Erik && Priya

A családom szerint én kilométerhiánnyal születtem. Ha a világ leghosszabb hetén is voltam túl, akkor sem múlthatott el úgy nap, hogy ne akarjak valahová menni, vagy ne rágjam valakinek a fülét, hogy jöjjön velem. Mindegy, hogy hová - például a két sarokra lévő kisboltba, vagy a kedvenc kínai éttermembe az utca végén, ahol olyan adagokban adják a tradicionális ételeket, ami egy négy személyes családnak is elegendő lenne. Aztán ott vannak a kevésbé halandó és unalmas kéréseim, amikor egy koncertre rángatok el valakit, vagy szimplán egy bárba, mert épp úgy tartja kedvem, és egyébként is elmúltam már huszonegy, szóval senki nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak(!). Kivéve persze a szüleimet, akik kegyesen nem raktak ki a családi fészekből, mióta képes vagyok eltartani magamat, na meg a nővérem, aki hiába az egyik legkedvencebb emberem a Földön, előfordul hogy csak azért ecseteli a véleményét olyan részletesen, mert ő az idősebb és megteheti.
Ez a második olyan tulajdonságom, ami egyeseket az őrületbe kerget és mondhatni kéz a kézben jár az elsővel. Hogy imádom a társaságot és ha csak lehet, mindig kell lennie valakinek mellettem - ami egy olyan háztartásban, mint a miénk nem is túl nehéz. A három testvérem közül valamelyik mindig biztosította számomra a szórakozás lehetőségét, különösen az öcsém, akivel egyébként is össze vagyunk nőve, már attól fogva, hogy megszülettünk. Tulajdonképpen az előtte lévő kilenc hónapot is bele kellene számolnom a dologba, de nem akarok arra gondolni, hogy mit csináltak a szüleim és mit nem, hogy én meg az öcsém részesei legyünk ennek a világban. Alapból ki akar arra gondolni, hogy a szülei mit csinálnak csukott ajtók mögött? Bárki mesélhet nekem a szexuális életéről, csak ne a szüleim legyenek azok, szóval lehet, hogy találóbb lenne azzal kezdeni, hogy szinte bárki mesélhet nekem a magánéletéről.
Indulás előtt még épp a hajammal babrálok, amikor hirtelen minden fény kialszik a szobámban - a telefonom képernyőjét kivéve, ami ott világít az asztalom szélén, rajta pedig a megnyitott chat alkalmazás, amiben a barátaimmal kommunikálok már legalább háromnegyed órája folyamatosan. - Hé, te kis taknyos, megint miattad van? - Úgy kiabálok, hogy talán nem csak a szomszéd szobában hallják azt, hanem a fölöttünk és alattunk lakó szomszédok is. A tenyeremet az asztalomra csapom, úgy állok fel és botorkálok át előbb a folyosóra, ahol szerencsére most nem jelent veszélyt egy kutya sem. Úgy török be az öcsém szobájába, mintha behajtani akarnék rajta valamit, ő pedig unottan pillant felém. Arcát a telefonja képernyője világítja meg, mint az enyémet is.
- Tizenegy perccel születtem csak később nálad, te boszorkány. Mi van? - Úgy csinál, mintha nem lenne rajta mit számonkérni, én pedig legszívesebben párnát vágnék a fejéhez, de csak egy vicsorgásra telik.
- Semmit. Elmentem. - Intek neki, aztán fordulok is kifelé a bűnbarlangból, amit talán jobb volt nem lámpafénynél látni, mert elborzadtam volna, hogy mennyi mocsok tud felgyűlni egy huszonéves fiú szobájában.
Már a lift előtt állok, amikor felfogom, hogy nem csupán a mi lakásunk sínyli meg a mai napot, hanem az egész épületnek gondjai lehetnek az áramellátással. Normál esetben eszemben sincs a lépcsőt választani, de nem látván más útvonalat lefelé, kénytelen voltam megindulni a lépcsősorokon. Nézzük a pozitív oldalát, talán segít valamennyit a kilométerhiányomon az, hogy végigsétálok ki tudja mennyi lépcsőfordulón - az első négy után nem számoltam tovább, azóta meg amúgy is a telefonomat nyomkodom, így a gyorsaságom nagyban múlik azon, hogy épp pötyögök-e, vagy sem. Csak úgy az út felénél jut eszembe, hogy a kulcsaim egy másik kabátom zsebeiben maradhattak, ami rögtön egy elég vesztes lépés, de nagy nehezen beismerem, hogy vissza kell fordulnom. Ezúttal pedig felfelé menetelni ugyanazokon a lépcsőfokokon, ahol az előbb már majdnem kijutottam a lakásból - továbbra is tök sötétben.
Amikor az öcsém visszaenged a lakásba, szinte meglepettséget érzek a hangjában, amikor rám csodálkozva megszólal:
- Hát te? Azt hittem a futár ért ide. - Nemtörődöm módon rántja meg a vállát, aztán hátat fordít és beleolvad a folyosónk sötétjébe.
- Mikor rendeltél te egyáltalán? - A fejemet csóválva lépek be utána, majd az előszoba falra akasztott kabátok között kezdem keresgélni a sajátomat - ami az Amarin családtagok számából adódóan sem túl egyszerű, hát még tök sötétben. - Szerinted mikor akar visszajönni az áram? - Költői kérdés volt és nem csak azért, mert az én drágalátos öcsém nem válaszolt nekem.
- Amúgy nem tudnál még egy kicsit itthon maradni? Nincs kápém. - Hiába készít ki állandóan és megy az agyamra, attól még testvérek vagyunk, így ha fel is háborodom a kérésén, de nem akarhatom, hogy éhezzen a gyerek. Mégiscsak a másik felem, mert az ikrem.
- Legközelebb meghívsz engem is. - Ezt mindenképpen le kell szögeznem számára. Még kifejteni is hajlandó vagyok neki, amíg mindketten lerogyunk a kanapéra a nappaliban. Megfordul a fejemben, hogy telefonálni kellene valamelyik szolgáltatónak, hogy kezdjenek valamit az áramukkal, de aztán eszembe jut, hogy sok ember van még ebben az épületben, aki megteheti ugyanezt. A szirénák hangja alapvetően nem hat meg túlságosan, mivel ezen a környéken mindennaposnak számítanak, sokkal inkább a közelsége az, ami miatt megemelem a fejemet. Hogy miért, azt én magam sem tudom, mivel magyarázatot a közeledtükre nem kapok, egyedül egy aprócska, de annál jobban formálódó gombócot a torkomba. Hangosbemondó zúgását halljuk, de a konkrét szavak elvesznek, hogy azért mert túl magasan vagyunk, vagy mert az intézkedő rendvédelmi szerveke egy olyan tagját fogták ki a mai napra, aki hadarva beszél, nem tudom. Egyedül az világos számomra, hogy jó lenne tudni, hogy mi történik az épületben.
- Jössz megnézni mi van? - Valamelyik szomszéd biztosan okosabb lehet nálunk. Mondjuk akinek az ablakai más irányba állnak és jobban hallotta a bejelentést nálunk. A tök sötét ellenére pedig tartom magam a szavamhoz, habár most már a kulcscsomómmal gazdagabb vagyok és nem zárhat ki senki a lakásunkból. Ezúttal még komótosabb léptekkel sétálok a lépcsőkön, ahol tulajdonképpen bárkinek a megjelenésére számítok, amikor szemben megpillantok egy alakot, mégis elgondolkodom, hogy érdemes-e ilyenkor új ismeretségeket kötni - már ha új emberről van szó, a sötétség miatt nem feltétlenül tudom.
- Hello. -  Nem nyújtom a kezemet és a mosolygást is hanyagolom, mert egyébként sem valószínű, hogy látná azt. - Nem tudod véletlenül mi történt? Én nem hallottam jól a lakásomból... - Csak remélem, hogy jó embert fogtam ki és nem mondjuk egy sorozatgyikosról van szó, akit a kint tartózkodó rendőrség keres.

1024 || outfit || ☽