, mert nem biztos, hogy jól fejezem ki magam - örömök elegendőek. Mintha furcsán visszafejlődnénk - fejezem be a gondolatot hangosan. - És ezek a gépek beszippantanak minket, és nincs időnk a mellettünk álló, élő emberre személyesen beszélni, végül meg már képességünk sem, hogy rendesen beszéljünk. Rosszul gondolkozok, esetleg nagyon elkanyarodtam a témától? - érdeklődök bizonytalanul, mert most visszagondolva, gőzöm sincs, hogyan jutottam, esetleg jutottunk el ide a beszélgetésünkben. Néha csaponganak a gondolataim, és van, hogy nagyon mellé lövök a dolgoknak, és mire eljutok a gondolat végére, mintha éppen ellenkezőleg indultam volna el, annyira messzire kerülök a kiindulási ponttól. - Nos, én mind a kettőt szépnek látom a maga módján. Nálunk azért rengeteg erdő van, és azért annyira nem sokkal hűvösebb ott sem az idő mindig, mint most itt. Persze másabb, de én ugyan úgy élvezek egy itteni túrát, mint egy otthonit. Ott fenn, annyira északon, viszont nagyon más minden. Ott közvetlen közelségben van a természet még a településeken is. Onnan kilépve viszont tényleg a természet az úr, minden szépségével és veszélyével együtt. Longyearbyen Svalbardi legnagyobb település, és az itteni viszonyokhoz képest „csak” kétezernégyszáz fő lakja, ahol a rénszarvasok az utcákon sétálnak, akiket szomszédnak tekintenek, a házak ablakaiból pedig látni lehet a fjordokban úszkáló bálnákat. Viszont, kilépve a városból kötelező a fegyverhasználat, és a diákoknak kötelező megtanulniuk a lőfegyverhasználatot. A várostól távol pedig… nos, az egyszerre lenyűgöző és életveszélyes. Mondhatni az érintetlen természet, ahol néha mindent a hó és a jég borít, vagy zuzmóval és mohával borított sziklák találhatóak. Én azt hiszem, hogy ettől jobban nem tudom leírni, de azt még elmondom, hogy az nem a magányos, „egyedül felfedezem az ismeretlen” túrák helye - teszem még hozzá kedvesen. Ha itt vagánykodik jó eséllyel, ép bőrrel megússza, vagy nagy sansszal túléli, de ott… Ott még a talaj is életveszélyes, jeges csúszdákat rejt a tengerbe a gleccserek miatt. Tapasztalatlan ember kísérő nélkül viszont szinte biztos, hogy meghal.
Ezen a lenti helyen a levegő egészségtelen, pedig néha nagy szükségét érezném egy-egy mélyebb légvételnek, de nem akarom megkockáztatni ezt, bár lehet, nincs jelentősége. - Részben, mint egy múzeum, de, ha az lenne, akkor jobban kellene őrizniük, védeniük, és nem szélnek ereszteni minket, hogy „csináljatok, amit akartok” - fűzöm hozzá a meglátásomat. - A Déli-Sarkon van egy múzeum, ami a legelső felfedezők bázisából lett, ott is minden ugyan úgy van hagyva, ahogy eredetileg hagyták, de oda a legnagyobb elővigyázatossággal lehet csak bemenni, és semmihez sem szabad hozzáérni, hogy megőrizhessék azt a jövőnek - emlékszek vissza egy dokumentumfilm egyik részletére. - Ez itt egy vicc[/color] - mondom csalódottan. - Lehet, érdemes lenne néhány képet készíteni, és megérdeklődni, hogy mi is folyt, folyik itt - mondom ki hangosan azt, amit lehet nem kellett volna. - Vagy lehet ezzel, olyanba tenyerelnénk, ami miatt emberek tűnnek el nyomtalanul? - teszem hozzá negatívan a kérdést. Remélem Angelo a negatív lelombozottságomat nem veszi magára, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy Ő az egyetlen pozitív történés ezen a kiránduláson. Ha Ő nem lenne, lehet már régen visszafordultam volna, vagy elszakadva a többiektől egyedi útvonalat kerestem volna. - De, hogy válaszoljak is a kérdésedre, szerinem itt bármi megtörténhetett, és nem hiszem, hogy mi erre egyedül rájöhetnénk - jegyzem meg csendesen. - Mint fénypont a túrán? - kérdezem inkább szarkasztikusan, mint komolyan, ezzel utalva arra, hogy nem a legjobb túráim között van a mostani. - Ha Te nem lennél itt, akkor lehet, azt mondanám, hogy megbántam, hogy eljöttem - csúszik ki a számon a dolog, ahogy végig nézek a helyiségen. Volt valami kellemetlen szag az igaz, de én arrébb állok, mint Angelo, és engem még nem csapott meg a szag, amit ő érez. - Csak ne emberi tetem legyen… csak ne emberi tetem legyen… - mantrázom halkan, bár szerintem Angalo így is hallja. Na, nem mintha nem hallhatná meg. - Fúj! - pillantok oda, ahogy mellé lépek, de egyből el is kapom a fejem, és nem csak a szagra, amit, már én is érzek, hanem a látványra is. - Ez nem lehet természetes dolog, és nem is egy másik állat műve - állapítom meg. Már éppen mondanám, hogy menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet, de a mellettem álló férfi megelőz, így csak ennyit mondok: - Helyes! Ha Angelo hagyja és van lehetőségem, akkor én is segítek neki kinyitni a beragadt ajtót. A helyiség ismerős, de most ezzel nagyon nincs kedvem foglalkozni, csak ki akarok jutni. A táskáinkkal együtt viszont ki sem tudjuk préselni magunkat, így azokat külön kell átrángatnunk a keskeny résen. Miután ez megvolt, én szorosan Angelo mellett/mögött haladok. Kint Angelo egyből a cigiért nyúl, és most nem tudom hibáztatni érte. Ha cigiznék, én is ezt tenném. - Ez a hely nem normális - fakadok ki. - Lehet, hogy igaza volt annak a fura párnak, és itt tényleg van valami… természetfölötti, vagy annak álcázott abnormalitás? - kérdezem frusztráltan, bár nem hiszem, hogy érdemben válaszolni tudna a velem lévő férfi.
Kezdőlap
