Még alig egy bő féléve vagyok New Yorkban, de már a második „felvigyázóm” útját adom ki. Na, jó, ez nem pont így van, de a lényegen nem változtat, hogy már ketten is akartak vigyázni rám, de csak néhány hónapig maradtak mellettem. Mentségemre legyen, hogy Ryan J. Craig-et nem én üldöztem el, hanem visszahívták a seregbe, habár a PTSD-je még nem múlt el, viszont ettől függetlenül egy szuper katona, és külföldre hívták, egyelőre kiképzőnek. Utána meg hátha rendesen is visszaveszik, hiszen ő is ezt akarja. Ryder, és így a beosztottja, Marcus is, viszont már egy nagyon másik történet. Mind a kettő nagyon profi volt, nem véletlen, hogy Ryder a feje egy „testőr” cégnek, Marcus pedig az egyik legjobb embere a főnökének. A munkájukat valóban profin végezték, és nem volt ember, aki a tudtukon kívül a közelembe jöhetett volna, de részemről mégis hiányzott valami, ami miatt nem éreztem azt, amit kellett volna. Jó emberismerőnek tartom magam, hiszen az árvaházban, a mostohacsaládomnál, és főleg az utcán ez elengedhetetlen volt az életben maradásomhoz. Tényleg jó emberek voltak, tényleg jól végezték a dolgukat, de mindig úgy éreztem, hogy Rydernek van valami titka. Persze mindenki titkolózik, de ez jóval több volt, mint egy „családi gondjaim vannak, mert az asszony…” vagy bármi ehhez hasonló. Én valami súlyosabb titkot éreztem, és ezért nem is tudtam azt a bizalmat megadni nekik, amit kellett volna. Az meg persze már csak az én fejemben van benne, hogy „ha minden lépésemről tudnak, akkor cserébe én is sokat akarok tudni”, mert tudom, hogy ez nem feltétlen van így. Ryan, akitől a legkevésbé vártam, vagy gondoltam, hogy valaha megosztja velem a múltja legsötétebb titkát, mégis önszántából megtette. Bár, ott is a körülmények hozták így, de akkor is beavatott, amit én soha nem fogok továbbadni senkinek, és amiért én soha nem ítéltem volna el. A vele történtek miatt dühkezelési gondjai voltak, és hiába akard ki nála a rugó úgy, hogy közben mellettem volt, akkor sem voltam képes tőle félni, és a lehető legnyugodtabb voltam mellette, mert vakon megbíztam benne. Ezt a vak bizalmat viszont sem Ryder, sem Marcus mellett nem éreztem, csak tudtam, hogy bízhatok bennük. Ezért is volt jó, hogy végre haza jutottam Tíohoz D.C-be, mert legalább ezt is meg tudtam személyesen beszélni vele. Ryant és Ryder is Tío küldte mellém, mert tudta, hogy kiváló munkát végeznek, amivel egyet is értek, csak az egyiknél a körülmények, a másiknál én voltam a gond okozója. Azt nem állítom, hogy Tío repesett a boldogságtól, de megértette, és látta is rajtam, hogy nem olyan vagyok, mint általában, ha vigyáznak rám. Ezért megígérte, hogy keres majd valakit, de addig is legyek óvatos.
Persze e mellett elmondtam neki végre, hogy véletlen megtaláltam a féltestvéremet, és így a biológiai apámat is, aki viszont nem akar tudni a létezésemről sem. Ezzel talán még nehezebb volt elé állnom, mert régen ő is felajánlotta, hogy segít megkeresni, ha akarom, de sosem mondtam rá igent, és féltem, hogy úgy érzi majd, hogy a háta mögött kutattam, és ezt a vallomást majd két hónapig húztam. Viszont a félelmeimmel ellentétben, ilyenről szó sem volt a részéről, csak színtiszta szánalmat érzett a férfi iránt, hogy nem akar megismerni.
Minden összevetve, jó volt egy hosszú hétvégét végre otthon tölteni, és együtt tölteni egy kis időt azokkal, akiket a családomnak tartok, még akkor is, ha a vér nem köt össze minket. Hiányoztak, már nagyon hiányoztak, de eddig nem tudtuk összehozni a találkozót, mert vagy én dolgoztam hétvégén, vagy ők, és náluk ez sokszor azt is jelenti, hogy nincsenek a városban.
Mivel Ryader kiesésével újra mindent magamnak kellett megszervezni, kellett egy kis idő mire találtam egy lőteret. Az edzőtermekkel eddig sem volt gond, mert az van bőven a városban, és az önvédelmet is meg tudom oldani akár Rae-nél, a lakótársamnál is. De azért lőtér nincs minden bokorban még itt az USA-ban sem, főleg olyan, ahol pisztolyt is adnak. Ryan mellett sem volt ez gond, mert ő lazán bevitt a katonaira, de már sem megoldás. Végül egy olyan helyet találtam Tío javaslatára, ahova sok rendőr is jár gyakorolni, így ez mégis egy biztonságosabb hely, mint a többi. Ide bűnözők csak nem járnak, ha tudják, hogy zsaruk is itt lövöldöznek. A protokoll viszont rám is vonatkozik FBI-os háttér ide vagy oda. Most jövök először személyesen, de a kezdeti oktatás viszont kicsit számomra túl alapnak bizonyul, mert elkezdik megmutatni, hogy egy pisztolynak milyen részei vannak, azokat hogy hívják, és egyéb olyan bevezetések, amiket azoknak kell megmutatni, akiknél még sosem volt pisztoly. Figyelek, mert nem akarom, hogy e miatt tegyenek ki, de szerencsére az első lövésem után, ami a tábla pontos közepét találja el, nem volt több oktatás, csak a helyi sajátosságokat mutatták meg. Utána már magamra hagytak. Vagy mégsem?

4:00. A szokásos idő, amikor kelek. Nem visel meg, a nap ezen részét egy kihagyhatan ponttal kezdem. Ügynökként fontos, hogy ne csak mentálisan legyek képnél, ez pedig fizikailag sem elengedhetetlen. Nem megeröltető, a katonaságnál már megszoktam. A reggelt eltöltöm súlyozással, s végére megborsozom néhány fekvővel. Lenne még több gyakorlatra is kapacitásom, de Annabeth sajnos nem fog megvárni ezzel. A hútőből előkészített nyúlcombokat húzok elő, s Annabeth tálkájába helyezem az öt kis lábat. Fontos a kutyám egészsége, így szigorúan csak Barf módon etetem. Anna egyébként sem tudja a tápot megenni, egyszerűen nem szereti. Teljesen megértem, nincs is a tiszta húsnál egészségesebb és finomabb.
- Jó étvágyat, kislány. - Leteszem elé a tálat, mire a virgonc németjuhász megindul lakmározni jókedvű farokcsóválást követően. Megsimogatom fejét, én pedig az étkezőasztal táljából elveszek magamnak egy almát és ennyivel le is tudom a reggeli bevitelemet. Nincs étvágyam. Molly óta Anna vigyáz rám, bár számomra ő nem csak egy házőrző, hanem a családom. Szeretném, ha minél tovább egészségben legyen mellettem. Őt már nem hagyom el, mint Molly-t. Sajnos nem volt más választásom... végre azonban már vége Iraknak, már többé nem hívhatnak be. Na meg persze a botrány végett sem, ami alól akkor a bíróság felmentett. A katonaság már sohasem fog nekem megbocsátani. Ahogy én sem nekik.
Az autóval beparkolok a rendőrség elé; nagy levegőt veszek, s az órámra pillantok. 7:00. Időben beérkeztem. A mai teendőm rendhagyó, ugyanis egy régebbi barátom megbízott egy kisebb fajta feladattal, miszerint egy számára nagyon kedves ismerősére kellene vigyáznom. Vigyázni... teljesen idézőjeles értelemben. Flor állítólag képzett, magát teljesen ellátó, felnőtt, fiatal nő. Viszont az sem utolsó, ha van egy ember bárki életében, aki mindig ott van és meghallgatja. Lehet nekem se ártott volna egy ilyen ember, viszont sohasem éreztem igazán úgy bárki hiányát. Lehet, hogy egy kapcsolatban kibaszott toxikus lennék, nem bírnék engedni a saját megszokott kis életemből. Nem tudom. (...)
Az utolsó tíz percen veszek részt a tanulók gyakorlatán, ámde nem az unalom vezérelt ide, hanem pontos információm szerint Flor itt lesz ezen a gyakorlaton, s lám, meg is találtam. Annyi biztos, hogy szándékosan rontja el egy-egy gyakorlatát. Értetlenül figyelem, ugyanis túl sok információm nincs vele kapcsolatban. Az se biztos, hogy bírni fog, mindenesetre igyekezni fogok a legszebb felemet mutatni. Katona voltam a harcmezőn éveken keresztül, most pedig egy rendőr... létezik egyáltalán olyan felem, ami szép? Jó kérdés, ez engem is elgondolkoztat.
- Szép lövés. - Jegyzem meg a háta mögött, nyugodtan a falnak támaszkodva összefont karokkal. Tényleg szeretnék arra választ kapni, hogy miért vett részt egy ilyen képzésen, hogyha szemlátomást ez számára mind gyerekjáték.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Az én nevem Lucien Cortez, FBI. - A biztonság kedvéért az igazolványomat előhúzom a dzsekimből. - Nem az a rendőr vagyok, aki most lehord, hogy mit keresel itt, hogy ha tudod a dörgést. Láttam, hogy megy. Ügyes vagy. - Ellököm magamat a faltól, kicsit közelebb lépek hozzá. - Tió küldött engem, hogy ügyeljek rád. Igazából ez nem rossz dolog, ha van valakinek egy ilyen ember az életében. Igyekszem megkedveltetni majd magamat, bár azt tudnod kell rólam, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmikhez. Azt hiszem, most eljött ennek is az ideje. - Megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Majd úgy is megtudja, hogy miért lesz ez számomra szokatlan, ezért engem nem hibáztathat.

Harry Larson, vagy, ahogy én hívom, Tío tegnap küldött egy képet az új „felvigyázómról”, hogy még véletlen se legyen fennakadás, mert Ryan esetében ez elmaradt, sőt, az infó is, hogy egyáltalán lesz mellettem valaki, így eléggé kellemetlen megismerkedést tudhattunk magunk mögött. Így megjegyezve a nevet és az arcot, egészen nyugodtan vágtam bele a napba, mert nem kellett attól tartani, hogy leharapom Lucien fejét, mert nem ismerem fel. Az persze kimaradt, hogy mikor és hol találkozunk, de e miatt nem fájt most a fejem, mert túl sok elintézni valóm van, és nem volt időm ezen aggódni eddig. Ma nem megyek dolgozni, mert szabit vettem ki erre az egy napra, mert délután van egy-két hivatalos ügy, amit el kell intéznem, és időpontom van, viszont nálunk nem lehet néhány órát kivenni szabinak. De így legalább reggel el tudok menni a lőtérre. Heti rendszerességgel próbálok járni, hogy még véletlenül se essek ki a formából, de mostanában ez kimaradt a helyszín hiánya miatt. Persze D.C-ben ezt pótoltam, de az sem most volt, legalább is számomra.
Ezen a lőtéren viszont nem ismernek, és itt protokoll, hogy az ismeretlen arcokat felmérik egy kezdő kurzussal, főleg, ha nem kezeskedik értük egy ottani tag. Ezzel én viszont nem rendelkezek, így megmutatják mi az a szán, hogy kell tárazni, hogyan kell helyesen tartani a fegyvert, és a többi, és a többi. Az első lövéseknél pedig kezd derengeni, hogy ez egy nagyon hasznos szokás, mert volt, aki majdnem saját magát lőtte lábon. A fegyver nem játék, és valóban készség szinten kell elsajátítani a biztonságos használatát. Valahogy én is így kezdtem, sőt, Tío állítása szerint, „még életében nem látott még olyat, akinek ennyire rosszul állt volna a kezében a pisztoly, mint nekem”, de azóta már több, mint tíz év telt el. Filmeken, és másnál nem olyan, mintha nálad van egy töltött fegyver. Az valahogy erőt sugároz, vagy nem is tudom, hogy hogy fogalmazzam meg, de hatással volt rám, hogy egy olyan tárgy van nálam, amivel ölni lehet. És ezt meg kell szokni. De egy idő után megszokja az ember, és volt idő, amikor annyira féltem még Tío mellett is, hogy fegyverrel a párnám alatt tudtam csak elaludni, de ennek az alapfeltétele az volt, hogy „vakon” összerakjak egy pisztolyt a töltött tárral bezárólag, és ezt visszafelé is. De, ha ez a kezdő kurzus a feltétele, hogy használhassam a későbbiekben a pályát, akkor nem fogok kukacoskodni. Reményeim szerint úgy is leveszik majd rólam a kezüket a későbbiekben, legalább is annyira, amennyire egy lőtéren a balesetek elkerülése mellett ez lehetséges.
A gyakorlat vége, hogy kapunk vagy két tárnyi töltényt, és azt lehetőség szerint az előttünk lévő céltábla közepébe eresszük bele, de nem kell kapkodni, inkább lassan és pontosan, mint kapkodva, de össze-vissza. Nem sietek, nincs kedvem. Most inkább arra akarok koncentrálni, hogy minél inkább a közepét találjam el, ami azért nem olyan egyszerű, mint, mondjuk, ahogy a filmeken látszik. A táblámon elvileg még csak egy lövésnek kellene szerepelnie, de ott kettő van, mert a mellettem lévő állásban álló nagyon mellé lőtt, konkréttan az enyém szélét találta el. Ezen még az oktató is meglepődött, így inkább átment hozzá, mielőtt baleset lesz.
Én a következő lövés előtt viszont meg akarok nézni valamit a nálam lévő fegyveren, mert ez számomra nem igazán kényelmes, így legközelebb másikat szeretnék. Nekem ez erős, vagy legalább is, nem ehhez vagyok szokva, és majd szándékomban áll elhozni New Yorkba az enyémet, így nem akarok nagyon megszokni másikat. Ekkor hallok meg egy dicséretet a hátam mögül, amire automatikusan lefelé tartva pisztolycsövet, hátra fordulok. - Köszönöm! - mondom a férfinek, aki a falnál áll. - Ne aggódj, nem ijedtem meg - mondom mosolyogva. Ismerős az arca, és a bemutatkozáskor egyből meg is erősíti a feltételezésemet: Ő lesz a „felvigyázóm”. Még mindig képtelen vagyok azt használni, hogy „testőr”. Ez utóbbi annyira baljós hangzású. - Flor Sánchez Moreno, de hívj Flornak. Nagyon örvendek! Tío mondta, hogy találkozunk, csak azt nem, hogy most. De ezek szerint azt nem említette, hogy ez a felállás nekem nem szokatlan - jegyzem meg kedvesen. - Én is igyekezni fogok, hogy minél jobban kijöjjünk egymással - ígérem meg. Én rá fogom bízni az életemet, és tőlem az a minimum, hogy alkalmazkodok, és nem akadályozom a munkáját. Nem kell állandó felügyelet, mint ahogy Ryderék tették, mert az megfojt. De kell, hogy valaki, most Lucien, ott legyen a háttérben, és Tíoval együttműködve figyelje a mostohabátyám esetleges ténykedését a börtönben, hátha kommunikálni akar valamelyik kinti haverjával/lekötelezettjével. Ez sajnos még a legjobb biztonsági rendszerek ellenére is megtörténhet, és ki is fogják engedni előbb-utóbb, így kell valaki, aki figyel arra, hogy túléljem azt a találkozást. Én el fogom mondani Luciennek, hogy kik azok, akik szerves részei az életemnek, hogy kikkel találkozok rendszeresen, és hova járok, ahol kifigyelhetnek, de lenyomozni nem tudom őket. A felszerelést, a technikát, a honoráriumot, és minden egyebet pedig az FBI fizeti, mert nélkülem nem áll meg a vád a mostohacsaládom ellen. Lényegében nekem a tanúvédelemben lenne a helyem, de azt sem én, sem Tío nem tartjuk biztonságosnak, így marad ez a fajta alternatív megoldás.
- Egyesek szerint mindent el kell kezdeni egyszer - vigyorodok el. - Mennyi időd van most? - kérdezem kedvesen, hogy most van-e ideje megbeszélni a részleteket, vagy most csak a bemutatkozást ejtettük meg, és megbeszélünk egy másik időpontot. Az, hogy én ma szabadnapos vagyok, nem azt jelenti, hogy mindenki ráér.

Harry nagyon jó ember, ezért sem mondhattam nemet a kérésére. Ha én kértem volna tőle bármit, ugyanígy cselekedett volna, ahogy én. Megvallom, hogy a törődés és az odafigyelés nem az én műfajom; katonaként éltem le a fél életemet, nem szoktattam magamat hozzá, hogy bárkivel is gyengéd legyek. Ennek annyi az oka, hogy egy idő után én is vágytam volna rá viszont. Azonban a többéves távollétnek ezt nem engedhettem meg, muszáj volt hozzászoknom, hogy egyedül kell lennem. Egyébként el is voltam így, és most viszont ezen változtatnom kell. Nem tudom, hogy Harry mennyi mindent mesélt rólam neki. Annyi biztos, hogy egyébként rossz ember biztosan nem vagyok. Nem iszok, a dohányzás végképp távol áll tőlem, semmilyen szer alatt nem vagyok, ami végett a viselkedésem agresszív lehetne. És nem utolsó pont, amire büszke vagyok, hogy hiába tartom magamat távol nőktől, egytől egyig mélyen tisztelem őket. Erősek, okosak, bátrak és mondhatom talán, hogy nagyon sok férfit lekörözhetnek minden téren. Nyilván vannak kivételek, de akiket eddig ismerhettem, mindegyik elnyerte a tiszteletemet. Harry szerint Flor sem különb, okos és bátor nő, nem fél. Viszont időt kell adnia nekem, hogy hozzászokjak a helyzethez. Harry nem véletlen bízta rám, ez az egy, ami talán engem is nyugtat, hogy nem vagyok teljesen alkalmatlan.  (...) Jó, néha vannak sötét pillanataim, de erről senki sem tud és nem is akarom, hogy tudjanak. Szerencsére az csak rám van hatással, nem másokra. Nem ártanék soha senkinek, magamon kívül.
- Valójában Harry nem mesélt el sok mindent, azt mondta, hogy ezt a lehetőséget meghagyja nekünk. Valószínűleg rólam sem sok mindent árult el, de azt tudnod kell, hogy Harry-t nagyon tisztelem, így teljesíteni fogom a kérését. - megengedek magamnak egy halvány mosolyt; tíz kilométerről is látható talán, hogy mennyire izgulok. Nem szeretnék semmi sértőt, vagy épp olyant mondani, ami neki nem tetszik. Talán hiba, hogy nincs lányom, most bizonyára nem lenne ennyire idegen az, hogy hogyan bánjak egy ilyen fiatal nővel. Harminckilenc vagyok, valószínűleg már gyerekem sem lesz, de talán a kölyök jobban is jár, ha nem egy ilyen érzéketlen fasz apja lesz.
- Harry annyit említett, hogy nem volt könnyű utad idáig, ennél jobban nem igazán foltozta ki a hiányosságot a történetből. Azt mondta, hogy ezt meghagyja neked, elvégre te döntesz arról, hogy én miről tudhatok. Ugyanakkor azt tudnod kell, hogy idővel majd rájössz, hogy bennem megbízhatsz. - Figyelem a nő arcának a vonásait, ebből próbálva olvasni éppen mit is vált ki belőle az, amit mondok. - Természetesen nem vagyok attól tökéletes, hogy nyomozó vagyok egy rendőrségnél, elvégre senki sem teljesen patent. - Befejezem, teljesen felesleges ragoznom, hogy ki vagyok. Majd megismer, aztán maga eldöntheti. - A mai napomat neked szánom, ameddig csak szeretnéd, szóval teljesen rá érek. - Szerencsére vagyok olyan pozícióban, hogy én dönthetek a szabadidőmről és nem pedig más. Esetleg én dönthetek arról, hogy másnak mennyi szabadideje van. A kollégák 0-24 elérnek a telefonon, ha éppen szükség van rám.
- Ha van ötleted mára, kíváncsian hallgatlak. - Szeretném, ha időt szánna rám, ugyanis Harry tényleg rám bízta őt. Kell idő arra, hogy teljesen megismerjem és tudjam minden lépését vagy épp gondolatát. Ha cserben hagyom és baja esik. azt nem fogom zsebre tenni.

Lucien jó embernek tűnik, és bár elismerte, hogy még nem vigyázott senkire sem eddig, valamiért úgy érzem, hogy ez nem lesz gond. Nem akarom ilyen esetekben nagyon átvenni az irányítást, mert annak ellenére, hogy nagyon tudom, hogy mit kockáztatok, a vérem és a vágyaim sokszor felülkerekednek az észérveken. Sokkal jobb az, ha egy független személy, aki nem olyan közelről nézi a dolgokat, mint én, felülbírálja az elképzeléseimet. Persze az ésszerű kereteken belül, mert tény, bírom a bezártságot, és sokszor magam vállalom, hogy eltűnök az idegen szemek elől, de hosszú távon ez nagyon nincs jótékony hatással rám. Kell egy kis szabadság, amikor egy kicsit élhetek is, és találkozhatok másokkal. Ryder mellett ez nem igazán sikerült, mert mindig mindenhova vittek, szinte mindenhol ott voltak, de, ha ez mégis elmaradt, akkor óránként kellett telefonálnom, hogy jól vagyok. Ezek pedig egy olyan stressz faktort jelentettek, hogy az alapvetően szétcincált idegeim még jobban megsínylették. Ryan, aki előtte volt, már másabb volt, ő adott egy kis teret, mert ő megelégedett azzal, hogy mindig megmondtam neki, hogy mikor hova megyek, kivel találkozok, és, hogy körülbelül mikorra tervezek hazaérni, és csak induláskor és érkezéskor, vagy az esetleges késésekről kellett tájékoztatnom. Persze e mellett ott volt a telefonomban a nyomkövető, amit az ő szavaival élve „még pisilni is magammal kell vinnem”, és, amit Tíoék helyett, ő nézett, valamint őt hívtam, ha nagy baj volt. Ezzel viszont meg volt a biztonságom és a szabadságom is. Tudtam, hogy Tíoékhoz hasonlóan, rá is bármikor számíthatok, és „csak” addig kell kitartanom nagyon nagy baj esetén, amíg megérkezik.
Lucienen látszik, hogy ideges, de ez valószínűleg az új helyzet miatt van, amibe csöppent. Az, hogy Tío nem sokat mesélt rólam, az nem lep meg, mert vannak dolgok, amikről a mai napig nem meséltem el még neki sem, bár tudom, hogy tudja, vagy, ha százszázalékosan nem is, de nagyon erősen feltételezi. Lucien szavaira így egy kis idegességgel csak bólintok pár apróbbat, és megpróbálom összeszedni a gondolatokat a fejemben, és minél kevesebb érzelmet belevinni, mintha nem is velem történt volna a múltam.
- Valóban nem sokat mondott nekem sem rólad - vallom be én is. - Bár azt említette, hogy jóban vagytok, és már ismeritek egymást egy ideje. Az pedig, hogy Téged kért meg erre, számomra azt jelenti, hogy megbízik benned. Ez pedig nekem kezdetnek elég - mosolyodom el. Sokan furának tartják, hogy én megbízom azokban, akikben Tío, de nekem ez természetes. - Senki sem tökéletes, én sem. Ezért is kell mellém valaki - vigyorodok el. Nekem az lesz a fontos, hogy számíthassak rá, ha kell, és mint minden férfi esetében, hogy ne legyen részegen agresszív, mert attól pánikba esek. Még az sem feltétlen gond, ha agresszív, ha azt az ellen használja, aki megérdemli, de „ártatlanok” ellen ezt sosem veti be.
- Ha nem gond lövök még párat, hogy nehogy azt higgyék, hogy az előző véletlen volt, és továbbra is a kezdőkhöz kelljen járnom - mondom szélesen elmosolyodva. - Mivel itt eddig senki sem ismert, ez kötelező az újaknak, hogy az oktatók, irányítók, tudják, kire mennyi figyelmet kell fordítani - avatom be a helyzetembe. - Utána egészen délután egyig ráérek, de utána be kell mennem megújítani a jogsimat, mert hamarosan lejár, de más dolgom elvileg nincs - osztom meg vele a mai napi terveimet. Ha pedig beleegyezik, akkor visszaveszem a fülvédőt, lövök még vagy hármat, majd a táblát egy gomb segítségével behúzom a lőállásomhoz, hogy az oktatónak megmutatva utamra engedhessen azzal a tudattal, hogy legközelebb már nem kell mellém felügyelet.
- Itt vagyok - jelentem be a nyilvánvalót, miután letudtam a „vizsgát”, amin maximális pontszámmal átmentem. - Nem akarom a legelején kezdeni, csak a legfontosabbakat, és, ha kérdésed van, akkor arra próbálok válaszolni. Az árvaházból egy külső szemlélő szerint nagyon jómódú, rendes család vett ki, akiknek volt egy nagyjából velem egykorú fiúk. A gyámügy elől pedig szépen eltitkolásra került, hogy a vagyonukat miből is szerezték, mert a legváltozatosabb nemzetközi csempészüzletben voltak irányítók. Ezért bár nagyon sok hatóság nyomozott utánuk, sosem találtak bizonyítékot ellenük, és gyakran nem is ők voltak a gyanúsítottak. A szervezettségük valahol az olasz maffiáéhoz volt hasonlítható, a kegyetlenségük pedig talán a dél-amerikai karterekéhez hajazott. Egy Miamiba tett családi utazás során sikerült meglépnem tőlük miután melletük megéltem a poklot - ezt kérdés nélkül nem igazán áll szándékomban boncolgatni, mert még mindig hatással van rám már csak az emlegetése is. - Washington DC-ben csíptek nyakon a rendőrök, mert nagyon kerestek, mint szökött tinit. Amikor viszont nyilvántartásba kerültem, akkor megjelent több nyomozóhivatal is, mint például a drogellenesek és az FBI. Végül az FBI-nál, Tíonak sikerült elérni, hogy meg is szólaljak, és a védelméért cserébe, beavassam, amit tudok. - Akkor Tío szemében láttam valamit, ami meggyőzött arról, hogy valóban tudja min mentem keresztül, és mindent meg fog tenni, hogy jó helyen, biztonságban legyek. - Végül letartóztatták a mostohacsaládomat, de a mostohabátyám csak tíz évet kapott, és megígérte, hogy szabadulása után megkeres. A tíz év elvileg most telik le, bár bent sikeresen belekeveredett egy elég durva verekedésbe, így kicsit még rátettek a büntetésére, de csak néhány hónapot. Ráadásul nagyon valószínű, hogy nem is mindenkit fogtak el a bandájukból, így vannak még kint hívei, emberei. - Ettől jobban nem akarok belemenni, mert ebből már valószínűleg a kellő hátteret megkapta, hiszen ő is rendfenntartó, így összerakhatta a képet, legalább nagyvonalakban. - Amit az eddigi ittlétem alatt rám vigyázók elintéztek, az, hogy a lakásom egy erődítmény, mert golyóálló ajtók és ablakok kerültek beszerelésre, egy nagyon modern riasztó mellett pedig az épület bejáratához és a lakáséhoz is rejtett biztonsági kamera került felszerelésre, aminek a képét egy nálam lévő laptopról, és egy külső gépről is figyelhetik. Ez utóbbi tudtommal még Tío egyik beosztottjánál van, bár szerintem ezt hamarosan átküldik Neked. Valamint a telefonomban van egy FBI-os nyomkövető, amihez csak ketten férnek hozzá. Tíoék, és majd Te - mondom mosolyogva, bár már nem annyira vidáman, mint eddig. - Ja, egyébként van egy lakótársam Queensben, Rae, aki mentős - említem meg gyorsan, mielőtt el nem felejtem. Számomra Rae természetes, mert nagyon jóban is vagyunk, de éppen ezért, néha nem említem. - Illetve azt hiszem jobb, ha tudsz még rólam valamit, amit bár nem szeretek bevallani, de Neked azt hiszem, tudnod kell - és itt egy kis szünetet tartok. - Bár általában tudom kezelni, de szoktak pánikrohamaim lenni - vallom be félve a reakciójától. E miatt már korábban meggyúlt a baja Ryannek és Rydernek is, így jobb, ha Lucien is tud róla.
- És nekem mit kell tudnom rólad? - terelem gyorsan a figyelmet az utóbbi vallomásomról ösztönösen. - Ha jól értettem, akkor az FBI-nál vagy nyomozó - indítom meg a felé terelődő beszélgetést.