- Buongiorno! -ahogy végigszökellt a lépcsősoron, nem finomkodva a hangerőt illetően, ami révén léptei alatt döngött a faszerkezet, az ajtófélfa mögött a köntösében tüsténkedő Viola nénikéjét látta, ki amolyan olaszos hévvel és lendülettel pakolászta a konyhaedényeket, odatette főni a kávét, és nem mellesleg hatalmas karlendítésekkel kokettált az asztal távolabbi részén ülő Valeriaval. Luciano a témára, mint olyanra nem figyelt, mikor közéjük vetődött a parfümpárával kísérve, egyedül olyan címszavakat hallott, mint arckrém, arcmaszk, szemránckrém, éjszakai krém… Mindenféle krém, amit a koruk asszonyai mind őriztek a tükör mögötti polcokon, tudva ugyan, hogy egyik se ér egy fabatkát sem, mégis beruháztak újabbakra, „na majd ez!” felindulásból. Tudta, mert anyja, Loretta se volt különb, na meg Flavio se szalasztott el egy panaszkodási lehetőséget se, mikor Lulu tiszteletét tette odahaza vagy az étteremben, és apja zsörtölődve megjegyezte, hogy „anyád már megint bedőlt valami sehonnai sarlatán fosztogató intelmeinek!”. Lassan már okkultabbnak érezte magát az arcápolás témakörében, mint bármely más anyja korabeli nő. Így hát úgy döntött, hogy míg térül-fordul a konyhapult körül, hogy futtában, még ha csak pár pirítóssal is, szegényesen megreggelizzen, addig próbál úgy tenni, mintha láthatatlan volna. A próbálkozást természetesen nem övezte siker, hiszen oda se kellett néznie, tudta, hogy az asszonyok összelestek a háta mögött, igazolta ezt a hirtelen beálló csönd, amit csak a pirító hangja tört meg. Már-már érezte a belőlük áradó feszültséget, ami minduntalan a faggatózásra vetette ki hatását, és tudta, csak másodpercei vannak hátra, mígnem valamelyikük betűz a hallgatagságba egy, a tegnapi találkozóját illető kérdést. Mert ugyebár, noha Viola így-úgy kiszedte belőle azt megelőzően két nappal, hogy kivel is mulatta az idejét éjjel, tudta, hogy a „kettejük titka” erdőtűz-szerűen fog terjedni a di Sciglio és Giovinazzi hölgyek között. Hogy az anyja is tisztában volt-e már legidősebb fia „hódításával”, kérdéses volt, ugyanis nem ült a telefonján egy, a lány kilétét firtató érdeklődés sem, ami több volt, mint gyanús.
- Hova-hova? -kérdezősködött Viola, befészkelve magát a pult és a tűzhely keltette sarokba, kezeit kétfelé vetve talált fogást a stabil felületeken. – Miért nem ülsz le rendesen megreggelizni? Azt már tudjuk, hogy feneketlen egy gyomrod van, pont, mint apádnak, bár rajta épp látszik is, de azt csak Matteotól hallottuk, hogy hajlamos vagy elkótyavetyélni az étkezéseket -egészen addig dőlt hátra a kenyértartó irányába, míg rálátása nem volt Lulu arcára, amint az nagy műgonddal kente meg vajjal a tökéletesre sült pirítóst.
- Az elmúlt napokban számtalanszor ettünk a Trattoriaban… Higgyétek el, nem attól fogok lefogyni, hogy két szelet pirítóst eszek egy egész marha helyett -épp csak egy kicsit szórta meg a kenyér tetejét sóval, mikor már fordult is, hogy csípőjét a pultnak döntve nézzen először a vele szót érteni kívánó nőre, aztán keresztanyjára, ki sokat sejtető, pajkos mosollyal az arcán kémlelte a kora reggel is vígkedélyű Lucianot.
- Mi az? -sűrű, sötét szemöldöke kimagaslott szemüvege mögül, mikor újból végigjáratta tekintetét a köztük lévő szakaszon, elidőzve a két szélső alanyon.
- Hogy ment tegnap? -tért a lényegre Viola, Lulu hirtelen támadt belső vívódását a gáztűzhelyen felsipító kávéfőző hangja reprezentálta. Elégedetlenül horkantott, mielőtt fogait a vajjal alaposan megkent kenyérbe mélyesztette. Csak ekkor tűnt fel Matteo, aki jobban nem is időzíthetett volna ahhoz, hogy mindennek fültanúja legyen, szemöldökét bohókás, pimasz vigyorral járatta jóbarátja felé, maga is várva a választ.
- Az evés? Köszönöm, nagyon jól, huszonöt éve nincs vele problémám -igyekezett kivágni magát a helyzetből, mikor háta mögé nyúlva a másik szelet után kutatott. Csak azért váltott habzsolásba, hogy ne kelljen a szükségesnél tovább elviselnie a baromfiudvarra emlékeztető kárálást. A reménytelenül felcsendülő sóhajok kereszttüzében állva megmentésért esedező pillantását a kenyér széle felett Matteora vetette, ahonnan nem is tudta miért, de segítséget remélt… a másik azonban túlontúl élvezhette azt, hogy életében először nem ő van ebben az áldatlan, szerencsétlen helyzetben, mikor a pletykás asszonyságok a vérét szívják.
- Ne legyél már lökött! -legyintette meg a karját nénikéje, mikor mellé lépve egyidejűleg odébb is tessékelte, hogy a háta mögötti szekrényből zsákmányolja be a kávéhoz szükséges bögréket. – Te is kérsz? -sandított Lulura, de nemlegesen csóválva a fejét Viola végül csak hármat vadászott le a polcról, amit még épp, hogy elért. – Szóval… tegnap, miután nálam jártatok, a parkba mentél a kislányhoz, ugye? -szeme sarkából végigkísérte Luciano minden egyes arcrezdülését, noha közben kimérte a fejadagokat és a cukrokat, édesítőszereket, majd elmasírozva előtte a hűtőből a tejet is megkaparintotta.
- Se igazolni, se cáfolni nem tudom ezt az állítást -az utolsó falat kenyeret a szájába tömte, majd fordult, hogy a kezéről a morzsát a tenyereit összedörgölve a mosogatóba szórja. – Ne haragudjatok meg, bár veszettül élvezném, hogyha a továbbiakban is azt kéne hallgatnom, ahogy kihallgatótisztekhez méltóan a tegnapi napom minden apró mozzanatát kiszednétek belőlem, de már így is késésben vagyok -sandított az órájára, és bár az jóval korábbi időpontot mutatott, mint ahogy valójában el akart indulni, jobbnak látta, ha minél hamarabb kereket old. – Remek volt veletek ez az uszkve tíz perc… -nyomott egy puszit Viola arcára, majd Valeria mellé lépett-, - komolyan… -keresztanyja orcájára is hasonlóan szívélyes csókot nyomott, Matteo felé fordulva egy kelletlen grimasszal nyújtotta a kezét, hogy az amúgy is a szélrózsa minden irányába meredező haját összekócolja. – …de dolgom van, szerencsére messze innen. Ha további kérdésetek volna, javaslom, hogy ettől a marhától informálódjatok. Igazából tök mindegy, hogy én mit mondanék, az úgyis szanaszét csavart formában jutna el a család különböző pontjaiba, tehát színesítsétek kedvetekre! Aztán remélem, hogyha visszajut hozzám a sztori, már jegyben járok, sőt!... házas ember vagyok, és legalább egy gyerek már úton lesz! Na jól van… További jó reggelizést meg munkát, városnézést, és… hát, amit csinálni tervezel -legyintett végezetül Matteo felé, mikor az egész szónoklata alatt hátramenetben végül elért az előszobába, a lábára kapta a cipőjét, majd puszit dobva az asztalt ilyen-olyan módon körbefogók felé, kilépett a levegőre.
A B metróról Brooklynban a Newkirk Plaza megállóban szállt le megközelítőleg egy órával később a csoportos tömeghisztériát követően. Az útját először a Coffee Mob irányába vette, ahonnan négy pohár kávéval távozott -úgy gondolta, hogy négyből kevesebb hibázási lehetősége van, mintha csupán „mindent vagy semmit” elven indulva el, egyet szemelt volna ki az itallapról. Csak aztán fordult rá a Marlborough Roadra, ahonnan éles kanyarral tért rá a Ditmas Avenue-ra, hogy megközelítse az Argyle Road-ot, azt, amit a lány gyönyörű gyöngybetűkkel vésett fel két nappal korábban arra a papírfecnire, és ami még mindig ott pihent a telefonja és a tok közé ékelődve. Mindaz, amit elképzelt Brooklynról, és amivel Viviana felvázolta neki, szöges ellentéte volt annak, ami a szeme elé tárult. Takaros, gondozott környék volt, minden ház előtt tökéletesen vágott gyeppel, az utcát szegélyező fákkal, melyeknek koronái jótékonyan borultak össze, hogy árnyékot vessenek a betonra és a járdaszakaszokra, ahol valamivel reggel kilenc előtt, mikor odaért, többen is reggeli hóbortjaiknak hódoltak, így a futásnak vagy kutyasétáltatásnak. A ház előtt torpant meg, az ajtóval szemközti fa törzsének vetve vállát. Rögtön a telefonja után kutatott, hogy a már elmentett számot kikutassa.

„Szép jó reggelt!  Tudom, annál, ha valaki késik csak az nagyobb illetlenség, ha hamarabb érkezik, de… hát itt vagyok előttetek. Persze neked emiatt nem kell sietned! Feltéve, ha a szomszédság nem nézi rossz szemmel, hogy egy sötét kinézetű, napszemüveges digó sertepertél a környéken, megfigyelve egy házat, mert ha mégis, akkor lehet, hogy megmentésre szorulok… ”

Szolid bazsalygással, miután elküldte az sms-t, lezárta és eltette a telefont, szemét a sötét lencse takarásában a házra emelte. Látta, amint megbillent az egyik utcafront felőli függöny, majd közel egy perc múlva már a zár kattanását hallotta, amint a nyelv elfordul, majd az először résnyire nyitott, utána szélesre tárt ajtóban megpillantott a lányt. Viviana a számára hajnalinak beállított reggeli óra ellenére is sziporkázott, olyan módon, amire joggal lehetett mondani, hogy „a napra lehet nézni, de rád nem”, ez esetben azonban legkevésbé a hozzá társított, gunyoros hangszínnel. Nem bírva fékezni arcának törtető izmait, élénk vigyorral nézte, ahogy végiglejt a lépcsőtől egyenest a járdáig, közben pedig, ha számolta volna, úgy ötre jött volna ki azon alkalmak száma, mikor félrevert a szíve a lány puszta látványától, a széltől libbenő hajától, arcának lágyságától, bőrének hibátlanságától, dús, formás ajkainak természetes színétől, és a folyton csillogó, kék szempártól. Hogy a ruha mit engedett láttatni formás lábaiból, mélyen kivágott felsőjének köszönhetően dekoltázsából, szintúgy nem maradt látatlan a számára, csak hálát adott a napszemüvegnek a takarásért. Az orrán ülő darabot azonban, míg elé ért, lekapta, és száránál fogva pólójának nyakrészébe akasztotta. Szülei jól nevelték, így tudta, hogy tiszteletlenség eltakart szemmel beszélgetni, ezért inkább elébe ment a dolgoknak, és a lánynak, bár Lulu értésére adta, hogy kedvérevaló a szemüveges látványa, mégis annak hiányában komorrá váló vonásaival kellett megbirkóznia. Ajkai ugyanakkor töretlenül legszebb mosolyát mutatták.
- Buongiorno! -üdvözölte újfent, mikor közelebb lépett hozzá, bal karjával nyúlva felé indítványozva egy ölelést -hiszen a jobbja le volt foglalva a megannyi pohárral-, ugyanakkor arcát az övéhez érintve adott puszit. – Az emberiséggel szemben nagyon nem fair, hogy már ilyen észveszejtően korán elmondhatatlanul gyönyörű vagy… Velem szemben meg pláne nem -sóhajtotta, letaglózottságát pedig nem is kívánta tagadni, mikor eltávolodva tőle fogai alsó ajkának húsába vájtak. Pár kósza pillanat volt csupán, míg elragadottan figyelte a lányt, majd maguk közé húzta az elviteles pohártartót, és az abban magukat illegető, négy kávét. – Szóval… -tekintete szüntelenül vándorolt Viviana arca és az italok közt. – Sok mindenről beszéltünk ugyan az elmúlt két napban, de a kávéivási szokások pont nem kerültek terítékre, így kénytelen voltam megérzésekre és feltevésekre alapozni. Remélem legalább egy betalál, ha pedig nem, akkor te is megnyugtatsz azzal, hogy „a szándék a fontos!” -nevetett szórakozottan, majd az első áldozatra szegezte szabad kezének mutatóujját. – Ez, legalábbis azt hiszem, macchiato, két cukorral. Mellette flat white, szintén két cukorral. Aztán… karamellás iced mocha, jég nélkül, mert féltem, hogy elolvad, míg ideérek, úgyhogy csak simán hideg tejjel, tejszínhabbal, csokiöntettel. Ha már úgyis szereted a gejl dolgokat… -villantott felé egy mindent tudó vigyort. Kétség se fért hozzá, hogy ebben volt a legmagabiztosabb. – És egy vaníliás jegeskávé. Jég nélkül, ugyanazon okokból. Tehát igazából egy sima hideg kávé, csak vanília sziruppal -húzta fel a vállát, míg szüntelenül az éppen elemzett italt fixírozta, majd közelebb tartotta a lányhoz, hogy ráruházza a döntés jogát. – Légy könyörületes -kérlelte virgonc mosollyal, míg vizslató pillantását egy pillanatig se emelte el a lány arcáról.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

Az idő, bár közelében se járt még a napi csúcsnak reggel kilenc óra tájékán, kellemesen meleg volt, pont olyan lezser, mint a nyári estéken Gemmán, mikor az udvaron megterített asztalra már csak meredek szögben esett a lemenő nap narancssárga sugara, a tikkasztó hőség pedig egyre inkább átadta magát a langyos, felpezsdítő szellőnek, ami megnyugvást hozott a napi szárazságra. Imádta nézni a kékkel vegyülő piros, narancs és rózsaszín egyveleget a horizont alján, ahogy a hatalmas csillag egyre lejjebb ereszkedett, mígnem teljesen elbújt. Megmaradt viszont utána a néhai világosságot sejtető lenyomata a színesre festett felhőkön, amik addig gomolyogtak az égen, ameddig el nem nyelte őket az este sötétsége. Akkor a kinti világítás, a szőlőlugasokra felfűzött izzók, lelógatott lampionok tették egészen lehengerlően gyönyörűvé az amúgy is a szívéhez legközelebbi hely látványát. Imádta hallgatni az idősek beszédeit. A történetmesélést, ami soha nem egyetlen ember eszmeszüleménye volt, annál is inkább további három-négy személy kezeskedett abban, hogy a lehető legrészletesebb módon tudják tálalni a sztorit, ami függetlenül attól, hogy meglehet, azt már legalább százszor elregélték azelőtt, elhangzott, és pontosan ugyanolyan jól derültek rajta, mint az azt megelőző kilencvenkilenc alkalommal. Régebben, még kisfiú korukban őket legkésőbb kilenc óra tájékán érte a takarodó. Akkor hol a szülők, hol Gaena mama közbenjárásával Matteot és Lulut bedugták az ágyaikba, de az udvarra néző, nyitott ablak végett hosszú órákon keresztül még hallgatta, ahogy a család felnőtt tagjai felidézik a régmúlt idők szórakoztató, szomorú, vagy éppen lehengerlő, esetleg megbotránkoztató eseménysorozatait. Idővel azonban ők is szerepet kaptak a későesti mulatságban. Lehet, hogy abból nem vették ki aktívan a részüket, csak akkor beszéltek, ha kérdezték őket -rendre a nőügyekről, elvégre mi másról?-, de Lulu kétségtelenül szerette a légkört, a megteremtett aurát, ami szeretetteljes volt, és amiben szótlanul is el tudott lenni egy pohár bor társaságában, Matteo szintúgy hallgatag oldalán, keresztbe tett lábbal lapítva a meg-megrogyó, ezer éves kerti széken, ami felől biztos volt, ha Giuseppe bácsikájuk csak a fele súlyát rátette volna, rögtön a földről kaparhatták volna össze az öreget, aki már az első órákban, mikor összeültek, mattrészegre itta magát. És ami még fontosabb volt neki: akkor láthatta a szülei azon oldalát, amihez, mint gyerekük, máskor nem volt szerencséje. Hiszen mikor is érkezik el az a pillanat egy gyermek életében, amikor ráeszmél arra, hogy az anyja, apja pontosan ugyanolyan emberek, mint mások? Érzésekkel, kívánalmakkal, szükségletekkel, hibázási lehetőségekkel, esetlenséggel. Mindenkinek máskorra tehető ez a felismerés, de Luciano valamikor húszéves kora tájékán jött rá, amikor Flavio és Loretta senkitől, főleg a gyerekeiktől nem zavartatva, összebújva, egymást ölelve ültek vele szemközt a hosszan megterített asztalnál, néha felélénkülve diskurálva a többiekkel, főleg Gustavoval és Valeriaval, máskor viszont a pillanatban elveszve csakis egymással sugdolóztak, mint két szerelmes kamasz. Zaira természetesen heves ellenkezését és nemtetszését fejezte ki abszolút fújolásával, Silvio rendre észre se vette őket, hiszen legtöbbször Vitoval értekezett. Egyedül Lulu volt az, aki felismerte a szüleiben az önálló embereket, akik azokban a pillanatokban nem Luciano, Silvio és Zaira szülei voltak, hanem Flavio és Loretta Giovinazzi, két házas és végtelenül szerelmes felnőtt.
Tudta, ha elérkezettnek látja az alkalmat, ő se szeretne annál alább adni, ami köztük volt. Annál a végtelenül a másik személyében elveszett tekintetű férfinél, mint aki az apja volt Loretta közelében, és amilyen ő is lenni szeretett volna a jövőben. Vagy abban a pillanatban, mikor felragyogó arccal, csillogó szemekkel nézte, miként siet elébe Viviana, majd gondolkodás nélkül, fesztelenül ölelte magához, mintha az a gyermeki esetlenség két nappal az előttről nemlétező lett volna.
- Mhmm… -kétkedve hümmögött, mikor felszegett szemöldöke alól, bár nem tolakodón, de végigsandított a lány egész lényén, tekintete mégis a pirosban játszó arcán állapodott meg. – Ha én is csak „kivettem volna valamit a szekrényből”, akkor valószínűleg egy agyonnyúzott, szakadt tréningnadrágban, foltos, bő, valami iszonyatosan rikítószínű pulcsiban és mamuszban, de legalábbis a nagynéném által nagyban preferált plüss papucsban csattogtam volna el idáig -nevetett az amúgy a valóságtól legkevésbé se elrugaszkodott képen, hiszen odahaza, ahol nem látta „senki fontos”, sokkal inkább volt a kényelem és a praktikusság, semmint a jó fizikum híve. Ellenben, mielőtt eljött volna hazulról, hosszas időt töltött dereka köré csavart törülközővel a tárva nyitva álló szekrény előtt, ami, mint egy nagy szörny hányta ki magából a felforgatott ruhadarabokat, mikor mindegyikről konstatálta, hogy „jó, jó, de nem elég jó!”. Természetesen volt, aki mindezt végigasszisztálta, ugyanis Matteo a feje alá húzott kezével karózva a nyakára nőtt nagy tökfejét előzékenyen röhögött rajta, mígnem rájött, hogy a sikertelensége valószínűleg abban rejtőzött, hogy a tusolás után nem aggatta az orrára az okuláréját, tehát nem látta a divatos ruhákban a potenciált. A sikerszéria még azután is vitatható volt, hiszen nem változott semmi, csak az, hogy a törülköző mellett egy újabb kiegészítő került rá, de végül, miután könyékig túrt a teljes, felbolygatott készletében, kiválasztotta azt, amiben végül megjelent Vivi színe előtt, és amire a másik fele is áldását adta, noha azt nem kérte.
- Napirendi pontba tűzzük! Már csak a kellemetlen helyzetek elkerülése végett is. Szegény barista srácnak is keresztbe álltak még a szemei, gondolom ő se sokkal azelőtt érkezett, hogy én betoppantam a létező legnagyobb tanácstalanságommal, és bár amúgy előzékeny volt és próbált a segítségemre lenni, de feltételezem csak azért, hogy fizessek már, és minél hamarabb távozzak -Lulu egészen addig volt magabiztos a rendelésében, míg a saját maga flat white-ját kellett kiböknie, onnantól kezdve viszont hanyatló tendenciát mutatott az italokban rejtező tudása. Olyan tehetetlenül nyomorultul érezte magát, mint a három királyok Jézus születésének napján, mikor nem tudták, hogy melyik csillagot kövessék. Pont annyira is volt kikenve, mint a napkeleti bölcsek, a teketóriázásából azonban a vele nagyjából egyidős fiú navigálta ki, aki sokat sejtető vigyorral csak annyit kérdezett, hogy „első randi?”, mire Lulu, a bajusza alatt mormogott válasza csak annyi volt, hogy „valami olyasmi”. Közös erővel, és a „csupacsoki, gejl édes” tudása révén együttesen kiválasztották a megfelelőnek vélt kávékat, amiket végül maga elé tartva ismertetett.
- Még egyszer? -kérdezte megrökönyödve, elvékonyodott hangon, mikor vállai leesve szusszantak délceg tartásából kiszakadva. – Az biztos is, hogy nem tudtam volna még egyszer elmondani, már azért is büszke vagyok magamra, hogy egyszer le tudtam darálni hiba nélkül -vigyorodott el, és bár az mosollyá lényegült, mikor a lány kezét érezve a sajátján ráharapott alsó ajkára, de ugyanúgy ott láttatta magát ajkai szegletében. Bőre felforrt az érintése alatt, de jóleső bizsergés járta át egész lényét, csupán attól, hogy az ujjai nem tágítottak az övéiről. Nyoma se volt már annak a feszélyezettségnek tetsző meglepettségnek, mikor napokkal korábban verte le a víz Viviana közelsége végett. – Mintha tegnapelőtt még szóvá tetted volna, hogy „milyen sokat beszélsz még mindig” -imitálta a lányt pimaszmód vigyorogva. – Már kezdtem azt hinni, hogy vétkeztem vele, de ezek szerint szabadon monologizálhatok -szűnni nem akaró áhítattal tanulmányozta a lány arcát, csillogó, élénk kék tekintetét, bazsalygó mosolyát, amit csak még kedvesebbé és aranyosabbá tett első fogainak minimális ferdesége. Olyan lenyűgözöttséggel nézte, mint egy-egy festményt volt szokás, mindaddig, míg Vivinek el nem komorult az arca.
- Mi az? -kérdezte, sötétbarna tekintete vadul cikázott mosolyából lelohadó ajkai és fényét vesztett kékjei közt, mígnem a kérdésére nem a virgonc, csicsergő lányhang, annál is inkább egy mélyebb, erős férfihang szólt a ház irányából. Vivi mellett pillantott el, hogy az ajtóból előre lépőre emelje a tekintetét, összevont szemöldöke komolyságot, szigort csempészett vonásaira, amivel nem is annyira a látottakat firtatta, hanem pont a látni akarás szándékát kívánta elősegíteni. A széltében és hosszában is jócskán megtermett férfi, ahogy közeledett feléjük, úgy lágyította Luciano erős arckifejezését, mondhatni egyre csak inába szállt a bátorsága, ahogy a robosztus alak csak egyre közelebb és közelebb szegődött hozzájuk, szándékot se mutatva arra, hogy másra, ne pedig rá szegezze a talán még az övéinél is sötétebb barna szemeit. Nem akarta, mégis azon kapta magát, hogy farkasszemet néz a nálánál magasabbal, ami nyilvánvalóan nem festett olyan szürreálisan, mint ahogy ő érezte, de egészen töpörödöttnek és összeaszottnak mutatkozott vele szemben. Ádámcsutkája vadul rohangált a torkán, míg nagyokat nyeldesve, elkerekített szemeivel jókorákat pislogva, meghunyászkodva csodálta a ház urát. Mert jobb szót nem is lehetett volna rá találni, amennyire rettegett tőle azokban a pillanatokban, pont annyira csodálta is az erős férfialakot. Nem tudta elűzni a fejéből a gondolatot, hogy hiába termett meg ő is az évek során, és kapott magára egynéhány kiló izmot, ha csak egy rossz szót is szól, bizonyára fogja, és gond nélkül ketté roppantja. Tudta, legalábbis sejtése volt arról, hogy kivel sodorta össze a szél, és átkozódott, amiért Viviana apja, aki, mint rendőr tevékenykedett a városban, nem lehetett egyike azon bűnelhárításiaknak, akik naphosszat lődörögnek az autóikban, és megállás nélkül fánkkal tömik a fejüket. Vagy legalábbis az ő apjához hasonlóan pocakos, alacsony valaki, aki még Lucianohoz mérten, ki alulról se súrolta a száznyolcvan centit, kicsi volt. Mert bizony, a tagbaszakadt úriember semmiféle hasonlóságot nem mutatott Flavioval azt leszámítva, hogy mindketten a férfi nemet erősítették.
Lulu nem lett volna hálátlan, hogyha a találkozást elintézik annyival, mint amit Vivi a fejébe vett, így elvéve a festményt már mehettek is volna az ellenkező irányba, de úgy tűnt, az apjának egészen más elképzelései voltak ezt illetően. Mikor elhúzta a vásznat tartó kezét, tudta, hogy ennyivel nem úszhatja meg, hiába a vad és reményteljes képzelgései. A bemutatást követően szükségesnek és természetesen kötelezőnek érezte azt, hogy előre lépjen, kezét pedig azon nyomban felé is tartotta, csak remélve azt, hogy a gesztus viszonzásra talál, az esetben rá is fogott az erős kézre, de lévén, nem akart semmit bizonyítani, főleg nem fölébe kerekedni, az ildomosnál jobban nem szorította meg azt.
- Jó reggelt, Mr. Pellegrini, örvendek a találkozásnak! -mondta, de az arcát elfelejtette értesíteni arról, hogy a magabiztosnak tetsző szavakat bármiben is alátámassza. Olyan kétségbeesettül verdestek a szempillái, mint egy pár hónapos kiskutyának, aki végig csetlett-botlott a lépcsőkön, és valahonnan vigaszt vár. – Igen Uram, a… barátaim általában Lulunak szoktak hívni -helyeselt megadó bólogatással, mikor visszalépett az addigi helyére. Segítséget remélve tőle nézett Vivianara, majd a kezében tartogatott poharakra, amit hirtelen felindulásból tartott a férfi felé, enervált mosollyal.
- Esetleg nem kér egy kávét? -próbálkozott, és mást se remélt, mint, hogy valami isteni közbeavatkozás, de legalábbis egy csoda révén megnyílik alatta a föld, ő pedig messzire zuhanhat a kellemetlen helyzet elől. Azelőtt még soha nem kellett szembenéznie egy felbőszült apukával se, és nem árult zsákbamacskát azzal, hogy nem is azon a reggelen szerette volna ezt a tapasztalatot megismerni.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

Domenico nagyapának különösen érces, az évek szüntelen füstölése által kikezdett hangja volt. Ajkain, jobb oldalt a szája szélében erőteljes, sárgás elszíneződés éktelenkedett a füstszűrő nélküli Alfa cigarettának köszönhetően, ami egyike volt a kor legolcsóbb dohányárujának, és ami még annak is büdös volt, aki alapvetően nem ódzkodott az égő dohány füstjétől. Akkor, mikor unokái ott tartózkodtak, önmegtartóztatásban volt a káros szenvedélyét illetően, viszont a boráról, amit rendre az Imelda nagymama által őrzött spejzből csent ki, mikor az éppen háttal állt az ajtónak, és a gáztűzhelyen fortyogó ételt kevergette, egy pillanatig se mondott le. Szerette azt az amúgy sütés-főzéshez használt italt megnyakalni, talpaspohár helyett a bögréjéből elszürcsölni, míg a jócskán századforduló előtti, nagyjából az 1960-as évek végéről rajtamaradt, ütött-kopott, elszürkült és kiszakadt, kiült matracú foteljába belesüppedve nézni, ahogy a két virgonc unokája úgy özönlik köré, mintha legalábbis a pápa szónoklatát kellett volna hallgatniuk az antennás televízióból. Valamirevaló szakálla ugyan soha nem volt, ellenben egy-két napos borostája szüntelenül ott ült ráncos arcán, mosolyát, amivel a körülötte való ficánkolást nézte, bögréje mögé rejtette. Nem volt ugyan a szavak embere, legalábbis azután nem, hogy megházasodott, gyerekei születtek, majd utolérte a felismerés, hogy a kor előrehaladtával ő se lesz már fiatalabb, viszont, mikor Luciano és Silvio hatalmas, barna szemeiket meresztve szemüvegeik mögül lesték minden egyes szavát, bizony megeredt a nyelve, és akkor a háttérben zúgó közcsatorna morajlását leszámítva mást se lehetett hallani reggeltől estig, mint, hogy Domenico a száját csépelte, a kiszáradt ajkait és nyelvét pedig hol itallal, hogy Imelda jóvoltából, aki kupán vágta, mikor megneszelte, hogy megint rájárt a borára, vízzel nedvesítette. Volt, hogy egyéb családtagok is befáradtak a nappaliba, hogy ők is elsajátítsák az általa mesélt történeteket, de mindenki más, a két fiúunokát leszámítva egyhamar megunta, és odébb álltak. Hallottak a Giovinazzik katonai emlékeiről, a Második Világháború általa is átélt történéseiről, az azt követő itáliai viszonylatokról, a minden országot sújtó helyzetből való felállásról, a jobb élet eljöveteléről, majd, mikor kellő dérrel-durral letudta az efféle ütközetek felelevenítését, a hölgyek témakörére fecsérelte tovább az energiáját, sokkal kujonabb, élvezetteljesebb vigyorral, mint ahogy azt megelőzően, fáradhatatlan dühvel reprezentálta a hadi helyzeteket. Annak idején úgy hírlett, legalábbis ami az ő elgondolásait illette, hogy Domenico nagyapjuk különösen nagy nőcsábász volt a firenzei éjszakában. Halomszámra bolondította magába a hölgyeket, asszonyokat, és a régi, megsárgult, rojtolódott képeket látva a komódokon, az azokról visszaköszönő sármos férfi látványa alá is támasztotta mindazt az expedíciót, amit ő maga festett le a szavaival. Szerette a nőcskéket, a könnyed „fruskákat”, és látva azt, hogy miféle extázisba esnek azok a rádióból szóló férfihangok, mint Gianni Morandi miatt, bár nem képezte a hangját, de elég kellemes orgánumúnak bizonyult ahhoz, hogy ha dalra fakadt, magára vonta a figyelmet. Domenico hobbizenész volt, annak minden előnyével, és szerette is azt felhasználni a védtelen női nemmel szemben. Akkor, mikor saját maga belátása szerint erre az útra tévedtek, és lehetősége nyílt arra, hogy unokáit a nőcsábítás mocskos ügyleteibe vezesse, előre dőlt, térdein támaszkodott a könyökeivel, és erőteljesen hadovált. Úgy tartotta, hogy a hölgyeket elsőkörben hagyni kell beszélni. Aztán meg tisztelni, szeretni, édesgetni, bókokkal és ajándékokkal ellátni, cirógatni és kedveskedni nekik, ha szükséges, még a csillagokat is lehozva ajnározni őket, úgy, hogy elhiggyék, nincsen hozzájuk fogható széles e világon. Persze sebtében hozzá is tette, hogy mindaddig, míg az egyikük ujjára gyűrűt nem húznak, hiszen a házasság már egészen más volt, mint az udvarlás.
Luciano nem sokat tudott az udvarlásról, legalábbis azon esetekre vonatkozóan nem, mikor ténylegesen, őszintén érdekelte őt egy lány, viszont mindaz, ami sejtése volt, Domenico papától és az ő intelmeiből származott. Életének első, igazi randevúján csak remélni tudta, hogy néhai öregapjának szavait hasznosítani tudja majd.
- Most, hogy így mondod… -lepillantott, hüvelyk- és mutatóujja közé csípve combján nadrágjának anyagát tartotta el azt lábától, hogy alaposabban szemügyre bírja venni az akkor még tényleg, makulátlanul tiszta gatyáját. – Azt hiszem krokodilkönnyeket fogok hullatni. Aztán majd jól fogok kinézni azon gyerekek mellett, akik a földre hullott fagyijuk felett fakadnak sírva, mindaddig toporzékolva, míg a szülő elébük nem járul egy újabb, háromgombócos monstrummal. Mert ilyennek mindig kell lennie, ez előírás -firtatta, természetesen tapasztalatból, hiszen nem egyszer sínylette már meg dobhártyája az efféle hisztériát, majd széles vigyorral kísérve eleresztette az összecsippentett farmert, helyette kezét pedig a zsebébe mélyesztette. – Szépen mutattunk volna, az már biztos! Egy kisestélyi és egy vállalhatatlanul ketchup, mustár és ki tudja még, hogy milyen foltos, egykoron fehér gatya. Azt hiszem egynéhány érdeklődő szempár tulaja összesúgott volna a hátunk mögött, hogy valószínűleg nem tudjuk, milyen rendezvényen vagyunk -ajkai jókora mosolyra húzódtak, és bár annak nem kívánta jelét adni, de a fejében számtalan képsor váltotta egymást, olyan vad képzelgések révén, aminek a lány ment elébe az estélyi említésével. Egy ízléses, legkevésbé se túl sokat mutató vagy hivalkodó koktélruha, ami épp annyit mutat, amennyit kell, és minden mást a férfiképzeletre hagy. Egy, a lábainak kecsességét hangsúlyozó magassarkú, és az elengedhetetlen vörös rúzs. Hiszen, sok férfival egyetemben, Luciano is meg tudott veszni a vörös rúzsért… Az idealizált képből nehezen szakadt vissza a valóságba, de be kellett látnia, hogy a lány az arcát fixírozó, lehetetlenül kék szemeit csodálva, arcának lehengerlően bájos vonásait bálványozva szintúgy akkorát dobbant a szíve, mint annak előtte.
A férfinév említésére, bár az azt követő szóhasználat árulkodó volt az illetékes identitásbéli hovatartozását illetően, arcán, mikor egy pillanatig a szeme sarkából a járdára sandított, átfutott a kétely. Azt követően mégis gyorsan rendezte vonásait, és ugyanolyan, vagy legalábbis megközelítően hasonló, élénk mosollyal tekintett vissza a lányra.
- Tehát ez volna a boldogságod nyitja? Cukor, tejszínhab és szirup minden létező mennyiségben? -vonta le, amolyan „férfias egyszerűséggel” a következtetést. – Bár biztos nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek tűnik. A kiskapukról még nem beszéltél, amiket nem nyit az általad a kezembe adott mesterkulcs. Vagy, mint a játékokban, csak bizonyos szintek teljesítésekor nyílnak ki? Teszem azt, ha nem untatlak halálra az első randin, a következő alkalommal megtudom azt is, hogy évszakszerinti lebontásokban is vannak preferált italok, mint ősszel a pumpkin spice latte, télen a gingerbread latte?... -gátlástalanul, és annál is inkább pimaszkás vigyorral, szemének pajzán csillogásával hozta említésbe a „randi” szót. – Mondjuk, ami engem illet, a kávé legyen csak kávé. Hosszú vagy éppen flat white, két cukorral. Az egyetemen szoktam rá a napi három-négy kávéra, mivel általában reggel hattól este tízig órákon vagyok és gyakorlok, ha hazaérek, legalább éjfélig folytatom az olyan órákra való készülést, amire nap közben nem jutott idő, ötkor, vagy hamarabb pedig már kelek, hogy elsők közt toporogjak a portán, hogy esélyem se legyen lecsúszni a szabad termek egyikéről. Ha ezt vesszük, máshogy nem is működnék -rántotta meg a vállát, belenyugvását igazolandó mosollyal. Idejét se tudta már annak, hogy mikor aludta ki magát úgy igazán. A hétvégéire volt csupán jellemző, hogy pénteken istentelenül korán bedőlt az ágyba, másnap tízig-tizenegyig pedig senki még csak nem is látta, és akkor is úgy bukkant elő szanaszét ágazó hajjal, mint akit egész este baseball ütőkkel ütlegeltek. Idővel azonban kénytelen volt felnőni a feladathoz, és mikor belátta, hogy felesleges rimánkodnia a negyvennyolc órát számoló napok után különféle istenséghez, rájött, hogy abból kell főznie, amije van. Szüksége volt azonban Matteora, aki havonta legalább egyszer egy „atyai” pofonnal jutalmazta, és a fülénél cibálta hazáig és dugta ágyba, ráparancsolva, hogy legyen észnél, és aludjon már. Észveszejtő tempót tudott diktálni, ami mellett nehéz volt elképzelni, mégis pezsgő szociális életet élt.
- Arra mérget is vehetsz! Szégyent hoznék a Giovinazzi névre, de főleg anyám hírére, ha most döntenék úgy, hogy némasági fogadalmat kötök -viccelődött, noha köztudott volt egész Róma-szerte, de nem különbül az északi térségekben is, hogy a családjuk semmiben nem különbözött egy felbolydult méhkastól. Folyton zsizsegtek, mindig mindegyiküknek volt mondanivalója, amit ha kérték, ha nem, közöltek is. Köztük Silvio volt az, aki hallgatagnak számított, de összességében, ha a baráti társaságáról volt szó, ő volt annak a leghangosabb tagja, és semmivel nem játszott rá jobban a szerepére, mint ahogyan odahaza vállalta magát.
- Ne fogadd ilyen kétkedőn a monologizálást, amíg nem hallottál Rómeót szavalni! -nevetett fel, majd magyarázva magát folytatta. – Hiába énekes műfaj az opera, a színpadi beszédgyakorlat is a kredithálónk része, emiatt elengedhetetlen, hogy prózában is megmutatkozzunk. Amikor év elején felvételiztem ide, a Manhattan School of Musicra, az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy nem készültem monológgal… a repülőúton idefelé, mivel nem volt lehetőségem válogatni, kiválasztottam az erkélyjelenetet, pont, mint minden más srác is, és kínkeserves óráim voltak benne, de úgy megtanultam, hogy a mai napig nem felejtettem el -ő azóta élete legrosszabb prózai megnyilvánulásaként hivatkozik Shakespeare drámájának azon színére vonatkozó szövegére, viszont a vele székszomszédságban ülő idős, hatvanas évei fölött járó asszony különösen nagyra értékelte, mikor ő vált első áldozatául Luciano szerelmi monológjának.
- Imádlak? -kérdezett vissza. – Mármint a kávét vagy engem? Nem volt egyértelmű -vigyorodott el pofátlanul, és bár szerette volna még egyszer hallani, felnevetett, fejét ide-oda csóválva. – Csak viccelek -nevetésének sajátos dallamosságának először Vivi bizonytalanná váló arca, majd a mögüle érkező férfihang vetett végérvényesen véget.
Túlzás nélkül állítható, hogy azokban a percekben bárhol máshol, még egy oroszlán szájából kifelé lógva is szívesebben lett volna. Nem bírta állni a férfi tekintetét, mégis képtelen volt máshová nézni, sóbálvánnyá válva tartotta annak szúrós pillantását. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát az apai féltés és düh előtt, és mindennél jobban tartott egy hirtelen, a semmiből érkező jobb horogtól -hiszen nem lehetett tisztában a másik alapvető jámborságával, ami erős csontozatú arcán nem tört utat a vasszigoron. Nem tudott rá úgy tekinteni, mint a jóságos királyra, aki előtt azzal kell bizonyítania, hogy levadássza a hétfejű sárkányt, hogy az nekiadományozza a lányát. A családfő Pellegrini maga mutatkozott előtte úgy, mint a hétfejű sárkány.
Mikor kezében csattant a másik tenyere, és megérezte annak roppant erejét, fejét vadul, mintha az állánál fogva rántották volna le, vezette úgy, hogy tekintete az övét szorító vasökölre irányuljon. Szótlanul állta a csontjait már-már ropogtató gesztust, és pontosan olyan hallgatag volt a kérdést illetően, amiben végül Viviana szegődött a megmentésére. A percekkel korábbi, magabiztos Lucianot sehol nem találta magában, és bizonyára a hangját se lelte volna, hogyha neki kellett volna válasszal lennie a másik faggatózására. Ellenben nagyot szusszant, mikor visszatulajdonította a színét vesztett, Raul ujjai mintázata nyomán egészen fehérré vált kézfejét, és szégyen-nem szégyen, lerázta az egész karját, hogy visszajuttassa belé a vért.
Nem is adatott kellő idő arra, hogy istenesen megbotránkozzon a „pisztolyok” hallatán, a kezéből egy az egyben kiszakadó tálca nagyobb ürességet hagyott benne annál.
- De… -a még mindig a magasban tartott, ámbár üressé lett kezével vádlón mutatott a férfi után, nagyobb közbenjárással mégse akart lenni az ügyben, inkább hagyta, hogy az eltávozzon a zsákmányával, mégis elszontyolodva nézte, ahogy a férfi betette maga mögött az ajtót, az ő flat white-jával együtt. Halálra vált arccal elnézte még egy ideig Raul hűlt helyét, csak akkor csöppent vissza az általa megélt pokol bugyrából a földi síkra, vagy egyből a mennyország felé tartó útra, mikor Vivi kezét a sajátján érezte.
- Tényleg?... -kérdezte rezignáltan, szempillái még mindig olyan vadul, tanácstalanul verdestek, hogy a látványa egy, a gazdája után epekedő, magatehetetlen és védtelen kiskutya benyomásával ért fel. – Ha ilyen az, ha kedvel, akkor már végképp nem akarom tudni, hogy milyen, amikor nem… Ugye a pisztolyok mellett kézigránátot nem tartogat odabent? -biccentett a ház irányába. – Még a végén nagyobbat robbannék, mint egy július 4-ei tűzijáték -hangjának ereje, mintha visszavonulót fújt volna, olyan jelentéktelenül halk és bizonytalan volt, mint egy harmatos lepkefing.
- Köszönöm… -bólogatott hevesen, mégis parányikat, majd, mikor a lány hátat fordított neki, vadul kutatott a telefonja után, a messenger listájából pedig Matteo nevét kereste ki, hogy sebtében, az agyát éppen ellepő szavak kuszaságát zúdítsa rá. Csak aztán nyúlt a válláról lógó táska után, hogy a pólóján lógó napszemüveget a tokból kivett szemüveggel cserélje, amit nagy gonddal törölgetett, még akkor is, mikor hallotta nyílni az ajtót -újonnan már felismerte a zsanérok semmivel össze nem téveszthető hangját. A pápaszemét akkor aggatta az orrára, mikor a lány jóvoltából elé penderült a kávéspohár.
- Köszönöm! -hálálkodott újfent, és egy, már lényegesen életrevalóbb mosollyal vette át az italt. – Most már úgy érzem, hogy jogom van tudni a zord igazságot… -sandított a lányra, miután a kávéról felemelte a tekintetét. – Hány elődöm nyugszik a hátsó kertetekben elhantolva, és mikor beértél, volt-e már az én nevemmel felcímezve egy újabb, feltöltés után áhítozó gödör? -pimaszkodott felélénkülten, de mielőtt haragvásra adott volna okot a szavaival, jobbnak látta folytatni.
- Viccet félretéve, édesapád igen… -gondolataira elsőként legkevésbé az érdemeit méltató szavak sorakoztak fel, így nem is hamarkodta el a véleményének kifejtését. - …szimpatikus -már amennyiben Hannbial Lecter szimpatikus tud lenni -fűzte hozzá, csupán magában jegyezve meg.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

- Ha engem kérdezel, szintén -bólintott egyetértésül a lány szavaira, és miután elegyengette nadrágjának az ujjainak nyomát őrző ráncait, néminemű görnyedtségéből felegyenesedett, mosolya pedig egyből hamísítatlanul őszinte mivoltában ott ült ajkain, pusztán arcának bájos látványának köszönhetően. – Bár akkor nem lenne, akinek a hisztije elnyomná az enyémet, úgyhogy a végén lehet mégiscsak visszakozok… -morfondírozott el szemöldökeit húzva, mégis idült vigyorral. – Na meg gondolj bele, hova lenne ez a világ, hogyha nem bukkanna elő minden egyes sarkon egy gyerek, akinek van valamiféle indoka arra, hogy úgy szirénázzon, mint egy mentőautó? Nem, hogy ép maradna a dobhártyánk, teszem azt, még a tömegnyomor metrókon is, ahol persze mindig abban a kocsiban van egy jól szituált család, ahova mi is beszállunk, de úgy alapvetően mindenhol, hiszen fiatal és idős egyaránt tudná, hogy mi az illem. Azt feltételezné, hogy a megalkuvó szülők, akik inkább kényeztetik halálra a kölykeiket, semmint megnevelve őket néha nemet mondanának, nem léteznének, vagy legalábbis elsajátították volna a helyes gyereknevelés intézményét. Szörnyű lenne, én mondom! -szarkasztikus sóhaj szakadt fel belőle, ahogy fejét ide-oda csóválva tettetett nem tetszését adta elő. Természetesen, mint ahogy azt mondandójának vége is érzékeltette, nem a gyerekekkel volt problémája, hiszen őket minden körülmények között imádta -egészen addig, míg annak nem a hallása látta kárát-, annál is inkább a szülőkkel, akik a telefonjukat bújták ahelyett, hogy felharsantak volna a gyerek nem tömegbe való viselkedése ellen, és csendre intették volna pulyájukat, hogy annak ne mások legyenek az elszenvedői. Ő még abban az eljárásmódban lett nevelve, hogy ne csak idegenekkel szemben legyen tisztelettudó, hanem a családon belül is mindenkit becsüljön meg, öreget és kevésbé öreget egyaránt. Persze, nem arról volt szó, hogy ne ment volna elébe a gyermeki csínytevéseknek, főleg Matteo oldalán, de, ha elmondták neki, hogy mit tegyen, vagy éppen, hogy miben cselekedett helytelenül, akkor értett a szóból, és legközelebb igyekezett arra odafigyelni, hol sikerrel, hol kevésbé aratva le a babérokat. Ilyen hiszemben és következetességgel nevelték az imádott harmadunokaöccsét és unokahúgát is, akik közül a kissrác pokoli szertelen egy kölyök volt, különösen, hogyha Lulu a szülők legkevésbé nagy örömére adta alá a lovat, mégis jól nevelt volt, alig hét éves kora ellenére egy kis gavallér, aki miatt semmilyen körülmények között nem kellett tartani, azt várva, hogy mikor szakad el a cérna, és tör ki eget rengető sipítozásban. Flora nem különbül részesült a szülői gondviselés megfelelő nevelésében, aki épp, hogy betöltötte a harmadik évét, de soha egy hangját nem lehetett hallani, leszámítva a hallgatag csiripelését. Sírni viszont soha nem sírt, még akkor se, hogyha a kis szoknyájában elvágódott az úton játék közben. Mintha azt mérlegelte volna, hogy neki kell-e emiatt őrjöngenie, vagy nem, felpillantott, mikor karjaival eltartotta magát a porból, majd végül feltápászkodott, letörölgette magát itt-ott, aztán rendre úgy döntött, hogy nem történt katasztrófa, és foghíjas mosolyát villogtatva sertepertélt tovább.
Az erős visszajelzést hallva elkerekített szemekkel, halk nevetéssel társuló vigyorral emelte fel szabad kezét, hogy annak csitító mozdulatával próbálja meg visszafogni a lányt.
- Okééé -nyújtotta el ő is, pont, mint Viviana a hangját, és ugyanolyan vidoron felnevetett, mint annak előtte. – Kedvencek? Eddig nem említettél kedvenceket -szűkítette a szemüvege híján amúgy is lényegesen kisebbnek tetsző szemeit apró résnyire, szórakozottan méregetve a lány arcát, mintha azon kapta volna, hogy elhallgat előle bizonyos információkat, vagy legalábbis csak féligazságot mondott volna el neki. Viszont azt, hogy nem, hogy nem lőtt mellé, de eltalálta a gingerbread lattet, meglepettséggel, és felélénkülve, már-már büszkén fogadta. Na nem, mintha nem csak annak köszönhette volna a sikerét, hogy felemlegetett kettő ízesített italt, amiket az éppen évszakokhoz rendelt különlegességek közül ismert. – Soha nem kóstoltam még gingerbread lattet -vallotta be, vállait a nyaka köré húzva. – Minden, amit tudok róla, az annak köszönhető, hogy karácsony környékén minden egyes kávézó a Starbucks után szabadon az itallapjára tűzi, és bárhova megyek, mindenhol fahéj és mézeskalács illat van. Bár abból már bőszen lehet következtetni az ízére is -ismerte be hanyag kézmozdulattal támasztva alá a kinyilatkoztatást. – De az biztos, hogy ezek után nagy elvárásokat ébresztettél bennem az irányába. A legjobb dolog lenne a karácsonyban? -kérdezte utána szabadon, majd állát dörgölve hümmögött. – Én mindig azt gondoltam, hogy a temérdek kaja az, amivel, hogyha a mi családunkról van szó, és összegyűl a di Sciglio és a Giovinazzi rokonság, egy egész várost jól lehetne lakatni -nevetett fel, és bár úgy tűnhetett, viccelt, nagyobb igazságot nem is mondhatott volna. – Mondjuk az utóbbi években csupán egy szabadnapom volt a karácsonyi ünnepkörök idején. Odahaza Rómában a Teatro dell’Operaban dolgoztam, mint kórusénekes és statiszta az egyetem mellett, aztán tudod, mindenki érdeklődése a színházak és művészetek iránt ilyenkor lobban fel, pont, mint az „elkötelezett hívőknek” a templomok iránt. Úgyhogy abban az időben volt a legnagyobb a hajtás, napi három előadás, reggel, délután és este, de legalább járt ünnepi pótlék, tehát… volt jó oldala is -vonta meg a vállát, és képzeletben felírta az 1-0-t a színház javára. – És hát persze nem elhanyagolható tényező a téli vizsgaidőszak sem, és látod!... Abban az időben szinte tényleg csak kávén éltem, a gingerbread latte-ig mégse jutottam el -utólag, baráti körökben úgy fogalmazott, hogy „örültem, hogy lyuk van a seggemen és szelel!”, mikor szó érte a ház elejét, hogy bizony rendre elmaradozott az összejövetelekről, azokról a leegyeztetett időpontokról, amiket csak magukra és a szórakozásukra, nem pedig a családra és a szüntelen karácsonyi hajtásra szenteltek. Ezekről pedig nem is különösebben kéredzkedett el, vagy jelezte előre, hogy nem fog megjelenni, egyedül Matteo volt a szócsöve, aki egy „ja igen…” kezdetű mondattal hozhatta a köz tudtára azt, hogy Luciano, bár szeretett volna, nem tudott megjelenni, ugyanis azokban az időkben valamely opera tömegének egy tisztes tagját formálta.
Ajkai elváltak egymástól, ahogy kérdőn felszökkenő szemöldöke alól kíváncsi pillantással kísérte végig azt a folyamatot, míg Viviana valószínűleg a saját tudomása nélkül bók hadjáratot indított ellene. Neki már dagadt a mája, nem különbül a szakálla által keretbe foglalt vigyora, ami már jócskán ott virított az arcán, mikor a lány ráeszmélt a szavaira. Jót mulatott a kárára, de legkevésbé se lekezelő, önelégült módon.
- Elsajátítottam azt a folyamatot, hogy miként tudom az agyam pallérozottságát az izmaimba összpontosítani -szabad kezét a kávét tartó karjának bicepszére vezette, úgy tetszett, lelankadhatatlan mosollyal. – Mi szükséged volna rá? -utalt vissza a lány szavaira, arcának milyensége egészen megváltozott, szemei őszinte csodálattal ragyogtak, ahogy egyre csak a porcelánbaba lágyságú vonásokat kémlelte. - Sei più bella di chiunque abbia mai visto… -a szavak nem titkolt áhítattal hagyták el a száját. Nem tudta, hogy mennyire beszéli vagy érti még az anyanyelvüket, de számára könnyebbnek tetszett ilyen módon kifejeznie magát. Hangja egészen mélynek tetszett tenor mivoltától függetlenül, halk volt, bizalmas és egészen ábrándos. Úgy duruzsolt, mint ahogy azelőtt csak Matteot hallotta.
- De tudod… -tért vissza a közös nyelv területére, ahhoz, amit ő maga beszélt egyáltalán nem döcögve, annál is inkább professzionistán és magabiztosan, de tény, hogy akcentussal. – Az ok a kulcsfontosságú külsőségekben rejlik. Hiába vagyunk még hallgatók, nem alkalmazott előadók, a színpadi jelenlétet tökéletesen kell tudnunk vállalni. Annak idején volt egy molett, telt lány, bájos arccal és iszonyatos döggel a torkában, mégis, hiába volt alt hiány, és hiába volt a legjobb a felvételizők közül, nem került be, mert úgy gondolták, nem való közönség elé. Engem is egyetlen egy ember pártfogása juttatott be anno a BM képzésre, aki értem szembement a többi, öt tanár véleményével, és aki a dékánnal pörölt, hogy teljes kezességet vállal irányomba, csak hadd vegyen fel. Ha a többi uszkve hat emberen múlott volna, én most nem lennék itt -hozta fel a saját példáját, és ha régebben meg is viselte ennek körülménye, akkorra már csak mosolyogni tudott rajta. – A saját maga hírét kockáztatta velem a kollégái körében és a szakmában egyaránt, úgyhogy nem volt mese, bizonyítanom kellett nem csak magamért, de érte is. Fel kellett nőni, és hát azon a ponton eldöntöttük Matteoval, hogy ideje valamirevaló embereket faragni magunkból -húzogatta a vállát nagy bölcsen. Na persze nem volt titkolt szándék az, hogy bizonyos körítéssel jobban el tudják magukat adni a hölgyek körében, tehát abszolút nem csak a szakemberek megítélésén múlott az, hogy miért jártak hajnalok hajnalán futni, majd délután az edzőterembe súlyokat emelni.
- Kénytelen voltam. Aztán meg menekülhettem a poggyászommal a nagyi elől, aki különösen szívhez szólónak érezte azt, miután órákon keresztül a bajuszom alatt sutyorogtam és végül felajánlotta, hogy segít nekem, ha szeretném, hogy ő volt az én „Júliám” egészen a leszállásig. Azelőtt olyan gyorsan még nem sikerült taxit fognom, bár igaz, hogy egy bőröndnyi csomaggal sprinteltem Usain Boltot megszégyenítő tempóban, de teljesen megérte -természetesen a történet nem maradt elmesélés nélkül, és bár ő akkor úgy érezte, hogy az életéért küzd a fogprotézisét csattogtató öregasszonnyal szemben, Matteo jót röhögött rajta, mikor Viola néniék házához érve felhívta, hogy elmesélje neki utazásának viharos körülményeit. És nem különbül röhögött ő is, mikor azt elregélte Viviana előtt is.
- Sose elég belőle? -szkeptikus volt, mikor visszakérdezett, elkerekedő szemei is ezt igazolták. – Amikor a húgom, Zaira a Rómeó és Júliát tanulta a suliban, nem hazudok, éjjel-nappal a francia musical folyt még a csapból is. Szerintem más férfiember annyiszor még nem hallgatta végig, mint én az alatt a fél év alatt, míg ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a hosszú hajú Rómeóját nézegesse. A varázs akkor ült el, amikor rájött, hogy a tag, aki alakította, már közel negyven, és nem olyan szép ember, mint a felvétel készültekor volt -szórakozottan húzta a száját. Amikor a húgát utolérte a nagy felismerés, és rákeresett, mivé lett a férfi címszereplő, Lulu nem bírta visszatartani a röhögését a megbotránkozó arcát látva. Ugyanakkor fel is lélegzett, mert onnantól kezdve hallania se kellett egyik dallamát se, bár kétségtelen, hogy a mai napig képes lenne bármely sorát hibátlanul, tökéletes francia kiejtéssel visszaénekelni.
- Tehát kíváncsi vagy a Lulu-féle ügyefogyott Rómeóra? -a tisztázás végett habókos, üde mosollyal kérdezett rá, majd serényen bólogatni kezdett. – Jó, ezt mindenképp megjegyzem -és bár már tudta, miként kívánja azt, a szépirodalom egyik legjellegzetesebb monológját prezentálni Vivi számára, kivárt a tökéletes alkalomra. Hiszen Shakespeare szavai nem érkezhettek légből kapottan, grandiózusabb és monumentálisabb volt az annál, mint, hogy kávéval a kezében, a verőfényes brooklyni reggelen ellője a puskaport.
- Na! -nevetve húzta össze magát, mikor a lány ujja az oldalába vájt. – Nem volt gonosz, csupán… fifikás -helyesbítette a saját meglátása szerint derült vigyorral.
Ahhoz mérten a páni félelemmel váltó arckifejezése volt a „derült égből villámcsapás”. Bár szentül meg volt győződve afelől, hogy hogyha nem ott és nem úgy találkoztak volna, ahogy, a férfi minden bizonnyal egy jókedélyű valakiként mutatkozott volna előtte, de azokban a pillanatokban mást se látott benne, mint a kaszás földi helytartóját. Azután pedig, hogy a napi első kávéjától is ellehetetlenítette, vagy legalábbis azt megkísérelte, úgy tűnt, valóban a halálát akarja, hiszen anélkül nem működött rendesen. Márpedig, ha Luciano megszűnt Luciano lenni, abból semmi jó nem született.
A tenyerébe simuló kézre tekintett, ujjait kézfeje köré fűzte, és bár végezetül arcán állapodott meg a sötétlő tekintet, eleinte mégis az egymást tartó kezeiket tanulmányozta, nem leplezett rajongással. Élvezte bőrének melegségét, annak bársonyos puhaságát, a gátlástalanságot, amivel kezdeményezte a gesztust, mégis a szemében fellobbanó bizonytalanságot, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy tágítani bírjon előle. Szemöldöke csak akkor kaptatott fel homloka közepére, mikor pajkosan elsütötte a megjegyzést, majd ugyanúgy elinalt. Halkan nevetett fel, míg nézte a távolodó alakját, alsó ajkába harapva, csalfa vigyorral kísérte végig tekintetével az ajtóig.
Mikor visszaért elé, már szemüvegén keresztül figyelte az arcát, majd a megkaparintott kávé tetejét lepattintva nézett bele a pohárba.
- Flat white -jegyezte meg, és nem is mondott többet, mosolya kellően elárulta, hogy kedvére volt, hogy Vivi emlékezett rá, mit említett az általa preferált kávéról. Beleszagolt, jó mélyen szippantotta be a koffeines ital aromáját, majd, miután visszatette rá a fedelét, és a lány intése nyomán elindultak, belekortyolt. Kíváncsian, de nem túlzottan feltűnően nézett rá, mikor elhangzott: „vagy úgy alapjáraton, előd”. Nem tette szóvá, de nem is eresztette el a füle mellett, annál is inkább csak megjegyezte, nem látta szükségét annak, hogy azt szóban is firtassa.
- Valóban? -kérdezett rá a bemutatkozás témáját feszegetve. Ő ezzel ellenkezőleg nevelkedett, és nem a szülei, annál is inkább a tanárai jóvoltából. Meg kellett tanulnia azt, hogy rendre azok vannak a szakmájuk élén, akik közel se szimpatikusak, de szépet nekik, nem holmi jöttmenteknek kell tenni. Ahhoz pedig, hogy valami híre legyen, de legalább is jó szóbeszéd járja róla, olyanokkal kellett művi mosollyal beszélnie, és minden szavukra helyeslőn felelni, akikkel a legkevésbé se kívánt volna bármilyen formában is diskurálni. – Megtisztel, hogy ezek szerint jó benyomást keltettem édesapádban -ha nem is volt benne biztos, hogy a szó szoros értelmében „jó” volt az a benyomás, de azt már megtudhatta, hogy rossz semmi esetre.
- Dehogyis, nem haragszom rá, egyáltalán! Persze, nem mondom, hogy nem fog rémálmaimban megjelenni az az eltökélt, zord ábrázata… -forgatta meg a szemeit pimaszkodva, az ajkai elé emelt pohara szemből minden bizonnyal elrejtette a mosolyát, de oldalról Vivi kétségkívül láthatta. – Nem kell ám a kedvemért hazudnod -miután kortyolt a kávéból, nevetve nézett a lányra. – Még mindig remeg a kezem… -feszítette ki maga elé meg-megrezdülő tenyerét. – Bár lehet az csak azért van, mert apukád kiszorította belőle a szuszt -kétségtelen, hogy, míg az övénél nagyobb kéz vasököllel szorította a kézfejét, hálát adott, hogy bár szeret, sőt, imád zongorázni, azt mégse hivatás szerint űzi, mert minden bizonnyal megsínylette volna a karrierje a találkozást, nem pedig csak a férfiúi becsülete.
- Ne viccelj, halál közeli élményem volt! Azt hittem, hogy szívinfarktust kapok! Brooklyn borzasztóbb, mint feltételezni mertem -ingatta a fejét ide-oda feddőn, mégis szórakozott vigyorral. – Egyébként, amíg a Newkirk Plazatól jöttem idáig, pont azon gondolkoztam, hogy azok alapján, amiket mondtál, már féltem, hogy miféle gettóba fogok csöppenni, és a metrón ülve elmorfondíroztam, hogy lehet nem ártott volna jobban „felszerelkeznem”, de… Ami azt illeti, ez a környék gyönyörű -tekintetét végighordozta a házakon, a rendezett kerteken, a tökéletesen metszett fákon, amiknek levei között átszökött az élénken tűző nap sugara, és színesre pettyezte a járdát előttük.
- Amúgy, visszatérve… -ugrott újból a már elhagyott témára, csak említés jelleggel. – Valahol meg tudom érteni apukádat. Már olyan szempontból, hogy az én apám valahogy az évek alatt megfeledkezett arról, de lehet észre se vette, hogy a lánya már tizenhat éves, és ha nem is nőtt fel, de legyeskednek körülötte a kis szúnyogcsődörök. Persze, nekem Zaira mindig az a rózsaszín tütüs gombóc marad, aki hatalmas masnival a fején naphosszat rohangált a balerina ruhájában, és sipítozott, hogy „Lulu, ha nem adod vissza a babámat, megmondalak anyunak!”, de tényleg, nagyon szép, fiatal nő lett belőle. Aztán apa valahogy soha nem ismerte fel a veszélyt, így hát Silvio és az én tisztem volt az, hogy az őt randira vivő suhancokat rendre intsük, és biztosítsuk, hogy hogyha nem bánnak helyesen a kishúgunkkal, velünk gyűlik meg a bajuk -jókedvűen sunnyogott, ajkain cserfes mosollyal avatta be a lányt az ilyen jellegű családi üzelmeikbe. – Persze Zairat se ejtették a fejére, idővel nem kötötte az orrunkra, hogy kivel és merre megy. Meg is bánta, mikor mit adott Isten, pont beléjük botlottam, ahogy meghitten andalogtak Róma forgalmas utcáin ő és a kis ecsetfejű barátja… Életemben nem élveztem még annyira, hogy a bolondját járathattam a húgommal. Na persze este a mérges telefont anyámtól, na azt már mellőztem volna, de mondanom se kell, még úgyis megérte -somolygott bohókásan és fogait először beleakasztotta a kávé fedelének kis nyílásába, utána ivott csak belőle. Kétségtelen volt, hogy Lulu a családjáért, a barátaiért bármire hajlamos, és hiába bizonygatta a húgának, a saját bőrén kellett azt tapasztalnia, hogy nem fog kesztyűs kézzel bánni se vele, se a lovagjával, semmilyen körülmények között.
- Úgyhogy meglehet, hogy Mr. Pellegrini még konszolidáltabb is volt, mint Silvio vagy én valaha, csak hát kinek tetszik, ha a saját fegyverét használják ellene? -húzta fel a vállát szórakozottan, karjait pedig kérdőn tárta szét.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

- Hát… -megadón, némileg eltűnődve biccentette oldalra a fejét, Vivi mellett, mintha gondolkodott volna, mi is a legjobb válasz a hangoztatottakra, a távolba pillantott. Kezeit tűnődőn tartotta fel, és el egymástól, széttárva őket, hagyva, hogy a tanácstalansága és a megfelelő replika hiánya kibontakozhasson. – Mondjuk úgy, hogy adunk a fizikumra, mert nyilvánvalóan számít a jó megjelenés, manapság meg már főleg elhanyagolhatatlan az, hogy az ember úgy menjen el megvenni egy kiló lisztet, hogy közben úgy néz ki, mintha valamelyik divatlap címoldaláról ugrott volna elő. Na persze odahaza, ami alatt most a nagynénémék háza táját értem, én vagyok a toprongyos, és Matteo az, aki képes két órán keresztül a tükör előtt tollászkodni, hogy ténylegesen a hajának minden egyes szála abba az irányba álljon, ami szerinte a legideálisabb formáját mutatja -hozakodott elő barátja példájával, alantas módon, elbizakodott sátáni vigyorral használva ki azt, hogy nincs lehetősége megvédeni magát. – Bár szó se róla, azzal, hogy az indulásom előtt nem látogattam el a borbélyunkhoz, megkockáztattam és voltaképpen elébe mentem annak, hogy ez közel három órára nőtt, mert ezzel nekem is kell kezdenem valamit… -ujjai felszántották sűrű, egységes rendbe szervezett haját, belemarkolva annak irgalmatlan hosszába; legalábbis neki úgy tűnt, hiszen azelőtt soha nem volt rá példa, hogy annyira megnövesztette volna. – A házban csupán egy valamirevaló tükör van, de az se elég széles ahhoz, hogy mindketten látszódjunk benne, úgyhogy addig szorítjuk ki egymást, míg a másik fel nem adja -rántotta meg szórakozottan a vállát, kezével pedig szüntelenül hajának felbolygatott egységét rendezgette. Talán ez volt az, amit a nők leginkább elirigyeltek tőlük: két, precíz simítással már megvolt a tökéletes frizura, míg a gyengébbik nem képviselői órákat gürcöltek azzal, hogy meglegyen a megfelelő fazon, viszont, hogyha erősebb szél támadt, oda volt minden igyekezetük gyümölcse, ugyanis totálkárt szenvedett. Ezzel szemben Luciano látatlanban is sikerrel visszaegyengette a rakoncátlanul kiszökő tincseket, és nem kellett több, hogy megint szalonképes lehessen az alaposan megviselt hajkoronája. – Tényleg kinézed belőlem, hogy sírógörcsöt kapnék egy koszos nadrág miatt? -kérdezett vissza, holott az illem a fejében szólott, hogy kérdésre kérdéssel nem szabad válaszolni, mégis meglépte, nem is akármilyen vigyorral. – Ó, vagy úgy! Tehát talán… jól van, szépen vagyunk… -dünnyögte megjátszott sértettséggel, a szeme körül gyülekező nevetőráncok már előre láttatni engedték a későbbiekben az ajkain is felvillanó mosolyát. Bár tény, hogy nagy becsben tartotta a gönceit, nem volt elég piperkőc ahhoz, hogy görbülni látszott volna a szája sarka csak, mert foltos lett, vagy éppen kiszakadt. Ha menthető volt és kijavítható a kár, akkor felhőtlen volt az öröme, ha nem, idővel beújított egy, az elődjénél is jobb darabbal. Szerencséjükre, Matteo meg ő is különösen jó stílusérzékkel voltak megáldva, nem vettek fel mindent akármivel, figyeltek az egymáshoz passzoló kombinációkra, nem különbül a színösszeállításokra, így összességében, ha valaki benézett volna a szekrényükbe, nem találhatott volna semmi kifogásolni valót. Ezért is vonakodott, mikor Viviananak válasszal kellett volna szolgálnia: ez jelentené azt, hogy „érzékenyek a külsejükre”?
- De hát az ilyen idősek veszettül aranyosak! -persze sokan, lehet, hogy köztük Vivi se értett volna egyet ezzel a véleményével, de ő minden körülmények között kitartott mellette, már csak a saját családjának idős tagjai végett is. – Arról az öregről ugyan soha nem fogok megfeledkezni, aki egészen addig vígan beszélt nekem, én pedig ugyanúgy hallgattam, míg meg nem kérdezte, hogy mit dolgozok, és arra nem az volt a válaszom, hogy túrom a földeket, de legalábbis építőmunkás vagyok, hanem hogy zenét tanulok. Arra rögtön elkomorult az arca, és közölte, hogy „maguknak fiataloknak mostanság büdös a rendes munka!”. Hidd el, ezután az elszólás után már nem fájt annyira a szívem, hogy a következőnél le kellett szállnom -nevetett fel halkan, majd folytatta. – Viszont soha nem tudtam rájuk, még erre a papára se igazán haragudni, hiszen ki tudja, lehet, hogy nincsen senkijük, nincsenek unokáik, dédunokáik, akik figyelemmel hallgatnák őket, egyedül a négy falnak tudnák elmesélni a történetüket. Márpedig, amíg köztünk vannak és van mit mondaniuk, és megtisztelnek minket, idegeneket azzal, hogy beavatnak az életükbe, addig mondják, azzal is csak gazdagabbak leszünk -vonta meg szolid mosollyal, egészen ellágyuló tekintettel a vállát. Ő maga mindig is szerette a család idősebbjeinek társaságát, hallgatni a régmúltról szóló sztorijaikat, legyen szó a fiatalságukról, vagy később a famíliáról való anekdotázásukat. Így, mivel feléjük nyitottsággal volt, soha nem vonakodott, mikor azt hallotta, hogy mellette a buszon vagy a villamoson, metrón eleinte halkan, majd, mikor rájött, hogy valós hallgatósága akadt, egyre felpezsdültebben magyarázott egy-egy idős úr vagy asszony. Ha pedig le kellett szállnia, hálával volt a hallottak iránt, töredelmesen megköszönte azt, és már azzal, hogy további szép napot és jó egészséget kívánt, mosolyt tudott csalni az idő súlya alatt megereszkedett vonásokra.
- Mai gyerekek? -kérdezett vissza vidáman. – Tehát már elértünk a „mai gyerekek” és a „bezzeg a mi időnkben” korhoz? -nevetett. – Bár nem mondom, hogy nem látom benne az igazságot. Persze, nem mondható, hogy mi magunk vagyunk a megtestesült tökély, de ha úgy vesszük, mi még bele tudtunk kóstolni abba, hogy milyen volt az, amikor a barátaink kopogtak az ajtón, hogy kihívjanak minket játszani, és nem különböző játékok színterein kellett arra várakoznunk, hogy mikor fognak bejelentkezni a többiek. És éppen ezért, mivel nem hagyatkoztunk annyira a különböző játéklehetőségekre, a tv-re, ha úgy vesszük, közelebb voltunk a nagyszülőkhöz is. Matteo és az én szüleim is mindig nyaranta voltak a legelfoglaltabbak, ezért hol az ő, hol az én nagyszüleimnél lettünk „lepasszolva”, ahova meg még annyira se lopta be magát a modern technológia, mint a mi házainkba. Ha volt is mondjuk adás, feltehetőleg három csatornán túl már nem válogathattunk, így kénytelenek voltunk feltalálni magunkat, és máshogy gondoskodni a szórakozásunkról. Hol a nagyszülők közbenjárásával, az ő régen játszott játékaik révén, hol a kettő hiányos pakliból összeállított készletet használva próbáltuk elhinni, hogy nagyon értünk a pókerhez, és a saját szabályaink alapján űztük azt. Vagy segédkeztünk a nagyanyáinknak, nagyapáinknak a ház körül, a konyhában, udvaron vagy a di Sciglio birtokon… de legalábbis elhittük, hogy nagy segítség vagyunk. Mindig le tudtuk foglalni magunkat, soha nem vágytunk arra, hogy a körülöttünk lévő embereken és természet adta lehetőségeken túl akarjunk boldogulni, és nem halálra unni a fejünket. Közben pedig tanultunk az idősebbektől, és lehet, ők nem is tudták, hogy mennyivel járultak hozzá a személyiségfejlődésünkhöz, de szentül hiszem, hogyha nem lettek volna anno a velük töltött nyári emlékek, most mindketten másak lennénk -elrévedő, idült mosollyal elevenítette fel a régmúlt történéseket odahaza. Meglehet, olykor elégedetlenül nyögtek, mikor Gaena mama befogta őket meggyet magozni, vagy Imelda nagyanyja diót törni, de végül mindig sikerült a munkába és a beszélgetésbe belefeledkezve jó emlékekkel távozniuk, legközelebb pedig már nem is volt kérdés, hogy ők is leülnek az idős asszonyok szoknyája mellé, hogy a négy kicsi kacsó is pont olyan dolgosan, mint a ráncos, idősödő kezek munkálkodjon. – Na persze nem akarom megváltani a fiatalabb generációkat, és óhatatlan az, hogy a világ fejlődésével ők is idomuljanak az adott korra jellemző körülményekhez. Ők kihozzák belőle a maximumot, nekünk meg úgy kell őket szeretni vagy éppen nem szeretni, ahogy vannak, de a hiba nem bennük, hanem rendre az engedékeny szülőkben keresendő, akik azt hiszik, hogy egy játékkal vagy egy újabb kütyüvel bármi elintézhető, mert addig is lefoglalják a kölyköket -legalábbis neki ez volt a nagyon sarkított, sekélyes véleménye a társadalomról, azok alapján, amiket nap nap után látott tömegközlekedési eszközökön, utcákon, kávézókban és plázákban. És ő nem bírt elég hálás lenni azért, hogy ő, nem úgy, mint más kortársai, vagy a jelenleg fiatal gyerekek, nem ebben a szellemiségben nevelkedett. Azt viszont, noha még soha nem helyezte kilátásba, de tudta, hogy ha elérkezik az ideje annak, hogy gyereket vállalna, semmivel nem csinálná másként, mint, ahogy őket nevelték fel.
- Ó, igen, az a panna cotta valami isteni… -helyeselt egyöntetű elánnal, miközben hevesen, beleegyezését igazolva bólogatott. – Annál már csak a csoki szuflé jobb -annak idején, mikor Gustavo és Flavio étlapra tűzték a megannyi desszert közé, nem volt kérdés, hogy az addig első helyes sajttortát lecserélte a veszettül édes, belül folyós, de kívül ropogós, forró, de a mellé egyengetett gombóc fagyitól ehetően meleg nyalánkságra. – Az lenne? -kérdezett vissza, és tanakodva hümmögött, ajkainak alig észrevehető mozgásával végzett fejszámolásának eredményét pedig csak aztán hangoztatta. – Tehát azt mondod, hogy olyan… ezernyolcszázhuszonöt nap után ideje lenne valami újat is kipróbálnom? -öt éve már annak, hogy minden egyes alkalommal, ha kávézóba tévedt, nem morfondírozott a kávélap kínálatát tanulmányozva, hanem hogy gyorsítsa a folyamatot, és a saját idejét se rabolja, egyszerűen csak flat white-ot kért, két cukorral. Abban soha nem kellett csalódnia, attól tudta, hogy mit vár, és rendre azt is kapta, amit feltételezni mert.
- Szerintem a gyomornak van egy elzárt kis része, ami a desszertekért és az édességért felelős, ezért lehet, hogy bármennyire is van tele az ember, annak mindig jut hely -szórakozottan vigyorodott el, és mintha teljességgel meg lett volna győződve az abszurd igaza felől, jókorát bólintott. Ő se volt másként a sütemények esetében, bár, ami őt illette, neki bármi, ami étel volt, pont úgy csúszott, mint a nyalánkságok. Ezért is feddte meg egy nappal korábban őket Maria, hiszen a gyomruk olyan volt, mint egy-egy fekete lyuk, Matteo és ő is úgy tudtak enni, mintha csak eltévedt volna bennük a kaja.
Különösen igaz volt ez a karácsonyi dőzsölésre, mikor a család férfiai miatt, akik egytől egyik nagyétkűek voltak, bőséggel kellett bánni minden fogást illetően úgy, hogy abból ahányan voltak, mindenki a maga kénye-kedve szerint jól tudjon lakni, ne kelljen finomkodnia csak azért, hogy másnak is maradjon.
- Persze, hogyha innen közelítjük, akkor valóban szomorú, de mindig próbáltunk úgy tekinteni rá, hogy lehet, hogy a mi áldozatunkkal a nézőtéren ülőknek okozunk olyan örömöt, ami nélkül ki tudja, mitől estek volna el. Lehet, hogy ott ült egy idős asszony vagy úr, aki soha nem tudott eljutni azelőtt a kedvenc előadására, viszont akkor és ott megadatott neki a lehetőség. Vagy lehet, hogy akadt egy kisgyerek, akinek akkor nyílt fel a szeme a zene szépségére, és megváltoztattuk vele a jövőjét. Soha nem lehet tudni, és lehet, csak mi akartunk okokat keresni arra, hogy nekünk kevésbé legyen „rossz”, de végtére is, mindig sikerült elhitetni magunkkal, hogy ez így jó -húzta fel a vállát megalkuvón, apró mosollyal az ajkain. – Onnantól kezdve, hogy önálló akaratomból fogadtam el a felkérést, mikor a színház az egyetemtől kért kórustagokat, soha nem tekintettem rá úgy, mint kötelességre. Nem mondom azt, hogy nem volt olyan, mikor ne vágyódtam volna inkább az asztal köré a családomhoz, mert persze, hogy első körön oda húzott a szívem. De a társulat is olyan volt, mint egy nagy család, és bár tudtuk, hogy nem egymást akartuk volna látni nap mint nap, még az ünnepek ideje alatt is, épp ezért kedveskedtünk két előadás közti szünetekben sütivel, kávéval, meleg italokkal, hogy addig is megpróbáljunk bensőségesebb hangulatot teremteni. Összességében nem volt az olyan rossz, mint amilyennek elmondva tűnik, különösen akkor nem, amikor tudtam, hogy bizonyos alkalmakkor a család tagjai is ott ültek a sorok között -mert mi mással, ha nem ezzel fejezték volna ki leginkább a támogatásukat az irányába? Minden évben kerítettek időt arra, hogy az életükből legalább három órát arra szánjanak, hogy a Lulu számára olyan kedves műfajjal ismerkedve, ha színen volt, őt nézve a színpadon, alkalmazkodjanak ahhoz a világhoz, amibe huszonéves kora elején becsatlakozott. – Ó, szóval nálatok Te vagy, aki komoly logisztikai munkával kézben tartja a dolgokat, és mindig tudja, hogy a tökéletes is hogy lehetne még tökéletesebb? -vigyorodott el szórakozottan. Bár a karácsony szempontjából náluk is az asszonyok voltak ennek élén, és Zaira is már nagy gonddal tanult tőlük a jövőre nézve, valamint, mint a kedvenc ünnepének szerelmese, nem engedhette, hogy az ne legyen a legcsodálatosabb. Viszont az ilyen jellegű gyakorlatiasság és perfekcionizmus odahaza inkább a férfiakra volt jellemző, és ha lehet, Lucianon még Silvio is túltett.
Tagadhatatlan volt a lány személye, egész lénye iránti érdeklődése, kíváncsisága és őszinte csodálata, amit előle, bár úgy is mondható, hogy főként előle nem kívánt elrejteni. Szemet gyönyörködtető látványa felől való elfogultságát a létező legnagyobb természetességgel hozta a tudtára, komoly volt, érzékeltette ezt a megváltozott, mindennemű játékosságot nélkülöző mély és bensőséges hangszíne, de a mosolya, ajkainak elragadtatott görbülete állandó volt.
- Akkor azon leszek, hogy minél többet halld -biztosította. Az első pillanattól fogva érezte a lányon, hogy közel se olyan magabiztos, mint ahogy a gyönyörű arcából, testének kifogásolhatatlan vonalaiból feltételezni merte volna az ember, holott Lulu is egyike volt azon személyeknek, aki bele tudott volna fulladni tengerkék szemének örvénylő pillantásába.
- Köszönöm… -hálálkodott félszegen leszegett fejjel, a pillantása, amit Vivi felé vetett, pontosan annyira volt szolid, mint óvatos mosolya. – Valóban nem tudok neki elég hálás lenni, amiért nem hagyatkozott a konvenciókra, és át merte hágni a gyakorlottabb tanárok által felállított szabályokat. Hozzájuk mérten fiatal volt, a harmincas évei végén járt akkoriban, és a későbbi tanárom, Ingegneri növendéke volt, akinél a mesterképzést kezdtem tavaly. Nem mondom, hogy egyenes út vezetett hozzá, de közösen küzdöttünk meg azért, hogy őt, mint tanárt, engem meg, mint valamirevaló növendékét, elismerjenek bennünket -Tucci első, valóban komoly szándékúnak tekinthető tanítványa volt Luciano, és ezt már abból a magabiztosságból látta benne, amivel a felvételikor a színpadra lépett. Mások talán kinevették azt az öntudatosságot, de neki pont, hogy az keltette fel az érdeklődését.
- Biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy elesettnek tűnnek, csak tuningolják magukat arra, hogy a buszhoz való versenyfutásban lekörözzék a fiatalabbakat -nevetett szórakozottan, majd folytatta. – Ja meg persze mindenkinél kiélezettebb párviadalra képesek a szabad helyekért -tette még hozzá vigyorogva. Nem volt ő tiszteletlen az öregekkel, ugyanakkor erre a „különleges képességükre” ő is felfigyelt, mikor bizonyos tömegközlekedési eszközök után kocogva egy-egy idősebb illető úgy húzott el mellette, mint a nyíl.
- Nem tudom, hogy a család elbírna-e még egy Rómeó és Júlia korszakot -elgondolkodva dörgölte az állát, ujjai alatt sercegett erősszálú szakálla, tanakodásával ellentmondó volt azonban szemének virgonc csillogása. – Természetesen megmondom neki. Amúgy tény, hogy a magyaroknak igencsak jó húzásai tudnak lenni. Már legalábbis, ha csak az operai életre gondolok, vannak kiemelkedő énekeseik, és még maga Domingo is különös szeretettel van a közönségük és a színházuk iránt. Úgyhogy lehet van abban valami, hogy érdemes rájuk és a rendezéseikre, színészeikre odafigyelni -figyelme kétségtelen, hogy nem a kisebb országokra irányult, de tökéletes tudatában volt annak, hogy melyik állam milyen zenészekkel képviselteti magát a klasszikus zene világában, és nem csak az operát illetően. Így tudta azt, hogy nem csak a „nagyok” ontják magukból a tehetséges embereket.
Élvezte a kellemes menettempót, az enyhe légjárást, felettük a levelek suhogását, az azok között áttetsző napsugarakat, a kellemes, sülő reggeliket feltételező illatokat, és nem mellesleg, de annál is fontosabb, hogy a lány közelségét, ahogy karjuk egy-egy lépéskor összetalálkozott, majd meg is lendítette, mikor az apjára tett pimasz megjegyzést. Nevetve konstatálta a gesztust, és csak aztán hozakodott elő kezének még mindig meg-megremegő bizonytalanságával.
- Szelíd és főleg elveszett? Én? Kizárt… -ellenkezett hevesen csóválva a fejét, de kétségtelen, hogy az ellenkező szavakban volt nem is kis mennyiségű szarkasztikusság, főleg ami az első jelzőt illette, nem különbül a mosolyában. – Ha nem is kinőhető, de azért kezelhető, ugye? -kérdezett vissza a kitalált betegséget firtató témában, a lányéhoz hasonlóan őszinte, széles vigyorral.
Kíváncsian húzta össze szemöldökét, mikor a mutatott irányba fordult, szemei viszont olyan mértékben kerekedtek el, hogy félő volt, kiesnek a helyükről.
- Uhh… -nem tudott hirtelenjében többet kinyögni, száját elégedetlen fintorral húzta el. – Na, ha valamire, akkor erre tényleg nem voltam felkészülve -vannak azok a látványok, amik olyan gyönyörködtetőek, hogy egyszerűen nem lehet nem azokat nézni. És vannak, amik olyan megbotránkoztatóak, hogy ugyanezt a hatást váltják ki. A pocakos, fecskében magát illegető úriember pőresége pont ebbe a kategóriába tartozott, és Lulu fellélegzett, mikor maguk mögött tudhatták.
- Várj, hadd segítsek -szólt, mikor látta, hogy a lány küszködik a vászonnal, és ha elfogadta a segítségnyújtást, úgy elvette tőle, ha nem, akkor továbbra is csak a saját poharát tartva sétált mellette.
- Hé, te most velem vagy ellenem vagy? -rosszallón szűkítve apró réssé a szemeit figyelte, mégis látszott rajta, hogy nem sértésből, vagy saját maga megbántódottságából mondta. – A szüleink mindenkor úgy neveltek minket, hogy tudják, érett, felelős döntéseket fogunk hozni, olyanokat, amikben nem kell kételkedniük, nem kell, hogy folyton a körmünkre nézzenek, és felügyeletet helyezzenek mellénk. Bíztak bennünk, a választásainkban, és tudták azt, hogy a barátaink szempontjából is a hozzánk, a saját személyiségünkhöz hasonló embereket választunk. Ez igaz volt Silviora és rám is, de, hogy Zaira ezt mennyire tudja kivitelezni… -szisszenve húzta el a száját. – Egy lány baráti társaság egészen más, mint egy fiú. Ő pedig inkább a hírnévre, mintsem a valós barátságokra koncentrál, de a szüleink az egyre sokasodó munka miatt mintha nem ismerték volna fel, hogy a húgunk nem olyan, mint amilyenek mi is voltunk. Neki kellett volna az a fajta gondoskodás és odafigyelés, iránymutatás, amit mi nem igényeltünk. És persze nem azt mondom, hogy őt rosszul nevelték volna, erről szó sincs! -rázta a fejét hevesen. – Csak ő már inkább hasonlít azokra a kölykökre, mint akikről beszéltünk. Aki kissé akarnok, kicsit forrófejű, és mindent akar, ha pedig elég kitartó, meg is kapja. De hát, mégis mit várok egy tinédzsertől… -húzta fel a vállát kérdőn. Meglehet, Lulu bizonyos esetekben túlzásba vitte húga útjának terelgetését, próbált nagyobb ráhatást gyakorolni rá, hogy őt is afelé irányítsa, amelyet ők is jártak Silvioval, vagy éppen Matteoval. Viszont rá kellet jönnie arra, hogy Zaira nem volt mindig kapható erre, és inkább terhesnek érezte bátyjának gondoskodó szándékát, mintsem hasznosnak vagy alapjaiban véve szükségesnek.
- Ezt nem mondod komolyan?! -kérdő és egyszerre kijelentő is volt a megbotránkozó mondata, amit egy hitetlen nevetéssel, felszegett szemöldöke alól felé pillantva tálalt. – Hihetetlen, hogy még mindig vannak ilyen aberrált, csökött értelmi szintű fazonok… Mennyi kellett, hogy kereket oldj onnan? -érdeklődött továbbra is kíváncsi ívben emelkedő szemöldöke alól tekintve rá. – Szerintem egyáltalán nem ciki -vallotta leheletnyit megemelve a vállait. – Manapság mindig, mindenki egyszerre akar mindent. Pénzt, karriert, munkára vonatkozó hírnevet, szerelmet, lelkitársat, családot és belső, lelki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, stabilitást… Persze, vannak olyanok, akik mindezt sikerrel tudják venni, és azoknak minden tiszteletem, de szerintem lehetetlen egyszerre ilyen sok téren helytállni. Az pedig, hogy te előbb magadat szeretted volna megismerni és kiismerni, mint önálló embert, és nem, mint valakinek a párját, rájönni arra, hogy ki vagy valójában, mit szeretnél magadtól és az élettől, kit látnál magad mellett szívesen, vagy, hogy egyáltalán szükséged van-e bárkire is a boldogságodhoz, minden, csak nem ciki. Kevesen merik ezt meglépni, és rendre ők vannak kinézve a nagy átlag közül. Azt, hogy ki milyen véleménnyel van erről, nem lehet befolyásolni. Mindenkinek máskor jön el az életében az, hogy mikor válik vevővé egy kapcsolatra, de olyan dolgok ezek, amiket nem éri meg sürgetni, mert ki tudja, hogy milyen tapasztalatokkal távozik belőlük az ember. Persze, ahhoz, hogy tudjuk, mire vágyunk, kellenek a rossz, eltántorító benyomások is, de nem éri meg, hogyha csak elvesz az emberből, nem pedig hozzáad -és pontosan ezt, vagy legalábbis jelentéstartalmában hasonlót mondott akkor Matteonak is, mikor úgy érezte, ideje felhívnia a figyelmét arra, hogy a lány, Leonora, akit annyira odaadóan szeretett, és a szívét is kitárta neki, ő pedig csak rendre visszaélt a jóhiszeműségével, sokkal rosszabb hatással van rá, mint amennyit nyer a vele való kapcsolattal. Úgy tűnhetett, hogy Lulu ellene volt a szerelemnek. Ez legkevésbé se volt igaz, csupán a saját életére vonatkozóan. Ő az elvakult, alaptalan szerelemnek volt az ellenlábasa, annak, ami bántotta a barátját, anélkül, hogy ő észrevette volna azt egymaga.
Kíváncsian, apró, kérdő hümmögéssel emelte a lány profiljáról előre a tekintetét, hogy az épületegyüttesre emelje érdeklődő, sötétbarna szemeit, amire Vivi volt hivatott felhívni a figyelmét.
- Igen -bólogatott lenyűgözötten, egészen gyermeki mosollyal. – Gemini Man, és talán… Jack Ryan… -ráncolta kérdőn, ugyanakkor bizonytalanul a szemöldökét. – Ritka az, amikor élőben, effektek nélkül valami sokkal szebb, mint a filmvásznon, de ez… ez valami egészen gyönyörű! -ismerte be, és körbehordozta tekintetét a campus eléjük táruló részén. Az épületeken, a fákon, az élénkzöld pázsiton, ami a vakító napfényben még játékosabbnak és hívogatóbbnak tűnt, olyannak, aminek az ember kortól és nemtől függetlenül befutna a közepébe, hogy hanyatt fekve, felhúzott lábakkal és kétfelé vetett karokkal a kék eget csodálja, a felhőkben keresve a különböző alakzatokat.
Jókedvűen mosolygott a lány okfejtésén, és bólogatásával helyeselt.
- Abszolút meg tudlak érteni, hogy miért választottad inkább az élőfát az előadók padjai helyett. Én se tettem volna másként, de az én egyetememnek odahaza a város szívében egy tenyérnyi zöld övezete sincs -és mindig is ez volt az, ami igazán zavarta Rómában. Számtalan park állt ugyan rendelkezésére, mégse volt olyan természetközeli élménye, mint Gemmán, ahol bármerre tekintett, mindenhonnan maga a természet nézett vissza rá. Ugyanakkor, mivel nem vágyódott ki az iskola épületéből, többet is tudott gyakorolni, nem volt, mi elvonta volna a figyelmét. Az éremnek mindig két oldala van.
- Rendben, én addig itt kint megvárlak -aprót csípve alsó ajkába, virgonc mosollyal pillantott Vivire, és, ha elindult az ajtó felé, Lulu nekidőlt az egyik, bejárattal szemközti villanyoszlopnak, tekintetével végigkísérte, mígnem bezárult mögötte a nyílászáró, majd újfent a telefonja után nyúlt, hogy megnézze, érkezett-e válasza Matteotól.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

- Sose tudhatod! -tárta szélesre a karjait, erősen ügyelve arra, hogy a manőver közepette egyik kávé se lássa kárát a mozdulatnak, ajkai pedig üdén görbültek víg vigyorra. Még a vállait is felhúzta pár bizonytalan pillanatra. – Volt az a videó „Finish the lyrics” néven, ami se perc alatt letarolta az egész világhálót. Egy tag teljesen véletlenszerűen választva egy embert az utca népéből elkezdett énekelni egy számot, és a kipécézett személynek folytatnia kellett… vagy elküldte melegebb éghajlatra. Ott volt egy nő, aki a Star Is Born-ból énekelte a Shallow-t. Semmi megrendezés nem volt benne, egyszerűen csak egy átlagos hétköznapon világhírre tett szert. Meglehet, tizenöt percnél nem tartott tovább, mára mindenki elfelejtette, de mégis a legtöbb országban lehozták a különböző médiafelületek „azt a bizonyos nőt” -tette a levegőbe karmolt macskakörmök közé a megnevezést. – Tehát, ha csak erre gondolok, mi van, hogyha a sarki kisboltból egy kiló liszttel kilépve azon kapom magam, hogy valami Martha Stewart-féle újság engem akar címlapra? Hát látod, példa is van rá, hogy a mindennapi emberek is lehetnek „sztárok”, nem szalaszthatom el a nagy lehetőségemet, hogy a háziasszonyok kedvence legyek! -nevetett fel. És minek is köszönhette az említett üzletasszony munkássága felőli tudását? Csakis az anyjának, aki odahaza halomszámra tornyozta fel a főzőújságokat, függetlenül attól, hogy a férje egy két lábon járó, élő szakácskönyv volt. A saját főzésébe nem szerette, hogyha Flavio is belekontárkodott. Nem akarta elfogadni a tanácsait, puszta háziasszonyi hiúságból sem, éppen ezért nem az ő, annál is inkább Martha Stewart, és a magazinjában lehozott cikkek íróinak utasításait vette példának, mikor tanácstalanságában a fejét vakarva állt a gáztűzhely előtt. Loretta nem mozgott ügyetlenül a konyhában, gond nélkül összedobta a jellegzetes, olasz ízvilágú ételeket, úgy, hogy az ember a tíz ujját nyalta utána, ellenben sokkal inkább nyitott a nagyvilág ízeire, kísérletezett, amiben a Giovinazzi családfő aligha tudott a segítségére lenni, akinek a gyomra és az ételek iránt támasztott igénye echte olasz volt.
- Nem igaz, hogy mind ezt mondanánk! -védekezőn emelte maga elé a kezét, visszautasítva az általánosítást. Természetesen imádta, ha egy nő adott a megjelenésére, de igaznak vélte azt, hogy sokszor a nők által képzelt szépségideál eltért a férfitól. Hiszen mit gondoltak a hölgyek? Nem látszódhat egy bőrhiba, a szemük alatti sötét karikák sem. A szemöldöküknek mindig tökéletesen szedettnek kellett lennie, megspékelve azt némi kontúrral, hogy erőteljesebb, túlzottan markáns vonallal meghúzva adjanak hangsúlyt szemük környékének. Legtöbbjükön azt látta, hogy jobb szerették a színes szemhéjpúdert, mint bőrük általános tónusát. Nem szerette azt az általánossá vált véleményt, hogy a férfiak elvárják a nőktől azt, hogy mindig, a legrosszabb napjukon is makulátlanul fessenek. Lulu, bár szerette a vörös rúzst, a szempillaspirálnak köszönhetően hosszan verdeső pillákat, de az alapozótól vastaggá vált vakolatot, a túlontúl hangsúlyos szemöldököt, a különféle színárnyalatokkal mímelt szemhéjat, és a veszettül éles kontúrvonalakat legkevésbé sem. Nem várta el azt, hogy egy nő „szenvedjen” azért a megjelenésért, amit a nem tagjai feltételeztek, hogy a férfiak szeretnek, miközben legtöbbjük a természetesség híve volt. Ő legalábbis biztosan. És ezért is imádta rajongásig Viviana küllemét.
- Csak ha nagyvárosi piperkőcnek nézel és/vagy alapvetően annak tűnök. Ez esetben nem hozhatok szégyent a híremre -húzogatta szórakozottan a vállait. Szerette, értette és alapvetően követte a divatot, legalábbis azon részét, ami összeegyeztethető volt a saját stílusával, stílusérzékével, de túlzás lett volna azt állítani, hogy bolondult érte, és azt mindenek fölé helyezte. Odahaza, Gemmán meg pláne hagyatkozott a nyúzott, toprongyos ruhákra, a szakadt, itt-ott elvékonyodott anyagú nadrágokra, és azon pólókra, fölsőkre, amikről leolvasható volt nem csak a pár nappal korábbi, de a hónapokkal az előtti étlap is. Nem volt élvhajhász luxuskedvelő mert, bár tény, hogy a szülői munkának és a saját fizetésének köszönhetően az átlagnál jobb körülmények között élt a saját lakásában is, de a di Sciglio birtokon egy rossz szava nem támadt, ha be kellett mocskolnia a földeken magát, mindazt szakadt göncökben, nem tökéletesen elegyengetett frizurával téve meg.
Alsó ajkát, annak is a szélét csócsálva, gondolkodva merengett el a szóban említett szomszéd néni házának irányába. Hallgatagon kísérte figyelemmel Viviana, az idős asszonyról elrebegett történetét, mosolya, bár szomorkásnak tetszett, de felfelé görbítette a száját.
- Megértelek… abszolút -fordult vissza felé, mikor a lány a néni egészségi állapotát és az életszakaszának hosszát firtató kérdésben fogalmazott véleményt. Visszagondolva azonban a hallottakra, a dolgoskezű asszonyra és a háztartásukkal való kapcsolatára, újból elmosolyodott. – Viszont az, hogy a családja helyett is a családja lettetek az nem csak példaértékű, de nagyon szép is. Ti, ha már azok, akiknek kellett volna, képtelenek voltak megadni neki, a társasága voltatok, és bizonyára nagyon örült, hogy a személyetekben ő is megkapta azokat az unokákat, akik végtére is nem áldozták rá az idejüket, ellenben veletek -mosolya egyre szélesebbre nyúlt, biztató és az addiginál is, ha lehet, kedvesebb, támogatóbb volt. – És szintúgy követendő, hogy a mai napig törődtök vele. Kevesen tennék meg ezt -vallotta őszintén, és nem csak a lány, hanem az egész családja iránti csodálatból. Olyan közegben nevelkedett, ahol nem volt kérdés az, hogy az öregeiket, az idős nagyszülőket, dédnagyszülőket szeretni, oltalmazni és nem utolsó sorban tisztelni kell. Az ő berkeikben soha nem volt arra példa, hogy bárki is egyedül maradt volna. Ha szerette volna az illetékes családtag se hagytak neki nyugtot, mindig más-más járt a nyakára, ilyen-olyan mondvacsinált kifogásokkal, vagy csak szimplán „azért, mert…”. A hiedelmekkel ellentétben nem mindig volt igaz az, hogy az olasz famíliák százszámra listázták a rokonságot -az övékre azonban pont, hogy igen. És ez nem, hogy ritkította volna közöttük a kapcsolatot, épp ellenkezőleg, erősítette. Nem volt, akire rábökve ne tudta volna, hogy hányadfokú, és melyik végről szalasztott tagja a családnak. És ez a szellemiség, ami a saját eszméjének is mozgatórugója volt az, ami felettébb haragot és ellenszenvet táplált a ház rejtekében megbúvó asszony gyerekei, unokái iránt.
- Magunk között ritkán szoktunk erről beszélni, hiszen mindennapi megélői vagyunk, de… -vontatottan húzta fel a vállát, fejét mosolygósan biccentette oldalra. - …tény, hogy mi is tudjuk, hogy ez már régóta nem barátság, annál is inkább testvériség, vagy annál is több. Túlgondolás nélkül állíthatom, hogy ő a másik felem. A jobbik, visszafogottabb, megfontoltabb, ugyanakkor naivabb, csőbe húzhatóbb és mégis, sokszor érettebb énem, aki ha nem lenne, a gyakorta esedékes elszólásaim miatt, elvégre sokszor gyorsabban jár a szám, mint az agyam, már számtalanszor meghurcoltak volna -nevetett fel, jókedve apránként lényegült vissza idült vigyorrá. – Jószerint nincs olyan emlékem, amiben ne szerepelne, hiszen amióta az eszünket tudjuk, sőt, már az előtt is, folyton ott voltunk a másiknak, hiába nem mondható el, hogy a személyiségünk annyira hasonlítana. És talán ez a kulcs, mert, ha nem is vagyunk echte ugyanolyanok, kiegészítjük egymást. Bár keresztanyám, Matteo édesanyja szerint, ha együtt vagyunk, főleg a hülyeségben egészítjük ki egymást -bazsalygott azzal a kisfiús virgoncsággal, amire Valeria is csak teátrálisan legyintve szokott sóhajtani, Gaena mama pedig csak annyit mond, hogy „ennek a gyereknek a szeme sem áll jól!”. - Viszont, amiben ő gyengélkedik, abban én vagyok az erősebb, és fordítva. Már rég egy olyan világot élünk, ahol ismerjük egymás minden mimikáját, tudjuk, hogy bizonyos kérdésekre feltehetőleg milyen választ ad a másik. Hogyha nem tudja kifejezni magát, a másikunk befejezi helyette a mondatot. Szinte nem ismerjük a létezést egymás nélkül, és bizton állíthatom, hogy nem is akarjuk. Azt hiszem mindenki életében szükség van egy ilyen emberre -bizonygatta eltökélten. – Nem hiszek az elcsépelt gondolatokban és tanokban. Ha nincsen kézzel fogható magyarázat rá, akkor rendre nem vagyok érintett a témában… viszont azt mégis tudom, hiszen érzem és tapasztalom, hogy létezhet lelkitársi kapcsolat emberek között, és ebben ő az én társam -persze mindezt ilyen ömlengős formában soha nem hozta volna Matteo tudtára, viszont számtalan alkalommal a tettek felülírták a ki nem mondott szavakat is. Viviana előtt mégis, gátlások nélkül volt képes beszélni erről, hiszen tudta, vagy legalábbis remélte, hogy nem fog többet, szaftosabbat vagy hangzatosabbat belehallani annál, mint amennyit ő maga is gondolt és mondott.
- Néhanapján?! -hőkölt hátra értetlenül, erőteljesen megütközve a kifejezésen. – Minden nap! -helyesbítette, jókora vigyorral spékelve meg azt. – Édesanyád nem tudja, hogy mi a jó… -sóhajtozott kelletlenül szisszenve, fejét ide-oda csóválva. Náluk a karácsony is úgy nézett ki, mint a Charlie és a csokigyár látképe, aminek köszönhetően szinte még a csapból is forrócsoki folyt a felkészülés időszakától egészen vízkeresztig.
- Ja, igen… -az utalás nyomán emelte fel szabad kezét, hogy tenyerének alsó élével dörgölje meg bal szemét. – Meg lesz ám a másik két szemem is, ha előkotrom majd a táskámból, de addig is, napszemüvegben illetlenség lett volna mutatkozni -így hát, jobb híján Viviananak a folyton a homlokát, szemöldökét ráncoló, szemét szűkítgető, azáltal tájolni próbáló Luciano látványával kellett megküzdenie, de eltántoríthatatlan volt attól, hogy szemtől szemben állva nem rejti a szemeit sötét lencsék mögé. Kivételt képeztek az igencsak régi ismertségek.
- Nemzetek? -kérdezett vissza a többesszámot firtatva nem csak szavaival, de kíváncsian összefutó szemöldökei alól felsejlő, érdeklődő pillantásával is. – Ó, ne is mondd!... Bár nálunk egészen extrém a helyzet, ugyanis a di Sciglio birtokon összeülő, fene nagy család összes nőtagja beszabadul a nagysasszony birodalmába, hogy egymás idegeit spannolva ténykedjenek… na ott megy ám a kárálás, hogy mi, férfiak és fiatalok bezzeg csak a lábunkat lógatjuk, és ki-ki egy üveg sörrel, vagy egy jól megtöltött borospohárral összeülve vitatjuk meg a felettébb hanyagolhatónak tűnő témákat, míg ők a „belüket is kidolgozzák” -elégedetlenül forgatta a szemét, prüszkölt és korholt, pont, mintha felettébb nagy elszenvedője lett volna az asszonykórus énekének, nem pedig csak mulattatta volna az, hogy az éppen a legharsányabb női hanghoz tartozó asszony férje a nyakát húzva, bocsánatért esedező, szerény somolygással borostája, bajusza alatt szabadkozott. Bár ahogy tudták szép sorjában maguk mögött az éveket, bizony Valeria és Loretta is ki tudták kérni maguknak nem csak az uraik tékozlását, de Matteo és Luciano slendrián magaviseletét is, amiért nem ugrottak rögtön, hogy leemeljék a jócskán megpakolt üstöket a tűzhelyről, hanem úgy kellett őket nógatni, és kirobbantani a kényelmes foteljukból vagy székükből, éppen mi jutott, ha segítséget reméltek. Ha valamit, hát ezt soha nem hiányolta a színházban töltött időkben.
- A legkevésbé sem! -szelíd, hízelgő hangja egészen disszonáns volt a határozott vigyorával, ahogy elbűvölten nézte a lány arcát, hallgatta a dallamos, csilingelő nevetését, ami akkor is, ha észre se vette, mosolyra fakasztotta. Ha úgy volt, Luciano nagyon tudott szónokolni, úgy, hogy bármely hölgy szívét megnyerte volna… Vivianaval szemben viszont magatehetetlennek érezte magát. Azt hinné az ember, hogy pont azzal szemben akar nagyot villantani, aki igazán felkelti az érdeklődését, mégis, ő vele volt igazán óvatos és puhatolózó. Nem akart túlzottan nyomulni, nem kívánta egy-egy rosszabbul fogalmazott, tolakodó mondattal elriasztani. Tudatlannak és félszegnek érezte magát, holott számtalan gondolat váltotta egymást a fejében, mégse mondta ki azokat. Nem akarta elrontani, egyszerűen csak magát akarta adni. Félt, hogy mindazt, ami elindult kettejük között, ami még neki, a szerelmi életének önkezű megrontójának is imponáló és jóleső érzés volt, elhibázza. Márpedig ezt nem akarta elbaltázni, jobb híján ezért a szeme, a bizakodó, lágy mosolya beszélt helyette, mert azok vakító csillogását, szavak nélkül is beszédes mivoltát nem tudta volna titkolni előle.
- A zene, mint valós érték mostanság úgy tűnik, megszűnt létezni. Ugyanúgy a művészet bármely ága, hiszen egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek abba, hogy ki kinek a kicsodája, mintsem, hogy ismertség, protekció és pénz nélkül hova lenne képes eljutni egy igazán tehetséges művész. Tehát, bár szerencsére talán még mindig ezek aránya kisebb, de egyre jobban törnek be azok a bizonyos, túlbecsült „leg”-ek a krémbe, elhappolva a lehetőséget az alázatos, becsületes munkával dolgozó, kiemelkedő személyek elől -az oktatás, a valós zenei élet mind ezzel a stratégiával operált már akkor is, mikor ő az egyetemre felvételizett. Egyre szükségesebbnek bizonyult az, hogy valaki mellett álljon egy pénzeszsák, egy „mentor”, aki sokatmondó névvel és ráhatással bírva, hogyha nem elég kimagasló a pártfogoltja az adott szakterületen, meg tudja változtatni a közvéleményt.
A bosszúság ideje, bár kétségtelen, hogy ebben a témában igen hamar zabos tudott lenni, nem volt elérkezett. Túl szépnek, túl idillinek és túl pezsdítőnek tetszett az a nap ahhoz, hogy bármin is feleslegesen zsörtölődjön. Helyette kiélvezte az együtt töltött idő minden egyes másodpercét, a lopott pillantásokat, a nem is annyira titkolt örömöt és átszellemültséget, amivel a lány profilját csodálhatta, azt, hogy érezte a másik minden rezdüléséből, hogy hozzá mérten ő se különbül érzi jól magát az adott időben, ott, vele. El tudta volna viselni… a közös sétákat, az önfeledt, nem túlgondolt, ellenben teljesen természetesnek ható beszélgetéseket mindenről, bármiről, ami éppen az eszükbe jutott. Azt, hogy a kezük olykor találkozott, és ha talán összefonódtak volna az ujjaik…
Elkalandozott, és a lány hangja volt az, ami visszanavigálta őt Brooklyn, a lábuk alatt tekergő utcáira, a fák gyűrűjébe, azok árnyékába.
- Tehát megbízol bennem -konstatálta, mikor elvette a vásznat, óvatosan, hogy semmi esetre se okozzon kárt. Futtában nézett a lányra, hogy érti-e, mire gondol, majd folytatta. – Odahaza van egy igen jó, hegedűs barátom. Olyan, aki még Paganinit, az ördög hegedűsét is kenterbe veri. Bár nem tudom, hogy ő ezért kinek ajándékozta el a lelkét, ha már maga az ördög foglalt volt… -tűnődött el nevetve. – Soha, senkinek nem volt hajlandó odaadni a hangszerét. Nem csodálom mondjuk, egy ötezer eurós Ernst Heinrich Roth mesterhegedűről beszélünk. Egyszer azonban, mikor már a színpad oldalsó ajtajánál álltunk, vissza kellett rohannia a vonógyantáért, és dönthetett: vagy azzal fut az öltözőként kikiáltott gyakorlóig, vagy odaadja nekem. Mondanom se kell, nem, hogy mozdulni, levegőt venni se mertem -vigyorgott, visszaemlékezve azokra a feszülten eltelt percekre. – Már csak egy hegedűvonó is többet ér, mint az életbiztosításom, gondolhatod, hogy egy zabszem se fért a… tudjuk hova… -finoman, a nagyjából két kortyot őrző poharat, azáltal kezét is, mint egy óriáskereket forgatva utalt azon bizonyos testrészre, aminek kimondását úgy kerülgette, mint macska a forró kását.
- Nem, félreértesz! -csóválta a fejét szolidan, megnyugtatásul mosolyogva, mikor látta a lány tekintetén átsuhanni a tanácstalanságot. – Nem bántottál meg, és nem is szeretném, hogy azt hidd -ugyan igaz volt, és ebben többen szavukat is adták volna, hogy Lulut nem volt nehéz megbántani. Értette a viccet, tudta, hogy mikor húzzák játékból, baráti pöffeszkedésből az agyát, és mikor volt feltett szándéka a másiknak valóban az idegeit nyúzni, ez a határ azonban néha elmosódott, és alkalomadtán hajlamosnak bizonyult a szokványosnál haragosabbnak mutatkozni egy-egy megjegyzést követően. Ezt a felettébb rossznak mondható személyiségjegyét azonban nem akkor, nem Viviana oldalán akarta közkinccsé tenni.
- És pont ez az érzékenységre való hajlam az, amit egyikünk se ismert fel Zaira-ban. Hogy őszinte legyek, anya se az az echte úrihölgyi allűrű nő, aki amiatt, hogy a férfiúi habitushoz volt szokva odahaza, valamint jómaga is egy igen nyers asszony, nem igazán tudott segítségére lenni a húgunknak, hiába mondta mindig, hogy „kézben tartom a dolgokat!” -szabadkozva, pont, mint ahogy Loretta is tette minden alkalommal, mikor a húguk sértődékenységéről esett szó, felemelte a poharat tartó kezét, hogy az övéhez hasonló hangszínt megütve, szórakozottan imitálja az anyját. – Persze, mi is lehettünk volna előzékenyebbek és figyelmesebbek, de a Silvioval közös egységünk egészen máshogy működött, és kölykökként nem ismertük fel, hogy Zaira nem fog visszavágni szavakkal vagy tettekkel, annál is inkább krokodilkönnyekkel küszködve loholt be a szobájába, úgy vágva be maga mögött az ajtót, hogy a becsapódás erejétől valószínűleg tovább dőlt még a Pisai ferde torony is -ajkait pimaszkásan metszette egy vigyor, de nem tudott nem szórakozni a régmúlt emlékeken. Be kellett vallania, anno több fejfájást okozott egyszem húguknak, mint örömöt, ugyanakkor nem voltak rossz testvérei egymásnak. Luciano, mint legidősebb közülük, óvó szeretettel volt irányukba, olyannal, ami, ha kellett, elemi erővel és haraggal robbant belőle, hogyha úgy találta, más bántja hol az öccsét, hol a húgát… elvégre az csakis az ő privilégiuma volt. – Lányok között ez máshogy működik? -kérdezte hirtelen, kíváncsi tekintete Viviana felé irányult. – Mert ugyebár nem csak a baráti, de a testvéri kapcsolatok is mások. Egészen különböző egy lány-lány, mint egy fiú-fiú, vagy éppen fiú-lány testvéri kapocs, de a mi közegünkben valahogy az első párosítás szinte sehol nem mutatkozott meg. A férfi nem mindenhova bepofátlankodott -nevetett, ahogy apránként számításba vette, ha nem is a teljes, de a családfa bizonyos ágainak felépítését. – Ti hogy jöttetek, jöttök ki Corinne-nal? -a kezében tartogatott pohár aljával körkörös mozdulatokat írt le, felverve annak aljáról az esetlegesen leült cukrot, és, mielőtt felhajtotta volna az utolsó kortyokat, érdeklődőn sandított Vivi felé. – Arra még emlékszem, talán ötödikes lehettél, amikor nagy szívfájdalmad volt, hogy a húgod lenyúlta a kedvenc, rózsaszín hajgumidat. Azt az otromba gumit, ami indokolatlan okokból kifolyólag iszonyatosan nagy népszerűségnek örvendett akkoriban -miután az üressé vált papírpoharat kidobta egy útmenti kukába, kezével próbálta érzékeltetni a szóban forgó tárgy roppant méretét, egy pillanatig se titkolva az ajkaira költöző vigyort, amit egy halk, fojtott nevetés követett.
Érzelmek vegyes kavalkádja suhant át az arcán, mozgósítva a megilletődöttségét szemének meresztésével, ugyanakkor a szórakozottságot, mikor, bár azt serényen próbálta titkolni azáltal, hogy alsó ajkára harapott vagy éppen összemorzsolta a száját, de elvigyorodott, szigorúan csak a távozás körülményeit illetve vele.
- Tehát első randi, épp, hogy eljutottatok odáig, hogy rendeltetek, a tag pedig máris közölte, hogy hány gyereket akar, és milyen házaséletet, holott még azt se tudhatta meg az idő alatt, hogy a vörös vagy a fehér, esetleg a rozé bort szereted? -kezével, mintha egy, a randevú intervallumát végigkövető idősáv lett volna oda kitűzve, maga előtt kalimpált, megtorpanva bizonyos, az általa felemlegetett mezőkön, mint fontosabb állomásokon. Ezen a ponton már nem fektetett különösebb energiát abba, hogy visszatartsa a vigyorát, ellenben nem Viviana szerencsétlen helyzetét, hanem az adott férfiember gondolatvilágának teljes abszurditását illette vele. – Az pedig, hogy fizetés nélkül távoztál, a legkevesebb, amit kaphatott. Akár az arcába is csaphattál volna egy pohár hideg, jeges vizet, végtére is a női nem ilyen módon való tárgyiasítását követően, na meg a rom-kom hullám meglovagolását eszközölve jócskán kijárt volna, de… azt hiszem ez egy igen szolid lekoptatás volt és akkor még örülhetett is a diszkréciónak -a saját véleménye felől elbizakodottan bólogatott, végezetül, mikor már nem szégyenített meg egy karosszériára helyezett, a fejét ingató kutyát, elvigyorodott.
Hiába nem volt kézzelfogható, pontokba szedett tapasztalati listája a randikat illetően, tudta, hogy mik képzik tabu tárgyát a beszélgetés során, mégis, az elmúlt kapcsolatok és a szerelem kérdésköréről vallott ilyen-olyan gondolatok megvitatása abban a pillanatban a legkevésbé se hatott kellemetlennek. Elvégre, a maga módján hozzátartozott ahhoz, hogy megismerjék a másik véleményét egy olyan témában, amiben ketten együtt intenzíven érintettek voltak.
- Valamelyest -bólintott, míg nyelvével, mintha csak időt kívánt volna nyerni, tüzetesen benedvesítette az ajkait. – Tudod, mindig is nagyon fontos volt nekem az, hogy a saját magam és a jövőm érdekében a lehető legjobb eredményeket érjem el, tudatosan és következetesen. Nem lazíthattam, és nem is lazíthatok, ha el akarom érni a kitűzött célomat, aminek mindaz, amit most csinálok, csupán az előfutára, és mégis, sokszor már most is azt érzem, hogy kifutok az időmből. Ehhez pedig, bár sokan voltak, köztük főleg Matteo, akik azt mondták, hogy bizonyos esetekben az egyik csak erősíti a másikat, én úgy gondoltam, hogy a karrierista szemlélet és a szerelem iránti vágy és igény nem fér meg egymás mellett. Úgyhogy választottam -kezével apró félkört írt le, sugallva, hogy nem véletlenül volt ott, ahol, és nem akármilyen indíttatásból. – Sokan, akik az élethez elengedhetetlen kellékként tartozónak vallják a szerelmet, nem értik meg, hogy anélkül is lehet boldog valaki. Hiszen ott van a család, ott vannak a barátok, a hobbik, szenvedélyek, a karrier, amit, ha szeret annyira az ember, képes érte bármit beáldozni. Szerelem nélkül is lehet teljes, egész életet élni, ha elhiszik, ha nem -vonta meg a vállát, és elcsigázottan folytatta. – Viszont nemrégiben pont Matteo volt az, aki olyan rálátást nyújtott erre a témára, amire azelőtt nem gondoltam, vagy ha gondoltam is, nem vettem komolyan. Hogy jó az, ha van valaki, akihez a megfeszített munka után oda lehet bújni, aki gondoskodik rólunk… Hiszen szép dolog a karrier, a diplomák sora a falon, de nem ölelnek magukhoz, mikor egyedül fekszel le esténként -sokat sejtető, meleg pillantással sandított a lány arcára. Hiszen pont Ő volt az, aki kapcsán mindez felmerült, nem egészen huszonnégy órával korábban. Vonakodott ugyan, és az ilyetén gondolatai rendre harcot vívtak az agyában… mégis, mikor a közelében volt, mikor látta a gyakorta földöntúlinak tetsző báját és szépségét, ha hallhatta a dallamosan csicsergő hangját, ami mosolyra fakasztotta, nem különbül a nevetése, ha egyszerűen csak belefeledkezhetett a beszélgetéseikbe, amik minduntalan kellemes és természetes érzésként fogták el, nem tudott olyan ördögtől valónak tekinteni a szerelemre, egy esetleges kapcsolatra, mint azelőtt. Talán valahol már vágyott is rá, csak magának se ismerte be …
- Ó, hát persze! -jóízűen nevetett az illetékes filmsztár körüli rajongást hallva. – Bár Will Smith erre a hirtelen imádatra nem is rossz alany, ha őszinték akarunk lenni. Ellenben, hogyha valami csapnivaló „színészóriás” járt-kelt volna itt, mint mondjuk a szerintem mindig is túlértékelt Adam Sandler, akkor nagyobb kétkedéssel fogadtam volna, még ha csak így hallomásból is. És csak remélni tudom, hogy Te nem zártad olyannyira a szívedbe az alakításait, hogy most becsméreltem le a valaha volt legkedvencebb színészedet… -tudvalevő volt, hogy Lulu mindig is szerette a vígjátékokat, noha filmek tekintetében abszolút mindenevő volt -bár a horrorokat különösen imádta-, a komédiák „koronázatlan királyát”, Sandlert soha nem bírta elviselni, ellenben a hátán futkosott a hideg, ha csak szembe találta magát a névvel egy-egy stáblista olvasása közben. – Örömmel tenném, de… hát azért korán van még ahhoz, hogy már most bemocskoljam a nadrágomat azzal, hogy beletörik a fű, kiállításra meg mégse mehetek csapzottan, fűfoltosan -elégedetlenül szisszenve húzta el a száját. – Majd legközelebb! -beszédes, egy jövendő randi eljövetelét sejtető mosollyal lassított az adott épületszárny előtt, egy pillanatig se véve le csillogó tekintetét a lány arcáról, mikor szemközt fordult vele.
- Bármikor! -kínosan ügyelt, szemével minden egyes apró mozdulatot lekövetett, míg átadta a vásznat, és csak azután, hogy meggyőződött róla, a folyamat közben egyikőjük se okozott benne kárt, kezeikről a lányra pillantott. – Egy tanár, aki szereti a barokkos körmondatokat? Ki hitte volna? -színlelt meglepettséggel nézett rá, majd utat engedett szórakozott vigyorának. – Nem kell, hogy siess. Csak nyugodtan, én egy pillanatig se tágítok innen -és nem a fene nagy türelme végett, amiben valahol mindig megkérdőjelezhető volt, annál is inkább, mert úgy tetszett, az együtt töltött idő az, amire bármennyit tudott volna várakozni.
Még végignézte, ahogy a lány eltűnt a hatalmas, bejárati ajtónak becézett monstrum mögött, csak utána, vállát lezseren az egyik villanyoszlopnak vetve rántotta elő telefonját, hogy míg várakozott, az addigi tapasztalatait, melyek főleg Raul személyét illették, valamint az ő soha nem tapasztalt majréját, beszámolóként foglalja össze Matteonak. A készüléket csak akkor csúsztatta mélyre a zsebében, szándékot se mutatva arra, hogy a rákövetkező órákban elő kívánta volna venni, mikor nyílt az ajtó, és a lépcsőfokokon halk, tompa léptekkel látta közeledni Vivianat. Várakozó, szerény mosollyal nézte végig, ahogy elé lejt.
- Köszönöm! -hálásan tulajdonította el a palackot, és már fogott is rá a kupakra, hogy lecsavarja róla. – Jó megérzés volt, mert, bár életem egyik legszomorúbb ténye, de mindenkor kerülnöm kell a hideg italokat. Pedig a nyári, tikkasztó hőségben látni, ahogy a korsóba töltik a habzó, hideg sört, és szép lassan az üvegen megjelennek a hűvös vízcseppek… -drámai sóhajjal konstatálta a szeme előtt is megelevenedő látványt, majd kortyolt a langyosnak tetsző vízből, végül az üveget a táskájába csúsztatta, mikor visszazárta. – Persze mindenki hülyének szokott nézni minket, elhivatott énekeseket, amikor a csapos lelkére kötjük, hogy szigorúan szobahőmérsékletűt… nem szokták elhinni, de ha látják, hogy nem nevetünk velük, leesik nekik a tantusz. A másik véglet meg, ha nem tudunk ellenállni a csábításnak, kérnünk kell hozzá egy nagyobb pohár melegebb vizet, és egy korty a sörből, egy korty a vízből. Igazi sokkterápia. Bár igaz ez bármilyen, a torkunknak és a hangszalagjainknak túlontúl hideg dologra, így mondjuk egy egyszerű fagyira is -példálózott, ahogy kezével kalimpálva, csuklóját mozgatva gesztikulált.
- És mit mondott a pasi?... nő? -szemeit tanakodva szűkítette a tanár mibenlétére való tekintettel, és mikor Viviana a következő célpont felé intett, fejét fordítva annak irányába szemrevételezte, majd eltaszítva magát a támaszától mellé szegődött.
Boldogan, őszintén érdeklődő bólogatásokkal hallgatta a tárlat születésének körülményeit, és nem bírta nem idült mosollyal figyelni azt az örömöt, a pajkos somolygást, ahogyan a lány a kiállításról szónokolt. Hiszen ő addigra már töviről-hegyire körbejárta a saját művészetének területét, mindaddig azonban a képzőművészetről, a Viviana számára igazán fontos ágazatról nem, vagy nem olyan mértékben esett szó, mint azt megelőzően a zenéről. Az, hogy olyan lelkesen, olyan életrevalóan és teljes örömmel navigálta őt az első terem felé, megmásíthatatlan jó érzéssel töltötte el, melengette a lelkét az a vidám kis görbület a natúr, rózsaszín ajkakon. Tagadni se tudta volna, hogy teljességgel a bűvkörébe hajtotta…
- Vigyázz! -sietett elébe, mikor nyílt az egyik ajtó, mögüle pedig szintúgy hátramenetben, egy nagyobb festmény felé eső oldalát egyensúlyozva masírozott ki egy férfi, így, hogy megelőzze a hirtelen ütközést, a vállánál fogva húzta közelebb magához a lányt, míg tyúklépésben elhaladtak mellettük a terhüket cipelők. – Scusa! -mentegetőzött a két tag, és úgy Viviana előtt is, mikor zavarában préselve össze ajkait pillantott rá. Abban a szinte egy másodpercnek se mondható, de számára végtelenül hosszúnak tűnő pillanatban még levegőt is elfelejtett venni. – Szerintem… jobban járunk, hogyha így folytatod az utat -felkarjára csúszott kezeit újból a vállára simítva fordította menetirányba, apró, bizonytalan mosollyal lépett mellé, majd, mikor nyitotta a fehér ajtót, mellette nyúlva el támasztotta azt meg, hogy maga elé engedhesse.
- Készebben nem is állhatnék! -somolygott jókedvűen, mikor előbb Vivianara nézett, aztán mikor a lány elé szegődött, úgy utána lépett, kíváncsian, feszült várakozással.
Mindaz, ami bent fogadta, mégis váratlanul érte, holott kellő ismertetőt kapott a kiállítás megvalósításának körülményeiről. Mégse gondolta, hogy az olyan részletgazdag és élethű lesz, mint ahogy azt a falakra vetített festmények mutatták. Szemei hatalmasra nyíltak, a sötétbarna tekintet, nem különbül az arca teljességgel ellágyult, és egészen elképedt, mikor a hamisítatlanul gyönyörű toszkán vidék látképe elevenedett meg előtte. Lélektükreiben egyszerre csillogott a néhai gyermeki énjének, ami még mindig ott élt benne, annak felhőtlen öröme, és a felnőtt valójának abszolút rácsodálkozása, ami azokban a pillanatokban, hogyha addig ne lett volna jelen a mindennapjaiban, még nagyobb honvágyat érzett, mint annak előtte. Luciano mindig, mindenre kereste a válaszokat, a kézzelfogható magyarázatot… akkor mégse akarta megérteni, hogy miféle informatika, miféle munka állhat az élővászon mögött. Egyszerűen csak élvezte, elmerülve benne, a megteremtett olaszországi tájban.
Nem kellett a szükségesnél nagyobb képzelőerő, hogy úgy érezze, az otthonába csöppent. Felfelé tekintve az égkék szín buja játéka a fehér bárányfelhőkkel, a lába alatt, még ha a józan esze tudta is, hogy csakis a járólap figyel, szinte érezni vélte a rávetített fűszálak ficánkolását, víg csiklandozását a bokáján. Oldalra nézve a bortermő vidék sajátos illatát képzelte, egészen gyümölcsöset, míg másfelé pillantva hallotta a távoli kisváros mindennapi zajait, a fák és a bokrok leveleinek susogását, a szél pedig felcirógatta a bőrét -legalábbis, képzelte ezt ő, de a libabőrt abszolút a teljesen lehetetlen, szürreális élménynek köszönhette.
- Sorprendente… -halkan, szinte artikulálatlanul suttogta, mégis kivehető volt a hangulatot fokozó madárcsicsergés mellett. Tekintete vadul vibrált ahogy mindent meg akart nézni magának. Beszívni minden apró kis zugának részletgazdag látványát, így a sarkokban hagyott kis szignót is, amit az azt megelőző napon, mikor a Central Park padján ülve a késznek nyilvánított vizsgamunkára Vivi felfestette a kézjegyét, már volt szerencséje látni. Tűnődve nézte a neki bal kézre eső képen hagyott írást, majd ugyanolyan tüzetesen, egyre felélénkültebben ellenőrizte le azt mindegyiken. Mikor az utolsó után a lány felé pillantott, levakarhatatlan, tagadhatatlanul őszinte, és valahol egészen meghatott vigyor játszott ajkain.
- Mindegyiket Te készítetted? -kérdezte, mintha az nem lett volna kellően nyilvánvaló, de csak a szavakat kereste, hiszen azok máskor megállás nélkül tolultak a szájára, mégis, azokban a pillanatokban megmukkanni is alig bírt. Mikor felocsúdott a döbbenetből, noha ezt nehezen tudta áthidalni, egyre közelebb szegődött, végül megállt Viviana mellett, tekintete mégis a tájképen barangolt, mintha ő maga is a dombok egyikén sétált volna. – Azt hiszem már Te is tudod, hogy nem bírok lakatot tenni a számra, de most… Egyszerűen nem tudok mit mondani. Csodálatos!... elvarázsoltál… -Luciano, bár ritkán történt meg, hogy elvesztette az uralmat a tökéletes kifejezőkészsége felett, mégis, mikor megtörtént, hálát adhatott annak, hogy arca, a tekintete is legalább annyira beszédes volt, mint máskor a szavai. Márpedig azokban a pillanatokban, mikor egészen közel állva a lányhoz, tekintetét először a tengerkék szempárra, pár futó tizedmásodpercre az ajkára, majd újból, vontatottan a lélektükrökre vezette, sokat elárult…
- Sokszor emlegettem már a di Sciglio birtokot, Gemmát, a kis toszkán drágakövet, de azt soha nem mondtam, hogy hogy néz ki, vagy, hogy egyáltalán hol található… -az általa teremtett pillanat elől menekülve tett említést róla, mikor újból a velük szemközti falra sandított az őt rabjául tartó kék tekintet fogságából. – Ezt látva pedig már szinte nem is szükséges, mert szavakkal nem tudnám kellően lefesteni, hogy milyen gyönyörű, ellenben Te megtetted helyettem -fordult felé. – Egyszer mindenképp látnod kell! -mondta hirtelen, egy másodpercig nem vonakodva, elbizakodott, mégis lágy mosollyal. Pedig köztudott volt, hogy Lulu a maguk kis gyermekkori birodalmába csak számára igazán különös, fontos embereket engedett be… a lány úgy tűnt, egy volt közülük.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

- Hát… ha az illető tud élni vele, de legalábbis nem száll a fejébe a dicsőség, én aztán nem sajnálom el senkitől -vallotta, vonakodva rángatva a vállát, szája szélén serkenő, halvány mosollyal. – Azért ígérd meg, hogy mielőtt az imént pedzegetett vadasszonyt, a rasztás hajú, szakadt nadrágú énedet száműznéd, még lesz lehetőségem látni -incselkedett pimaszkásan csípve nyelve hegyét makulátlanul hófehér, szintbe egyengetett fogai közé. – Több, mint gondolnánk, de nem is éri meg forszírozni a témát. Nagy általánosságban úgyis azt mondanák, hogy „nem lehet mindenkiből sztár” -hozta fel a különböző ügynökségek hitvallását, és valahol egyetértett velük, másrészt viszont ellene ment az elgondolásnak. Mert való igaz, hogy szükségtelen lett volna emberek ezreit foglalkoztatni ahelyett, hogy egy-egy alanyukból csinálnának valós hírességeket, ugyanakkor sértette, hogy mégse az igaz tehetségeket szortírozták, hanem azokat, akik megjelenésükben, úgy gondolták, színpadra és közönség elé valók, ami nem mindig járt együtt valós hangi adottsággal.
- Az lehet… -döntötte felé tűnődve a csuklóját, mutatóujját szegezve rá. – De anyám ügyködései valahogy nagyon nem magasztaltatják velem Martha Stewart munkásságát -húzta a száját, nem is annyira azért, mert sérelmezte, amiért bár az anyja jó szakács volt, annál rosszabb cukrásznak bizonyult, hanem mert szinte érezte a tarkóján Loretta kezének erős csapását. Mert, mint a szavakkal nem fukarkodó, ellenben teljességgel őszinte fia előle se titkolta azt, hogy a főzésmestersége felől egy csepp kételye se támadt, ugyanakkor jobb szerette, hogyha a sütemények, a nagyanyjainak kezéből, vagy Flavio és Gustavo étterméből kerülnek az asztalra.
- Csak akkor válhatok a kedvenceddé, ha rádióba zárom a hangomat? -kérdezett vissza, nyakatekerten közelítve meg a lány szavait, és ahogy korábban Vivi, úgy ő is összepréselt ajkakkal, halk torokhangon hümmögött. – Tehát akkor ne is próbálkozzak itt, inkább szedjem a sátorfám és menjek gyakorolni, hogy mihamarabb foglalkoztatni tudjon valamelyik rádióállomás? -bökött a háta mögé az útra, válla felett lendítve a kezét, mégis, bár a szavai enyhén komolynak tűnhettek, csalfa vigyor tetszelgett a szája szélén. – Amúgy meg… -pillanatnyi, megjátszott sértettségéből felélénkülve folytatta. – Lehet, hogy nem űzne ki egy valamirevaló háziasszony se a konyhájából. Mindent, amit tudok, apámtól és keresztapámtól tanultam, vagy legalábbis tőlük lestem el. Silvio fogja ugyan tovább vinni az éttermet, legalábbis azért gürcöl az egyetemen, hogy meglegyen hozzá minden alapja, de tény, hogy sete-suta, hogyha a konyháról van szó. Ő csak az evés mesterségét tanulta el az öregeinktől. Na de én!... -csapott a mellkasára víg mosollyal. – Olyan kifogásolhatatlan házi pastat gyúrok egy álltó helyemben, hogy minden nonna sorban állna a receptért! -bizonygatta elnagyoltan bólogatva. Tagadhatatlan volt, hogy Luciano szeretett sürgölődni, tenni-venni a konyhában, feltéve, ha ideje volt rá, és a hangulata is úgy hozta. Jó ízekkel, harmóniákkal főzött, noha nem volt szakavatott, és bizonyára egy szakács több ponton jajongva rázta volna a fejét egy-egy bénácskább manőverét látva, de végeredményében soha nem lehetett panaszkodni arra, amit mások elé tálalt. Még a család ügyeletes séfjei, legyen szó az apjáról, Gustavoról, vagy a nagymamákról, elismerték… aztán folytatták, hogy „de”, ezzel azonban már soha nem kérkedett.
- Pontosan! A túlzó smink olyan, mint az énekesek autotune-ja, vagy egy jól kivitelezett stúdiómunka. Azokkal bárkinek lehet jó hangja. Egy vastag vakolatnyi sminkkel pedig bárki lehet szép -vagy ízléstelen, gondolta hozzá, de nem mondta ki, hiszen az nem vágott volna a példájába. Mindenkiben kódolva van a tökéletesre való törekvés, a túlzó szándék, hogy soha, semmiben ne legyen hiba. Hatványozottan igaz volt ez Lucianora, aki sokszor a saját maga épségét kockáztatta csak azért, hogy a kiállása, a helyes levegővétele, az artikulációja, a szavak ejtése, a hangok precíz intonálása, a dallamív maradéktalan formálása, a hangsúlyok kidolgozottsága a helyén legyen. A tökéletesért hajszolta magát, százhúsz százalékra törekedett, csak, hogy a színpadon, a közönség vagy a vizsgabizottság előtt biztosan tudja teljesíteni a százat. De mindig voltak apró fricskái… a gikszer a zenész legőszintébb gesztusa a hallgatósága számára, sokszor ezt vallotta. Egy idő után megtanulta kezelni ezeket, nem vádolta magát, ha valami nem úgy sikerült, mint eltervezte, helyette az előadás során arra szánta el magát, hogy máshol dupla akkorát tudjon brillírozni, hogy egálba kerüljön. Így, ahogy a saját munkájában, még ha az csak a minimális hibákra is volt értetendő, de megtanulta elfogadni a tökéletlenséget, úgy kihatott ez az életének több pontjára is, hiszen, ha a legfontosabb szegmensében az életének meg tudott alkudni saját magával, máshol miért ne tette volna? Emiatt pedig sokkal nagyobbra tudta értékelni azokat, akik vállalták saját magukat, nem rejtették arcuk őszinte mivoltát kencék és festék mögé.
Mint ahogy a valós gondolataikat, érzéseiket, szkeptikusságukat és félelmeiket se rejtették maníros álca mögé. Vivianaban minden megvolt, amire az esetleges, nüánsznyi hibái ellenére is -amiket addig még egyáltalán nem ismert fel, maradéktalanul hibátlannak látta- azt mondta volna, hogy „tökéletes”.
- Sajnálom a nagymamádat… -szegte le egy pillanatig a fejét, mintha csak az emléke előtt kívánt volna tisztelegni. – Bár a szeretteink pótolhatatlanok, de igazad lehet, és tényleg segíthetett édesapádnak az, hogy Carol néninek viselhette gondját. Talán addig se gondolt a veszteségére… vagy legalábbis nem úgy, hogy mindent felülírt volna a gyász -boncolgatta a témát, de nem kívánta tovább feszegetni azt, nehogy véletlenül az elevenére tapintson a lánynak elhunyt nagyanyjával. Számára, bár Domenico nagypapát szintúgy, mint Viviana apja az anyját, felnőttként vesztette el, hasonló űrt hagyott a hiánya, és bár családi összejöveteleken elengedhetetlen volt a róla való megemlékezés a kikerülhetetlen történetek felemlegetése során, csak pillanatokig tartott a látszólagos jókedve. Elmondhatatlanul szerette a nagyapját, ki elsőszámú pártfogója és rajongója volt, mikor a zene területére szegődött, az pedig, hogy számára beteljesületlen marad a mindig dédelgetett álom, hogy lássa a legidősebb unokáját a legnagyobb színpadok egyikén állni, Lucianonak pedig a cél, hogy megmutassa neki, milyen sokra vitte a támogatásával, szüntelenül keserű érzéssel fogta el.
Nem hagyta azonban, hogy az elhunytaknak emléket állító pillanatok elhatalmasodjanak felette, így, mikor a legerősebb, legbiztosabb fogódzójába kapaszkodhatott, megragadta az alkalmat.
- Érdeklődőbbé már nem is tehettél volna a hármasotokat, és egy átlagos beszélgetéseteket illetően -nevetett finoman, és nem tudott a példa nyomán nem a Matteo, Ennio és általa alkotott kis csoportosulásukra gondolni, ahol meglehetősen hasonló felállásokban szerepeltették saját magukat. Azt leszámítva, hogy az, hogy bármelyikük meleg lett volna köztük, legkevésbé se volt egyikükre se fogható. – A különbségek pont, hogy erősíteni tudnak egy barátságot, még ha üdítő is tud lenni az, hogyha alkalomadtán találkozik az ember olyannal, akivel majdhogynem mindenben egyezik a véleményük, világnézetük, ízlésük. De pont Matteo szokta mondani, hogy belőlem egy is sok, az pedig, hogy még egy olyan legyen a baráti társaságomban, mint én, minimum egy újabb ősrobbanást eredményezne -vigyorodott el. – Így maradt nekem ő. És tudom magamról, hogy makacsabb vagyok annál, minthogy bárki tanácsát is megfogadjam a hétköznapokban, de jószerint Matteo az egyetlen, aki hatással tud rám lenni. És feltehetőleg azon túl, hogy ez nagyrészt az egymás iránt érzett bizalmon múlik, benne van az is, hogy sokszor egy, a sajátunktól teljesen eltérő gondolkodásmód kell ahhoz, hogy bizonyos helyzeteket megértsünk, és arra megfelelően tudjunk reagálni. Mert sajnos vagy nem sajnos, de nem mindig a saját igazunk a jó -ő az előbbit vallja, bizonyította ezt azzal is, hogy elcsigázottan tárta szét a karjait, és leheletnyit a szája sarkát is elhúzta. – Egy ugyanolyan eszmeiségű ember maximum felspannolni tud a magad és az általa is gondolt témában, ami lehet elemi erővel robban, és túlontúl nagyot szól, bajt hozva mindkét illetékes fejére. Míg egy másik szemlélet elgondolkodtat és megfontoltabbá tesz, szélesíti a látószöget -állította párba, két kezét feltartva érzékeltetve egy karos mérleg két különböző tálcáját. – Szóval hiába is tették már Neked is szóvá a Jackie-vel és Freddie-vel való barátságodat, én tudom, hogy többet ér az, ha van, aki helyre ráz, mintsem egy valaki, aki csak bólogatni tud. Még úgy is!... -emelte fel hirtelenjében, tüntetőlegesen az ujját. – Ha kockáztatod ezzel azt, hogy mindig lesz valaki, aki csípőre tett kézzel csóválja a fejét, dölyfös szemrehányó hangon közölve, hogy „én megmondtam!” -vigyorgott, ami végett legkevésbé se tudta kellő határozottsággal prezentálni azt a bizonyos hangszínt. Mert ugyebár mindenki szeret „én megmondtam” ember lenni, nem különbül Matteo, vagy pont Lulu, aki előkelő helyen szerepelteti azt a kifejezéseinek top listáján, legtöbbször legjobb barátjának bosszúságára.
- Enyém a hála, hogy meghallgattál! -húzta fel egészen szégyenlősen a vállát, játékos, kisfiús mosollyal ajkain. Nem szeretett magyarázkodni, és nem is látta szükségét annak, ha a Matteoval való barátságáról volt szó. Ők, és nem különbül a család, a baráti körük tudták és megértették a köztük lévő, elválaszthatatlan és bensőséges kapcsot, ami egészen egyedivé, különlegessé tette őket. És hiába tudta, vagy legalábbis sejtette azt, hogy Viviana az általa kimondott szavak híján is megértette azt, milyen lélektársi kapcsolat van kettejük között, jóleső érzésként töltötte el, hogy elmondhatta neki.
Kíváncsian, mosolygósan követte végig a lány kezének útvonalát, ahogy az arcához közelített, összehúzott szemei mégis a kék lélektükrökön, orrának pisze vonalán, ajkának szolid görbületén állapodtak meg, ha feltűnt neki, hogy őt vizslatja -ez esetben tagadhatatlanul összetalálkozhatott a tekintetük-, ha nem -aminek köszönhetően csenhetett magának pár, elragadtatottságát igazolandó, rajongó pillanatot-.  
- Tényleg? -képedt el elnyúló arccal, mint egy gyerek, aki életében először látott havat, és nem tudta mire vélni a tájat beborító, vastag hódunyhát. Őt éppenséggel Viviana részben magyarságának tudata lepte meg ennyire. – Mondjuk, ha őszintén belegondolok, édesanyád nem egy echte olasz asszony -tanakodott el, lelki szemei előtt pedig megjelent Mrs. Pellegrini egykor volt kinézete: a szőke, de legalábbis szőkés hajzuhatag és az egészen világoskék szem, ami minden bizonnyal megalapozta azokat a lélektükröket, amik gyémántként csillogtak Viviana arcán, és amibe menthetetlenül képes volt belefeledkezni. Mindazonáltal idősebb lánya nem hasonlított rá, sokkal inkább apja vonásait örökölte.
Érdeklődve hallgatta végig, milyen gyötrelmeken ment keresztül a nő, mielőtt a szerelem egy fiatal olasz férfi képében kiutat nem biztosított neki a szülei tagadása és megvetése miatt kialakult helyzetből. Nem tudott sorsközösséget vállalni vele, hiszen neki pont, hogy a szülei voltak egyik legbiztosabb tartópillérjei, míg lefektette az alapokat a művészi karrierjéhez, így amennyire szánta a nőt, annyira gondolkozott el a magyar nagyszülők gondolatainak miértjein.
- Szerintem anyukád abszolút jól tette, hogy nem kárörvendett a nagyszüleid előtt. Ha hajlamos is lett volna rá, bár mondtad, hogy nem a műfaja, neki akkor se lett volna jobb vagy rosszabb, hiszen az érdemei attól még ugyanúgy az övéi, ha felhánytorgatja, ha nem. Különben is azt szokták mondani, hogy felesleges a múlttal foglalkozni, különösen, hogyha fényes jelen vagy jövő áll az ember előtt -gondolkodott el egy pillanatig, majd váratlanul, szolidan elmosolyodott. – Bizonyára nem lehetett neki könnyű a szülei tagadásában élnie, de ott volt neki édesapád. Aztán pedig Ti. Ezek szerint máshol megtalálta a támogatását. Nyilván az anyaország identitását nem lehet kiölni egy emberből, de végtére is, valahol anyukád is bebizonyította azt, hogy az az állítás se feltétlen igaz, hogy „az ember nem válogathatja meg a családját”. Ha nem is szigorúan véve, de ő valamilyen formán mégis megtette -vetette szét a karjait a mondottakon rágódva. – Azzal pedig csak mi vagyunk gazdagabbak, a magyarok és nem különbül a családja szegényebbek, ha édesanyád mindig is olasznak vallotta magát -tette még hozzá felélénkült vigyorral, amit megőrzött akkor is, mikor a lány már a magyar és az olasz konyha különbözőségeit és hasonlóságait firtatta.
- Hát azt nem mondhatom, hogy sok közöm lett volna valaha is a magyar gasztronómiához, vagy úgy alapvetően Magyarországhoz, de négy évvel ez előtt volt egy nemzetközi énekverseny Párizsban, a mi kategóriánkban pedig indult egy magyar gyerek, vele az utolsókig húztuk az igát. Vele lehetett igazán jókat beszélgetni esténként, mert nem ám, hogy inkább pihentünk volna… -szórakozottan mosolyodott el a rendezvényre kibérelt motel szobáiban elköltött ivászatokra visszagondolva. – Hozott otthonról valami csodát… nem emlékszem, hogy mi volt… igazából meglepő, hogy emlékszem bármire is, de annyi maradt meg, hogy kis híján a fülem is gőzölt tőle, mégis el kellett hinnem, hogy az mennyire iszonyatosan rohadt jó nekem, mert annyira bizonygatta, hogy az a „nemzetük itala”, hogy nem volt szívem szemrehányást tenni és kérdőre vonni, hogy mégis mit itat velem -röhögött fel. – Örülhettem, hogy másnap nem volt jelenésem a terempróbát leszámítva, mert finoman szólva is csak hányni járt belém a lélek, a sajátom helyett pedig Matteo volt a szemem és az eszem… De tagadhatatlan, hogy a torkomat, mert hát valakinek az a remek ötlete támadt, hogy a kinti repkedő negyvenhez mérten a reptértől a motelig vivő buszt tizenhét fokra hűtsék le, se perc alatt helyrerántotta! -legalábbis az illetékes magyar, a szóban forgó Bence afelől fogadkozott, hogy nem a mézes tea, se nem a közeli patikában vásárolt gyógyszerek voltak azok, amik az érces hangját, fájdogáló torkát csúcsformába lendítették, hanem a hazulról hozott ital, amiről azt hirdette, hogy „mindenre gyógyír!”. Ezt mondta a szívfájdalmakra, a letargiára, depresszióra, de úgy a valós, fizikai tüneteket mutató panaszokra is, Lulu pedig, aki nem tudta lekövetni a kórtörténetét és, hogy az orvosságok vagy a szörnyű alkohol volt akkoriban a védőangyala a hangszalagjai felett, jobb híján elhitte neki. Nem tűnt nem szavahihetőnek, még annak ellenére se, hogy az ő ismertségük szigorúan arra a kicsit több mint egy hétre korlátozódott, amíg a verseny is tartott.
Vele is, mivel az alkoholgőzös esték kifejezetten filozofikus irányzatokba mozdították a beszélgetéseket, meghányták-vetették azt a gondolatmenetet, aminek Vivianaval is elébe mentek, de akkor, pont, mint a brooklyni utcákon andalogva, végül hanyagul megrántotta a vállát, mintha tudta volna, hogy a dolgok lefolyásával szemben nem tehet semmit.
- Vagy ki tudja. Talán majd pont a mi generációnk lesz az, aki megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is, okosabban és megfontoltabban -a részéről ez egy nagyon kényszeres, túlgondolt „talán” volt, és a felét se hitte el annak, amit mondott, de elébe ment annak, hogy megpróbálja kellemesebb, nem pedig olyan viharvert vizekre evezni a beszélgetésüket, mint ahol éppen hánykolódtak.
- Ne légy kishitű! -dörrent vidám, mosolygós dorgálással. – Biztos vagyok benne, hogy a jövőben többet is fog érni, mint ötezer. Ide a rozsdás bökőt! -annak a kezének a mutatóujjával, amivel a kávéját tartotta, a mellkasát böködte meg, bizakodva, és elszánt vigyorral. Mert látta, amit látott, és érezte, nincs az a körülmény, ami ellehetetlenítené Vivana-t attól, hogy egyszer a legnagyobbak közé vésse a nevét, mint híres-neves festő. – Mindig a telefonok sínylik meg ezeket a helyzeteket… -sóhajtotta a fejét csóválva, bohókás somolygással. – Ja meg persze hiába véded az italodat, amiért feláldoztad a mobilod, vagy bármi más, annál fontosabb dolgot, közel biztos, hogy a végén azt is kiöntöd -legalábbis neki ez volt a tapasztalta. Ő, mivel folyton cikázott az egyetem épületében, és mindig legalább három helyen kellett volna lennie ahhoz, hogy mindenben és mindenkor helyt tudjon állni, megállás nélkül rohant, feltehetően egy kávéval a kezében, a másikban pedig kottákat, a táskáját, vagy a laptopját szorongatva. Valami mindig kárát látta annak, hogy elnézte az idejét vagy szimplán túlvállalta magát, idővel pedig, mivel megunta fizetni az utánpótlás díját a helyi könyvtárnak, jobbnak látta saját kottákra beruházni.
- Persze, csak… -mikor Viviana véleményét hallotta Zaira-ról, csak beletörődőn elmosolyodott. – Utólag, „felnőtt fejjel” mindig okosabb az ember. Legalábbis, ideális esetben -tette hozzá az utolsót vigyorogva, és kíváncsian hallgatta, ahogy Corinne-ról, a vele való testvéri-baráti kapcsolatáról beszél. Nem ismerte a fiatalabb Pellegrini lányt, csupán Viviana egykori elmeséléseiből vont le róla ilyen-olyan következtetéseket. Temperamentumosabbnak vélte, szabadabb akaratúnak és makacsabbnak, mint amilyen a nővére volt, amit ő is megerősített, mikor Corinne-t Lulu húgához hasonlította. – Ó, valóban? És volt kiről… mármint miről beszélni? -kérdezett vissza a sokat sejtető virgonc, pimaszkás mosollyal alátámasztott kinyilatkoztatást hallva, méltán keltve azt a látszatot beszédes arckifejezésével, hogy tudja, vagy legalábbis minimális fogalma van arról, hogy mire akar következtetni a lány. Végtére is, nem volt nehéz dolga, ő pontosan ugyanazt tette Matteoval a La Trattoriaban, azzal a különbséggel, hogy már csak azért se nevezte volna nevén a „pletykálást”. – Hihetetlen lenne, hogy hamarabb hajba kaptok, és előbb találtok hibákat? Mert én nem hiszem -húzta össze pimaszan a szemeit, mikor kérdése nyomán felé fordult. – De örülök, hogy sikerült megtalálnotok a közös hangot. Még kölyök fejjel nem sokat tettem volna rá, de nyilván Corinne is lázadt, mint minden fiatalabb a nagyobb tesó ellen, és „már csak azért se” akart olyan lenni, mint Te. Meg hát, na, gyerekek voltunk -rántott a vállán, visszautalva arra a gondolatra, amit nem sokkal az előtt a lány is mondott. Felesleges lett volna azt állítani, hogy ő, a korban hozzá sokkal közelebbi Silvioval mindig, maradéktalanul jól kijött, mert az legkevésbé se volt igaz. Rájuk is a felettébb ékesszóló „minden kezdet nehéz” példa volt az igaz, és fiatalkorukban sokat nyúzták egymást, tőlük és a vitáiktól volt hangos a ház, mígnem rájöttek, hogy ketten nagyobb esélyekkel indulnak a szülők ellen, mint külön-külön, így a testvéri összetartás bajtársiasságot kovácsolt köztük. Azóta meglehet, hogy mindketten inkább a barátaik társaságát keresik, mint egymásét, de nem telik el nap, hogy ne beszélnének legalább egy pár percet.
- Hát ezt így nem mondanám -tántorodott pár bizonytalan, mégis gonddal koordinált lépést, ajkain teljesen nyilvánvaló, elfedhetetlen vigyorral, mikor Vivi taszított rajta. Leforrázottan lassította a lépteit, míg teljességgel meg nem állt a járda legkellősebb közepén, elkerekített szemekkel és méla ábrázattal hallgatva végig a lány tiltólistáját. Hatalmasokat pislogott hosszú, dús szempilláival, szemében mégis ördögi fény gyúlt. – És mi lesz, ha lány lesz? Hát ő mégse örökölheti ezeket a vonásokat, kár lenne érte és az utókornak! Mi lesz akkor a kis Tizianaval?! -incselkedett pajkos, kaján vigyorral kezdve ki Viviana nézeteit, és úgy sorolt be újra mellé, mikor újra nekiiramodott, hogy felülírja azt a távolságot, amit azzal formált, hogy hirtelenjében, „megdöbbenésében” megtorpant.
- Nem -adott rövid, lényegre törő választ a lány első feltett kérdésére. – Nem, mert ahogy mondtad, a nagy részük egyáltalán nem szerelmes, csak ragaszkodnak. És nem is feltétlen az adott személyhez, akivel kapcsolatban vannak, hanem magához a kapcsolatban levéshez. Mert valamiért kellemetlennek érzik azt, hogy a húszas éveiket úgy kelljen élniük, hogy közben nincsen senkijük. Legalábbis úgy fogják fel, hogy nincs senkijük, akkor se, ha barátok, családtagok állnak mellettük, mert nincs jelen „az az egy”, akit mindenkinél fontosabbnak tartanak… aztán meg, ha körbenézel az utcákon, látsz egy-egy párt tömegközlekedéseken, akik rendre nem egymással, hanem a telefonjukkal vannak elfoglalva. És ezért vannak a szingli barátok, hogy ezeket a felettébb értékes kapcsolatokat megoldják az abban résztvevő felek helyett -nevetett néminemű keservvel, hiszen ki, ha ő ne ismerné ezt a szerepkört? Hosszú évek óta már, hogy Lulu töltötte be a baráti társaságában „A szingli barát” címét, és mindaddig tisztes, halk szemlélője volt a haverjai boldogságának, míg nem kellett egy olyan ember rálátása, aki így vagy úgy, de szubjektíven szemlélte az eseményeket.
Nem tudta nem észrevenni a szavak mögött rejtező bazsalygást, amivel a lány felé intézte a gondolatait, ráfűzve azokat Matteo elméletének fonalára. Elmosolyodott, és jelentőségteljesen bólintott.
- Így igaz -nem kívánt többet hozzáadni, hiszen Viviana mindent elmondott, amit ő maga is érzett, ezt pedig jobb híján a vadul csillogó, sötétbarna szempár érzékeltette. Luciano, bár sokan felhánytorgatták, amiért nem kívánt különösebben viszonyokba bonyolódni -leszámítva azokat az ideig-óráig tartó afférokat, amiket a számára attraktívabb hölgyekkel folytatott-, szüntelenül vallotta azt, hogy majd, ha talál arra alkalmas lányt, minden bizonnyal be fogja vallani az érzéseit, és majd akkor elébe megy egy tartós párkapcsolatnak. Addig nem látta elérkezettnek a pillanatot, de Vivi mellett sétálva igen vad képzelgései támadtak e téren… mégse akart elhamarkodni semmit.
- A filmiparosok mostanság nehezen találják az aranyközéputat a tényleg vicces és a kínos poénok között, de… hát lehet, hogy én még előbb indítok el egy vígjátékot, mint mondjuk egy akciófilmet. Bár az is igaz, hogy ritkán van időm úgy igazán a képernyő elé ülni, inkább háttérzajnak szoktam bekapcsolni tanuláshoz vagy alváshoz. Mert ezek nem vonják el az ember figyelmét, ellenben egy akciófilmmel vagy egy jó sci-fivel, amit meg hát mégis csak nézni kell, főleg, amikor azon kapod magad, hogy meg akarod érteni -tárta szét a karjait, mikor Viviana elvette tőle a vásznat.
- Csak nyugodtan! -vigyorodott el, és ugyanúgy derült fel az arca, mikor percek múltán visszatalált hozzá, egy-egy üveg vízzel.
- Igaz, de, míg egy hideg vizet bármelyik sarki kisboltban vehetek, addig egy teli medencével igencsak bajosan boldogulnának az eladók -taglalta mosolyogva, amit akkor se tudott rejteni, bár meglehet, nem is próbálkozott vele, mikor a lány a tanára szavait idézte fel a kérdésére. – Végül is, tegnap tartottatok pletyka napot Corinne-nal, nem? Nem, mintha sokat tudnék róla, vagy legalábbis annak női kivitelezéséről, de gyanítom, hogy nem telhet el csoki nélkül -sietett a megmentésére az azt megelőző napi, testvéri programot használva fel, de ajkainak elbizakodott, büszke görbülete nem látszott lankadni egy futó pillanatig se, mert, bár nem lehetett benne teljességgel biztos, ugyanakkor a szerelem kérdéskörét se feszegette volna elhamarkodottan, de egy esetleges fogadásban legkevésbé se az édességre tette volna fel a pénzét.
És tagadhatatlan volt: látta, mi játszódott le a lány arcának rezdüléseiben, mikor a festményhordók nyújtotta koincidens közepette hirtelen felindulásból húzta magához, csak, hogy elébe menjen a másként elkerülhetetlennek tetsző ütközésnek. Abban a kimerevített, hosszú pillanatban, ami a valóságban nem volt több futó másodperceknél, láthatta Viviana kékjei miként fürkészik az arcát, és ami talán még fontosabb, hogy a világos tekintetekben egy pillanatig se látott visszakozást. Azt, hogy miként akadt el nem csak a levegője, de az addig zabolázatlanul csépelt szavai is. Arcának tagadhatatlan pírját… és ahogy Vivi, úgy Lulu se tudta titkolni a közelsége okozta pillanatok tanácstalanságát, a mentegetőzésnél többre nem futotta, és még akkor is csak kereste a szavakat, mikor átléptek a küszöbön nem, hogy egy teljesen más terembe, hanem egy más világba. Az igyekezete tagadhatatlanul eredménytelennek bizonyult.
Átadta magát a gyönyörnek, amit nem tudott pontosan, minek köszönhetett inkább, a látványnak vagy a tudatnak, hogy mindaz, ami a szeme elé tárult, Viviana kezének munkáját dicsérte. Egy azonban biztos volt, az pedig az őszinte, az arcáról letörölhetetlen, és egészen meghatottnak tetsző mosolya, ami állandó jelleggel csüngött az ajkain akkor is, mikor a lány magyarázatot adott arra, miért éppen Toszkána, és annak mámorosan szép vidéke az, amit az ő festményeit őrző terem a látóközönség elé varázsolt. Itta a szavait, és akkor már nem a falakat, annál is inkább a számára elmondhatatlanul szépnek tetsző profilt figyelte.
- Nem tudnálak, és nem is szeretnélek kinevetni -csóválta a fejét szelíden, az, ahogy a véleményét vallotta, meggyőződött és nyílt volt. Értette, hogy mire gondolt, és együtt érzett vele. A testében kellemes melegséggel futott át a lány szavainak valós tartalma, az ahogy hallgatta a vágyálmait, és a bizonyos felállást, aminek úgy tetszett, ő is a részese volt. – Boldogabb nem is lehetnék, hogy teljessé vált az álmod… és, hogy ebben én is szerepet játszhatok -lázasan kereste azokat a lehetetlenül kék íriszeket, amik minduntalan elbűvölték, és amikről csak egy kicsit kellett lejjebb lesnie, hogy az elfedhetetlen vágyait és gondolatait igazolva a telt, natúr árnyalatú ajkakat csodálja. Akkor, ott úgy tűnt, hogy egyszeriben megállt az idő… csak Őt látta a körülük tetszelgő olasz tájban, valószerűen eszményítette, ha szavakkal nem is, de minden egyes tekintetével, amit nem volt átallott csakis neki adományozni. Érzéki, bensőséges pillanat volt, csakis az övéké, egy ugródeszka valami egészen más felé, hiszen látszott a lányon, hogy ő se kíván kihátrálni, hogy ő is arra gondolt, amire Luciano.
Mégis megtörte az idillt, pedig alig pár centiméter állt köztük. Nem volt áthidalhatatlan, se nem leküzdhetetlen. Egyedül Lulu fejébe ütöttek szöget a saját, szerelem felőli elképzelésének gondolatai, amik ellen nem tudott harcba menni, még ha nagy is volt a kísértés.
- A szavamon foghatsz -mint ahogy nem sokkal korábban állította Viviana a „legközelebb” felől, hogy le fogja verni rajta, úgy Lucianonak ennek kapcsán is hasonló gondolatai voltak. Biztos volt abban, hogy a lánynak mindenképp látnia kell Gemma magával ragadó szépségét, és abban is, hogy meg fogja mutatni neki… csak abban nem, hogy mikor, hogyan, és, hogy mi fog velük, kettőjükkel történni mindaddig.
A beállt csöndet megtörő szavak mosolyra fakasztották, a Toszkán dombokról felé fordította a fejét. Elnézte pár futó pillanatig az arcát, tekintetét csak aztán eresztette le, az övé melletti kézre. Az ujjai lágyan, puhatolózón simították kecses kézfejének alabástromfehér bőrét, a mélyen ülő, kíváncsi bogárszemek Viviana vonásait lesték. Tudni akarta, hogy mit gondol, mit tud leolvasni a mimikáiról. Csak akkor lépett és tartotta a tenyerét az övének, hogyha nem látta rajta a visszakozás szándékát. Akkor viszont, ha nem szegült ellene, úgy ujjait a lány puha kézfejére kulcsolta.
- Én köszönöm, hogy itt lehetek, Veled.




Hiába volt kedd, és alig jártak a munkaidő lejárta után, nagyjából öt óra tájékán, hatalmas tömeg gyűlt Coney Islanden. Meleg volt, irdatlanul meleg, árnyék után csakis úgy epekedhettek, hogyha beálltak egy náluknál magasabb, és széltében is termettebb ember takarásába, máskülönben a vakító nap szórta rájuk ezernyi sugarát. A part mentén vezető, hajópadlóból rakott ösvényen, hogy a kilátást a Coney Island Channelre egy bodega se zavarja, az árusok azzal szemközt árulták portékáikat. Egyesek szuvenírt árusítottak csillagászati árakban, mégis termett számukra babér, hiszen mindegyiknél kígyózó sorokban álltak a turisták, latolgatva, hogy a barátaiknak, családtagjaiknak személyre szólóan mi volna a legideálisabb ajándék. Mások az ételkufároknál költötték a pénzüket, nem különbül az odacsődült iskolai osztályok, számtalan kis kölyök megannyi színesebbnél is színesebb, rajzfilmfigurákat hirdető táskával a hátukon, ahogy éppen kapaszkodtak fel a pultra, hogy lássák az étlapot, utána kísérelve meg hangos diskurzussal lefolytatni a beszélgetést, hogy ki mit óhajt enni. A tanítónénik erejükön felül kívánták csillapítani az általuk keltett éktelen zajt, természetesen hiábavalóan, két felnőtt egy seregnyi gyerekkel szemben vajmi keveset ért. Bentről, a Luna Parkból se hallatszott más, a játékok sokaságáról időnként felharsanó kiáltás, majd hangos nevetés, a nyerőgépek csilingelő hangja betöltötte az egész sétányt, és egybevegyült a tanítási idő alól lógó középiskolások által üzemeltetett bluetooth hangszóróból süvítő zenével és azok, az általuk bitorolt pad előtt elhaladókról fogalmazott gunyoros vagy éppen szaftos véleményével. Dicsérni senkit nem dicsértek, hiszen tökéletesek csakis ők lehettek, ugyebár.
Több okot is tudott volna arra, hogy azt mondja, nem különösebben nyerte el Coney Island a tetszését -feltéve, ha a homokos tengerpartot és a végeláthatatlan vizet nem számolta-, de egy valami, vagyis sokkal inkább valaki még azt a felbolydult hangyabojt is képes volt pozitív véleményűre változtatni számára.
- … tehát igazából nem azt mondom, hogy ne kedvelném a vidámparkokat, mert az égvilágon semmi bajom nincs velük, csak… lényegében nem különösebben szeretem őket -folytatta a korábban megkezdett szónoklatát, épp csak egy kortynyi szünetet kért magának, amíg felhörpintett valamennyit az az előtt megvásárolt üveg vizek egyikéből, a másikat pedig a lány felé tartotta, miután a sajátjára visszacsavarta a kupakot. Mindig hajlamos volt megmagyarázni a bizonyítványát, széles gesztikulálással, erős hangon, de, hogy miért nem mondta, hogy nem különösebben vágyik a Luna Park játékaira, nem tartozott a sikertörténetek közé. Az ok alapvetően egyszerűbb volt, mint azt bárki is gondolta volna, és nem jelentett többet annál, mint, hogy Vivianaval bárhova, bármeddig képes lett volna elmenni. – Tudod, említettem Párizst. A verseny után még maradtunk pár napot, mi, a római delegáció, és hát, ha már ott jártunk, nyilván meg kellett nézni Disneylandet is, mert „nem maradhat ki az életünkből”. Mind már jócskán az egyetemi éveinket tapostuk, tehát papíron és jogilag mindnyájan felnőttek voltunk, de komolyan, a szaktársaim zömével úgy rohantak be a kapukon, mint egyik gyerek se körülöttünk -nevetett fel. – Tehát addig, amíg ők bevették a különböző hullámvasutakat, miegymást, mi voltunk Matteoval a felügyelőtisztek, plusz a két lábon járó bio-akasztók, akik hordták utánuk a dzsekiket, kabátokat egyik játéktól a másikig. Közben lepaktáltunk Mickey egérrel is. Kiderült, hogy amúgy egy egészen jó fej csóka -vonogatta a vállát szórakozottan. – Csak akkor tiporta agyon a bennünk élő gyereket, amikor szünetet rendelve el lekapta a fejét, és egy ötvenes, karikás szemű, borostás, izzadt fazon nézett vissza ránk… -halálra vált komolysággal, kimérten és precízen gyászolta a bizonyos gyermeki énjüket, egyedül tekintetének bohókás csillogása, és felfelé görbülő ajkai voltak vidámak, mikor a szeme sarkából felé sandított.
- De Te is jártál Párizsban, nem? -kérdezte hirtelen, és mikor épp, hogy a végére ért, képzeletben pedig kitette a kérdőjelet is, beütött a krach, nem különbül a felismerés. Lencséin keresztül amúgy is nagynak tűnő szemei elkerekedtek, szája széléről eltűnni látszott az állandó mosoly. – Mármint!... -próbálta volna folytatni, mentve a menthetőt, de nem tudott épkézláb indokot, miből is tudta, de legalábbis sejtette az egykor volt kiruccanást, így lógva hagyta maguk között a nyilvánvalót, miszerint igenis, búvárkodott egy „keveset” a világhálón, épp csak beleakadt abba, és elárulta saját magát. – Szóval igen… -zárta rövidre, kínjában való vigyorát pedig alsó ajkába harapva próbálta intenzív kísérletekkel elfedni. Tehát a lány tudhatta, hogy nem csak az Eiffel toronnyal a háttérben mosolygós képét látta, hanem a legfrissebbet is, amiről Matteo korábban azt nyilatkozta, hogy „burkoltan, de neki címezte”.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu

Összehúzott szemekkel, jószerint kancsalítva összeakadó tekintettel figyelte az orra előtt illegetett ujját, vigyorogva fogadva a vele szemben való, és a nemrégiben felemlegetett pacuhasága fogalmazta inzultust.
- Jelenleg hat nővel élek egy fedél alatt. Hattal -ismételte el, mintha ne lett volna kellően érthető elsőre, de minimum a legkevésbé se diszkrét számot erősítve kívánta volna sugallani, miféle viszontagságok elszenvedője nap mint nap a Rosso háztartásban. – …szerintem már mindent láttam, amit látni lehetett. Hajkatasztrófát, ránchisztit, pulykatokavészt, „nincs egy göncöm se, amit felvegyek!” mizériát… -csóválta a fejét, noha csak aprókat mozdított rajta, és arca olyan elborult volt, mint egy harcból visszatért katonáé, aki a poklot is megélte a csatatéren, azzal a különbséggel, hogy Lucianonak kétségkívül szórakozottan gyűltek szeme sarkában az apró nevetőráncok. – És néha ők is panaszkodnak, nem csak Matteo -pimaszkodott a védtelen barátja kárára kaján vigyorral. – Na de, a lényeg, hogy bizalmas, bensőséges kapcsolatot feltételez két személy között az, ha nem csak kisimultan, élére vasaltan látják egymást, hanem kicsit gyűrötten, fáradtan, „otthonkásan” is mernek mutatkozni a másik előtt, mindenféle szégyenérzet nélkül -vonogatta a vállait elszelídült mosollyal. – Tehát nem, nem a kiábrándulás vagy megbotránkozás lenne a „cél” -utalt vissza Viviana kérdésére, és bár a szavai komolyak voltak, ajkainak görbülete incselkedett a lánnyal és az elhintett gondolattal, ami ugyan nyíltan utalt előre, mégse volt teljességgel konkrét. Boldog életet élt, és ezt tagadni se tudna volna, nem is állt szándékában, hisz mire fel tette volna? Mindene megvolt, amiről sokan csak ábrándozni mertek: ezüstkanállal a szájában született aranyifjúként került New Yorkba, mégis nem több, tíz nappal az érkezése után olyan boldogságra tett szert Viviana mellet, ami addig nem színesítette annak amúgy is sokrétű palettáját. Nem tudta, hogy mi az. Nem tudta, hogy az, amit érez, az, amit Matteo úgy aposztrofált, hogy „szerelem”. Mindenesetre különös volt, izgató, kíváncsivá és telhetetlenné tette. Amiben biztos volt az, hogy amíg módja van rá, és a lány is értékeli a társaságát, ő vágyni fog a közelségére.
- Minden nap? Nem unnád meg? -faggatta a lányt hamiskásan, egyszeriben téve egyértelművé, hogy az ő részéről semmi ellenvetése nincsen az elképzelésről, miszerint ezek alapján minden napjukból valamennyit, ha nem az egészet egymásnak szentelnék. A folytatásban azonban felszökött a szemöldöke homloka csúcsára, már-már egészen a haja tövébe, kezdetben kíváncsi tekintete lassan vált szórakozottá, ahogy egy hullámhosszra került Vivi sziporkázásával. Végül csak bólogatott, ajkát préselve, elnyomott vigyorral, halkan hümmögött.
- Tehát akkor egy modern felfogású, egészen szürrealista, visszájára fordított Hamupipőke sztoriba képzeltél bele, ami bemutatná, hogy bizony a férfiak is képesek olyan sanyarú sorsra jutni, mint az egykor volt címszereplő ex-szolgalány, újsütetű hercegkisasszony, csak, mert kiderül, hogy nem egyedül az erősebb nem bizonyos tagjai szedik az áldozataikat, hanem, ahogy te is mondtad, vannak ám köztünk emberi fekete özvegyek is, akik könyörtelenül lecsapnak az óvatlan prédára? -egyetlen barokkos körmondattal érdeklődött, csibészes vigyorral, de megalkuvó vállrántással. – De azt tudd, hogy a takarításban nem jeleskedek. Nem mondom, hogy megenne a kosz, már csak azért se, mert ha más nem, jön Matteo, és alám pirít, végezetül elvégzi helyettem a „piszkos munkát”. Az én technikám, mondjuk úgy, hogy az „ahol a papok táncolnak” praktikát őrzi -nem különösebben aprólékos, és soha nem fordított ügyet arra, hogy felforgassa a lakását, hogy annak minden láthatatlan négyzetcentijében is makulátlan tisztaságot teremtsen, de legénylakhoz mérten, bár az anyja megvétózná ezt az állítást, de egészen rendezettnek bizonyult a mancave. Egyedül a szekrénye hagyott kívánnivalót maga után, amire, mivel végtelenül unalmasnak ítélte a hajtogatást, és inkább bedobálta a holmijait, mintsem rendet tartson benne, úgy csapta rá az ajtót, és pár feszült másodpercig várta, hogy kiborul-e, vagy sikerrel abszolválta a feladatot, és legfeljebb másnap reggel lepi el a nagymértékű ruhahalom.
- Na! -csodálkozott el elképedt, kissé megütközött vonásokkal. – Azért az élet nem csak tragédiából, gyászból és szomorúságból áll! -nem akart senkit, magát se áltatni, tudta, hogy annak, amit a lány mond, van valóságalapja. Az ember a veszteséget mindig intenzívebben éli meg, mint a boldogságot, ahogy a negatív élményekre is jobban emlékszik, mint a pozitív visszhangokra. Realista volt, de az optimizmus jobban munkált benne a pesszimizmusnál. Nem tudta, és nem is akarta sötétben, fekete-fehérben látni a világot, szenvedélyesen és odaadó örömmel kívánta tapasztalni annak vitathatatlan sokszínűségét. És meglehet, sokszor borongós árnyalatokba, kétségekbe burkolózott ő maga és a kedélye is, de olyan, hogy ne látott volna belőle kiutat, nem volt.
A felismerés keltette vigyor egyre csak terebélyesedett az arcán, ahogy a Vivi-Jackie-Freddie trió „kalandjait” hallgatta. Nem szólt közbe, de a helyeslő bólogatása egyértelműsítette, hogy veszettül ismerős számára a helyzet.
- A béke kedvéért, vagy inkább, hogy el tudd mondani a rosszalló pillantások láttán, hogy „nem velük vagyok!”? -szabadkozva emelte maga elé a kezeit, hogy hitelessé tudja tenni az interpretációt, míg a kérdés nyomán óhatatlanul is elmosolyodott. – Azt kell, hogy mondjam, nincs új a nap alatt -sandított rá, mikor a kérdés Enniora, és a vele kiegészült hármasukra irányult. – Ennio, aka. Nico tizenegy éve került velünk kapcsolatba. Volt odahaza egy tehetségkutató verseny, ahol Matteo és Nico úgyszintén indultak. Matteo lett az első, Ennio a második, de már jóval korábban megalapozták, hogy olyanok legyenek egymással, mint azok az egymás felé dobogó kiskecskék, akik nagyon elhiszik, hogy komolyabb kárt tudnak tenni a másikban -nevetett fel. – Próbáltam oldani kettejük közt a feszültséget. Sokat beszéltem az idő tájt Nicoval, és bár sértett az a nézete, hogy tenor lévén úgy ítélte, hogy „rangon aluli” az, hogy magát egy baritonhoz viszonyítsa, ergo lebecsmérelte Matteot, de kisült, hogy jó fej kiskrapek, aki mára egy böszme marha lett -húzogatta a vállát szeretetteljes pimaszsággal. – Három év kitartó munkája volt benne, de végleg elásták a csatabárdot, bár mondhatjuk, hogy inkább Ennioé volt ez a kezdeményezés, Matteot soha nem izgatta fel igazán a kettejük belviszálya, vagy legalábbis nem olyan hévvel és tűzzel élte meg. Kettőnk közül is ő a nyugodtabb vérmérsékletű, viszont, ha hárman vagyunk… Tudod, igazából nem áll messze a mi barátságunk a tiétektől -utalt egy lanyha kézmozdulattal a nemrégiben hallottakra. – A különbség annyi, hogy míg azt mondtad, Freddie és Jackie általában egyetértenek, csak ők se tudnak róla, addig Ennio és én legkevésbé se, csupán számottevő, történelmi alkalmakkor, és ezért hangos tőlünk minden, Matteo pedig csendben tűr, és viseli, hogy két oldalról kiszakad a dobhártyája -mentegetőzve, gyermeki somolygással húzta a vállait egészen fültőig, beismerve a bűnét. – Hármunk közül egyértelműen Nico a „bohóc” aki bárhol, bármikor bolondot csinál magából a jókedv érdekében. Na meg tagadhatatlanul az egyik legjobb duópartner széles e világon, hogyha valamelyikünk rázendít a kiürült sörösüvegek és felespoharak fölött hervadozva –vallotta jókedvű vigyorral. Odahaza soha nem volt abból bajuk, hogy hangosabbak voltak a kelleténél, annak értelmében nem is kívánták visszafogni magukat. Ellenben a világ más tájain gyakran ferde szemmel méregették őket, mikor heves énekelhetnékjükben dalra fakadtak, és kis híján a biztonságiak tették lapátra a hármast. Egy ilyen alkalommal azonban sikerült egy igen jó barátságra szert tenniük, a kellemetlenség pedig végül visszájára fordulva jól sült el.
Kellemes melegség fogta el és járta át, mikor a lány tenyere a felkarjára simult.
- Hm… szerintem én hamarabb kapnék idegzsábát attól, ha belőlem lenne még egy, de legalábbis egy velem megegyező kvalitású embert tudnánk a társaságunkban. Tudod, amikor hajnali kettő-három óra tájékán, mikor éppen alvás helyett hánykolódsz az ágyban, görgeted az instagramot és egy földből teljes rezidenciát és egy kőből vájt medencét készítő videó között meglátod a mélyenszántó gondolatot, hogy „ha találkoznál saját magaddal, kijönnél vele?”, én rendre azt szoktam gondolni, hogy „legkevésbé sem”. Soha nem jó, hogyha van, aki tükröt tart elénk, és rajta keresztül látjuk a hibáinkat. Jobb a tudatlanság -vallotta kicsiny bólogatások közepette. Arca olyan komolyságról árulkodott, mintha a rák ellenszerének addig eltitkolt receptjét mondta volna el a lánynak. Egyedül szemének derűs csillogása mondott annak ellent.
Míg hallgatta, fogai elcsigázottan tépkedték alsó ajkának felvált, apró kis bőrdarabkáit, mint legtöbbször, ha valamin nagyon tűnődött. Dús szemöldökei összeszaladtak, alóluk kikandikáló sötét szemei, amik elgondolkozva az utat figyelték, valamint rágódása közepette összehúzott szája egészen komorrá tette az arcát, túl azon, hogy az nem támasztott alá semmiféle visszás érzést a nővel és annak ideológiájával kapcsolatban.
- Azt hiszem ilyen lehet, hogyha valaki jót akar, csak az igyekezete a visszájára fordul -száját húzva biccentette oldalra a fejét, ajkai közt, mikor azok elnyíltak egymástól, hosszasan szívta be a levegőt. – Nyilvánvalóan csak jót szeretne, mert mi mást is szeretne egy anya a lányának, és tudod ezt Te is, éppenséggel az eszköz az, ami nem mindegy. De az anyjával mégis hogy szálljon vitába az ember? -kérdőn tartotta szét karjait. – Már egy tanár-diák viszonyban is veszélyesek az eltérő nézetek, hogyha az adott tanuló kezd a maga öntudatára ébredni, és bizonyos gondolatokban, stílusokban már nem ért egyet a feljebbvaló szakemberrel. De valahol mégis kezelhetőbb, mert évek múltán úgyis lemorzsolódik az oktató… ritka az, hogyha egy egész életúton és karrieren végigkísér egy tanár. Na de, hogyha az anya-lánya kapcsolatot mérgezi a szakmaiság… -elégedetlen, fancsali grimaszba rándult a szája sarka. – Persze, egy tizedmásodpercig nem feltételeztem, hogy édesanyád rémes ember lenne, távol álljon tőlem, hogy bármilyen következtetést is levonjak a jellemét illetően. Igazából kvázi „látatlanban” is becsülöm a kitartásáért, ambíciójáért, azért, amit önerőből elért, csak… -húzta fel daccal a vállát, szemüvege lencséi mögül a sötétbarna szempár olykor óhatatlanul átvándorolt a járda repedéseiről a lány arcára. Félt, hogy megbántja azzal, hogy nem fogalmaz elég óvatosan, az elképzeléseit mégis nehezen tudta volna magában tartani, sőt, legtöbbször, pont, mint akkor, egyáltalán nem sikerült. – Tehát ez tényleg megéri így neki? Tudom, az ember sokszor nem érzi, mikor is lépte át azt a bizonyos határt… viszont, ha Te ilyen intenzíven éled meg a rajtad levezetett nagyravágyását, ő nem érzi azt, hogy elvetette a sulykot? Neki nem rossz, hogy az egyet nem értés haragot szül köztetek? -halmozta a költői kérdéseket, amire, ha a lány tudta volna a választ, minden bizonnyal nem állt volna fenn a probléma. Ahány ház, annyi szokás, és bár Luciano megtanult idomulni ahhoz, hogy nem mindenhol működnek úgy a dolgok, mint náluk odahaza, különösen, hogyha az a művészetek területét illette, végtére is abban volt a legjártasabb, de Mrs. Pellegrini miértjeire keresve se találta a választ.
- Ahhha… -nyújtotta el méla ábrázattal, kissé leesett állal, ahogy szemeit szűkítve Vivianat leste, próbálva mélyre ásni az adott este erőteljesen ködfoltos emlékeiben. – Na hát most biz’ isten nem fogom utánad elismételni, de minden bizonnyal az volt az -helyeselt serény bólogatásokkal és víg nevetéssel. Ha ilyen erőteljes ihletet kapott az ital mibenléte felől csak az alapján, amit elmondott, akkor bizonyára nem járhatott távol a valóságtól.
- Isten őrizz! -röhögött az ajánlatot hallva. – Én akkor este megfogadtam, hogy többet soha az életben nem fogok inni, és bár rá két napra az elődöntő sikerességét ünnepelve már megszegtem, de arról a borzalomról többet hallani se akarok! -szórakozottan rázta fel az emlék, jószerint bele is borzongott, ahogy visszaemlékezett az ital sajátos ízére nem csak befelé, de kifelé jövet is… - Fú, de nagyon rossz volt… legalábbis az első két feles. Utána, ahogy összebratyizott az előtte már felhajtott egy-két-sok doboz sörrel, már igazán teljesen mindegy volt, hogy vizet vagy… azt ittunk -biccentett a lány felé, hogy visszautaljon az általa említett névre. – De ha már adatott a lehetőség, egyszer mindenképp érdemes kipróbálni -cukkolta, kivált azután, hogy említésbe került Viviana kétes viszonya a borokon és pezsgőkön túlmutató alkohollal. – Na persze nem ettől fogja megérteni az ember, hogy miért is jó órákon át szédülni, esdekelni, hülyeségeket beszélni, röhögni mindenen, mint a fakutya, aztán pedig a porcelánbuszt vezetni bús sopánkodások közben, hogy „meg fogok halni!”. De milyen unalmas is lenne az élet, ha nem tudnánk ilyeneket felidézni! Már… hogyha van olyan szerencsés az ember, hogy van akkorról bármi emléke is, és nem teljes sötétség az egész -felettébb nagy szakértelemmel beszélt az ivás ezen fázisáról, ameddig igencsak nehezen tudta elnavigálni magát, de tagadhatatlanul megesett egyszer-kétszer. A közös ezekben az alkalmakban az volt, hogy mindig elhagyta az előző este magára aggatott szemüvegét. – Mondjuk nem véletlenül nem iszik senki egyedül. Ha más nem, ott lesznek a barátok, akik elszámolnak az előző estéről -részeg, minden más hangot felülíró kántálás, kalinka táncolás, függetlenül a zene milyenségétől, félmeztelen randalírozás, asztalok stabilitásának felmérése azzal, hogy ezt egy füst alatt tudta le az üres üvegek és poharak gyűrűjében. Udvarlás, és elcsábulás egy-két hölgy csókjáért, de soha, semmi többért. Sokszor mindezekről nem is lett volna tudomása, hogyha másnap ne hallotta volna az elmeséléseket, vagy ne látta volna az este készült felvételeket. És lehet, jobban is járt volna, ha kimaradtak volna az életéből. Sőt, biztos.
Érdeklődő kíváncsisággal kúszott feljebb a szemöldöke, ahogy a lány felvezette, milyen alternatívával kecsegtet számára az egyetem egy újonnan induló képzése. Magával ragadta a lendülete, a beleélése, ahogyan áradozott, a vitathatatlan boldogsága, a derű, ami kétségtelenül sugárzott róla, és ami nyomán Lucianonak egyre csak szélesedett az ajkain terebélyesedő mosoly.
- És a tanárod, szüleid, főleg édesanyád mit mondott erre? -kérdezte, nem véletlenül térve ki konkrétan az anyja személyére. – Na nem, mintha amúgy bármit is számítana, hogy ők hogy állnak hozzá. A végén úgyis csak az a fontos, hogy te mit szeretnél, te mit látsz jónak, nem pedig az, hogy ők mit akarnak, mit csinálj. Márpedig nekem úgy tűnik, hogy magadat nem lenne olyan nehéz meggyőzni, mást meg nem érdemes. Viszont bárhogyan is, a lényeg, hogy az a te akaratod legyen, ne másé. Ha más rendelkezik feletted, a jövőd felett, már rég megette a fene az egészet -talán könnyen beszélt, hiszen Lulunak soha nem volt problémája azzal, hogy bárki is gátját szabta volna az elképzeléseinek. A családjában senki nem akarta lebeszélni a terveiről, a tanárai pedig, felbuzdulva azon, hogy a ritkaságszámba menő alkalmak egyikével van dolguk, miszerint egy fiatal gyerek már az általános iskolai éveiben a zene mellett kötelezte el magát, mindent megtettek azért, hogy minden szükséges feltételt megteremtsenek a sikerének, azzal a maguk hírét is öregbítve. És bár okos gyerek volt, talán pont az volt segítségére abban, hogy ne hagyja magát lebeszélni a művészi pályát helytelenítő, közismereti tanárok rosszallása által a kitűzött célokról. Bárki lehetett volna belőle, mondták sokszor, de miért akart volna bárki lenni, hogyha ő csakis arra vágyott, hogy maga lehessen?
Bazsalyogva préselte vékony, elnyújtott réssé ajkait, azok sarkában és szemei körül mosoly kacérkodott, mikor Viviana szavak híján beszédes pillantásával, szájának felfelé görbülő ívével árulta el, hogy a kérdésével fején találta a szöget. A viccből rebesgetett „gyerekkérdésen” megbotránkozó arckifejezést látva azonban nem volt átallott jókorát nevetni.
- Na jó, ezen a név kérdésen azért megérné gondolkozni egy kicsit -sietős léptekkel, ugyanakkor levakarhatatlan vigyorral hozta be a lemaradását, és már csüngött is Vivi oldalán. Luciano olasz volt a javából, olyan, aki nem, hogy viszolygott volna, annál is inkább vágyta a testi kontaktust. Aki puszival, öleléssel köszöntötte a közeli és távoli barátait, rokonságát egyaránt, és úgy is búcsúzott tőlük, bensőségesen és szeretetteljesen. Aki így vagy úgy, de alkalmat kerített arra, hogy egy átlag beszélgetés se rideg távolságban történjék meg, ezért sokszor érintette meg a társalkodó felet, persze nem sokáig, csupán futó pillanatokig tartva a másikon a kezét, hogy ne váljon tolakodóvá. Az, hogy Vivi bőre sokszor az övét érintette, éppen ezért nem hatott az újdonság erejével, mégis jó érzéssel borzongott meg, ha a lány keze a sajátját érintette.
- Vagy nem -helyeselt halk nevetéssel társított vigyorgással. Mondani, kritizálni mindig könnyebb, ellenben, hogyha belekerült volna, lehet ő is ugyanazokat a hibákat halmozta volna sorra. – De az már biztos, hogy néhányuk miatt kis híján én magam vétóztam meg a pályámat. Milyen jól is mutatna egy semmilyen kis iroda ajtaján, hogy „Dr. Luciano Renato Giovinazzi, pszichológus, pszichiáter és párkapcsolati terapeuta” -vezette végig maga elé tartott kezét minden egyes odaképzelt szóalakon, fogyatkozni nem akaró mosollyal. Na persze ő papírok nélkül is élénken praktizált, éppen csak Róma szórakozónegyedének valamelyik sokat látott kocsmájának egy félreeső asztalánál, „mhm”-ök és „aha”-k közepette kapargatva a párától felvizesedett sörösüveg címkéjét, míg hallgatta, miként sírja el neki az adott másik a végeláthatatlan problémáinak listáját. Ha ezekért a szolgáltatásokért óradíjban pénzt is kért volna, kétsége nem volt afelől, hogy a majdani dédunokái is gazdagságban nevelkedtek és éltek volna.
Számtalan okkal tudott előállni abban a kérdésben, hogy ő miért nem hajkurászta olyan megmásíthatatlan élvezettel a szerelmet, mint bármelyik más barátja, aki abban lelte lételemét. Mégis, Viviana közelségében mintha a maga köré épített falakat, a gátlásokat leborította volna, és egyszerűen csak élvezte, vágyta a lány társaságát, a vele való beszélgetést, a szavait, amik mosolyra fakasztották, de afféle örömteli mosolyra, ami a mindig vigyorgós Luciano arcára egészen más, lágy mimikákat vont.
- Mikor kezdjük? -zsiványan, szemöldökét vonogatva csípte nyelve hegyét hófehér fogai közé. – Na jó, de te ismersz olyat, aki betartja az ajánlott mennyiséget? Azt hiszem négy cikket szoktak írni a csomagolásra… De ha már csoki, vagy úgy alapvetően édesség, akkor annak meg kell adni a módját, nem csak úgy tessék-lássék alapon elnyammogni egy-két falatot -a nagyszülei túlontúl jól ismerték ezt a hitvallását, és soha nem kívánták meggátolni abban, hogy a náluk töltött idő alatt ne fossza ki az egész háztartást az éléskamrájukból, hogyha süteményről, cukorkáról vagy csokoládéról volt szó. Imelda mamája kihasználva azt a nagymamákra amúgy is jellemző szokást, hogy szándékában állt állandó jelleggel degeszre tömni az unokáit, képes volt minden nap gürcölni a konyhában, hogy mindig jusson a kis csemetéinek elég betevő. Nem volt véletlen az, hogy olyan kis pohos hasat és duplatokát növesztett iskolai éveire, hogy jó szándékkal is csak egy Michelin babához lehetett hasonlítani.
Luciano a lábujja hegyétől a legmagasabbra nyúló haja szálának végéig olasz volt. Kötötték a hagyományok, őrizte nem csak a családi, de a nemzeti szokásokat is, így a tradicionális ételek iránti szeretetet és a talján föld maradéktalan imádatát. Toszkána mindig különös helyet foglalt el a szívében, és még ott, Brooklyn College egy dombokba, lankákba és végeláthatatlan mezőkbe öltöztetett termében állva is megdobogtatta a szívét, és kellemes borzongással futott át rajta a felismerés, hogy a saját szülőföldjénél nincsen szebb széles a világon. És még ha nem is ott helyben, érezve a karján, bőrén a lágy szellőt, ami virágok, gyümölcsök, sülő ételek és piruló pékáruk illatát hozta felé, de megmásíthatatlan boldogsággal töltötte el, hogy ebben az élményben nem mással, mint Vivianaval osztozhatott. Kéz a kézben, egymáshoz simulva… soha azelőtt nem fogta még senki kezét úgy, ahogy az ujjai azon pillanatokban ragaszkodtak az övéénél jócskán kisebb, mégis tökéletesen a sajátjába illő kézfejhez. A bizonytalanság az egész lényét átjáró boldogsággal érkezett, és bár szívének heves ritmusa annak is volt köszönhető, mégis, mikor a lány a vállának döntötte a fejét, ő pedig járomcsontját billentette neki, beszívva parfümének édeskés aromáját, samponjának illatát, csakis mosolyogni tudott, örömtelien és önfeledten.




Ahogy összepréselte a száját, hogy a kitörni kívánó nevetést fékezze vele, fogaival alsó ajkába harapott, szemöldökei pedig egyre magasodó ívben kanyarodtak a homlokára, míg a lány okfejtését hallgatta.
- Igazad van, tényleg igazán Gourmet. Csak a Michelin csillagjaikat, hogy ne legyenek túl felvágósok a többi alsóbb rangú bodegával szemben, a nemzeti zászlóban rejtették el, ezért nem vettem észre -magyarázta pimaszkodva, de nem fűzött hozzá mást, mikor Viviana folytatta a remekbe szabott beszédet, ide-oda toporogva, mutogatva, úgy gesztikulálva, hogy félő volt, menten ihletet kap a nagy karcsapásokból és elrepül. Luciano lenyűgözött, idült mosollyal nézte a lányt, ügyet se fordítva arra, hogy akárcsak fél tized másodpercnél tovább megbámulja azokat a látványosságokat, amire felhívta a figyelmét. Hiszen csakis Vivi, az ő társasága, a minden szempontból lehengerlő személye számított, semmi más. – Na jó, hát azt nem mondhatom, hogy ez így nem megnyerő… -széles ívben mutatott körbe a kezében szorongatott üveggel -a se eleje-se vége sétányon, a mellettük húzódó, homokos parton, a végeláthatatlan vízen, amin csillogva ült meg az égbolton egyre alacsonyabbra ereszkedő Nap minden sugara, a különféle bódék sokaságán. - …és, hogy máskor ne jönnék el a megfelelő személlyel. Mert veled bárhova, bármeddig képes lennék elmenni, főleg, ha ennyire boldoggá tesz -szolidan mosolyodott el, és ugyan csak egyetlen futó pillanatig sandított felé, az az apró görbület akkor is ott csüngött az ajkain, mikor maga elé emelte tekintetét, és a lábuk alatt futó, az évek alatt elszíneződött és kopottá vált hajópadlót figyelte. Lulunak hatalmas szíve volt, olyan, amiben a világ összes szeretete elfért volna, amibe bárkit be tudott volna fogadni, mégis megválogatta, hogy kit enged közel magához. Félt csalódni, elbukni, tartott attól, hogy megbántják, hogy kibillentik az ingatag egyensúlyából. Képtelen volt annyira megbízni másokban, mint amennyire azt Matteo tette, és noha mindig közvetlennek mutatkozott másokkal szemben, soha nem fukarkodott a témákkal, szavakkal, közel se volt biztos, hogy számára is jelentőségteljes pillanatokat áldozott a másikra. Nem volt olyan egyszerű kivívni a szeretetét, és talán másoknak nem volt annyira nyilvánvaló, hogy mit érez pontosan, de ő tudta. Ahogy azt is, hogy a lány felé intézett szavai nem csak üres bájolgás eredményei… Mert Viviana különleges volt, aki már egyetlen pillantásával, mosolyával levette a lábáról, és a felhők felé repítette velük.
- Mhm -bólintott vigyorogva. – Most mondd, hogy nem kihagyhatatlan! -idézte az akkori kompánia szavajárását, amivel meg tudták győzni a visszakozó feleket, többek között az ének tanszak tanárait, akik, mondván „csináljatok, amit akartok!” inkább beültek az egyik közeli kávézóba, míg a húszas éveikben járó, gyerekekké lényegült diákjaik a játékok közé vetették magukat. – Köszönöm -összecsípett kettőt-hármat a gumicukrokból, majd vígan rágódva az egyiken, serényen bólogatott a lány által is osztott véleményen. – Mese bármikor, bármilyen mennyiségben! -helyeselt, ujját időt kérve, hogy tökéletesen elpusztítsa a gumicukor gilisztát, maga elé emelte, majd lassan folytatta. – Tény, hogy nem ez volt életem legférfiasabb kijelentése… Persze, mondhatnám, hogy sportok, hogy Forma 1, a Juventus vagy a Barca meccsei, vízisportok, vagy épp tenisz, mert ezek mindegyikéért rajongok, de… -húzta fel a vállait, hosszan tartva a fülei szintjén, majd nagy slunggal visszaeresztette őket. – A mesék kortól és nemtől függetlenül meg tudják ragadni az embert. És nem lehet azt állítani, hogy „csak a gyerekeknek valók”, mert nagyon sok utalás van bennük, ami sokkal inkább a felnőtt közönséget ragadja meg, nekik szól. Mint a Ferdinándban, amikor a vesztest felteszik a kocsi platójára, rázárják a reteszt, és a vágóhíd emblémája, egy bika rajzképe jelenik meg az állat fejénél. Vagy a sokkalta pajzánabb elszólások, mint mondjuk a Coco-ban, mikor Hector Chicharrón-nak énekli a Juanita-t, és azt mondja, hogy… „A ferde fogsora feltűnő… és az… alteste padlóig ér!”-gondolkozott, majd hadarva, halkan dünnyögve elevenítette fel énekelve a sorokat. – Erre persze az öreg kikérte magának, hogy „Nem így van a szövege!”, és Hector csak annyit mondott hárítva, hogy „Gyerekek is vannak itt!”, de hát persze a felnőtt közönség nyilván értette -magyarázta tovább szélesen kalimpálva a kezeivel, idült vigyorral. – Ugyanakkor zenészként becsülendő az is, hogy ügyet fordítottak arra, hogy a karakterek gitárjátéka egy az egyben a valóságot tükrözze. Legtöbbször filmekben se figyelnek rá, nem, hogy mesékben -na nem gondolta, hogy ez a lányt legalább fele annyira érdekelné, mint amennyire ő első, és onnantól kezdve minden egyes alkalommal meglepődött rajta, de nem tudta szó nélkül hagyni az abszolút kellemes csalódását.
Az elszólása hosszú másodperceken át festett pánikot az arcára, mígnem megkönnyebbülve, és látványosan felsóhajtva, szinte már hálával fordult Vivi felé, mikor ahelyett, hogy megemlékezett volna az ominózus pillanatról, amikor a szája gyorsabbnak bizonyult az eszénél, inkább a kérdésére adott választ.
- Hosszú-hosszú napokon keresztül sírhelyeket nézegetni? Nem… nem furcsa… -csóválta a fejét, bár látható pimaszkodással a vigyorába csempészte, ahogy a szavaival szembe menve elhúzta a száját. Szimpla játékosság volt, hiszen voltaképpen megértette a világutazói hóbortot, még ha neki nem is Egyiptom és azok amúgy tagadhatatlanul érdekes látványosságai lett volna a fő célja.
Kezével a sétány menti korláthoz intett, és ha Vivi követte, úgy arra könyökölve hallgatta a Franciaországról szóló történetét, hol a lágyan hullámzó vizet, másszor a lány arcát figyelve.
- Az ember második családja a barátai, aminek megvan az az előnye, hogy „meg lehet válogatni őket”. Azt hiszem sikerült a legjobbakat kifognod, és ők se lehetnének hálásabbak érted. Kevesen tudnak ilyen szeretetteljesen és hálával beszélni a barátaikról, csak készpénznek veszik, hogy vannak -elgondolkodva nézte a víz mentén lemenő Nap narancssárgás fényét. – Honnan ismered őket? -kérdezte, mikor újból, mosolyogva fordult felé. Luciano sokat mesélt, és imádott is Matteoról, Ennioról, Victorról beszélni, ezért feltételezte, hogy akikkel az általa említett egyik legszebb emlékét élte meg, róluk szintúgy szívesen mesélne Vivi is.
- Hogy milyen nagydumás madarak vannak errefelé! -elégedetlenkedett tettetett haraggal, tenyereit a száraz fának nyomva, ugyanakkor továbbá is azon támaszkodva egyenesedett fel. – Biztos azok jártak nálad is, akik nekem meséltek Párizsról… -öltötte ki szórakozottan a nyelvét, a feltételezésre pedig ímmel-ámmal, kicsit bizonytalanul, de bólintott. – Hát, ha annyira jó nem is, de nagyon eltökélt -nevetett jobb könyökével dőlve a korlátra, hogy teljes testből Viviana felé tudjon fordulni. Szemöldökei a homlokába szöktek, fogai alsó ajkát harapdálták, mikor a lány egy újabb képességét hánytorgatta fel előtte, amivel nem elég, hogy levette a lábáról, és heves ütemre váltotta a szívét, de egyáltalán nem bírt dacolni.
- Ez nem fair! -mutatott rá nevetve. – Így már ha akarnék se tudnék nemet mondani! Szerencse, hogy nem is akartam…




Órákkal később egy, a szabad ég alatt, a tengerparti homokban innen-onnan összevásárolt kenyerekkel, péksüteményekkel és felvágottakkal tarkított, rögtönzött vacsora után a Mini Cooper oldalát támasztva a már sötétbe, de legalábbis sejtelmes félhomályba burkolózott Upper East Side-i ház előtt nézte azt az irdatlan nagy monstrumot. Luciano kényelmetlenül fészkelődött egyik lábáról a másikra billentve a súlyát, és nem csak, mert a cipőjében, valamint nadrágja anyagában még mindig érezte a szúrós, kellemetlen kis homokszemcséket, hanem mert egyáltalán nem volt jó búcsúzkodásban.
- Nagyon nem akaródzik bemenni… És Viola nénikéméknél még ég a kislámpa -biccentett az egyetlen ablak felé, ami az utcafrontra nézők közül még halványan derengett. Az első számú problémája mégis az volt, hogy Vivitől nem akart megválni...– Ha ő meghallja, hogy nyílik a bejárati, rögtön megjelenik a sok érdeklődő fej a lépcsőfordulókban, csak mert úgy csörtet ki, hogy arra a kettővel odébb lévő szomszéd is felébred, és nincs mese, ízekre szednek. Igazából olyan ez a ház, mint a Harry Potterben Weasley-éké. Soha nincs az embernek nyugta, privát térről pedig szó se lehet, minden családi köztulajdon -régóta már, hogy megszületett Matteo és Lulu fejében a hasonlat, de azelőtt egyszer se érezte olyan igaznak, mint azokban a pillanatokban, amikor arra gondolt, hogy percek múltán lehet, hogy a ház legvérmesebb sárkányával kell ádáz küzdelmet folytatnia csak azért, hogy ne az asztalhoz ültesse „mindent tudni akarok!” felszólalással, hanem eleressze fürödni-aludni. Legalábbis ezt gondolta alibinek, de előre borítékolható volt a hajnalig nyúló duruzsolás, amíg töviről-hegyire mindent megoszt Matteoval.
Eloltódott az első emeleti lámpa, rá pár másodpercre pedig a másodikon a szobák és a folyosó közti holttérbe bukott ki az ablakkal szemközti ajtó mögül a benti világítás a Matteoval közös fészkükből. Az, hogy Viola és Bernardo a nap végén tényleg kivonták magukat a forgalomból onnan volt tudható, hogy az addig mindig csak behajtott ajtót -természetesen, hogy minden nesz hallható legyen- a helyére tették és az egyetlen fényforrást is lezárták.
- De Téged nem szeretnélek feltartani, így is késő van már -fordult felé, és el is taszította magát a kocsi oldalától, hogy vele szemközt tudjon megállni. Mosolyogva nézte az arcát, kezével az apró kézfejek után kutakodott. Ha megkaparintotta őket, úgy párszor átsimította az ujjait, fehér bőrét. – Az ég két legtündöklőbb csillagának/Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével/Csillogjon addig, míg ők visszatérnek… -pár töredékmásodpercig némán hallgatott. - Rám bíztad, hogy mikor. A reggel említett Rómeó-monológ három legőszintébb sora -vigyorodott el őszintén, boldogan. – Kettőt leszámítva… Bár lehetnék kesztyű a kezén,/Hogy az arcához érjek! -a sötét, mélybarna tekintet a hosszú, vékony ujjú kacsóját követően arcéleit csodálta. Kezét emelte, hogy kihajtson egyet a Viviana arcába szaladt dús tincsek közül, bőréhez mégse ért hozzá, csak a füle mögé tűrte a rakoncátlan, sötétszőke hajszálakat, így nyomatékot adva a szavaknak. Számtalan gondolat járt a fejében, különösen, mikor pillantása a világosszín ajkakra tévedt, de csak megmosolyogta azokat, és a lány még mindig tartott karját a vállára vezette, úgy húzva közelebb és ölelve magához hosszú, elnyújtott pillanatokon át csak élvezve roppant közelségét, bőrének, lágy parfümének illatát, és az érzést, amit kiváltott belőle. Megmagyarázhatatlan volt, mégis euforikus, amiből fájt kiszakadnia.
- Köszönöm a mai napot! -dünnyögte, mielőtt elvált volna a lánytól. – Vigyázz az úton hazafelé! -még a kezében tartotta pár másodpercig az övéit, mint ahogy a barna tekintetét is a világoskék szempárba mélyesztette, majd végleg eleresztette. Tanácstalanul, mintha ne tudta volna mi lenne a protokoll, ajkába harapva lépett egyet hátra, ha Viviana is úgy döntött, hogy az autója volánja felé indul. Egészen a négy fokból álló lépcsősorig hátrált, és mindaddig idült mosollyal állt annak aljában, míg a bordó Cooper ki nem hajtott az útra, és el nem tűnt a manhattani éjszakában… még utána is vett egy mély, reszelős sóhajt, és csak aztán bíbelődött a kulcsaival, halkan fordította el a zárt, és osont fel a második emeletre, ugyanazzal a szórakozott vigyorával dőlve be az ágyba, mint amivel Vivianat szerelmetes tekintettel útjára bocsájtotta.

she's the girl i want...

...to get stuck at top of a ferris wheel with.

to Lulu