Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

Már Manhattan utcáit járva jövök rá arra, hogy mennyire ostoba is vagyok valójában. Csak most kezdek el bepánikolni és egy egészen kicsike választ el attól, hogy megfogjam magam és visszaforduljak. Végül sikerül összeszednem és rábeszélnem magam és folytatom az utam a megbeszélt találkozóra, ahol szó szerint alkut készülök kötni az ördöggel. Hogy megőrültem-e? Még szép! Nincs olyan épeszű ember, aki a saját akaratából hívja fel magára a figyelmet és csinál magából vacsorát és önszántából egy olyan férfival találkozik, amilyen Cale Braxton is. Rengeteget olvastam a férfiról, igazából számtalan gyilkossági esetnél megjelent a neve, számtalanszor megpróbálták már letartóztatni is, de a férfi szinte érinthetetlen. Mindig egészen véletlenül eltűnik a bizonyíték, esetleg "ártatlan" halált hal a szemtanú, vagy éppen még csak szemtanú sem marad. Nincs olyan ember a városban aki ne tudná, hogy a férfi egy őrült és mindenkinek távol kellene maradnia tőle. Még én is tudom, pedig csak néhány hete költöztem vissza New York-ba. Csak reménykedni tudok abban, hogy a férfi legalább valamennyire hajlamos lesz a segítségre és ennek a találkozónak nem az lesz a vége, hogy én kerülök a föld alá.
Elvégre nem kérek tőle sokat, nem kellene semmi különöset tennie, nem kell valakit eltenni láb alól, vagy becsempészni valakit az országba, vagy bármilyen drága szívességet tenni. Csupán annyit kérnék tőle, hogy hallgasson meg, esetleg olvasson bele néhány aktába és mondja el amit gondol. Semmi többet. A halott diákok gyilkosságáról van szó, amit természetesen én nagyon is a szívemen viselek, hiszen én magam is szülő vagyok. A negyedik gyilkosság után pedig már én magam sem tudom, hogy mit is vagy kit is keresek. Talán elfogult vagyok, nem tudok elrugaszkodni a megszokott esetektől, holott ebben a halálesetekben semmi megszokott nincs. Milyen szörnyeteg képes újabb és újabb szinte még gyereket megölni?
Szóval igen, ezért vagyok itt. Ha én magam nem tudok elrugaszkodni a szokásos sztereotípiáktól és szokásoktól, talán egy olyan ember, mint Mr Braxton, változtathat ezen. A férfi egy őrült és szinte biztos vagyok benne, hogy ő fel tud ismerni egy másik őrültet. Persze ezt nem így adtam elő neki a telefonbeszélgetésünkben, mikor megegyeztünk ebben a találkozóban. Igyekeztem nem sértegetni, főleg, hogy a segítségére van szükségem és igencsak szeretném megtanulni, hogyan kell az ő szemével látni a világot, mi az ami után keresnem kellene.
Mivel nem vagyok teljesen idióta, természetesen nem a saját nevemen mutatkoztam be neki, szeretném magamat és egyben Larát is kihagyni ebből a történetből. Így aztán a jól megszokott tanítónő szerepét betöltött hölgy nevét adtam meg, abban meg csak reménykedhetek, hogy nem nézett utána túlságosan és nem lesz morcos a füllentés miatt.
- Elsa Robinson. - Mondom ezt annak a manhattani bár VIP részlegének kidobójának, ahol a megbeszélést terveztük be. Ugyan én nem sűrűn tehetem meg, hogy bárokba járjak, főleg nem a város legdrágább negyedében, azt meg főleg nem, hogy a VIP részlegében ücsörögjek, de valamiben meg kellett állapodnunk. Az meg hogy a fél havi fizetésem erre rá fog menni, most mellesleges. Természetesen hülye lettem volna nem egy nyüzsgő helyen találkozni vele, elvégre a férfi veszélyes és talán még a szolgálati fegyverem sem lenne elég ahhoz, hogy megvédjem magam. Ugyanakkor a VIP részleg talán még javamra fordulhat olyan téren, hogy itt nem kell attól tartanom, hogy valamelyik részeg suhanc a nyakamba önt egy pohár sört, vagy fellök, vagy éppen teljesen ellehetetlenít egy beszélgetést... Tehát sokkal csendesebb. Talán túl csendes is? Nézek most körbe a szinte teljesen üres részlegen, amin lassan és kimért léptekkel megyek végig, hogy találkozzak magával az ördöggel.

öltözet

zene

helyszín

        Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan lehet egy egyszerű embernek olyan nagy befolyása a világban, hogy bármit megtehet, mégsem tudják őt lecsukni. Hogyan úszhat meg bármilyen kegyetlenséget, gyilkosságot, lopást, egyszerűen bármit? Ennyit számít az ha van pénze? Kétlem, hogy mindenki lefizethető lenne. Azt sem hiszem, hogy engem meg tudna venni pénzzel. Nem mondom, hogy nincs egyetlen gyenge pontom sem, de az semmiképp nem a pénz lenne. Szóval hogyan csinálja? Persze eszem ágában sincs ebbe belefolyni, vagy hőst játszani és megpróbálni őt elcsípni, mert tudom, hogy abba belebuknék és nekem túl sok veszíteni valóm van ahhoz, de mégsem tudok nem arra gondolni, hogy miért nincs még lecsukva.
Mi lett volna ha hangrögzítővel felszerelkezve jöttem volna a megbeszélésre, amit akár az ingem alá is rejthettem volna? Vagy ha egyszerűen csak felvételezem az egészet a telefonommal. Sikerülne egyáltalán elkapni őt? Ugyan nem áll szándékomban kockáztatni... legalábbis egyenlőre nem, viszont nem tudok nem a lehetőségekre gondolni, főleg mikor egy ilyen nagy hallal készülök szembenézni. A világ sokkal jobb lenne nélküle, az már biztos.
Nem sokkal az érkezésem után a férfi is megérkezik. A hangja még a szőrt is felállítja a hátam közepén, nyugtalan leszek tőle és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy inkább csak meglapulok a megbeszélésre kijelölt helyen és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy mit keres ő itt, ám végül ma már vagy századszor szedem össze magam és erőt véve mégis felállok, hogy köszöntsem a férfit.
- Ha jól sejtem engem keres. - Nézek rá egy magamra erőltetett mosollyal az arcomon, minden erőmet arra fókuszálva, hogy ne láthassa meg rajtam, hogy valójában mennyire is rettegek tőle, vagy éppen az egész beszélgetéstől. Azt akarom, hogy azt gondolja, ez meg sem kottyan nekem és csak üzletről van szó.
- Elsa. - Mutatkozom most be neki, és egyben javítom is ki őt miközben udvariasan kezet nyújtok neki, ezzel egy pillanat erejéig a kabátom félrecsúszásával együtt, megcsillantva az övemre csatolt jelvényt és szolgálati fegyvert is. Nem áll szándékomban titkolózni. Tudja, hogy nyomozó vagyok, azt is tudja, hogy egy nyomozó fegyvert hord magával. - Egyedül jöttem, senki még csak nem is tudja, hogy itt vagyok, ahogy azt megbeszéltük. - Mondom neki, ezzel biztosítva arról, hogy én betartottam a feltételek rám eső részét. Persze innentől kezdve az már rajta múlik, hogy mennyire bízik meg bennem, mindenesetre igyekszem nem hülyeséget csinálni. - Tudom, hogy nem fog egy nyomozóban megbízni, nem is várom ezt el, de nem tervezek semmilyen ostobaságot. Csak beszélgetni szeretnék, a véleményére lennék kíváncsi, ez minden. - Nagyon igyekszem ártatlannak tűnni és túlmagyarázni a helyzetet, de ez csupán azért mert tényleg nem szeretném ha azt hinné, hogy trükközni készülök, ám ez a magyarázkodás arra is utalhat, hogy annyira kemény még én sem vagyok, és igenis van bennem félelem. Ami talán még normális is, bár nem szeretném ha ebben élvezkedne, szóval amennyire csak lehetséges, próbálom ezt elrejteni előle.
- Nem mellesleg úgy hallottam szereti az édes koktélokat. - Pillantok ezzel a mellettem lévő asztalra, ahol a bár egyik gyümölcsös specialitását találhatja. Kétszeresen, hiszen jól tudom, hogy udvariatlanság egyedül inni hagynom őt. És igen... Ugyebár hülye lettem volna bármilyen felkészülés nélkül idejönni. Szeretnék jó benyomást kelteni benne, bár őszintén szólva fogalmam sincs hogyan kell egy sorozatgyilkos beteg elmére jó első benyomást tenni. Talán okosabb lett volna egy frissen levágott fejet ajándékozni neki.

öltözet

zene

helyszín

        Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

Igyekszem a megszólalásait figyelmen kívül hagyni, egyszerűen csak nem reagálni rá, hiszen a férfi hihetetlenül nem beszámítható. Kezdem úgy érezni, hogy neki nem éppen egy börtön cellában kellene ülnie, sokkal inkább egy pszichiátrián. Ami őszintén szólva csak sokkal ijesztőbbé teszi ezt a találkozást, mivel sose tudni, hogy mikor kattan neki valami az agyában és például hobbiból ereszt egy kést a mellkasomba. Vagy fene tudja milyen őrültségek lehetnek még a fejében. Kétlem, hogy valaha is találkoztam már hozzá hasonló emberrel, holott én aztán találkoztam már sokféle gyilkossal, elmebeteggel, őrülttel. Mikor felhívtam őt, abban reménykedtem, hogy látok majd benne valamit, hogy esetlegesen van benne valami jó, valami hajtsa őt, legyen szó itt bizonyítási vágyról, uralomról, valamiről. De egyenlőre nagyon úgy tűnik, hogy a fickó csak simán őrült. Reméljük, hogy nem lesz igazam és jó belátásra tudom majd bírni. Bár lehet taktikát kell még váltanom.
- Persze, még az is lehet, hogy én vagyok Chloe és kamerák vannak mindenfelé elrejtve. Sőt talán Lucifer is megjelenik majd. - Mondom kis sejtelmesen, ezzel megpróbálva belemenni a játékába, habár nem biztos, hogy kamerákkal kellene viccelődnöm, én magam sem tudom, hogy mit válthat ez ki belőle. Lehetséges, hogy semmit és csak nevetni fog. Lehet majd őrült lövöldözésbe kezd amíg meg nem találja a nemlétező kamerákat. Teljesen a sötétben tapogatózom vele kapcsolatban.  
Amikor arra gondoltam először, hogy a férfinak nincs ki a négy kereke és egy őrült, még nem is tudtam, hogy mennyire őrült is ő valójában. Ez csak akkor derül ki igazán, mikor Mr Braxton megbizonyosodik arról, hogy tudomást veszek a magára szerelt robbanószerek létezéséről. Na meg a fegyvereiről. Nem gondoltam, hogy fegyver nélkül fog megjelenni, sőt azt sem, hogy egyedül jönne... De bombák? Tényleg szükség volt erre? Akaratlanul is hátrahőkölök tőle és az eddiginél is több erőre van szükségem ahhoz, hogy legalább egy kicsit nyugton tudjak maradni.
- Erre tényleg szükség volt? - Jól tudja, hogy mire gondolok, nem kell tudomására adnom, hogy egyáltalán nem helyeslem a robbanószereket, főleg nem egy bárban, amiben több száz ártatlan ember van és nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi is történik idefent.
- Érdekes... Igazából abban reménykedtem, hogy ön is a jó oldalon áll majd. Legalábbis a maga módján. - Tényleg próbálkozom nem tudomásul venni a rendőrséggel való gúnyolódását, elvégre jól tudom, hogy mit művel. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom és csakis a számomra érdekes információkat ragadom meg. - Mint már azt a telefonban is elmondtam, egy sorozatgyilkosról van szó, aki diákokat tesz el láb alól. Nem is tudom, hogy mondjam... - Anélkül, hogy célozgatnék rá, esetlegesen őrültnek nevezném vagy sértegetni kezdeném. - Fogalmam sincs, hogy mi vesz rá valakit olyasmire, hogy fiatalokat öljön, majd állítsa be úgy, mintha öngyilkosság lett volna. - Ülök le végül, bár a szemem egy pillanatra sem veszem le róla és magamban egész végig azért imádkozom, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, na meg hogy nyugodt tudjak maradni. - Itt jön ön a képbe. Szeretném ha belenézne az aktákba és segítene az ön szemével látni át a dolgokat, esetleg rámutatna valamire amit én nem láthatok mert túl elfogult vagyok. - Alig hiszem el, hogy tulajdonképpen egy sorozatgyilkos elmebetegtől kérek segítséget ahhoz, hogy tanítson meg milyen egy sorozatgyilkos elmebetegnek lenni. Szerintem az én fejemben sincs minden rendben, tuti elmentek otthonról.
- Ha jól tudom már volt rá példa arra, hogy rossz embereket állított meg, ezzel még ha nem is közvetlenül, de nekünk segített. A diákok pedig semmi rosszat nem tettek, szinte még gyerekek és egyáltalán nem érdemelték meg a halált... - Próbálok nála érvelni, bár nem tudom, hogy mennyire érdekli őt igazából bármi vagy bárki is. Nem is érdekel, tőlem aztán azért is segíthet mert egy jó mókának gondolja, vagy bánom is én. - Szóval? - Kérdezem végül, majd egy lassú mozdulattal - nehogy azt higgye valami hülyeséget tervezek csinálni - előveszem az aktát ami eddig a táskámban várakozott és végül kiteszem azt magunk közé az asztalra, hogy lássa felkészülten jöttem.

öltözet

zene

helyszín

        Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

A szemöldököm konkrétan az egekbe szökik a megszólalása után. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogyan kell egy olyan emberrel bánni, mint amilyen az aki előttem áll. Teljesen ingatag és kiszámíthatatlan, egyik pillanatban még lila pillangókról beszél, másikban már bombákkal fenyegetőzik. Saját magát cáfolja meg azzal amit mond, aztán mégis úgytesz mintha mi sem történt volna. Nem tudom, hogy a férfi akarattal játszik velem, vagy egyszerűen csak tényleg nincsenek otthon nála. Tényleg próbálok tisztelettel és egyben játékosan bánni vele, felvenni az ő stílusát, levenni őt a lábáról, hogy több esélyem legyen arra amit terveztem, de lehetetlenség kiismerni őt. Ami talán a legijesztőbb is ebben a történetben. Főleg ha igazat mond és bizony a bejáratot is lezárta. Nem túlzottan szeretem csapdába érezni magam, éppen ezért is választottam egy zsúfolt helyet a találkozóra, hiszen meg voltam győződve arról, hogy itt nem tenne semmi ostobaságot. Nos, ezt minden bizonnyal megcáfolta már azzal, hogy bombák tömegével magára csatolva érkezett ide és valószínűleg nem menekülök addig, amíg meg nem egyezünk. Magam sem vagyok már olyan biztos abban, hogy szeretnék-e magával az ördöggel egyezséget kötni. Van egy olyan megérzésem, hogy nem egy hétköznapi kérése lesz, hogy esetlegesen valami olyasmit kér majd tőlem, amit én semmiképp sem tudok véghezvinni. Ugyanis a lelkem nem eladó.
- És mit tesz akkor ha az emberek rájönnek, hogy csapdában vannak? Őrjöngeni fognak, akár rendőrséget is hívhatnak, ki tudja mire képes egy sereg részeg ember. - Billentem oldalra a fejem, miközben lassan pánik uralkodik el rajtam, hiszen jól tudom, hogy nem sok időm van mielőtt ez megtörténik. Én pedig semmiképp sem szeretnék ennyi ember haláláért felelni... Meghalni meg végképp nem. Talán okosabb lenne valahol máshol folytatni ezt a beszélgetést, bár eszem ágában nincs vele kettesben bárhova is menni.
- Mindenki a saját jó oldalán áll. Mindenki máshogy látja a jó és rossz oldalt. - Persze ez még nem jogosít fel senkit gyilkolásra. Legfőképpen nem ártatlanok meggyilkolására. De hiszek abban, hogy az embereknek igenis más szempontjuk van, más belátásuk, más vallásuk, más beállítottságuk, más mindenük... Senki sem lesz egyforma, mindenki színes a maga módján és én nem bírálok el senkit. Az nem az én dolgom, én csakis kizárólag a törvényt követem és azt követem ami hiszem, hogy jó számomra és a lányomnak. - Az én jó oldalamba nem fér bele az ártatlan fiatalok meggyilkolása, ahogyan a gyermekeké sem. De az belefér, hogy valaki olyantól kérjek segítséget, aki sokak szerint nem a jó oldalon áll. - Megrántom a vállam és végülis feladok azzal, hogy megpróbáljak a kedvébe járni vagy olyasvalakit adjak elő aki nem én vagyok. Felesleges színjátékozni itt, ha segíteni akar akkor segíteni is fog. Ha játszani akar akkor játszani fog. Ha meg akar ölni, hát meg is fog.
- Őszintén szólva? Nem tudom. - Mondom őszintén a kérdésére felelve miután belenézett az aktákba. - Nem vagyok gazdag, különösen nagyhatalmú sem. Szóval nagy eséllyel semmit sem nyer, legfeljebb egy kis mókát és szórakozást. Talán a gyilkosunk megkínzását. - Mert őszintén szólva szarok is rá, hogy mi történik az illetővel. A lényeg hogy meg legyen állítva. - Talán egy rendőrségi szívességet? - Nem szívesen ajánlok fel olyasmit, ami bajba sodorhat engem is és a lányomat is, ugyanakkor jól tudom, hogy ingyen aligha kaphatok bármit is ebben a világban. Így hát ha az lesz az ára, hogy valamit el tudok neki simítani, legyen.

öltözet

zene

helyszín

        Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

Miközben a bombáival játszadozik, felteszem magamnak a kérdést, hogy ugyan tudnám az életem úgy folytatni, hogy jól tudom, sok-sok ember vére szárad a kezemen? Képes lennék én ezzel együttélni? Nem valószínű, még akkor sem ha tényleg élve szeretnék elsétálni erről a találkozóról. Egyáltalán nem tetszik ahogyan játszadozik, az meg főleg nem, hogy az emberek odalent lassan hőbörögni kezdenek. Senki sem akar bezárva lenni, legfőképpen azok nem, akik esetlegesen dohányozni mennének ki. Tudom, hogy nem sok időm van  és szinte biztos vagyok abban is, hogy ez nem egy egyszerű menet lesz. Nem csak egy gyors találkozó. Egyre kevésbé érzem azt, hogy a megfelelő helyszínt választottam ki.
- És tényleg úgy gondolod, hogy én meg majd csak mozdulatlanul végignézem ahogyan kiirtasz mindenkit? - Teszem fel a kérdést némi fenyegetéssel a hangomban, ugyanakkor egy félmosollyal az arcomon, hiszen nem szívesen haragítom őt magamra. Bár igenis tudnia kell, hogy rendőrként ezt semmiképp sem fogom közbeavatkozás nélkül végignézni. Az életem feladtam az ártatlanok védelmére és akármennyire is fontos nekem a felakasztott diákok rejtélyes halála és fontos lenne, hogy megtaláljam a tettest, semmiképpen sem áldoznék fel másik száz embert cserébe. A saját épségem vagy biztonságom még talán kevesebb árnak számít.
- Nem is vártam, hogy ingyen segíts. Nem szórakozásból jöttem én sem. Csak őszintén elmondtam, hogy hányadán is állok, te pedig eldöntheted magadnak, hogy mit kezdesz vele. - Mert ugyebár nem szeretném a nem létező pénzemet ajánlani fel neki, amit később keresni fog, nekem pedig akkor sem lesz több, mint amennyi van most. Egyszerűen csak igyekszem nyílt lapokkal játszani és senkit sem hitegetni. Az egyetlen hazugságnak nevezhető dolog amit elkövettem ezzel a találkozással kapcsolatban, az a nevem lenne. Bár az sem olyan nagy, sokkal inkább egy apró füllentésnek mondanám hiszen végülis Elsa Robinson karaktere is én vagyok.
Amikor a férfi újra megszólal, először érdeklődve tekintek rá, szinte mosolyogva, de ugyanakkor értetlenül is, hiszen nem értem miért akarna csak egy beszélgetést. A csapdát már csak az után kezdem érzékelni, hogy bólintottam egyet és a kérdésáradatának felén túl vagyunk. A érdeklődő és mosolygó arcom szinte minden egyes kérdés után fájdalmasabbá válik, a mosoly pillanatok alatt lefagy, én pedig kényszeresen nézek el, hogy lesütött fejjel inkább a padló kidolgozását kezdjem megbámulni. Ha eddig még bármi reményem is volt abban, hogy a férfi még nem egy teljesen veszett ügy, most aztán mind szertefoszlott. Az én fájdalmamban szeretne boldogságot találni, olyasmit akar bennem felhozni, amit én jó alaposan elzártam, eldobtam a kulcsot és soha nem állt szándékomban újra kiengedni azt. Megéri ez nekem?
- Mit szólnál ahhoz, ha ezt a beszélgetést valahol máshol folytatnánk? - Nézek fel rá végül, miközben próbálom eltüntetni a fájdalmat és szenvedést a tekintetemből és egyben arcomról is. - Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz gyors és nem tudom mennyire tudok bármire is koncentrálni amíg több száz élet forog kockán. - Mondom végül. Ezzel egyben természetesen saját magamnak időt is próbálok nyerni ahhoz, hogy végiggondoljam mennyit is szeretnék neki elárulni. Habár az tény és való, hogy elég nehezemre esik bármire is koncentrálni, főleg annak hallatán, hogy az emberek egyre nyugtalanabbá kezdenek válni. - Hagyjuk ki az ártatlanokat ebből. - Magam sem tudom, hogy ő ebbe bele fog egyezni, mert talán jobb helyet is el tud képzelni, ahol nem kell neki sem biztonsági okokról aggódnia, vagy éppen élvezi, hogy a robbanó kis micsodáival játszadozhat. Mindenképp számomra ez jó időhúzás, még akkor is ha nem egyezik bele, ugyanakkor minden másodperc számíthat ha arról van szó, hogy a bár talán hamarosan romokban fog heverni.

öltözet

zene

helyszín

        Cale and Jayda

“Sorry, it was but a momentary lapse of sanity.”

Amikor rákérdez a választási lehetőségeimre, csak akkor jövök rá igazán, hogy mennyire nincs is. Hogy milyen csapdába csalt bele és hogy konkrétan én magam adtam alá a lovat. Lábon lőttem magam szinte minden egyes szóval és cselekedettel amit itt elkövettem. Eszméletlenül ostobának érzem magam amiért ennyire hülye voltam és nem csak besétáltam a medve barlangjába, de tettem arról, hogy még fegyvere is legyen ellenem a sok-sok ártatlan emberrel, akiknek fogalmuk sincs mindarról ami idefent folyik. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire veszélyben vannak, hogy lehetséges ma itt mind meghalnak, velem együtt. Minden lépésem kiszámítható volt, kijátszott és ha nem változtatok a taktikámon, nagy valószínűséggel ténylegesen mind meghalunk.
- Talán alulbecsültem a képességeidet. - Vallom be végül némi csalódottsággal a hangomban. Tényleg voltam annyira ostoba, hogy tudok nála ép ésszel érvelni, hogy van benne valami, egy aprócska része majd tényleg úgy gondolja, hogy segíteni akar. Egyre jobban az az érzés támad bennem, hogy soha nem állt szándékában mégcsak átgondolni sem. Egyetlen dolog hajtotta őt, és az pedig csak egy újabb préda. Az meg, hogy a préda még nyomozó is és saját maga tervezett az ördöggel alkut kötni, csak plusz volt számára.
A nemleges válasza még másodpercekig vízhangzik a fejemben. Egyre nagyobb pánik uralkodik el rajtam és egyre inkább úgy érzem magam, mint egy kisegér, aki sarokba van szorítva és mindenképpen vacsora lesz belőle.
- Igen, öltem már embert. Igen, szörnyű érzés volt és igen, hónapokon át rémálmaim voltak az első után. Ugyan én nem kaptam rá az ízére és semmiképpen sem élveztem és egészen biztos vagyok benne, soha nem fogok úgy gondolkozni egy gyilkosságról, mint ahogyan te, de nehogy egy pillanat erejéig is azt hidd, nem tenném meg újra ha a szükség úgy hozná meg. - Korábban óvatos voltam, most nem vagyok az. Egy hirtelen mozdulattal veszem elő a korábban már szóban forgott fegyvert, majd egy tőlem igencsak meglepő mosoly kíséretében csapom azt le magam előtt az asztalra. - Talán alulbecsültelek, de talán te is engem. - Igyekszem egyenes és magabiztosnak tűnni, holott magabiztos semmiképp sem vagyok, bár jól tudom, hogy kérdés nélkül húzom meg a ravaszt ha ténylegesen okot ad rá. Elvehette volna a pisztolyom már az első pillanatban, de nem tette. Talán tényleg nem nézi ki belőlem, hogy megtenném, fogalma sincs arról, hogy mire lennék képes ha a saját, vagy családom épségéről van szó.  
- Ugyan nem ölni jöttem ide, nem letartóztatni téged, de az még nem azt jelenti, hogy nem védeném meg magam ha szükségem lenne rá. - Válaszolom, bár mikor a férfi a szemem láttára forgatja meg kését a saját kezében, igenis hátrahőkölök. Ugyan nem kelek fel, de mindenképp a lehető legtávolabbra igyekszem kerülni tőle, hátradőlve a székemben, csak farkasszemet nézve vele. Ez őrült! Ha tehetném sikítva menekülnék ki innen és soha vissza nem néznék.
- Annál egy kicsivel keményebb fából faragtak, minthogy zokogva meséljek azokról a gyilkosságokról amiket önvédelemből, vagy mások védelméből követtem el. Fájdalmas, de megtanultam együttélni vele, a munkám része... Szóval nem teljesen értem, hogy mit vársz most tőlem? Fenyegetés ide vagy oda, nem tudok olyasmit adni, ami nincs. - Magam sem tudom, hogy azért nincs mert az emlékeket elzártam nagyon mélyen, vagy inkább azért mert harag és pánik vesz jelenleg körül és aligha tudnék bármilyen más érzésre koncentrálni. De igyekszem erőt meríteni a haragból amit iránta és az egész szituáció iránt érzek és felhasználni azt a javamra. Harcolni akarok ellene és semmiképp sem akarom hagyni, hogy megkapja amit akar. Őszintén szólva nem érdekel ha nem kapom meg amiért jöttem, nem hagyom magam eltaposni és ha csak egy lépést is tesz a szórakozó emberek felé, gondolkozás nélkül fogom őt fejbe lőni és még csak bűntudatom sem lesz.
Mikor a családommal és szeretteimmel kezd el fenyegetőzni, elborul az agyam. Kétségkívül megtalálta a gyengepontomat, amit nem kellett volna neki elárulnom, de szinte reflexszerűen mozdul a kezem az imént lerakott fegyver felé, hogy azt végül megmarkoljam, felálljak a székből, felülkerekedjek és egyenesen a két szeme közé irányítsam azt.
- Túl messzire mentél! - Rázom meg a fejem, szemeim haraggal megtelve csillannak fel miközben farkasszemet nézek vele. Láthatja rajtam, hogy nem viccelek, az összes izmom megfeszül. Ugyan hezitálok, de képes vagyok rá... Csak meg kell húznom a ravaszt és máris hős lesz belőlem, a lányom pedig biztonságban lesz tőle. Ahogyan én is.

öltözet

zene

helyszín