- Én egyet értek veled, de erre már annyi válasz hallottam… bár a legtöbb két-három dolog körül forgott. Az egyik, hogy nem fogták fel a dolgot, és mondhatni családi hagyomány volt. A másik a vallási ok, hogy a gyerek mindig áldás, meg Isten tiltja a védekezést, az már változó, hogy mikor milyen szinten. A harmadik meg valahol ezeknek a keveréke, hogy megcsinálni jó, de utána vagy nincs pénz elvetetni vagy isten tiltja vagy annyira hülye, hogy fel sem fogja, vagy azt hogy mivel jár a gyerek vagy már azt sem, hogy terhes - mondom lesajnálóan. - Bár az utóbbit csak pletyka szinten hallottam, és nem igazán tudom, hogy ez miként lehetséges - húzom el a számat, és persze most nem arra gondolok, hogy egy-két hónapig nem tűnik fel neki, hanem sokkal tovább. - Meg ott vannak azok a fejlődő országok, ahol egyszerűen nincs is lehetőség a védekezésre - mondom fintorral, mert el sem akarom képzelni, hogy milyen lehet ez. Egy ilyen helyen lehet nekem már két gyerekem is lenne, ami még viccnek is rossz. Szeretem a gyerekeket, de egy sajátra még nem vagyok kész. Nagyon nem.
- Érintőlegesen, de ez leginkább a környezetvédelem feladata - mosolyodok el kedvesen. - Mi leginkább a légkör fizikai, kémiai összetételét, a rétegeket, az abban végbemenő változásokat vizsgáljuk, például, hogy hogyan alakulnak ki a ciklonok, viharok, forgószelek. De tanulunk más bolygók légköréről is - vázolom fel nagyvonalakban az általam tanult dolgokat. - A környezetvédelem foglalkozik leginkább a levegőtisztaság-védelemmel, illetve próbálna valamilyen megoldást találni, hogy visszafordítsák a káros hatásokat. A baj, már amennyire hallottam, hogy ez nagyon nem áll a legnagyobb szennyezők érdekében - húzom el a számat. A suliban a környezetisek arról szoktak beszélni, hogy a környezetvédelem csak akkor létezik, ha olyan ember kérdezi, akinek azt kell válaszolni, egyébként nem létezik. Azért ez elég kiábrándító lehet nekik, hogy már a suliban megtanulják, hogy lényegében „szépségtapaszok”. Mi legalább arra próbálunk meg válaszokat találni, hogy milyen folyamatok zajlanak, hogy azokat hogyan lehet előre jelezni minél korábban, esetleg milyen védekezéseket lehet ellenük tenni.
- Arra akartam rákérdezni, cserébe a „segítesz megjavítani az elektromos játékszeremet” felhívásra, hogy Neked vannak-e hasonlóak, de nem akartad venni a lapot - vonom meg a vállamat hanyagul, nemtörődöm módon.
Nyitom a számat, de túl hirtelen akarom mondani szót, és nem jön a nyelvemre a megfelelő szó, angolul meg pláne, így kicsit át kell gondolnom a mondandómat. - Ez a dolog, ami „egyes férfiakba bele van kódolva” - teszem kézzel is idézőjelbe - az önteltség, a felelőtlenség és a magamutogatás, hogy „én még erre is képes vagyok” - idézőjelezek ismét. [color=#eeeeee]- Hatalmas különbség van ugyanis a között, hogy valaki megvédi önmagát, a szeretteit, ha támadás éri, és a között, hogy vagánykodás miatt, szándékosan sodorja életveszélybe magát. A második általában a kamaszok jellemvonása - tájékoztatom mellékesen -, és én azt hittem, Te már ezt kinőtted - mondom kisebb csalódottsággal az arcomon. Ezt a keresem a „veszélyt” a gólyákon szoktam látni, a végzősök már „nyugodtabbak”.
- Egy karperec acélból, mert most egy nemzeti parkban vagyunk, ahol még mindig illegális medvére vadászni - tájékoztatom vigyorogva, amikor meglátom a szállót hirdető tábla egyik sarkában a nemzeti park logóját.
Amikor szálláson már vesszük felfelé a kulcsokat, Angelo tesz egy olyan állítást, ami egyből lefáraszt, és a kezembe temetett arccal nevetem el magamat. - Szerintem, aki a négy fal között akar lenni, az már eleve el sem jön idáig - jegyzem meg egy másik mondatára. - Ha minden igaz, akkor csak reggelig kell kibírnunk itt - bíztatom, hogy azért egy éjszakát talán ki lehet bírni itt is. A szobát elnézve viszont, lehet, én mégsem fogok túl sokat a szobában maradni, mert elképesztően rossz érzés fog el.
- Ööö… - fogom még mindig a nyitott ajtó kilincsét, ahonnan be lehet látni lényegében az egész szobát. - Én lehet, inkább nem alszom ma, és ki sem pakolok - nézek a férfi szobájának az irányába, ahol ő már „eltűnt”. A szobám lepukkant, büdös, és az ágyba még hálózsákban sem szívesen feküdnék. A padlón pedig sötét foltok éktelenkednek, amiért nem a rongyos szőnyeg vagy a fapadló mintázata a felelős.
Mivel Angelo t a saját szobájában van, én kint várom meg a hátizsákommal a földön, a lábam mellett, pont, mintha indulásra készem állnék. Mondatára végigfut a hátamon a hideg oda-vissza többször is. - Mivel az enyémnek is, így mit szólnál, ha itt az előtérben aludnánk? - vigyorgok rá, de ez inkább kényszeredetten, mint őszintén, és egyértelműen kivehető, hogy leplezni próbálnám az érzéseimet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Az az idősebb pasi nem azt mondta, hogy mesél nekünk? Mit szólnál, ha megkeresnénk, és kint - intek a házon kívülre - és tábortűz mellett kifaggatnánk? - kérdezem, és minden mozdulatomon érződik, hogy mehetnékem van. Hogy el akarok innen tűnni.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Nem biztos, hogy nem gondolnak - gondolkozok el egy kicsit. - Nálunk, a suliban dolgozik egy nő, aki egy-két éve még úgy számolt, hogy volt egy nagyobb gyereke az előző férjétől, a mostanitól meg hármat akart, de azért négy gyerek gondozásához neki háztartásbelinek kellett volna lennie. Az új férj, pedig egyszer csak besokallt a három gyerektől, meg, hogy a nő rengeteg pénzt elvert, de a gyerekeket állandóan a nagyszülőkre hagyta, mert nem ért rá velük foglalkozni. Most a férj lelépett, és ott maradt három gyerekkel, így visszajött dolgozni. Gondolt a jövőre, mert azt tervezte, hogy a családtámogatásokból meg a férj keresetéből fognak megélni. Szóval lehet, én inkább úgy fogalmaznék, hogy hibás gondolkodásmód - mondom bizonytalanul. - De javíts ki, ha tévedek - adom meg neki a lehetőséget. Nem láthatjuk mindenben egyformán a dolgokat.
- Ettől jobban most nem tudom megkérdezni, de a lényeget hátha át tudom adni - vezetem fel a kérdésemet. - Ha mentél volna egyetemre, akkor milyen szakot választottál volna? - érdeklődök. Rengeteg szakterület van a műszakin belül is, így az, hogy őt melyik érdekli, az már fogósabb kérdés, és engem leginkább ez érdekel. Nálam ez most a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés-féle, amit hallottam már harmincon felüli, levelezősnek is feltenni, amit általában mindenki ért. A „Minek tanulsz?” kérdésnek néha van egy negatív felhangja, ami miatt nem feltétlen szeretik használni az emberek.
- Igen, egy manhattani kávézóban, bébi csőszködök, meg kutyát sétáltatok, bár néha nevelek gazdival együtt - mosolyodok el szélesen. - Bár ez mind péntek és hétvége, mert hétköznap erre nekem a suli mellett nincs kapacitásom - húzom el a számat. New York városában sokkal jobbak a munkalehetőségek és a fizetés, mint a sulim közelében, úgy, hogy még ingázok is. Ráadásul mivel diákmunkában foglalkoztatnak, másabb a munkabeosztásom, így lazábban tudom alakítani az időt, hiszen például a kávézóban sem állandó, hanem beugró jelleggel számítanak rám. A gyerekfelvigyázás az, ami neccesebb, mert a szülők szeretik az állandóságot a gyerek mellett, de megértik, ha valamiért nem érek rá, és megpróbálják valahogy máshogy megoldani, persze, ha ez nem rendszeres.
Már majdnem rávágnám, hogy ízlések és pofonok, de utána elárulja, hogy csak viccelt. - Na, tessék! - mondom döbbenten. - Te vagy a már nem is tudom hányadik férfi, akinek nem jönnek be a plasztikázott nők. És most félre ne értsd, de Neked van olyan haverod, akinek azok jönnek be? - kérdezem kíváncsian. Találkoztam már plasztikázott nővel, és eddig mind azt mondta, hogy azért csinálja, hogy tetsszen a férfiaknak, erre én még nem hallottam olyan, hogy ez bejött volna nekik. Volt egy, akit értettem, mert nyúlszájjal született, és neki kellett, egy meg baleset miatt kényszerült rá, de ez nagyon más. Van, hogy orvosi, meg olyan esztétikai okok miatt kell, hogy ne úgy nézzenek rá, mint egy torzszülöttre, de sajnos ez a ritka.
Nem akarom kihúzni nála a gyufát, így nem feszegetem tovább ezt a témát. Adrenalin-függő, vagy ahhoz közelít. Elég sok férfiban megvan ez, vagy legalább is jóval többen, mint ahány nőben. És nagy átlagban ezekkel a sikeres tettekkel szeretnek is eldicsekedni.
- Köszi, de van hálózsákom, nem ez az ok, hogy nem akarok bemenni, és ott aludni - borzongok meg a szobámra visszagondolva. Hasonló szagok utoljára otthon a hűtőnkből terjengtek, amikor valaki megfelejtkezett egy darab alufóliába tekert füstölt haldarabról, és hetekig ott kerülgettük, majd már szaglani kezdett. De azt a kidobása, és a hűtő kifertőtlenítése megoldotta. Ez után viszont nem akarom tudni, hogy a foltok mik lehetnek a padlón.
- Úgy hozzám nőtt már - vigyorgok kényszeredetten. - És különben is, „légy felkészült”, és én most ezt a cserkészjelszót követem. Felkészülök, ha menekülhetnékem támad - vigyorgok még mindig nem igazán őszintén.
- Menjünk - egyezek bele kicsit félve a vacsiba. - Max. kint sütögetünk, ha ehetetlen, mert nálam van tábortűzhöz való kaja is - terül ez az arcomon végre egy rendes mosoly.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

Igazából halvány gőzöm sincs, hogy vagyunk képesek Angeloval ilyen témákról beszélni, amikor most találkoztunk először. Ennek ellenére elég mélyen szántó témákat boncolgatunk. - Hála az Égnek, hogy ezt más is így gondolja! - emelem az ég felé az arcomat hálásan, bár nem vagyok vallásos. - Már komolyan kezdtem néha azt érezni, hogy én gondolkozok nagyon rosszul, mert fiatal vagyok, és még nyilván kevés a tapasztalatom - indoklom az előző kirohanásomat. Jó, Angelo sem túl öreg, de tőlem idősebb, így több lehet a tapasztalata, ha nem is közvetlen, akkor közvetve, ismerősök, rokonok, barátok által. Ráadásul másik országból jött, ami jóval másabb tapasztalatokat eredményez a kulturális különbségek miatt, hiszen nagyon mások az olaszok és a norvégok. Persze ez nem bántás, vagy negatívumok, csak tények. Amik nekünk fura, az nekik lehet teljesen természetes, és fordítva is ugyan ez van. Bár a mi családunk is összetartó, az, ahogy az olasz családok élnek, az nekem nagyon idegen, és szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen legyen a családom. Egy olasz viszont az én családomban nem érezné jól magát nagy valószínűség szerint.
- Igazából még el is tudnálak képzelni ott - mosolyodok el kedvesen. Igazából az egyetlen, ahogy nem tudom elképzelni, azaz öltöny és nyakkendő. Persze nem minden mérnök rohangál ilyen ruhában, de azért lehet, egy mérnöknek gyakrabban kell megjelennie olyan helyen, ahol elvárás az elegáns megjelenés. Bár ezt is munkahelye válogatja. De a munkakör szerintem illene hozzá.
- Az első egyetememet otthagytam - tájékoztatom mellékesen. - De egyébként nem. Az egyetemeknek, főiskoláknak is megvan a maga varázsuk. Meg én valahogy sosem tudtam azt elképzelni, hogy tizennyolc évesen főállásban dolgozzak. Illetve én úgy gondolom, hogy, ha kiesel a tanulásból, akkor nehéz ahhoz visszaszokni, vagy legalább is nekem nehéz lett volna. Ha meg dolgozol, akkor más mások az igényeid, és azt a luxust, hogy a család segít, és igazából eltart, mert tanulsz, azt fiatalon élvezheted leginkább. Vagy legalább is valahol az a normális, vagy megszokott, hogy iskolába jársz, majd dolgozni, és nem negyven-ötven évesen mész el főiskolára kisgólyának - próbálom szavakba önteni a gondolataimat, és majd kiderül, hogy mennyire sikerült. Nem feltétlen társadalmi elvárás, de valahogy mégis az a megszokott, hogy harminc évesen már inkább a saját család és gyerek az, ami időszerű legalább komolyan tervbe venni, és nem egy több éves főiskola/egyetem elkezdése, ahol új szakmát tanulsz, és ezáltal úgy életet kezdhetsz új lehetőségekkel.
- Persze, hogy van szabadidőm, csak ügyesen kell szervezni. Bár a „semmit sem csinálok”, az nem igaz, mert, ha mást nem is csinálok, akkor filmezek, de azért az otthoniakra is mindig van időm, hogy velük beszélgessek - válaszolok a kérdésére. Azzal valahogy sosem tudtam azonosulni, hogy valaki semmit sem csinál. Valamit mégis csak kell csinálnia. Báár… néha nálam is van, hogy fekszek az ágyon és csak nézek ki a fejemből, de az általában akkor van, ha nagyon fáradt vagyok, és igazából már az alváshoz kéne készülnöm csak nincs erőm megcsinálni az esti rutint, mint például a fogmosás és társai.
A túlplasztikázott nőkre vonatkozó kérdésemre meglep a válasza, de az, amit magára vonatkozóan mond, az valahol megnyugtat, bár azért elnevetem magam, főleg a kézmozdulat miatt. - Nem biztos, hogy akarom tudni, hogy igazából mit látnak bennük… - húzom össze a szemem, hogy még véletlenül se jelenjen előttem, hogy mire kell nekik az ilyen nő. - De az ilyen nők általában nem az eltartott szerepére pályáznak? - kérdezem értetlenkedve. - Csak, mert én személyesen nem ismerek ilyet… - indoklom a sok témára vonatkozó kérdésemet egy kicsit nyitva hagyva a mondatot.
- Köszi! - mondom úgy, hogy érezze, nem ebben a válaszban reménykedtem, és gonosznak találtam a megjegyzését, még akkor is, ha valóban van benne igazság. Bár azért remélem, hogy nincs. - De, ha valóban így gondolod, akkor nem kellene Neked is felkészülni erre a lehetőségre? - próbálom visszalőni a labdát.
- Nekem jó! Az éhenhalástól egyelőre nem félek, mert kajával készültem - mondom bizakodóan. Én ilyeneket mindig úgy pakolok, hogy inkább többet, mint kevesebbet, ráadásul úgy is eláll. Maximum többet kell cipelnem, de inkább az, mint az éhség, ami ilyenkor még le is gyengíthet.
Nem vagyok vega, szeretem a húst, de most valamiért nincs igazi bizodalmam a húsokat illetően, így elsősorban a rántott zöldségekből veszek meg a sült krumpliból. Nem tudom, mit várok a húsoktól, mert nem úgy néznek ki, mint akik a saját lábukon akarnak elmászni az asztalról, de mégsem akaródzik venni belőlük. - Reméljük - válaszolok Angelo megjegyzésére.
A férfi, aki elvileg tőlünk többet tud a helyről privát találkára hív minket, vagy legalább is úgy tűnik. - Én azt hittem, hogy a túravezetőn kívül mindenkivel megosztja majd a történetet - jegyzem meg kicsit aggodalmasan. Egyre rosszabb érzéseim vannak, és ez nem tetszik. Eddig az ilyen megérzéseim általában beigazolódtak. Nem szedtem túl sokat, de lehet, hogy jól is tettem, mert egyre kevésbé bírok az evésre gondolni. Én nem a stressz-evő kategóriába tartozom. Nagyon nem.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Köszi - mondom hálásan. - Akkor nem az én felfogásommal van gond, hanem a többiekével - összegzem az előbbi gondolatait. - Egy egyetemre nem feltétlen a bejutás a legnehezebb, hanem a bennmaradás. De valóban igaz, hogy a felsőoktatás sem tesz valakit zsenivé, és nagyon sok az olyan diplomás, aki csak és kizárólag a saját szakmájához tud hozzászólni, de semmi máshoz nem ért. Illetve vannak olyanok, akiknek nincs diplomájuk, de sokkal okosabbak, mint esetleg egyes egyetemi tanárok. Nem feltétlen ettől függ. De, ha jó helyre iratkozol be, akkor másik látás-, gondolkodásmódot is kapsz. Ez utóbbit én még nem tudom megítélni, mert még benne vagyok, de már sok diplomástól hallottam - fűzöm hozzá mosolyogva. A bátyám is emlegeti, hogy már másabbul látja a világot, komplexebben a suli miatt, bár ő már a végét tapossa. Kíváncsi leszek, hogy én mit fogok látni, ha a most a fejembe dobált dolgok összeérnek, akkor mi lesz belőlük.
- Nálunk pénteken és szombaton levelezősök vannak, akik munka mellett tanulnak. Szóval tényleg nem lehet tudni - mosolygok rá kedvesen. Ahogy pedig Angelo visszaveszi a hangerőt, úgy halkulok le hozzá én is. Kint mindenki csacsogott, így hiába voltunk egymás mellett, kicsit hangosabban kellett beszélni, mert a szellő is változtatott a hanghatásokon, itt viszont másabb az akusztika.
- A szobatársam egyik az legjobb barátnőm lett, akivel ketten uralunk egy szobát - mondom mosolyogva. - Mivel én New York városában dolgozok, viszont a sulim nem ott van, így vagy a szobatársam, vagy másik ottani barátom szüleinél lakom hétvégén, akik Manhattanben laknak, ha ők hazamennek. Máshogy nem tudnám megoldani, hogy a városban dolgozzak - mondom kedvesen.
A következő témánál viszont belementünk egy olyan részletbe, ami lehet nem kellett volna, mert megjelent a lelki szemeim előtt a jelenet, és végig fut a hátamon a hideg, ráadásul még az arcom is undorodva rándul össze. - Az ilyen nőket nem tudom, és lehet nem is akarom megérteni. Még a férfi részt sem nagyon, mert miért jó az egy férfinak, hogy a nője csak a pénzéért van vele? - teszem fel a költői kérdést. Bár lehet Angelo meglep és tudja rá a választ. Az meg, hogy a női részről mi a jó benne…? Arra nem tudom a választ. Nekem nem lenne gusztusom egy tőlem jóval idősebb férfihoz.
- Ez nem feltétlen paranoia, inkább rossz előérzet - válaszolok, és most figyelmen kívül hagyom az élcelődését. Persze, tudom, hogy hülyén jön ki a dolog, hogy túrafelszereléssel mászkálok bent, de nyugtat, hogy velem van, és az eddigi tapasztalatok alapján, ilyen esetben jó, ha az ösztöneimre hagyatkozok. Tehát, ha azt érzem megnyugtatónak, ha velem van a táska, akkor az a jó megoldás.
- A halászat ellen nincs kifogásom, ha nem csak néhány centis ebihalak úszkálnak a vízben - mondom elhúzva a számat. Abból soká lenne ehető mennyiségű kaja. Tudom, hogy a felszín közelében, a part körül mindig a kisebb halak vannak, és belül vannak a nagyobbak, de a kicsit nem feltétlen jelentenek jóval nagyobb, ehető halakat. Vadászni viszont nem vagyok hajlandó. - De ne feledd, egyelőre van mit ennünk, mert hoztunk magunkkal - mondom mosolyogva.
A kaja a várakozásimmal ellentétben egész jó, de úgy tűnik, hogy valami egyre jobban nyomaszt, így annyira nem is vagyok éhes, mint kellene lennem az egész napos túra után. Mindegy, ha mégis változna az étvágyam, akkor sem halok éhen.
- Az, hogy most visszavonulnak kicsit ejtőzni, az nem feltétlen kell, hogy azt jelentse, hogy később ehhez a beszélgetéshez nem csatlakoznának - jegyzem meg csendesen. Lehet, hogy most csak lejöttek enni, utána egy gyors zuhan és tiszta ruha után csatlakoznak. - De én mindenképpen szeretnék valamilyen magyarázatot a túravezetőnk viselkedésére, meg arra az elejtett félmondatra - súgom Angelonak. Azt már nem teszem hozzá, hogy abban is reménykedek, hogy a rossz előérzetemre is szeretnék magyarázatot. Azt a kevés vacsorát, amit a tányéromra szedtem hamar megeszem, bár az utolsó pár falat igazából nem is megy le a torkomon, így csak piszkálgatom időhúzás gyanánt, amíg Angelo is befejezi a vacsoráját.
- Menjünk - értek egyet a megjegyzésével a fényforrás felé pillantva.
A tábortűz mellett általában mindig jobban érzem magam, de most ez nem így történik. Elég feszült leszek, de engedek a kísértésnek, és követem a velem érkező férfi példáját, és letelepedek mellé. Egészen közel ülök mellette, így a karjaink között csak egy-két centi van. Most valahogy nyugtat a jelenléte, a közelsége. Az viszont nem sikerül lenyelnem, hogy a magyarázat előtt „fura” kérdésekre kellene válaszolnom, és ez is egyre jobban nyugtalanít.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Megoldjuk - gondolom végig, és vigyorogva válaszolok. - Egy szobához tartozik egy fürdő, és a konyha az, ami összeköt minket a mellettünk lévő szobával. De főzni nem igazán szoktunk - mondom ezt is vigyorogva. Se idő, se energia a rendes főzésre. - Ha rendes ételt akarunk, akkor a sulihoz tartozó étterembe megyünk, vagy rendelünk, ha a szülők nem tudnak ellátni minket egy hétre előre - osztom meg vele ezt is. Persze ez az én esetemben teljesen kizárt, bár azért vannak rajtam kívül még más, csak a tanulás miatt az országban lévő diákok. - A konyhát melegítésre használjuk leginkább, meg olyan dolgok főzésére, sütésére, mint a tojás, vagy a gyorsfagyasztott, és instant kaják. A hűtő az, amit leginkább használunk - avatom be a kolis élet rejtelmeibe. Nem tudom, hogy Angelo hogyan él, de mi valahogy a felnőttekre jellemzően magunkra vagyunk hagyva, csak nekünk velük ellentétben egy sulis nap után még gyakran foglalkoznunk kell az iskolai dolgokkal. Persze ez változó, mert leginkább a vizsgák idején vagyunk non-spot elhavazva, de azért rajtam kívül vannak még jó páran, akik nem csak a vizsgák idején foglalkozik a tanagyaggal. Ha csak a vizsga előtt vesszük elő a jegyzeteket, akkor csak a rövidtávú memóriát tudjuk előszedni, és van, hogy a végére se érnénk az anyagnak a vizsga időpontjára. Ráadásul néhány tanár nagyon szereti a beadandókat, amik megint rengeteg energiát, és főleg időt kivesznek. Ezek mellett meg képtelenség egy „rendes háztartást vezetni”.
Figyelmesen hallgatom Angelo válaszát, hogy ő miként is látja azt, ha egy pasi a pénzével fog túlplasztikázott cicababa barátnőt. Figyelmesen hallgatom, de mégsem értem. - Bocs, de nem értem, hogy ez miért jó - és végigszalad a hátamon a hideg, pedig nem fázom. Ez nem azért volt, hanem, mert elképzeltem női szempontból. Valamint a bátyám oldaláról próbáltam megérteni a férfi verziót, ami még rosszabb képeket jelenített meg a fejemben. Nem, nem vonzódom a bátyámhoz, és nem is képzeltem el semmi intimebbet róla, csak annyit, ahogy ő mutat be a családnak egy tőle több mint tíz évvel fiatalabb csajt. Ha ez most lenne, akkor körülbelül még le is csuknák, mert a lány még kiskorú lenne. Szerintem az ilyen emberek, minkét oldalról, valahol betegek.
- Nem is tudom igazán - fogok önelemzésbe, amikor a rossz előérzetemről kérdez vacsora közben. - Már, ha csak arra gondolok, hogy be kell mennem a szobámba, már akkor ideges leszek. Az egész épületbelső feszültséggel tölt meg. Nem félek a sötétben, és az erdőben sem. Most mégis, ha arra gondolok, hogy itt kell lennem, és még előrefelé is kell menni, és nem arra, amerre jöttünk… ideges leszek - mondom lassan, gondolkozva. - Ettől jobban nem tudom elmagyarázni - nézek most egyenesen a férfi szemébe, ahova eddig, a válasz alatt, nem néztem. Azt már nem teszem hozzá, hogy ezek az esetek többségében beigazolódnak nálam. A „mire számítok” kérdésre pedig nem tudok válaszolni, mert ahhoz több idő kellene, és jobban rá kellene hangolódnom a dologra, ami most képtelenségnek tűnik.
- A boldog tudatlanság? - kérdezem, de azt szeretném hallani, hogy „még véletlenül sem erről van szó”. A hullára tett megjegyzésére pedig még véletlen sem akarok reagálni, mert a motelszobám padolóján lévő foltokat juttatja az eszembe. Én tuti nem megyek oda vissza. Ha tetthely, akkor jobb, ha nem piszkálok hozzá.
- Ha gondolod, menj, és vegyél még. Megvárlak - mondom kedvesen. - De kint is ehetünk a beszélgetés közben - teszem még hozzá, ha ezek a kaják nem szimpatikusan már neki.
Kifelé menet én azért még megnézek egy kifüggesztett papírt az étkező kijáratánál, de nincs túl sok időm ezen gondolkozni. Bár ugyan ez felirat az épület kijáratánál is megtalálható, de ott már csak egy pillantást vetek rá. A rögtönzött kinti tábort hamar megtaláljuk, és csatlakozunk is az ott lévőkhöz.
- Kint nem. Én már sok helyen jártam, és ezek nekem nem voltak annyira furák - mondom őszintén. - A játszótér, a vésetek, a temető nekem nem fura. Európa sok helyén, ahol még őrzik a régi, ősi kultúrák nyomait, vagy egyéb történelmi emlékeket, mint a háborúkét, ott ezek nem annyira szokatlanok. Vagy tévedek? - nézek Angelore, aki hozzám hasonlóan szintén az „Óhazából” jött. Nálunk még vannak ősi írások itt-ott a természetben, régebbi épületeknél. Régi temetők is megtalálhatók még, és állattemetők is vannak, bár ez utóbbiak új keletű dolgok. Az amerikai kultúra a miénket képest elképesztően silány, gyatra, szegényes. Itt nincs is igazi történelem. Az övéjük alig több mint ötszáz éves. Hol van az a mi kultúráinkhoz képest? Leginkább sehol. Az itteni szobám már inkább fura. Meg az a kiírás, amit láttam. „Személyzet csak délután négytől este hétig.” - Az furának számít, hogy két helyen is láttam az épületben kiírva, hogy „Személyzet csak délután négytől este hétig”? - kérdezem Angelora nézve.
Most tényleg farkasemberekről beszél? Próbálok minden érzelmet eltünteti az arcomról, de ez nem megy könnyen. Nálunk Norvégiában trollok laknak, de bármennyit is jártam, jártuk az erdőket a szüleimmel, sosem láttam egyet sem, pedig még közlekedési táblák is figyelmeztetik rájuk az arra járókat bizonyos helyeken, de mégsem. A másik legenda már jobban hihetően tűnik, mert ilyenről még pszichológiaórán is tanultunk. Mentálisan sérült emberek, családok. Ezek valóban léteznek. - És milyen arányban bizonyultak igaznak az ilyen legendák? - kérdezek vissza mielőtt válaszolnék. - És a mostani esetben milyen felkészülés lenne szükséges Önök szerint? Akár megyünk, akár maradunk - magázom őket, mert tőlem jóval idősebbek, így nem akarom megsérteni őket, hiszen még nem engedték meg a tegezést. A farkasemberek ellen a legenda szerint az ezüstgolyó a hatásos, de nálam nincs pisztoly, ezüstgolyó meg pláne. Ráadásul nincs is telihold. És körülbelül ez az a két dolog, amit tudok a vérfarkasokról. Na, nem mintha hinnék bennük, de az ilyen filmeket, sorozatokat azért néha én is nézem. Ráadásul az ezüst egy nagyon puha fém, így nem is hiszem, hogy alkalmas lenne igazi fegyvernek. „Fegyverem” azért van, hiszen többfunkciós bicska, és túrakés van nálam, mert az életet menthet, még akkor is, ha „legendamentes” helyen vagyunk. Viszont az elvileg itt élő család jobban megrémiszt, de akkor sem hiszem, hogy tudnám használni a kést ellenük. Esélyesebbnek látom, hogy megszerzik tőlem, és ellenem használják. Én még nem válaszoltam a kérdésükre, és Angelo is rám néz, de akár megyünk, akár maradunk, fel kellene készülnünk, és én nagyobb biztonságban érezném magam Angelo mellett. A férfi viszont valószínűleg menni szeretne, de, ha rajtam múlik, akkor felkészülünk, amennyire csak lehet.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Ezt így azért nem feltétlen állítanám, mert azért vannak ételek, amiket el tudok készíteni. Kell is egy kis tudás, mert bár én lényegében csak a gyerekre vigyázok, ha nagyobb, akkor tanulok vele, de nem csinálok házimunkát a családnál. Azt viszont képtelenség kikerülni, hogy ezt-azt ne kelljen sütni vagy főzni, mert vannak gyerekek, akik inkább nem esznek semmit, ha nem azt kapják, amit akarnak - mondom mosolyogva. Egy gyümölcsleves, egy sajtos tészta nem nagy kunszt, de ha csak köretre van szükség a feltét mellé az sem gond. Ilyen apróságok nem akasztanak fent, csak én nem bejárónő vagy szakács vagyok. - A koliban ez inkább a „van fontosabb dolog” elven működik, ráadásul senki sem fog oda háztartási cuccokat venni. A kolis cuccok ráadásul nem jó minőségűek, mert odaég benne a kaja, és még kevés is. A koli nem erről szól - mosolyodok el a végén. Senki nem fog egy komplett vacsorát összeütni, mert az sok idő, amit lehet másra használni. - Ha van, aki főzzön rád, vagy meg tudod oldani az evést e nélkül is, akkor nincs azzal gond. Én nem eszek kínait - mondom mosolyogva, amikor az egyik, általa készített ételt próbálja példának hozni. - Viszont csak módjával a gyorskajákkal. És igen, tudom, hogy most magam ellen is beszélek, de azért én is próbálok erre odafigyelni - mondom mosolyogva, mielőtt bele tudna kötni a megjegyzésembe. Angelon nem látszik, hogy rosszul táplálkozik, de nem lehet tudni mikor elégeli meg a szervezete a gyorskaját. Pont ezért pórálok én is viszonylag többször rendes étteremből enni. - Egyébként miért is kellene tudnom főzni? Csak, mert nő vagyok? - kérdezem kihívóan.
- Nem, nem hiszem - gondolom végig. - Sok ilyen helyen voltam. Sőt! Volt, hogy egyedül is sátoroztam már, nem is egyszer - emlékeztetem, hogy ezt már megbeszéltük, hogy szoktam egyedül is pár napos túrára menni. - Ez más. Inkább olyan, mintha az agyam hátsó része már észrevett volna valami jelet, hogy baj közeledik, és erre próbál felkészíteni, a tudatos viszont még nem érzékeli - mondom komoly arccal. Tudom, hogy nem megijeszteni akar, csak vázolja a valóságot. Én viszont ezt az érzést nem tudom jobban leírni.
- Na, ezzel a tulajdonsággal és hozzáállással nincs semmi baj - mondom kedvesen, és határozottan. - Ez egy becsülendő dolog - mondom mosolyogva. Részemről nincs baj azzal, ha valaki a szembe jövő problémát meg akarja oldani, vagy a veszélyhelyzetet próbálják elhárítani. Csak ne keresse szándékosan a veszélyt, de ezt nem teszem újból szóvá. Az érintése elől nem húzódok el, nem rándulok össze, hanem pont olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Csak a kijáratnál torpanok meg egy pillanatra, hogy jobban ránézhessek a papírra, amit kifüggesztettek, de ez nem töri meg az érintés hangulatát.
Nem szólok, hogy mint vérbeli amerikai, gőze sem lehet, hogy milyen volt „régen”, hiszen az ő kultúrájuk még „csecsemő” a miénkhez képest. Bár itt is lenne régmúlt, de azt foggal-körömmel próbálják eltiporni, hogy írmagja se maradjon. Az Angelo és az én kultúrám viszont több száz, ezer évre nyúlik vissza, amikor még tényleg nagyon más volta a világ. Máshogy mérjük az időt, így más az örökségünk is.
Angelo motelre tett szavaival viszont csak egyet tudok érteni. Nem néztem utána a motelnek, vagy a helytörténetnek, mert eddig ezt a felvilágosítást mindig a túravezető adta.
- Ezeknek az egy része nálam is van - mondom végiggondolva a dolgot, de, hogy ezekből mi, azt nem akarom az orrukra kötni. Valamiért nem bízok bennük, így jobb, ha nem tudnak mindent. A felsoroltak közül csak pisztoly, jelzőfény nincs nálam, mert a medvespray ember ellen is lehet használni, amit egyszer véletlen teszteltünk. A szándékosság legkisebb jele sem volt felfedezhető a dologban, mert lényegében beakadt a kioldókar valamibe a táskában, és „elsült”. Eléggé… szörnyű élmény volt.
- Rendben, de Te is szedj össze néhány dolgot a szobádban mielőtt nekivágunk - nézek Angelora jelentőségteljesen. Érzem, hogy sok utasítás van a hangomban, de beszélni akarok vele négyszemközt, és, ha elindul, utána szólok. - Megyek, segítek - állok fel hirtelen én is.
- Te bízol bennük? - kérdezem halkan, amikor már hallótávolságon kívül vagyunk.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- De, de nem most - mondom mosolyogva. - Félre ne érts, de egy gyerek rengeteg lemondással jár, hiszen neki fix napirendre van szüksége, hogy biztonságban érezze magát. Nyugodt körülmények között kell aludnia, ő nem bírja egész nap, hogy te folyton úton vagy vele, mert mehetnéked van. Én még nem érzem készen magam arra, hogy egy ilyen kötöttséget bevállaljak, mert egy hétvégére napközben más, mint egy életen át. Ráadásul még nem is találkoztam olyannal sráccal, aki erre felkészült volna, és korban is hozzám illik. Ha minden áron gyerek kellene, akkor meg tudnám oldani valószínűleg, de nálam nem ez a sorrend. Suli, stabil párkapcsolat, stabilnak mondható háttér, és majd utána. Jelenleg a koliban nevelhetném a gyereket, vagy hazaköltözve a szüleimnél, és bár biztos kelleni fog a segítségük, de nem nekik akarok gyereket - mosolyodok el a végére. - De nem Te vagy az, akinek inkább esedékes lenne, hogy ezt komolyabban tervezgesse? - kérdezek rá kedvesen, bár már mondta, hogy még nem találta meg a megfelelő párt sem, így pedig kicsi az esélye, hogy úgy legyen apa, hogy a gyerek életének szerves része. A másik megoldás alapján akár egész focicsapata is lehetne már, de az nem igazán számít, legalább is szerintem.
- Én nem eszek meg minden hús, és most nem kell extra dolgokra gondolni, mert marhát sem eszek. Ráadásul valamiért a kínainak a legnagyobb része számomra még külsőre sem hozza meg az étvágyat, de van, hogy még a szaga sem tetszik. Ha kínai, akkor csak a boltban kapható szószokból a szechuáni, amit csirkemellre teszek, és pont. Az édes-savanyút és társait pedig képtelen vagyok megenni - és kiráz a hideg a gondolatra, amikor utoljára kóstoltam. Persze egye, aki szereti, és mellettem is ehetik, de én nem kóstolom meg többször, és nem is kívánom meg.
- Társasági ember vagyok, de néha kell a csend és a nyugalom. Bár az is tény, hogy Norvégiában másabbak a társadalmi szokások, mint itt vagy Olaszországban, de én is szeretek bulizni is. A csend és nyugalom viszont sokszor csak papírforma szerint léteznek a koliban, a házirend meg azért van, legyen mit megszegni, amit minden ott lakó úgy kezel, hogy nem szól, mert fedezzük egymás, a „sosem lehet tudni mikor fog nekem is jól jönni” elv alapján - teszem idézőjelbe a megfelelő szavakat. - De egy húzósabb időszak után néha engem nem a buli kapcsol ki, hanem a csend. Ha egy kicsit egyedül lehetek, mindenkitől távol, akkor néha az hasznosabb, mintha csak fokozom a fáradtságot egy bulival. Te még nem érezted azt, hogy teljes egyedüllétre, csendre és pihenésre vágysz? Nem feltétlen napokra, akár csak néhány órára? - kérdezem érdeklődve. Bár számomra már az is szokatlan, ahogy az olaszok élnek, hogy állandóan ott van körülöttük az egész család a barátokkal, ismerősökkel.
- Pontosan - mondom kicsit feszülten. Nem tudom mi zökkentett ki a nyugalmamból, de megtörtént. Most pedig képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni az érzést, ahogy pedig egyre megyünk előre az időben, úgy kezd erősödni. A tábortűznél viszont elvi síkon mondható, hogy kaptam egy lehetséges magyarázatot erre az érzésre. A vérfarkasokat viszont kizártnak tartom, a család… Na! Az már tényleg lehetséges, legalább is nincs olyan ok, ami kizárhatná a létezését.
Angelo könnyű szerrel belemegy a készülődéses ötletembe, és negyed órát ad magunknak erre. A kettesben feltett kérdésemre Angelo nem idegesíti magát túlságosan, és könnyen kezeli a helyzetet. „Szerepjáték”, mondja Ő, de automatikusan viszonzom a mosolyát. - Te nem láttad még? A „Supernatural” sorozatban is volt egy ilyen rész, és eléggé… félelmetes volt - mondom megtalálva azt a szót, amit nem igazán akartam használni, de találóbbat nem találtam. - Amikor a család beköltözött egy magányos házba, és éjjel a falból másztak ki az ott lakók, és a család nagyobbik lányának a kezét nyaldosta az egyik az ágya mellett a földön feküdve. A nagylány meg azt hiszi, hogy a kutyájuk - fut végig a hátamon a hideg.
Angelo nyitva hagyja a szobája ajtaját, hogy én is bemehessek, bár én az elején kicsit félve lépkedek beljebb. Viszont ez a szoba az enyémhez képest nem olyan vészes. Vagy csak azért, mert most Angelo is itt van? - Ez a szoba nem olyan nyomasztó, mint az enyém - jegyzem meg óvatosan körbenézve. - Nagy gáz lenne, ha itt pakolnék én is, és a többi cuccomat, amíg vissza nem érünk itt hagynám? - kérdezem óvatosan. Minden esetre előveszem a csomagjaim közül a medvesprayket, és az egyiket átnyújtom Angelonak. - Ezt is elteheted, mert nagyobb, mint a tiéd - nyújtom át neki, hogy a sajátja mellett ezt is vegye magához. De én mindenképpen viszek magammal vizet, kaját, lámpát, öngyújtót, valamint egy vastagabb felsőt a kések és a spray mellé, amit a kisebb táskámba teszek, amit egyelőre a nagy tetejére pakolok.
- Mehetünk - mondom, bár nem valami határozott a hangom, és Angelo előtt lépek ki a szobából, hogy be tudja zárni az ajtót. Viszont a találkozási pontig végig a közelében maradok, és ezen nem is igazán akaródzok változtatni.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Én erre még így sosem gondoltam, de nem hiszem, hogy igaz. Inkább olyan, mintha az agyam egyből kiszórná a vakvágányokat, ha találkozik egy problémával - válaszolom meg a kérdését. - Azt hiszem, hogy ezt úgy tudnám legjobban elmondani, hogy, ha van, mondjuk két túrazsák, akkor nekem pillanatok kérdése kiválasztani, hogy számomra melyik a legjobb. Igazából sosem vettem észre, hogy nagyon tervezgetnék, kivéve a túraútvonalakat - mosolyodok el. - Ott valóban kicsit kell tervezni, hogy olyan helyre érkezzek estére, ahol tábort lehet verni, és nem a vadösvény kellős közepén állítom fel az éjszakai pihenőhelyemet - vigyorodok el. - Az egyik barátnőm anyukája, ha nyaralni mennek, akkor már hetekkel az indulás előtt tervezgeti, hogy mit kell venni, mit kell bepakolni. Nálam ez, ha leszámoljuk, hogy esetleg be kell szerezni valamit, akkor körülbelül egy óra alatt megvan - mondok még egy példát. - Vagy nem erre gondoltál? - kérdezem bizonytalanul.
- Na, ezért nem tervezek - vigyorodok el, a követező kérdésénél. - A terveket a váratlan mindig keresztülhúzza, és akkor úgy érzem, hogy a tervezésre szánt idő kárba ment - nevetem el magam. A szüleim mindig azt mondták, hogy nagyon gyorsan rávágom a választ a kérdésekre, főleg, ha választani kell valamit. Ezért én sosem éreztem azt, hogy tervezgetnék. - Vagy most mire is érted ezt? Példát esetleg tudsz mondani? - kérdezem kicsit összezavarodva, hogy nagyon elbeszélünk egymás mellett.
- De Te úgy érzed, hogy ideje ennek? - kérdezem kínácsian. Ha ő nem érzi, akkor én miért érezzem, hogy saját gyerek kell? Én fiatalabb vagyok, és nem akarok megfelelni az előző generációk elvárásainak, ahol valóban, az én koromban, már férjnél lennék, és ha nem is lenne még, de már erősen dolgoznánk a saját gyereken. Én még nem érzem magamban a potenciált erre.
- Félre ne érts, és ne is akard ezt az illúziómat romba dönteni, mert megharagszom - figyelmeztetem, de nem igazán fenyegető a hangom, mert tudom, hogy most ki fog röhögni, mert még a saját fülemnek is baromság, de kell a lelki békémhez. - A hús a boltban terem, és nem kell hozzá bántani az állatokat. De rendes húst eszek, csak nem mindenfélét. Ha valaki nem eszik valamit hosszú ideig, akkor a szervezete leáll azoknak az abban lévő tápanyagok bontásához való enzimek előállításával. Ezért szokták mondani egy idő után a vegák, hogy fáj a hasuk, hogy nem tudják megemészteni a húst. Mert már - hangsúlyozom ki a „már” szót - valóban nem tudják megemészteni. Én eszek fehér és vörös húst is, csak nem mindegyik forrásból. Egy részüket valóban azért nem eszem, mert túl aranyosnak találom magát az állatot, egy másikat meg egészségmegőrzés miatt próbálom csökkenteni, mert már túl sok bennük a káros anyag, mint a nehézfémek, bár erre elég nehezen tudok figyelni - húzom el a számat, amikor ebbe is beavatom. - Viszont a húgod megtalálta a lehető legegészségtelenebb fehérjebevitelt - mondom nevetve.
- Egészségedre - mosolygok rá szívből. - Mivel én nem eszem, így több marad Neked - teszem hozzá viccesen.
- Rengeteg hal és tengergyümölcsei, valamint sertés, bárány, és rénszarvas. Én ez utóbbit nem eszem, de helyettesíthető sertéssel, ha otthon készítjük - mosolyodok el. - Például ott van a Sursild, ami pácolt és megsütött hering. Vagy a Tørrfisk, ami lényegében só nélkül a norvég klímán szárított, általában tőkehal - említek néhány kedvencemet. - De ott van a Kjøttkaker, ami húsgolyó barnamártással és burgonyával - jut eszembe még egy étel, amit nagyon szeretek, és ami nagyon hiányzik. - Egyszer lehet, érdemes lenne majd ellátogatnod oda[/color] - jegyzem meg kedvesen. - Nagyon szép helyek vannak, és rengeteg erdő, de például ott van Lærdalstunnelen - mondom automatikusan a saját anyanyelvemen - ööö… Lærdal-alagút, ami 24,51 kilométer, és vannak benne pihenők, amiket a különböző színű fények jeleznek, amik néhol pedig szinte olyan, mintha napfényben autóznál. Érdemes megnézni - ajánlom neki, és érezheti a hangomban, hogy valóban lenyűgöző látvány.
- Nem vagyunk egyformák - mondom mosolyogva. - Nekem néha szükségem van rá - erősítem meg az előző állítást. - De Neked gondolom otthon is van külön szobád, amit én a koliban nem élvezhetek. Otthon én sem éreztem ennek a fajta egyedüllétnek az igényét - gondolok bele. Otthon én is a bátyámmal és a szüleinkkel laktam, de volt saját szobám, na, jó, még mindig van, de most nem élvezhetem a kényelmét. Szóval, ha otthon voltam, akkor nem igazán jutott eszembe egyedül túrázni, kirándulni.
Amikor a mostani esti kiruccanással kapcsolatos aggályaimat beszéljük át, Angelo pont rátapint a lényegre. - Nem csak létezhetnek, hanem léteznek is, éppen ezért aggódom-e miatt, mármint a család miatt. A vérfarkasos dolog az… - de nem találok megfelelő szót - azt hagyjuk - fejezem be olyan hangsúllyal, hogy ez alapján senkinek sem jutna eszébe, hogy létezhetnek. - Az, hogy itt valóban van-e ilyen család, az már más kérdés - teszem hozzá nyitva hagyva a gondolatmenetet. - De mindig is abban éltünk, csak akkor nem feltétlen kapott ekkora nyilvánosságot egy-egy ilyen dolog. A butaság és a tudatlanság sok társadalomban fellelhető, ráadásul mindig van/volt olyan csoport, személy akinek érdeke volt, hogy másokat butaságban tartson, hogy irányíthassák őket, és akik igénylik az irányítást - jövök elő egy kis társadalom-tudománnyal, pszichológiával. Abba pedig nem kívánok belemenni, hogy melyek voltak ezek a csoportok, mert abból akár ideológiai vita is lehetne.
- Köszönöm! De vigyázz, mert a végén még szavadon foglak - mondom sejtelmesen vigyorogva, bár szavaimba van némi igazság, közben pedig a farzsebembe tűzöm a helyi túratérképet, hogy kéznél legyen. Ahhoz, hogy férfi-nő együtt aludjon, nem kell feltétlen, hogy más is történjen. De, ha történik is, akkor szerintem, ha függetlenek, és szabad akaratukból vannak benne, akkor ahhoz senkinek semmi köze.
Nem tudom, hogy mi vár ránk, de rossz érzésem van, bár azért bízom benne, hogy a legrosszabb az az lesz, hogy úgy elfáradunk, hogy holnap leszakad a lábunk a fájdalomtól, mert a pár kergeti a semmit.
- Miért ne mondhatnánk meg, hogy éjjel sétáltunk, és véletlen arra tévedtünk, és körbenéztünk? Én nem emlékszem, hogy meg lett volna tiltva, hogy elhagyjuk a szállás környékét - jegyzem meg értetlenül. A nő döbbent tekintettel néz rám, majd a férjére, de egyik sem tűnik úgy, mintha tudná a választ. - Vagy rosszul emlékszem? - nézek Angelora. Oké, hogy szőke vagyok, de akkor sem látom az értelmét annak, hogy miért ne árulhatnánk el, hogy ott jártunk, főleg, ha tényleg nem tiltotta semmi.
- Lehet, hogy ő a vérfarkas? - kérdezem rájátszva a dologra Angelotól. Ő akarta szerepjátékosra fogni a dolgot, akkor miért ne követhetne minket az itt élő vérfarkas emberi alakban, aki történetesen a túravezetőnk?
- Ha igazak a szóbeszédek, akkor abba az irányba a fák között kell lennie - mutat a férfi az egyik irányba bizonytalanul. Én csak hitetlenül rázom meg a fejemet, hogy ez nem lehet igaz. Ez most pont úgy hangzott, mintha gőze sem lenne az irányról, és egy erdőben a „fák között”, pont olyan, mintha New Yorkban azt mondanák, hogy az „egy utcában van”. - Ugye nem akarunk nekivágni pontos irány nélkül? - bukik ki belőlem a kérdés, és véletlen sikerül úgy megállnom döbbenetemben, hogy Angelot is megállásra késztessem, ha nem lép arrébb, hogy kikerüljön, bár elég közel sétáltam eddig hozzá. Ez nem tervezés, de jó lenne tudni merre tartunk a sötétben, legalább égtáj szintjén, hogy utána visszaérjünk a szálláshoz.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Hidd el, gyerekfelügyelet és kutyamegőrzés mellett nem elehet tervezni - vigyorgok. - Van határidőnaplóm, de csak azért, hogy fejben tudjam tartani a dolgokat, de már nem egyszer volt, hogy egy gyerkőc anyukája, apukája miatt az egész hétvégém borult, mert közbejött nekik valami, és mégis vigyáznom kellett a kicsire, pedig máshol volt jelenésem. A gyerek napirendjével együtt le volt zavarva minden, az esti buliról késtem egy kicsit - szélesedik ki a mosolyom. Egy gyerek napirendjét tartani kell, ami vicces egy kutya nevelése, meg a kávézóban lévő felszolgálás mellett, de megoldottam, és még tanulni is volt időm. A buliból meg azért késtem, mert a szülők is késtek, én meg a város másik végére akartam elérni. A „tervezés”, már ha annak lehet nevezni, körülbelül fél perc volt, amíg átgondoltam, hogy mikor hol kell lennem.
- Én is így gondolom - értek egyet Angeloval. Én most elég nehezen tudnék felnevelni egy gyereket, meg leginkább sehogy.
Helyeslően bólintok, amikor megjegyzi, hogy csak a testedzés kevés, és kajára is figyelni kell. - Nem is arra vagyunk kitalálva, hogy csak salátát együnk - rázom meg hitetlenkedve a fejem, hogy vannak emberek, akik ezt valóban komolyan gondolják. - De köszönöm, hogy nem nézel hülyének - mondom hálásan, széles mosollyal. Az egyik unokabátyámmal szoktunk erről vitatkozni, mert teljesen hülyének néz-e miatt, mire én mindig leősemberezem. Ő elsősorban vadászik, és leginkább azt szereti megenni, amit ő maga ejt el. Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy ettől ő miért érzi magát férfinak, főleg, hogy több tíz méterről, lesből lő a vadra. Ha férfi akar lenni, menjen oda hozzá egy szál késsel, és vadássza le úgy, mert így szimpla gyilkolás az én szememben. Igazából még az ősemberek is több kockázatot vállaltak, mint a mostani vadászok, ráadásul náluk valóban a túlélésre ment ki a játék, mert ha nem ejtettek semmit, jó ha bogyókat ettek.
Csak kedvesen elmosolyodok azon, hogy kedvet csináltam neki egy norvég úthoz. - Nyáron például nincs is olyan hideg, bár északi fény sincs - húzom el a számat arra gondolva, hogy én is milyen régen láttam már. - De gyönyörű, amikor minden zöld, és jó hosszan van nappal - egészítem ki, hogy azért, hogy ettől még vannak látványosságok és előnyök. - Ha gondolod, akkor megadom a számom, és, ha elhatároztad, hogy oda utazol, megkereshetsz, és, ha otthon vagyok, találkozhatunk is - ajánlom neki mindenféle kényszer nélkül, csak egy esetleges opciót mutatva.
Valahogy én is így érzek, ha az otthonra gondolok. Volt külön szobám, de annyira sosem voltam egyedül, mert, szükség esetén voltak a közelemben, de volt lehetőségem félrevonulni. Most nincs ez utóbbira olyan könnyen lehetőségem. Viszont együtt érzek Angeloval, mert egy állandóan üres lakásra hazamenni, tényleg nagyon lehangoló. - Ha hosszú távon lennék én is egyedül, akkor biztos én is meggondolnám, hogy egyedül túrázzak-e vagy így csoportosan - gondolom végig. - De nem gondoltál arra, hogy kéne egy lakótárs? Akkor lenne kihez szólnod, és nem lennél annyira egyedül - érdeklődök kedvesen. Ha nem egy szobája van, akkor ezt én egy járható útnak találnám, mert lenne társasága is, de el is vonulhatna, ha úgy hozza a kedve.
- De ettől ez még farkas lenne, és nem ember, aki teliholdkor farkassá változik, és embereket tép szét. Vagy rosszul gondolom? - jön elő belőlem a logikus énem. - Bár hallottam én már, hogy valószínűleg beteg prérifarkasra hitték az, hogy chupacabra - tűnődök el egy régi ismeretterjesztő filmen, amit láttam; valami kriptozoológiai műsor volt. Bár ez sem változtatott a tényen, hogy farkas volt. Ez most valahogy nem tud megijeszteni.
Angelo magyarázatát már elfogadhatóbban tartom, mint a párosét. Ha valóban vaj van a nő füle mögött, akkor nem kellene lelepleznünk magunkat előtte, hogy utána „nyomozunk”. - Héé! - csapok finoman Angelo karjára jelzés értékkel, és egyáltalán nem erősen. - Ne fesd az ördögöt a falra! - figyelmeztetem. De már azért az erőviszonyokat mérem fel, hogy nekünk Angeloval, vagy az előttünk lévő párosnak vannak jobb esélyei. - Remélem - mosolygok a férfira. - De mi van, ha pont ők az a fura család, és most visznek minket haza? - kérdezem az előbbi gondolatmenetét kiegészítve. Műholdas telefonom nekem is van, bár az is képes néha lemerülni, és Angelo is tudja, hogy most is nálam van, hiszen látta, ahogy kézközelbe rakom, de akkor is szeretem a régi technikát, mert az sosem fog cserbenhagyni, ha már minden más megtette.
Angelo szavaira automatikusan állok meg, bár nem tudom, hogy miért. Ő jön leghátul, de én sem vagyok nagyon távol tőle, csak pont annyira, hogy, ha hasra esek egy kiálló gyökérben, vagy hasonló miatt, akkor ne essen rám. - Az képtelenség, túl közel vagyunk, hiszen alig negyed órája jövünk - adok hangot meglátásomnak, bár órát nem néztem, de sokkal több nem lehetett. Így viszont az egész túra rosszul van megszervezve, mert ha hamarabb indultunk volna, és/vagy nem tartunk olyan hosszú „ebédszünetet”, akkor belefért volna ez a mai napba, főleg, hogy mi megvártuk a sötétet, így jóval lassabban jöttünk, mint napközben tettük, holnap pedig fogjuk tenni.
- Nem, ez még csak egy régi vízerőmű, ahonnan a fogadóhoz is termelik az áramot. Ez a halk susogás a vízfolyás, ha minden igaz - mondja az előttünk lévő páros férfi tagja.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Neem - nyújtom el a szót, és megrázom a fejem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. - Apuék fizetik a sulit és a kolit, meg a kaja egy részét. Ha a diákmunkákból akarnék megélni a suli fizetése mellett…, akkor nagyon nem ilyen munkákat kellene vállalnom és nagyon nem csak hétvégén - mosolyodok el. Bár van ösztöndíjam, azért annyira kiemelkedően jó tanuló vagy sportoló nem vagyok, hogy hétvégi munkával mindennek megkeressem az árát úgy, hogy még mellette kirándulgatok is. - A megkeresett pénz az az egyébre megy, kirándulás, buli, „a nem kötelező ruházkodás” - vigyorodok el. - A bátyám azt választotta, hogy otthon tanul és lakik, mert a suli Oslóban van, és nekem is ugyan azokat a feltételeket akarják megadni, mint neki. Csak rám nem tudnak főzni - nevetem el magam. Ha leszakad a bátyámról a télikabátja, akkor azt anyuék megveszik neki, szóval hasonló helyzetben nekem is küldenek pénz, hogy az ilyet pótoljam, mint „kötelező ruházkodás”, de huszadik csizmát már nekem kell megvenni. - A kaját a suliban lévő árakhoz kalkulálva egyeztettük, bár azért azt nem centizik ki - mesélek tovább. - Szóval, ha nem akarnék dolgozni, akkor is meglenne mindenem alap szinten. De így nekem jobb - összegzem végül. A mi családunk valahogy úgy van a tanulással, hogy az első végzettségig, amit választunk, addig a „gyerek” feladata a tanulás, utána már a többi suli a mi döntésük, a mi költségünk.
- Még nem mondtam - mosolygok a kérdésre, közben pedig megmutatom a saját számomat a telefonomon, mert így nincs félreértés, és szerintem könnyebb is. - A Hetedik utcában a Central Parkhoz közel, a „Café Serafina” nevű kávézó. Bár számodra lehet, hogy érdekes hely, de fimon és választékos a kínálat - mosolyodok el. Egy „kicsit csajos” a hely, de ettől eltekintve minden rendben van vele. - Szóval részemről nincs akadálya, ha be szeretnél oda ugrani - nézek rá kedvesen, hogy én semmi jónak nem vagyok az elrontója, ha van kedve, meglátogathat. - De, ha valóban találkozni is szeretnél velem, akkor azért előtte hívj, hogy biztosan dolgozok-e, rendben? - kérdezem.
- Igen, megértem. Egy idegen mindig lutri, kb. mint egy koliban. Viszont, ha én lennék a Te helyedben, akkor lehet, már eleve ismerőst keresnék. Ha már eleve van egyfajta ismeretség, akkor szerintem kisebb a kockázat - adok neki egy ötletet. New Yorkban azért sok fura személy is futkorászik, és sosem lehet tudni, hogy egy ilyen hirdetésre ki jelentkezik, jobb, ha már előtte ismerjük, hogy kit engedünk be éjjelre az ajtón. Én sem mennék csak úgy valakihez gyerekmegőrzésre, de a „fejvadász cég”, ahonnan kiközvetítenek, ők előre leprióznak mindenkit, és így biztonságosabb. Pláne nem mernék csak úgy valakivel összeköltözni. Szóval megértem Angelot.
A felvetésre, hogy balul elsült kísérleti teremtmény mászkál itt, kiráz a hideg, amit még Angelo is láthat. - Mondták már, hogy nem szabad a falra festeni az ördögöt? - kérdezem elhúzott szájjal. - De egyébként azt akarod mondani, hogy lehet valóság alapja a vámpír- és vérfarkas-históriáknak? - kérdezem érdeklődve. A sellőkön még én is elgondolkoztam ilyen tekintetben, mert nagyon sok kultúrában nagyon hasonlóan írnak le ilyen lényeket olyan időkből is, amikor képtelenség volt, hogy összebeszéltek volna. Ráadásul a tengerek, óceánok nagy részét még a mai napig nem fedeztük fel, és mindig bukkannak fel újabb és újabb fajok. Szóval… De más, szárazföldi teremtmény? Nekem kicsit furán hangzik. - Van valami elfogadhatónak tűnő elméleted ezekkel kapcsolatban? - kérdezem kíváncsian. - Bár én reménykedek, hogy ez a mostani tényleg csak élénk képzeletű emberek fantáziája - mondom reménykedve.
- Miért lenne gyanús, ha a közelben lévő áramfejlesztőt őriznék az illetéktelen behatolóktól? - kérdezem kíváncsian, valami elfogadható magyarázatra várva. Ha meggyőz, akkor talán még hajlandó is vagyok követni.
- És mi lenne, ha előtte azért megpróbálnánk kívülről körbenézni, csak még mielőtt lelőnek minket jogtalan birtokháborításért, vagy egy medvecsapda letépi a lábunkat? - kérdezem vigyorogva, bár nem annyira őszinte az a mosoly. Úgy érzem Angelo valahogy szeret fejjel a falnak rohanni. Ha nincs itt semmi és senki, akkor szívesen körbenéznék én is, de nem akarom kitoloncoltatni magam, a suli vége előtt meg pláne nem. Báár… utána se. Azért szeretem Amerikát, és sok mindent látni szeretnék még, és azért még visszajönni is tervezek, annak ellenére, hogy suli után haza akarok menni. A börtön meg pláne nem az én pályám.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Hmm… - veszek egy nagy levegőt, hogy válaszoljak, majd rájövök, hogy nem is olyan egyszerű ez, így kifújom. - Szeretném mondani, mert elvileg ez is járható út, de sokszor nálam az adott héten derül ki, hogy kell-e mennem vagy sem. Beugró vagyok péntektől vasárnapig, ha kellek, mert létszámhiány van. De összehozzuk, ha látok előre biztosat, rád írok - ígérem neki. - Visszacsörgetsz? - kérdezem, ha már elmentette a telefonszámomat. - A különlegeset meg majd meglátjuk, mert kérdés, hogy mit ismersz, és mit nem - vigyorgok rá. Sok amerikainak különleges az igazi olasz kávé, ami Angelonak természetes. Bár még nem jártam Olaszországban, inkább szavazok arra a kávéra, mint az itteni, amerikaira.
- Akár. Nem hiszem, hogy lenne hangulatom egy medve erejével felruházott emberi intelligenciával rendelkező hibriddel találkozni, akinek jobb a szaglása és a látása is, mint a miénk - mondom morcosan. - Egy ilyen lényt soha senki sem fogadna be, és örökké magányosan kell élnie. Te el tudnád képzelni, hogy mindenki kitaszít téged, bántanak, és soha nem lehetsz társaságban csak, mert a körülötted élők nem tudnak elfogadni? - kérdezem a visszakérdezésére. Ebbe bárki beleőrülne, és szerintem ezt Angelotól jobban senki sem értheti meg, aki maga mondta, hogy mennyire szereti maga körül a nyüzsgést. Az örök magányba pedig mindenki belebolondul. Innentől kezdve pedig felmerül a kérdés, hogy eleve veszélyes volt, vagy csak a körülmények tették azzá, csak mert néhány ember kísérletezgetett. - Én bízom abban, hogy a legtöbb ilyen kísérlet életképtelennek bizonyul, és, ha átmenetileg meg is valósul, akkor sem ébred öntudatra vagy kezd el érezni - válaszolok a másik kérdésére. - Egyébként hála a médiának, meg az emberi butaságnak sok félre értelmezett marhaság van. Eltolnak egy fényképet, mert rosszul exponálnak, és már kész is a kísértet. Vagy égi jelenséget értelmeznek UFO-nak, amire már évtizedek óta van válasz. Pont ezért remélem, hogy itt is ez a helyzet, de, ha már előre nem indítjuk be tévúton a fantáziánkat, akkor szerintem reálisabb képet kaphatunk majd a látottakról. De akkor sem kell előre rémeket elképzelni, mert a végén mi is látni véljük a Nagylábat, aztán majd kiderül, hogy medve. Utána meg majd terjesszük a hülyeséget, vagy megölünk egy védett állatot - mosolyodok el. Mert még mindig védett területen vagyunk.
- Sok ilyen hely van. Mármint, ahova csak kevesen járnak, és én ennek kifejezetten örülök - mondom magabiztosan. - Az aljnövényzet sűrű, a természet meg viszonylag hamar vissza tudja hódítani egy ilyen környezetben az utakat. Mi végig ösvényen haladunk, ahol mi sem igazán hagyunk nyomokat. Ha meg le akarnánk térni, akkor a mi nyomaink is hamar elvesznének. A növények letört részei is, vagy regenerálódnak, vagy elpusztulnak. Nem vagyunk igazi nyomkövetők, mert ők valószínűleg több nyomot észrevennének. A vezetőnknek elvileg erre fel kellene tudni hívni a figyelmünket, de… - majd keresem a megfelelő szavakat - őt inkább hagyjuk - fejezem be inkább így. Angelo valószínűleg úgy is tudja, mire gondolok. - Szemetelni meg nem csak mi nem szemeteltünk, hanem senki sem a csoportból, és lehet, ezt a többi idetévedő turista is betartotta - próbálom cáfolni Angelot, hogy a realitás talaján maradhassunk.
- A világ végén lévő épületeket is őriznek, ha olyan. Honnan tudod, hogy eredetileg itt nem volt valamilyen katonai tábor, ahol ezt az erőművet foglalták el, és hagytak félig hátra „felszerelést”? - kérdezem, bár az utolsó szót érzem, hogy nem pontos, de jobbat most nem találtam, ezért is idézőjeleztem. Most úgy is emberi kísérletezésekről beszéltünk, és a katonaságnál többet senki sem kísérletezik, ráadásul a legnagyobb titokban.
A kompromisszumra rábólintok. - Köszi! - mondom hálásan. Majd Angelo mellé szegődök, Most inkább mellette haladva, mint előtte. Bár az út egyenetlenségeiből adódóan ez dinamikusan változik. Nem félek a növények között, de nincs kedvem meghúzni a bokámat egy rossz lépés miatt, mert felcsúszok egy kiálló gyökérről.
- Kötél van nálam, meg arcfesték, amivel jelölhetjük a helyünket, csak, hogy ne tévedjünk el. De azt ne kérdezd, hogy festéket miért hoztam, mert gőzöm sincs - vigyorodok el. Most sem vagyok kifestve, és igazából akkor találtam meg, amikor most a szobában átpakoltam. Szóval lehet, hogy csak összefogtam valamivel, ahogy a koliban pakolásztam, vagy akkor esett bele, amikor meglöktem az asztalt.
Közben, az útviszonyok engedte lehetőségig, a kerítés mellett haladunk, ami feltűnően jó állapotban van. - Hallod? - kérdezem Angelot, ahogy megállok, hogy ki tudjam szűni a mi zajukat. Legalább három beszédhang hallataszik, amiből kettő, mintha a pár hangja lenne, de egy idegen férfié, ami elég ideges, de fegyelmezett, parancsoló is keveredik mellé. A szavakat már nem tudom kivenni, azok a távolság miatt elmosódnak, összefolynak.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- Akkor majd kitalálok valami finomat - mondom mosolyogva. Persze majd ki lesz faggatva, hogy mit szeret, és mire allergiás esetleg, mert nem akarom, hogy baj legyen. Most nincs erőm kigondolni, hogy mit is lehetne majd összeütni Angelonak, mert a körülöttünk lévő események jobban lefoglalnak.
- Az igaz, de én azt vettem észre, hogy egy faj minél intelligensebb, annál jobban keresi mások társaságát. Valószínűleg azért, mert a társas együttlét jobban fejleszti az agyat. Ha pedig kísérlet, akkor én úgy gondolom, hogy intelligens egyedet akarnának létrehozni, hogy megértse az utasításokat, végre is hajtsa őket, és nagy szükség esetén megoldja a felmerülő problémákat - érvelek tovább. Az elméletem pedig az állatvilágban meg is áll, hiszen a főemlősök, a delfinek, a cetek, de még a méhek is nagyon intelligensek, és mind csoportban él, vagy időről időre visszatér a fajtársaihoz. Ez pedig az emberekre is igaz, és csak nagyon ritka, kirívó esetben történik meg ennek az ellenkezője.
- Túlontúl beteg - húzom el a számat, de nem akarok nagyon belegondolni, hogy mennyire. Az ilyen jellegű filmek jó része már megtörtént eseteket dolgoz fel, esetleg egy kis csavarral kiszínezi, de egyre inkább úgy tűnik, hogy nincs új a nap alatt. Ha pedig régebbi filmről van szó, akkor a gondolat már akkor megszületett, csak a technika nem jutott arra szintre, mint például Frankenstein szörnye, amit manapság már inkább genetikával próbálnának megvalósítani.
- Valóban, ők legalább próbálkoznak - értek egyet a mellettem haladó férfival. - Nekem az viszont elég félelmetes, hogy ebből, mármint az ilyen kamukból, mennyire jól meg tudnak élni. Az más, ha egy szép természeti jelenséghez, vagy épített dologhoz kitalálnak valamit, de egyébként önmagában is sok embert vonz, mondjuk a monumentalitása miatt, vagy mint itt, maga a kirándulás miatt. - Angelo is egészen levette a hangját, így viszont szinte nesztelenül mozgunk, ami kicsit felélénkíti az állatokat körülöttünk, így meg-megmozdul az aljnövényzet. Az előttünk lévő pár is inkább oson előttünk, valószínűleg, hogy halljon minket, bár nem hiszem, hogy sokra mennének, mert mi túl közel vagyunk egymáshoz.
Végül valamilyen szinten közös nevezőre jutunk Angeloval. A sok titok sok veszélyt rejthet, és úgy tűnik, ebbe szándékosan sodor minket a túravezetőnk, így csak magunkra számíthatunk. Nekem pedig most kezd gyanús lenni, hogy eddig minden hasonló túrán elmondják, hogy merre lehet menni és merre nem, és hogy ott milyen veszélyek várhatnak ránk. Persze itt általában szakadékok, sziklák, esetleg vadállatok közelsége, és hasonlók szoktak felmerülni, főleg éjjel, ha nem lehet rendesen látni, mert a legtöbb vezető számít arra, hogy vannak, akik szeretnek éjszaka bóklászni. Most viszont semmi ilyesmi nem történt.
Miért is gondoltam, hogy át fog ezen siklani? Nem is értem magam. - Igazából én az sejtem, hogy vagy összefogtam valamivel, vagy amikor meglöktem az asztalt pakolás közben, akkor eshetett bele - mondom ki hangosan is az előbb bennem felmerült ötleteket. - De tényleg nem volt szándékosság benne, és csak most vettem észre, amikor a szobádban pakoltam - nézek ártatlanul a férfire. - Ez jó válasz? - kérdezem érdeklődve, bár nem igazán tudnák más mondani.
A visszakérdezésére nem válaszolok szavakkal, csak óvatosan, először a szám elé teszem a kezem jelzésnek, hogy maradjon csendben, majd a fülemhez mutatok, hogy hallgatózzon ő is. Hamar meg is hallja, hogy mire is gondolok. Csendesen követem Angelot, csak egy-két lépésnyire lemaradva tőle.
Én is észreveszem a másik pár női tagjainak kézjelzéseit, és valamiért automatikusan követem Angelot. De még mielőtt elérhetnénk a kerítést, gyorsan visszarántom a férfit. Láttam rajta, hogy már a kerítést méregeti, de én észrevettem egy sötét alakot közelíteni a kerítés másik oldaláról, aki a hármashoz közelít. - Maguk kik? - kérdezi az idős férfi mellé érve. Minket valószínűleg még nem vett észre. Mielőtt viszont a fiatalabb, masszívabbnak tűnő, inkább katonai kisugárzású férfinek eszébe jut jobban körülnézni, én az előtt próbálom Angelot visszarángatni a fák közé. - Mit keresnek itt? - jön az újabb kérdés még mindig nem nekünk célozva azt. A páros tagjai, akik velünk vannak, kicsit zavartnak tűnnek, de próbálnak terelni, közben viszont a fiatalabb bekapcsolja a zseblámpáját, és a fákat kezdi pásztázni. Egyelőre a tőlünk távolabb eső rész felől kezd, így talán van esélyünk visszabújni a fák közzé. Persze csak, ha Angelo is osztja a nézetemet.

Karin & Angelo

"It is only through mystery and madness
That the soul is revealed."

- A katonáknak, bármennyire is irányíthatóak, kell, hogy jó legyen a problémamegoldó képessége, mert mindig van/lehet váratlan helyzet, ami meg kell oldaniuk felsőbb utasítás, iránymutatás nélkül, ha élve akarnak kikerülni. Ötletnek nem rossz, de szerintem azt jóval messzebb lezárnák, hogy még véletlenül se szivárogjon ki semmi a helyről. Mint az a… - és nem jut eszembe a pontos név, így inkább körül írom - híres körzet a sivatagban, ahol elvileg UFO észlelések vannak vagy voltak. Most nem jut eszembe a neve - vallom be töredelmesen, de azért még hagyok időt magamnak, hogy hátha még is, de talán a leírás alapján Angelo ki tud segíteni. Most nem az angollal van baj, hogy nem tudom lefordítani, hanem azzal, hogy egyetlen nyelven sem jut eszembe a pontos neve. Azt hiszem, kezdek fáradni. Kora reggel óta fent vagyunk, és egész nap gyalogoltunk, és még most is azt tesszük. Lehet ebbe nem kellett volna belekezdeni, mert még most sem látjuk a végét.
Sosem értettem az ilyen oldalakat igazából. Persze én is fent vagyok, de leginkább kíváncsiságból regisztráltam, de használni nem igazán szoktam. Ha mega karok osztani valamit egy ismerősömmel, akkor azt célzatosan átküldöm neki, és nem közszemlére téve teszem. Válaszolni már nem tudok, mert megakasztja a beszélgetésünket egy zaj, amit észreveszek, így mind a ketten inkább arra koncentrálunk.
Angelo már indult átmászni a kerítésen, de szerencsére hallgat rám, amikor visszahúzom egy újabb őr láttán. Ezzel viszont meglepett, mert valamiért arra számítottam, hogy ellenkezni fog, és mégis megpróbál bejutni. Ha már medvével viaskodna, akkor mit neki egy-két férfi? De tényleg pozitívum, hogy most a jobbik eszét vette elő.
- Nem tudom, de… - és hang nélkül teszem a mutatóujjam a szám elé, és az előző szavakat is inkább suttogom, vagy még inkább lehelem halkam. Nem kellene, hogy most bukjunk le.
Angelo azért még tovább fűzi a gondolatokat, ami meg is hallgatok, de még nem hoztam meg a döntést. Egy kicsit inkább figyelem, hallgatom a párbeszédet a négyes között. Nem akarok bajba kerülni, főleg, ha már Angelo is arra hajlik, hogy menjünk innen, de azért annyira az idősebb párt sem akarom cserben hagyni. Viszont, amikor a párbeszédük rátér arra, hogy miért is vannak itt, pontosabban, hogy minek akarnak utána járni, az őrökön látszik, hogy nagyon nem tetszik nekik a dolog, és bolondnak tartják őket. A fiatalabb őr még ki is tér rá, hogy pont az ilyen „félnótásak” miatt kell nekik itt a semmi kellős közepén éjjel-nappal őrködni, mert kárt tesznek a berendezésekben, és így áram nélkül marad az itteni fogadó, meg innen kapnának, ha újra nyitnának, áramot a közeli bányák, így azokat a kiépítéseket is őrizni kell.
Bár a hivatalos verziók nem mindig fedik a valóságot, de valamiért én most ebben több rációt látok, mint a pár meséjében, akik még mindig maguk alatt vágják a fát a két őr előtt. - Menjünk, de, ha mégis elkapnak mindek, mondjuk azt, hogy egy túracsapattal jöttünk, és mi csak szeretjük az éjszakai erdőt, és egy darabig együtt sétáltunk, de utána elváltak az útjaink. Mit gondolsz? - kérdezem egészen halkan a velem lévő férfit. Ez a dolog sokkal közelebb áll a valósághoz, mint bármi más, ha szükséges lenne egy indok az ittlétünkre. Viszont legalább nekünk ugyan azt kell mondani, és még akkor is kettő a kettő ellen, de a „józanész” inkább mellettünk áll, mint a másik pár mellett. Ez pedig egészen jól hangzik a fejemben, de azért szükségem lenne Angelo véleményére is.