A hotel szoba némaságát először a magassarkú cipőm ritmusos kopogása szakítja félbe. Voltaképpen ez a világok között is megtörtént: kettészakítottam a hétköznapi emberek egyszerű világát a sötétségben lapuló mocskos, hírhedt valósággal. Hiszen mindenki tudja, hogy létezik ezutóbbi; hogy köztünk járnak gyilkosok, emberkereskedők, pénzmosók… Kisebb-nagyobb bűnözők, akik a társadalomra nézve, akárcsak egy lassan ható idegméreg, úgy terjed szét a kitaszított; a peremvidéken sínylődő szegények, tragikus sorsú nők és férfiak között. Ez most is így van, és bár Angelo tudja milyen az árnyak közt mozogni; láthatott ő már hozzám hasonló árnyakat, viszont teljesen más egy ilyen alak előtt fejet hajtani és a keze alá dolgozni. A családja egy biztos pont az életében, míg itt, Manhattan-ben nincs egy biztos pontja egyelőre, csak Én. És bár a hátam közepére sem kívánom Őt, és szívem szerint darabokra cincálnám az egóját. De az idő ad majd olyan lehetőségeket, hogy a szavaimmal kasztráljam és letörjem ezt a rohadt nagy önbizalmát. Ha már Leonardo esélyt sem adott, hogy lehordjam őt, majd megteszem a drágalátos testvérével. Rég visszapofáztam volna neki, ha nagyobb befolyásom lenne… Tetszik, ahogy látom, kezd úrrá lenni rajta a sokk. Először azt hiszem, hogy csaholó korcsként fogja kikérni magának, amiért önkényesen cselekedtem, eltiporva kissé a férfiasságát, a dominanciáját. Ennek viszont halovány csíráját sem vélem felfedezni. Talán kissé ki is zökkenek, ahogy hangos rágások közepette lenyeli a jégkockát. Csoda, hogy a szemem nem tikkelt egyet, ahogy újra beszédre nyitja a száját.
- Ki engedte meg, hogy tegezz?! – a tekintetem zord, örvényként kavarog benne az erélyesség és a düh.
Már most gyűlölöm! Csupán idő kérdése, hogy Leonardot vagy Őt fogom jobban megvetni. Olybá valószínű, hogy mindkettőt a picsába fogom elküldeni egyszer.
- Tudod még mit véss az eszedbe? Hogy nincs itt senkid! Szóval itt nem én függök tőled, hanem fordítva. Minden egyes ember, aki nekem dolgozik ezt elfogadja. Capisce?
A költői kérdésre legyintek egyet hanyagul, már-már feladva, hogy értelmesen fog válaszolni, vagy hogy némi formalitást erőltet magára. A szemem forgatom meg rajta, ahogy újra meg újra tesz rá magasról, mégis mennyire idegesít a közvetlensége.
- Nem mondott nagy valótlanságot az elosztó. Bár azért a némber jelzővel nem értek egyet. Szerinted így néz ki egy némber? – mutatok végig magamon. – Ne nevetess!
Mindig is röhejesnek találtam, amikor a putriban vergődő alvilági szutykok papolnak nekem a lezüllésről meg az erkölcsről. Az elosztóhoz képest én egy fellegvárban élek, én döntök életről és halálról… Ahogy én döntök arról ki az, aki egyáltalán a lábam nyomát csókolhatja-e vagy éppen végigcsókolhatja, nyalhatja a lábam, a combom egészen addig, amíg megadom magam az élvezeteknek. Már pedig válogatós vagyok, a kedvemtől is függ, hogy mikor, kit engedek a közelembe. Nem hátrálok meg. Csak nézem, ahogy közelebb lép hozzám és szinte éket ver közénk egy-egy erősebb napsugár. Olyan akárcsak egy határvonal, amin egyikünk sem jöhetne tovább. De engem nem kell félteni, ha nem egyszer, akkor ezerszer fogom átlépni ezt a vonalat.
- Mik ezek a keresztkérdések? Örülj, hogy rád esett a választásom – tárom szét a karjaim. – De legyen, két hete elküldtem levegőzni az előző testőrömet. Nos, holnapra pedig mindenképp szükségem van valakire – felállok a kanapéról.
Szemtől-szembe vagyunk. Hiába van rajtam magassarkú, még így is tőlem egy fejjel magasabb. A szemkontaktust nem szakítom meg, épp ellenkezőleg: megragadom az ingjének a gallérját és lehúzom magamhoz. Nincs az az Isten, hogy bevalljam, ajánlották őt és a jó renomé is hozzátett a választáshoz.
- Jelenleg csak egy „muszáj” vagy, ellenben ha jól végzed a munkád, akkor megtartalak.
Lehet külső szemlélőként komikus, ahogy egy tőlem jócskán termetesebb férfit akarok porba tiporni. És esküszöm, egy gyenge pillanatomban inkább csak dugnék vele és elfelejteném. Még ez is egy jobb, könnyebben kezelhető szituáció lenne, minthogy hosszas hónapokon keresztül elviseljem magam mellett. Azért nem hazudok magamnak, tényleg kedvemre való férfi lenne egy éjszaka erejéig… Az ingjén keresztül is átsejlik, hogy kidolgozott teste van és valószínűleg mindenhol tetoválás borítja. Elfordulok tőle, a kanapé mellől felveszem a táskám és kiveszek belőle egy dossziét. Az újabb kiforgatott és perverz kérdésekre erősen a mellkasához vágom a mappát, amiből ki is pereg egy-két lap.
- Ne is álmodozz róla! – forgatom meg a szemem. – Nem szoktam dugni az embereimmel. Kell egy nívó! – vonom meg a vállam. – Ha pedig részletek, akkor ott van minden – mutatok rá a papírhalomra, amit valószínűleg csak-csak megfogott.
A vödörből kiveszem a pezsgőt és öntök magamnak belőle. Hosszú lesz ez a beszélgetés még, és kicsit el akarom zsibbasztani az agyam.
- Ha mindez látszat, akkor miért teszteled a tűrőképességem? – szalad fel a szemöldököm. – És miért olyan fontos ez a munka neked? Tudtommal pankrátor vagy. Abból talán nem tudsz megélni? – csentitek egyet, majd folytatom: - Most jut eszembe, a legjobb tudomásom szerint Olaszországból jöttél ide. Mondd csak, miért pont Amerika és miért pont Manhattan?
Nagyon is tudtam, hogy miért van itt, hiszen amióta betette a lábát az USA-ba figyelemmel követtem minden megmozdulását. De ha már ő játszadozik az idegszálaimon, mintha egy húros hangszer lenne, akkor nekem is jogom van ehhez.
- Tudod… - ülök vissza a helyemre, majd meg a pohár oldalát meg-megkocogtatom. - …mindenki azt mondja, hogy ez az Ígéret földje vagy éppen azt, hogy milyen megtisztelő lenne nekem dolgozni. Vagy éppen azt, amit te is mondtál: fontos neki ez a munka és alkalmazkodik majd hozzánk. De ez legtöbbször hazugság – nézem közben a körkörösen hullámzó pezsgő habjait, amin megtörik a Napnak a fénye is. – De nekem nem erre van szükségem, csupán két kérdésre kell válaszolni… Még csak nem is nekem, hanem saját magadnak: Meghalnál értem? Ölnél értem?
És ez örökérvényű. Az emberimet mindig ehhez idomítottam, hiszen hamar kibukik az, aki hazudott nekem. Persze, tartom magam a lefektetett szabályokhoz, viszont komolytalanságnak, könnyelműségnek nincs helye nálam.
- Ha erre a két kérdésre igennel tudtál válaszolni és el tudod viselni a válaszodnak a súlyát, akkor köztünk a helyed.
Akik meg is haltak és volt családjuk, azokat anyagilag mindig is megtámogattam. Mert ezt az egyet tudtam igazán tisztelni az embereimben: a becsületet és a bátorságot. És bár a prolik megítélése az alvilágot illetően még mindig elég negatív, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a mi becsületünk többet ér bárki másénál. Mert minket nem az élet, hanem a halál köt össze. A halál pedig nagyobb jelentőséggel bír, mint az élet. Ha ölsz, akkor megbélyegez a halál; ha elbuksz, akkor soha többet nem jöhetsz vissza. Akárhogy is nézzük, a halál – engem legalább is – megtanított elszámoltatni… Elszámoltatni önmagam.
- Ó, tényleg – mutatok rá a dossziéra. – Ott van benne valahol egy toll is. Azzal tudod aláírni a szerződést. Nyugodtan átolvashatod mielőtt aláírod… Bár szerintem, amit mondtam, azok az ominózus kérdések lényegretörőbbek, mint az a formális maszlag.
Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.
★ foglalkozás ★ :
Bandavezér
★ play by ★ :
Dita Von Teese
★ hozzászólások száma ★ :
10
★ :
Re: Légy jófiú! | Aphrodité & Angelo
Vas. Aug. 11 2024, 18:33
Aphrodité & Angelo
"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
A látvány szinte sokkol. Nem azért, mert egy teljesen más jelenségre számítottam, akinek a külseje a közelében sincs a velem szemben levőével, hanem mert a különös atmoszféra, ami Ms. Vallis körül kering, egyből arcon csap, amikor belépek a szobába. A luxus ugyan folyik a falakról, de lehetőségem sincs arra, hogy kéklő tekintetemet akár egy pillanatra is végighordjam a belsőségeken, hiszen ez a nő már egyből kezd alapot adni annak, amit az elosztó említett róla. Ő nem ücsörög ölbe tett kezekkel, nem várja meg, amíg odaérek hozzá, hanem ő teszi meg a kezdő lépést az irányomba, nem is akárhogy! Sokkol. És nem abban a félelmet keltő, borzongató értelemben, hanem lángra lobbantja a kíváncsiságomat, mely ha elszabadul, akkor hajlamos vagyok a meggondolatlanságra. Ezért is érzem, hogy legyen bármilyen húzós a helyzet, akkor is elfogadom ezt a melót. Megvárom, amíg szavai elhalnak, miközben az ajkaimon tartott jégkockából egy apró, kósza csepp megindul az állam irányába. Nem számítok rá, hogy ilyen módon próbál elhallgattatni, de legyen! A jeges darab hangosan csattan fogaim közt, melyet jól megrágok, s a hűvös darabokat mintha ott sem lettek volna, egyből lenyelem. - Ezek szerint nem kell sokat tennem ahhoz, hogy egy életveszélyes fenyegetést kapjak tőled. Ezt azt hiszem, a fejembe kellene vésnem. - a mosoly pedig már rezeg a számon, s bár próbálok komoly maradni, mégis egy halk nevetés kimászik belőlem, s beteríti a szoba csendjét. Hatásos egy nőszemély, azt meg kell hagyni. Vajon az újakkal ilyen csak, akiknek már az elején meg akarja tanítani, hogy hol a helyük, vagy a régebbiekkel szemben is így viselkedik? - Válaszoljak őszintén, vagy hazudjak? - kérdem tőle némi sejtelemmel a hangomban, de válaszoljon bármit, végül az előbbinél maradok. Hazudni jelenleg úgysem tudnék, hiszen semmi használható információt nem tudnék felmutatni. - Semmit sem tudok. Az elosztó annyit mondott, hogy ez egy testőri meló, semmi más részletet. Ami pedig téged illet, azt mondta, hogy egy kegyetlen némber vagy, és jobb, ha vigyázok veled, mert a farkam hamar a számban köthet ki. - felelem kertelés nélkül, megvonva a vállam. Tudom, tudom, sokkal nagyobb tisztelettel kellene beszélnem, és sokkal jobban meg kellene válogatnom a szavaimat, de egyszerűen nem megy. Nem tudok idomított kutya módjára viselkedni, aki behúzza fülét és farkát. Próbálkozott betörni a családom már, nem is egyszer... A mai napig nem sikerült. - Valóban? És mi volt az a rész a felkészülésben, amire azt mondtad, hogy “na ez a férfi kell nekem”? - vonom fel kíváncsian szemöldökeim, miközben közelebb lépek hozzá, mikor helyet foglal. A lemenő nap aranyló sugarai, melyek átszöknek az ablakon, még azok sem képesek arra, hogy megtörjék Ms. Vallis sötét és rejtélyes kisugárzását. - Vágyak és szükségletek? Tehát nem csak az lesz a feladatom, hogy megvédjelek? - ezt a kérdést megint csak feltörő, pár másodpercig tartó röhögés keríti hatalmába, mely hamar elhal. - Meghallgatnám a részleteket. - váltok komolyabb hangnemre, s megint teszek egy lépést közelebb hozzá. Lábainkat ekkor pár centi választja el egymástól. - A látszat ellenére komolyan gondolom ezt a melót, és természetesen szeretnék alkalmazkodni hozzátok. Jól akarok teljesíteni, nekem ez fontos. - elhivatottság csillan a szemeimben. Nem szeretek félmunkát végezni.
Leveszem a fejemről a kalapot, magam mellé teszem. A tükör helyett az ablakhoz sétálok, és az ott visszaköszönő tükörképem segítségével megigazgatom kósza tincseim. Mások mindig értetlenül álltak ehhez a szokásomhoz, pedig nekem olyan magától értetődő. Tudatában voltam annak, hogy sokak célkeresztjében vagyok és ha nem éppen egy J. F. Kennedy kaliberű mesterlövészről van szó, akkor nappal, kora esti órákban még könnyen visszaverődik a fény a puska lencséjéről. Egy apró, tényleg csak egy parányi csillanás, de az nyomban mindent elárul. Ha mégsem veszem észre, akkor pedig… Bár az sem tűnik olyan ijesztőnek. Talán azért, mert magamat és a rosszakaróimat ismerve, nem éppen ilyen kegyes halálát szánna nekem. Az Alvilágban ez szinte Mennyország. Végül előveszek egy pezsgős poharat, amit teleöntök. A belsőm megborzong először a hidegtől, aztán a melegségtől. Kellemes érzés ennek a kettőnek az éles kontrasztja. És ha máshol nem is, de itt az ellentétek mindenképp jól kiegészítik egymást. Noha az is közrejátszik, hogy maga a pezsgő, amit iszogatok sem egy alsópolcos, konzum darab. Megcsörren a telefonom, egyértelmű, hogy Milo az a jelentéssel. A sofőröm mindent elmesél – talán túlságosan is terjengősen –, és némi aggodalmat is vélek felfedezni a hangjában. A burkolt megjegyzései ezt sugallják. Tudom, hogy ki Ő, mi Ő, még azt is, hogy hogy néz ki. Mindent tudok róla. Szóval Angelo átkozhatja vagy éppen áldhatja a családját ezért. A sors, az együtt töltött idő eldönti, hogy hová fogja sorolni a famíliáját, egyúttal pedig engem is. Iszom még pár kortyot a pezsgőmből, megint keresztbe vetem a lábam, hogy a combom kilátszódjon a textil alól.
- Jöjjön! – szólok ki, amint meghallom a megfelelő tempójú kopogást.
Hagyok némi teret D’Amore-nak, de ez hamar megváltozik. Fogalmam sincs mi lenne vele, ha éppen férfit kellene védelmeznie. A tesztoszteronok harca dúlna ebben a szobában. Ám nekem van valamim, ami nincs a férfiaknak és nem feltétlen arra gondolok, hogy más becses szerv van a lábaim közt. Beismerem, talán ez is befolyásoló tényező valamelyest. A pezsgősvödörből kiveszek egy jégkockát, majd én is egyre közelebb lépek hozzá. A tekintetét egy másodpercre se engedem el. Érezze csak, hogy belé látok; érezze, hogy ebben a játszmában, ebben a felállásban mindig én leszek az, aki felette áll. Az élete a lábaim előtt hever és ezerféleképpen vehetném el tőle. Mert valljuk be, egy Isten attól Isten, hogy teremt és pusztít. Áldhatják vagy éppen félhetik a nevét, nekem pedig ez a kettő az évek során már megtörtént... ...és akkor nem lennék itt ezzel a nagyszájú macsóval, aki olyan tudatlan, hogy kettőnk közül valójában neki kell valódi védelem, s nem nekem. Megállok közvetlen előtte, a jégkockát végighúzom az ajkán…
- Nem éppen te vagy olyan helyzetben, hogy irányítsd ezt a helyzetet – jegyzem meg kissé lenézően. – Majd én eldöntöm, hogy kerülővel vagy éppen egyenes úton jutunk el a témához, Angelo – végül az ajkai közé nyomom a jégkockát, ha engedi, akkor konkrétan a szájába. – Szóval legyél jófiú és ne akard, hogy következő alkalommal a jégkocka helyett egy pisztolycsövet nyomjak le a torkodon!
Bár az én kezeim is kötve vannak, azért nem szeretnék rosszba lenni a D’Amore famíliával. Az más kérdés, hogy adnék tippeket Luciano-nak; az már megint másabb kérdés, hogy mennyire tudnám jól palástolni az árulást Angelo családja előtt.
...remélhetőleg ez az akcióm kicsit lehűtötte heves, lázadó csődör vérét.
- Mondd csak, mennyit tudsz erről a munkáról és rólam? Felkészültél, hogy mégis hová jössz, vagy csak vakon bemerészkedtél a világomba? – ülök vissza a helyemre.
Talán, ennyi játszadozást megengedhetek magamnak. Lehet már-már perverzió a részemről ez a fajta játék, de egyszerűen képtelen vagyok betelni azzal, hogy az alattam lévő emberek többsége egy senki, nem igazán több egy golyófogónál.
- Mellékesen, én felkészültem belőled – kissé kétértelmű, de maradhat. – Szóval rajtad a sor, hogy megvillogtasd a tudásodat a Vallis családot illetően. Ha mégsem tudsz semmit, akkor az eszedbe vésetem a Vallis família parancsolatait, amit mindenképp be kell tartanod, hogy kielégítsd a szükségleteimet, a vágyaimat.
Az arcom rezzenéstelen, miközben kezeim az ölemben pihennek. Mindenesetre, egyelőre a betöréssel kell próbálkoznom. Azontúl, hogy tipikus macsó, még az is irritál, hogy ennyire extrovertált, közvetlen és az a vigyor. Idegesítő. Milo is kiakasztott, amikor beszélgetni próbált és azóta egész csendes. Bár itt-ott még javításra szorul. A naplemente fényei átszűrödnek az ablakon; a vékony, fehér színű függönyön. Az eddig ridegnek tűnő, ugyancsak fehér falak mostanra életre kelnek: sárga színben kezdenek el pompázni, a szoba pedig egy barátibb hellyé válik.
Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.
★ foglalkozás ★ :
Bandavezér
★ play by ★ :
Dita Von Teese
★ hozzászólások száma ★ :
10
★ :
Re: Légy jófiú! | Aphrodité & Angelo
Csüt. Júl. 25 2024, 22:23
Aphrodité & Angelo
"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
A próbafülke tükréből már nem az az ember néz vissza rám, aki régen voltam. Bár a stílusom még mindig kimerül a fekete öltözékben, megtűzdelve acélozott talpú bakanccsal, esetleg pár zenekaros felsővel, azonban mikor egy elegáns, fekete öltönyben forgok a szűk fülkében, mely alatt egy hasonló színű ing pihen egy nadrágtartóval, most nem nézek vissza saját magamra olyan undorral, mint régen, mikor megkezdődtek a nagyobb szabású bizniszeim. Általában eléggé lazára veszem, viszont akadnak olyan kivételes helyzetek, mint most is, hogy elengedhetetlen az elegancia. Régen utáltam ezt az erőltetett kosztümös megjelenést, most azonban elégedetten távozok az üzletből a minőségi új öltözékemmel, melynek megvásárlását természetesen az utolsó pillanatra hagytam, hiszem elfelejtettem, hogy a legutóbbi alkalomkor a kukában landolt a szétszaggatott szövet. A melók pedig jönnek és mennek, és ha már New Yorkba kényszerültem jó pár hónapja, ideje lesz elkezdenem tovább építgetni a saját kis világom, amíg Rómában meg nem oldódnak a dolgok. Nélkülem, természetesen. Még mindig nem értem, hogy Lucianoban miért van ekkora harag az irányomba, de erre a kérdésre talán sosem fogok választ kapni. Bennem láthatja saját magát talán, esetleg ő sem volt képes elviselni soha, hogy már gyerekként lázadtam. Talán csak a testvére, azaz apám iránti gyűlöletét próbálja rám vetíteni. Bárhogy is legyen, a talaj most nagyon ingoványos, de képtelen vagyok arra, hogy a négy fal közé zárjam be magam. Ezért is vállaltam el ezt a testőri melót, amiről igazából semmi konkrétat nem tudok. Az elosztó annyit mondott csupán, hogy egy Ms. Vallis nevezetű nőt keressek az egyik hotelben, akivel nagyon vigyázzak, mert egy veszedelmes némber, akire ha rosszul nézek, az már a fejembe kerülhet... Ja, és hogy hagyjam el a szakadt farmert és a bakancsot, mert így még a hotel közelébe sem fognak engedni. Ezért az öltöny, hiszen meg akarom adni a módját... S hogy ki lehet ez a titokzatos Ms. Vallis? Annyi biztos, hogy valami bandának a feje, és az is biztos, hogy nem egy egyszerű félénk angyalkáról van szó, hiszen nem túl gyakori, ha egy alvilági bűnszervezet feje egy Nő. Ezeken agyalva lépek be a luxus kapukon, s a recepciónál egyből a hölgyeményt keresem, mire el is irányítanak az egyik minőségi, nem kis pénzekbe kerülő szoba felé. A folyosók eléggé kihaltak és kopárak, a luxus itt már olyan magaslatokban van, ami még egy átlagon felüli embernek sem lehet olcsó. A szobához érve megigazítom magamon az öltönyt, majd három lassút kopogok az előírások szerint, s amint megkapom a jelet, benyitok. - Ms. Vallis? Szép estét. Angelo D’Amore. - formaságok, melyektől felfordul a gyomrom. Nehéz hozom ezt a stílust, és biztosan nem fogom tudni tartani magam sokáig. A látvány azonban meghökkent. Az első gondolataim között az volt, hogy ő egy idősebb, fekete nőszemély, ehelyett egy igazán különleges jelenség foglal helyet velem szemben. Mint aki a régebbi korokból lépett volna elő, mintha nem is e világ szülötte lenne. - Térjünk egyből a lényegre, vagy kerülgessük egy kicsit a témát? - a visszafogott magatartás pedig itt borul is, hiszen arcomra szórakozott mosoly telepedik, ahogy közelebb lépek a hölgyeményhez. Nem tudom, mik az igényei, egyszerű kézfogás, kézcsók, vagy nyaljam végig a magassarkúját, esetleg ne is érjek hozzá a mocskos kezemmel? Bárhogy legyen, bármit szívesen fogadok.
- Asszonyom, mehetünk? – kérdezi kissé óvatosan Milo.
Gianni Bianchi – áll a márvány síron, aminek vésett sorait arany díszíti. A tikkasztó meleg ellenére kijöttem a sírhoz, hogy tiszteletemet tegyem elhunyt férjemnek. Az együtt töltött évek alatt az egymás iránt érzett tisztelet volt a legtisztább érzés, amit valaha egymás iránt érezhettünk. Noha Gianni szeretett, de az a szeretet is mocskos, megbotránkoztató és egyúttal véráztatta volt. Én pedig ezt nem bántam. Álszent lettem volna, ha pont azért ítélném el, amit én is megtennék hidegvérrel, csupán a hatalomért és a vagyonért. Ugyan, a férjem kezéhez valószínűleg sokkal több vér tapadt, de az én lelkemhez pedig sokkal több sajgó könny és hosszas szenvedés. Már születésem óta, mintha a lelkemből sötét csápok nyúlnának ki minden egyes áldozatáért. És soha senki sem vette észre, hogy előbb vagy utóbb először a lelkével, majd az életével fog fizetni azért, amiért közel engedett magához. Mert ahol én megjelentem, ott a halál is felütötte fejét. Talán húszas éveim közepére, az apám esdeklése után, ennek a tudata vezetett el oda, hogy hozzámenjek Gianni-hoz. Mintha biztos lettem volna abban, hogy közbe fog szólni a kaszás és elragadja tőlem a férfit. Némi bűntudat pedig ott bujkál a lelkem egy szegletében, hiszen elfogadtam őt a magam módján… De, mint említettem, a tiszteletemet mindenképp kiérdemelte. Ő is a semmiből tört fel, egy olyan keresztet hurcolva magával, amibe mások beleroskadtak volna és elfogadták volna ennek a világnak a törvényeit, a törvények által pedig beletörődtek volna a sorsukba is: szegényként, senkiként meghalni; aki még egy kósza emléket se érne. Egy adat, egy szám lenne a meghalt emberek között. Talán, ezért is emelt fel magához a férjem. Talán, egykori önmagára emlékeztettem. És annak ellenére, hogy nem tudtam neki gyereket szülni, ő a halálos ágyán bízott bennem. Hitt abban, hogy képes leszek az örökségét tovább vinni… Mert itt már nemcsak azt a furcsa hasonlóságot látta bennem; hanem teljes meggyőződéssel tudta: Én olyan vagyok, mint Ő.
Nem válaszolok. Felbontom az újonnan vett cigarettát. Rágyújtok, szívok belőle vagy kettőt, majd a márvány sírra teszem. Emlékszem, amikor egy sikeres, nagyobb üzletet ütött nyélbe, akkor mindig ezt a bagót szívta. Én pedig pont egy ilyen időszakot tudhatok magam mögött. Hagyom, hogy a szál a feléig leégjen, majd intek a sofőrnek, hogy jöjjön ide hozzám. Megragadom a karját és a kézfején elnyomom a csikket.
- Jegyezd meg! – elengedem, Milo pedig egyből a kezéhez kap. – Akkor beszélsz, amikor engedélyt adtam rá!
Milo újonc, a régi sofőröm voltaképpen kiöregedett és mivel jó kapcsolatot ápolt a volt férjemmel és mindig jó szolgálatot tett a Bianchi famíliának, ezért útjára engedtem. Mivel örök hűséget fogadott nekünk – nekem –, ezért anyagi biztonságot adok neki. Az ilyenek emberek aranyat érnek. Manapság pedig egyre kevesebb ilyen ember van. Ráadásul a mai nap még egy újonccal lesz találkozóm. Vele szemben még erélyesebben kell fellépnem, mert mégis csak a testiépségem fog rajta múlni. Bár a legtöbb ütőkártya, az aduász nálam van. Mindenkinek utána nézek és Angelo nincs abban a helyzetben, hogy akár egyetlen egy hibát is vétsen. Nem számít milyen apró kisbotlásról van szó, akkor teszek róla, hogy megtalálják.
Egyszerűbb lenne helyben megölni, netán egy emberemmel elintézni, viszont az túlságosan könnyed halál lenne a számára. Sokkalta szimpatikusabb ezzel szemben az, hogy Luciano-t felkeresem. Én biztos, hogy a helyében a családját irtanám ki a szeme láttára és némi kínzás után szabadon engedném. Hagynám, a lelke haljon meg először, ami eljuttatja oda, hogy végezzen magával. Kevesek mondhatják el azt, hogy képesek ilyen átokkal együtt élni… Nem véletlenül, hiszen a lélekfájdalmánál aligha van nagyobb kín. Mert míg a testedbe eresztett golyó olybá egyértelmű, addig az, hogy mi feszít szét téged legbelül; mi az, ami fojtogat téged és sodor közelebb a halálvágyhoz, az már nem olyan egyszerű, könnyen értelmezhető.
Beszállok a kocsiba, kiadom a parancsot Milo-nak, ezt követően már fel is bőg a fekete Rolls-Royce motorja. A sminkemet megigazítom, főleg a rúzsomat, mert a bagózástól kissé elkenődött.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen is Angelo. Ajánlás alapján esett rá a választásom. Bár, meg kell hagyni, hogy a jobb kezem, Giuseppe miatt szavaztam kis bizalmat a testőrjelöltemnek. Giuseppe – akárcsak a kiöregedett sofőröm – „nyugdíjba” vonult a testőrségből, mostanra pedig a legfőbb bizalmasom lett.
Lassan megérkezünk a hotelhez, a sofőr nyomban ki is nyitja nekem az ajtót és ki is segít. Először az egyik lábammal lépek, majd a másikkal, ahol ki is villan a meztelen combom a felsliccelt ruha alól. Megigazítom magamon a fehér dresszt, ezután pedig a kalapomat is, aminek szalagját a forró szellő hívja táncba.
A sofőr hozza utánam a kistáskámat, majd a recepciónál bejelentkezek. Megkapom a szobám kulcsát, és egyből oda is veszem az irányt. A fehér falak sajátos szépsége, a dór oszlopok egyszerűsége, valamint a krém- és a narancssárga szín árnyalata tökéletes összhangot alkot. Megtestesíti mindazt, amit eleganciának hívnak. Sajnálatos, hogy sokan összekeverik az eleganciát a giccs-csel. És bár szeretem a barokk, a gótika és a reneszánszkor művészeti alkotásait, azért a jóízlés határán maradva díszítem a lakásomat, a hozzátartozó kertet is. Egyik kedvenc művészem Goya, és maradjunk annyiban, hogy a szürrealizmus első és igazi alakja ő volt. Dalí még sehol sem volt, amikor már Goya megbotránkoztatta a nagyérdemű kritikusokat a festményeivel. Bizarrul fest a dolgozószobámban a „Szaturnusz megeszi gyermekét” című alkotás, de ez volt az a kép, ami képes volt kicsikarni belőlem tömérdek érzést.
A kártyát lehúzom, a szobám ajtaja kattan egyet. Belépek az ajtón, a bőrkanapéra ülök, majd a lábamat keresztbe vetem. Csettintek egyet Milo-nak, hogy figyeljen rám: megkérem, hogy várjon kint a kocsiban és ha látja a férfit, akkor hívjon fel. Ha bármi furcsaságot vesz észre, akkor szintén jelezzen nekem. Miután kimegy Milo az autóhoz, a táskámból előveszem a hangtompítós pisztolyt és a pezsgős vödörbe rejtem, a jégkockák közé. Maradjunk annyiban, hogy két hete rúgtam ki az előző testőrömet a tizedik emeletről, mert egy megbízásnál nem vette észre ezt-azt és nekem, meg Giuseppe-nek kellett rendet tennünk.
Végül nem maradt más hátra, mint várakozzak az újdonsült testőrömre és lefektessem vele a szabályokat. Konkrétan egy szerződést is irattattam a titkárommal, hogy lássa Angelo: ha ő ezt elvállalja, akkor az kurvára nem játék.
Angelo-nak pedig nincs más dolga, minthogy Ms. Vallis néven keressen a recepciónál. Onnantól kezdve könnyen megtalálhat.
Kezdőlap
