Jayden & Caleb

- Adhatok még valamit? - Megemeltem a fejemet, hogy a kasszára simuló ujjaim helyett a vásárlóra pillanthassak, aki egyszerűen megrázta a fejét. Ráütöttem a megfelelő gombra, aztán fennhangon olvastam le az összeget a gépről. - Huszonhárom dollár és hatvan cent. Adjak szatyrot? - Egészen addig a pultnak támaszkodom, amíg nem kapok választ a kérdésemre. Apának most kellene csak látnia, ahogyan a kezemben tartom a dolgokat és teljesen egyedül elboldogulok a kasszázással, habár valószínűleg pelenkás korom óta bejárok ide és épp elég ideje vagyok már elég idős ahhoz, hogy ténylegesen is besegítsek neki, amikor szüksége van rám. Felesleges lenne felvenni amiatt egy alkalmazottat, mert neki dolga van, amikor én ráérek.
Candy például mindig azzal jön, hogy ez a munka legalább megtanít engem arra, hogy vannak bizonyos dolgok az életben, amiért nagyon meg kell dolgozni. A nővérem valószínűleg elfelejti, hogy az egyetemre sem csupa móka és kacagás bejutni, arról nem beszélve, hogy bent is kell valahogy maradnom, hogy ne vesszen kárba a tandíj. Az csak egy dolog hogy egyes tankönyveimmel akár embert is lehetne ölni, de mindazt az infót, amit ezeket a könyvek magukban hordoznak idővel meg is kell jegyeznem és észben tartani  - tovább, mint az adott vizsga időtartama. Jelen pillanatban például egészen felesleges lenne amiatt  nyígnom, hogy nem tudok tanulni valamelyik tárgyamra, mert egyébként sem azzal terveztem tölteni a délutánt, hogy a könyveim fölött aludjak el, amíg apa haza nem jön és fel nem kelt. Helyette az volt a terv, hogy Jayvel lógunk együtt, akit így meg kellett kérnem arra, hogy várjon egy keveset az üzletben, amíg apám elintéz valamilyen papírmunkát, cserébe pedig meghívom őt valamire.
Addig pakolgatom a bankjegyeket a kasszába, amíg a vásárlónak nem sikerül bepakolnia a tőlem kapott műanyag szatyorba, amikor pedig ő kifelé indul, én is kisétálok a pult mögül és a jegesteával teli műanyag poharammal együtt indulok vissza a kirakat felé, ahol az egyik széken a haverom szinte teljesen ugyanabban a pózban van, mint amilyenben hagytam pár perccel ezelőtt.
- Úgy tűnik már csak te meg én vagyunk. - Ledobom magam a mellette lévő székre, és szinte ráfolyok a pultra, amin végigcsúszik a könyököm. Sosem tudtam azonosulni azzal, ami apám élete volt ebben az üzletben, napról napra. Én több akartam lenni annál, mint hogy naphosszat álljak a pult mögött és mosolyogjak mindenkire, aki csak beteszi a lábát ebbe a boltba. Nyilván hálás voltam egy csomó dolog miatt - például azért, hogy egy szó sem szólt azért, amiért múltkor eltüntettem a sörét a hűtőből, amivel meglátogattam a bátyámat -, amit pont apa miatt kaphattam meg vagy éltem át, de kevésnek gondolom azt az életet, amit ő él.
- Miről is volt szó mielőtt bejött az a fószer? - Kérdőn pillantottam a srác felé, miközben a számhoz emeltem a poharamban billegő szívószálat, hogy végső soron inni tudjak a tartalmából. - Áh, mindegy, amúgy is kiment a fejemből miattad. Nem vagy éhes? Most én állom, csak választanod kell valamit - az állammal a sorok felé intettem, ahol mindenféle tradicionálisan koreai kisboltban kapható dolgot megtalál az ember, már ha egyébként tisztában van azzal, hogy mi található egy-egy ilyen üzletben a világ másik felén. Ha nem, akkor jellemzően mindenki azt hiszi, hogy milyen egzotikus kis boltot üzemeltetünk. De ezt a részét inkább hagyjuk is.
- Ha visszajött fater, majd indulhatunk is. - Ennek remélhetőleg inkább percek kérdése kell, hogy megtörténjen és nem kell, hogy még vagy háromnegyed órát itt dekkoljunk Jayvel. Nem mintha nem lenne elegendő a társasága, de ha már más programot terveztünk, ne húzzam le az idejével.

Pontosan emlékszem Kay apjának a pillantására, amikor először meglátott ide bejönni. Minden bizonnyal pontosan annak az elkényeztetett gyereknek látott, aki hát… Nos tényleg vagyok, mert be kell, hogy valljam azt, hogy az én szüleim minden esetben a legjobbat adták Joelnek és nekem is. Jól éltünk, az pedig igazából már rég látható volt, hogy van közöttünk egy kisebb szakadék, ami az anyagiakat illeti. Ennek ellenére elmondhatom magamról, hogy a szüleim kellőképpen megneveltek ahhoz, hogy tudjam: ezért nem igazán illendő senkit sem kicikizni, szóval én sem tettem soha azt a fiúval. Mivel mind a ketten jók voltunk a középsuliban a sportokból, sokat jártunk össze. Jó fejnek tartottamm, emiatt a barátságunk megmaradt, és az sem szakította meg ezt, hogy ő egyetemre ment, én pedig még mindig a gimiben szenvedtem.
Ma ismét az örege meglepett pillantásával találkoztam, ez pedig minden bizonnyal azért volt, mert elég világos ruhákat viseltem, ami tőlem nem volt megszokott. Az utóbbi időben kifejezetten jellemzők voltak rám ezek a viseletek… Magam sem tudom miért. Talán praktikusabb volt, mert nem kellett átöltözni, ha elmentem munkába. Amióta dolgoztam, ráadásul indokot sem kellett találnom arra, hogy ide vagy hazavigyem a fiút kocsival Manhattanből, mivel Brooklynban volt az étterem, ahol gyakorolhattam a vendéglátást.
Amíg a haverom a pultban segített be, addig én a telefonommal voltam elfoglalva. Jobb híján, mivel volt vásárló, csak pörgettem lefelé az instámat. Magam sem tudom, hogy miért volt Holly a követéseim között, de pusztán egyetlen pillantást vetettem a képére, aztán tovább görgettem az ujjammal a kijelzőn. Nem arról volt szó, hogy ne tetszett volna a képe, mivel egyértelműen szép lánynak gondoltam őt mindig, egyszerűen csak nem akartam, hogy ezt hallgassam majd két hétig, vagy az általa emlegetett pletykák miatt kelljen aggódnia. Néha azt éreztem, hogy jobban vigyázott a hírnevére, mint saját magára, ez pedig számomra egy kicsit siralmas volt, de jobb híján ráhagytam a dolgot.
- Ja. Tiszta romantikus – egyetlen pillantást sem vetettem rá miközben ezt mondtam, de végül elraktam a mobilomat a nadrágom zsebébe és áttúrtam párszor a göndör tincseimet – Ehetünk, edzés után vagyok. De én fizetek, mert ilyenkor általában három ember helyett eszek. Főleg mostanában.
Egyelőre nem készültem versenyre, de a verekedésem utáni kihagyás után vissza kellett hoznom magam abba az állapotba, amiben azelőtt voltam, mert hamarosan esedékesek lesznek a versenyek. Én pedig az egyesület egyik legjobb időt úszó tagja vagyok, szóval nem akartam szégyenben hagyni az edzőimet, így heti hétszer edzettem. Iskolaidőben négy órát, hétvégén hatot.
- Miért miattam ment ki a fejedből? Nem tehetek róla, hogy orvostanhallgató létedre ennyire hülye vagy – finoman löktem meg a karját, mivel rólam is elárult valamit az a fontossági sorrend, ahogy válaszoltam a kérdéseire. Meg pont nem nekem kellene pofázni arról, hogy kinek mennyi esze van, mert kettőnk közül határozottan én maradnék alul.
- Első körben ez megteszi – egy rákchipset vettem le a polcról, amit miután kinyitottam, először felé nyújtottam – Tényleg, te szedsz már memóriaserkentőt? Azt hallottam, hogy az egyetemisták sok ilyen szart vesznek magukhoz.
Egyáltalán nem vágytam arra, hogy hasonló pályára menjek. Valószínűleg sportösztöndíjjal kb. bárhova felvennének, de nekem a tanulás inkább volt kínszenvedés, mint szórakozás. Végső soron akár edzősködhetek is majd miután kiöregedek, nincs szükségem egyetemi végzettségre az úszás miatt. Az érettségi bőven elég lesz, már ha egyáltalán gond nélkül végig tudom majd csinálni az egészet.
- Majd rendeljünk valami kaját, ezt pedig rakd be a konyhapénzetekbe – fogalmam sem volt, hogy mennyibe került a chips, egyszerűen leraktam tíz dollárt a pultra, mert úgy gondoltam, hogy abból biztosan kijön majd. Általában, ha itt voltam egy levest vagy valami nasit mindig álltak nekem, de már kezdett elegem lenni abból, hogy vagy ő, vagy az apukája nagylelkű, amikor lényegében ez a megélhetésük forrása. Az más volt, mint amikor anyám írt egy teljes listát arról, hogy mit kellene hazavinnem.

Ruha ¦ 615 ¦  szia te tróger    

Jayden & Caleb

Nagyon szeretném jó sokáig élvezni a fiatalságomat. Lehet, hogy nem vagyunk annyira elengedve anyagilag, vagy hogy édesanyám korán meghalt és hogy a családom még mindig nem feltétlenül tudja hova rakni, hogy orvosira akartam járni... Ettől függetlenül nem gondolom, hogy rossz életem lenne, vagy túl sok problémával szembesültem volna eddigi éveim alatt. Az a helyzet, hogy én magam is tudom, hogy mennyire elkényeztetnek engem a testvéreim és apa - amit egyébként pofátlanul szeretek kihasználni. De szeretek fiatal lenni, és csak azért mert már egyetemista vagyok, vagy mert úgy néz ki, hogy tényleg orvos lesz belőlem, még nem kell, hogy rögtön meg is komolyodjak. Túl hosszú még az életem ahhoz, hogy most ne akarjam még teljesen kiélvezni azt. Azt mondják, hogy ezek a legszebb éveink, én pedig nem akarom ezt elengedni.
Jóval felelőtlenebb vagyok, mint a bátyám - vagy ha már itt tartunk, a nővérem -, de az őszinte igazság az, hogy nem szeretnék túlságosan megkomolyodni. Abban hiszek, hogy minden ember életében van egy pont, amikor kicsit többet mérlegel, amikor kicsit óvatosabban hoz döntéseket. Ez valahol a felnőtté válás környékén következhet be, de amúgy meg nem vagyok szakértő, a családom fele meg valószínűleg felnőttnek sem tart még.
Ha így lenne, azt mondanám nekik, hogy bezzeg a boltot rám merik bízni. Amíg itt voltam, soha nem nyúltak le semmit, és kirabolni sem akartak még, habár utóbbi nem hiszem, hogy az ijesztő külsőm miatt van, vagy mert a rablók attól tartanak, hogy olyan a jobbhorgom, ami nem szimplán kórházba, hanem egyenesen a temetőbe küldi őket. Abban már jóval inkább tudtam volna hinni, hogy bizonyos elsős középiskolás lányok csak azért szeretnek a mi üzletünkbe járni, mert abban reménykednek, hogy éppen én vagyok a kassza mögött, vagy éppenséggel hogy Jay is itt van, akiért még inkább odáig lehetnek a sportkarrierje miatt. Most, hogy ez a gondolat eszembe ötlött, sokkal nagyobb örömmel kezdtem csipkelődni is a sráccal.
- Ja, tudom, inkább a kiscsajokat szeretnéd a suliból. Nem tudtam, hogy a rajongótáborod fontosabb nálam. - Vigyorogva közöltem mindezeket, nagyon is tudva azt, hogy Jay nem az a fajta, aki élvezné, hogy mindenféle lányok lebzselnek a körülötte, mint valamilyen kis pillangók. Nem azt mondom, hogy ne láttam volna még lány társaságában, vagy ne tudnám, hogy nem a világ legártatlanabb fiúja, de mégis azt gondolom, hogy Jay jó srác, aki nem szereti a felesleges felhajtást.
- Nem félsz, hogy kieszlek a vagyonodból? Szerintem mi ugyanannyit fogyasztunk. - A poén az egészben, hogy egyikünkön sem látszik meg. Jay nyilván olyan sokat edz, hogy az lenne a csoda, ha nem vetekedne a testzsírszázaléka Ronaldoéval, én meg megpusztulnék ekkora testtel, ha nem ennék annyit, mint egy négy fős család együtt. Pedig kifejezetten izmosnak sem vagyok mondható. Kikinek meg nekem azt hiszem inkább paraszt erőnk van.
- Mert rád néz az ember és gondolkodni is elfelejt - nevetek fel jókedvűen. - Csoda, hogy nem okoztál még soha tömegbalesetet. - A balesetekkel nem érdemes viccelni, de mégis én lettem volna az első, aki előbb jót röhög a dolgon, csak aztán áll be segítséget nyújtani. Igazából akármi történt Jayvel és velem, ami kicsit is vicces volt, mindig előbb jót szórakoztam rajta és csak aztán próbáltam a komoly oldalára összpontosítani.
- Tudod ki a hülye. -  Nem böktem ugyan vissza, de egy jókedvű pillantást vetettem a srác, amikor lehülyézett. Valójában úgy érzem, hogy az, hogy mennyire vagyok okos, vagy sem akkor fog eldőlni, amikor túlleszek életem első vizsgaidőszakán. Az eddigi zh-k és készülés magolós volt, de nem teljesíthetetlen.
- Csak ennyi? - Kérdőn, felvont szemöldökökkel pillantottam rá. Hajlandó lettem volna bármit nekiadományozni a boltból - természetesen csak azon dolgok közül, amelyek eladóak -, ha épp ahhoz lett volna kedve. Végül mégis a zacskóba nyúltam, hogy kivegyek néhány darabot magamnak.
- Aha, vannak ismerőseim, akik nyomják. - Bólintottam párat, majd újra szóra nyitottam a számat, hogy pontosítsak. - Én nem szedek, de van ismerősöm, aki szerez majd nekem vizsgaidőszakra. - Ez is olyasmi volt, amit nem szívesen mondtam volna el a bátyámnak mondjuk. De Jay nem a bátyám, és nem látom be miért mondaná el Kikinek, szóval rendben voltam.
- Mire vagy éhes? - Én jelen pillanatban vagy három dolgot is tudtam volna mondani, de itt Jay volt a vendég - mondjuk -, ezért neki kellett döntenie. - Nem kellene... Tudod, hogy a vendégünk vagy. - Rosszalló pillantást vetettem felé, ami nem tudom mennyire lehet hatásos, kívülről ugyanis soha nem láttam még magamat közben.
Amikor az ajtó kitárult, már majdnem felpattantam, hogy egy újabb vásárlót köszöntsek, de oda pillantva apát láttam meg. Integetve köszöntöttem őt, aztán kiegyenesedtem ültő helyemben, hogy ne azt lássák az emberek a kirakat másik oldalán, hogy valami tróger itt tölti az idejét. Váltottunk pár szót, amíg pedig apa Jay-t kérdezte a saját és családja hogyléte felől, én a táskámba dobáltam a cuccaimat.
- Mehetünk - jelentettem ki végül Jaynek a nyilvánvalót, amit ő is észlelhetett. Kilépve a boltból nagyot nyújtóztam, aztán zsebre vágtam a kezeimet és Jay felé fordultam. - Amúgy mi a helyzet? Mikor lesz versenyed? - Tudtam róla, hogy az elmúlt időszakban voltak fennakadásai, de feltételeztem, hogy ezeken sikerült túljutni.

Anya és apa próbáltak minden alkalommal arra terelni az én és Joel figyelmét is, hogy az, amilyen körülmények között élünk, leginkább puszta szerencse volt. Ha komolyan belegondoltam ezekbe a dolgokba, akkor rájöttem, hogy több igazságalapja volt, mint elsőre tűnt, amikor anya és apa ezeket rendszeresen a fejemhez vágták. A szüleink baromi fiatalok, ahhoz képest mi Joellel pedig nagyon is idős testvérpár vagyunk. Nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy szimplán csak becsúszott gyerekek vagyunk mi, emiatt mondhatjuk azt, hogy nagyon tiszteletreméltó az, amit megtettek értünk. Apa valószínűleg nem volt mindig ennyire nyugodt, hiszen nagyon sok minden múlt azon, hogy alapvetően ő milyen körülményeket tud nekünk megteremteni. Ismertem a szüleimet, pontosan tudtam, hogy anya kicsit visszahúzódóbb természetű volt, emiatt nem biztos, hogy a férje támogatása nélkül bele mert volna vágni abba, amivel végül foglalkozni kezdett. Tisztában vagyok vele, hogy az a ház, amit mi konkrétan a magunkénak tudhatunk és az életkörülmény, amit élünk a sportolási lehetőségeim, a taníttatásunk, vagy éppenséggel maga a tény, hogy mennyi márkás ruha sorakozik a szekrényeinkben, hogy mindig finom ételek vannak otthon nálunk, az alapvetően nem adatott meg mindenkinek. Ezt a szüleim sokkal többször mondták el, mint amennyiszer elbírta volna a lelkiismeretem, meg alapvetően lett volna kedvem hallgatni. Már lassan Joellel kívülről fújtuk a szövegelésüket arról, hogy kiváltságos helyzetbe születtünk bele és ezt meg kell tanulnunk értékelni.
Az egyetlen dolog, amiért ezért hálás voltam nekik az volt, hogy a meglepően introvertált jellemem ellenére olyan barátaim voltak, akik normálisak. Egy volt közülük Caleb, aki valószínűleg ideges volt, mikor először jött át hozzánk tanulni, és én is így voltam ezzel. Mégis úgy éreztem, hogy minden, amit tehetek érte az, hogy természetesen viselkedek a saját és az általuk, megteremtett otthoni környezetben is. Mivel mind a kettőnkben közös volt az, hogy szerető családból származunk ez nem volt túl nehéz. Ugyanolyan jól esett az ő apukájától elfogadni egy pohár narancslevet és elfogyasztani egy adag zacskós levest az egyik legjobb barátom otthonában, mint megkínálni őt az anyukám által készített ebéddel nálunk.
- Te is tudod, hogy nem érdekelnek a kiscsajok – talán egy prosztó proli állatnak hangzott ez a számból, főleg annak fényében, hogy el is nevettem magam, de igaz volt. Jártam már lányokkal, szoktam velük randizni, és nincs ellenemre az, hogy mondjuk összemelegedjek párral, de alapvetően az életemben nem ez most a legfontosabb. Mindenki tudta, hogy a sportkarrieremre koncentrálok, ami nem jelentette azt, hogy becsajozok hetente, amiért úszó vagyok. Ha a mentális állapotom nem volt megfelelő, akkor a medencében sem tudtam fókuszálni, ezért sokkal inkább a harmóniára törekedtem. Ha a szüleim kérdezték, akkor csak annyit mondtam, hogy felvilágosult, 21. századi férfi vagyok, aki megadja a kezdeményezési lehetőséget a nőknek, mert ezzel magamat is védem. Ha lelépek, akkor nem azért cserkésztem be a lányokat, hogy megdugjam őket. Ellenben gyakorlatilag én vagyok az áldozat, hiszen hagytam magam megerőszakolni.
- Nem félek. Újabban még dolgozom is – ezt elég büszkén jelentettem ki. Egyrészt nem szorultam volna rá, ugyanakkor Cay előtt azzal villogni, hogy mennyi zsebpénzt kapok apámtól hetente, elég tapintatlan dolog lett volna. Nyilvánvalóan nem figyeltem arra kínosan, hogy ez egy zárt beszélgetés legyen, ugyanakkor meghívni egy barátomat valamire olykor, teljesen rendben volt. Összességében mindig a közös fizetés híve voltam, mert tudtam, hogy bonyodalmat okoz egyes helyeken az, ha számolgatjuk a pénzt és egyben kérünk. Amúgy meg régen baj lenne, ha Cayt nem tudnám meghívni pár doboz ramenre.
- Ma egész nap flörtölsz velem – képtelen voltam nem nevetni ezen a tényen – Szeretnél tőlem valamit?
Nem volt félnivalóm, mivel ismertem Caleb preferenciáit, így tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ő a nőket szereti. Mondjuk nem bántam, hogy engem egy kicsit jobban kedvelt náluk, mert ez összességében azt jelentette, hogy valamit nagyon is jól csináltam és nem leszek elhanyagolva azért, mert valakit időközben felszed.
- Pontosan tudom – úgy viszonoztam a jókedvű pillantását a sajátommal, mintha nem arról lett volna szó, hogy alapvetően lehülyéztem őt – Igen, csak ennyi. Vigyáznom kell a vonalaimra.
Nyilván szándékosan fejeztem ki magam úgy, mintha egy hülye picsa lennék, de attól még igaz volt, amit mondtam. Összességében állandóan felkészülésben vagyok, emiatt figyeltem a súlyomra az állaptomra, lemondtam a kávéról és helyette élénkítő tablettákat szedtem, mivel egyeztettem a sportorvosommal és a dietetikusommal is, akik próbáltak valami olyan középutat találni az élsport és az egészséges életmód között, ami nekem és az edzőimnek is megfelel. Azt gondolom nem kell kifejteni, hogy ez gyakorlatilag teljesen lehetetlen vállalkozás.
- És ezeket hogyan kell használni? – részemről a kérdés teljesen komoly volt, de összességében azt gondoltam, hogy szájon át veszik be jobb esetben – Ez nem olyan, mintha doppingolnátok a vizsgák előtt?
Mivel engem az iskola és a tanulás sosem érdekelt túlzottam, teljes lelki nyugalommal vittem ki az üresen hagyott dolgozatokat, majd hagytam el a termet, hogy előrébb hozzam és meghosszabbítsam az ebédszünetemet. Szerintem duplán hasznos volt, mert elég akkor tanulnom, ha jelzik felém, hogy ideje lenne valamit a tudásomból is villantani, de amúgy meg azt csinálok, amit akarok.
- Anyám ragaszkodik hozzá – ugyanolyan erőszakosan lobogtattam előtte a pénzt, ahogy korábban – Akarsz csirkét enni? Vagy megnézhetjük, hogy mit írtak elő nekem erre a hétre.
Nem mindig tartottam be az étkezést annyira szigorúan, mint ahogy kellett. Elég önző dolog lett volna még három embertől elvárni, hogy ugyanazt egyék, amit kitaláltak a „szakemberek”, emiatt úgy voltam vele, hogy most is tudok már igazodni. A súlyom tökéletesen tartotta magát, szóval rendben vagyunk.
Az ajtónyílásra még én is vigyázzba vágtam magam, pedig nem is dolgoztam itt. Amikor megpillantottam Mr. Sohnt, felvettem a korábbi testhelyzetem, és úgy válaszolgattam a kérdéseire és érdeklődtem én is Cay testvérei meg az ő hogyléte felől. Nem volt egy hosszú beszélgetés és mivel még a szüleink is ismerik egymást, minimálisan se feszélyezett a dolog. Nem ez az első találkozásunk annak ellenére, hogy a papa izmaival komolyabban nem ismerkednék meg. És nem nevezném magamban őt még egyszer papának.
- Oké. Viszlát Mr. Sohn – csak gyorsan integettem a férfinek, aztán el is indultam Caleb oldalán kifelé a boltból – Mostanában nem lesz. Az a helyzet, hogy lecsuktak és eltiltottak egy időre, szóval újra edzésbe kellett hoznom magam. Te hogy bírod az agymosást az egyetemen?

Ruha ¦ 995 ¦  szia te tróger    

Jayden & Caleb

Függetlenül attól, hogy a családom mennyire óvott engem és odafigyeltek rám, azt hiszem nem olyan emberré nőttem fel, aki csak és kizárólag a felnőttek és idősebbek társaságában érzi jól magát. Sőt, valljuk be, mindenkinek könnyebb volt, ha én oviban voltam, amíg ők iskolában, apa pedig dolgozott. Így viszonylag hamar megtanultam, hogy míg a bátyám és nővérem gyakran rám szóltak, hogy viselkedjek jól, addig a kortársaim nagyon is benne voltak a rosszaságban, ami idővel egyébként megváltozott, mert ugyanolyan könnyen próbálom rábeszélni a bátyámat arra, hogy igyon velem, mint ahogyan Jaydent próbálom rávenni egy kis lazításra. Nagyon más területen mozgunk - nem mintha az orvosi előkészítő olyan nagyon közel állna a tényleges orvosi szakmához és úgy nyilatkozhatnék róla, mintha tudnám milyen praktizáló orvosnak lenni -, de abból a szempontból mai napig nagyon megértettük egymást, hogy mennyi belefektetett energiát igényel az érdeklődési körünk. Nem csodálkoztam volna, ha Jaynek nem csak a fizikai, hanem a mentális állapota is a versenysport miatt megy tönkre, ezért igyekeztem pont az a húzóerő lenni a társaságában, mint ami nekem volt mindig is a családom. Akármi történt is, tudtam, hogy hozzájuk mehetek. A jó hírekkel, a rosszakkal, a hülye ötleteimmel. Valahogy mindig megoldottuk.
Szerintem egy őszinte barátság is valami ilyesmiről szólt. Nyilván voltak olyan alapelvek, amiket nem követtünk el egymás ellen, például minden barátságban íratlan szabálynak kell lennie, hogy egymás exét tabunak tekintsük, vagy hogy nem lopjuk el egymás elől a lehetőségeket, ha arra kerül sor. De ettől függetlenül ha valami olyasmit követtünk el, amiről a családjainknak nem biztos, hogy olyan gyorsan szaladtunk volna beszámolni, Jayvel könnyebben el tudtuk mondani egymásnak.
- Az lehet, de nagyjából mind ekkorák voltak eddig. - Kézzel nagyjából belőttem azt a magasságot, ami megfelelhetett Jay bármelyik korábbi barátnőjének, akár bevallotta, hogy kavartak, akár azt állította, hogy nem voltuk köztük semmi komoly. - Nekem bevallhatod, ha tetszik valaki, nem adom tovább senkinek. - Egyébként sem lett volna belőle semmi hasznom, ha lebuktattam volna bárki előtt. Egyrészt a szülei nem lettek volna meglepődve, hogy Jaynek van szerelmi élete, másrészt nem utaztam ilyen információk kereskedelmében.
- Tényleg? Miért dolgozol, amikor így is alig van szabadidőd? - Őszintén kíváncsi voltam a válaszára, részben mert tisztában voltam vele, hogy Jay egyébként nem szorulna rá, még ha a szülők szeretnek is azzal védekezni, hogy a munka nemesít és hogy a mi korunkban ők mennyit segítettek a saját szüleiknek, vagy mennyivel talpraesettebbek voltak, amiért ők már vállaltak valamilyen munkát. - És amúgy hol találtál munkát? - Nem mintha váltani terveztem volna. A fizetség nyilván nem olyan volt apa boltjában, mintha valaki teljesen idegennek dolgoztam volna, de ebből a szempontból jobban is esett a saját apámnak segíteni, amikor tudtam, hogy szüksége van rá. Rengeteget spóroltunk azzal, hogy mi segítettünk be nála és nem kellett több alkalmazottat felvennie és megoldottuk a boltot családilag.
- Igen, minden idődet és figyelmedet szeretném csak - jegyeztem meg nevetve, miközben a vállamat vonogattam. Azért nem tartottam kellemetlennek az ilyesmit, mert a saját testvéreim is állandóan azzal jöttek, hogy milyen aranyos vagyok - amit egyébként újabban már nem preferálok, mert kinőttem a cuki korszakomból, esküszöm -, vagy azzal, hogy olyan szépen megnőttem. Jayvel kapcsolatban pedig pont ugyanezek a dolgok voltak igazak, szóval könnyű volt mondani.
Nevetve vettem tudomásul a szavait, amelyekre még finoman a fejemet is megráztam. Néha őszintén lenyűgözött, hogy mi minden hagyja el a szánkat, ha együtt töltjük az időnket és arra gondoltam, hogy valamilyen közös agysejten osztozhatunk ilyenkor.
- Annyit edzel, hogy három versenysportoló is kitelne belőled. Egyél rendesen, vagy én fogok kapni apától, amiért nem láttalak rendesen vendégül. - Akkor is, ha nem a lakásunkban voltunk, lényegében a bolt is a miénknek számított, ezért ugyanolyan vendégszeretettel kellett benne fogadnunk a barátainkat, mintha csak haza érkeztek volna. Ez is egy íratlan szabály volt, amit kifejezetten kedveltem.
- Hát leginkább, mint a vitaminokat. Semmi extrának nem tűnnek, igazából csomó hasznos dolog van bennük, csak nem szabad túladagolni. - Mint semmilyen más gyógyszert sem. Ezen a ponton pedig őszintén feltenném a kérdést, hogy vajon mi a jobb, ha valaki energiaitalon él vizsgák alatt, vagy ha kicsivel több gingko bilobát szed, mint egész életében valaha. - Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam. Mármint ez nem olyan, mintha valaki speedezne, vagy lenne valami titkos szere arra, hogy mindent megjegyezzen. Attól ugyanúgy meg kell tanulnia az anyagot is. Ilyen alapon az is doppingol, aki vitaminokat szed azokkal szemben, aki nem... Nem? - Nem volt semmiféle kioktatás a hangomban, inkább csak hangosan fejtegettem a dolgot és tényleg, őszintén kíváncsi voltam a barátom véleményére. A sportban végülis teljesen más szabályok érvényesek és amennyire tudom egészen másképp is kezelik az ilyen eseteket. Nem hiszem, hogy valaha kicsaptak volna valakit bármelyik egyetemről, csak mert memóriaserkentőt vett be.
- Megmondhatnád neki, hogy ne legyen ennyire kedves. - Ez a felvetés pedig valószínűleg meg is bántotta volna a nőt, akit a világ egyik legkorrektebb anyukájának tartottam. Ugyanolyan szép volt, mint amilyen kedves, így nem is csodálom, hogy a fiai mindketten ennyire jófejre sikerültek, Jayvel az élen. Az ikertestvérével soha nem lógtunk együtt annyit, hogy kiderüljön mennyire vagyunk kompatibilisek barátokként.
- Lehet az is, amit te ehetsz. Nem akarom, hogy az edződ szidja az anyukámat. - Főleg mert nem lett volna fair valaki olyanról csúnyákat mondania, aki már nincs is életben. - Tényleg rád bízom. - Nem tartottam volna vissza erőszakkal, ha valamit bűnözni szeretne, ezért nem is álltam neki elő konkrétabb javaslattal.
Apa megjelenése pontosan olyan érzést keltett bennem, mint amikor gyerekkorunkban kapott rajta minket valamin, de egyben örültem is neki, mert nem kellett tovább a boltban dekkolnunk. Szerettem itt lenni, mert gyerekkorom óta rengeteg időt töltöttem itt - még mindig megvoltak a kirakat egyik ablakkeretén azok a firkák, amiket alsós koromban tanulás helyett rajzoltam oda, de mégsem apa és a vásárlók előtt beszélgettem volna tovább Jayvel a férfias dolgainkról.
- Miii? Lecsuktak? - Olyan hangerővel kérdeztem ezt tőle, hogy talán néhány másik járókelőt is megleptem vele, ami emlékeztetett rá, hogy egyrészt nem az utcán, másrészt nem a boltunk előtt kellene erről kiabálnom, ezért bár eredetileg megtorpantamm, hogy felfogjam amit Jay mondott, de most egyszerűen igyekeztem őt tovább noszogatni az úton. - Hogy érted azt, hogy lecsuktak, és eltiltottak a versenyektől? - Tágra nyílt szemekkel pislogtam rá. Lehet, hogy nem állt tőlünk távol, hogy néha őrültségeket csináljunk, de olyan még soha nem volt, hogy a rendőrséget is be kelljen vonni.
- Az egyetem annyira nem vészes igazából. De most még csak az előadások, meg zárthelyi dolgozatok vannak. Kicsit szívás, hogy mi háromszor annyit tanulunk, mint más szakokon, de tudtam, hogy ezzel fog járni. - Butaság lett volna nyavalyogni, amikor én választottam magamnak, hogy orvos akarok lenni és igazából égett volna az arcomról a bőr, ha feladtam volna, csak mert voltak nehéz pillanatok, már kezdettől fogva. Egyértelmű volt a lemaradásom más, gazdagabb tanulókkal szemben, de ezt próbáltam azzal behozni, hogy önkéntes munkát végeztem a kórházban. - Besegítek a kórházban önkéntesként, mert értékelik a tapasztalatszerzést és így több rálátásom lesz dolgokra, mint másoknak. - Akik nem vállalnak ilyen feladatot. Azt hiszem ez megfelelő kompromisszum volt. Ha jó akarok lenni, bele kell tennem az energiát. Kár, hogy emellett még a pénz sem ártott hozzá, mert azt kicsit nehezebb volt összehozni, még ha nem is csak rajtam múlt.