Úgy érzem soha nem fogom tudni megszokni New Yorkot. De lehet, hogy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy nem lehet megunni ezt a várost, már csak azért sem, mert végeláthatatlan azoknak a lehetőségeknek a száma, amik rejlenek benne. Folyamatosan változik, ami egyben azt is jelenti, hogy semmi nem ugyanaz, mint fél éve. De ez valószínűleg az ország, vagy épp az egész világ bármelyik városa pontosan ugyanúgy igaz. Nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy meg tudjam ezt állapítani. Ami azt illeti, az esetek többségében úgy érzem, hogy nem tudok én semmit. Egyfajta Havas Jon effekt.
Mindig elég nehéznek találtam azt, hogy a jövőmről gondolkodjak, vagy kitaláljak olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom. Ha valaki megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, még a válaszon is napokat kellett gondolkodnom. Körülbelül így voltam mondjuk azzal is, hogy szeretnék-e valaha külföldön élni, vagy sem. Egyszer láttam egy képet Lengyelországról, és két hétig azzal fárasztottam mindenkit, hogy ha nyugdíjas leszek, oda fogok költözni. Aztán persze átgondoltam, meg hallgattam valami videót, amiben meghallottam hogyan beszélnek és rájöttem, hogy az életben nem lesz annyi időm, hogy megtanuljam a nyelvet. Anélkül pedig lehetne akármilyen szép a kilátás a lakásom ablakából, ha baromi nehéz lenne amúgy megélni. Szóval jó volt nekem New York. Mégis volt, hogy irigykedve szemléltem az idősebb testvéreimet, akiknél úgy éreztem, hogy máris többre vitték nálam, pusztán azért, mert ők egyetemre jártak.
Vagy ott van mondjuk Carla, a munkatársam - aki valójában már nem is olyan sokáig a munkatársam, mert a párja miatt az ország másik végére fog költözni. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy valami bomba ajándékot szerezzenek neki - mármint nyilván nem igazi bombára gondolok -, amiről még akkor is eszébe jutok, ha épp nem azzal zaklatom őt üzenetben, hogy hogy merészelt engem itt hagyni a... Nem mondom miben. Ilyen ajándékot találni azonban bárkinek is, baromira nem könnyű. Az első és legfontosabb, hogy ismerjük kívül-belül azt az illetőt, akinek beszerezzük azt. Akkor nem csak egy eldobható kacat lesz az a valami, ami gondosan becsomagolva csücsül majd az ajándéktáskában, hanem tényleg olyasmivel ajándékozzuk meg, amire ránéz és emlékeket idéz benne. Erre persze egy szimpla polaroid kép is elegendő lenne - ami még azért is jó egyébként, mert nem kell túl sokat gondolkodni azon, hogy hogyan is nézett ki valaki. Csak ránézel a képre és ott van.
A második lépés, hogy... Álljon meg a menet! Szó szerint megtorpanok az áruház folyosóján és teszek néhány lépést hátrafelé, hogy újra be tudjak nézni a kirakaton át a bababoltba. A bababoltba, ahol lássanak csodát, a saját bátyám lődörög és - számomra legalábbis úgy tűnik - kifejezetten nagy lelkesedéssel nézeget mindenféle kiscipőt és rugdalózót. Bele sem gondolok, hogy frontális ütközést idézhetek elő a többi ártatlan vásárlóval, úgy teszek száznyolcvan fokos fordulatot, hogy magamat is meglepem vele. Mindezt azért, hogy egyenesen a boltba masírozzak, ahol két ruhaállvány és egy előkékkel telepakolt asztalka között lecövekeljek néhány másodpercre és nyomon kövessem Vicet. Csak amikor már vészesen közel fordul be hozzám az egyik kis folyosón ugrom elé ténylegesen és bámulok rá hatalmasra tágul szemekkel.
- Phiravich Amarin, hát te mit keresel itt? - Nem célom rákiabálni, főleg mert azzal túlságosan is felvonnám magunkra az eladók figyelmét. Ezért a lehető leghangosabban suttogok neki, némi fenyegető - egyébként is annak tűnök, nem? - éllel a hangomban.
- Vagyis várj, oké. Ne erre válaszolj! - Felemelem a kezemet és a mutatóujjammal hadonászok felé, hátha attól még inkább el akarja majd mondani, hogy mit is keres itt. - Nem akarsz nekem mondani véletlenül valamit? - Úgy hadonászok a boltban kiállított kisruhák és topánkák felé, mintha az mindent elmondana, ami most a fejemben jár. Hogy Vic apuka legyen? És így kelljen megtudnom? Na, nee!

Chapter 1

Képzeld el a következőt. Csak képzeld el a kedvemért. Egy családcentrikus, összetartó famíliában felnőni és utána hónapokig nem menni haza, de olyannyira nem találkozni se a testvérekkel se az ősökkel, hogy már azt se tudják élsz-e vagy halsz. Na ez Vic. Már önmagában kellemetlen lehet összefutni valaki ismerőssel ezek után, ám ez még nem minden. Nem is róla beszélnénk, ha csak ennyi lenne. Neeem. A hab a tortán ama aprócska részlet miszerint nemhogy a tulajdon hugicája kapja rajta a bevásárlóközpontban, mindezt a bababoltban teszi. Érzed már?! A levegőben uralkodó feszültséggel szar, izzadtság, hazugság, hűtlenség és árulás szutykos illata keveredik. Vagy valami hasonló játszódhat le az ember fejében a másodperc töredéke alatt, ahogy a semmiből felbukkanó nőre esik tekintete.
Ekkora kalamajkából nem lehet kimászni azzal, hogy “nem nekem lesz”. Nem-e?! Hát mindjárt gondoltam, hogy nem te fogsz belebújni abba a rugdalódzóba, de mégis akkor kinek nézegetsz gyerekholmikat ha nem a sajátodnak, hülye gyerek?! Az ember nem megy ilyen helyre más kérésére, legfeljebb abban az esetben, ha el is kíséri az illetőt. Ám ilyesmiről szó sincsen. Vic tökéletesen egyedül érkezett, munkaidőben.
Mondtam, hogy ez mindössze a hab a tortán, ugye? Nos, a cseresznye a tetejére akkor kerül fel mikor a többi vásárlónak szépen lassan feltűnik a párocska szóváltása. Vajon azt fogják hinni amire gondolok: a férfi megcsalta a barátnőjét, sőt, fel is csinálta a másodikat és az első számú pont a bababoltban kapta rajta. Düm. Düm. Düm. De ne rohanjunk ennyire előre.
- P... Priya. - a férfi szemei teljesen kikerekedtek döbbenetében. A kérdésre először nem felelt. Mit is mondhatott volna?! Nyelt egyet, de jó látványosan és tekintetét körbe futtatta a helyiségen hátha talál valamit ami témától eltér és tökéletes kifogás lehetne. Mielőtt kitalálhatta volna, legnagyobb szerencséjére maga Priya állította meg és feltett egy másik kérdést: “nem akarsz mondani valamit”.
- Hiányoztál?! - zavarában egy furcsa, erőltetett mosollyal préselte ki a szavakat ajkai közül. A helyzet önmagáért beszélt, érezte mennyire ciki vagy mit tudom én mi ez az újfajta szint amit elért Vic, de egyszerűen fenomenális.
- Inkább... Khm. - köszörülte meg torkát, hogy visszanyerje hangját és újra megtanulhasson beszélni - Inkább azt mond meg nekem, TE mit keresel ITT? - úúúú. Persze. Persze, kend rá! Ő van rossz helyen, nem te. Priya hibája lesz mindjárt amiért baba boltokba jár. Még jó, hogy nem vádolod meg gyermekáldással. Vic... Mégis miféle bátyus vagy te?!
Alsó ajkaiba harapva bizony érezte a helyzet súlyosságát és kellemetlenségét, így mielőtt az előbbi kérdésre felelhetett volna hőn szeretett, régen látott húga, gyorsan oldalra fordult és tovább kezdett kutatni a polcon.
- Mindegy. Nincs sok időm. Vissza kell mennem dolgozni. - próbálta inkább terelni a témát és mielőbb befejezni a küldetését: rugdalódzó és valami ami segíti a szoptatást és nem lehet párna. Jó embert küldtek el erre a feladatra, úgy érzem, Vicnek halvány lila gőzös fingja sincs ezekről a dolgokról és egyébként is ezt egy nőnek kellene megvenni, nem?! Se baj. Fel kell készülni arra, hogy egyszer talán a húgai lesznek állapotosak és ez egy remek alkalom a gyakorlásra. Vagy valami ilyesmi.

Ami azt illeti, nem tartom magamat túlságosan pukkancs személyiségnek, de ettől bizonyára nem nekem kellene nyilatkoznom. Elvégre a részeg ember is állítja magáról, hogy nem részeg, mégsem hisz neki senki, nem igaz? Ez alapján a logika alapján meg inkább azt lehetne mondani, hogy akkor  pukkancs vagyok, mert nagyon le akarom tagadni a dolgot, nem? Talán jobb is, ha nem megyünk ebbe bele. Inkább csak fogjuk rá, hogy sok dolog van, amin másokkal ellentétben én nem idegesítem fel magamat. Mondjuk ha valamit nem tudok befolyásolni, feleslegesen tépem a számat és zengem mindenkinek, hogy mekkora igazságtalanság történt velem, úgysem fog megváltozni az egész. Aztán persze ott vannak azok a dolgok, amiken a megfelelő mennyiségű ráhatással - hisztivel? - igenis változtathatok. Ezeken rendszerint és a megkezdett logika alapján pedig igenis felidegesíthetem magamat.
És ha már itt tartunk, ki a fene ne borulna ki, amikor egy pláza kellős közepén megpillantja a saját bátyját, aki hetek óta maximum videohívásban hajlandó kommunikálni az emberrel, amire amúgy is kis híján emailes bejelentkezést kér, mert állítása szerint annyi dolga van a munkája miatt, hogy a levegőt venni sem jut ideje. Ezt egyébként több szempontból is megkérdőjeleztem, másrészt meg tudtam volna javasolni neki, hogy ne dolgozzon olyanoknak, akik rabszolgának tekintik. Akkor sem, ha sokat fizetnek érte. Jelenleg azonban az én fejemben csak az kattogott, hogy Vic fizet meg, amiért itt kell találkoznom vele és amiért ezer meg egy kérdés merült fel bennem emiatt. A fizetséget pedig a válaszai fogják jelenteni!
- Én ám! Miért nézel úgy rám, mint aki szellemet lát? - Talán kicsit mániákusnak nézhettem ki, ahogyan közelebb hajoltam hozzá, nem törődve a személyes zónájával. Túl fontos nekem, hogy csak úgy megússza, amiért nem foglalkozott velem az elmúlt időszakban. Még csak nem is azért, mert egy szakításomról, vagy valami kellemetlenről akartam neki keseregni. Inkább csak szükségem volt a bátyámra.
- Te is nekem, de itt most nem ez a kérdés! - Már-már csalódottan és hitetlenkedve tártam szét a karjaimat, mintha attól a szájába adhattam volna azt, amit valójában gondoltam. Hogy itt sokkal inkább az szorulna magyarázatra, hogy miért pont egy bababoltban kell őt látnom, a munkaidejében, miután hetekig nem volt hajlandó hazajönni. Mi másra utalhat ez, mint arra, hogy bűnös?
- Óó, hát kérlek az nagyon egyszerű. Megláttalak, és gondoltam bejövök felelősségre vonni téged, mielőtt meglépnél a hátsó ajtón, mint ahogy múltkor letetted a videóhívást, mikor nem is szakadozott a vonal. - Igen, még egy videóhívásnál is be lehet játszani ezt a trükköt. Rajtam viszont nem fog ki a saját bátyám! Elvégre ő a vérem, és ha figyelembe is vesszük, hogy mindig a legidősebb gyerek a legokosabb, nálunk még akkor sem én vagyok a legfiatalabb.
- Ne csináld már ezt, Vic... - Ami azt illeti, itt az ideje taktikát váltani. Ha a fenyegetés nem válik be - pedig rettentő félelmetes a mutatóujjam és az összehúzott szemöldökeim, nem számít hogy alig vagyok ötven kiló, és Vic még magasabbra is nőtt nálam -, akkor jöhet a régi jó elkenődött, sírós taktika. Nehéz lenne most kipréselnem pár könnycseppet, de tehetek úgy, mintha az következne, nem?
- Otthon sem jártál egy csomó ideje, és most sem akarsz velem beszélgetni... - Hatalmasat sóhajtottam, közben pedig előre billentettem a fejemet, hogy szó szerint is lógassam az orrom, de a szemeim sarkából oda-oda pillantottam a bátyámra. - Miért nem mondod el mi van? Ugye nem..? - Nem fejeztem be a mondatot, igazából azt vártam, hogy majd ő teszi meg. Egy reakció sokszor többet elmond a valóságról, mint az, ha csak találgatok. Egy viszont biztos, hogy Vic nem megy el innen válaszok nélkül. Ha az elszontyolodásom nem működik, akkor jön a következő lépés - azaz csak a testemen keresztül!

Chapter 1

Keresem a popcorn-t, de nem találom. Vajasat vagy sósat? Netán sózzam meg a vajasat? Vagy vajazzam meg a sósat?
- Nem? Akkor mégis mi? - kérdezi kissé félve, eltorzult arcvonásokkal Vic miközben testvérének gondolatait próbálja kiolvasni annak szemeiből. Ha nem azt akarta hallani “hiányoztál” akkor vajon mégis mit?! A legjobb abban, ha Phiravich eljátssza a tudatlant, hogy általában tényleg az. Bár nem tudom most erről van-e szó amiért nem sikerült összekapcsolnia a “hol vagyok”-ot azzal kivel áll szemben és mikorral vagy egyszerűen ez a technikája a testvéri verés elkerülésére. Minden esetre szerintem nem fog működni. Túlságosan is Fortuna árnyékában áll ahhoz, hogy megússza ezt az egészet... épp bőrrel.
- Felelősségre?! Mégis mit csináltam? - adta az ártatlan hitetlenkedőt -Priya. Komolyan azt feltételezed rólam, hogy meglógnék a hátsó ajtón? - képeslennél rá - Szerintem itt nincs is olyan. - nézett körbe reménykedve, mintha csak azon agyalna most is kiszaladhatna rajta.
- Várj... - esett le neki a tantusz - Tényleg szakadozott a vonal! - nem. Nem szakadozott és ezt mind tudjuk. De ja, erre is megpróbálhatod terelni a témát, hátha az segít.
Vissza emelve tekintetét a bolt elrendezéséről, miután megállapította nincs titkos menekülő vonal csak az áruház főfolyosójára vezető egyetlen bejárat, hirtelen megemelve hangját próbált védekezni korábbi telefonbeszélgetésük kapcsán. Persze, ez olyannyira hirtelen jött “zaj” volt amire azaz egy-néhány vásárló, főleg kismama is felkapta a figyelmét.
- Ne csinálj úgy, mintha valami rossz férj lennék, aki későn jár haza. Talán haza se megy és amikor próbálod elérni akkor gyorsan leráz a munkára vagy valami másra hivatkozva, hogy utána titokban a titkárnővel kamatyolhasson. - pedig pont így viselkedsz. A kamatyolást leszámítva. És házasok se vagytok. De na, érted te. Ahogy szerintem az a nő is “tökéletesen érti” miről van szó, aki a sor végén megbújva elkezdett hallgatódzni. Jó kis monológot kapott el, nem mondom. A szeme is kidülledt hirtelen.
- Mit ne csináljak? Nem nézelődhetek egy.... bababoltban? - pillogott ártatlanul, hátha a huga ellen fordíthatja a saját technikáját - Ez egy szabadország. Én pedig szabadon kereshetek... mi is kell?! - na, itt rontottad el - Tudod mit? Segíts nekem. A rugdalódzót még értem, de... Mi is az amit a nők használnak szoptatáshoz?! Van valami kütyü ami segít nekik vagy mi. Nem értek én ehhez! - nem tudom eldönteni, hogy Vic vagy az a háttérben figyelő, kémkedő nő folyamatosan változó arcizmai a szórakoztatóbbak.
- Nem... - sóhajtott egyet és fordult vissza a polctól a testvére irányába némileg ellazult, sajnáló kifejezéssel képén - Nézd. Nem arról van szó, hogy nem akarok haza menni vagy, hogy ne akarnék veled lenni. Tényleg rengeteg dolgom van. A munka sose lesz könnyebb. Igen, sokat túlórázom. Néha még az irodában is alszom, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lennél fontos. Egyszerűen... nem vagyok túl jó ebben, oké?! - kontextus nélkül... ja. Most vallottad be amit az előbb tagadtál. Te. Te hűtlen férj, te! - És... szeretem a munkám. - a munkád vagy a szeretőd? Legalábbis az a nő ott hátul tuti az utóbbit hallja minden egyes alkalommal amikor az állásodról beszélsz. Nagyon jó lehet behelyettesítős és asszociációs játékokban. Kíváncsi vagyok mikor fog ide jönni hozzátok és Priya, a hűséges és elhagyott feleség oldalára állni.
- Terhes? - fejezte be az utolsó mondatot - Máskülönben nem lennék itt.
Legyen sajtos! Azzal minden finomabb. Sajtos popcorn!

Vic, Dee, én meg Jad alapvetően túl jól ismerjük már egymást ahhoz, hogy be tudjuk csapni a másikat. Ugyanakkor meg talán pont ezért tudjuk azt is, hogy mit kell mondanunk, hogy a másik elhiggyen nekünk valamit. Ördögi kör.
- Neked van diplomád, mondd meg te. - Úgy bökdöstem felé az ujjammal, mintha attól minimum megijedhetne. Kicsit olyan érzés ez, mint amikor az apró kutyákra azt mondják, hogy a termetük kompenzálása miatt ugatnak annyit. Azért azt nem vallanám be, hogy épp én is egy chihuahua szintjén vagyok és a vádaskodásommal próbálom megfélemlíteni a felém magasodó bátyámat, de... De mégis. Talán ha eléggé beijesztem akkor elmondja miért nem járt már otthon egy ideje és mi nyomja a szívét. Nem hiszem, hogy bárki is azzal vádolhatna, hogy ne szeretnék tudni a testvéreim életének minden mozzanatáról, mert ahhoz  túl közel állunk egymáshoz, hogy másképp legyen. Lehet, hogy a kis lakás átka amiben felnőttünk, de még mindig inkább ez, mint hogy úgy éljünk egymás mellett mint az idegenek.
- Mondjuk nem jöttél haza már vagy... Nem is tudom mióta. Alig akarsz beszélni velünk, ilyenek. - Reméltem, hogy ha felhomályosítom, akkor elkezd neki derengeni valami, vagy épp rögtön elismeri a "bűneit" és aláveti magát a kihallgatásomnak - mondjuk nem legalább két bolti eladó előtt, akiknek semmi köze a mi családi ügyeinkhez - és akiknek talán van olyan jó szeme ahhoz, hogy lássák, hogy minimum rokonok vagyunk, ha a testvéri mivoltunkat nem is találják el. Egy biztos, nem valami megcsalt barátnő vagyok, aki egy baba boltban talál rá a kedvesére, aki a születendő gyerekének veszi éppen a babacipőt. Hú, lehet hogy kevesebb nyakatekert sorozatot kellene néznem és nem jutnának eszembe hasonló ötletek. Vagy épp nekem kellene írnom egy szappanoperát és meggazdagodni a szerzői jogokból. Valamelyik a kettő közül.
- Nem tudom... Meg akarnál lógni a hátsóajtón? - Kérdőn pillantottam rá, már-már teljesen belemerülve ebbe a témába. Lehet, hogy vannak akiknek a neten talált lábas képek a gyengéi, másnak meg biztos az, ha a hátsóajtón léphet meg mindenhonnan. Élnek egészen fura emberek ebben az országban, szóval nem lepne meg.
- Akkor legközelebb gyere személyesen, hogy tudjunk beszélgetni rendesen. - Vigyorogva álltam elő az ötlettel. Nem fárasztottam volna a saját kis apró-cseprő ügyeimmel - de, biztos hogy fárasztottam volna vele -, szimplán csak a társasága is jól esett volna. Vic az egyetlen ember a családban, aki néha le tudja állítani az öcsénk ámokfutását. Biztos ez valami különleges képesség nála.
- Akkor miért mondtad, hogy nincs sok időd? Nem is örülsz neki, hogy látsz? - Ha nem működik a fenyegetés és a kihallgatás, jöhetnek a könnyek. Valahogyan biztosan meg lehet fogni ezt a fiút. Ha meghallgatna és ráérne mondjuk negyed óráig, már akkor is elégedett lennék.
- Várj... Ugye abból semmi nem igaz, amit mondtál? - Közelebb léptem hozzá, hogy meg tudjam fogni a karját, a hangomat pedig lehalkítottam, habár ezen a ponton már tényleg mindegy volt. Nem csak az eladók pillantgattak felénk, hanem a vásárlók közül is volt, aki közelebb araszolt hozzánk.
- Attól függ kinek lesz. - Keresztbe fontam a karjaimat magam előtt, miközben kérdő pillantással néztem őt. - Mellszívó? - Egyre értetlenebb kifejezés jelent meg az arcomon, mert valljuk be, kezdett egyre bonyolultabbá válni a kép a fejemben, amiből ugye vagy szappanoperát kellene írnom, vagy el kellene engednem az egészet.
- Mire marad így időd? Hogy leszel így... - tanácstalanul pislogtam rá, hátha be tudja fejezni helyettem, mert én nem tudtam szavakba önteni, amit az ő szavai alapján gondoltam. Sosem gondoltam arra, hogy bármelyik testvérem valaha szülő lesz majd és valljuk be, nem most akartam elkezdeni kialakítani ezt a képet.
- Mármint a titkárnő? - Egészen felkúszott a hangom, amitől kicsit bután éreztem ugyan magam, de hát épp most ismert el valami olyasmit a bátyám, amit nem tudtam volna elképzelni róla. Nem azt a részét, hogy lehetne párja, hanem hogy gyereke lesz. A homlokomra csaptam a kezemet, ami után rögtön elengedtem egy aú-t is.
- Így kell bejelentened, hogy... - körbe nézve összetalálkozott a pillantásom egy vásárló anyukáéval, amitől csak még inkább kedvem lett volna az én magasságom szintjére húzni a bátyám fejét, hogy csak ő hallja amit mondok... Meg hogy kicsit összeborzoljam a haját, amiért most ebben a helyzetben vagyunk. - Apuka leszel? - mondom ki végül. Ettől függetlenül még mindig nem tudtam összerakni a fejemben a képet.

Chapter 1

SAJTOT MINDENKINEK!
Ejnye. Phiravich, nem szép dolog egyedül hagyni az asszonyt ilyen állapotban. Nem látod, hogy most is milyen ideges? Nem tesz jót az egészségének, azaz hogy egészségÜKNEK! Ch-ch-ch.
- Nem arról van szó, hogy nem akarnék beszélni veletek. – itt egy mély levegőt vett és finoman megfogta Priya mindkét felkarját – Hiszen tudod milyen fontosak vagytok nekem. – nézett bele mélyen a nő szemeibe.
S a beszélgetés így gördült tovább, miközben fél szemmel valami menekülő út, egyfajta vészkijárat után kutakodott. Ilyennel sajnos – vagy nem sajnos – nem tudott szolgálni a bolt, mire kissé esetlenül forudlt vissza testvére felé. Következő szavai tökéletesen tükrözték “ártatlanságát”.
- Ugyan. Mégis miért lenne szükségem hátsó kijáratra? Arra csak egy bűnösnek lenne érdeke futni. Én ellenben… Nos, tökéletesen ártatlan vagyok. – húzta ki magát. Persze. Én meg táltos paripa vagyok. Vic. Minden bűnös azt mondja, hogy ártatlan. Ráadásul, mind a ketten, azaz hogy hárman ha beleszámolom azt a hallgatózó nőt is - meg még ki tudja igazából hány fültanút is – pontosan tudja, mennyire sántít ez az egész kijelentésed. De nem baj, menjünk csak tovább. Lesz ez még így se. Nem igaz? Csak tudnám mikor kapsz egy maflást. Na és persze KITŐL!
- Személyesen? – meglepetten érzékelte húga együttműködését. Talán sikerül valami kevéssé kellemetlen témára terelni az egészet mintha nem is egy bababoltban beszélgetnének – Persze. Oké. Azt hiszem, éppen ideje lenne már. – idegesen nyúlt hátra a tarkójához. Igazából halvány lila gőze se volt arról mégis mikor tudna időt keríteni erre. Mármint, a hétvégéi általában szabadok, ám valamilyen mágikus oknál fogva mire észbe kap a péntekből hétfő lett és ötlete sincs mi történt a kettő között. Pedig eskü szokott produktív is lenni és nem alussza végig az egészet.
- Priya, kérlek, tényleg nincs sok időm. – lépett hátrébb ahogy elkezdte érzékelni a vele szemben álló sírós taktikájának jeleit – Persze, hogy örülök amiért látlak. Egyszerűen… sok a dolgom. – tekintete ide-oda járkált a boltban hátha tud még valamit mondani, mellé amikor eszébe jutott a megoldás. Ha a nő segít neki, hamarabb végez. Ha pedig hamarabb végez, talán még jut ideje egy gyors beszélgetésre is mielőtt vissza kellene rohannia az irodába ahhoz a nagyon morcos anyatigrishez. Tökéletes terv. Egyszerűen megingathatatlan!
Ééés itt dölt össze az egész. A terv… elbukott. Mennyi időbe is telt?! Úgy… tíz másodpercbe?! Dehogynem igaz amit mondott! Miért ne lenne. Szerinted kedves Priya-m itt lenne ez a lókötő, ha nem baba cuccokat kellene vegyen?
- Mell-mi?! – értetlenül kérdezett vissza Vic, tudomást sem véve az őket figyelőkről – Én hiszek neked, drágám, de tényleg nincs sok időm cseverészni. – drágám?! – Ha gyorsan összeszedjük ami kell, akkor talán még jut időnk egy kávéra, de utána nekem tényleg rohannom kell. Nem akarom, hogy anyuci leszedje a fejemet. – anyuci?! Ezek a szavak egyre érdekesebbek. Phiravich… mesélj még.
- Időm semmire sincs, de mindig megoldom. Hiszen ismersz. – egyre kevésbé – Shh! – tette a kezét gyorsan testvére szájára mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot. Nem tudom mondjuk erre miért volt szükség. Mi titkolni való van abban, hogy “apuka lesz”. Mintha csak attól félne, hogy ha hangosan kimondja véglegessé vagy ijesztővé válik. Valósággá. Talán most még tagadhatja, de nem sokáig.
Mély levegőt véve egyenesedett ki és fogta rövidre végül – Szóval ez a helyzet. Öhm… kell az a… Mit is mondtál? Az a mell-izé, egy rugdalódzó… és ha már itt vagyunk egy kis cipő is kellene. – nézett körbe közben totál elkerülve szemeivel az őket figyelőket – Mindezt nemsemlegesben. – tette hozzá energikus nyugalomban, mintha az előbbi tíz perces fura, egymás mellett elbeszélgetős társalgás meg se történt volna és minden szipi-szupi lenne.
TUDTAM, hogy a sajtos lesz a nyerő.

Az emberek nem akkor szoktak szédülni, amikor fél éven belül a harmadik terhességi teszt mellett ülnek és várják, hogy leteljen az a mágikus három perc, csak hogy aztán eldőljön, végre ideje lesz-e már annak a nagy bejelentésnek, amikor hazaér a párjuk? Ezt azért muszáj kérdésként feltennem, mert nekem egyrészt nincs párom, másrészt ha lenne sem terveznénk még gyereket. Még az öcsém sem nőtt fel teljesen - habár az ő nevelése nem is feltétlenül az én dolgom, még ha meg is értem, hogy a szüleim elfáradtak már Jad mellett. Mindenesetre itt nem nekem kellett volna gyomorgörccsel küzdenem, hanem annak több, mint száznyolcvan centi magas hazudósnak, akit a bátyámnak nevezhetek.
- Ühüm, akkor mi a helyzet azzal, hogy... Fogadjunk azt sem tudod hogy hívják a pasimat! - Trükkös felvetés, valójában nem is rendelkezem ilyennel. Ellenben kiszemeltem az nagyon is van, akiről rendszeresen sírok... mármint nyígok, pontosabban áradozom a nővéremnek, mert bár neki sincsen sokkal több szerencséje a párkapcsolatával, azért mégis hosszabb kapcsolatot tud felmutatni nálam.
- Mindenki azt mondja, hogy nem is részeg, amikor valójában totál részeg, szóval... - Kérdőn pillantottam rá, hátha befejezi helyettem a mondatot. Valamiért annyira elképzelhetetlen volt számomra a helyzet, hogy épp egy ilyen boltban találjak rá a bátyámra, hogy akár a részegségnek is köze lehetett volna az egészhez és a végén még az is kiderülhetett volna, hogy valamelyikünk többet ivott a kelleténél és most hallucinál. A bevásárlóközpont neon fényeinek józanítóan beteges fénye alatt azonban nagyon is valóságosnak tűnt ez az egész.
- Inkább mondd meg, hogy kinek vásárolsz és akkor hamarabb túl leszünk ezen az egészen. - Az eladó talán kevésbé feltűnően nézegetne felénk, ha látná, hogy a beszélgetésünk nyugodtabb mederben folytatódik, mint amilyenben elkezdődött. Talán azt hiszi, hogy éppen rajtakaptam valamin Vicet, és éppen azzal akarok előállni, hogy többé nem az életem része? Hát nem látszik, hogy valójában testvérek vagyunk?
- Élőben. Így ahogy vagy... A helyszínre. Igen. - Nem gondoltam, hogy valaha a diplomás bátyámnak fogom magyarázni, hogy mit jelent a személyesen, de tessék, itt vagyunk. - Nagyon helyes! Akkor ezt most ígéretnek veszem és be fogom hajtani. Ha nem jössz, leverem rajtad. - Egészen konkrétan a spagetti karjaimmal, amelyektől egész Bronx térde megremeg. A jobb horgommal a kórházba küldök valakit, a ballal a temetőbe. Azt hiszem az öcsém túlságosan nagy hatással volt rám, különben nem találnék ki én magam is ilyen marhaságokat.
- Vic, meg fogok sértődni... - Olyan szomorú pillantást vetettem rá, hogy még egy kölyökkutya is megirigyelte volna. Biztosan az én munkahelyem sem értékelte volna túlzottan, ha a kelleténél tovább vagyok szüneten, de az én munkahelyemről alapból nem ugrottak ki azért az emberek, hogy bababoltba menjenek. Innentől kezdve azt hiszem jogosan vártam a kis találkánkra valami magyarázatot.
- Most ismételjem meg? - Akkor sem hangzana jobban. Lehet, hogy jobb, ha megóvom mindkettőnket ettől a traumától. - És én vagyok a legjobb ember, aki segítséget jelent itt neked? - Ó, nem hiszem. Szívesen elmondom neki, hogy milyen filmekre érdemes most beülnie a moziba, de hogy rugdalózókról, cumikról és egyéb babás kellékekről mondjam meg a véleményem. Nem azt mondom, hogy valamikor a távoli jövőben ne tudnám elképzelni, hogy saját gyerekem lesz, de egyelőre a tiktokon követtem egy lányt, aki listát vezet arról, hogy miért nem érdemes gyereket vállalni.
- Anyuci? - Pont olyan értetlenül nézhettem Vicre, mint akinek törölték az emlékeit és most nem tudja hogy került a helyszínre, vagy ha már itt tartunk, a bababolt közepére. - Segítek kiválasztani bármit, de addig jól találd ki, hogy mit fogsz mesélni. - Zsebre dugtam a kezeimet, miközben előre hátra hintáztam a talpamon. Most már jóval nyugodtabban álltam a témához, mert ígéretet legalább kaptam arra, hogy tudunk együtt tölteni egy kis időt.
- Azt remélem tudod, hogy hosszútávon nem tesz jót az egészségednek ennyi munka. - Ha igazán ámokfutó lettem volna, mint Jaidee, akkor biztosan azzal jövök neki, hogy az öregedés ezzel jár és jobban figyelnie kellene az egészségére, de a kiscipő és mellszívó téma valahogy jobban tudott izgatni. Mármint teljesen ártatlan módon. Fujj, miket is beszélek.
Úgy dünnyögtem Vic kezének, mintha épp valami fontosat akartam volna mondani. Valójában mindig is megvolt erre az ellenszerünk Jaideevel, egyszerűen megnyaltuk a másik ember kezét, akkor biztosan elengedtek minket.
- Mellszívó? - Nem mondom, hogy direkt a kelleténél kicsit hangosabban említettem újra a tárgyat, mert az én fejem is legalább annyira égett miatta, mint a bátyámé. - Oké, de mekkora gyereknek? Nézd, itt van ezer féle... - Vagy a kisbabák mind ugyanolyan kicsik? Mint említettem, nekem aztán semmi tapasztalatom ebben.
- Akkor milyen színben kellene? - A "nem semleges" ugyanis jelenthet bármit citromsárgától kezdve a türkizkéken át. - Mi a helyzet a cumival és a játékokkal? - Gondolom mivel kettőnk közül én voltam legutóbb baba, nekem kellene tudnom, hogy mi kell egy gyereknek. Ugyanakkor ebből a véletlen találkozásból még arra is következtethetnénk, hogy valójában sokkal kevesebbet tudok, mint amennyit kellene.