Két évvel ezelőtt költöztem New Yorkba, és bár a várost nagyon megszerettem, a sulimat viszont nem. Ott mindig kívülállónak éreztem magam, ráadásul a szakot, amit választottam, hogy én majd ezzel segítek Anyunak és Apunak később, egyszerűen megtanulhatatlannak érezte. A bátyámnak sikerült elsajátítania a vállalatvezetést, hogy majd átvegye tőlük a cég irányítását, és én ebben segíteni akartam nekik, de nem jött össze. Az órákon néha úgy éreztem, hogy a tanár kínaiul beszél, és egyáltalán semmi sem marad meg a tananyagból hiába próbálkoztam. Fél év múlva végleg feladtam, amiben a család is támogatott, és egy rossz szó nélkül engedték, hogy átmenjek a Cornell légköri tudományok szakára; a kikötésük csak az volt, hogy az általuk felállított szabályok, elvárások, kérések (kinek hogy tetszik), nem változtak. Ez pedig annyi, hogy a sulit és a kolit (vagy lakhatást) fizetik, de a többiről én gondoskodok magamnak. Ez pedig annyit jelet, hogy a bulikat, a túrákat, a szórakozást, és egyéb nem létfontosságú dolgokat magamnak teremtem meg. Ez nem is gond, hiszen ez otthon is így volt, és a bátyámnál is ez volt az elvárás. Ez nálam viszont annyit jelent, hogy hétköznap a Cornellen vagyok, péntektől vasárnapig pedig egy barátnőm vagy barátom (, akik szintén a Cornellre járnak) szüleinél vagyok, és New York városában vállalok diákmunkát egy közvetítő által.
A munkaközvetítő nem rossz, mert így ők már előre szűrik a munkákat, és figyelnek arra, hogy a munkáltató és a munkavállaló egymáshoz illő legyen, ráadásul ez nekem, és a hozzám hasonlónak is, egy egyfajta biztonságot jelent, mert a cég ellenőrzi a hátteret. Én néha kisegítek egy pizzériában, bár oda egyre kevesebbet hívnak, és vállalok egy gyerkőcfelügyeletet is, ahol nagyon szeretek lenni, de a család szempontjából szerencsére ez nem minden hétvégémet érinti.
Most a harmadik munkám miatt vagyok a parkban, ami a kutyasétáltatás, esetenként a kutyanevelés. Ez utóbbit még az egyik nagybátyámtól tanultam már gyerekként, mert ő kutyatenyésztő és nevelő is. Ehhez mindig volt érzékem, mert nagyon szeretem az állatokat, és így a kutyákat is. Mivel már kicsi korom óta foglalkoztat a blökik nevelése, így már megismertem a legtöbb fajtát a szokásaikkal együtt. Persze a fajta jellemzője nem feltétlen garancia mindenre, mert náluk is vannak egyéniségek, de nagy átlagban elmondható például, hogy egy dán dognak kisebb a mozgásigénye, mint egy border collie-nak. Most is egy ilyen kölyökre kell vigyáznom, akit a gazdik kicsit nehezen tudnak féken tartani, mert egy kész energiabomba, és a gazdiknak nincs tapasztalatuk. Többek között ezt is próbálom nekik megtanítani, és egészen jól is haladnak, de péntektől azért igénylik, hogy én is segítsem őket a kölyök kifárasztásában, hogy ne szedje szét a lakást, amíg ők dolgoznak. Ezek a kutyák intelligensek, így elképesztően gyorsan tanulnak, de Spuri figyelmét nagyon könnyű elterelni, mert szeret barátkozni, és új embereket, dolgokat megismerni. Most is tanítom, mert „csak futtatással” nem lehet kifárasztani, amihez van nálam egy erre a célra készített övtáska, amiben a jutalomfalatok vannak. A jutalmazás általában működik, és Spuri kedvenc csirkehúsa pedig csak segíteni szokott. Persze nem mindig, mint ahogy most sem, amikor egy biciklis hajt el mellettünk, akit feltett szándéka egy kicsit terelni. Viszont a kerós gyorsabb, így lehagyja a kölykök, aki irányt vált, és egy fekete hajú, keleti származásúnak tűnő lány felé kezd el rohanni. Jesus! Tudom, hogy nem bánt, de akkor sem így kellene az ismerkedést kezdeményeznie. Én már akkor elkezdtem futni a kölyök után, amikor a kerékpárost „terelte”, de most még jobban rákapcsolok, hogy nehogy baj legyen. Én tudom, hogy nem bánt, de sokakat megrémiszt, ha egy kutya rohan feléjük nagy sebességgel, néha még akkor is, ha csak kölyökről van szó. - Spuri! - kiabálok utána. - Gyere vissza! - amire egyáltalán nem hallgat, mintha nem is hozzá beszélnék. - Stop! - kiáltok utána kicsit hangosabban, hogy hátha a lány is észreveszi a felé nagy sebességgel közelítő kölyköt. Bízom abban, hogy nem ijed meg a csajszi a fekete-fehér folttól, ami felé közelít. Bár a célhoz érve Spuri lassít, mint aki csak most jön rá, hogy hozzá képest mekkora a „célpont”, és eléggé el is bizonytalanodik a végére.

Minden kutya egy egyéniség is, pont, mint az ember. Fajon belül is van aktívabb és passzívabb, agresszívabb és jámborabb is, és még lehetne sorolni. Persze a fajta jellemzői mindegyikben megvannak, de van, amelyikben erősebben, van, akiben kevésbé. A border collie nagyon intelligens és tényleg elképesztően gyorsan tanul. A szavakat, gesztusokat pillanatok alatt megjegyzi, és mindig tudni fogja őket, mert lényegében erre tenyésztették ki; hogy a pásztort, juhászt segítse, aki mozdulatokkal irányítja, hogyan is terelje a jószágot. A terelés során szinte együtt mozog a gazdával, mint aki a gazdi karjának meghosszabbítása. Ezért is használják manapság versenyeken, vagy „kutyatáncon”, de ahhoz, hogy erre alkalmas legyen, ahhoz kell az energia is. Ezt a rengeteg energiát viszont nehéz lecsillapítani, kiapasztani. Spuri a fajtájához képest is lehet, hogy energikusabb, bár az sem kizárt, hogy a gazdik, akiknek egyébként régebben volt már másfajta kutyájuk, csak őt nem tudják helyesen kezelni. Viszont azt el kell ismernem, hogy próbálkoznak, és mindent próbálnak betartani, amit mondok, és azóta talán javult is a helyzet. Viszont azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ő még kölyök.
Nem túl régen értünk ki a parkba, és eddig egészen szépen le is kötöttem, ráadásul az első, amit már korábban megtanítottam neki az a visszahívás, ami eddig működött is. A kerós viszont egy újfajta kihívás volt a számára, amit nem tudott kihagyni, viszont miután lehagyta, valami más keltette fel a figyelmét. Az, hogy a lány, vagy valami más, és csak megint célt tévesztett, azt már nem tudom. A lényegen viszont nem változtat, gyorsabb, mint én, így lehagyott, és nem figyel rám, ráadásul most teljesen kikerültem a figyelmének a központjából. Ez nálam ritkán fordul elő, de az legalább mindig kellemetlen. Persze attól nem félek, hogy bárkit is bántana, de azért ez a viselkedés mégsem dicséretre méltó. Viszont szerencse, hogy nem egy kisgyerek felé iramodott meg, mert abból még baj is lehetett volna, bár ott is szerintem leginkább az emberi pánik lett volna a legrosszabb. „A gyerekemet megtámadta egy szabadon garázdálkodó kutya”, szinte már hallom is a szülői aggodalmat.
Hál’ Égnek Spuri lendülete megtört a lány közelében, így már én is lassíthattam az utána való futásban. A lány látszólag egyáltalán nem fél tőle, és úgy tűnik, még beszéli is a nyelvét, mert amikor leguggol, és előre nyújtja a kezét, Spuri ismét felbátorodik, és megszaglássza, majd, mint az ezeréves haverok, megnyalja, és elkezd játszani, hemperegni követelve ezzel a figyelmet. - Szia! Fogjuk rá - fújom ki magamat a futás után, amikor a közelükbe érek válaszolva a kérdésre. - Csak egy kicsit - mosolyodom el szélesen, miközben ironizálok egy egészen kicsit. - Igen, egy valódi energiabomba - értek egyet vele. - Nem kizárt, vagy csak érdekesebb vagy, mint én, akit heti rendszerességgel lát - mosolyodok el, ahogy a kölyökre nézek, aki most próbálja kikövetelni, hogy az álla alatt is kapjon a vakargatásból. - Kérlek, ne haragudj, hogy csak így letámadott! - kérek bűnbánóan bocsánatot. - Karin - fogadom a kéznyújtás miközben én is bemutatkozok. - Egyébként én csak sétáltatom, illetve próbálom tanítani, ezzel segítve a gazdikat - vallom be, amikor lehajolok, és a póráz végét a nyakörvére csatolom. Az, hogy most egyáltalán nem látszik, hogy tanítom, az mellékes.
- Neked milyen kutyáid vannak? - kérdezem meg, látva, hogy a lányt nem zavarjuk a jelenlétünkkel.

Általában a kutyák kevés rejtélyt tartogatnak a számomra, mert néhány alkalom után megismerem őket. Ráadásul gyerekkorom óta foglalkozok velük, és fajtól függetlenül az alapszabályok megegyeznek rájuk vonatkozóan. Előre jeleznek mindent, és ezek a jelek többségükben ugyan azok. Kivétel csak egyedi esetben van, ha mondjuk betegek, fáj valamijük, vagy legrosszabb esetben olyan helyről származnak, ahol ezt kellett megtanulniuk. Spuri esetében viszont most egyértelműen tudom, hogy én néztem el valamit, ami miatt meg tudott lógni. De arra szerintem sosem fogok magyarázatot találni, hogy egy ennyire kicsi kutya hogy lehet ennyire gyors. Tudok futni, és elég fitt is vagyok, mert ha mást nem is, de túrázni rendszeresen szoktam. De most ez a futás felkészületlenül ért, így hálás vagyok, hogy csak irányváltást csinált, és az sem a park túloldalára szólt. A fegyelmezés viszont most úgy tűnik, hogy elmarad, mert simogatás után, ami dicséret, már nem fogja tudni, hogy mihez társítsa a „büntetést”. De oda se neki, majd máskor, ha hamarabb észreveszem a jeleket; bár remélem nem lesz több ilyen.
- Egyetértek - mosolygok szélesen a lány szavaira, és veszek még néhány mély levegőt, hogy lenyugtassam a légzésemet és a szívemet. - De, ha én vigyázok rá, akkor csak olyan körpályán, ahol nincs kijárat - nevetem el én is magam. Örülök, hogy ilyen hamar megkedvelték egymás, és, hogy nincs baj abból, hogy ide jött ez a rosszcsont. Vannak olyanok, akik csak távolról szeretik a kutyákat, de ezt a kutya nem feltétlen tudja, és az esetleges barátkozás csúfos kudarcba fulladhat.
Elnevetem magam azon, amit a tesi órai futásról mond. -Lehet, ezt fel kellene vetni néhány suliban ötletként - mondom mosolyogva. A kutyák ezt játéknak fognák fel, a kisgyerekek meg valószínűleg szintén élveznék. Az, hogy a szülők erről mit gondolnak… az már más kérdés.
- Spuri - mondom, mire a kölyök rám néz, de miután nyugtázza, hogy nem akarok semmit, visszafordul az új barátjához. - A lehető legtalálóbb - fűzöm hozzá kedvesen.
- Kék? - kérdezem meglepetten. - Az eléggé merész - mondom mindenféle negatív felhang nélkül. Nem ítélkezek ilyenek miatt senki felett sem, csak ez annyira ritka, hogy meglepett. Ráadásul az ilyet hordani is tudni kell, mert minden szemet vonz, és a figyelmet nem mindenki viseli jól. Ráadásul, ha jól tudom, az ilyenek, ha nem az egyén figyelem iránti személyiségéből jön, akkor valami trauma utáni elterelés lehet a háttérben. De erre még véletlenül sem akarok rákérdezni. Persze, ha magától megemlíti, akkor szívesen meghallgatom.
- Azt én sem hiszem, de sokan nem szeretik, ha ismeretlen kutyák közelítik meg őket, és igazából sosem lehet tudni, hogy ki miként reagál - válaszolok őszintén. - Ráadásul egy hirtelen mozdulatra a kutya reakciója is kiszámíthatatlan - fejezem be a gondolatmenetet. Nem velem esett meg, de láttam már nagyon rossz ilyen jellegű találkozást, amit elég nehéz volt lecsitítani.
- Hobbiként, még gyereknek. Az egyik nagybátyám Oslóban kutyatenyésztő és nevelő, és mivel ez már kicsinek is érdeket, így megtanított rá. De nem, egyáltalán nem nehéz. Sőt, igazából talán még könnyebb is, mint azt sokan gondolják - válaszolok kedvesen a kérdésére. Ha jó technikát választunk, akkor pillanatok alatt el lehet sajátítani. A legnehezebb része talán az a dolognak, hogy következetesek maradjunk, és ne gyengüljünk el, a nagy, könyörgő szemektől, mondjuk, amikor kaját kunyerál.
- Ők azok a kistermetű, messziről szinte csupasznak tűnő agarak, ugye? - kérdezek rá kicsit bizonytalanul. Sok kutyát ismerek, de nem mindet, és van, aminél bizonytalan vagyok. Ráadásul, ilyennel még biztosan nem foglalkoztam, vagy találkoztam közelebbről, így nagyon kötni sem tudom őket kihez/mihez. Maximum kutyás könyvekhez, vagy internetes oldalakhoz. - Ha mosolyogva, ilyen hangsúllyal mondod, akkor még dicséretnek is vehetik - nyugtatom meg egy mosoly kíséreetében. A szavak csak nekünk jelentenek sokat, a kutyák nem értik őket, így bármilyen szót bármilyen paranccsal össze lehet kötni, a lényeg, hogy mi legyünk következetesek. Ha az van betanítva nekik, akkor az „ül” parancsra is simán visszahozzák a labdát, ha azt tanulták meg.
- Igazából csak pénteken és hétvégén, de vele általában ide járok, mert ez viszonylag közel van, és ő még kicsi a túl ismeretlen helyekhez. De egyébként más kutyákkal is járok ide is, bár máshol is fellelhető vagyok - mondom nevetve. Ráadásul van, hogy a „kutyákat gyerekre cserélem”, így játszóterek közelében is megtalálható szoktam lenni. - Te melyik parkokat részesíted előnyben? - érdeklődök én is. Ha ennyire jól bánik a kutyákkal, akár még közös sétáltatásra is mehetünk. Akár még Spurival is, akinek lehet nem ártana még néhány kutyabarát. Szocializálom, de ahhoz kellenek más kutyák is, bár először lehet, hogy találkoznom kellene Priya kutyával egyedül. Nem lenne jó egy kellemetlen találkozás, mert nem minden kutya tűri meg maga mellett a többit, és Spurinak nem hiányzik a negatív élmény.

A futással alapvetően nincs túl sok bajom, mert szerintem elég sportos vagyok, meg a sok túrázás megerősítette a lábaimat, mint ahogy a snowboar is. De ezt a fajtát nem kedvelem. Ha felkészülök rá, hogy kimegyek futni, akkor az más, de nem vagyok én sereghajtó, ráadásul ez a falkavezért imidzsemből is jócskán levon.
- Akkor nem náluk kell kezdeni - mondom biztatóan. - Biztos vannak vállalkozóbb kedvű sulik is - egészítem ki az előzőeket. - Egyébként miért gondolod, hogy nem hinnének neked? - érdeklődök kedvesen. Bár nem tudom, hogy az én volt sulim egy ilyen ötlethez hogyan állna hozzá. Annyit viszont tudok, hogy amikor az európai focimeccsekre beszabadul egy kutya, és magához ragadja a labdát, akkor nagyon élvezi, hogy a játékosok kergetik ők, hiszen akkor Ő is a részese a játéknak. A játékosok már annyira nem biztos, hogy élvezik, de ez csak részletkérdés, bár minden alkalommal nagyon lelkesen viszik vagy terelik le a pályáról a négylábúakat.
- A gazdik szeretik, és, ha jók az értesüléseim, akkor a tenyésztője is lelkiismeretes, így mindenkitől nagy odafigyelést kapott - osztom meg vele gondolataimat. - A negatív nevekkel meg leginkább az lenne a gond, hogy a mi előítéleteink átragadnának a kutyára, ami nem tesz jót neki, így nekünk sem - fűzöm hozzá meglátásomat. A testbeszédünk többet árul el rólunk, mint az gondoljuk, és egy kutya leginkább erre figyel, így, ha negatív érzelmeket kötünk a kutyánk nevéhez, ő azt megérzi, és valamilyen negatív hatása lesz a dolognak, amit végül visszaüthet ránk.
- Azt meghiszem - nyugtázom széles mosollyal. Ha nem akar kitérni arra, hogy miért akart váltani, akkor annak az ő döntésének kell lennie. És egyébként sem sok közöm van hozzá, pláne meg ennyi ismeretség után.
- Ő még kicsi, ilyenkor gyakran minden nagyobb kutyában potenciális veszélyt lát. Ezért van, hogy néha a szobatisztaságra nevelés alatt is, hiába sétálunk velük órákat, inkább hólyagrepedésig tartogatják, és csak akkor könnyítenek magukon, ha hazaértek. Ő más kutyákkal csak akkor ismerkedik, ha maga mellett érzi az „erősítést”, legalább is ezt figyeltem meg. Most elszaladt, így nem volt ott az, aki baj esetén megvédi. Ha közvetlenül ott vagyok mellette, vagy a gazdik, akkor bátrabban ismerkedik más kutyákkal is - magyarázom neki meg, hogy miért furcsállhatja a dolgot, és valószínűleg, az ő kutyái már nagyok, mármint, nem kölykök. Máshogy viselkednek a felnőttek és a kölykök, bár ez fajtától is függ. - Illetve a szocializációt idegen kutyákkal, még csak most kezdtük nem régen, és bár részéről nincs baj, mert nem támad és barátságos is, azért én szeretem megválogatni, hogy kivel ismerkedjen össze először. Lehetnek rossz tapasztalatok, ha véletlen erőszakosabb, vadabb kutyával találkozunk. Ilyenkor ajánlott megkérdezni a másik kutya gazdáját a sajátja habitusáról - árulom el neki a módszeremet.
- Teljesen jól gondolod, Norvégiából származom, és egyelőre tervezek is majd hazaköltözni, illetve rendszeresen járok is haza látogatóba. De a végleges költözés még kicsit odébb van - mondom mosolyogva. [color=#FF9933]- Igen tudom, hogy érződik, de azért már fejlődtem - mondom büszkén. - Bár az tény, hogy az amerikai és a brit angol azért eléggé különbözik - értek egyet vele. - De ezek szerint Te nem vagy elégedett azzal, hogy Te is az amerikait beszéled, jól gondolom? - kérdezem kíváncsian egy kedves mosollyal. Nincs ebben semmi rossz, mert kinek mi jön be. Azt tudom, hogy sok ember itt annyira oda van Párizsért és a francia nyelvért, viszont nekem annyira egyik sem jön be. Kinek mi; mások vagyunk és ezt nem kell szégyellni.
- És azt milyen gesztusokkal teszi, vagy ők hogy szoktak erre reagálni? - érdeklődök szakmai szemmel. Valamiért nekem ez sosem fordul meg a fejemben, így csak mások tapasztalataira tudok hagyatkozni.
- Csak egy bátyám van, akivel nagyon szeretjük egymást, és amennyire lehet, próbálunk naponta beszélni, bár ez nem egyszerű az időeltolódás miatt. Bár anyuékkal is rendszeresen beszélek - mondom kicsit átszellemülten. Nagyon szeretem őket, és tényleg haza akarok majd költözni, mert hiányoznak, főleg most, hogy szóba kerültek.
- A Cornellre járok, de itt van igazán lehetőség diákmunkára, illetve az itteni barátimnál szoktam lakni hétvégente, hogy ne kelljen annyit utaznom. De a munka nem annyira kényszer, mert a sulit és a lakhatást a szüleim fizetik, csak az egyébre kell a pénz - mondom őszintén. Tényleg nem lennék annyira rászorulva a munkára, de egyelőre jó így. - És Te mivel foglalkozol? - érdeklődök kedvesen.
- Bronxhoz még nem volt szerencsém, de lehet, időt kellene rá szakítanom az elhangzottak alapján - gondolkozok el a dolgon. - Én leginkább Manhattant ismerem, így a többi városrész nekem elég idegen - vallom be őszintén. Ráadásul Long Islandot leszámítva, a többi kerületnek annyira jó híre sincs, hogy én ott egyedül mászkáljak, vagy legalább is hallomásokból ezt szűrtem le eddig.

- A tanárok néha nem akarnak a felszín alá nézni, és csak azokat a diákokat szeretik, akik eminensek - húzom el a számat egy pillanatra. Sajnos az előítélet már az iskolákban is előjön, de attól még, hogy egy diák nem jó tanuló, attól még értékes lehet, sőt kifejezetten okos is. Nagyon sok zseni hamar kibukott az iskolából. A gondot én inkább abban látom, hogy a tanárok egy része nem veszi észre azt, hogy mi az igazi „baj” a gyerekkel, így nem is kaphatja meg a neki való segítséget. - De nézd akkor úgy, hogy ezen az időszakon már túl vagy - mondom neki bíztatóan. Bizonyos embereknek a tanulás egy kínszenvedés, így nekik valami másfajta boldogulási lehetőséget kell találniuk, hiszen nem mindenki lehet orvos meg ügyvéd. Én is megszenvedtem a vállalatvezetési szakon, ezért váltottam a légköri tanulmányokra, amit viszont nagyon szeretek,
- Ha már kiszakítottuk őket a természetből, és magunkhoz kötöttük őket, akkor illik róluk tisztességesen gondoskodni - fogalmazom meg én a véleményemet a saját szavaimmal, ami egyezik Priyáéval, csak talán én egy kicsit messzebbről indítottam az érvemet. A mai kutyák egy része alkalmatlan arra, hogy egyedül életben maradjon. Arról nem is beszélve, hogy a háziasítás miatt mi lettünk a falkájuk, és arra kényszerítjük őket, hogy ők legyenek a ranglétra legalján, tehát gondoskodnunk kell róluk, ha egészségesen akarjuk életben tartani őket.
- Ez sokszor éppen azért van, mert félnek. Bár van olyan is, hogy ezáltal érik el, hogy megkapják azt, amit akarnak, figyelmet, játékot, kaját, vagy bármit. Ez viszont általában a rossz nevelési módszer következménye, feltéve, ha nem jelzőkutyáról van szó, akinek a vérében van az ugatás, gondolok itt, mondjuk a westie-re vagy a beagle-re - mosolyodok el kedvesen. - Majd egyszer próbáld ki otthon, hogy arról a magasságról nézed a körülötted levőket, ahonnan a kutyáid. Szerintem félelmetes, így nem csoda, ha a kistestű kutyák sokat ugatnak félelmükben. Persze ezt is, mint mindent lehet kezelni, hogy ne érezzék állandó veszélyben magukat, mert abból nagyon nagy bajok is lehetnek - fűzöm még hozzá kedvesen. Ha egy kutya állandóan fél, akkor állandóan stresszes, ami hozzánk hasonló módon meg is betegíti őket, főleg hosszabb távon.
- Örülj neki, így legalább a hangoskodás miatt nem lesz nézeteltérés a szomszédokkal - vigyorosok el. - Te sem igényled mindig, hogy ölelgessenek, simogassanak; nekik is megvan az az időszakuk, amikor igénylik, és amikor inkább magányra vágynak - jegyzem meg kedvesen. A kutyák is érző lények, akiknek, hozzánk hasonlóan megvan a saját maguk igénye, ami néha éppen az, hogy egyedül legyenek. Ha játszani akarnak, vagy bármi mást szeretnének tőlünk, akkor azt jelzik. Régen nekem is volt kutyám, aki gyakran a szobámban aludt, és ha éjjel ki akart menni, és én nem vettem a lapot, mert olyan mélyen aludtam, akkor bizony simán megrágcsálta óvatosan a kezemet, vagy összenyalta az arcomat, hogy felébredjek. Utána persze mehettem a fürdőbe, hogy mosakodjak, de inkább menjen ki, minthogy baj legyen. Hiába szeretem a kutyákat, én sosem hagyom, hogy az arcomat nyalogassák.
- Ha észreveszik egymást, és figyeled őket, akkor nem nehéz, de látatlanban valóban lehetetlen - értek vele részben egyet. Viszont azt a kifogást, hogy „nem tudom mi történhetett, én nem láttam semmit” ki nem állhatom. Ha Te vagy a gazdája, akkor ismerned kell a kutyád reakcióit, mert ellenkező esetben nem való neked a kutya, mint háziállat. - Ő nagyon okos, és elképesztően gyorsan tanul, csak még próbálgatja a határait, és még sok mindennel most ismerkedik - mosolygok a kölyökre, akit most valami fűben mozgó rovar köt le.
- Élőben is az - mosolyodok el egy kis honvággyal a szívemben. - Mi ahhoz a klímához vagyunk hozzászokva, így nekem inkább az itteni nyarak a nagyon melegek, bár tény, hogy néha annyira hideg van Oslóban télen, hogy megfagy a vezetékben a víz - emlékszek vissza egy esetre, amikor hiába akartunk vizet engedni, semmi sem történt, mert befagyott a vezeték. - Köszönöm - pirulok el egy kicsit, mert ezt még sosem mondták, mármint, hogy aranyos az akcentusom.
- Szinte egy másik nyelv, ezért is van, hogy az angolok szinkronizálják az amerikai filmeket - nevetem el magam, mert nekem ez még mindig annyira furcsa, hogy azt el sem tudom mondani. Jó, kell egy kis idő mire átáll a fülem, de szerintem érthető mindkét nyelv.
- Akkor nincs baj - mondom megnyugodva. - Ezek szerint a testvérednek nincs rossz érzése az igazi patkányokkal kapcsolatban, vagy legalább is, szorosan nem köti ezt a szót negatív dologgal - állapítom meg látatlanban. Van egy csoporttársam, aki olyan undorral mondja, hogy „patkány” vagy „egér”, hogy néha még engem is kiráz tőle a hideg.
A kérdése egy kicsit hirtelen ér, így utána kell számolnom, hogy mit mutatott az én órám és mit a bátyámé. - Hat óra, ami talán nem annyira sok, de pont olyan időszak, hogy valakinek biztosan nehezen megoldható időpontot okoz, mert vagy éjjel van, vagy, ha ez nem, munka vagy suli időben éri a hívás. Nehéz egyeztetni, de ha csak néhány szót tudunk váltani, már az is sokat jelent - mondom meghatottan. Néha tényleg nem egyszerű összehangolni az időzónákat, de megéri. Az írásos kommunikáció, amit a közösségi média vagy SMS nyújt, elvileg megoldás lehetne, de azt egyikünk sem szereti, mert olyan személytelen, és egyébként is lassú. Egy pár percben is annyi mindent meg lehet szóban vitatni, de írásban, lassú, nagyon lassú és körülményes.
- Kell néha a változatosság, mert bár a szobám nagyon szuper a koliban, de egy teljes évet csak ott tölteni, azt nem biztos, hogy jót tenne - húzom el kicsit a számat. Annak ellenére, hogy szuperül felszerelt, és minden szobához külön fürdő tartozik, azért mégsem annyira otthonos, mint egy otthoni szoba. Sokan ezért is járnak haza, de nekem ez nem igazán adatik meg, csak hosszabb szünetekben. A sulitársaim pedig a szüleikkel együtt szívesen látnak, és, ha haza utazom, akkor ők is meg vannak hívva a családom által is.
- Az nagyon szuper - mondom lelkesen. - És melyikben? - érdeklődök kíváncsian.
- Utána fogok nézni. De egyszer majd körbe is vezethetnél, ha van időd, kedved - kérem fellelkesedve. Nem vagyok egy elveszett kislány, de egy városnéző körút sokkal másabb társaságban, mint egyedül.

- Én azt vettem észre, hogy az emberek nagyon könnyen felejtenek - húzom el a számat, mert nem csak ezt felejtik el túl könnyen, hanem minden mást is. Pszichológiából is tanultuk, hogy az emberek vagy nagyon nehezen, de leginkább egyáltalán nem tudnak változtatni a dolgokhoz történő hozzáállásukon, így hiába egy rossz tapasztalat a éppen az ellenkező oldalról, egy idő után visszatérnek az eredeti viselkedésükhöz. Ráadásul, néha, hogy azt éreztessék, „velem ilyen nem történt” pont azt fogják csinálni, ami velük történt. - A tovább tanulás akkor jó, ha Te is akarod, ha van, mi motiváljon, de az is nagyon fontos, hogy valóban szeresd is azt, amit tanulsz - mondom neki kedvesen. Nem nézem le azért, mert ezek szerint nem tanult tovább, mert fölöslegesnek érzi, hogy néhány év múlva esetleg egy idegroncs legyen, aki lehet, nyakig úszik a diákhitelben, ha most kiegyensúlyozott és boldog.
- Én mondjuk, egy tanfolyamhoz kötném az örökbe fogadást, főleg kutyák és macskák esetében, mert a felelős állattartás mindenki érdeke lenne. Ráadásul vannak olyan szervezetek, akik lehet, ezt ingyen is vállalnák, vagy esetleg egy jelképes összeget kérnének. Én már jártam kisállat-menhelyen, és nagyon szíven ütöttek az ott látottak, mert hiába az akarat, annyira sok állat van ott, hogy a mennyiség már az állattartás rovására megy. Ráadásul a legtöbb állat azért kerül oda, mert az emberek az állatot játéknak gondolják, amik eldobhatóak, ha rájuk unnak - mondom szomorúan. Nagyon jó tanulási lehetőség egy ilyen látogatás az új gazdiknak, mert sok szemléletet megváltoztat. Kicsit több mint egy éve, egyszer én is elvittem egy gazdit egy menhelyre, mert valahogy úgy éreztem, nem veszi igazán komolyan a dolgot, és utána szemmel látható volt a változás. Sokkal jobban megfogadta a tanácsokat, és pár hét után érezhető és látható is volt a változás a kutya viselkedésében is.
- Erről én is hallottam, de én úgy, hogy maga a mosoly jelentése alakult át vicsorgás fenyegető jellegéből. Így ebben a nevetés, mint elijesztés elvben lehet valami - gondolkozok hangosan. - Nem feltétlen, mert egy okos kutya is egy átlagos három éves értelmi szintjén van, aki a pillanatban él. Meg itt nagyban befolyásolja a dolgot, hogy milyen a környezet, amiben van, amiben él. Ha nyugodt emberek veszik körbe, akkor ő is nyugodt, de, ha egy hangos, pörgős családban van, akik önmaguk is állandó belső feszültségben élnek, akkor az nagyon sokat ronthat a kutyán is - fejtem ki kicsit bővebben az álláspontomat. Ez már leginkább kutyapszichológia, ahol, mint az emberek esetében, nagyon összetett dolgokról van szó, és nem lehet egyértelműen levonni következtetéseket látatlanul.
- Nem lehet minden tökéletes - mosolyodom el szélesen, amikor a szomszédjait jellemzi. - Teljesen egyet értek[/color] - bólogatok határozottan.
- Persze, hogy bele. Majd néhány hét múlva tervezem, hogy ellátogatok vele egy agility-pályára, és a gazdikat is bevonom a dologba, mert az mindannyijuknak jót fog tenni. Ő egyébként is a legalkalmasabb fajta erre a feladatra - nézek a kölyökre, aki most a lábamra ült.
- Túléltük - mondom most már mosolyogva. - Kell néha a változatosság, de erre találták ki az utazást - mondom szélesen elmosolyodva. Nem feltétlen kell egy adott helyen úgy élni, hogy azt sosem hagyjuk el, de lakni mindenképpen olyan kell, amit szeretünk, és ahol hosszú távon jól érezzük magunkat. Én nagyon szeretek a hegyekben, egy eldugott kis kunyhóban eltölteni pár hetet, de utána már nagyon vágyok vissza a civilizációba.
Erre a megjegyzésére én is elnevetem magam, mert egyet értek azzal, hogy lenne jobb helye annak a pénznek.
- Tartani én sem tartanék, de valahol csodálom őket, mert elképesztően szívósak és okosak - fűzöm hozzá a véleményemet.
- Nekem ez sosem okozott gondot. Én mindig úgy csinálom, hogy estére jól kifáradjak, és akkor menjek aludni, amikor az új helyen annyi az idő, mint amikor normálisan aludni szoktam menni. Utána reggel általában már minden megy a maga kerékvágásában. Ha reggelre érkezünk, úgy, hogy nálunk mondjuk, éjszaka lenne, akkor inkább fáradtan csinálom végig a napot, hogy éjjel visszarázódjak - osztom meg vele a tapasztalataimat. Sokan rágörcsölnek, hogy, „jaj, most mi lesz az időátállítással/időzónacsúszással, biztos napok lesznek, mire átállok”. Ha így áll valaki hozzá, akkor biztos, mert a tudatalattija erre fog beállni. Persze lehet, hogy vannak, akik tényleg érzékenyebbek erre, bár én lehet, hogy ezeknél az embereknél csinálnék egy kísérletet, hogy akkor is ennyire megviseli őket, ha nem tudnak róla?
- Vannak programok, de egy koliszoba mégsem olyan, mint egy normál lakás szobája. Ez nekem egy kicsit olyan, mintha Te a testvéreddel egy szobában laknál, de kilépve onnan, már a szomszédjaiddal találkoznál. Érted mire akarok célozni? - kérdezem bizonytalanul. Én egyébként is egy olyan kultúrában nőttem, ahol nagyobb távolságot tartanak egymástól az emberek, mint itt. Norvégiában nagyobbak a terek, így nincsenek annyira kis helyre összezsúfolva az emberek, mint itt.
- Így biztos, hogy nem - gondolkodok el a dolgon, de még véletlenül sem rémlik. De azért elő veszem a telefonomat, és egy jegyzet formájában felírom magamnak.
- Persze - mondom nagyon lelkesen. - Szerintem legyen mindkettő, csak, hogy biztosra menjünk - és mivel még a kezemben van a telefon, így már mutatom is a számomat, hogy be tudja írni a telefonjába, utána majd intézzük a többit. - Nekem leginkább így pénteken és hétvégén jó, mert csak így vagyok a városban - válaszolok a kérdésre. - Ugye ez nem gond részedről? - kérdezem bizonytalanul. Nem akarok e miatt elesni egy barátságtól, de hétköznap általában a Cornellen vagyok, ami nincs ide a legközelebb.

- Igen, sajnos tisztában vagyok vele - mondom szomorúan. - De ez leginkább a szülők hibája, mert egy gyerek még nem biztos, hogy ezt fel tudja mérni. Persze itt a gyerek korától is függ a dolog. Én ezért sem engedném húsvétkor az élő nyuszi árusítását, bár talán, és most kegyetlennek tűnik a dolog, de a nyuszit tartják azért is, mert sokan szeretik megenni őket. Tehát, ha nem a törpenyulakról van szó, akkor ez talán nem is akkora gond - mondom eléggé elhúzva számat, ezzel jelezve, hogy ezzel még saját magamat sem tudtam meggyőzni igazán. - De abban száz százalékig egyet értek, hogy felelőtlenség és kegyetlenség az ilyen állatvásárlás, és én keményen büntetném az eladót és a vásárlót is - mondom most már nagy meggyőződéssel.
A következő mondatára csak elmosolyodok. - Valami hasonló mondat volt a Harry Potternek Az azkabani fogoly részében is - mondom most már nevetve, mert itt már nem tudtam visszatartani. A szobatársammal néhány hete néztük meg a szobánkban.
- Persze, bármikor bármi történhet, hiszen balesetek mindig vannak. Hisz láttad, még tőlem is megszökött Spuri, de ezeknek az esélye nagyban csökkenthető, ha a gazdi megtanulja a „kutyanyelvet”. Ők is kommunikálnak velünk, csak mi el vagyunk kényelmesedve, és csak arra figyelünk, amit szóban nekünk mondanak mások. Az emberek nagy többsége még más emberek testbeszédére sem figyel oda, nemhogy egy állatéra - osztom meg vele szomorú tapasztalataimat. Ez persze nem minfig van így, mert én is sok gazdival találkoztam már, aki nagyon odafigyelt a kutyájára, és szerencsére, azok, akikhez megyek, azok is sokszor csak azért nem figyeltek előttem, mert nem tudták értelmezni a jelzéseket, utána már könnyedén boldogultak. - Te is biztos előre szoktad látni a kutyáid reakcióit, ha egy kicsit figyelsz - mondom neki kedvesen. Amennyire szereti az állatokat, nem tudnám elhinni, hogy ne venné észre, ha a kutyusai mondjuk „rosszban sántikálnának”.
- Ez az a pálya, ahol a kutyáknak a gazdi irányításával különböző akadályokon kell keresztül haladni, mondjuk alagúton vagy mérleghintán. Persze nem azt mondom, hogy ez minden kutyának való, de vannak kifejezetten olyanok, akik nagyon élvezik. Spuri is ez a fajta, de egy akita inut már nem igazán tudok ott elképzelni - mondom erősen elgondolkozva, mert én még sosem hallottam, hogy ez utóbbi fajtát látták már egy ilyen helyen. Az akiták erre nem mondhatóak alkalmasnak, mert egyszerűen ők egy annyira határozott, erős akaratú, makacs fajta, hogy azt a feladatot nem teljesíti, aminek „ő nem látja az értelmét”. Viszont cserébe egy igazán hűséges, bátor és védelmező fajta, bár erre az utóbbira határozottan nem szabad kinevelni, mert akkor már inkább veszélyessé válnak. Viszont ezek a pályák sokszor a kutyáknak egy olyan kihívást jelentenek, aminél kellően kifáradnak ahhoz a szabadban, hogy otthon ne tegyék tönkre a lakást, vagy ne ugassanak annyit, hogy a szomszédok már a feljelentésen gondolkoznak csendháborítás miatt.
- És tényleg - mondom meglepetten. - Ezt még így nem gondoltam át, de valóban. - Gondolom át a fejemben lévő, kapcsolódó adatokat, amiket még sosem raktam össze ebben a formában. - Egy átlagember akár két-három hétig is bírja étel nélkül, de alvás nélkül csak pár napig, ha jól tudom legfeljebb egy hétig? - kérdezem ez utóbbit már bizonytalanul, mert lehet csak pár napig, miután hangosan is kimondom a fejemben lévő adatokat. Azt tudom, hogy víz nélkül körülbelül három napig lehet élni. De ezektől persze lehet nagy eltérés, de én sosem akartam ezzel kísérletezni.
- Hááát… azért otthon nagyobbak a terek - mondom nevetve. - De ez egy koli, szerintem sehol nem sokkal nagyobbak a szobák. Én pedig éppen ilyen indokból is el szoktam indulni túrázni, van, hogy néhány napra is akár - vallom meg az igazat. Egy erdőben sokkal nagyobb a tér, mint bármely lakásban.
- Ezt nem is feltételeztem - mondom mosolyogva. - Ha úgy engedi az időm, akkor feltétlenül - ígérem meg. Jelenleg biztosabbat nem tudok mondani, és nem akarom félre vezetni, még véletlenül sem. - Sok stílusban vannak kedvenceim, de mostanában nem volt időm azt megnézni, hogy milyen új filmeket fognak adni - gondolkozok el a dolgon. Ha a többiek mondják, akkor lehet, csatlakozok, de nekem az elmúlt hetekben, lehet hónapokban, nem volt időm erre rákeresni. A hírfolyamokat meg letiltottam, mert egy idő után már folyamatosan dobálták rám, a fontos infók viszont volt, hogy elvesztek.
Miután leírja a számomat, és megcsörget, már nyitnám a számat, hogy megkérdezzem a teljes nevét, de megelőz. - Köszi, pont ezt akartam kérdezni - mondom mosolyogva. - Én Karin Bjorge vagyok - osztom meg vele én is a teljes nevemet. Ha nem tudja leírni, akkor természetesen lebetűzöm neki, mert ez határozottan nem egy angol név, így sokaknak még a kiejtéssel is gondja van, nemhogy a leírással. Közben fellépek a Face-re, és rákeresek a Priya Amarin névre, és bejelölöm, ott már idéző jelben angolul is ott van, hogy „Szöszi” a nevemnél, mert sokan hívnak így, itt is nem csak otthon.
- Nem gond, én se mindig érek rá, még akkor sem, ha itt vagyok - árulom el én is. - Itt leszek, és már nézem is, hogy mikor lenne jó körülbelül - veszem elő a naptáramat. Én ezt még papír alapon vezetem, mert így könnyebb átlátni és szervezni. A telefonomban pedig csak a jelzések vannak, hogy mikor kell indulnom és hova. - Szombaton úgy tűnik, hogy délután kettőtől szabad vagyok - állapítom meg a lapokat böngészve. - Ha nem mondanak a tanárok zh-t a következő hétre, akkor mehetünk bárhova, be is írlak, ha Neked is jó - érdeklődök kedvesen. Nem várhatom én sem el tőle, hogy neki is jó legyen az az időpont, ami nekem. De, ha jó, akkor már be is írom, hogy oda ne szervezzek semmit, és a helyszínt is felkarcolom, ha megmondja a találkozó pontos helyét.

- Mert sok szülő azt hiszi, hogy csak így tudja kifejezni a gyereke felé a szeretetét, vagy legalább is szerintem sokan így vannak vele. Az állatkert pedig egy igen megosztó dolog, mert sokan kegyetlennek tartják, és így egyáltalán nem mennek. Bár én ezt nagyon máshogy látom, mert ha mész, ha nem, akkor is lesznek állatkertek, csak, ha nem mész, akkor kevesebb a bevétel, amiből fejleszthetik őket, vagy az állatok gondozására fordíthatnak. Illetve bizonyos fajokat ott szaporítanak, hogy majd az emberi terjeszkedés miatt kipusztult eredeti élőhelyükre visszatelepítsék őket. Bár azzal egyet értek, hogy sokkal jobb körülményeket is biztosíthatnának nekik, mint egyes helyeken, de ugye ehhez is pénz kell - húzom el a számat a végére. - A farmok meg nem biztos, hogy szívesen fogadnak látogatókat, meg sok városi a magas sarkúikban, meg a méregdrága öltönyeikben nem is szívesen megy olyan helyre, ahol nincs minden négyzetcentin tiszta betonjárdából - mondom több szarkazmussal, mint szerettem volna. De itt New Yorkban sok olyan öltönyös, kosztümös ember rohangál, akikről még véletlen sem tudnám elképzelni, hogy betenné a lábát egy farmra. A következő megjegyzésére pedig csak kedvesen elmosolyodok. - Persze, ezt megértem, és csak általánosságban mondtam. Egyébként meg az, hogy ki milyen húst fogyaszt, vagy nem fogyaszt, az sokszor társadalmi kérdés is, meg ezen belül lehet nevelés, szokás kérdése is. - Norvég létemre én például nem eszem meg a rénszarvashúst, hiába vannak belőle finom, tradicionális ételek, és hiába mondják a családtagjaim, hogy „pedig kicsinek megettem”.
- Én tudom, Te tudod, de sokan nem tudják - kezdek visszafelé válaszolni a dolgokra. - Ha több lenne az ellenőr, akik ezt büntethetik is, akkor talán. De persze ebben az esetben nem arról lenne szó, hogy átesni a ló túlsó oldalára, csak mondjuk a húsvét körüli egy- másfél hónapban korlátozni. - A tilalom sokszor a piac felvirágzását okozza, mint mondjuk az alkoholtilalom idején volt. Na, ennyi előnye legalább volt annak az egy félév vállalatvezetési sulinak, ahova jártam, majd feladtam.
- Mintha valami ilyesmi lenne még az elején, amikor beköltöznek az évelején - mondom kicsit bizonytalanabbul. Nagyon ilyesmi rémlik Dumbledore hangjával, de a visszakérdezéssel elbizonytalanodtam.
- Ez valahol, valamilyen szinten tanulható. Az ilyen rendfenntartókat pedig erre külön képzik is - osztom meg vele. Pszichológián mi is tanuljuk, bár nem annyira, hogy ebből megélhessünk. Bár nekem ez nem a fő tárgyam, így lehet, hogy ilyen óra is van az egyetemen. - Sokszor egyébként tudják is, hogy rosszat csinálnak - nevetek én is. A legnagyobb gond, ha azért csinálják, mert máshogy nem kapnak figyelmet. Bár gondolom, hogy Priyáék esetében nem erről van szó, mert valahogy ezt nem tudom kinézni belőle, mármint, hogy nem foglalkozna velük rendszeresen.
- Igen, pontosan azok - mondom határozottan és lelkesen. Ez valahogy nekem most eszembe sem jutott.
- Mármint, hogy ennyire kevéssé bírjuk az alvásmegvonást? - kérdezek vissza kedvesen. - Nem is szabad - helyeselek egyetértően és hozzá hasonlóan mosolyogva. - Az ilyen kísérleteket hagyjuk meg a Darwin-díjasoknak - teszem hozzá nevetve, belőlük is lehet tanulni néha. Néha. Az alvás során regenerálódik a szervezetünk, így ennek az időnek a megvonása nagyon veszélyes, bár tény, hogy én is ezt szoktam a legelső körben csökkenteni. Enni, inni tanulás, vagy sétálás, vagy szinte bármi mással egyidejűleg is lehet. Aludni maximum órán lehet, de az sem éppen egészséges, főleg, ha a tanár észreveszi. Bár én eddig még nem aludtam el egyik órán sem, és nem is tervezek.
- Igen, de ezt én vállaltam - mondom mosolyogva. A honvágy szerencsére csak időszakos, és kezdem kitapasztalni, hogy mennyi időt bírok, és mikor kell hazamennem, vagy találkozó szervezni a családdal. - Igen, mindenképpen haza akarok majd költözni, csak előbb befejezem a tanulmányaimat - mondom el őszintén. Minek titkoljam? Szép hely ez is, de Norvégia mégis csak más, én ott vagyok otthon. Ott van a családom, a legrégebbi barátaim. De nem akarok erről tovább beszélni, mert a végén innen a reptérre megyek, én onnan Oslóba. Nem kell előhozni belőlem a honvágyat.
A filmes megjegyzésére csak elnevetem magamat. - Ezek szerint igazán nagy rá a kereslet, ha ennyire felkapott, hogy most ennyire ezeket forgatják - gondolkozok el hangosan. - Az emberek kicsit vágynak vissza a régebbi időkbe, amikor még nem volt ennyire felfokozott a világ tempója, és már csak itt élhetik át ez egy időre - mondom szomorúan. Az állandó idő és teljesítménykényszer, az állandóam mindenhonnan ránk zúduló információáradat nagyon kimerítő, és bár a régi idők sem voltak egyszerűek, mégis valahol könnyebbnek tűnnek. - Meg akkor még olyan színészi játék volt, ami most már kihaló félben van a technika, és filmes trükkök miatt. - Az egyik ismerősöm filmszakra jár, és pont mostanában tanulták ezeket, így kicsit én is képbe kerültem. a,ikor egy beszélgetés során előkerült ez a téma. - De köszönöm, remélem lesz időm majd beugrani hozzátok egy jó filmre - mondom mosolyogva. Jó tudni, hogy náluk milyen a választék.
Elmosolyodom, amikor ismétlést kér a nevemből, mert számomra ez nem szokatlan. - Mint a Karen, csak az ’e’ helyén ’i’ van, utána meg B, J, O, R, G, E - betűzöm el a vezetéknevemet. A következő megjegyzésére pedig elneveztem magam. - Ezt még így nem is hallottam - mondom még mindig nevetve. - De végül is jogos, mert azon a területen éltek a vikingek - helyeselek, hogy végső soron nem mondott hülyeséget, csak meglepett a megfogalmazás. - És a vikingekről perig Thor jut az eszedbe, és nem egy olyan lány, mint én. Jól gondolom? - kérdezem kedvesen, minden negatív felhang vagy érzés nélkül.
[color=#FF9933]- Szuper - kiáltok fel lelkesen, persze azért nem túl hangosan. - Akkor már be is írtalak, hogy nálam se legyen semmi erre az időpontra rászervezve. - Nem kell a keresztbe szervezés, mert abból csak kavarodás meg sértődés van.
- Általában egy félévben kétszer van ZH írás, ami egy-két hétig tart, de van, hogy egy-egy tanár ettől az időszaktól eltér, vagy volt, hogy új tanárt kaptunk, és elszámolta magát, mert vizsgás tárgyra készült, és félév közepén jött rá, hogy nem kap időpontot vizsgaidőszakban - mondom nevetve. Az eredeti tanárt felkérték egy kutatásra, amire igent mondott, és költöznie kellett, így kaptunk egy helyettesítő tanárt, aki nagyon nem volt képben. - Leginkább reáltárgyakra épülőek, azon belül is a fizikára és a matekra, mert légköri tudományok szakon vagyok, de e mellett vettem fel pszichológiát is, bár azt csak kiegészítőnek, mert arra nincs a fő szakomhoz szükség, csak érdekel - mondom mosolyogva. A tárgyak neveivel nem traktálom, mert azokat még néha nekem is nehéz megfejteni. - Neked mik volt a kedvenc tárgyaid? - érdeklődök kedvesen. Közben pedig megindulok, mert Spuri kezdi kitépni a karomat a helyéről.

Csak kedvesen elmosolyodok, hogy sikerült kicsit megváltoztatnom a látásmódját az állatkertekkel kapcsolatban. Annyi „állatszerető” embert hallottam úgy vélekedni, hogy „ő aztán nem megy állatkertbe, mert nem támogatja, hogy az állatok rabságban éljenek”. „Rendben a te döntésed”, fűzöm hozzá mindig gondolatban, de akkor ennek az a következménye, hogy az állatokra nem lesz pénz. Ha nincs pénz, nem gondozzák őket, de, ha erre sincs pénzük, akkor arra sem, hogy visszaszoktassák őket a vadonba, már, ha egyáltalán lehetséges. Tehát a legolcsóbb megoldás, ha bezárnak, és szélnek eresztik az állatokat, ami egy zebra vagy láma esetében még hagyján, de mondjuk egy elefántnál már neccesebb. És akkor még nem beszéltünk az oroszlánokról, tigrisekről, amiket azért kevesen szeretnének, legalább is szerintem, az utcán látni lófrálni. Ha viszont nem engedik el őket az állatkert bezárásával, akkor arra ítélik őket, hogy éhen haljanak a ketreceikben. Szóval mennyire is „álltabarátok, állatszeretőek” ezek az emberek? Ezért is örülök, hogy legalább Priyát sikerült meggyőzni, hogy nem az a legjobb, ha nem járunk oda. - Ezt nem is tudtam - lepődök meg az infón, hogy ilyen farmok is léteznek. - Lehet, majd meglátogatok egy ilyen helyet - mondom lelkesen, és azt sem tartom kizártnak, hogy viszem őt is, ha van kedve jönni. Ezt viszont egyelőre nem hozom szóba, mert gőzöm sincs mikor lesz erre időm, mert ez nagyon úgy tűnik, hogy nem egy néhány órás program, amit nekem meg kell tervezni, hogy ne ütközzön semmivel. - Én nem is azt mondtam, hogy nagyon sajnálni kell őket - jegyzem meg nevetve. - Én is láttam már hegyi ösvényen nőt, akin magasított talpú és legalább tizenegy centi magas sarkú cipőt vett fel. Jó, rendesen kiépített betonút volt végig, de akkor sem odavaló - húzom el a számat, és még mindig döbbent vagyok az akkor látottakon. Én sem szegény családból származom, és lényegében tudom követni a legdivatosabb trendeket ruhákban, de az eszemet e miatt nem teszem a polcra, és megyek divatszandálban hegyet mászni.
- Egyet értek, de ahhoz, hogy ezekre is figyeljenek, ahhoz elterjedtebbnek kellene lennie a tartásuknak, de egyelőre még mindig a kutyákat és macskákat tartanak a legtöbben - gondolom végig erről az oldalról. - Néhány állat tartását, főleg, ha nem egzotikus és/vagy veszélyes, akkor nem fogják szabályozni - osztom meg vele nézetemet. - Persze ettől még egyénileg lehet tenni ez ellen is, és néha már az is elég, ha a mondjuk, húsvét előtt kampányolsz az elő nyuszik megvétele ellen - mondom kedvesen.
- Akkor úgy tűnik csináltam neked programot - jegyzem meg nevetve. Nem volt szándékomban leültetni egy olyan film elé, aminek a részeinek a megnézése több napot vesz igénybe. Bár, ha úgy is filmezést tervezett, akkor lehet mindegy, mit néz, ha eredetileg nem volt ötlete.
- Miért? - kérdezem értetlenül. Jó kistermetű, de sosem lehet tudni; már, ha valóban ez az indoka. Ha meg sem próbálja, akkor sosem fog kiderülni biztosan.
Úgy tűnik, hogy sok közös van bennünk Priyával, és ennek nagyon örülök. Örülök, hogy megismerkedtünk, és Spuri egy ennyire kedves és érdeklődő lányt talált meg. Persze Spurit nem nagyon zavarja, hogy beszélgetünk, és kiköveteli magának a figyelmet. Így beszélgetés közbe elkezdek vele játszani, és bár a póráz rajta van, elég hosszú, hogy labdázni tudjunk, és így kicsit megfutassam. Mivel ezzel a módszerrel mégis hozzám van kötve, nem kell annyira aggódnom, hogy baja lesz, és nyugodtabban tudok beszélgetni továbbra is, csak meg kell osztani egy kicsit a figyelmemet.
- Neem - mondom egyértelműen. - Anyuéknak Oslóban van egy jól menő cége, a bátyám pedig majd azt akarja átvenni - avatom be egy kicsit a családi hátterembe. - Én is akartam, de rájöttem, hogy nem nekem való - árulom el mosolyogva. Nálunk ebből nincs gond otthon, és akkor se lenne, ha Brian sem vállalta volna.
Én nem olvasok képregényt, és őszintén szólva, sosem értettem őket, mármint, hogy mit lehet bennük szeretni. Ha olvasok, akkor az rendes könyv legyen. Persze gyerekként szerettem a képeskönyveket, de azok is mások, mint a képregények. - Igen, nagyon mások voltak az akkori idők. Bár azért vannak olyan dolgok, amiket szeretek ebben a korban, de lehet jobb volt akkor élni - mondom mosolyogva. - Más filmstílusok, mert mi is mások vagyunk, más igényekkel, amiket a gyártók próbálnak kielégíteni. De én jónak tartom, hogy a régieket is meg lehet találni, és mostanában próbálják megmenteni őket és digitális formában tárolni, hogy sokáig megmaradjanak - osztom meg vele a dolgot. Nem szabad megfelejtkeznünk az örökségeinkről, és a régi filmek is ezek közé tartoznak, és értéket hordoznak.
Szélesen elvigyorodok önkéntelen reakcióján. - Te sem kevered az angolt. Ha valamit születésed óta hallasz, tanulsz, akkor nem kevered - mutatok rá a dologra. Persze ez neki olyan, mint bárkinek bármilyen idegen nyelv, amit az iskolában tanul. Mindenki a saját anyanyelvét találja a legegyszerűbbnek, és könnyű megfelejtkezni róla, hogy másnak lehet az ő anyanyelve is éppen olyan bonyolult, mint fordítva.
Elnevetem magam, de nem kinevetni akarom. - Persze, hogy nem butaság, de nekem most nem a Marvel jutott az eszembe - osztom meg vele jókedvem okát. - Thor, mármint a viking kultúrában is, és nemcsak a filmben, nagy darab volt, szakállas, és hosszú hajú. És én rá gondoltam. De egyébként a filmben én is szerettem Lokit - értek egyet vele. Könnyű megfelejtkezni arról, hogy a mostani Norvégia történelmének szerves része az a mitológia, amit a Marvel filmek felhasználtak, hiszen lényegében onnan elemlét ki Thort, Lokit és Asgardot. Mi pedig a suliban tanultunk ezekről még mondhatni jóval azelőtt, hogy ezeket megfilmesítették volna, és ennyire elterjedt volna a köztudatban.
- Igazán nincs mit - mondom kedvesen. Komolyan gondoltam, hogy találkozok vele, csak nekem ehhez már jegyzet kell. Hogy is szokott a bátyám szívatni? Mit szokott mondogatni ilyenkor mindig? Ja, meg van: „Hosszú haj, rövid ész”. Lehet, de inkább az, hogy a ritmusból, szokásokból nehéz kiesni, és ehhez kell egy kis segítség, hogy biztosan ne álljak vissza a megszokott kerékvágásba.
- Egyébként Te is tanulsz, csak nem veszed észre, mert nem az iskolában vagy. Apu mondogatja mindig, hogy egész életünkben folyton tanulunk, csak a helyszín változik - mondok egy általam sokat hallott bölcsességet.
- Igazból nem bonyolult, mert az órarendedet magadnak rakod össze, csak arra kell figyelni, hogy a fő szak tárgyai ne maradjanak el, és, hogy ne legyen óraütközés - osztom meg vele a tapasztalatokat. A tanárokat nem szokta zavarni még az sem, ha csak úgy beülünk az órára, feltéve, ha nem csinálunk rendbontást.
- Tényleg nem szokványos, de, ha tényleg ezzel akarnál foglalkozni, nem is kivitelezhetetlen - árulom el neki. - Persze ez nem erőltetés a részemről. Ha úgy mész főiskolára, hogy nem akarod komolyan, az a legrosszabb, mert idő és pénz, ráadásul meg is utálhatod az egészet - árulom el neki a meglátásaimat. Én akartam főiskolára menni, de rossz szakot választottam, így váltottam. De végső soron mázlim volt, mert én csak a szakból ábrándultam ki, de abból egy életre, a tanulásból viszont nem. Persze nem egyszerű, de szeretem, így viszont sokkal könnyebb, mintha az egészet utálnám és csak kényszer lenne.

Csak szélesen elmosolyodok a lelkesedésén. - Néha nálunk szokott lenni kisállat-simogató, és ott találkoztam kiskecskével is. Egyszer az egyik még majdnem rám is ugrott, csak még előtte felálltam - mondom nevetve. Vicces volt, ahogy becélzott, amikor lehajoltam, hogy megsimogassak egy nyuszit, csak gyorsan felálltam mielőtt még én lettem volna a „lépcsőjének a következő, alsóbb foka”. Szegény, nem mert onnan egyből leugrani, így inkább levettem. - De tényleg nagyon cukik - értek egyet vele.
- Megszokás kérdése. Én is sok helyen tudok magas sarkúban menni, csak vannak olyan helyek, ahova értelem szerűen nem veszem fel, ha tudom, hogy oda megyünk - fűzöm hozzá kedvesen. Én szerem ezeket, és nincs velük semmi bajom, csak egy túrára nem ilyet veszek fel. Én is szeretek, csinosan, dögösen, divatosan öltözködni, de nem túrára, vagy mondjuk kutyát sétáltatatni veszek fel platformos magas sarkú cipőt. - A túrákat pedig meg lehet szeretni, mert gyönyörű tájakat lehet megismerni. Én is rendszeresen túrázok, de persze tudom, hogy valaki ezt nem szereti, és elfogadom - mondom mosolyogva. Nem vagyunk egyformák. Nekem például egy trópusi tengerpart az, ahol nehezen tudom magamat elképzelni.
- Igen, mert Te értelmes és felelősségteljes gazdi vagy - osztom meg vele meglátásomat. - Sokan pillanatnyi érzelmek hatására döntenek. Rengeteg kutyát dobnak ki, csak mert „túl nagyra nőtt”. Egy nagy kutya pedig értelem szerűen sokba is kerül, mert többet eszik. Állatmenhelyeken elképesztően sok ilyen van - mondom szomorúan.
A kengurus dolgon nagyon meglepődök. Ki akarna kengurut tartani? - Azt tudom, hogy itt államonként változik, hogy milyen állatot lehet legálisan tartani, de mivel a koliba kisállatot bevinni tilos, így még nem volt okom utánanézni ennek - mondom vigyorogva. Ha lenne otthon valamilyen, mondjuk egzotikus állatom, akkor lehet utána néztem volna, hogy milyen feltételek mellett lehet itt tartani. Viszont mivel az összes suliban maximum az őshonos pókok, hangyák és egyéb rovarok azok, amik miatt nem vágnak ki minket, így nem sok mindenen kellett gondolkoznom kiállatok terén. A „megengedett állatok” miatt pedig inkább mi vagyunk azok, akik panaszt emelnek. Bár azért nálunk rendszeres a rovar és rágcsálóirtás, így ebből túl sok baj nem szokott lenni, maximum, ha eltévednek, és úgy kerülnek a szobába.
- Ezek mindegyike olyan, amin lehet fejleszteni, csak elhivatottság kérdése - mosolygok rá kedvesen. - De én már nem egy rendőrt láttam, aki ránézésre legalább is, nincs valami túl jó formában - húzom el a számat. A parkokban, az utcákon azért lehet járőröző rendőröket látni, akiken bizony van némi súlyfelesleg. - De persze ennek a Te döntésednek kell lennie, hogy belevág-e egy állóképesség és izomzatfejlesztésébe - fűzöm hozzá kedvesen. Ha nem érzi magában a motivációt, akkor nem lehet erőltetni.
- Kereskedelem, szállítmányozás - mondom mosolyogva. - Mára már elég sokrétű lett, és mostanra már külföldi kapcsolatok is jócskán vannak - fűzöm még hozzá. Kicsiben kezdték, de mostanra már szépen kinőtte magát a cég, és egyre többen keresnek is minket. Az USA viszont még nem igazán a partnerünk, így minket itt nem szoktak ismerni. Elsősorban az egészségmegőrző készítményekkel foglalkoztak, de ez azóta kibővült kisebb, háztartásokban használható fitnesz eszközökkel.
Én is elnevetem magam, amikor mondja, hogy azért ő is szokott téveszteni a mai napig szavakat. - Jó, ez azért mindenkivel előfordul, de, ha el is téveszted, azért elég hamar rájössz, hogy az nem jó - vigyorodok el. Ha valaki anyanyelvi szinten beszél egy nyelvet, az hallja, látja, ha egy szót rosszul ejt vagy ír. Aki tanulja iskolában, annak sokszor ez nem jön automatikusan, hogy valamit elrontott. Ráadásul bizonyos kifejezéseket sosem fog megérteni, mert nem ismeri annak a háttértörténetét, hiszen nem abban a kultúrában nevelkedett.
- Persze, hogy voltak, és mindkét nem képviselőit vikingeknek nevezték. A vikingek nem az amazonok ellentétes mintájára, csak férfiakból álló társadalom - szélesedik ki a mosolyom. Igazából a viking nők különleges helyzetben voltak, mert bár a házasságba nem volt beleszólásuk, de, ha a férjük, akár évekig is a tengeren volt, akkor az asszony irányította a gazdaságot, és ő parancsolta a cselédeknek. Ráadásul ők örököltek a férjük, és az utód nélküli gyerekeik után is, ha azok meghaltak. Arról nem is beszélve, hogy a nők is kezdeményezhettek válást, mert a többi társadalomtól eltérően, a vikingeknél fontos volt a női nemi élet. De arra is volt példa, hogy a nők követték a férjeiket a vándorlásban, ahol az új lakhelyeket fedeztek fel. A viking nők pont úgy állták meg mindenben a helyüket, mint a férfiak. Ők nem az elkényeztetett úri, „várkisasszonyok” voltak.
Elmosolyodok a kérdésén. - Általában nem egy időpont van egy-egy órának meghirdetve, hanem több. Ha mindegyik ütközik, akkor is van lehetőséged egyeztetni a tanárokkal, hogy mit lehet tenni, és sokszor találnak megoldást. Ha mégsem, akkor pedig ott van a lehetőség, hogy később, egy másik félévben veszed fel valamelyiket - válaszolom meg a kérdését. Azt, hogy valaki melyik lehetőség mellett dönt, azt pedig ezeknek a tényezőknek a sokasága dönti el, és az egyén elképzelései, igényei nagyban befolyásolják.
- Rajz és biológia - ismétlem el az általa említett két tárgyat, és elgondolkozok rajta. - Én most legelső körben azt mondanám, hogy biosz és rajztanár szak. Tudom fura, de nekem van egy tanárom, aki most negyvenes-ötvenes, és bio-informatikus, amit ő úgy kezdett, hogy akkor ilyen még nem volt, így voltak nehézségek, de megoldódott, mert a tanári kar támogatta. Szóval ez sem lehetetlen, hogy két teljesen szokatlan, eddig elképzelhetetlen kkombinációjú szakot gyúrjon össze valaki. Vagy egyedi könyvgyártásban is lehet, ahol mondjuk a szöveget és a képeket is Te készíted, mint egyedi terméket. Vagy én azt sem tartanám elképzelhetetlennek, hogy mondjuk egy orvos, például egy szívsebész, megvenne egy igazi szívről készített festményt - gondolkodok egy kicsit, és biztosan vannak benne használható ötletek is. - De mindenképpen azt javasolnám, hogy keress fel néhány sulit, pályaválasztási tanácsadót, hogy mit gondolnak, mert nekik nagyobb a rálátásuk, mint nekem - adok neki egy igazi tanácsot, hogy mivel kellene kezdenie, ha valóban el akarná szánni e mellett magát.

- Ez nézőpont kérdése, és leginkább a túra jellegétől függ. Például, ha egynaposra mész, akkor nem kell nagy felkészülés, főleg, ha nem térsz le az ösvényről, amolyan kirándulás jellegű lesz így a dolog. Ha csoporttal mész, akkor sem feltétlen kötelező neked is mindenre felkészülni, mert az a túravezető dolga. Persze először sok minden kell, de azok jelentős részét akár évekig is használhatod - mondom mosolyogva. Először húzós a beruházás, de utána már könnyebb. Nekem is most már csak a kaját kell újravennem, meg a helyi térképeket, ismeretterjesztőket, ha új helyre tévedek, bár ez utóbbi sem feltétlen fontos, csak nekem már megszokás, hogy a helyi flóra és faunát is tanulmányozni akarom. Naptej, rovarriasztó pedig most már szinte mindenhova kell. - Ha valamikor van kedved egy rövidebb túrára, akkor szólj, és segítek, és akár mehetünk együtt is - ajánlom fel neki lehetőségként, ha még eddig nem tettem meg.
- Valóban az - értek egyet ezzel a megjegyzésével, de jobban nem kívánok belemenni. Sok embernek nem való háziállat, még akkor sem, ha az ellenkezőjét állítják.
Egy pillanatra zavartan nézek rá, hogy miért kell minket sajnálni, hiszen nem túl gyakori, hogy valaki kengurut tart. De utána hamar megmagyarázza, hogy mire gondolt pontosan. - Most félre ne érts, de jogos, mert nem mindig van rendesen időnk foglalkozni velük. Egy elhanyagolt állat, mármint, akinek nincs kielégítve a figyelemigénye, az unatkozik, és akkor könnyen kárt tud okozni. Egy macska például a bútorokra jelent veszélyt, hiszen a koliszobában nem fedhetsz be mindent kaparókötéllel. A halakkal is foglalkozni kell, mert rendszeresen kell takarítani az akváriumukat, és sok kolist ismerve, ez nagyon gyakran elmaradna. Bár tény, hogy nem mindenki ilyen, de jobb megelőzni a bajt, és így nem érzi senki, hogy diszkriminálva van; mindenkinek tilos és kész - érvelek kicsit a másik oldalról. Nagyon szeretem a kutyákat, de tudom, hogy a koliban képtelen lennék rendesen foglakozni vele, akkor meg mindek. A fősuli néhány év, utána majd lehet kutyám, ha akarom.
Elnevetem magam a rendőrös megjegyzésre. - Szerintem ez csak kacsa - jegyez meg kedvesen. Én a magam részről ez kizártnak tartom. - Ha valóban nem, akkor persze, hogy az, csak sokan mindenre azt mondják, hogy „ezt ők nem tudják, ez nem nekik való”. Én csak azt kérdezem az ilyenektől, hogy akkor mi való neki? - teszem fel a költői kérdést. - Én úgy vagyok vele, hogy sok mindent kipróbálok, és majd meglátom, és szeretek másokat is erre bíztatni - mondom kedvesen.
- Ezek szerint nem vagy adrenalin függő - vonom le a következtetést. - De nem is kell annak lenni. Én sem értek azzal egyet, ha valaki álladóan azt hajtja. Néhány éve olvastam egy cikket, hogy itt Amerikában azért hal mag jóval több tűzoltó munka közben, mint máshol, mert itt sokakban benne van a hőskomplexus, ami hajtja őket a veszélybe, ami ha túlélik, szinte létszükségletükké válik - teszek hozzá egy számomra meglepő tényt. - Bár én sose szerettem, ha valaki csak vagányságból keresi a bajt, mert az más, ha belekerül, akkor feltalálja magát, és jól jön ki belőle - teszem még hozzá.
- Most már nem annyira, inkább, amikor beindították a céget. Most már a beosztottaik utaznak, mi meg csak kedvtelésből - mosolyodok el szélesen.
- Én is így gondolom - értek egyet vele. - Eddig még nem, de lesz egy, akinek elég rossz a híre, de őt nem lehet kikerülni a szakomon - húzom el a számat. - Viszont egyelőre nem aggódok e miatt. Meg régen volt egy olyan tanárom, akiről mindenki azt hitte, hogy mennyire szigorú, utána kiderült, hogy egyébként tök jó fej. Szóval én nem feltétlen adok a pletykákra - mosolyodok el.
- Na, ebbe nem feltétlen látok bele, de mondjuk, szerintem egy egyetemi tanárra ez nem feltétlen vonatkozik. Meg azért a tanárnak sok esetben van lehetősége különórát tartani - gondolok bele a dologba. [color=#FF9933]- Viszont ez csak ötlet volt - teszem hozzá. - Ez sok mindentől függ, mert az ilyen cégek lehet, hogy sokat fizetnek, de sokszor annyit dolgoztatják a beosztottakat, hogy azok a megkeresett pénzt nem tudják elkölteni, mert nincs rá idejük, mert mindig dolgoznak. Mind a közszférának, mind a magánszférának megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az, hogy kinek mi jön be az pedig egyéni és sokszor az élethelyzet is jelentősen befolyásolja - vázolom fel az általam tapasztaltakat. Bár ennek jó része közvetett, mert csak hallomás ismerősöktől.
- Igen - mondom határozottan. - Én a régibe nem kezdenék bele a mostani eszem szerint - mosolyodok el. A mostani szakomat nem bántam meg. Bár lehet mást is szívesen tanulnák, de egyelőre ezt fejezzem be. Utána meg majd meglátjuk.

Csak elmosolyodok a megjegyzésére, mert valahogy ezzel nem tudok azonosulni. Persze sokaktól hallottam már ezt, de ezek szerint én jól tájékozódok, és a „vissza” az nekem szó szerint a vissza, mert ugyan azon az ösvényen haladok, és nem próbálok egyszerűsíteni vagy rövidíteni. Vagy már megszoktam az ottani tájékozódást, mert eddig nem volt gond még akkor sem, ha nem használtam térképet, iránytűt, műholdas telefont.
- Ez változó. Kisebb-nagyobb csoportok is vannak, attól függően, hogy menyire felkapott egy-egy helyszín és milyen időszakban megyünk. Ha nagy a csoport, és sok olyan is van, aki nem szokott a túrákhoz, akkor inkább kirándulás jellege lesz az egésznek, de ezeket általában, legalább is a tapasztalatom szint, előre jelzik. Ahol nehezebb a terep, azokat már kifejezetten úgy hirdetik, hogy tapasztaltaknak. Egyébként a rohanás az nem előny egy ilyen helyzetben, mert hamar ki lehet fáradni, és egy változó terepviszony mellett, vagy túl hosszú útvonalon veszélyes is lehet - osztok meg vele néhány infót. Sok tapasztalatlan vagy kezdő túrázó belefut abba, hogy az elején belehúz, a végén meg már állni is alig bír, ez pedig több okból veszélyes. Részben, ha nem érünk el a kijelölt táborhelyig, akkor lehet, veszélyes terepen kellene éjszakázni, vagy az is lehet, hogy a fáradtságtól nézünk el ösvényt, így eltévedünk, amiből szintén bajunk lehet.
- Én csináltam már olyat, hogy igaz, nagyon korán indultam, de estére már otthon voltam - idézek fel néhány esetet. - Ezt persze lehet vegyíteni úgy, hogy szállásról indulunk és ugyan oda érkezünk vissza, ha utazni is akarunk. Ha sátrazás is van, akkor egy ottalvás, de másnap indulsz is vissza. A távolság is változhat, főleg, ha magadnak állítod össze - osztom meg vele a tapasztalataimat. - Ha érdekel, akkor természetesen úgy csináljuk, hogy Hozzád igazodunk, mert nekem könnyebb lazábbra venni a dolgot, mint Neked hozzám igazodni. Nem azt akarom elérni, hogy egy életre megutáld - mosolyodok el kedvesen. Nem lenne fair, ha túl megerőltető túrára vinném, ha még életében nem volt ilyenen. Az alkatából meg nem akarok következtetéseket levonni, mert simán lehet, hogy van olyan jó erőnlétben, mint én. Közben azért Spurival is játszok, mert kezdi elunni magát.
- Az ilyeneknek nem való kisállat, mert bármilyen élőlényről van szó, foglalkozni kell vele. Ha van kutyám, de annyira megváltoztak az életkörülményeim, hogy nem tudok róla gondoskodni, akkor elajándékozom inkább, minthogy beteg legyen, mert sok kisállat ugyan úgy depressziós lehet, mint az emberek, ami nekik sem tesz jót. Persze megnézem, hogy kinek adom oda. Az meg, ha nem törődök egy cicával, mert úgy gondolom, hogy elvan az magának, és unalmában tönkre teszi a bútort, az az én dolgom. De a koliban kapod a bútort, és mint egy társasház, ott is zavarhat másokat, meg lehet, hogy a lakótársad nyakába szakad a gondozása, mert bár ő nem akarta, de sajnálja - osztom meg vele a nézeteimet. A cicát meg csak azért hoztam fel példának, mert az ő gondolatmenetét folytattam, de ugyan ez vonatkozik a többire is. Én tartom azt a nézetemet, ha nem tudsz egy állatról gondoskodni, akkor ne tarts, és most nem arról van szó, hogy „még tanulod”, hanem amikor az időd nem engedi. A kisállat olyan, mint egy gyerek; ha vállaltad, akkor tanuld meg a gondozását és vállalj érte felelősséget.
- Ilyenekre nem adnak kedvezményt? - lepődök meg. Vagy, ha nem kávé és süti formájában, akkor a mozijegyből adhatnának.
Elnevetem magam a megjegyzésén. - Akár, bár én még tudnék ilyeneket mondani, mert vannak, amikről kipróbálás nélkül is tudom, hogy nem nekem való, vagy, hogy életveszélyes. De értem mire célzol. Egyébként, ha az ételnek már a szaga sem tetszik, akkor valószínűleg az íze sem fog. Meg a gasztronómiai élményhez a látvány is hozzá tartozik, bár néha egy-egy katasztrofálisan kinéző étel is lehet nagyon finom, de sokakat mégis elijeszt - jegyzem meg kedvesen.
- Meg kell találni az egyensúlyt. Nekem nem az volt a célom, hogy elszakadjak tőlük - mondom a családtémára. Nekem fontosak, és az, hogy itt vagyok csak átmeneti.
- Kereskedelemben tanítják, hogy a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Az meg, hogy egy kisgyerek már ennyire fiatalon így gondolkozik, az egy elég erős személyiségre is utalhat. Az meg, hogy ez jó vagy rossz dolog, majd később fog kiderülni - adok hangot a véleményemnek.
- De akkor lehet, hogy ő jobban tudna neked segíteni, hogy találkozz olyannal, aki ezeket az érdeklődési köröket össze tudná egy fizetőképes foglalkozássá gyúrni - jut eszembe egy ötlet. Én nem ilyen kreatív szakon mozgok, de lehet, hogy egy tanár, még ha Phd is, akkor is jobb rálátással rendelkezik, vagy jobban segítséget tud kérni, hogy merre kell elindulni.
- Ez is egy ördögi kör lehet, mert ha már fiatalon annyira lehajtod magad a pénzért, hogy különböző betegségeket szedsz össze, ha harminc egynéhány évesen úgy fogod érezni magad, mint egy ötven éves, és a fizetésed jó része majd a gyógyszerekre meg orvosokra megy, akkor nem biztos, hogy megéri. - Sajnos én nem egy ilyennel találkoztam, hogy vagy idegileg volt kimerülve annyira, hogy már aludni sem tudott, vagy fizikai munkát végzett, és bár jól keresett, de olyan betegségei voltak, amik másoknál húsz-harminc évvel később jönnek ki. - Persze azt is értem, hogy valaki nem negyven évesen akar a saját lábára állni, de én úgy gondolom, hogy mérlegelni kell a dolgokat, mi mennyire éri meg. - Nekem mondjuk nem érné meg, ha tíz év múlva idegkimerüléssel kezelnének, és a sulin és munkán kívül semmi mást nem tudnék felsorolni, hogy mit csináltam. Ha nem tudom elkölteni a pénzemet, mert nem tudok elmenni kikapcsolódni, vagy arra nincs erőm/időm, hogy lakást nézzek, vagy berendezzem, akkor nekem nem éri meg sokat keresni.
- Itt volta a NYU-n, vállalatvezetés szakirány. A családi vállalkozás miatt akartam, de teljesen olyan volt, mintha kínaiul beszéltek volna - húzom el a számat. - Hiába tanultam, semmi nem akart rendesen megragadni, és mindig kakukk-tojásnak éreztem magam - húzom el a számat. Ezt nehéz megmagyarázni, de én úgy érzem, hogy egy-egy szakon, szakirányon a tanárok és diákok gondolkozása erősen hasonló, és nagyon sok esetben ez már kicsinek kitűnik. Én nem tartoztam a vállalati szféra jövendőbeli vezetői közé, mert más gondolkodásmódom van. - Tényleg nem bántam meg, hogy váltottam - mondom őszintén, és most már mosolyogva.

Úgy látom, hogy a túrázás lehetősége tényleg felkeltette Priya érdeklődését, így még szívesebben válaszolok a kérdéseire. - Persze. Általában van egy lista a szükséges dolgokról, mert nem feltétlen lehet mindenki tisztában az adott viszonyokkal. De van lehetőség egyéni kérdésekre is. A szervezők sem akarnak az úton kellemetlenséget - mosolygok. A terepviszony mellett pedig a szervezés is különböző lehet majdnem ugyanazon vonalon is. Van, hogy kifejezetten sátras a túra, de van, hogy előre lefoglalt szállást biztosítanak éjszakára, de ezek kombinációja is lehet. Ha minden éjszakát szálláson töltünk, akkor fölösleges sátor cipelése, meg akkor általában kaját is biztosítanak, így annak a mennyisége is csökken az egyéni felszerelésnél.
- Nem. Valóban, akkor egy közeli, rövidebb túrát csináltam, mert nem az a célom ilyenkor, hogy utána két napig megmozdulni se bírjak - mosolyodok el. Ha esetleg a feszültséget akarom így levezetni, akkor inkább helyenként, főleg az elején nyomom meg a tempót, de utána élvezni akarom a tájat. A természetben lévő csend, nyugalom rám nyugtató hatással van, így a keményebb tempóm hamar visszaesik a normálisra.
- Ez egyéni dolog, meg sok minden függ a felszereléstől. Melegítő takarók, ruhák, a sok, megfelelő minőségű étel garantálni tudja a túlélést. Én még nem voltam, és igazából nem is nagyon szeretnék, de a Déli-sarkon vannak olyan kutatások, ahol napokig a bázistól több száz kilóméterre táboroznak a kutatók és sátrakban alszanak. Persze ez extrém körülmény, de, ha megfelelően fel vagy rá készülve, akkor nincs gond ezzel sem - mondok egy érdekességet. - De azért itt ezek a jellegű túrák nem gyakoriak. Sőt! Kifejezetten ritkák. Ezeket leginkább összeszokott csapatok csinálják, és nem is nagyon értesül róluk más - mosolyodok el kedvesen. - Szóval ettől nem kell tartanod - nyugatom meg. Ha velem együtt akarna menni, akkor egy téli sátras túránál úgy is felhívnám erre a figyelmét, és inkább próbálnám lebeszélni róla, főleg így az elején. A sátor még hagyján, mert nekem van ilyen, és csak Anyuéknak kell elküldeniük utánam, és az úgy is kétszemélyes. Az egyéb, egyéni felszerelés viszont húzós, bár lehet még hálózsákot is tudnék adni, de ruhát már nem igen.
- Ha szólnál, hogy nem bírod, akkor vagy visszafordulnánk, vagy lassítanánk, vagy megváltoztatnák az útvonalat. Semmiképpen nem hajszolnálak bele egy olyanba, amit nem bírsz - nyugatom meg. Bár az átszervezés idő és energia, de, ha én rontom el, akkor ezt zokszó nélkül vállalom. Nem katonai kiképzést akarnék neki adni, hanem egy élményt, amiben sikerélménye van, és csak kellemesen fárad el, nem úgy, hogy utána alig bír megmozdulni, és egy éltre megutálja.
- Ez normális, de sosem lehet tudni, hogy mit hoz az élet. Anyuékál dolgozik egy nő, akinek volt kutyája is meg cicája is, és kezdetben ők is így gondolkoztak a férjével - kezdek bele egy történetbe. - Amikor viszont gyerekük született, el kellett ajándékozni az állatokat, mert a gyerek allergiás lett rájuk. Szóval van ilyen is. De ez extrém, viszont tényleg sosem lehet tudni, hogy mit hoz az élet - mondom szomorúan. Akár munka miatt is kellhet úgy költözni, hogy nem viheti valaki a kedvencét, de, ha csak két lehetősége van, hogy vagy vállalja az új munkát, vagy munkanélküli lesz, akkor más. És akkor is szenvedni fognak az állatok, ha nem kapják meg a megfelelő gondoskodást, mert nincs rá pénze a gazdinak. A kisállat is családtag, de néha pont az a legjobb a számukra, ha más otthont találunk nekik. Tudok olyan kisállatról, akiket azért vettek el a gazditól, mert az már képtelen volt gondoskodni róluk, mert évek óta nem talált munkát, hiába keresett; a menhelyen pedig alig tudták rendbe szedni, sőt, életben tartani, olyan rossz állapotban volt. Felelős gazdiként fel kell tudni mérni, hogy mikor jobb az állatnak másnál, és nem lehetünk velük szemben önzőek.
- De már az is előny lehet - mosolygok kedvesen. Valahol azért talán lehet igazuk is van a tulajoknak, mert egy kávé vagy egy süti ára jóval olcsóbb, mint egy mozijegy, bár gőzöm nincs, hogy mekkora egy mozi bevétele a kiadáshoz képest.
Elnevetem magam a példájára. - És tényleg - értek egyet szóban is Priyával. - Látod! Nem kell kipróbálni, hogy tudd, nem neked való - mosolygok egyetértően.
- Mert az emberek jó része nincs kibékülve a saját életével, és inkább másét kritizálja, mint, hogy a maga körül tenne rendet - húzom el a számat. Ráadásul, ami az egyik ember számára jó, az nem feltétlen jó a másiknak, így nem is lehet mindenkinek megfelelni. - Az mindenképpen előnyt jelenthet, mert akkor nehezebb belerángatni az illetőt veszélyes helyezetekbe. Bár lehet, hogy néha éppen az ellenkezője is igaz lehet - gondolkozok el a dolgon. - Azért figyeljetek rá oda - mosolyodok el kedvesen.
Amikor egyet ért velem, hogy a testvére többet segíthet ebben, csak kedvesen elmosolyodok. Néha a legegyértelműbb dolgok nem jutnak az eszünkbe, de egy kis rávezetés teljesen új kapukat nyithat meg. Minden esetre sikernek könyvelem el, hogy felkeltettem az érdeklődését egy esetleges továbbtanulás irányába, és talán most már nem utasítja el élből a lehetőséget.
- Igaz, és teljesen egyet is értek. - Ha valaki sokat keres, de állandóan le van égve, mert minden pénzét elszórja, akkor szerintem annak nem is való gyerek. Ha majd lecsitult, és mindent megvett, amit akart, vagy kiszórakozta magát, akkor gondolkozzon el a saját család lehetőségéről, mert egyébként csak kínszenvedés lesz mindenkinek. A gyereknek is vannak igényei, szükségletei, amiket a szülőknek kell megteremteni, főleg kicsi korban, és, ha ezt a szülő a saját érdekei, vágyai miatt nem tudja, akarja megadni neki, akkor abból jó nem származhat. Legalább is szerintem. Persze vannak olyanok, akik annyit keresnek, hogy lényegében születéstől kezdve tudnak mellé fogadni valakit, aki felneveli, gondoskodik a gyermekről, de akkor sem ez a helyes út. Főleg, ha csak azért „helyes”, mert megteheti.
- Elképzelhető. - Nálunk, Norvégiában kicsit másabb a dolog, mert mi jó helyen vagyunk, egy olyan országban, ahol minden munkát megbecsülnek, és akár egy takarító is évente, akár többször is el tud menni „nyaralni”, ha akar, úgy, hogy mellette nem úszik az adósságban. Nálunk, ha egy gyerek nem akar tanulni, akkor nyugodt szívvel válaszhat egy neki tetsző szakmunkát, és akkor is vígan megél belőle.
- Nagyon hamar kiderült - vigyorgok. Igazából már az első félév felénél kiderült, csak akkor már nem lehetett átjelentkezni máshova. De így volt olyan tantárgy, amit elfogadott a mostani suli, így azt már nem kellett még egyszer felvenni.
- Tökéletes - bólintok rá széles mosollyal. Azárt próbáltam közben Spurival is foglalkozni, de amikor rájött, hogy nem minden figyelmem az övé, leült, majd lefeküdt, és úgy tűnik el is aludt félig a lábamon.