Túl sok a talán. Annyi bizonyos, hogy mindent képes megmagyarázni, mindenre van magyarázata, akkor is, ha az esetek többségében semmi szükség rá, hogy legyen. És akkor is, ha egyébiránt mindenki tudja az igazságot, vagy mindenki más képes elfogadni, ő az utolsó e tekintetben is. Alapjaiba véve nem rosszindulatú srác, de mivel a helyzete igen csak kényes, már-már nyomorúságos szakaszában jár, érthető, ha egy jobb élet reményével megküzd azért. Az már más kérdés, hogy milyen eszközökkel teszi ezt. A szülei jól nevelték, ennek ellenére, vagy talán épp ezért jelent a számára ekkora nehézséget, hogy bemocskolja a kezét, és más úton, mást kihasználva tegyen szert több pénzre. Ez a döntése pedig kihatással van rá. Nem csak lelkileg, de fizikailag is...
A gondolat, vagy legalábbis a szándék, ami mögötte van nem volna rossz, hiszen nem önös érdekére fordítaná, hanem a családján segítene a pénzzel, mégis morálisan nem elfogadható, ahogy arra készül. De pozitívumnak írhatjuk fel, hogy tisztában van vele!
Szorgalmas fiú, képes lenne éjjel-nappal dolgozni, ha arra lenne szükség. Emellett az esze is jól vág, éleslátású, képes hirtelen reagálni, általában remekel ebben. Kedves, legalábbis a maga rideg módján az. Nem bántana senkit sem, ha megtehetné, hogy ebben a luxusban él, de mind tudjuk, hogy az élet néha igazságtalan, Kedves Olvasó!
Figyelmes, törődő és odaadó. Őrzi, hordozza magában a neveltetésének pilléreit, akkor is, ha megkoptak kissé. Soha nem fordítana hátat egy segítséget kérőnek, ugyanakkor nem rest ismeretlenek védelmére kelni. Általában a maga buborékjában él, nem szeret kimozdulni a komfort zónájából, ami nem bátortalanságáról szól, inkább a kényelme szeretetéről. Elég lelkes, hogy elérje a céljait, az álmait. Hiába vonná meg tőle az élet, és taszít elé számtalan akadályt ilyen-olyan okokból, nem mond le róla, hogy azzá váljon, ami mindig is szeretett volna lenni. Mivel jelenleg egy nehezebb időszakában van, és persze változik ő is, a helyzettől függően viselkedik, az adott szituáció formálja, legbelül megmarad annak, ami: egy kedves srácnak a cukrászdából.
Nehéz döntés előtt állok. De, amióta csak belefészkelt a fejembe ez a kaotikus gondolat, azóta képtelen vagyok elereszteni. Görcsösen ragaszkodom bele minden ujjammal, miközben már egyáltalán nincs értelme - hiszen gyökeret vágott magának, és mélyen eltemetkezett a lelkembe. Abba a lélekbe, amit a szüleim fénnyel tápláltak, és efféle sötétségről szó sem lehetett soha. Mély tisztelettel tagadom meg a tanításukat, egy szebb jövő értelmében, és teszem azt, ami nem helyes.
Remegnek a kezeim, a térdeim, a teljes belső vázam átalakul valamivé, ami nem én vagyok. És ezzel a gyomrom is meg kell, hogy küzdjön még. Nem most kezdődött el, nem ma, de mostanában kezdett állandósulni. Amióta megfogant ez a gondolat.
Figyelem egy ideje, milyen hatással van rám, és azt hiszem, nem is remegésről van szó, hanem a belső lélekviharról. Ha az eszem el is határozta, hogy meg kell tennem, és szembe kell mennem mindennel, ami én vagyok, hát a szívem foggal-körömmel tiltakozik. Így sugárzik kifelé, de csak a kezem és a lábam árulkodik róla, semmi más. És ezért hálás vagyok! Nem akarom, hogy észre vegyék, hogy nyoma legyen rajtam ennek a sötétségnek. Drámai az elnevezés? Igen, szerintem is az. Mégis, hacsak eszembe jut, hogy egy ártatlan lány lesz az eszköze annak, hogy megpróbáljak feljebb lépni, áttörni a társadalmi rétegem vastag jegén, akkor már annyira nem is borzasztó így hívni. Ugye? Lehetne a nagy áttörésem, lehetne ez a dobásom az a bizonyos hatos, és lehetne, hogy én is olyan önző legyek csak egyszer az életben, mint mások?


Abban a pillanatban feltűnt, ahogy belépett a cukrászdába. Nem azért, mert úgy követte a szomorúsága aurája, mint egy levakarhatatlan árnyék, hanem mert az egész személyisége rá volt írva az arcára. Legalábbis azt képzeltem magamról - az esetek többségében -, hogy képes vagyok megmondani, ki milyen ember. Első benyomásként. Ha egész nappal gürcöl az ember, valamivel szórakoztatnia kell magát. Így, amikor elém lépett és leadta bizonytalan rendelését, csak tettem a dolgomat. Nem történt közöttünk semmi, nem robbant a tűzijáték a háttérben, a szél nem játszott a hajával és nem dobogott fül süketítően a szívem sem a torkomban. De valamiért azt éreztem, hogy vele nem csak egy rendelésről lesz szó. Mintha a pulthoz lépése közben nem csak arról lenne szó, hogy hirtelen cukorra van szüksége a szervezetének, hanem mintha egy törött szívet is feldobott volna rá. Én pedig, mert miért is maradtam volna csendben, miután átnyújtottam a visszajárót - megkérdeztem, hogy van. Amilyen szerencsés vagyok, és amennyire utál az élet, ezúttal sem úszom meg egyszerűen a helyzetet...
Talán egy óra is eltelt anélkül, hogy én négy szónál többet mondhattam volna, ő viszont egy pillanatnyi esélyt sem adott a némaságnak, mindenről beszámolt, ami az elmúlt napokban történt, hogyan érez igazából és milyen szomorú és mérges egyszerre és csak annyira pihent meg két mondat között, hogy igyon egy-egy kortyot a valószínűleg már rég kihűlt habos kávéjából. Tekintetem hol rajta, hol a következő vendégen jár. Magam sem értem, miért nem zavarom el, kérem, hogy menjen, üljön le, foglaljon helyet, beszélgessen mással. De azt érzem minden sejtemmel, hogy képtelen vagyok rá. Mert bár a problémák, amikről mesél, amiket elmesél önmagával kapcsolatosan számomra nem problémák, és végig is nézhetne kettőnk helyzetén, hol áll ő, és hol vagyok én. Arról nem is beszélve talán, hogy már a ruhái is mesélnek róla, nem abból a negyedből jött, ahová én majd hazamegyek.
A percek gyorsan telnek a társaságában, szinte pörögnek egymás után, engem pedig egyáltalán nem zavar, hogy egyre közelebb kerülünk így a műszakom végéhez. Hagyom, hadd beszélje ki magát, néha közbe-közbe szúrok egy hümmögést, hogy érezze, figyelek rá, aztán mielőtt még feltűnne neki, mennyi ideje beszél már itt, megpróbálom észrevétlenül újra tölteni az italát.
- A vendégem vagy rá. - mondom mellékelve a cselekvésemhez. Egy rövid, félmosolyt villantok rá. És innentől kezdve nem beszél tovább, legalábbis nem olyan bátran. Nem értem, miért hagyja abba, de az számomra is egyértelmű, hogy valami történik közöttünk. Idegenek voltunk, amikor leadta a rendelését, és most, egy órával később, már talán kedves ismerősök lettünk. Még egészen sajnálom is, hogy mennie kell valami lányos okra hivatkozva, amit én nem érthetek meg. Noha én nem beszéltem, nem meséltem, mégis jól esett ez a pár rám szánt perce. A borravaló láttán elkerekednek a szemeim, és bár tiltakozok, hogy vigye csak magával, majd legközelebb jól jön az, olyan lezserül hagyja meg nekem, hogy nem támad fel bűntudat bennem, amiért elteszem.
Aznap éjjel végig ez a lány jár a fejemben. A nevét meg sem tudtam. És persze, találkozom százakkal egy nap (jó, talán nem százakkal), de valami megváltozott. Ezt már akkor éreztem. Valami más lett bennem. Pedig tudtam jól, hogy nem estem szerelembe. Ahhoz túl kemény felfogásúnak tartottam magam mindig is.


És aztán egyre jobban összegubancolódunk, amikor újra és újra felbukkan minálunk, hogy fogyasszon valamit. Az első pár alkalomnál még feltűnően határozatlan arra vonatkozóan, vajon ismét társaloghatunk-e, így általában én kérdezek rá, hogy van. És amikor már úgy jár be ide, mintha mindig is így lett volna, akkor már hangosan köszönünk, előre is, attól függetlenül, van-e éppen vendég előttem.
Átbeszéljük, hogy milyen napja volt, az ötödik alkalommal (nem számoltam!), én is mesélek neki, és mindig hagy borravalót nekem. A kedves ismerősökből egyszerre csak valahogy barátokká avanzsáljuk egymást. Olyannyira, hogy néha azon kapom magam, még a pult mögül is előmászok, hogy megsimogassam a feje búbját, vagy hogy a szünetem mellette töltsem. Fogalmam sincs, mi történik, mi rángat minket ennyire közel egymáshoz. Nem értem meg az okát annak, hogy én miért várom minden nap, hogy eljöjjön hozzám, és ő végül miért jön el olyan sűrűn. Nem tudom eldönteni, hogy mi történik. Továbbra sem gondolom, hogy szerelmes vagyok, de azt sem, hogy közömbös lennék.


Aztán eljön a sokadik alkalom. A sokadik alkalom, ami épp egy olyan elcseszett napot választ, amikor a fejem köré sötét felhők gyűltek és a nincstelenség, a szegénység megemésztette már a családomat. Apámnak kiordibálhattam a lelkemet is, akkor sem értette meg, hogy sántán semmi esély rá, hogy sokáig húzza a gyárban, de ő menni fog! Mert ennie kell adni a családjának. És anyám? Az utcai büféjével pedig örül, ha összegyűjti a napi adagra valót. Én pedig? Épp csak a sulira össze tudom kaparni, amit kell, hogy rájuk ne szakadjon teher. És annyira elcseszettnek érzem magam, pont aznap, hogy amikor felbukkan a vidám buborékkal maga körül, olyasmi jut eszembe, ami előtte soha. Egyszer sem.
És tudom, hogy én egyáltalán nem érdemlem meg őt, azt az érzékeny, mindig figyelmes óriási lelkét, azokat kedves, soha el nem fogyó szavakat, amiket képes mosolyogva nekem adni, akárhányszor is találkozunk. Egy jobb és normálisabb ember illik mellé, nem pedig az a katasztrófa, önző valami, ami én vagyok és ami velem jár, de minél inkább próbálom meggyőzni erről magam, annál kevésbé hiszek abban, hogy az emberek valóban így működnének; azt kapnák, ami nekik jár, és nem annál kevesebbet, vagy éppen többet.

És ez az a pillanat, amikor a kapcsolatunkat átalakítom az engedélye, a beleszólása, a tudomása nélkül. Kihasználom, hogy van, belekapaszkodom, és nem törődve vele, hogy mennyire fogom összetörni a szívét, vagy hogy mennyire leszek ettől lélektelen, ezt az utat választom. És eljátszom azt, ami nem vagyok. Hogy beleszerettem...


Aztán már csak jóval később, amikor már sokkal könnyebb a játszmánk, gondolok rá, hogy mi van, ha ez az egész nem csak színjáték? Mihez kezdek akkor, ha valódi lesz? És, amikor az lesz, hogyan számolok el a lelkiismeretemmel, és a fájdalommal, amit mindkettőnknek okoztam?