Születési virága: Írisz
A korához képest rendkívül bölcs, szeret visszavonulni, álmodozni. Eltart egy ideig, amíg nyitni tud mások felé, de ha ez megtörténik, akkor abból mindig igaz barátságok születnek. Az írisz nőies jellegű növény, ennek hatására Daniel több feminim vonással rendelkezik, mint maszkulinnal. Halkan, de érthetően, rövid gondolatokban adja a világ tudtára azt, hogy ő kicsoda. A hangjából inkább melegség, játékosság sugárzik, nem pedig erő és magabiztosság. Úgy hiszi, hogy a kedvesség célravezetőbb a hatalomnál. Többre értékeli az emberi kapcsolatokat a tárgyi javaknál.

Virága, horoszkóp alapján: Napraforgó
Uralkodója a Nap. Maga a virág nem csak azt jelzi, hogy a nap szülöttje vágyik és szereti a napfényt, hanem külön felhívja a figyelmet függetlenségére, illetve célratörő jellemére. Lendületes, határozott, tele van tervekkel. Sokszor önzőnek tűnhet, mert nyersen tud megfogalmazni bizonyos dolgokat, vagy túl lobbanékonyan reagál bizonyos helyzetekben. Ennek ellenére aranyból van a szíve, lelkes és optimista típus, amit képes másokra is átragasztani. Romantikus típus, aki lángol a szerelemben és egyértelművé teszi a kiválasztottja számára az érzéseit. Ennek ellenére tart az elköteleződéstől, hűségét akkor érdemli ki valaki, ha az felnéz rá, és ébren tartja a kíváncsiságát.

Kedvenc növényei jelentés alapján:
- Áfonya: egyszerű élvezet
Olyan embernek vallja magát, aki nem gondolkozik sokat azon, hogy mit kellene tennie, egyszerűen csak csinálja azt, amihez éppen kedve van. Emiatt gyakran nem fejez be dolgokat és újakba kezd bele.

- Ambrózia: kölcsönös szeretet
Jobban szeret adni, mint kapni. Azoknak az embereknek, akik fontos helyet foglalnak el a szívében könnyen kimutatja az érzéseit.

- Árnyékliliom: odaadás
Nincsenek ellenségei, maximum olyan emberek, akiket kevésbé kedvel. Mivel a természetétől alapvetően távol áll a marakodás, könnyen segít azokon az embereken is, akik talán nem érdemlik meg a figyelmét.

- Azálea: szerelem
Meghatározó jelentőséggel bír ez az érzés az életében. Talán nem igaz és nyálasan hangzik az, hogy a szerelemért él, de amikor valakiért nagyon odavan, akkor mások nem léteznek számára az adott személyen kívül. Soha nem volt egyszerre két barátnője, és nagyon undorítónak tartja azokat az embereket, akik mások szívével szórakoznak.

- Barackszínű rózsa: vágy, hála, értékelés, csodálat, sajnálat, szerénység
Vágyik egy jobb életre, ugyanakkor hálás a szüleinek és a barátainak, amiért mellette voltak és mindent megtettek érte. Értékeli azt, ami neki jutott, és csodálja az édesanyját és édesapját, amiért erősek maradtak, és a rossz körülmények ellenére fel tudták nevelni őt és a testvérét. Csodálja, ugyanakkor sajnálja az öccsét, mivel úgy érzi, hogy többet érdemelne annál, mint ami megadatott neki. Számára a testvére a legnagyobb kincs, mindig melegség van a szívében, amikor arra gondol, hogy milyen szépen felnőtt. A szülei szerénynek nevelték.

- Bazsarózsa: félénkség, szegénység, boldog élet, boldog házasság, egészség, jólét
Soha nem volt a társaságok fő hangadója. Tipikusan az a fajta ember, aki csendesen szegődik valaki nyomába és egyszer csak azon kapja magát, hogy barátok lesznek. Nem ideális körülmények között nőtt fel, de ennek ellenére elmondhatja magáról az, hogy boldog élete van. Szeretne megházasodni, imádja a gyerekeket, nagy családról álmodik. Ehhez pedig elengedhetetlen a jólét és az egészség. Ha a szerettei rendben vannak, akkor ő is.

- Begónia: legyél szívélyes, modern, vigyázz
Igyekszik minden tettét alaposan átgondolni, inkább lassúnak, mint hirtelennek mondható. Ez jellemző a mozdulataira is, szívesebben használ kisebb gesztusokat, mint a legtöbb ember. Nagyon szelíd a természete.

- Cédrus: erő
Szeretne kiegyensúlyozottabb, terhelhetőbb lenni, de valójában annyira érzékeny, hogy nagyon könnyű megbántani és összetörni a szívét. Nem szégyelli a könnyeit, könnyen elsírja magát.

- Csótárvirág: még mindig várok
Lassan két éve van kapcsolatban, abból egy évet töltött külön a kedvesétől. Nem tervez szakítást.

- Majd sietek haza – nem tudom mióta állhattam ott, miközben a nálam jó pár centivel magasabb öcsémet öleltem a reptéren. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy magamat nyugtatom, nem pedig őt, elvégre az én vállam reszketett, mivel nem igazán tudtam, hogy mibe vágtam a fejszém. A tenyerem a tarkójára simult, bele a sötét tincseibe, amikor eltoltam magamtól, pár csepp könny lecsordult az arcomon, én mégis az övét vettem a két tenyerem közé, majd öleltem át őt újra. Nem volt közöttünk nagy a korkülönbség, emiatt úgy éreztem, mintha mindig mellettem lett volna. És pont ez volt az oka annak is, hogy valójában egyáltalán nem voltam meglepődve azon, hogy ő egy kicsit kinevetett, amiért úgy bőgtem, mintha örökké el kellett volna válnunk. Mivel az eddigi életemet úgy éltem, hogy ő itt volt nekem, megviselt az, hogy most magára hagyom. Valójában féltem attól, hogy ő is hasonlóan érez.
- Nem örökké mész el. Majd felhívhatsz a szabadnapjaidon – hirtelen úgy éreztem magam, mintha én lettem volna a fiatalabb, ahogyan párat bólintottam, aztán hagytam, hogy letörölje az arcomat. Pár percig még szorítottam a kezét, aztán egy mély levegőt vettem és elengedtem őt. A szüleinktől már otthon elbúcsúztam, csak Nam Joon jött ki velem az állomásra. Nem volt túl sok csomagom, valójában egy sporttáskába össze tudtam szedni azt, amit szükségesnek találtam ahhoz, hogy az elkövetkezendő másfél évben besegítsek a hajón. Tisztában voltam vele, hogy ez egyfajta elszigeteltséggel jár majd, hiszen mostantól nem lesz lehetőségem és időm arra, hogy akkor beszéljek velük, amikor akarok. A munkaidőm reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig tart. Soha nem voltam távol a családomtól, soha nem szálltam még korábban hajóra. Lehet, hogy teljességgel rossz ötlet volt az egész, hiszen azt sem tudtam, hogy tengeri beteg vagyok-e. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy egyikünknek sincs más lehetősége. Se a szüleimnek, se nekünk. És mivel én voltam az idősebb, nekem kellett elgondolkoznom azon, hogy a testvéremnek milyen jövője lesz, illetve a szüleink sem voltak már fiatalok. Elsősorban az én feladatommá vált összefogni a családot. Nem szerettem a felelősséget, de most éreztem azt, hogy tényleg felnőttként kell viselkednem és megteremteni azt, ami a szüleimnek rengeteg munkával töltött év után sem ment annyira jól.


- Azért nem vagy semmi –háttal volt nekem a lány, de minden bizonnyal így is hallotta a hangomon, hogy mosolygok – Kilyukadt a cipőd talpa, ugye? Már rögtön az első napon.
A vendégek nagy része aludt, mi pedig próbáltunk elbújni, mivel hamarosan jött a műszakváltás. Korábban is dolgoztam már vendéglátásban, ugyanakkor nem voltam hozzászokva ehhez a szintű hajtáshoz. Pont emiatt adtam a kezébe azt a szelet csokit és az üdítőt, amit az előbb szedtem ki az automatából. Mondhattam volna azt, hogy kettőt adott a gép, mivel az én kezemben is volt egy limonádé, de hazugság lett volna, emiatt pedig inkább hallgattam. Nem jó az ismeretségeket rögtön ilyen módon megalapozni.
- Volt időd észre venni? – ahogy a lányra pillantottam, a figyelmemet megragadta az, hogy mennyire fehér volt a bőre, és eléggé aggasztott az, hogy nyáron a nap miatt könnyen leéghet. Viszont nem vagyok olyan perverz, hogy valakit az arcomon egy mosollyal stíröljek, szóval a pillantásomat az óceánra szegeztem és úgy válaszoltam neki.
- Nem igazán. Valójában véletlenül vettem észre – olyan hamar fogtak minket munkára, hogy szinte lehetetlenség volt arra, hogy megismerkedjünk egymással, szóval rögtön magamhoz ragadtam a kezdeményezés lehetőségét. Enyhén remegett meg a kezem, amikor odanyújtottam felé – Daniel vagyok.
Ha valahova kategorizálnom kellett volna magam, akkor egyszerűen azt mondtam volna, mindennek igyekszem a közepén állni. Annak ellenére, hogy normál helyzetekben nem vállalom a kezdeményezés szerepét, nem tartottam magam elveszett fiúnak. Egyszerűbb volt persze, amikor a nálam szociálisabb barátaim bemutattak valakinek, akkor jobban ment a beszélgetés. Ugyanakkor nem most életemben van közöm olyan lányhoz, aki nem az anyám, és még szépnek is találom, szóval alapvetően feleslegesnek tűnhet az izgalom. Valójában egy kicsit mindig tartottam attól, hogy majd olyat mondok valakinek, ami miatt feszültség alakul ki közöttünk és később nem tudjuk elsimítani ezt.
- Janni – az enyémnél jóval kisebb kezet határozottan zártam az ujjaim közé, de a szemöldökeim enyhén felszaladtak, amikor meghallottam a nevét. Ciki lenne vele megismételtetni, az elég egyértelműnek tűnt.
- Akkor nekem Nini leszel – már korábban is elég biztató volt a mosoly az arcán, mert ez azt jelentette, hogy nem kellemetlen neki a társaságom. Legalábbis a feszültség jelét nem láttam rajta. Az, hogy most felnevetett talán adott egy kevés önbizalmat ahhoz, hogy másról is elkezdjek vele beszélgetni. Tetszett, ahogy nevetett, holott a tény, hogy képtelen lennék kiejteni a nevét, elegendő volt ahhoz, hogy ne hagyjam szárnyalni a fantáziámat. Pontosan tudtam, hogy valószínűleg nincs jövőm és mindkettőnk számára bonyolult lehet az elválás. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a lányra csak barátként vagyok hajlandó tekinteni. Talán nem kalkuláltam be, hogy az olyan bonyolult és béna, de aranyos megismerkedések, mint amilyen a miénk volt, azok nem rövid kapcsolatokat szülnek a jövőre nézve.


- Elnézést, Mr… - mivel senki sem volt a környezetünkben, aki hasonlóan nehezen kiejthető vezetéknévvel rendelkezett volna rajtam kívül, egyszerűen megtorpantam. Már nem viseltem a névtáblám, ami azt jelentette, hogy nem dolgozom. Kis frusztrációt éreztem, de mosolyt erőltettem az arcomra aztán megfordultam és az előttem álló, fiatal nőre pislogtam.
- Parancsoljon – a mosolyom legfeljebb barátságosnak volt mondható, mivel egyetlen percet sem szerettem volna elpazarolni. Még várt rám egy zuhany, aztán pedig segítenem kellett Janni-nak összeszedni a cuccait, mivel az ő fülketársa összejött az enyémmel. Nem mintha mondjuk ez lenne a nagy összeköltözésünk mögött, sokkal inkább arról van szó, hogy már mi is együtt vagyunk négy hónapja, emiatt már megérett a csere.
- Találkozhattunk már valahol? Ismerősnek tűnik – nem voltam benne biztos, hogy miről van szó jelenleg, viszont mivel valamennyire megkaptam a tradicionális nevelést és a szüleim minden helyzetben elvárták tőlem, hogy inkább kedves és megértő legyek, csak egy bocsánatkérő mosoly ült ki az arcomra és válaszoltam neki.
- Amerikai vagyok – annak ellenére, hogy Dél-Koreában születtem, nem sok emlékem van a helyről. Miután az öcsém kétéves lett, elköltöztünk egy jobb élet reményében, ami nem igazán jött be.
- Akkor valószínűleg ezért – nem akartam a hölgyet elkeseríteni azzal, hogy nekem halvány fogalmam sincs arról, hogy kicsoda lehet, de még azt sem lehet mondani, hogy NamNammal annyira hasonlítanánk, hogy összekeverhessenek minket. Az ő bőre olyan volt, mint a barátnőmé, állandóan azért kellett aggódnom, hogy ne égjen le, amíg én apától kifejezetten napbarnított színt örököltem.
- Ha megbocsát… - nem igazán láttam értelmét folytatni a társalgást, és már fordultam volna el, hogy a lányhoz lépjek, aki civilben várt ám. Pont emiatt ijedtem meg egy kicsit, amikor a másik nő a karomba kapaszkodott, nekem pedig muszáj volt újra ránéznem.
- Ha esetleg kikötünk, akkor lenne kedve valamit meginni velem? – soha nem voltam az a fajta srác, aki kihasználta volna mások érzelmeit. Onnantól kezdve, hogy nekem már volt valakim, nem igazán érdekelt más, emiatt talán egy kicsit rideg volt a mozdulat, ahogy elhúztam a karom, de szerintem belefért, vendéglátás ide, vagy oda. Nem azért fizetnek, hogy hozzám is érhessenek. Azt pontosan egy lépcsőfok választja el az erotikus jellegű munkáktól, én pedig nem ilyenre szerződtem.
- Sajnálom. A barátnőm vár. – pontosan tudtam, hogy ezek után már nem fog erősködni nekem. Egy fejbiccentést azért intéztem az irányába, aztán két hosszú lépéssel szeltem át a távolságot magam és a szőke lány között, akinek azonnal az ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat és arrébb vontam, mert szerettem volna őt magamhoz ölelni végre.


- Úgy néz ki, hogy téged fognak először kirakni otthon – nem akartam mondani neki, hogy ez valamennyire megnyugtatott engem, mert legalább tudom, hogy biztonságban megérkezik Svédországba. Még, ha nem is látom, hogy belép az otthona ajtaján, jobb érzés volt nekem később leszállni, mert én tudtam vigyázni magamra, ő viszont olyan picike és törékeny volt, hogy nem lenne teljesítmény egyszerűen zsebre tenni és ellopni. Láttam a lány arcán, hogy közel áll a síráshoz, emiatt egyszerűen csak magamhoz vontam őt és finoman fúrtam az ujjaimat a hajába amíg ő a mellkasomba temette az arcát.
- Nini, ez nem azt jelenti, hogy szakítunk – halkan nevettem fel, aztán egyszerűen a feje búbjára tettem az állam – Majd kitalálunk valamit, jó?
Talán feleslegesen voltam túl pozitív, de amikor eltoltam magamtól és letöröltem a könnyeit, láttam egy apró mosolyt az arcán, szóval megérte. Egyszerűen megcsóváltam a fejem és felnevettem, de tudtam, hogy hamarosan kikötünk és egyre inkább közeledik a búcsú ideje.
- Aggódnom kellene, amiért visszamész a szőkék közé – halkan sóhajtottam fel, aztán az összefonódó ujjainkra pillantottam – Miért szereti minden lány a szőke pasikat?
- Nem mindegyik szereti – egészen meglepett a gyors és határozott válasza, ugyanakkor valamiért meg is nyugodtam tőle – Én nem szeretem őket.
- És ha én szőkére festetem a hajam? – nem mintha terveztem volna hasonlót, mivel túlságosan sötét volt a hajam ahhoz, hogy véleményem szerint kibírjon egy komolyabb szőkítést, de jó volt ezzel heccelni őt. Mivel folyamatosan lassított a hajó, el kellett terelnem a figyelmét, mert tényleg nem akartam sírni látni.
- Az más lenne. Az te vagy – egészen nagyot dobbant a szívem, amikor újra rá pillantottam. Tényleg nem akartam tőle túl érzelgősen elbúcsúzni, viszont ettől az egyetlen kijelentésétől képes voltam elfelejteni nagyjából mindent, amit mondani akartam neki. Csak azt érzékeltem, hogy időközben a hajó megállt, és megkezdték a kikötést. Tudtam, hogy nem maradt sok időnk, de ennek ellenére nem mozdultam. Ugyanúgy fogtam a kezemben azt az utazótáskát, amivel ő jött, mellettem volt a bőrönd, amit alig tudtunk becipzározni, annyira tele volt. Szorosabban fontam az ujjaimat az övéi közé, aztán a füléhez hajoltam és a következőt suttogtam bele:
- Szeretlek – egy apró puszit nyomtam az arcára még, aztán felálltam és segítettem az édesapjának bepakolni a csomagtartóba.


- Niel, megjöttünk – épp egy pókerparti közepén voltunk, mivel már nem dolgoztunk a srácokkal. Hajón dolgozni elég érdekes, mivel általában nincsen sok szabadnapunk, de amikor megjön az utánpótlás, akkor lehetőségünk van valamennyit pihenni. Mi pedig a srácokkal úgy döntöttünk, hogy fiús napokat fogunk tartani és annak ellenére, hogy dél van, tétben fogunk játszani. Nyilvánvalóan nem érte volna meg a nehezen megkeresett pénzünket eljátszani, ezért meggyőztük a főnökünket, hogy a munkánkért cserébe adjon nekünk valami italt, amit elfogyaszthatunk. Elég egyértelmű volt, hogy nem az én fejemből pattant ki az ötlet, de mondhatjuk úgy is, hogy csendesen megtámogattam hátulról a kezdeményezést. Ugyanakkor nem voltam túl jó a pókerben, mivel általában minden az arcomra van írva.
- Egy pillanat, ezt a kört még le kellene játszanunk. Nyerésre állok – nyilvánvalóan nem volt igaz, hiszen az eddigi köröknek én voltam az egyik legnagyobb vesztese. A legtöbben csak azért kezdtek el inni, mert már unták, hogy minden körben én vagyok az egyetlen, aki iszik.
- Dobd be, úgysem nyersz – ezt már a kapitányunk mondta, aki időközben a fülkéhez ért – Itt van a családod.
Magam sem tudom, hogy pontosan mit éreztem, amikor ezt kimondta, de tényleg kiszálltam a körből. Emiatt innom kellett volna, de én a mellettem ülő srác vállát nyomorgattam meg, és mondtam neki a következőt:
- Tiéd az egész üveg, hajrá – nem mondhatom azt, hogy a seggére csaptam volna, mert azért annyira nem voltam ittas, de valahol pont deréktájékon sikerült megpaskolnom. Miután összeszedtem a cuccaimat és a személyzet segített lepakolni és leszállni, megpillantottam az öcsémet, aki ugyanúgy várt rám, mint amikor elindultam. Ebben a pillanatban örültem először annak, hogy már jó pár kör volt bennem, mert legalább rá tudtam fogni, hogy miért engedtem csak úgy el a cuccaimat és siettem oda hozzá azért, hogy meg tudjam őt ölelni.
- Jaj, jaj – talán nem voltam teljesen részeg, de amikor a testem az övéhez csapódott, túl nagy volt a lendületem és majdnem sikerült elesnünk – De jó újra látni téged.
Halkan sóhajtottam fel, a tenyerem újra a fejére simult, az arcomat a vállába fúrtam. Minden állomáson vettem valamit, ami rá emlékeztetett, hogy elhozhassam neki ajándékba, de most éreztem meg valójában, hogy mennyire egyedül voltam nélküle.
- Most jön az a rész, hogy megint elbőgöd magad? – hiába hallottam a hangján, hogy mosolyog, határozottan toltam el magamtól és finoman legyintettem meg az arcát. Soha nem lennék képes bántani, szerintem életemben nem verekedtem vele úgy komolyan. Nyilvánvalóan kisebb korunkban gyúrtuk egymást egy kicsit, és valószínűleg pár hétig ugyanez a birkózás fog menni, ha rajtam múlik, de képtelen lennék komolyan megütni őt.
- Nem. Most már csak azért sem – ennek ellenére mosoly volt az arcomon és a fejemmel intettem a hatalmas bőrönd felé, amibe a másfél év alatt vásárolt cuccokat pakoltuk Jannival – Azt te hozod.
Mosollyal az arcomon intettem vissza pár kollégámnak, akikkel talán soha többé nem fogunk újra találkozni, ennek ellenére a nevemet kiabálták és mind előjöttek azért, hogy rendesen el tudjanak búcsúzni tőlem. Megvártam, hogy elhaladjon a hajó, csak utána raktam a tenyerem az öcsém vállára és indultam el vele.