not broken,

just curious

Amikor kaptam korábban egy elég meredek hívást Caesartól, nem gondoltam volna, hogy mély nyomot fog hagyni bennem az a valaki, akinek a segítségére kellett sietnem. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán számítottam arra, ami majd ott fogad, beverni valaki orrát, mert bántja egy barátom barátját, nem lett volna olyan nagy kérés, de eddig nem jutottunk el. Még mindig él a fejemben az a kép, amikor megláttam Lindy szinte rémült barna őzike szemeit, már tudtam, hogy miért is vannak ennyire jóban a haverommal. Ismertem Caesart, néha úgy éreztem, jobban kiismertem, mint saját magam, de ilyenkor azért erősen megkérdőjelezem ezt az ismeretet, amikor látom, hogy képes jóban lenni egy csajjal, akit a barátjának hív. Nem ilyennek ismerem, de mindig is lesznek olyan pontok az életében a másikkal kapcsolatban, amire nem tudunk felkészülni, mert minden ember fejlődik és a változás normális része az életnek. Talán kezd benőni a feje lágya.
Kicsit azért utánakérdeztem a lánykának, gimis barát, szóval nem friss ismertség, megvan miért féltette őt annyira, ha egy barátság ilyen régről megmarad, akkor az szoros köteléket tud két ember között kialakítani, főleg ha annyi kihagyás után is minden úgy működik, mint régen. Sok mindent hallottam kettejük viszonyáról, de nem hagyott nyugodni a tudat, hogy közelebbről szemügyre vegyem a lányt. Jó indoknak tűnt a kórházba menni az egyik esti műszakjában. A nappalaim jelen helyzetben nem voltak alkalmasak arra, hogy meglátogassam, de alapos utánajárás után kiderítettem mikor dolgozik Dr. Lockers. Nagyon reméltem, hogy az apja nem itt dolgozik és nem az ő műszakjába toppanok be, mert az is eljutott  fülemig, hogy az örege is ebben a szakmában mozog. Lassan úgy érzem, mint barátom szülei rányomják a bélyeget a gyerekeikre, mert szinte kötelezően elvárják, vagy azt nyomják a fejükbe, hogy a karrier, ami olyan jó nekik, az majd jó lesz a gyereknek is. Néha bejön, nekem bejött, Caesarnak is úgy veszem észre, hogy siklik az élet, bár elég régen toltuk össze a széket és ültünk le beszélgetni.
Miután leparkoltam a kocsival a kórház parkolójába magamhoz vettem a két nagy papír poharat, amiben az egyik kedvenc kávézóm kávéja gőzölög, vagyis remélem, még gőzölög.  Az ajtón belépve csap meg az a jellegzetes fertőtlenítő szag, amitől jobban szeretek messze maradni, de mégis olyan magabiztos léptekkel megyek a pulthoz, ahol mindenki sürög, mintha hazajárnék kávéval a kezembe.
- Jó estét! - köszönöm a hölgynek a pultnál, aki éppen nem rohan el valami papírral a kezében. Rám pillant, látom rajta, hogy fáradt karikásak a szemei de azért mosolyog és megkérdezi miben segíthet. - Lindy Lockerst keresem. - fogom rövidre a dolgot, majd bólint egyet és a füléhez emeli a telefont és a hangosba már hallom is a lány nevét. Megköszönöm neki a segítséget és benyúlok a pult mögött, és lerakom az asztalára a kávét. - Azt hiszem magának nagyobb szüksége van rá. - majd leülök az egyik székre,  elég hülyén fog kijönni, hogy egy kávéval beállítok hozzá, kicsit sem feltűnő, de jobb így a lelkemnek én minden este hazamegyek és az ágyamban alszok, míg ők ki tudja hány órát tolnak le egymás után és még csak fel sem tűnik sok betegnek.

 to: @Lindy Lockers

A sürgősségi gyakorlatok felérnek egy öngyilkossággal, főleg ha az péntek estére esik. Akárcsak most. Mikor már a sokadik ittas állapotban lévő fiatalnak kell gyomormosás, valahogy nem érzem, hogy bármit is letudnék tolni a torkomon. Pedig csak a reggelimet sikerült futtában megennem. Úgy álltam a betegágy mellet, mint aki mindjárt rosszul lesz, hiszen a beavatkozás sikeres volt és a gyomortartalma a cipőmre és a nadrágomra kerül. Rémálmaim netovábbja, hogy lehánynak. De persze ez is sikerült megélni. Látom, hogy a nővér kicsit kínosan érzi magát, hogy nem volt olyan gyors, hogy megmentse a ruhámat. Legyintek egyet, mert még jó, hogy millió váltóruha van a szekrényemben, csak el kéne jussak odáig. Viszont úgy tűnik, hogy ma minden fiatal bátorra itta magát. De a következőnek csak egy orr törése van, amit fixálva már indulnék is tovább. De elsétálva az egyik idő bácsi hirtelen a mellkasához kap az egyik kezével, a másikkal a köpenyembe kapaszkodik. Az utolsó pillanatban nyúlok a feje után, hogy legalább azt ne verje be és lassan a földre engedve kezdem az ellátását. Hangosan szólva a nővéreknek, hogy kellene egy orvos, aki elrendelheti a további vizsgálatokat, én pedig a térdelve huppanok a sarkaimra, ahogy a bácsit felteszik a hordágyra és rohannak vele a kezelőbe. Aggódtam, mert mi van ha nem akkor megyek el mellette? Vagy még váratják miközben súlyos fájdalmai vannak? Ő pedig némán tűrte a fájdalmat és kivárta a sorát, szépen csendben.
Talán a szakmánk legfájóbb része, hogy látod, hogy az emberi élet csak úgy elporlad. Vagy, hogy az idősekkel nem foglalkoznak annyira. Mert ők általában csendben végig várják, hogy sorra kerüljenek. A fiatalok, drogos és alkohol problémásokat pedig azonnal fogadják, hogy elcsitítsák a rendbontókat. Miközben akár egy élet ki is múlhat. Mikor valaki megérinti a vállam összerezzenve ocsudok fel, hogy rá kell jöjjek, hogy még mindig ott térdelek a tömegben és nézem a csukot ajtót. Talpra állva mosolyodom el, majd a ruhámra nézve szedem össze magam, hogy elinduljak oda, ahova alapból készültem. A hányás szag csak úgy leng körbe, mint régen a Gucci parfüm.
A folyosókon cikázva az embereket kerülgetve sietek azt hinné az ember, hogy este felé csökken a tömeg, hogy hamarabb váljak meg ezektől a göncöktől.
Viszont úgy tűnik, hogy a sors ma nagyon nem kedvel, ugyan is a recsegő hangosból a nevemet hallom meg. Csak egy sóhajt engedek meg magamnak, hogy visszaforduljak. Mert persze az információs pult teljesen másik irányban van, mint az öltözőnk.
Remélem nem anyám állít be, hogy csacsogjon kicsit, mert akkor oda adom neki a ruhát, hogy mossa ki. Vagy megölelgetem, hogy átvegye ezt a csodás illatot ő is.
A pultnál csak egy biccentést kapok, hogy ki keres. Legalább tényleg nem édesanyám hangja zengi be az egész aulát, így szemeimmel kutatom, hogy ki más lehet itt. Remélem, hogy nem valamelyik ismerősömnek esett baja. Minden rossz végig szalad az agyamon. Mikor megakad a tekintetem egy idegenen. Vagyis, hát nem is idegen. Caesar küldte el anno, hogy vigyen el hozzá.
Lassan lépdelek az asztalok között és megállva mellette kicsit zavaros mosolyra csorbul a szám.
- Szia – köszönök kicsit bátortalanul, ahogy végig mérem magam. Hát lehet, hogy jobb lett volna átöltözni.
- Miben segíthetek? Baj van? Caesar csinált valamit? - zúdítom rá hirtelen minden olyan kérdést, ami eszembe jut. Mert hát sosem lehet tudni, hogy mi a frász történhet a nagyvilágban, a telefonomra rá sem néztem már vagy négy órája.

not broken,

just curious

Magam sem tudom mi visz rá erre a kirándulásra Lindyhez, de vannak emberek, akiknél érzem, hogy jó lesz. Mármint aki ismeri azt az énemet, aki nem az üzleti, nem az, akit a rokonok felé mutatok, hanem aki tényleg én vagyok az tudja, hogy mennyire nyitott személyiség lapul legbelül. De mindezek ellenére van bennem egyfajta gát, ami annyit jelez nekem, hogy tudjam ki az akit messziről el kell kerülnöm. Fáztam már rá csúnyán, voltam túlságosan hamar bizakodó, megbíztam valakiben és nem kellett volna, de így tanul az ember, egy percig sem bántam. De van az az érzés, amikor tudja az ember, hogy olyannal találkozol, akivel még el tudna képzelni beszélgetést, akkor meg kell próbálni, ki tudja milyen barátság alakul ki belőle, vagy bármi.
Egy két infót kaptam Lindyról, nem túl sokat, és pont ez ösztönzött arra, hogy most szépen csendben leüljek a kórház várójában, mai napi jó cselekedetemet követően és várjam, hogy idejön. Nem akarom feltartani, mert biztos sok a munkája, de igazából érdekel, hogy azóta hogy van. Nem gyakran látni úgy egy nőt, mint amilyen ő volt akkor, abban az állapotban volt, az én környezetemben nem. Nagyon remélem, hogy többet nem kell átélnie.
Amíg várok csak nézelődök, sosem voltam abban a fázisban, mint itt sok fiatal, látom, hogy világukról nem tudnak, támogatás szükséges nekik, rosszabb esetben egy ágy, amint betolják egy szobába, ahol majd elkezdődik a kijózanításuk. Én is voltam sokkal fiatalabb is, de sosem éreztem késztetést arra, hogy erre a szintre tegyem magam. Az én nevelésem egészen más volt, vagy csak le tudtam foglalni magam ennél hasznosabban is, és pia nélkül is tökéletes éreztem magam azokkal, akikkel szívesen lógtam együtt.
Alig pár perc telik el és meg is pillantom őt, egy kicsit zavartan lépked felém, mosolya még nem őszinte, végülis egy idegen vagyok neki és kétlem, hogy Caesar bármit is mondott volna rólam, azon kívül, amit az Emperorban én is hallottam.
- Szia! - állok fel én azért egy kicsit őszintébb mosollyal az arcomon, megvillantva legjobb arcomat, más most nem is nagyon tudna felbukkanni.
- Nem, nincs semmi baj. - nevetek fel egy kicsit zavartan ez esetben én, mert totál összezavartam szegényt szerintem a megjelenésemmel. - Caesarral is minden rendben tudtommal, igazából csak azért jöttem, hogy megkérdezzem jól vagy e. Kicsit sietősen távoztam aznap és nem volt alkalmam ezt megtenni. - pedig jó a kommunikációs készségem, de kicsit összevissza hangzik ez a mondat. - Ja és hoztam kávét, gondoltam szükséged van rá így az este  közepén. De nem akarlak feltartani igazából látom, hogy eléggé rosszkor jöttem. - amióta a közelembe ért le sem vettem a szemem az övéről, végig mérve őt látom, hogy ennél rosszabbkor nem is jöhettem volna, de ha csak annyit mond, hogy most már jól van az én lelkem is hamar megnyugszik, bár be kell vallanom, hogy reménykedem abban, hogy legalább egy kis időt szerény személyemre tud szánni. - Nehéz este? - kérdezem tőle egy biztató mosoly kíséretében, de még a hülye is látja, hogy az, péntek van, a fiatalság iszik, bulizik, hangos a váró is egyik másiktól, és ahogy elnézem Lindy is kapott egy kicsit az elfogyasztott mennyiségből.

 to: @Lindy Lockers

Disneyland után valahogy kiestem ezekből a mindennapokból és nehezen megy a koncentráció. Főleg ha a fejem nem hasogatna. Szerencsére Garreth sincs ma műszakban, így ha úgy vesszük legalább egy stressz faktorral kevesebb van a közelemben. Ami azért már nagy szó, hogy nem kell attól tartanom, hogy melyik sarokból lép elő, hogy létemről érdeklődve.
Viszont arra nem számítottam, hogy péntek estére így besűrűsödik a programom és tele lesz a kórház minden féle beteggel és megállni nem lesz lehetőségem.
De hát végül is, ki minek állt és tette le a hivatását. Azért is vagyok jelenleg a korombeliek mellett, miközben ők az alkoholmérgezéssel küszködnek, én pedig igyekszem enyhíteni a problémájukon. Az, hogy némelyik úgy érzi, hogy bátorra itta magát és minden féle inzultációval bepróbálkoznak. Azt pedig megszoktuk. Minden egészségügyis átesik a tűzkeresztségen mikor megpróbálják letaperolni vagy épp két hányás közben szerelmet vallanak neki. Ami vicces tud lenni, főleg ha nem vesszük véresen komolyan. Mert hát már mindenki volt legalább egyszer részeg és tudjuk, hogy bódult állapotban csökken a veszély érzetünk, arról nem is beszélve, hogy mindenki bátorrá válik és még a félszeg fiúk is hirtelen Casanova-vá válnak. Én ezekkel általában nem foglalkozom, hiszen másnap már meg is bánják bűneiket. A legaranyosabb az volt, amikor az egyik ilyen borhuszár másnap megjelent egy hatalmas rózsacsokorral, hogy ne haragudjak rá, de nem hitte volna, hogy ennyire elszalad vele a ló. Tehát, nem bántanak, csak igyekeznek udvarolni, még ha nem is lehet érteni a szavukat. Bár lehet jobb is. Bár vannak akik erőszakossá válnak, de nekik pedig meg van a koktél, amitől úgy alszanak, mint a bunda és csak ki kell várni, hogy hasson a gyógyszer. Meg hát, az elsők között úgy is azt tanulod meg, hogy is kell kikötözni az embereket, a saját és mások védelméből.
Annyira akartam friss ruhát ölteni, hogy lemossam magamról ezt a hányást, hogy szinte futva szlalomoztam az emberek között, de nem tart sokáig a rohanásom. Hiszen a másik irányból várnak rám.
Meglepődés nem kifejezés arra, hogy ki az, aki meglátogatott. Caesar barátja. Egy pillanatra minden rossz gondolat árasztja el az agyam és azonnal lesek a telefonomra. Mert mi van ha történt valami? Megint. Aztán közös ismerősként ő az, akit tudnak ugrasztani. Nem mintha annyira ismerősök lennénk. Mert körülbelül ha három mondatot váltottunk. Az, pedig ha meglátom és csak a rossz gondolatok kúsznak a fejembe, nem fog egy könnyen megváltozni. Ezért is félve indulok felé. Mosolya enyhén nyugtatóként hat. Csak nem lenne akkora baj, ha képes mosolyogni.
Megkönnyebbülök, hogy legalább Ő jól van. Bár akkor nem tudom, hogy mi másért jelenne meg. De most arra kell koncentrálnom, hogy jól van.
- Igen, minden rendben, csak egy kis affér volt – legyintek, ahogy a felsőmet lejjebb húzom a csuklómon. Mert az a kis affér elég szép lila foltot hagyott rajtam és elég volt egy férfitól hallgatnom, hogy kiakad, nem kell még egy.
- Semmi gond, biztos sok a munkád, neked is – igazából fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozik, nem kérdeztem meg. Meg hát akkor nem is azzal foglalkoztunk, hogy róla beszéljünk. Elég feldúlt lelkivilággal csak azt tudtam, hogy elvitt Caesar-hoz és biztonságba éreztem magam, hogy van valaki mellettem.  
- Kedves tőled, hogy figyelmes vagy – mosolyogva fogadom a kávét. Lehetőleg valami legyen a gyomromba, nem mintha most annyira kívánnám, hogy még ebben a cuccban vagyok, semmiképp.
- Nem tartasz fel, van húsz perc szünetem, abba viszont bele kéne iktassak egy ruha váltást – nevetek fel, ahogy mutatok a baleset nyomaira, bár valószínű, ha nincs megfázva érzi is, hogy nem épp illatos virágszálként állok előtte.
- Csak a szokásos péntek este – legyintek kicsit felnevetve, ahogy a pillantását követem, hát igen. Épp lehánytak és persze ilyenkor kell beállítania, hogy megnézze mi van velem.
- Te hogy vagy? - igyekszem kedves lenni és érdeklődő, ha már volt benne annyi, hogy az incidens után ne hagyja a lelki békéje és rám nézzen. Ami kicsit furán hat, de biztosan csak a neveltetése. Ez mondjuk igaz rám is, mert ha valami olyannak vagyok tanúja, akkor napokig emészt a bűntudat, hogy meg se kérdeztem mi újság van vele.
- Amúgy bocsánat, hogy a múltkor nem voltam valami kedves, igazából elég normális vagyok, csak nem volt jó napom és csak szabadulni akartam. Az, hogy pont neked kellett ezt látnod, nem így terveztem – mosolyodom el kicsit bátortalanul és végül kihúzom a széket, hogy leüljek. Miért is ácsorgunk még mindig? Aztán hátra dőlve a székben nézek rá.
- Régóta ismered Caesar-t? - na mondjuk ezt a kérdést, inkább az érintettől kellett volna akkor megkérdeznem, mert azon kívül, hogy barátok mást nem közölt. Mondjuk remélem, hogy fontos barát, ha rá merte bízni a jó létemet. Azt se értettem, hogy miért nem ő jött el, de hát tudom, ott van a műhely, meg az Emperor még se ugorhat minden szavamra.
- Úristen, még be se mutatkoztam – ugrik be a semmiből és a kezemet nyújtva felé nevetek fel – Adalind Lockers, mindenki más Lindy-nek nevez, kivéve a barátodat, ő nem viszi túlzásba és csak Lin-nek nevez – legyintek egyet. Magyarázom, hogy ne lepődjön meg, ha itt valaki Adalind-nak nevez. A kórházban nem igen szoktak Lindy-nek hívni, azt meghagyom a barátoknak. Hivatalos helyen a felsőbb rangbeli nevemet használom. Apám ki is emelte, hogy ez a név mindenképp olyan, amit az emberek egy nagy doktorral tudnak összekötni.

not broken,

just curious

Reggel, még egészen jó ötletnek tűnt bejönni, meg tegnap is és akkor is, amikor kíváncsian hívtam fel a kórházat, hogy mikor dolgozik a lány, és nem vagyok zaklató, csak egy barát, aki meg akarja lepni. Kicsit ferdítettem, de ebben nincs semmi, mert egyszer még lehetünk barátok, ki tudja, lehet mire elmegyünk, már a holnap esti mozit beszéljük meg. Azaz nem hazudtam, csak a  jövőbe látok, nyilván.
Amikor megjelenik, azért egy kicsit megnyugszom, hogy nem az apja jelenik meg, mint Dr. Lockers, el is mosolyodok, bár az ő léptei és mosolya annyira nem tűnnek lelkesnek, mint az enyémek. Tudjuk be annak, hogy nehéz napja van, mert egy ilyen helyen dolgozni nem lehet egyszerű, de cserébe csodás dolgokat tesz, csak megvan annak is a hátulütője.  
Feltűnik, hogy kicsit megijesztettem, a telefonjához kap, mintha valami szellemet látott volna, de próbálok nem olyan fejet vágni, mint egy sorozatgyilkos és amikor beszélgetni kezdünk talán egy kicsit lazul a hangulat, én azt érzem.
A válaszára felhúzom a szemöldököm, de igyekszem nem feltűnően tenni, mert mi jogon ítélem én meg azt aminek csak a felét láttam, de a  kis affér nem kellett volna, hogy ennyire megviselje, mert akkor nem tűnt olyan kicsinek, hiába maradtam le előtte és utána is mindenről, de ebben nyilván nem akar beavatni, ami nem is baj. Idegenek vagyunk egymásnak, bár amilyen kedvesnek tűnik talán egyszer mégis beavat mi volt ez az egész, én meg kivárok, nem vagyok türelmetlen ember.
- A magam főnöke vagyok, de azért utánajártam, mikor vegy esti műszakban. - túl sok infó, de minek is titkoljam, hogy nem véletlen pattantam ide be. Mindent mindig megtervezek, és nem azért mert ne lenne időm arra, amire szánni akarok, de így lehetek biztos abban, hogy hatékony vagyok, még ha csak egy sima kávé hozatalról van szó és arról, hogy megkérdezzem jól van e.
- Aha, szóval neked van ilyen “illatod”. - nézem végig szemtelenül, már mondanám, hogy menjen egész nyugodtan, de közbekérdez. Igazából engem nem zavar a szag, de szívesen elengedem átöltözni, nem akarom, hogy miattam dekkoljon itt abban a kényelmetlen trutyiban.
- Jól, most, hogy tudom a mentőakcióm sikeres volt és tényleg rendben vagy. - szavait követve én is leülök mellé és felnevetek, azon, hogy egész normális. - Ne kérj bocsánatot, nincs miért. Sokkal jobban örültem volna, ha sosem látlak úgy és meg sem történik veled az a kis affér. - nyomom meg a kis szót, de nem akarom faggatni, egyáltalán nem erről van szó. - De sose mondd, hogy elég  normális vagy Lindy, a normális emberek unalmasak, és nem tűnsz unalmasnak, fáradtnak és lehánytnak igen, de normálisnak nem. - relatív a szó jelentése, de ő nem azok közé tartozik, akire rá tudnám ezt húzni.
- Amióta megvan neki az Emperor, apámnak pezsgőgyára van Franciaországban és mindenfele szállítunk alkoholt. Ő volt az egyik első megbízom úgymond, mármint, aminek a folyamatát én felügyeltem. Aztán egymáson ragadtunk. - ja valami ilyesmi, bár nem mondom, hogy barátságunk töretlen és minden héten telefonálunk egymásnak, mert a pasiknál nem így működik, de ha három hónapig nem beszélünk és felhív, hogy menjek el egy kórházba és hozzam el a barátját megteszem, és ez oda vissza működik, ami sokat elárul a kettőnk kapcsolatáról.
- Tudom, Caesar megdobott pár infóval rólad azért, mármint azután, hogy rád uszított. - én is nyújtom a kezem és akkor ideje nekem is elmondani, hogy hívnak, bár ezen talán már túl is voltunk,de olyan sietős volt az az eset, hogy nem is nagyon emlékszem, de jobb is egy új kezdet, mert nem teljesen jó ahogy mi találkoztunk. - Fabien Trambley, de alig van valaki, aki az egész nevemen hív, Fab, könnyen kiejthető és ha nem vagy üzlettárs vagy alkalmazott akkor bátran hívj így. Ők is csak azért nem hívnak Fabiennek, mert apám tekintélye már igen nagy szám felénk és szereti, ha megadják a tisztelet legalább ezen formáját. - megforgatom a szemem, pedig értem a logikáját ennek is, csak nem annyira szeretem alkalmazni. A baráti viszonynak is rengeteg formája van és mindenkivel ki lehet alakítani jobb kapcsolatot, mint a teljes vagy Mr. valaki néven való megszólítást, elvégre a 21. században élünk.
- Szóval Lindy, örülök,hogy megismerhetlek. - rázom meg a kezét boldogan, amit még mindig fogva tartok, majd óvatosan elengedem, hogy ne legyen kínos neki. - Biztos sokan kérdezték már tőled, és van rá egy sablon válaszod, de akkor kérlek nekem is magyarázd meg, hogy ezt az egészet hogy bírod? - csaka fejemmel fordulokkörbe egy kicsit, nemmutgatok, de számomra is nagy a nyüzsgés és itt sokat kell talpalni, az én munkám ehhez semminek tűnik.

 to: @Lindy Lockers

Egy érzelmi hullámvasút általában a sürgősségi. De még is imádom ezt csinálni. Ott lenni születésnél és halálnál. Amikor a hozzátartozók könnyes szemekkel köszönik meg a segítséget. De persze ott van, mikor hangos sikítás töri meg a monoton zajt, mert nem sikerült és egy ember elvesztette a harcot az élettel. Ez mind jellemet épít és erősít, vagy épp elgyengít. Régen volt ekkora forgalmon, főleg hogy a betegek nagy része az alkohol mértéktelen fogyasztása miatt.
Bár a szünetemet igyekeztem eltölteni úgy, hogy lecseréljem a megviselt ruhámat, jött a következő szívroham. Ugyan is, előtte sose láttam, mint mikor elvitt innen elég csapzott állapotban, érzelmileg labilisként. Szóval nem kellemes gondolatok kerítettek hatalmukban mikor megláttam Őt.
Bár a kedvessége jól esett, hogy csak érdeklődik a hogy létem felől. Bár nem kellett volna ezt tennie, még is itt van. Látszik, hogy nem mozog otthonosan és nem kedveli a kórházakat, így még inkább szimpatikus benyomást kelt. Na meg persze, hogy nem akarja tovább boncolgatni a témát és elfogadta, hogy minden rendben. Pedig nagyon nincs. Úgy érzem lassan rám omlik minden és belefulladok.
- Utána jártál? - lepődök meg, mert eddig még senki nem próbálta kinyomozni, hogy mikor dolgozom. Általában küldenek egy üzenetet vagy felhívnak. Meg hát nem szoktam vendégeket fogadni a munkahelyemen. Hiszen már így is látom a kíváncsi szemeket a pult mögül. Azért örülök, hogy legalább Garreth nem dolgozik ma és remélhetőleg nem fog a fülébe jutni, hogy egy hónapon belül második férfival beszélgetek. Azt hiszem akkor már nem lenne ilyen elnéző.
Az a baleset nyomai pedig igen csak feltűnő szagot áraszt, pedig igyekeztem fertőtlenítővel kicsit eltüntetni a nyomokat.
- Az új Gucci parfüm – vigyorodom el, hiszen kellemetlen így fogadni bárkit is, de most nem fogom azért faképnél hagyni, hogy azt higgye lerázom. Főleg ha még kávét is hozott.
- Az már könyvelhető volt, mikor Caesar irodájába kerültem, a kórházi öltöző helyett. De tényleg köszönöm, hogy eljöttél. Nem akartam ilyen zaklatottan vezetni, még a végén itt kötöttem volna ki valamelyik ágyban – lágyulnak meg a vonásaim, hiszen nem tudhattam, hogy ha egyedül távozom mi történt volna. Ténylegesen rettegtem, mert nem szoktam meg, hogy valaki ilyen tekintéllyel lép fel ellenem. Csak azt tudtam, hogy egy ember tud megnyugtatni. Viszont helyette Ő jelent meg.
- Annyira borzalmasan néztem ki? Pedig igyekeztem elővenni a legszebb fizimiskámat – nevetek fel. Persze, tudom hogyan festettem, mert a kisírt szemek, felpuffadt arc és vöröslő tekintet mindent elárult, ahogy az is, mikor a csuklómat próbáltam mozgatni és reméltem, hogy nem tört el. Az lett volna a szakmám vége, soha nem lettem volna képes újra szikét fogni.
- Hát akkor most se lennél itt – nevetek fel kínosan. Mert semmi másik fajta szituációban nem találkoztunk volna valószínű. De ne akadjunk fent az apróságokon.
Végül a nevetésem igazivá avanzsálódik és megingatom a fejem, ahogy szavai elérnek hozzám és hátra dőlök a székbe.
- Hát mindig van valami velem, szóval igen. Nem vagyok egy unalmas teremtés – amiért amúgy ölni tudnék, hogy legyen egy unalmas napom, mikor csak a kanapén elnyúlva a legpuhább takaróval burkolózva sorozatokat nézek és fagyit majszolok. De eddig még nem volt rá alkalmam. Mennyivel jobb volt, míg nem pezsdült fel az életem. Hiányoznak a szürke napjaim.
A válaszán meglepődök, hiszen akkor került ő a képbe, mikor én már nem voltam a mindennapjai része. Tehát elég régóta. Mondjuk sejtettem, hogy nem fog megállni az élete, mert nem vagyok ott. Legalább nem fájt a feje, hogy mikor kell meghúzni a copfon.
- Oh, értem. Akkor te is tagja vagy a gazdag kölykök és családi tradíciók klubjának? - nevetek fel. Igen, a gazdagok abból gyarapodnak, amiben már értek el célt, nem is kell másfelé kacsingatni a következő generációnak, mert fő célunk és hivatásunk, hogy tovább vigyük a virágzó bizniszt és fent tartsuk a nevünket. Az, hogy a pasiknál a barátságkötés sokkal lazábban megy mindig irigyeltem miatta őket. Főleg, hogy én nehezen nyitok új emberek felé.
- Bármit mondott a fele nem igaz! - ingatom meg a fejem kuncogva. Gondolom, hogy elmondta, hogy gimi óta beakar fűzni, hogy az apám nem engedett el vele a bálba és a szokásos morgolódások. Ami azért az idő múlásával hálásak lehetünk érte. Hiszen ha akkor tönkre tettük volna a barátságunkat, most már valószínű idegenként sétálnák el egymás mellet.
- Az üzlet nem az én világom, szóval örvendek Fab – mosolyodom el, ahogy fogja a kezem és egy pillanatra azért tovább tart, ami enyhén feszültséget okoz bennem. Csak nem tudom miért, viszont azonnal eldugom a kezem  és saját magamat átölelve nyugtatom magam. Igen, mintha megszaporodtak volna a pánikrohamok az életemben. De túl leszek rajtuk.
Felnézek a szemébe a kérdés hallatán és felsóhajtok. Tényleg páran már kérdezték, nem is tudom, hogy érdeklik e egyáltalán a válasz, vagy csak azért kérdezik, mert az illem úgy akarja.
- Kiskorom óta többet voltam a kórházban, mint a játszótéren. A szüleim orvosok, így gondolhatod, hogy itt nőttem fel. Nekem ez olyan megszokott, hogy hiányozna, ha nem ezt csinálhatnám. Az emberek olyan szituációba kerülnek, amit nem tudnak megoldani. Így csak ránk támaszkodhatnak. Én pedig valószínű, hogy belehalnék, ha nem próbálnám meg a legtöbbet, hogy segítsek a bajba jutottakon – válaszolok kissé hosszabban és még is tömören. Bármennyire jó lenne, ha néha engem is megpróbálna menteni valaki, saját magamtól.

not broken,

just curious

A szándékaim csakis jók voltak azzal kapcsolatban, hogy megjelenek itt,  annak ellenére, hogy nem nagyon szívlelem ezeket a helyeket, de lehet azért mert csak betegként voltam vagy látogatóként. A mostani megjelenésem egy teljesen másik formában történik meg, ugyan nem tudom nevén nevezni, mondjuk legyen baráti látogatás, vagy lehet Lindy oldaláról zaklatás, na majd meglátjuk.
- Utána, bár lehetett volna annyi eszem, hogy nem az egyik hétvégi estén támadlak le, de majd legközelebb több eszem lesz, ha meg akarlak lepni. - gyors lennék? Talán most fogok zaklatónak feltűnni a szemében, de majd igyekszem baráttá avanzsálni magam, hogy ne mondja meg, hogy kösz de nem szeretné, hogy legyen legközelebb.
- Mondanám, hogy jól áll, de nem hazudok, borzalmas. - a nevetés csak úgy spontán előtör belőlem, nem megbántani akarom, de azt vettem észre, hogy nem kezeli annyira rémesen a helyzetet, hogy az előbb lett lehányva a frissességéből ítélve.
- Rám mindig számíthat ő is és ezentúl te is ha bármi oknál fogva kellene neked a hős ismeretlen lovag,aki felbukkan és eltűnik,mint a kámfor. - mutatok magamra, mert ez teljességgel így volt a korábbi találkozásunk alkalmával, de akkor úgy éreztem, hogy nem kell velük maradnom, mert biztonságosabb volt neki azzal, akit ismer ,mint egy vadidegen közelében. Nekem nem biztos, hogy elmondta volna mi volt az, ami annyira kiakasztotta, és nem is vártam volna el tőle, én megtettem, amit megtudta, ha szerette volna meghallgatom és bevertem volna a képét, aki ezt tette vele, de nem kérte, és tiszteletben tartottam. - Igazán nincs mit. - egy egész lájtos mosolyt engedek meg felé, hogy ne villantsam ki az összes fogam, amiért voltam olyan mázlista, hogy megismerhettem egy elég kellemetlen helyzetben.
- Borzalmasan? - gondolkozok el egy kicst szemtelenül, majd egy halk hümmögés után folytatom. - Azt nem mondtam, inkább csak ijedtnek, de ennek most legalább már nyoma sincsen, és örülök, hogy látlak mosolyogni is. - komolyan gondolom, hogy egy nőnek sem kellene így éreznie magát, egy embernek sem. Ha rajtam múlna a világ sorsa mindenki kiegyensúlyozottan élne, nem lenne gazdagság, sem szegénység, de ezek olyan álomképek, amiket sosem fogok megélni, én biztos nem, talán a dédunokáim. - Na látod ez igaz, de nem vagyok annyira önző, hogy azért ennek örüljek ilyen formában. - persze én annak örülök, hogy találkoztunk, de ha ez nem történik meg és sosem találkozunk, akkor is rendbe lett volna, ha ezzel biztosítva van, hogy sosem történik meg vele hasonló.
A kínos álldogálás után, ő az aki feloldja kezdeti enyhe idegességem, ami csak úgy előtör belőlem, és ülve, hallva, hogy nevet elengedem magam én is. Mindig is szabadszájú voltam, de szerintem nem a rossz értelemben, nem szoktam a szavakkal bántani, mert én is kaptam bántást a suliban amikor olyan kis gülü szemeim voltak.
- Végülis igen, tagja vagyok, de eddig nem tudtam, hogy ilyen létezik. - csodálkozok rá a megfogalmazásra, hívtak már minket anno sznob kölyköknek, elit elkényeztetett örökösöknek, de klubunk még nem volt, de aki elítélően beszél rólunk, az nem tudja, hogy nem csak a pénzköltés van az életünkben, hanem munka is nem is kevés. - Van egy olyan érzésem, hogy te nem az a lány vagy aki elítéli azokat, akik a családi üzletből akarnak tovább gazdagodni és minden gondolkodás nélkül, kisebb erőfeszítéssel átvenni, amit apáink egyszer nagy munkával fellendítettek. - mert a hangjában nem volt ítélet amikor kimondta, hogy gazdag kölykök. Az ő családjáról keveset tudok, arról valamiért nem akart kitérni Caesar, bár azt is hozzá kell tennem, hogy sokat nem beszélt róla, csak ő pár alap infót ejtett el nekem.
- Nyugi a lényegi részt rámhagyta vagy  a képzeletemnek, de a legnagyobb szerencsétlenségedre, nagyon rossz a  képzelőerőm, így kénytelen vagy most elviselni. - húzom össze a szám, mintha ajánlnám kicsit, de a végén mosolyra húzom azt.
- Ennek őszintén örülök, túl sok az üzleti beállítottságú személy az életemben. - fújom ki a levegőt egy kis megkönnyebbüléssel az újboli, vagy igazából az első bemutatkozásunk alkalmával.
A kérdésemre tényleg érdekel a válasza, lehet hülyeség, mert neki ez az élet és fel sem tűnik neki, hogy ez egy kívülállónak mennyire ijesztő, amit ők csinálnak, ahogy kibírják a sok melót, amilyen alázattal csinálják.
- Kicsit olyan vagy nekem és a egtöbb orvos, mint egy tündérkeresztanya, és ne nevess ki. - szólok rá a mutatóujjammal mutatva felé mielőtt megtenné. - Mindenkin segíteni akartok, de nektek is kellene valaki aki megteszi. - nézek megint végig rajta. Sok mindent elárul, hogy most miattam is itt ül, lehányt ruhában és fecsegünk, pedig nem is ismer és lehet csak jófejségből nem hagy itt. - Az a baj, hogy ahogy látom azok a szituációk, amikbe kerülnek saját maguknak köszönhetik sokan, egy vad buli simán lehetne kevésbé vad és nem kellene itt kikötnie egyiknek másiknak ha csak egy kicsit is gondolkodnának. - nem ettől függetlenül  ők sem érdemlik meg,hogy végső soron ide kerülnek, de van aki tehetne ellene és nem tesz.

 to: @Lindy Lockers

Sok minden kavarog a fejemben és nem segít az ügyön az sem, hogy ma mintha világvége lenne és a fél világ italba fojtaná a bánatát és ezt az egészségügyisek szívják meg. Még hallom, ahogy jó pár ápoló azon tanakodik, hogy milyen alkalom lehet, vagy ünnep. De egyikük sem tudja, így én már bele se fogok ennek az elemzésébe. Inkább arra fordítok időt, hogy rájöjjek, hogy újdonsült megmentőm mit kereshet itt. Jó, engem. De mi okból?
- Legközelebb? - nevetek fel, mert úgy érzem, hogy kicsit nehezen fogom fel a mondatait és megrázom a fejem. - Kérlek, inkább ne tedd. Mármint örülök neked, ne értsd félre, csak.. - aggódva nézek körbe egy pillanatra. Ez nem fog olyan jól kisülni, hiszen ha tervezi még azt, hogy csak úgy megjelenik egy pohár kávéval milyen következményeket fog magával hozni. Ha már attól kiakadt Garreth, hogy Caesar-ral hagytam el a kórházat. Akkor mit fog szólni, ha kiderül még egy férfi megjelent körülöttem?  - Nem szeretek a kórházban beszélgetni, tudod olyan ez, mint a gimi, hamar pletykálnak – igyekszem elmagyarázni a helyzetet anélkül, hogy túl sok mindent elárulnék. Még se fogok mindent rázúdítani, főleg nem így elsőre való normális találkozásunk kedvéért. Elég volt, hogy a haverjának mindent elsírtam pár év kihagyás után. Pedig ő ténylegesen a betegem volt, őt el kellett látnom. Apám nagy örömére.
- Ez most nagyon fájt – kapom a kezemet a szívemhez, mintha tényleg megbántott volna, de a nevetést nem tudom elfojtani, így rájöhet, hogy nem gondoltam komolyan. Azt csodálom, hogy még nem rohant el, azért nem vagyok kellemes látni való. Főleg, hogy fáradt és csapzott vagyok, a hányás pedig csak hab a tortán. Vagy inkább már a cseresznye a hab tetején? Nem is tudom, mennyire lehet borzalmas a látvány. Na, majd megnézem magam az öltözőbe.
- Azért nem vagyok mindig elveszett királylány, akinek kell egy lovag. Csak mostanában kicsúszott a lábam alól a talaj. Az pedig nem szeretném kihasználni, hogy csak azért hívjalak, hogy szó nélkül eltűnj – igyekszem kedves lenni, mert még is csak Caesar barátja, és gondolom nem fog pszichopatákkal barátkozni, meg nem egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben a legőrültebbet küldeni értem.
Egy pillanatra zavarba jövök, pedig a mondani valója semmi olyat nem takart, de jól estek a szavai, végül pedig újra elmosolyodom.
- Csak nyugodtan, igazából lehet csak én fújtam fel a dolgot. Viszont arra nem számítottam, hogy nem ő jön értem, akit szerettem volna – nevetek fel, persze ha felvettem volna neki a telefont mikor újra és újra próbálkozott, de én csak kinyomtam. Annyira zaklatott voltam. De köszönhetem magamnak. Mert akkor nem így látott volna, akkor talán picit jobban összeszedem magam. De ezen már fölösleges kattogni.
- Van, jó páran vagyunk, akik beleszülettek abba, hogy tovább vigyük a családi bizniszt – megvonom a vállam. Hiszen Luana és Caesar is belekerült abba a mókuskerékbe, amibe én is vagyok. Van egy jól működő szervezet, így nem kell változtatni, egyszerűen csak folytassuk amit a családi tradíció megkövetel. Hiszen a jó lét könyvelve van.
- A családom generációk óta orvos, és választásom sem volt, hogy mi legyek. Így nem szoktam ezen ítélkezni. Főleg, hogy mindegyikőnknek külön ki kell taposni az utunkat. Mert könnyen hangzik, hogy csak átvesszük a helyét. De a tiszteletet és az elismerést nem fogják csak azért az ölünkbe pottyantani, mert a vezetéknevünk ugyan az, mint a cégtáblán van. Azt nekünk külön harcba kell kivívni – megrázom a fejem. Arról nem is beszélve, hogy a neveltetés sokban hasonlít, még ha vannak néhol szakadékok, néhol pedig szinte egybe olvadnak. Ez a mi világunk, emberek maradni a pénz mocskos világában és jók maradni. Megmutatni, hogy nem mindent tudunk megoldani azzal, hogy a nevünket használjuk. Még ha természetesen megkönnyíti az életünket némelyik szakaszban. Azért nem fogok én sem álszenteskedni, kiszoktam élvezni, ha bemutatkozom és már is megnyílnak azok a kapuk, amik mások előtt zárva vannak.
Megkönnyebbülök, hogy azért nem mondott el mindent és kicsit szűkszavú volt velem kapcsolatban  és nevetnem kellet a szavaira.
- Annyira nem vészes, kell egy kis józanító beszélgetés. Mert reggel óta itt vagyok és jól esik egy kis frissítő, ami nem a munkáról szól. Legalább nem tervezel lehányni, vagy letaperolni – nevetek fel, mert a részegekkel az a baj, hogy amilyen lassan mozog a szájuk és működik az agyuk, a kezük annál gyorsabban és igen, bátorkodnak a női kollégákat végig tapogatnak.
- Ugyan már, ki mivel foglalkozik, persze hogy onnan vannak ismerőseid. Amúgy meg örülj, hogy eddig nem fújt össze a szél velem, mert nem igen lett volna esélyed beszélgetésbe elegyedni velem. A könyvtár és a szobám között csak az campuson voltam fellelhető. Nem jártam semerre. Caesar-t is csak a gimiből ismerem – megvonom a vállam, hiszen tényleg nem volt eddig szociális életem, nekem minden kimaradt. Amiért nem tudom, hogy hálás legyek, vagy mérges.
Lassan kifújom a levegőt, mikor rám szól, hogy ne nevessek és bólintok, hogy figyelek továbbra is. Mikor azt említi, hogy szükségünk van segítségre. Nem is sejti, hogy mennyire. De nem akarok senki terhévé válni.
- Azért vannak a barátok, hogy ha szükség van rájuk, akkor ott vannak – válaszolok röviden. De nem, mert eddig csak Caesar és Luana  tudja a titkom. Még Kiki sem, pedig ő a legjobb barátnőm. Viszont neki is meg van a baja, nem fogom a sajátommal is terhelni.
Körül nézek és lassan bólintok egyet.
- A vértesztek nagy része még nem jött meg, de szerintem megint előkerült egy új drog, ami kicsinálja az agyukat. Jobb esetben elég a gyomormosás és az infúzióval való hígítás. Átmosni a szervezetüket, hogy kiürüljön belőlük. - megvonom a vállam, sosem lehet tudni, hogy az éjszakai életben mi történik. Én pedig eddig csak két ilyen alkalmon vagyok túl, szóval nem sok tapasztalatom van benne.
- De, amúgy nincs más programod péntek este? Mármint értékelem, hogy felkerestél, csak hát. Még is csak egy kórház aulájában ücsörögsz, ahelyett, hogy kikapcsolódj. Mondjuk ne ennyire, mint ők – nevetek fel végül és zavartan a hajamba túrva fogom lófarokba, hogy a csuklómon lévő hajgumival összefogjam a loboncomat. Enyhe zavarba esve mindig kell valami, ami kicsit elvonja a figyelmem.

not broken,

just curious

egyátalán nem venném magamra, ha nem akarna legközelebb ilyen kellemes?, vagy inkább kellemetlen meglepetést, hogy csak úgy betoppanok, de a magyarázata már kiültet az arcomra egy “mindent értek” kifejezést. A gimiben nekem igazából minden mindegy volt, elit suli, kevés baráttal, mert akkor még nem volt annyi időm, hogy eljárjak gyúrni, előreálló fogak, sosem voltam a középpontban, így nem érdekelt ki mit beszél, mert sosem voltam én a téma. De tudom, hogy mi az, amit említ, bár rávágnám, hogy ezáltal kénytelen lesz máshol találkozni velem, de nem szoktam ennyire nyomulni és most sem fogok kivételt tenni. Nem azért mert ne lenne szimpatikus számomra a lány, de ahogy látom, és hallom van elég gondja és nem akarok az a srác lenni, aki letámadta munkaidőben, majd követeljen egy második találkozót. Talán ha elköszönünk rákérdezek, de most jó érzéssel tölt el, ahogy itt ülünk még akkor is ha a helyszín számomra idegen és beszéltünk mindenről.
- Azért nyugtass meg, hogy a gimi feeling is megvan. Bálok meg ilyenek, ha már a negatív része átszállt ide. - kérdezem kicsit reményteli arccal, de elmosolyodok. Pontosan tudom mire gondol, és tiszteletben tartom, igazából lehet most sem volt olyan jó ötlet így utólag, hogy csak úgy megjelentem, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon bánja, bár tényleg lehet csak elvisel én meg pofátlanul nem lépek le.
- Remekül bókolok, mint látod, vagy inkább őszintén. - vonom meg a vállam és elnevetem magam, amikor ő is ezt teszi. Sok haveromat láttam már ahogy össze akar szedni egy csajt,na sok kamu duma, a megjátszott bókolás, szinte én érzem magam olyankor kínosan, és ezért is esik nekem nehezemre csak úgy összeszedni valakit, akihez úgy érzem sosem lesz elég közöm. Maradok inkább az őszinte szavaknál, amiket vagy fogad a másik fél vagy nem, és akkor tudom, hogy nem kell nekünk összegabalyodni, vagy éppen folytatni egy beszélgetést.
- Mindenkivel megesik, hogy olyan fázisban van az élete, amikor semmi nem jön össze vagy rosszabb. Ne érts félre, nem fényezni akarom magam, pedig totál úgy fog hangzani. - nevetek fel kínosan, mert úgy érzem ezt inkább ki is hagyhattam volna a mondataim közül és simán túllendülhettem volna. - De én elég embercentrikus vagyok, vannak emberek, akiknek elég sok mindent megteszek, ha segítség kell megyek, ha csak kell valaki aki vállán sírhat ott vagyok, és nem azért mert kurva rendes ember akarok lenni, csak egyszerűen jól esik. Néha azon gondolkozok, hogy pályát tévesztettem és pszichológusnak kellene lennem, mert az egész jól menne. - de ahhoz sosem voltam elég okos, hogy elvégezzem azt az egyetemet, így maradt a jó bevált családi üzlet, amit gyerekkorom óta tanultam és amiben tényleg megtaláltam önmagam, csak egy kicsit máshogy.
Azt tudom, hogy nem engem várt azon a napon, mégis én toppantam be Caesar helyett, de cserébe olyan gyorsan vittem a barátjához, hogy észre sem vette azt a kis időt, ami eltelt velem.
- Egyre többen vagyunk akkor ebben a klubban ahogy hallom. - mosolygom meg a tudatlanságom, hiszen azt tudtam, hogy az apja orvos, de sok oka lehet annak, hogy ő is erre a pályára lépett, de ahogy kihallom a szavaiból nem is nagyon volt választása, mondjuk ettől akarhatta, de ilyenkor mindig bujkál ezek mögött a szándékok mögött egy kis kényszer az ősök részéről, ami egy ideig egészséges, ha nem tolják túl. - Azt már tudom akkor, hogy nem volt más opciód, de ha lehetett volna most hol lennél? - lehet rávágja, hogy itt, mert mindent meg lehet szeretni, olyat is, ami eleinte idegen volt számunkra ha a megfelelő közeg vesz körbe minket. Illetve mondta már, hogy fura lenne ha nem lenne itt, mert gyerekkora óta meszokta, de talán van más is, amit csinálna azon kívül, hogy segít embereken.
Pár dolgot tudok csak róla, ami egyre több lesz, ahogy itt beszélgetünk, de amikor közli, hogy annyira nem vészes a jelenlétem, felnevetek és felé fordulok egy kicsit felháborodottan, bár a mosolyom elárulja a hamisságát ennek. - Nem vészes? - húzom fel a szemöldököm kérdőn pislogva rá. - Hogy is mondtad, ja igen ez most fájt. - utánzom le a korábbi mozdulatát majd vissza dőlök a székre korábbi pozíciómba.
- Az meg még jobban csökkentette a múltbéli találkozásaink esélyét, hogy én sokáig Franciaországban éltem. De szerintem ha egy gimibe vagy egyetemre jártunk volna sokáig észre sem vettél volna, mert én voltam a szürke kisegér, nagy szemekkel és enyhén kiálló fogakkal. Lehet együtt tanultunk volna  a könyvtárban, csak én azért mert unalmas voltam, te meg okos akarál lenni. De hála a fogszabályzónak és az edzőteremnek, ez a kis unalmas és láthatatlan énem eltűnt és ahogy látom már te is sokkal inkább mozogsz emberek között. - már ha a munkahelyét annak lehet mondani. Ha régebben találkozunk akkor biztos, hogy nem lett volna bennem annyi, hogy meglátogassam itt csak úgy, de sokat fejlődtem és az önbizalmam is több lett, sokkal több.
- Igen és nem lehet elég hálás az ember ha olyanok veszik körül, akik az ő támaszai lehetnek. - én elég hálás vagyok, hogy nem egy ilyen ember van az életemben, egy olyan országban, ami sokáig nem volt az otthonom, mégis olyan kapcsolatokat tudtam kiépíteni, ami engem is segít előre itt is.
Felhúzom a szemöldököm és lehet vele szalad az orrom is egy kis grimaszra, amikor a véreredményt említi. Utálom a tűket és rögtön összekötöm a kettőt, bár igyekszem hamar letörölni az apró fintort az arcomról nehezen megy. - Ez borzalmasan hangzik. - szalad ki a számon. - Most azt kellene mondanom, hogy ez a mai fiatalság…, de azzal csak magamat öregíteném és még ezért magamat is fiatalnak vallom. - magyarázkodok, mint valami hülye mielőtt valami vénembernek néz ezzel a felfogással.
- Az egész hetet végigdolgoztam, most jönne az a része a hetemnek, hogy hazamegyek az üres lakásba és leülök a tévé elé és nem csinálok semmit. De utálok egyedül lenni, és bulizni nem járok, és mily meglepő az egész baráti társaságom valami fura bulin vesz részt, utó halloween vagy elő farsang, ki tudja már követni. Szóval most nincsen jobb dolgom, és remek társaságom van 20 percig, ami sokkal kellemesebb, mint azt az időt egyedül tölteni. Te sokáig dolgozol még ma? - persze már jönne a következő kérdés, hogy ne dobjam e haza, de inkább magamban tartom, talán túl sok lenne így elsőre és ki tudja, hogy kocsival jött e vagy sem. Sok mindent nem tudok róla, de ha hagyja szándékomban áll megismerni őt, mert érdekes személyiség, egyáltalán nem olyan, mint a többi lány az ő korosztályból. Gazdag családból származik, de nem tűnik olyannak, aki el van szállva a pénz súlya alatt, okos, mert ahhoz, hogy lyen szakmája legyen nem elég a pénz, és gyönyörű, ami nyilván nem feltétlen az ő érdeme, de nem mellékes vele kapcsolatban. A beszélgetésünk könnyedsége számomra pozitívan hat, nem tudom ő hogy érez ezzel kapcsolatban, de szeretném kideríteni, csak nem most, mert hiába beszélgetünk most el jól, látom, hogy minden kedvessége ellenére, rosszkor toppantam be, és mégis itt ül velem, hogy az élet nagy dolgairól tárgyaljunk.

 to: @Lindy Lockers

Eddig is meg volt a magam baja, de úgy érzem, hogy egyre jobban gyűlnek a viharfelhők a fejem felett és ez ellen nem tudok mit kezdeni. Az ágyam lassan feladja a harcot és a szívem pedig elrejtőzött a világ elől. Annyian bántották már ebben a pár hónapban, hogy jobb helyen van a sötétben, mindenki elől elzárva. Úgy érzem az erőm véges, Garreth néha túl megy minden határon és ezzel megrémiszt, Anyu bejelentette, hogy az asztalán várták a válási papírok, Kiki folyamatosan dolgozik és úgy érzem, hogy a felépített kis világom romokban hever. Főleg most, hogy Caesar berobbant az életemben és mindent kiforgatott a négy sarkából. Hiszen az időzítés teljesen jó lenne, ha meg lenne az erőm arra, hogy álljam az ostromlását. Mert most tényleg egy igaz barátra lenne szükségem. Viszont neki is meggyűlt a baja, nem akarom további probléma okozója lenni az életének. Lu pedig..  imádom nagyon aranyos és pörgős leányzó, de úgy érzem, hogy ő mindent azzal oldana meg, hogy feküdjek le vele és megszűnik a probléma. De míg neki ez nem akadály, addig nekem visszatartó erő az, hogy házas. Meg amúgy is taszítanak azok a férfiak, akik erővel akarják megszerezni az áhított trófeát. Most pedig itt van Ő. Nem tudom hova tenni még, hogy milyen szándékkal állított be hozzám.
- A kötelező rendezvények meg vannak – nevetek fel végül, mert ha másra nem jó ez az egész beszélgetés, de legalább kiszakít abból a sötétségből, amibe saját magamat sodrom, egyre mélyebben és úgy érzem, hogy bekebelez, végül pedig megfulladok.
- Tehát ez egy bók lett volna? - nevetek továbbra is, ezek szerint nagyon régen bókoltak, hogy nem ismerem fel. Bár az irónia erősen kihallatszik a hangjából és persze nem fogom a szívemre venni. Mert legalább tudom, hogy minden erőfeszítésem totál felesleges volt, mert úgy bűzlők, mint egy erőteljesen elhanyagolt füstös kocsma a pancsolt italaival együtt.
Az, hogy nem jön össze semmi, azt hiszem azt észre vettem, hiszen még csak három hónap telt el, de úgy érzem, hogy az eddigi mesebeli életem eltűnt és bekerültem a rideg való világba, ami egy elég nagy pofonnal üdvözölt.
- Még nem késő, mindig válthat az ember – megvonom a vállam a szavaira és végül elmosolyodom.  - Igazából te se tudnál pszichológus lenni, mert már van egy felépített életed, amiért megküzdöttél. Egyszerűen csak mindent megteszel a barátaidért. Azok ilyen beállítottságúak, akik magányosak voltak gyermekkorukban. Most pedig ha sikerül olyan emberekkel körbe venni magukat akikkel jól érzi magát, azokért még a csillagokat is lehozzák. Mert érzi, hogy nem kihasználva lesznek, a pénz és a hatalom miatt. Hanem a személyiség miatt vannak ott ahol. Ezzel nincs semmi gond, inkább dicséretes – igazából tudom, hogy milyen érzés, mert örök életemben egyedül éreztem magam, hiszen csak Kiki volt nekem, mikor épp nem valamelyik versenypályára tartottak, meg persze a gimiben Caesar, nem mintha neki a barátság olyan könnyen ment volna. A lányok nagy része csak a pénzt látták, vagy épp őt bennem. Úgy akartak mindig a közelébe kerülni, ha velem jóban vannak. Úgy éreztem magam akár egy Joker kártya. De szerencsére ez megszűnt.
- Ideje szocializálnod magad és körbe nézni, még a végén találnál jó fej embereket a klubban – vigyorodom el. Mert nem mintha zavarna, hogy itt van csak mintha tényleg nem élt volna olyan életet, ahol találhatott volna olyan társaságot, akikkel jól érezheti magát. Jó, eddig én is elvoltam a saját világomban, elég az egyetem és a kórházban való gyakorlatok. De mikor jön egy törés, akkor jó ha van kibe kapaszkodni. Mint ahogy megismertem Luanat. Vagy, ahogy igyekszik Kiki és Caesar kirángatni a melegítőmből, hogy éljek egy kicsit, ne csak a laptop előtt kuksoljak. Mikor van egy kis szabadidőm.
- Ezen a kérdésen még sosem gondolkodtam el, hogy mi lennék ha nem orvos – gondolkodom el egy pillanatra, ahogy megpróbálom a fejemben összeszedni a régi álmaimat. - Valószínű állatokkal foglalkoznék, vagy gyerekekkel – mosolyodom el, mert ők még tiszta szívűek és nem fogják becsapni az embert. Menhely vezetése biztos melengetné a szívem, vagy óvónőnek lenni is különleges érzés lehet.
- Ne értsd félre! - nevetve nézek rá, ahogy felháborodik és megrázom a fejem. - Nem úgy értettem. Hanem, nem szoktam látogatókat fogadni, főleg nem este. De azt hiszem ez most kellet, hogy valaki elvonja a figyelmem és tényleg jól esik a társaságod – magyarázkodom amilyen gyorsan lehet. Eszemben sincs megbántani vagy elzavarni, de úgy érzem, hogy a kíváncsi tekintetek elől már amúgy sincs menekvés és legalább a pillanatot használjam ki, hogy jól érzem magam, a következményeken ráérek később gondolkodni.
- Azt hallom, hogy nem vagy Amerikai, meg van a magad kis akcentusa, viszont nem akartam tolakodó lenni. Mondjuk a neved is elárulhatta volna – mosolyodom el, végül pedig felnevetek – Szemüveges voltam, vagyis vagyok ha nem sikerül a reggeli kontaktlencse rituálém, nem is tudom, hogy néztem ki, de kérdezd meg Caesart, mondjuk ő többet nézegetett, mint én magam tükörbe kerestem volna a választ – nevetek fel végül. - Bár abból simán gyököt vonhatsz, mert szereti a túlzásokat, viszont mindent amit apámról mond, az igaz – nem bírom ki, hogy ne nevessek hangosabba, ahogy eltakarom a számat, hogy tompítsam a kirobbanó nevetésemet. Szegényem, hogy utálja apám. Mai napig.
- Pontosan, a családot nem választhatod meg, de a barátaidat igen – bólintok. Ha már őket meglehet válogatni, akkor természetesen arra igyekszik az ember, hogy olyanok legyenek körülötte, akikkel jól is érzi magát és számíthat rájuk.
- Ne haragudj, néha elfelejtem, hogy nem mindenki szereti a kórházakat – húzom el a számat, ahogy meglátom a fintorait. Elég sokszor jövök rá, hogy ami nekem természetes, másoknak taszító és nem szívesen hallgatják a mondani valómat, még ha én szívesen beszélek róla.
- Nem tűnsz öregnek, szóval engedd el, értem mit akarsz kihozni belőle – nevetek fel újra. Igazából én sem voltam annak a csoportnak a tagja, aki eszméletlenre itta volna magát csak azért mert mondjuk hétvége van.
Figyelem, ahogy válaszol és megrázom a fejem. Hát persze, inkább ücsörög egy kórházi aulában és beszélget egy frissen lehányt orvossal, mint otthon nézne valami filmet. Hát nem is tudom, hogy ez bóknak kellene vennem, vagy sem.
- Fabien, nem hiszem el, hogy nem lenne társaságod és csak a tv képernyője kötne le péntek este. Csak nyitott szemmel kéne járnod. Mióta itt ülsz velem szemben négy lány is rád mosolygott, ahogy elment mellettünk – hajolok hozzá közelebb az asztalon, mintha valami nagy titkot mondanék neki el. - Csak nézz körbe, mindig van valaki, aki szívesen áldozná rád a péntek estélyét – sosem gondoltam volna róla, hogy egyedül tölti a lakásán a késő estéket. De úgy tűnik, hogy nem csak az én életem ennyire unalmas. Dőlök vissza a székemre.
Látványosan az órámra pillantok és megvonom a vállam.
- Reggel hétig az enyém a kórház – nevetve ejtem le a csuklómat, mintha tényleg szükségem lett volna arra, hogy megnézzem az időt, tisztában voltam vele, hogy egyhamar nem szabadulok innen.

not broken,

just curious

Nem vagyunk annyira egymásra hangolva ez világos, de még csak most találkoztunk igazából először ez nem lehet annyira elvárt tőlünk, de attól függetlenül tetszik, amikor egy szar poénomon felnevet. Azt jelenti nem vagyok teljesen befásult és unalmas személy, mondjuk ebben eddig bíztam.
-  Talán?! - kérdezek vissza bizonytalanul felnevetve. - Nem igazán szoktam csak úgy bókolgatni lehet már kijöttem a gyakorlatból. Túl sokat töltök a karrierem egyengetésével és kiveszett az életemből a romantika. De mint látod igyekszem, de nem túl jól. - valószínűleg megannyi bókkal tudnám őt elhalmozni, de ennek semmi értelme nem lenne most. Még csak most beszélgetünk először egy elég abszurd helyzetben, egy elég furcsa találkozás után, és ahogy hallom számára egy igen kellemetlen szituációban, attól függetlenül, hogy szeret itt lenni, csak ugye a pletykák. Látom, hogy egy két szem néha ránk tekint innen onnan, de betudom annyival, hogy amúgy ő egy gyönyörű nő, aki most egy kicsit fura állapotba került, bár a ruhájából ítélve nem lehet annyira különös ha egy hétvégi estén nem a báli ruha van egy orvoson, hanem a lehányt szerelés.
Akármennyire is próbálok az életünk felszínes részein átmenni csak a beszélgetésünk során mégis érint olyan dolgokat, amikbe csak úgy beletrafál. Nem mondanám, hogy magányos gyerek voltam kiskoromban, vagy régebben, de lehet nem volt ennyi barátom, mint most és nem titok, hogy nem esik olyan rosszul ha van mindig kire támaszkodni és ha én is segíteni tudok valakinek, aki fontos nekem.
- Van benne valami, amit mondasz és én szeretem az életem, úgy ahogy van, vannak dolgok, amikben lehetnék jobb, de kinek nincsenek. - beletúrok a hajamba, hogy egy kicsit hagyjam magam gondolkodni azon, amit mondott.  - Biztos vannak olyan barátaim, akik nem azért vannak mellettem, mert olyan szépek a szemeim, vagy kedvesen mosolygok miközben meghallgatom a problémáikat, de ők egy idő után úgyis lemorzsolódnak szóval még ez sem igazán zavar. A csillagokat csak pár emberért vagyok képes lehozni az égről, mert egy kicsit, de csak egy nagyon kicsit tériszonyos vagyok. - húzom össze a számat kicsit megilletődve, de végül csak mosolyra húzom azt.
- Lehet nem véletlen nyomoztam annyit, hogy ma itt legyek. - ejtem le a vállam lazán és mélyen a szemébe nézek, utalva rá. Mintha engem annyira érdekelne ki milyen körből származik, pedig nem, volt olyan barátom az egyetemről, aki ösztöndíjjal jutott be és majdnem elvesztette azt, ma már ő az egyik legjobb értékesítőm, mert nem voltam hajlandó elengedni sem a barátságunkat, sem a tehetségét. Soha nem élt abban a közegben, mint én és mégis ő az egyike azoknak, akiknek tényleg bármit megtennék és meg is teszek, ameddig a kezem nyúlni tud és megtehetem.
Mint kiderült van egy klubunk, ami menőnek hangzik, de nem minden annyira szivárványos és rózsaszín felhős, mert ott lapul sokak mögött egy olyan nyomás, ami ellen nem tudnak vagy nem is akarnak tenni, és nincs választásuk, pedig legszívesebben mást csinálnánk, de a szülői érdekek erősebbek.
- Lindy neked sokkal szebb lelked lehet, mint amilyennek hittem. - szalad ki a számon, de amint realizálom amit kimondtam egy kicsit visszaveszek az arcomból. Ezt biztosan ő is tudja és semmi kétségem afelől, hogy ő egy teljesen kedves lány, ő is tudja ezt, emberekkel foglalkozik, és ha választhatna sem menne messzire ezt azért sok minden jót elárul róla számomra.
Persze én itt lököm a gáz dumámat ő meg simán belehatol a lelkembe, nem vészes dumájával, el kell nevetnem magam miután feltűnően teszem a sértettet és őt idézve kérem ki magamnak.
- Én tolakodtam be, szóval a sértettségem nem lenne jogos ha igaz lenne, de örülök, hogy nem veszem el teljesen a kedvem magamtól. - bizakodó mosolyom kezd elárulni, mert a kellemes társaság után általában áhítozik az ember. De sokakkal ellentétben nem tudok olyan pofátlanul nyomulni, hogy elérjem mindenáron, amit szeretnék vagy összejön vagy nem, a kölcsönös szimpátia olyan mértékben fontos, hogy nem tudok elvonatkoztatni tőle. Ameddig csak egyoldalú az érdeklődés, nem kell tovább feszegetni, de még nem ismerjük egymást, és ki tudja lehet találtam még egy embert, aki fontos része lehet az életemnek, egy bizalmas, vagy lehet annyira megunja a dumám, hogy csak simán a tiltólistán leszek a kórházban is.
- Tolakodj nyugodtan, nem tudsz olyat kérdezni, amire ne válaszolnék szemrebbenés nélkül. - lehet van, de nem nézem ki belőle, hogy tudna olyat kérdezni, amitől megszeppennék, de lehet hamar vontam le olyan következtetést és tud egészen pimasz is lenni. - Akkor már eggyel több klub amiben voltunk együtt, de azért örülök, hogy már nem vagyok tagja és ahogy látom te sem. - én biztos lúzer voltam, de neki szemmel láthatóan volt egy szuper barátja, aki mindent hagyott neki, de azt nem, hogy annak érezze magát. - Szerencsés vagy vele, ő jó srác, és akkor ezek szerint régebben is az volt enyhe hormon zavarral tinikorában. - de melyik kamasz nem szenvedett ebben?
- Nagyon feltűnően látszik, hogy mennyire idegen nekem, de megbarátkozok vele, eléggé alkalmazkodó típus vagyok, és most van egy jó élményem is a hellyel, szóval jó úton haladok. - kacsintok rá nevetve, lehet elég ok lesz arra, hogy jobb véleményem legyen a kórházakról, csak éppen elég egy rossz és onnan vége egy időre megint.
Nem tűnök öregnek, ezután a mondata után hirtelen a mellkasomhoz kapva fújom ki megkönnyebbülten a levegőt, de csak viccből, mert én is tudom, hogy még azért a 30-at nem értem el és nagyjából 41 éves koromig nem hinném, hogy nagyon fog látszani rajtam a kor, a férfiak amúgy is olyanok, mint a jó bor a korral, csak még jobbak lesznek vagy valami ilyesmi.
A szavai meglepnek, olyan hihetetlen, hogy egy magamfajta srác, nem a szórakozóhelyen, vagy randik tömkelegével tölti a szabadidejét, de csak elmosolyodok. Körbenézek, de egy olyan lány sincs aki különösebben felkeltené a figyelmemet, kivéve azt aki erre akar tukmálni.
- Körbenéztem és most pont jó helyen vagyok. - felelem neki röviden és lényegre törően. Tényleg visszafogom magam, mert én nem szoktam ennyire feltűnő célzásokat tenni, bár lehet nem tűnik fel neki annyira, mint saját magamnak a zavarom olykor, amikor megszólalok és a szavak nem teljesen olyanok, amik rám jellemzőek. - Nekem elég ez a 20 perc is Lindy, beérem a sok kicsivel is, ami hidd el teljesen feldobja az estémet. Túlságosan monoton olykor egy egy hétköznap és meglepődnél, hogy mennyire el tudom engedni magam most is azokhoz képest. Járok én el, még szórakozóhelyre is szoktam menni, de nem mindig vonz annyira, mint egy jó beszélgetés valakivel, akivel találni közös pontot. - mint egy öregember úgy beszélek, de nekem sosem volt prioritásban egy buli, mintsem egy beszélgetés olyan valakivel, akiről azt érzem, hogy jól tudom magam érezni.
Amikor az órájára pillant elnézek róla és a pultra nézek, ahol korábban a nővérnek adtam a pultom, majd odébb, ahol egy részeg csaj áll a barátnője mellett, aki totálisan ki csinálta magát az este. Szóval ők lennének azok, akik mosolyogva figyeltek minket? Lehet, de ebből tudom, hogy a nővér csak hálás a kávé miatt, a részeg csaj csak egy gyors menetre vágyik, elég csak a ruháját nézni, és ez nekem nem érték, de ezt nem akarom senkinek sem magyarázni, mert ha barátnőm van, aki egy kicsit is dekoratív jön az, hogy nekem milyen könnyen jönnek a dögös csajok, lehet de nincs mögöttük érték sokszor, és ez nem jó.
- Bírni fogod, vagy küldjek még futárral pár liter kávét? - felfogtam, hogy nem szeret vendéget fogadni de egy jó gesztussal nem kell messzire mennem és úgy is meg tudom oldani, hogy közben még jelen sem vagyok, így elkerül minden féle sanda pillantást.

 to: @Lindy Lockers

Egy pillanatra még a levegő is megreked bennem, ahogy válaszol. Remegés fut végig rajtam, ahogy bele gondolok abba, hogy egy újabb férfi, aki hirtelen bókolni akar és ettől szinte már pánik kerülget. A gyűrűt forgatom az ujjamon, ahogy igyekszem mosolyt varázsolni rá.
- Kedves tőled, hogy igyekszel – válaszolok, hiszen nem akarom megbántani és azonnal lekoppintani. Ha már képes volt minden cselt bevetni, hogy megtaláljon, azon kívül, hogy a legrosszabb pillanatomban taxi sofőrt játszott.
- Megértem, a mai férfiakban amúgy is kihalt a romantika – megvonom a vállam, leginkább az ajtóstul rontsuk a házba elvet használják. Amiből azt hiszem kijárt nekem elég.
Amilyen arcot vág, úgy érzem, hogy a lényegre tapintottam, amire nem vágyott és csak elhúzom a számat. Nem tudom, mindig vannak olyan megérzéseim, amit nem tudok hova tenni. Akivel beszélek, mintha bele látnék a lelkükbe és ezt nehezen élik meg. Amitől persze rosszul érzem magam, mert előbb jár a szám, mint ahogy gondolkodnék.
- Ne haragudj, néha túl sokat fecsegek. Nem akartalak összezavarni – harapom be a számat, hogy megakadályozzam, hogy tovább beszéljek olyanról, amiről nem kéne. Még a végén megritkítja a baráti társaságát, aztán az is az én hibám lesz, azt pedig már tényleg nem bírnám elviselni.
- A tériszony nem is olyan vészes, nem gondolod? Főleg ha van akiért simán túllendülsz rajta – mosolyodom el most már kicsit könnyebben véve az akadályokat, még is ügyelve, hogy miket mondok. Még csak az hiányzik, hogy jobban bele másszak az agyába és elvegyem minden kedvét a szocializálódástól. Amire eddig buzdítottam.
- Fabien.. - kell egy kis idő, míg összeszedem minden gondolatomat, hogy is közöljem vele, amit szeretnék. Komolyan milyen tréfát űz velem Fortuna? Eddig egy férfi sem volt jelen az életemben, most meg szépen lassan bukkannak fel az életemben. - Nem szeretnélek megbántani, és hidd el, értékelem az erőfeszítésed. De. Szóval jelenleg az életem egy hurrikánnal vetekedik és nem szeretnélek becsapni. Nem szeretném ha feleslegesen áldoznád rám a szabad perceidet. Nem éri meg – soha, de soha nem kellet visszautasítanom senkit. Mármint, de, de Ő már megszokta és nem adta fel. Most még is zavar, hogy ezt ki kellet mondanom hangosan. Miért fáj? Miért nem tudott előbb megjelenni? Miért most?
Minden szava a lelkemig hatol és úgy érzem, hogy borzalmas alak vagyok, ahogy beszélek hozzá és a hajamba túrva szedem ki a hajgumit, amolyan pótcselekvésnek, hogy lekössem magam.
Csak megrázom a fejem, ahogy ellent kell mondanom neki. Mert a kedvességem nem számít. Mindenkivel kedves vagyok, aki úgy illeti. De most inkább érzem a pokol nyelveinket csapkodását, mint sem a glóriát a fejem felett. Nem is tudom szóra nyitni a számat, még egy köszönöm sem csúszik ki. Pedig eddig nem volt gond a beszéddel.
- Nem tolakodtál ide, mármint oké, nem vártam, hogy ma lesz látogatóm, de hidd el, hogy néha jól esik, ha rá jön az ember, hogy vannak még kívülállók, akik megjelennek személyesen, hogy mi van velünk és nem csak egy üzenetet küldenek – igyekszem semleges maradni, és nem adni alá a lovat, de elüldözni sem szeretném. Főleg, hogy tényleg mértékkel próbálja a tudtomra adni, hogy az érdeklődése komolyabb, mint, hogy hozott egy pohár kávét.
- Talán legközelebb, most úgy is minden fele van a fejem, nem tudnék olyat kérdezni – nevetek fel végül, mert úgy érzem magam, hogy a gimi csúf kis békáját hirtelen meglátogatta volna a tündérkeresztanya és olyan nővé varázsolta, aki felhívja a figyelmét a másik nemnek.
- Most nem érzem úgy, hogy kikerültem volna belőle – nevetve nézek a piszkos ruhámra és megrázom a fejem. - Igen, itt ül veled szemben az egyetlen lány, akinek, mint utólag kiderült csapta a szelet, és nem volt hajlandó lefeküdni vele. Még a bálba se mentem el vele, igaz apám a mai napig tiltja, hogy a közelébe menjek – nevetve hajolok előre, mintha épp bemutatkoztam volna és pukedliznék. Ha ő mindenkinek elmondhatja, hogy milyen viszonyban vagyunk, akkor kétlem, hogy a legjobb barátja nem tudná ezt.
- Nem is kötelező, mármint ha nem tervezel sokat jönni, akkor nem is kell. Meg minek is járnál kórházakba? Nincs semmi baj attól, hogy vannak az embernek fóbiái – legyintek egyet. Nekem is sok van, így ha valaki nem kedveli a fertőtlenítő szagot és a sarkokban megbúvó halált, az nem is fogja kedvelni. A kórház meg amúgy is sem az a hely, amit kedvelni kellene.
Az, hogy minden mondatával csak megerősíti a bennem bujkáló gyanút csak még nagyobb lelkifurdalással tölti el a szívem.
- Kedves vagy, tényleg. Értékelem minden szavad.. - és fogalmam sincs, hogy mit kéne még mondanom. Kevés alkalom volt mikor nem tudtam mit is kéne mondanom. Csak a telefonomat elő húzva pillantok a kijelzőre, hátha idő közben valamelyik barátom keresett volna. De semmi. A kijelző üres, egy értesítés sincs rajta. Így csak képernyővel lefele teszem le az asztalra, hogy végül a kávéért nyúlva kortyoljak bele.
- Ez isteni fonom – mosolyodom el, mert még a végén azt hiszi, hogy a kukába fog kerülni és csak kidobott pénz volt. Ha már ennyiszer utasítottam vissza az érdeklődését.
Felnevetve nézek rá kicsit megkönnyebbülve, hogy ejtettük azokat a témákat, amik annyira zavarba hoztak.
- Nem kell, van itt is kávé. Remélhetőleg alább hagyj a tömeg és picit ledőlhetek a pihenőbe. Messze van a reggel – sóhajtok feladóan. Igazából bírni szoktam csak mostanában nem érzem úgy, hogy fejben egész vagyok. Még mielőtt valaki halálát okozom a kialvatlansággal vagy a kávé túladagolással megállítom a szívem.
- Milyen pezsgővel foglalkozni? Marketing része a tiéd, vagy maga a gyártási folyamatban is benne vagy? - igyekszem terelgetni a témát semleges vizek felé. Még mielőtt azt hiszi, hogy teljesen érdektelen. Nem akarom megbántani. De megfogom. Érzem.

not broken,

just curious

Félreértette, hát persze, hogy félreértette, amikor éppen csak azért jöttem be, hogy érdeklődésem mutassam ki, megtudjam jobban van e, de annyira sem szorult belém elég illem, hogy nem tolom bele magam egyből az aurájába. Nem jó úton megyünk, legalábbis azt érzem, ő egyre jobban távolodik és nem akarja ezt az egész dolgot előre lendíteni, ami persze teljesen normális és meg sem lepődök rajta.
- Lindy, barátként jöttem vagyis annak reményében, hogy megtudom, hogy hogy vagy. Lehet kicsit összevissza fecsegek és mondok hülyeségket, de férfi vagyok, nézd el nekem. - hajtom le a fejem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Nem tudom mit gondoltam igazából, idejövök, talán elhívom egy kávéra vagy vacsira, ami valljuk be egy elég unalmas első találkozó lett volna és akkor barátjává fogad. Randin nem járt az eszem, a célom igazság szerint annyi volt, hogy kiderítsem, hogy ez a lány akinek a szemében olyan riadalmat láttam amikor utoljára láttam jól van e.
- Nem zavarsz össze, és ne kérj bocsánatot, azért sosem ami a fejedben van, tőlem meg főleg ne. Én szeretem ha valaki kimondja, amit gondol, és őszinte annak ellenére, hogy ez nem mindenkinek tetszik. De engem kifejezetten megérintettek a szavaid, szóval fecsegj csak. - komolyan mondom neki, nem azért nem törlöm le a mosolyom, mert annyira zavarban vagyok, hanem mert komolyan tetszik, amit mond és ahogyan mondja.
Az iszonyom rémességén csak felnevetek és bólintok neki, végülis nem olyan rémes, és valóban ha megéri valakiért kockáztatni, akkor megteszem, de ezt ő annyira nem tudhatja, bár nyilvánvalóvá tettem több szempontból is, hogy nekem mennyire fontosak azok, akiket a barátaimnak mondok.
- Lindy! - vetem be megint azt a trükköt amit ő egy kicsit aggódó arcát látva, én nem engedek az enyhe nyomásának, nem érzem, hogy bármi oka lenne visszautasítani, a szavaimat nem tudom ilyen mértékben megválogatni, én ilyen vagyok, ilyennek neveltek, a szigor mellett, a mit az üzleti életbe betanulás miatt kaptam. De sosem veszek el embernek maradni mindegy, hogy nő vagy férfi a másik fél, én akkor is megmondom neki, amit gondolok, őszintén. - Azt hiszem neked nem sok olyan barátod volt, aki minden hátsó szándék nélkül akarta jól érezni magát veled. - kérdésenek indul leginkább ez a mondat, de végül nem felteszem, sokkal inkább kijelentem. - Ha nem akarod, hogy többet találkozzunk rendben van, nem leszek az, aki zaklatni fog szabad órájában, sem aki majd rád tukmál egy találkozót, mert olyan kedve van. Felfogtam, hogy nem akarod, hogy itt lássanak egy pasival beszélgetni, tiszteletben tartom, de ameddig nem mondod, hogy ne menjek a közeledbe többet, addig megszívtad, mert pazar barát vagyok és azt a hurrikánt szívesen meghallgatom ha úgy érzed el akarod mondani, ha nem akkor nyilván nem kell. Először találkoztunk, és ha ez neked sok én felfogom, de ne akarj azért ellökni valakit, mert úgy érzed a te életed bonyolult. - ha azt mondja, hogy köszöni a korábbiakat és a kávét megértem, teljesen, ez az ő döntése, és nem vagyok olyan férfi, aki minden akaratát kivetíti a másikra.
Végignézem, ahogy a haját babrálja, pontosan ezt nem akartam elérni, hogy zavartan érezze magát, hogy valamit majd mondania kell, tennie, netán fél attól, hogy megbánt, mert nem tud mivel, még nem.
A legközelebb szón felkapnám a fejem, de inkább nem teszem csak bólintok rá és az egyik kezem felteszem az asztalra, kicsit próbálok ellazulni, mert hallhatóan túlságosan is sokat nyomtam neki a csajozós dumáimat, amik mögött nem volt semmi más csak a hülye személyiségem.
- Azt azért be kell látnod, hogy apád helyében jó döntés volt akkor, hogy nem engedett el vele a bálba, de most már jó srác, céltudatos és jófej, de valószínűleg apádnak megmarad az örök kamasz, aki mindenben csak a lyukat látta. - jobban belegondolva lehet akkor Lindy otthon töltötte a bált, mert minden akkor korabeli srác csak a lyukakat kereste, amit betömhet és nem csak az ujjával.
- Volt egy fura gondolatom, hogy majd elvágom az ujjam, meg ilyenek, hogy ennyi mosolygós, és fáradt nővérrel meg orvossal talákozzak, de azok a filmek nem ennyire fáradt emberekkel kezdődnek. - próbálok poénkodni, de eszem ágában sincs direkt elkövetni bármi is, hogy ide jussak. Van elég munkájuk nem kell egy olyan miatt plusz dolgozniuk, akik csak a csajok miatt jönne be ide, na meg egy kicsit kívül esne az igazi énemtől, szóval ez csak erős túlzás volt a korábbi témánkat és remélem nem vesz komolyan ezügyben.
- Értékeled de mégis olyan érzésem van, mintha kicsit zavarba hoználak, pedig nem ez a célom. - nem tudom mi a  célom, csak bejöttem, hoztam kávét, gondoltam megisszuk, erre ez a lány teljesen kedvesen fogad annak ellenére, hogy le van hányva és fáradt és ki tudja még mennyi időt kell itt töltenie. Nem könnyíti meg az amúgy egyszerűnek tűnt helyzetem, de érzem minden visszautasítását, amit ő máshogy értelmez, de lehet máshogy is jelzek felé, mint szeretnék.
Jobb ha tovább kalandozunk ha még van ideje, mert semmi értelme arról beszélni, ami csak zavarja mindkettőnket. Mert fiú lány között nincs barátság, a francokat nincs, csak ki kell alakulnia, nekem sok lány barátom van, akikkel egyszer sem feküdtem le, meg sem próbáltam és elvagyunk, miért ne lehetne ez is egy olyan. Kedvelem őt, de látszólag túl sok a gondja, amit elzár magában és nem akar megosztani vagy csak velem vagy senkivel, még túlságosan el van zárkózva előlem, hogy ezt tudjam.
Kicsit hátra tolom a széket és keresztbe tenném a lábam, ami akkor akad meg, amikor mondja, hogy pihenőbe vezet majd az útja. Kicsit bűntudatom van és már szólalnék mg megint, hogy ideje mennem, és hagyom pihenni, de kérdez és elmosolyodom, hálás vagyok, hogy érdeklődik, de félek ez már csak az illem mondatja vele.
- Még csak a marketing része az enyém én vagyok a vezetője annak a részlegnek, apámnak vannak elég meredek ötletei, de szerencsére Franciaországból irányítja a dolgokat és csak a végkifejletet látja, ami általában tetszik neki, menet közben tuti beleszólna, amit én  nehezen viselek a  munkában. - elég maximalista vagyok ha munkáról van szó, olyan munkáról, ami a családi hírnevet meghozta nekünk. - Lindy nem kell maradnom, hagylak pihenni ha szeretnéd. - hajolok előre közelebb hozzá, mert nem akarom feltartani. Jól esik neki azt mondta a beszélgetés, de egy csere ruha és egy kis alvás biztosan jobb lenne.

 to: @Lindy Lockers

Nem tudok koncentrálni, a fejem ezer felé forog jelenleg és úgy érzem, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kordában tartsam magamat. Kihúzták a talajt a lábam alól és minden rám fog omlani. Ez alól az sem kivétel, hogy megjelenik itt a semmiből. Mintha régi barátok lennénk, miközben semmit nem tudunk egymásról.
- Rendben, jó – motyogom, ahogy bólintok párat is a zagyvaságomra és elmosolyodom – Jól vagyok, tényleg. Nem minden műszakom olyan, mint mikor láttál -  igyekszem mosolyogni és nem arra gondolni, hogy jelenleg elég kényelmetlen helyzetbe hoztam magunkat. Én félre értettem és még ő van zavarban, hogy többet láttam bele, mint ami benne van.
- Mindenképp, mert ha zavarban vagyok csak beszélek. Mindent és mindenről – nevetek fel végül megkönnyebbülten és örülök, hogy legalább nyílt kártyákkal játszunk. Megbeszéljük, amit meg kell így nem kell feszengenünk. Mármint nekem jobban, mint neki. - Általában kimondom amit gondolok. Még ha nem is fontolom meg, hogy megbántok vele valakit, utána meg jön a bűntudat – megvonom a vállam. Nem egyszer jártam már úgy, hogy elmondtam a véleményem és utána jött a sértődés. Mert nem válogattam meg a szavaimat, vagy épp nem burkoltam bele szép mázba, hogy ne legyen annyira nyers.
Felsóhajtok, ahogy kimondja a nevem, mert úgy érzem, hogy ez a beszélgetés egyre nehezebb lesz és csak várom, hogy mit fog mondani. Szavaira persze csak nagyokat pislogok és egy pillanatra szét nyílnak az ajkaim majd össze is záródnak.
Nem sok barátom volt, most már kezd megnyílni a világ előttem, de míg ők ezen túl estek már, hogy azok a barátok, akik csak kihasználják lemorzsolódtak, addig nálam még csak most kezdenek el puhatolózni. A gimi pedig ne is jusson eszembe.
- Nem akarlak ellökni – fújom ki a levegőt, amit eddig bent tartottam, míg a mondani valója végére ért. Igazából nem tudom, hogy kellene még egy barát vagy sem. De a mai világban nagy kincs az, aki nem rohan el attól, hogy itt ül és beszélget velem, miközben a ruhámból áradó hányás szag körbe leng minket. - Szívesen barátkozom, nem arról van szó. Alapból nyitott ember vagyok – mosolyodom el könnyedén, most, hogy már tisztáztuk a dolgokat. - A hurrikánról most még nem szívesen beszélek – mosolyodom el kicsit finomabban. Valahogy nem érzem tisztességesnek előbb elmondani neki a fájdalmaimat, mint a többi barátomnak, akik csak érzékelhetik, hogy baj van, de nem tudom kimondani. Nem vagyok képes segítséget kérni.
Ahogy a közös ismerősről beszél, hirtelen nevetnem kell és a szám elé kapom a kezem.
- Ne haragudj, de nekem is ugyan az a gimis srác marad, aki hajthatatlanul próbálkozik. De igen, felnőtt, csak a régi rossz szokásai maradtak meg-  igyekszem elnyomni minden kuncogásomat. Persze, látom, hogy az idővel ő is komolyodott, és már van miért felelősnek lennie. De attól nekem még ugyan az marad, aki volt.
- Egy ujj vágás miatt nem szoktak kórházba kerülni, de azért remélem, hogy nem fordult meg a fejedbe, hogy levágd és varrjam vissza. Mert akkor egy szimpla üzenet is megfelel, hogy ha találkozni szeretnél – ingatom meg a fejem. Mint minden normális ember, írjon vagy hívjon. Ne akarjon mindenféle balesetet. Főleg, hogy a kórház számomra tabu hely. Nem szeretem, ha itt látnak az ismerőseim. Mert nem tudom itt adni azt az önfeledt királylányt, amit mindenki látni vél.
- Persze, hogy zavarban vagyok! - nevetek fel újra és elengedem a hajam piszkálását inkább és rá könyökölve az asztalra forgatom meg a poharat. - Nem számítottam arra, hogy képes leszel felkeresni. Mármint annyit tudtam, hogy barátok vagytok, meg elvittél. De úgy gondoltam, hogy el vagy azzal a tudattal, hogy én csak a következő egyéjszakása vagyok. Olyan gyorsan hagytál nála – vonom meg a vállam. Igen, rohadtul úgy éreztem akkor, hogy erre gondolhatott. Meg a pasik ilyenben fedezik egymást nem? Vagy nem is akarok férfi aggyal gondolkodni.
Viszont nem akarom, hogy úgy érezze leakarom rázni vagy megszabadulni tőle. Ha már rám áldozta a péntek estélyét úgy, hogy olyan helyre jött, amitől az emberek nagy százaléka retteg. Ezért is keresek olyan témát, amiről ő is tudna beszélni. Vagy épp tényleg érdekel.
-  Érdekesen hangzik, mondjuk én örülök, hogy nem szó szerint kell együtt dolgozzak a családommal. Hamar mészárlás lenne a vége – nevetek fel, de ahhoz képest elég jól kezeli a szituációt. Mármint ha meg van a kellő távolság. Úgy könnyű, ha simán figyelmen kívül hagyod az e-maileket és hívásokat.
- Most elzavarsz? - döntöm oldalra a fejem meglepetten. - Pont mikor végre tisztázódott minden és gondoltam megismernélek közelebbről. Ha te faggattál eddig – lágyulnak el a vonásaim és végig pillantok magamon. - Itt az öltöző a sarkon, ha megvárod, hogy lecseréljem ezt a borzalmat, akkor szívesen folytatom. Még van vissza negyed óra a szünetemből. Az alvásra kevés lenne – igyekszem tényleg nem kapásból ellökni magamtól.

not broken,

just curious

Nem fogom megérteni mi folyik a fejében, de nem is ezért vagyok itt, nem vagyok senkije és még csak nem ismer, hogy nekem bármivel tartozzon. A közvetlen részem mondta, hogy jöjjek ide és nem bántam meg, azt már annál inkább, hogy olyan mértékben elment a beszélgetésünk, hogy azt hiszi bármit is szeretnék tőle. Lindy vonzó nő, ez nem kétség, de egészen addig nem tervezek semmit sem nyitni felé, ameddig nem látok hajlandóság rá. Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb pasi hogyan reagál, amikor találkozik vele, vagyis inkább van elképzelésem, tudom milyen a mai világ és mélységesen elszomorít, hogy ebből kiindulva, na meg a túlzott közeledésemnek hála máris belefutottunk egy kínos szituációba. Amin mondjuk még mindig nem késő javítani és tisztázni nem azért vagyok itt, hogy holnap mellettem keljen fel egy gyors menet után, az az ember nem én leszek az életében aki gyorsan megfekteti, de honnan is tudná ezt. 
- Szerintem a bűntudattal nincs gond, ha valakinek úgy érzed beszólsz legyen is, de azért mert rossz érzésed van utána ne tartsd magadban az sokkal rosszabb lesz utólag. Nekem is elég nagy a szám és elég sok mindent beszélek mint hallod. - és valljuk be elég sok hülyeség van bene, azért inkább kimondom és én is hallani akarom, minthogy a hátam mögött legyen megbeszélve, majd a szemembe ez teljesen eltűnjön ez a viszonyulás felém. Az egyenes embereké a világ, az én szememben egészen biztosan és ő annak tűnik.
- Ennek őszintén örülök. - mosolyodom el talán túlságosan is nagy megnyugvással az arcomon. Ritka az olyan nyílt, őszintén megszólaló ember mint ő, és ha találkozik ilyennel az ember nem akarja, hogy a saját maga nyíltsága csinálja a ki a még csak igencsak nyíló kapcsolatot. - Majd egyszer pár év múlva, amikor együtt megyünk egy közös barát mondjuk születésnapjára már nevetve fogunk visszaemlékezni, hogy mennyire kínos volt amikor betoppantam az életedbe, nem érdekelve, hogy milyen szagot árasztasz és mennyire fura a helyzet. - kacsintok rá bátorítóan. Tudom, hogy nem úgy megy a felnőttek világában  a barátszerzés, mint régen. Kiskoromban csak megkérdeztem az ovis társam, hogy lesz e a barátom és akkor azt hittük ez örökre szól. A suli első évében már nem is beszéltünk, pedig milyen könnyűnek tűnt az ehhez képest. Itt már komplikáltabb, minden és pont ez a szép benne és a vonzó. 
Ami a közös barátot illetti a véleményünk egy, kétség sem fér hozzá, hogy a maga linksége megmaradt, de csak a jó értelemben és ez kell mindenkinek, őt máshogy nevelték egy kicsit mint engem, de én is tudok ugyanolyan őrült lenni, mint ő, így egyáltalán nem akarom elítélni és sosem fogom, mert ennek a bohóságnak, amit képviselni tudunk sosem szabadna elmúlnia csak úgy. 
- Annál sokkal rosszabbul viselem a vér látványát, mint hogy ilyet tegyek. Lehet, hogy egy igazi piócának tűnök, nem vagyok az, ennyire biztos nem. - egy kicsit elszörnyedek gondolatra, mert eszem ágában sincs egy ujj varrás miatt benézni ide. Egy üzenet is bőven elég vettem, bár én inkább a meglepetések embere vagyok, de tudom, hogy ez nem mindenkinek olyan jó befogadó félként. 
Pillanatnyi zavarát nem tudom szó nélkül hagyni és tökéletes magyarázatot ad rá, ami érthető még számomra is. - Nem azért hagytalak ott, mert azt hittem egyéjszakás vagy, számomra mindegy mennyi ideig használ egy csajt Caesar és ne haragudj a kifejezésért, de tudjuk, hogy ő gyakran ezt teszi, és neki így kényelmes, vagy inkább ameddig, akkor ezt engem cseppet sem érdekel. De volt egy sejtésem, hogy ha engem keresett fel, hogy menjek érted nem lehetsz egy egyszer kidobandó csaj, és tudtam, hogy nem egy idegenre volt szükséged akkor. Ez csak szimpla megfigyelés volt, és igen érdekel mi van veled, mert napokig nem tudtam rólad semmit, és zavart. - de nem akarom neki megint magyarázni, hogy mennyire nem tetszett a dolog, pedig nem tudom mi volt vele, de egész biztos vagyok, hogy nem egy beteg elvesztése okozta nála azt amit. 
Nem tudom okos dolog lenne e tovább húzni az idejét, látom, hogy rendben van, meglehetősen sikerült akaratomon kívül zavarba hozni és be kell vallanom, hogy talán egy kicsit túlságosan is szimpatikus lett számomra, ami az ő közeledéséből ítélve nem jó számomra. 
- Ja igen, már kezd egy kicsit szagos lenni a ruhád. - nevetem el magam a kérdésére, közben egy kicsit meg is enyhül a feszítés a mellkasomban, hogy ennyire tolakodónak éreztem magam, hogy már indultam volna hazafele. - Itt várlak, viszont nekem szükségem van kávéra, az enyémet a recepciós kollégádnak odaadtam, szóval amíg átöltözöl kerítek magamnak egy igazi kórházi kávét. - bólintok neki lelkesen. 

 to: @Lindy Lockers

Talán túlságosan is ráparáztam egy olyan gesztusra, ami régen jól esett volna, ha lett volna valaki, aki érdeklődik a hogy létem felől. Most meg szinte azonnal felhúzom a pajzsomat és szinte frászt kapok attól, hogy rám néz. Bár visszagondolva semmi olyat nem tett vagy mondott, amitől erre kellett volna következtetnem. Persze ettől azonnal lelkifurdalásom lesz. Kezdek tényleg olyanná válni, aki mindenben csak a rosszat látja? Nem akarom, hogy ez megtörténjen.
- De nem akarok senkit megbántani, még ha jogosnak is érzem, ha kimondom a szavakat. Én már csak ilyen vagyok – nevetek fel kínosan és végül elmosolyodom. - Engem nem zavar, ha beszélsz, elég felüdülést jelent ha nem részegen akarnak megkérni – vigyorodom el. A mai este erre lesz szánva, hogy részeg fiatalokat hozzunk vissza a józanság talajára és ha már egy olyan emberrel találkozom, akinek tisztességes mondatai vannak felém, már megéri a fáradozást.
Az, hogy eszemben sincs ellökni komolyan gondoltam. Hiszen nem akarom, hogy utána azt hallgassam Caesar-tól, hogy milyen voltam a haverjával, aki képes volt mindent eldobni, hogy megmentse a hátsó felem. Bár kétlem, hogy felhozná, hiszen sosem beszél a barátairól, ahogy én sem. De attól még nem akarok feszültséget. Meg hát, tartozom neki, hogy rá szánok pár percet. Nem felejtem el, hogy megjelent és lovagiasan elvitt oda, ahova jó magam biztos nem tudtam volna baleset nélkül eljutni.
Mondani valóján csak nagyot nevetek, mert elképzelem, ahogy ott állunk egymással szemben és elmeséljük, hogy mennyire kínosan viselkedtünk, pedig jól indult az ismeretségünk, csak mindketten félre mentünk a másik szavaival. Csodás beszélgetés lenne az biztos. Feldobnánk jó pár ember estélyét. Főleg a sajátunkét.
- Mindenképp, a hányás a legfontosabb része a beszélgetésünkben. Nem szabad kifelejteni – bólogatok és kicsit undorodva nézek a ruhámra. Azért mondjuk a mai napból kihagytam volna, hogy lehánynak.
- Tudod nem kell ám indok, hogy megjelenj. Igazából, csak nekem kellemetlen. Hiszen te jöttél értem mikor utoljára egy pasi miatt kerültem bajba. Aki mellesleg valós problémával volt kezelve – megvonom a vállam. Igazából jobb ha tudja, hogy azért kellett akkor eljönni értem, mert Caesar felbukkant, igaz a törött keze miatt és nem pont miattam. De az már elég volt, hogy együtt távoztunk, hogy a baj azonnal ellepje a fejemet.
Na igen, mióta Savannah kikerült a képből igen csak visszaszokott a rossz szokásaihoz, de úgy vagyok vele, hogy míg neki megfelel addig nem fogok beleszólni. Meg hát jogom sem lenne bele ütni az orrom, hogy miként vezeti le a fáradalmait.
- Azért reméltem, hogy nem úgy festek, mint akit egy alkalom után ki kell dobni – nevetek fel végül. Mert hát azért vannak olyan helyzetek mikor az ember elhamarkodottan ítélkezik. Ebbe nem akartam belefutni.
- Igazából, Caesar az, akiben megbízom annyira, hogy kiborulva felhívjam, hogy baj van. Ő egy olyan barát, akiért tűzbe mennék és persze ez kölcsönös. Minden problémámra három megoldást javasol. Eddig nem is akartam igénybe venni, hogy segítsen. Aztán mikor már besokalltam és rávettem magam, hogy segítséget kérjek, hirtelen nem ért rá. Tudod a világom is összeomlott. Úgy éreztem, hogy minden szava elszállt a messzeségbe és csak ígérgette, hogy mellettem van. Visszahívott, többször. Mindig kinyomtam. Sértett voltam és makacs. Erre legrosszabb állapotomban kisétáltam a rejtekemből. Hallom a nevem és ott állsz te! - nevetve mutatok rá, ahogy egy könnycsepp csurog végig az arcomról és azonnal letörlöm. - Mármint, annyira örültem neked, mármint nem személy szerint, mert nem tudtam ki vagy. De az a két szó, hogy Caesar és persze, hogy Lin. Tudtam, hogy ezt amúgy senki nem tud. Így bíztam benned – nevettem végül le magam. Mert komikus volt a jelenet biztosan, de ekkora megkönnyebbülést még életemben nem éreztem, mint amikor kimondta azokat a szavakat. - Ne haragudj, hogy nem beszéltem veled, csak úgy éreztem, ha megszólalok csak sírás lett volna a vége – úgy jönnek ki a szavak a számból, mintha egy gát szakadt volna át bennem.
Végül pedig úgy érzem, hogy mind hiába, ő már menne. De végül végig mérem a cipőmet és lassan bólintok.
- Bocsi, de tényleg – nevetek fel, mert ennél azért kellemetlenebb módon nem is beszélgethetnénk. Bár plusz pont, hogy nem szaladt el mikor meglátott így.
- Egész dekoratívan tudok ám kinézni, ha akarok – nevetek fel, mert rá kell jöjjek, hogy ő eddig csak a szakadt módomban látott.
Végül, ahogy talpra állok a recepciós felé pillantok, aki épp akkor kortyol bele a kávéba.
- Hálás vagyok, hogy ennyire figyelmes voltál – mosolyodom el, ahogy szinte elszaladok, hogy az öltözőbe keressek ruhát magamra. Ahogy belépek az öltözőből egy palack vízzel még utolsó csekkolás az órámra és az egyik kollégám lép elém, majd közli, hogy nem kell bent maradjak, hiszen túlórámmal már így is sokban vagyok.
Mindig van nálam pót ruhák, és a zuhanyba lépve öblítem le a lábam, hogy mindenképp eltávolítsak minden szagforrást magamról. A tükörbe rendezem az arcom és a hajamat is gyorsan copfba fogom, hogy egy kevés parfümmel édesítsem meg a levegőt magam körül. Ha már utcai ruhában térjek vissza az idegenhez.
- Dobd el a kávét, tudok egy jó helyet, ahol még talán ehetünk is valamit – mosolyodom el, ahogy a vállára teszem a kezem. Még én sem számítottam arra, hogy ma nem kell itt töltenem az éjszakát.
- Már ha szeretnéd még velem tölteni a péntek estédet – vigyorodom el végül.

not broken,

just curious

Számomra nem olyan idegen az olyan ember, aki inkább kimondja, amit gondol, de tudom, hogy kevesen vannak. Pont azért mosolygok olyan együttérzően Lindyre, mint valami bolond, mert megértem mi zajlik benne, amikor csak egy kicsit is kinyitja a száját hogy valami őszintét mondjon, aztán jön a megbánás, de miért is?
- Maradj is ilyen! - mondom neki röviden, mert ebben tényleg felesleges változnia, mások miatt semmiben sem kellene változnia az embernek, mert aki nem tudja elfogadni a másikat úgy ahogy van, annak nem is kell barátkoznia vele, ez ennyire egyszerű. vagyis egyszerű lehetne.
Még korai a jövőn gondolkozni, de egész jó felvetésnek tűnik ecsetelni, mennyire abszurd lenne majd egyszer erről a pillanatról beszélni. Egyszer minden a múltunk része lesz és ami most talán kicsit kínosnak hat az majd akkor sokkal szórakoztatóbb lesz, mert az idő mindent megszépít, mondjuk azért nem mindent.
- Legalább lesz egy pont, amit tuti nem felejtünk el. - vagy lesz több is, de ez biztosan meg fog maradni, elnevetem magam, ahogy undorodva néz magára, hát azért annyira talán nem rossza helyzet vagy már megszokta az orrom, a szemem meg nem a ruháját fürkészi. - A pasik már csak ilyenek. - intek egyet kifújva a levegőt és elnevetem magam. Tudom, hogy akkor az a helyzet nem volt éppen nevetséges, de most azért jobb ha nem hozzuk fel megint a kellemetlen szituációt, ami akkor éppen fennállt.
Ami Caesart illeti én bírom őt tényleg, nem tudok azonosulni azzal, ahogy él, de nem ítélem el, mindenki úgy tölti a mindennapjait, ahogy jól esik neki és tudom, hogy a srác a barátaiért mindent megtenne és ez sok mindent elárul róla de azt, hogy rossz ember vagy elítélendő a tettei miatt az nem, sőt.
- Nem hogy nem úgy festesz, de szerintem egy pasi sem lenne képes kidobni egy alkalom után, okosabbnak tűnsz, mint hogy bárkinek odadobd magad. - és ez nem bók, csak egy megállapítás, amit elég könnyen ki lehet szűrni. Elég abból kiindulni, hogy mennyi nő mosolygott rám szerinte mióta itt vagyunk, na ők valószínűleg mind vetették volna rám magukat ha csak esélyt adok rá, nem szó szerint. Ez a nagy különbség nő és nő között, amit könnyen észre lehet venni és észre is kell ha számít a másik és a saját magunk érzelmi szintje és nekem számít.
A sztoriját hallgatva felkacagok, hát igen nem éppen hasonlítok arra a srácra, akit ő várt, és mindenképpen vicces, hogy amikor nagy bajban érezte magát is képes volt megmakacsolni a fejét és nem elfogadni azt ami jött volna. De végül is én jelentem meg, ami valóban nem olyan rossz dolog, mindenki jól járt, azt hiszem. - Tudom mire gondolsz próbáltam nem elvetemülten rohanni megmenteni a megmentésre váró hercegnőt, na meg azért gondoltam, hogy ha kitartasz mellette és őt hívod, akkor nem lehetsz akármilyen habitusú csaj. Csak reméltem, hogy nem fogsz felpofozni, amiért olyan gyorsan léptem a tettek mezejére, és nem álltam neki  a bemutatkozásnak. - nevetem el magam, mert egészen fura sztori lett volna az általam felvázolt nem megtörtént eset, de minden úgy volt jó, ahogy történt, mindegy mi hozta ki és mindegy ki mit tett ezért az egészért, vagy mit nem tett.
- Nem haragszom, hidd el, láttam, hogy valami nincs rendben. - tényleg nem kell neki ennyit mentegetőznie, mert nem tartozik nekem sem magyarázattal sem semmivel. Én csak örülök, hogy most nem hajtott el egyből és megtudhattam, hogy ez neki sem volt annyira kellemetlen és azóta minden rendben van.
- Viccelek, már egészen kezdem megszokni. - nevetek fel vele, mert amúgy már a kórház szaga sem zavarja annyira az orrom. - Abban biztos vagyok. - nem, nem akarok belelátni semmit ebbe a mondatban, nem akarom elképzelni másmilyen szerelésben. De láttam már egy két Instagram posztját, amiben pontosan tudom, hogy nem szokott egyáltalán szakadt lenni sőt, de ezt hangosan nem fogom kimondani, kicsit zaklatóan hatna a dolog.
Amikor már éppen azon vagyok, hogy távozzak, ő valamiért mégis maradásra bír, ami jól esik, de elengedem, hogy átöltözhessen, nem nagy szükség van arra, hogy továbbra is ebben a szerelésben ücsörögjön itt, én addig kávé után nézek.
Hamar sorra kerülök, a kísérők többségének a kezében az energiaital virít, amit én sem vetek meg de most nem esne jól, de így legalább nem volt olyan nagy a sor és hamar visszaérek az eredeti kiindulási ponthoz. Nem sok időbe telik, amíg ő is megjelenik már sokkal civilebb öltözetbe, amire egy kicsit talán sokáig hagyom rajta tekintetem, párszor végigfutva a testén a szememmel, mire realizálom amit mond és elmosolyodom, de azért nem hagyom kárba veszni a kávét.
- Szóval ezt most megint el kellene sóznom valakinek? - mutatok egy kicsit szomorúan a kávéra, miközben azért lelkesen elindulok vele a kijárat felé. - Hát nem tudom, péntek van este, a tévé otthon vár, egy kis Netflixel. - gondolkodok el egy kicsit fél mosollyal az arcomon, mert nem tudok teljesen komoly maradni. - Elég mázlista fickó vagyok, ha a 20 percnél kicsit többet kaphatok. - kacsintok rá kinyitva előtte az ajtót és megtartva neki, hogy ki tudjon menni rajta. - Ott állok a kocsival, már úgyis ismered, hogy nem foglak kinyírni vezetés közben. - megállok hátha más terve van, vagy nem is kell a kocsi a tovább meneteléshez. - Takarodóra hazaviszlek. - nevetem el magam, szinte jelezve, hogy nem akarom túlfeszíteni a húrt.

 to: @Lindy Lockers

Széles mosolyommal jelzem, hogy eszemben sincs változni, ha csak a ráhatások nem fognak megölni teljesen lelkileg. De az már csak azon áll, hogy miként forgatom a lapokat. Kár, hogy az osztó néha nem felejt el és kimaradhatnék egy-egy körből.
Igazából nem hittem volna, hogy olyan könnyen fogunk beszédbe elegyedni és még hozzá nem valami gázos dumával tart fel. Egészen értelmes témákat érintünk szinte semmi perc alatt. Jól esik, hogy kicsit kikapcsolódhatok, persze ez csak pillanatnyi könnyebbség az ember lelkének, de kellenek az ilyen szünetek. Viszont a mosolyom töretlen.
- Én csak a saját ágyamban ugrálok – nevetek fel végül, hiszen sose voltam az, aki az apja ellen úgy lázadt, hogy a fehérneműjét kevesebbszer cserélte, mint a férfiakat. Igazából örülök, hogy ez legalább látszik rajtam. Van visszatartó erő, hogy olyanok akarjanak velem szóba állni, akiktől jobb a távolság, főleg ha csak a külsőségek vonzzák. Nekem ennél több kell, hogy átadjam magam egy kapcsolatnak.
Aztán hát a rövidebb verziót előadva mondtam el, hogy miért is nem álltam vele szóba. Nyilván nem felejtettem ki belőle a sértett és makacs szavakat. Mert hát tudom jól, hogy mennyire nehéz velem elég sokszor. Ezt pedig jó lenne tisztázni, hátha később jön elő.
Ahogy beszél arról, hogy mennyire kitartottam mellette megzavarja a fejem. Igen, majdnem tíz év. Én pedig elgyengültem egy hétvégére és ez nem volt helyes. Ezt pedig egy idegen szájából kell hallanom. Végül pedig elnevetem magam, mintha ez a pillanat végig sem szaladt volna a fejemen.
- Hercegnő? - már a hasamat kell fognom, ahogy nevetek és megingatom a fejem. Azt hiszem két évesen hívhatott így apukám, azóta nem nevezett így senki. - Nem szoktam kezet emelni senkire, de megmondva először frászt kaptam – mosolyodom el végül, hiszen eszemben sincs a frászt hozni senkire, semmiért. Meg hát én tartozom hálával azért, hogy elvitt onnan, ahol nem éreztem magam biztonságban. Most pedig csak azért vagyok könnyebben, mert Garreth nem dolgozik és kevés az esélye, hogy felbukkanjon ilyenkor. Bár attól még a pletykák megfognak indulni.
Bólintok, hogy ne mentegetőzzek és kicsit összébb húzva magam kortyolok a kávéba védekezés képp. Mert mondjon bárki bármit, ha egy férfinak kell egy nőt megmenteni az csak még jobban azt erősíti, hogy mennyire törékenyek vagyunk. Még vagyunk páran, akik egy erősebb fuvallattól is darabjainkra hullunk. Miközben jó pár nőt még egy hurrikán sem lenne képes legyőzni.
- Meglehet ezt szokni? - nevetek fel, általában mindenki rosszul van attól, hogy ha csak rá gondolnak, hogy hányás. Ő meg képes itt ücsörögni velem szemben, miközben csak úgy árad belőlem a szag.
De aztán eltűnök a falak között és az öltözőbe összeszedem magam, mert ha képes volt elviselni így, akkor nem hagyhatom csak úgy magára. Ha már képes volt a péntek estélyét arra áldozni, hogy a kórházba keressen fel. Bár valószínű, hogy nem tudott volna máshol. Eléggé óvom a privát teremet, csak a legfontosabb tudják hol lakom, vagy épp merre járok.
Így hamar visszatérek hozzá, épp csak hozzá érek a vállára érzem a tekintetét. Na igen, nem arról volt szó, hogy civilben fogok megjelenni, mert az átöltözést nem így értettem. Vannak még apró csodák az életemben. Mikor a sors kedves gesztusokat is tud felém görgetni.
- Annyira ízlik, hogy nehezen mondasz le róla? - nevetek fel, ahogy nézek a kávés poharat a kezében. Embert nem láttam még ilyen csalódottnak, hogy le kell mondania a kávéról, főleg ha vizezet fekete méregről van szó, amit a kórház nevez csak kávénak. - Kint van egy kedves biztonsági őr, ő mindig elkísér a kocsimig, mikor sötétbe jövök ki. Szerintem hálás lenne érte – vonom meg a vállam. Mert a kórház nem csak orvosokból és ápolókból állnak. Én imádom Fred-et, mert annyira szívén viseli a korosodó idő ember a fiatal lányok sorsát, hogy ne legyen afférjuk míg megtalálják a kocsijukat. Sőt, kedvesen mindig érdeklődik, hogy létünk felől. Kevés az ilyen lovagias ember mostanság.
Tetetett felháborodással állok meg előtte, ahogy csípőre teszem a kezem és megrázom a fejem.
- Tehát már nem is érdekel, hogy vagyok, csak a kanapédra tudsz gondolni? - de nem tudok komoly maradni és kirobban belőlem a nevetés, ahogy visszatérek az oldalára, hogy végre kimehessek a levegőre. De végül csak ellágyuló mosollyal nézek rá. Hiszen szavai kellemesen hatnak rám, és kilépve mellette húzom össze magam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltámad a szél. Így csak közelebb húzodva karolok belé, ahogy elhúzom a kocsi irányából a bódé felé.
- Fred! Jó estét, képzelje van valaki, aki szeretne adni magának valamit – bökdösöm meg a mellettem lévőt, miközben az idősebb csak széles mosollyal néz ránk és legyint.
- Dr. Lockers, örülök, hogy talált valaki olyat, aki korban jobban passzol. Örömmel fiatalodok meg maga mellett, de a térdeim már nehezen viselik a tempóját – nyújtja a kezét, hogy megfoghassa Fabien felé és kissé bele pirulva engedem el a karját. De azért felnevetek a mondani valóján és megrázom a fejem.
- Ő egy barátom – tisztázom hamar a helyzetet és a férfi csak biccent neki és mikor végre végére érünk a beszélgetésnek indulunk vissza a kocsi felé.
- Nincs takarodóm Fabien, egyedül élek – nevetek fel, ahogy megállok a kocsija mellet és neki támaszkodom az ajtónak. - Spagettit akarok enni, tehát kocsival kell mennünk – megvonom a vállam, meg se kérdezve, hogy egyáltalán szereti az olasz konyhát.

not broken,

just curious

Valójában nem tudom, hogy mennyire vagyok jó emberismerő, tudom mi az amit szeretnek az emberek, hogyan férkőzzek a közelükbe, de ez csak üzleti téren működik jól nálam. Egy barátságot nem lehet erőltetni, ahogy azt sem, hogy szimpatikus legyen a másik. Belőle árad az, hogy nem egy olyan lány, aki mindenki ágyában megfordul és ez jó, sajnálatos módon ritka is, így csak mosolyogva nyugtázom a tudatot, hogy nem az odadobom magam mindenkinek fajta ő is.
Meglepődve nevetek vele, amikor a megnevezésen elkezd kacagni, általánosítottam, de jobban belegondolva akkor tényleg egy bajba jutott hercegnőnek tűnt, csak lehet nem én volt az a herceg akit várt.
- Meglepődtem volna, ha rögtön hozzám futsz, hogy igen vigyelek el. - mondom neki én is nevetve, mert nem tudta ki vagyok, én meg teljes határozottsággal mondtam ki a nevét és vittem magammal, de ő jött de nyilván a húzónév Caesar volt.
- Meg simán, már olyan, mint egy izgalmas utazás a tömegközlekedéssel. - végülis, ott is vannak hasonló szagok és nem nem lehet megszokni, de azért próbálkozni lehet.
Ameddig elmegy átöltözni én elmegyek a hőn áhított kávémért, ami egész biztosan rám fog férni, mivel ha visszamegy dolgozni nem fogok tudni amúgy sem aludni és kattogni fog az agyam, rajta, a történéseken , ezen az egész beszélgetésen, meg minden egyeben, ami fáradtan kipattant szemekkel nehezen tudnék orvosolni. Helyette inkább telenyomom magam koffeinnel és ameddig tudok lefoglalom az agyam, hogy ne legyen tele olyan dolgokkal, ami nem odavalóak.
Amikor megjelenik tisztában vagyok a tetteim súlyával, de végignézem többször, mire felfogom, hogy nem teljesen a korábbihoz hasonló szettben van, hanem valami sokkal, nem nem dögösebbe, ezt így még fejben is elég szexista lenne, inkább civilben, amire már akaratomon kívül is egy óriási mosollyal reagálok.
- Nem kóstoltam meg, de valószínűleg nem lehet rossz, ha itt életben tart mindenkit. - nézek körül, és sok ember kezében van az enyémhez hasonló pohár, de főleg az itt dolgozóknál fordul meg. - Akkor meg is van a méltó helye, de lehet ezért a tettéért kevés egy kávé, de majd legközelebb hozok neki egy rekesz pezsgőt, ezért a cselekedetéért. - ez csak enyhe túlzásnak szánom, bár nem lenne ellenemre hozni neki, ha ennyire figyelemmel kíséri az itt dolgozók épségét és tényleg szívvel lélekkel dolgozik, de nem lehet legközelebb. Lindy elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem szívesen fogad itt senkit és én most valami egész nagy kivétel vagyok, szóval maximum stikában ideküldtetem a biztonságinak a pezsgőt.
- Hááááát… - húzom el egy kicsit a szavakat, majd elnevetve indulok el kifelé, persze, hogy érdekel, miért lennék itt ha nem érdekelne, jobban is mint kellene, de ezt majd lerendezem magamban. Kifelé menet a hátára teszem a kezem de csak egy pillanatra, mielőtt olyan gyorsan kapom le onnan amint miért, mintha valami nagy hibát követnék el. Amint belém karol viszont rögtön a kezeinkre vándorol a tekintetem.
- Szóval maga lenne a vetélytársam. - köszöntöm Fredet én is és átadom neki a kávét. - Úgy hallom nagyszerű munkát végez. - mosolygok rá hálásan, mert sokan már bele fásulnak abba amit csinálnak, ha eseménytelen a munka. Lindy zavarát elnézve, kicsit elmosolyodom és követem kifelé, miután elköszöntem Fredtől.
Amint a kocsimhoz érünk és neki támaszkodik még az ajtót is elfelejtem kinyitni, annyira figyelek a szavaira. - Akkor spagettit eszünk, egészen véletlenül az a kedvencem, mintha a lelkembe látnál. - igazából a spagetti az amiből tényleg bármennyit meg tudnék enni, eléggé beletrafált a dolgokba. Egy kicsit elbambulom a mosolyán, mire észbe kapok, hogy ki kellene nyitni az ajtót, mert itt fagy meg. A kezemet a zárra téve nyílik ki a kocsiajtó, és megvárom, amíg beül, hogy rázárjam, majd elindulok az én oldalamra.
- Várj egy kicsit és meleg lesz a fenekednek is. - benyomom az ülésfűtést és minden másféle fűtést, mert én sem öltöztem túl ma az időjáráshoz. - Szóval Dr. Lockers hova szeretne menni?  - kérdezem felé fordulva miközben a motor felbőg és csak arra vár, hogy megkapja a megfelelő irányt. - Kicsit deja vu érzésem van, bár most határozottan jobb a hangulat. Mit szólsz ahhoz, ha én viszlek el egy helyre, ahol New York egyik legjobb spagettijét ettem. Hidd el én már rengeteget próbáltam, de ott az igazi. - vetem fel ötletnek, hogy meglepem, mert ha valamiben jó vagyok azaz, hogy hol lehet jót enni ebben a városban és nagyjából elég sok másik városban is.

 to: @Lindy Lockers

A nevetésem szüntelenek hatott, hogy felemlegettük az első, és egyben valószínűsíthetően legrosszabb első találkozásunkat. Így csak megrázom a fejem, ahogy rá nézek.
- Már ne haragudj, nem ugrok egy idegen pasi karjaiba se, hogy menekítsen ki. Legyen bármennyire cinkes is a történések – igazából biztos nem álltam volna elé akkor, mikor úgy éreztem, hogy érzelmileg kivégeztek és a világom millió darabokra hullott. Főleg, ha egy másik férfi elől kell elszabadulni. Nem lett volna jó ötlet másikéba belefutni.
- Komolyan egy buszozáshoz hasonlítod az új Gucci parfümöm? Micsoda fráter vagy!  - játszi könnyedséggel adom elő a sértett kislányt, de hamar elillan, mert a komolyság nem erősségem ha zavarban vagyok, így csak sikerül elnevetnem a végét és ezzel rá mutatva, hogy tisztában vagyok, hogy nem vagyok kellemes társaság a számára.
Talán ezért is menekülök el gyorsan, hogy rendbe szedjem magam. A sors fintoraként rá jött a felső vezetőség hogy itt élem az életem és ha nem akarják, hogy lenullázzam a kórház kereteit, akkor nem viszek több túlórát. Mondjuk nem is bánom, hiszen most úgy is hajnalig jönnek majd a részegek és drogosok. Nekem meg úgy tűnik, hogy kellemesebb társaságom akadt. Ahogy végig szalad a tekintete enyhén zavarba jövök. Nem hiszem, hogy arra számított, hogy így fogok előtte megjelenni és még én borítom fel az esti rutinját.
- Kórházban meghalni a kávétól? Elég ironikus lenne nem gondolod? Amúgy meg csak vizezett valami, amit kávénak becéznek. Ha jót akarsz magadnak és megszoktad a minőségi kávét, bele se iszol – nevetek fel végül. Mert oké, én már megszoktam és kész felüdülés, ha normális kávét ihatok a kórházon kívül. Aminek van valami íze is. Nem pedig olyan, mintha a csapból engedtek volna a kétszer is lefőzött zaccra vizet.
- Légy kedves vele, idő bácsi. Ő még hisz ebben az átkozott világban. Meghalt a felesége, de még mindig annyira szereti, mintha ott lenne vele – lágyulnak meg a vonásaim, ahogy elképzelem minden reggel kimegy a temetőbe és visz virágot a felesége sírjára, elmondja a történéseket és felolvassa a képregényt az újság végéből. Azt hiszem a bácsika az utolsó, akibe még megmaradt a romantika.
- Fabien! - háborodok fel és most már másodszorra, ha nem harmadszorra játszom el a durcás kislányt. Persze, értem én a poént, de olyan jó érzés kicsi ugratni.
Megérzem az érintését a hátamon, amitől persze azonnal kiráz a hideg. Viszont, ahogy elhúzza szinte azonnal csak kérdőn pillatok rá. Így inkább csak belekarolva sétálok mellette, hogy mutassam az utat. Igazán nem tudom, hogy miért érzem a közeledését, meg a távolodását is egyszerre, de ha csak barátkozni akar, akkor nem kellene attól félni, hogy hozzám ér. Főleg nem, ha a hátamról van szó. Úgy is fázom.
- Örvendek – szólal meg mély hangon és szinte csillogó szemekkel fogadja a kávét, ebben a hidegben biztos jól esik neki valami meleg folyadék. Lehet ki kellet volna szaladnom egy kis teával napközben. De sajnos nem tudtam mennyire lehűlt a levegő. - A munkámat végzem, ki hagyná, hogy valaki zaklassa az ilyen gyönyörű teremtéseket? Mai fiatalok nem kérnek, csak elvesznek – osztja meg bölcsességeit. Látszik rajta, hogy hiányzik neki a társaság és szívesen beszélgetne. Viszont ha nem szeretnék megfázni akkor hamar meleg helyre kell kerüljek.
- Tényleg? Pedig egész nap csak arra tudtam gondolni, hogy bármi csak tészta legyen és meleg, sok sajttal – nevetek fel, ahogy párszor átdörzsölöm a karom, hogy ne érezzem a hideget. Ahogy kinyitja az ajtót szinte azonnal behuppanok az ülésre és bekötve magam táskámat a lábamhoz helyezve várom, hogy ő is beüljön.
- Aha, szóval fenekemért jobban aggódsz – vigyorodom el egy pillanatra és rá kell jöjjek, hogy talán jobban hasonlítanak Caesar-ral, mint kellene. Nagyot nyelek, ahogy megpróbálom kihessegetni a fejemből ezt a gondolatot és inkább arra figyelek, amit mond. Jobban bele simulva az ülésbe, hogy érezzem a meleget.
Megszólításától csak szélesen elmosolyodom. Persze mire válaszolnék már át is veszi az irányítást és bólintok párat.
- Rendben, akkor menjünk oda. Messze van? - kérdezem miközben előhalászom a telefont és válaszoljak az irdatlan mennyiségű üzenetre, amit anyám és a barátnőim küldtek a nap folyamán, mintha nem tudták volna, hogy dolgozom és nincs időm üzengetni mindenkinek.
- Mármint, hogy mennyire fogok felmelegedni, mert egy örökké valóságnak tűnt, míg beszélgettünk Freddel és nincs kedvem megfázni. Akkor hisztis vagyok – magyarázom miközben tovább pötyögök és fel sem nézek a telefonból, majd rá jövök, hogy nem valamelyik régi barátommal beszélek és ijedten nézek rá.
- Ne haragudj, elteszem – zárom le a telefont, hogy a táskám mélyére száműzzem.

not broken,

just curious

Nem vagyok a nők szakértője ezt sok mindenki megmondhatja rólam. Voltak barátnőim, de nem igazán tudtam, hogy mi az ami ténylegesen kell nekik, valahogy a barátaimmal mindig könnyebb helyzetben voltam. Talán azért merül fel bennem ez a viccesnek tűnő kép, ahogyan kétségbeesve rohan hozzám az engem még csak nem is ismerő Lindy. Persze a szavain azért én is elnevetem magam, ahogy a sajátjaimon is, és csak mentegetőzve emelem fel a kezem.
- Igazad van egy jó nyári vonatozás fullos vonattal sokkal jobban hasonlít rá. - menteném a menthetőt, de tudom, hogy nem ezekkel a szavakkal kellene. Érzem, hogy veszi a dolgokat és nem kell mindig kimagyaráznom magam, amikor éppen vicces akarok lenni, de valakinek nem fekszik a humorom, hát neki valamilyen mértékben igen. Könnyen kezeli és simán le tudom reagálni a kis durcikat, aminek a végén mindig felkacag.
Szerencsére vagy nem egészen jól tájékozódom, így a még számomra idegen kórházban is simán megtalálom az ezer féle helyre kiplakátolt büfét, és ami még nagyobb érdem elég hamar vissza is találok, a meleg itallal a kezemben.
- A látszat ellenére nem vagyok valami finnyás meg kényes ember, megiszom a legjobb kávét is, amit elém tesznek, de szerintem ez is nemes egyszerűséggel csúszna le a torkomon. - persze a pénz hatalom és ha van pénze az embernek sok mindent megtehet, sokan mondták már, de az én családom sosem ebben a tudatban nevelt. Persze ki kell használni az ezáltal járó dolgokat, de nem mellékesen meg kell ragadni azokat is, amik nem ehhez társulnak és ha tudunk segíteni kell és ha olyan van el kell viselni mindent, ami a mi elég magasra emelt komfortzónánkon kívül esik. Anyámék egészen jó munkát végeztek szerintem velem, amiért nem mindig a legjobb oldalát keresem a dolgoknak, hanem azt, ami éppen ott van és megkapható, mindegy mennyire legyen az vizezett, mint most éppen a kávé.
A hangja egy kicsit más lesz, amikor a bácsiról beszél, érzem, hogy komolyan érdekli az idős ember sorsa, még ha csak egy kávéról is van szó.
- Igyekszem. - mondom neki, bár a kedvesség nálam azért annyira nem nehézségi szint egy beszélgetésben. A romantikus részét a dolgoknak nem említem meg, egy kicsit összeszorul a torkom, mert tudom, hogy ilyen szerelem járna minden embernek, de amikor elveszti, az sokkal rosszabb, mintha sosem kapta volna meg. Szerintem. De persze ezt addig nem tudhatom, amíg át nem élem azt, amit most csak hallomásból ismerek.
- Hát te akartál annyira elküldeni az elején, most csak nem hagyhattam ezt ki. - nevetek miközben elindulunk kifelé, ami remélem elég jelzés neki, hogy nem is tudnék jobb programot mint most vele elindulni akárhova. Jól érzem magam mert Lindy kellemes társaság, és igyekszem ennyivel megelégedni és nem belemesélni még magamnak sem többet. Mégis amikor kifelé megyünk a kezemet a hátára teszem, de nem tudom mennyire kellene ezt erőltetnem így inkább le is veszem onnan, ameddig kimegy az ajtón. Meglepődök, amikor mégis ő kezdeményez és belém karol, de cseppet sem zavar,  így legalább már van egy határ, amit még nem húztunk meg de tudom ez még rendben van részéről.
Átadjuk a kávét Fredn-nek aki lelkesen beszél nekünk a mai fiatalokról amire reagálnék is, de inkább nem teszem, lévén, hogy nem a fiatalsággal van a baj leginkább, hanem a világgal és ebbe minden korosztály beletartozik. Az, hogy gyönyörű teremtésnek hívja Lindyt csak mosolyogva bólogatva erősítem meg, majd miután elköszöntünk a kocsi felé én is érzem, hogy hideg van, tényleg szüksége volt arra a forró kávéra.
- Igen szerintem még az Instagram oldalamra is feltöltöttem egyszer mennyire jót ettem valahol, de az nem Amerikában volt. - én meg a social media, nem annyira vagyunk jóban de amikor valami olyan helyen járok, amit meg kell örökíteni, akkor megteszem és nem vagyok önző, így megosztom mindenkivel, aki kíváncsi rá.
Mindketten birtokba vesszük a kocsiban a helyünket és gyorsan be is nyomom a fűtést, hogy ne fagyjon meg. Szavaira meglepődve kapom rá a tekintetem, mire fokozatosan esik le a fejemben, hogy mire célzott, persze elnevetem magam, mert félreérthetően fogalmaztam, bár lehet már a tudatalattim mondatja ezeket velem, hogy legyek már csak egy kicsit tökösebb. - Az egész lényedért, csak a feneked hamarabb fog meleget kapni. - szar válasz, de minek javítsam ezt mér nem tudom így csak nevetve indítom a kocsit, a remek ötletem közlése után.
- Fél óra soknak számít?- kérdezem félve rásandítva, mert lehet már nagyon éhes, és sok lesz az a fél óra is. - Nem fogsz megfagyni, nem annyira hűlt ki a kocsi, hamar felmelegít és majd igyekszem közel parkolni a helyhez, hogy ne fagyj szét. Annak az embernek több beszélgetés kellene valakivel, túl kedves ahhoz, hogy elvesszen egyedül itt a bódéban. - engem nem zavar ugyan, hogy a telefonjáért nyúl én úgyis vezetek ő meg biztos, hogy ezer dolgot csinált eddig és nem volt ideje visszaírni senkinek, mégis amikor bocsánatot kér meglepődők.
- Figyelj, egész nyugodtan válaszolj nekik, eddig engem boldogítottál, nekik is jár némi figyelem. - mutatok a telefonja felé, miattam aztán nem kell elraknia. - Meg ilyenkor a lányok azt szokták, hogy jelzik a másiknak, hogy hova mennek, nehogy elrabolják őket. - kacagok fel, bár szerintem ezen a részen már régen túl van a mi kapcsolatunk, főleg, hogy vadidegenként is rám bízta magát, most meg azért tud rólam egy két dolgot.
A kocsi elég hamar elvisz minket A-ból B-be, nem mintha mással hajlandó lennék közlekedni, a túl nagy kényelem átka. Szerencsére nem csak a számat jártattam és elég közel tudtam paskolni, amint megállt  kocsi, nem pattanok ki. - Na készen állsz életed legjobb spagetti élményére Lindy? - lesek rá kíváncsian mielőtt kiszállok, és neki is kinyitom az ajtót, hogy már a kocsin kívül kapjam meg a választ. A helyre foglalni kell, de mivel elég gyakran járok ide, és nem azért mert imádok enni, jó de azért is, hanem mert elegáns, de nem annyira, hogy egy egyszerű öltözet kevés legyen, nagyon kedvesek az emberek és az igazi olasz tészta érzése jelenik meg az ember szájában, amikor a villára teker egy adagot.

 to: @Lindy Lockers

Felnevetve nézek rá, hiszen más már régen megsértődött volna, én viszont vagy csak a fáradtság miatt vagy szimplán azért mert kiszakít a monotonitásból csak jól érzem magam.
- Tökéletes! - vigyorodom el. De aztán tényleg eltűnök, hogy összekaparjam magam egy olyan formában, ami még tűrhetőnek nevezhető.
- Nem vagy finnyás? Borzalmas – megjátszott felháborodással nézek rá, de persze, mint mindig most is csak kirobban belőlem a nevetés. Hát ha lenne más választásom és nem lenne kutya kötelességem másikat választani, biztosan, hogy még egy kortyot sem innék ebből a pancsolt kávéból.
Fred viszont számomra kényes pont. Hiszen ő az, akiben megbízom és képes sajgó térddel, de elkísérni minden női személyzetet a kocsijához. Ez pedig annyira megható, hogy azért félve mesélek róla. Viszont Fabien az a férfi, akinek csak kevés gondolkodással mutatnám be. Hiszen mindegyikük mentett már meg kínos szituációktól.
- Nem akartalak, csak nem szeretnék konfliktust – motyogom halkan, ahogy kilépünk az ajtón. Mert nem tudom, hogy mi az a pont, amikor Garreth egyszerűen csak begurul és erőszakosabbá válik. Mert oké, Caesart látta, de Fabien? Ő rá nem tudom, hogy reagálna. Még így is kapom a sértőbbnél sértőbb jelzőkkel ellátot üzenetet, ahogy róla beszél. Nem akarom, hogy innentől kezdve miattam Fabien is a középpontba kerülne. Még ha mindent félre dobva jelent meg, hogy beverje az orrát és elhurcoljon.
A hideg olyan könnyen csúszik be a ruhám alá, hogy azonnal kapok is az alkalmon, hogy felhasználva a férfit és elbújjak mellette a szél elől és karjába kapaszkodva érezzem magam biztonságba. Mert szégyen szemre nem szoktam itt. Minden sarkon azt várom, hogy mikor rántanak be valahova.
Bár Fred a legkedvesebb munkatársam most mg is úgy remegek mint a nyárfalevél, ahogy a hidegben áradozik rólam és a többi női munkatársról. Bár látszott rajta, hogy még szívesen beszélgetett volna, de elengedett minket. Legalább Fabien is érezte, hogy nem viccelek, hogy megfagyok és a kocsinak támaszkodva figyelek minden apró rezdülésére.
Ahogy a kocsiba kerülünk persze a sötétség körbe vesz minket. Épp csak a lámpa fénye világít minket és a műszerfalról visszatükröződő lámpák.
- Én Insta függő vagyok, Caesar csak Instaszörnynek szokott hívni. Mindent megörökítek és persze azonnal megosztom a nagy világgal. Nem, amúgy magam miatt teszem. Hogy ha úgy érzem, hogy egyedül vagyok, akkor csak megosztok egy képet és lám-lám. Felbukkannak az ismerősök és legalább egy-egy üzenet – nevetek fel végül, nem szoktam ennyire őszinte lenni. De hát most ez van. Biztos, hogy ez a hányás miatt van.
- Tudod, hogy csak vicceltem, ugye? Nem akartalak zavarba hozni – vigyorodom el, ahogy zavartságába azt se tudja hirtelen mivel javítsa ki a mondani valóját és nevetve fogom meg a kezét egy pillanatra elhúzva a kormányról.
- Értékelem, hogy igyekszel. De nem harapok. Csak.. bonyolult lett az életem és nem akarom, hogy bele lovald magad olyanba, ami később rossz lesz – simítom meg a kézfejét és végül elengedem. Kedves fickó és jó vele beszélgetni, de attól még tényleg nem akarom, hogy bele lásson bármit, ami nincs. - Én élek halok a fizikai érintésért, szóval ha megérintelek azt ne vedd magadra – sóhajtok fel. Na igen, ezt mondjuk Caesar megszokta, hiszen éreznem kell ha valaki mellettem van és ezzel amolyan biztonság érzettet ad, hogy nyugodt legyen a lelkem.
- Nem, a félóra tökéletes – ebben a forgalomban pedig teljesen jó. Így elmosolyodom, ahogy válaszol a kis monológomra. Mert csak magamnak motyogtam, de úgy tűnik, hogy mindenre figyel. - Rendben, felmelegszem – lerúgva a cipőmet húzom magam alá, hogy tényleg minden porcikámat átmelegítsem és közben persze azonnal a telefonon csüngök, ahogy mindenkinek megpróbálok válaszolni. Viszont rájövök, hogy nem egy taxiban ülök és illő lenne társalognom a mellettem lévővel.
- De te vagy itt, neked jár a figyelem, ők meg megszokták, hogy nem válaszolok napokig – megvonom a vállam. Egyedül anyámnak válaszoltam, hogy élek és nincs bajom. Felnevetve fordítom az arcom felé.
- Ha nem tudom hova megyünk hogyan jelezzem? - vigyorodom el. Mert még a kicsit sem láttam rendesen, hogy azt leírjam, hogy mibe ültem be. Nem ám azt, hogy hova megyek.
Ahogy leparkol mosolyogva bólintok, mire kiszáll én addig vissza húzom a cipőt és kikötve a biztonsági övet már nyillik az ajtóm és széles mosollyal szállok ki a kocsiból és meglepődve nézek rá.
- Te normális vagy? Fabien. Ebbe a ruhába be nem megyek ide – pánikolok be. A hajamba túrva fordulok vissza az ablak felé, hogy valamennyire rendbe szedjem magam és ne úgy nézzek ki, mint aki lehúzott tizenkét órát a kórház sürgősségi részén és meglepetésként egy puccos étterembe hozzák.
- Azt hittem valami kifőzdébe jövünk – pufogok kicsit, ahogy a tükörképét figyelem, miközben igyekszem megigazítani a szemfestékemet is. Bár ez az egész mozdulat annyira elvonja a figyelmemet és újra Disneylandbe csöppenek, ahol Caesar néz vissza a tükörből. Nagyot kell nyeljek, hogy újra Fabien vonásait véljem felfedezni.

not broken,

just curious

Kérdésére csak nevetve vonom meg a vállam, és végignézem, ahogy elcammog átvenni az igencsak undi öltözékét, amit nem is tudom, hogyan tudott magán tartani ennyi ideig.
Amint visszaér azért egy kicsit ugratom, hogy jobb kedve legyen, mert nem lehetett egyszerű ennyi időt lehúzni a melóhelyen, főleg ha a munkája olyan, amilyen és cseppet sem kellemes ahogy elnézem minden oldala.
Tökéletesen megértem, amit mond, nem tudom milyenek a munkatársai, milyen a főnöke, mennyire tolerálja, hogy csak így bejárkál hozzá egy vendég, mert éppen annak nincsen jobb dolga, egy ilyen igen mozgalmas este, amikor a kórházi dolgozóknak amúgy nagyon is lenne.
A hideg ellen védekezve, csak tényleg én gondolom csak túl a karja az enyémbe fonódik és úgy sietünk el egészen Fredtől a kocsiig, ahol már igyekszem neki a lehető legmelegebb helyszínt biztosítani legalább az éttermeig, hogy ne akadjon megfagyni, mert már nem a nyári pluszokat éljük sajnos és én is érzem, hogy a kiskabát már egyáltalán nem elég, mint pár héttel ezelőtt.
- Ez a legegyszerűbb módja, hogy a barátaid figyelmébe kerülj? - kérdezem tőle egy kicsit felhúzva a szemöldököm, de nem ítélkezek, nem is felette kellene sokkal inkább a barátai felett, akik amúgy nem keresik, bár emögött millió dolog lehet és lehet csak rátör a magány és azért teszi, mert amúgy tök jófejek a barátai, sok mindent nem tudok róla, és most lehet egy kocsiban ülünk egy étterem felé, ahol majd tovább ismerkedünk, de van egy olyan kemény fal körülötte, amit nem tudok mire vélni, közben meg csak enged betekintést mögé, amit szintén nehezen fogok fel. De örülök neki, hogy legalább olykor betekinthetek mögé, és, hogy mosolyogni látom és nem annak a nőnek, akivel először találkoztam, pedig mélyen legbelül tudom, hogy az is ott van, de bízom benne, hogy egyszer majd elveszti azt az énjét.
- Csak nem akarom, hogy olyannak higgy, mint minden második pasi, mert azoktól messze állok, attól függetlenül, hogy nem ítélem el az elég aktív nyomulós pasikat sem, de én azért jobban szeretem ha nem az a kép jön le rólam. - magyarázkodom, pedig neki nincs miért, nem ismer, így nem ítél el, bár ezzel kapcsolatban talán lehet elég nagy arcom, mert tényleg azt teszem, amit mondok, nem nyomulok, csak nagyon bénán és amint észreveszem, hogy nem vevő a másik átkattanok, szóval ez nekem nem is nagyon menne. Szeretem megalapozni a dolgokat és nem belevetni magam csak úgy.
- Nem veszem magamra, csak pont azt nem szeretném, hogy egy olyan baromnak nézz, aki azért akar veled lógni mert szépek a szemeid. - ezt komolyan mondom, mert attól, hogy gyönyörű, biztosan ezer másik értéke van, ami miatt szívesen logók vele, és már párat meg is tudtam ismerni, de nem ez az összes ezt tudom, látom rajta, csak még nem mutatott meg mindent, de én nem vagyok türelmetlen.
Amikor a telefonjáért nyúl én csak az utat figyelem, azt viszont mosolyogva veszem észre, hogy miattam eldobta a sok üzenetre való válaszolást, mert rám akar figyelni, ez cuki, de engem tényleg nem zavar ha egy kicsit előveszi.
- Szóval ha írok neked erre számítsak? - nevetem el magam, mert felesleges itt a komolykodás, nem azért vagyok itt, hogy komolyak legyünk, eleget vagyok komoly a munkában, otthon és néha még a barátaimmal is, amikor az üzlet van előtérben a szórakozás helyett. Vele azért könnyebb, nem érzem magam feszengve, csak néha hoz zavarba, de elég jól kezelem.
- Jogos, akkor majd ha odaérünk, adok elég időt leadni a drótot. - javítok gyorsan a fura elképzelésemen, hiszen meglepetés lesz, mármint csak a hely, ahova megyünk.
A parkolóban gyorsan pattanok ki a kocsiból, addig sem engedve be neki a kint hideget és már nyitom is az ajtót, hogy minél hamarabb bejussunk és ne fagyjon meg ha már kellően átmelegedett ennyi idő alatt.
- Jól nézel ki ne aggódj, nem olyan nagyon puccos hely ez. - nézek a hely felé, ami amúgy annak tűnik, de inkább csak a minőségi ételekre mennek rá és nem arra, hogy hogyan megy be az ember, és Lindy így is elég jól fest, nem tudom miért akarja, még ennél jobban magára hívni a pasik amúgy is egyértelmű figyelmét, vagy lehet ez csak nekem tűnik úgy.
- Ha akarod, akkor hívjuk kifőzdének, na gyere, van asztalunk, szóval ne akadj lemaradni életed legjobb spagettijéről, mert nem jön be a szerelésed, ami amúgy tökéletes, hidd el. Ilyenben nem hazudnék. - húzom fel a szemöldököm és a keze után nyúlok, hogy hagyja már abba a szépítkezést, mert nekem így tökéletes, más véleménye, meg mióta számít.
- Ha pizsamában jössz, itt akkor is kedvesek lesznek veled, valamiért itt még nem halt ki a vendégszeretet, pedig elég sok a hülye vendégük, sajnos, de kedvesek. - mosolygok rá, biztatóan, bár nincs miért, mert minden úgy jó ahogy van.
- Bonjour Jean, j'ai amené un ami, je lui ai dit que ce serait le meilleur repas de spaghettis de sa vie. - köszönök a már jól ismert ajtónálló pincérnek, aki mindig mosolyogva fogad. Amint az asztalunkhoz kísér, segítek Lindynek levenni a kabátot és Jean kezébe adom, aki már el is viszi a fogasra őket.
- Látod, mosolyognak, tetszel nekik, szóval mit iszunk? - veszem elő a menet közben elém rakott itallapot, hiszen az étel eldöntve, részemről, a kérdés, hogy gyümölcslé vagy víz csússzon mellé.

 to: @Lindy Lockers

Igazán nem is volt mára sok tervem, hiszen eredetileg reggel úgy is csak a sürgősségin lettem volna. De most már úgy is mindegy, már tudom, hogy híre megy az egésznek, hogy egy férfi keresett meg.  Még ha nem is ismerem annyira átfogóan, mint ahogy tűnik. Szakmai ártalom, hogy mindenkivel közvetlen vagyok és persze az egész életem abból állt, hogy mindenkinek segítek. Így persze, hogy nem fogom elzavarni azért, mert úgy érezte jobb, ha rám néz. Ez viszont tényleg nagyon figyelmes tőle. Kérdésére felszalad a szemöldököm és döbbentek nézek rá. Tényleg ennyire szánalmasan hangzott? Mármint, nem annak szántam, de neki így jött le.
- Nem, csak a szoros munkabeosztásom miatt, nem szoktak elérni – vonom meg a vállam. Mivel általában mindenre későn válaszolok, így tényleg ha van időm csak posztolok egy képet, hogy élek és nincs bajom. Nem figyelem felhívás a részemről.
Felsóhajtok, mert igazából nem akartam kapásból elutasító lenni, de még is sikerült. Viszont a helyzetem egyáltalán nem rózsás. Tehát ha nem akarom, hogy el kelljen mondanom, hogy mi a a helyzet velem, akkor jobb ha szépen elutasítom. Nem szándékozom fél New York-ot bele kavarni a zavaros életemben. Ha akkor nem lett volna szükségem valakire, aki segít kijutni a kórház falai közül akkor nem is ismernénk egymást. Kár volt még egy félnek ebbe belefolyni.
- Ne aggódj, messze nem gondolok rád úgy, hogy ez megtörténne. Eddig sem voltál nyomulós. Csak szeretem tisztázni a dolgokat – megvonom a vállam. Még a végén olyat lát bele, ami nincs ott.  Arra pedig nincs szükségem, hogy még egy olyan szituációba kerülni, ami kellemetlen lenne, mindkettőnknek. Elég jól szituált és nem tűnik őrült zaklatónak. Még is úgy érzem, hogy elég segítséget kaptam már a barátaimtól.
- Szépek a szemeim? - Vigyorogva nézek rá és megrázom a fejem. Persze értem mit akart mondani, de olyan jó zavarba hozni. Legalább eltereli a figyelmem minden másról. Amire most tényleg hatalmas szükségem van.
Bár a hűvös szél csiklandozott, úgy gondoltam, hogy karjába bújva enyhülhet a hidegrázásom. Mellesleg jobb ha látják, hogy van valaki a közelembe és talán megtartják a távolságot. Nem fognak azon agyalni, hogy a kórházban kivel kavarok. Vagy nem.
Viszont a kocsiba annyira kényelmesen helyezkedem a telefonomba feledkezve, hogy hirtelen eszembe jut, hogy talán több interakció kellene, ha már vacsorázni hívott. Így csak elteszem a készüléket és felnevetek a kérdésére.
- Ha nekem akarsz írni, akkor jóra nem számíts. Nem szoktam reagálni. Csak napokkal később. Sőt, sokszor elfelejtem, hogy nem válaszoltam – vigyorodom el. Nem egyszer olvastam el az üzenetet, de mire válaszoltam volna valami közbe jött és napokkal később eszmélek fel, hogy nem reagáltam. Talán azért is csappant meg a baráti köröm. Egyedül csak is Kiki-nek vagyok hajlandó azonnal válaszolni, legyen bármi dolgom. Ő az én nem vér szerinti testvérem.
- Miért akarod, hogy a telefonomon lógjak és ne beszélgessek veled? - nevetem el magam. Mert leginkább úgy tűnik, hogy nem akar tovább beszélgetni. Vagy csak keresi a gondolatait, hogy miket mondjon. Nem tudom. Sötét van a kocsiba és nem látom még a vonásait sem, hogy legyen egy kis segítségem.
- Köszönöm.. - nyögök fel, de persze nem úgy érzem. Ha az ember vacsorázni megy, akkor szép ruhában teszi és nem pedig egy szokványos munkába járós cuccban. Még ha bóknak is szánta, könyörgöm nőből vagyok, persze hogy az az első, hogy emberek közé olyan göncbe nem vonulok.
Mi nők, amúgy is csak a női társainknak akarjuk megmutatni, hogy milyen csodásan tudunk kinézni egy adott férfi mellett.
- Ne viccelj már, egy kifőzdébe nincs „asztalunk” – morranva fel mutatok idézőjeleket, hogy tudja mindenre figyelek és hagyom, hogy megérintsen, sürgetésére csak újabb sóhajjal ingatom meg a fejem és újra belé karolok, hogy bemenjünk. Szívem szerint pedig elbújnék, nem készültem vacsorára és nagyon zavart, hogy egyszerű ruha van rajtam.
- Jól van, felfogtam – motyogok kicsit elbizonytalanodva, ahogy sétálunk a mosolygós emberekhez. Szinte már elbújok a férfi mögött.
Francia megszólalására nagy szemekkel nézek fel és persze azonnal megremegek. Tudtam, említette, hogy honnan származik, de azért nem számítottam arra, hogy hallani fogom az anya nyelvén beszélni.
Lassan követem őt és persze lehúzva a kabátomat ülök le végül a székre, ahol mosolyogva nézek rá. - Mennyi csajt tudnál összeszedni ha csak franciául beszélnél – mosolyom szinte vigyorrá alakul. Hiszen még nekem is imponált, de persze nem fogom ezt az orrára kötni.
- Jól van, ne már – rázom meg a fejem, ahogy az itallapra koncentrálok inkább.
- Hm – hümmögök párat, ahogy olvasom a felhozatalt. - Tudom, hogy gyerekes, de epres üdítőt szeretnék – nevetek fel, ahogy leteszem, vissza az asztalra.

not broken,

just curious

Én pontosan tudom, hogy milyen amikor az embernek millió dolga van és mindenre van ideje ami a karrierjébe esik és semmire, ami azon kívül. Persze a munkán kívül is van élet és ki kell használni, ameddig ki tudjuk, mert utána nem tudni meddig van erre lehetőségünk és nem azért mert az élet rövid, mert nem az, csak meg kell találni a tökéletes módját arra, hogy megéljük, sokkal inkább azért, mert most vagyunk abban a korszakban, amit ki tudunk használni és minden kornak megvan a maga szépsége és szerintem egyiket sem érdemes elszalasztani, élni kell, mindegy mi van közben, vagy mi jön közbe.
- Ha régóta ismernélek és simán bevállalnám, hogy elrabollak pár napra, hogy élj egy kicsit megtenném, de talán a hivatalos első találkozáson nem fogom ezt így kijelenteni. Majd a sokadik után. - nevetek fel, kicsit túlozva a rablás témán, mert vannak ötleteim, amivel én ki tudok kapcsolni, korcsolyázás, snowboardozás, csak a megfelelő országot kell belőni, ami közel áll a szívünkhöz és bármit meg lehet valósítani. Mondja egy gazdag család, gazdag kisfia, akinek tényleg egy egész világ volt a játszótere kiskora óta.
- Akkor ezzel tisztáztad is. - bólintok rá mosolyogva, jobb nem túlgondolni az egészet, beszélgetünk, elmegyünk enni és ennyi, ha lesz kedve majd találkozunk később is a célom végül is tényleg annyi volt, hogy megtudjam mi van vele, sikerrel jártam és látszólag rendben van, bár van egy sejtésem, hogy ez nem teljesen vagy így, még úgy is érzem, hogy annyira nem ismerem.
- Igen!? - bizonytalan válasz, pedig egészen biztos vagyok benne, de amikor kimondtam az imént nem ment végbe a fejembe a teljes mondanivalója a szavaimnak, szép a szeme, ezt mindenki látja, de persze egy vadidegen szájából nem úgy hangzik, mint egy sima megállapítás. Vigyora elárulja, hogy csak kicsit húzni akar és amikor belém karol éppen csak egy picit felé biccentek, hogy vettem ám és megint sikerült teljesen cikivé varázsolnia  a szavaimat.
Amikor a kocsi biztonságos, még annyira nem elég, de melegedő belsejébe ülünk, szinte zavartalanul indulunk el, megtervezem az utat és olyan simán hat, hogy mellettem van, mintha mindig is ezt csináltuk volna munka után.
- A korosztályom megszokásaival ellentétben nem vagyok a pötyögés ember, inkább felhívok valakit, ha nagyon szeretnék tőle valamit, vagy megjelenek személyesen, így ez a veszély talán nem fenyeget, de legalább tudom, hogy ha mégis írok neked, akkor nem azért nem írsz mert nem akarsz, csak szimplán szita az agyad ilyen téren. - nevetek fel, miközben bekanyarodok a következő sarkon. Az utat figyelem, de nem felejtkezek meg arról, hogy mellettem van egy percre sem, óvatos vagyok, mondjuk azt mindig, ebben a városban nem olyan egyszerű a közlekedés, és nem azért mert annyira nehezen menne nekem sokkal inkább mert sok olyan ember ül a kocsiba, akinek nagyon nem kellene, majd Lindynél köt ki a kórházban.
- Nem azt akarom, hogy a telefonodon lógj, csak ha valami fontos van, én nem fogok megsértődni, mert előveszed és pötyögsz valakinek. - mert én is sokszor teszem ezt, csak a gépen, amikor valaki az irodában van és kellemetlenül érzem magam, de munka van és közben az ember is velem szemben van akkor egyszerre kell csinálni és eben számomra nincsen semmi rossz.
Amint odaérünk várom, hogy mennyire fog meghátrálni a hely látványától, és hiába mondom neki, hogy úgy jó ahogy van, valamiért érzek egy nagyon pici ellenállást, de nem akkorát, hogy ne tartson velem.
- Akkor nem kifőzde csak egy egyszerű étterem. - igen mindenbe is beleköt, mert nem érzi magát komfortosan, én sem teljesen ide vagyok öltözve, szóval jól mutatunk majd egy sarki asztalnál, de nem oda vezetnek, minket, de szerencsére nem is a középpontba, hogy jobban frusztrálja őt a dolog.
az asztalunknál ülve veszem észre a furcsa pillantásokat felőle, amire kíváncsian kezdem el hallgatni a szavait, amire az alsó ajkamba harapva próbálok nem teljes pofával rá vigyorogni.
- Ezek szerint sokat? - kérdezek rá, ritkán szólalok meg itt az anyanyelvemen, de itt szerencsére a pincér tud franciául és van amikor máshogy nem is kommunikálok vele, de a többiek nem nagyon értenek, így marad az angol, amit már megszoktam, és szinte olyan, mintha az anyanyelvem lenne.
- Y a-t-il quelque chose de particulier? - kérdezem tőle nevetve, majd közelebb hajolok hozzá, mintha titkot mondanék el neki. - Csak azt akartam megtudni, hogy van e valami különleges ha így beszélek. Mert nagyon szívesen szólalok meg így. - kacsintok rá nevetve, de nem fogok átváltani, mert van egy érzésem, hogy nem beszéli a nyelvet, mint ahogy sok amerikai sem, hiszen nekik bőven elég az angol.
Az itallapokkal a kezünkben látom, hogy egy kicsit zavarba hoztam de csak mosolygok a lapba bámulva.
- Végre valaki, aki nem pezsgőt akar rendelni, vagy mentes vizet. - fakad ki belőlem, egy kicsit hangosan és kieresztek egy mély levegőt. - Jó választás, nekem bejön, én is iszok veled egy olyat, nem tudom mennyire fog passzolni, a bolognaihoz, de kit érdekel. - vonom meg a vállam és összehajtom a lapot és magam elé teszem. - Akkor mehet az a spagetti? - kérdezem felhúzott szemöldökkel várva a választ, ameddig intek  pincérnek, hogy mi egyszerű eset vagyunk és könnyen kitaláltuk mire is vágyunk igazából.

 to: @Lindy Lockers