Miles & Gabs

Az elmúlt napok koronázták meg azt a változáshullámot, ami már amúgy is szétzilálták a napjaimat. A munka sem úgy ment, ahogy kellett volna - és itt nem a reggeli hányásciklusokról van szó. A következő időszaki kiállításunk egy sor bonyodalmat hozott magával, mert a tulajdonosok minden egyes nappal egyre magasabb összegeket kértek azért, hogy a tárgyak a kiállítótermeinkbe kerüljenek és a kisebb múzeumok, galériák még mindig nem rendelkeztek akkora tőkével, hogy azt mosolyogva kipengessék. A főnököm idegessége olyan mértékeket öltött, hogy két nappal ezelőtt a nyitás előtt meetinget hívott össze, amelyben elénk tárta ezen nehézségeket. Én, mint művészettörténész csak csendesen hallgattam az évődését és akkor sem szólaltam fel, amikor nyílt kérdésként kezelte a felmerülő nehézségeket. De mégis tudtam, hogy kinek kellett egy telefont megereszteni... Olyasvalaki hangja kúszott a hallójáratomba, akivel még az egyetem első évében beszéltem utoljára. Hosszú percekig meredten néztem az íróasztalomra pakolt telefonomat, végigpörgettem a Facebook profilját, ahol szembesültem azzal, hogy paradicsomi életet él még mindig: jachtokon jelent meg nevetve a képeken, hegyláncok hófödte csúcsain sétált végig, a Bahamák homokos tengerpartjain süttette magát és sosem volt egyedül; egy olyan nő társaságában tetszelgett, aki én soha nem lehettem volna. A plasztikai műtétek koronázatlan királynőjeként jelent meg tökéletes, megálmodott és megalkotott külsővel, amire lehettem volna féltékeny is - csak az a gond, hogy én mindig is sokkal inkább a földön járó típus voltam. Olyan, aki inkább vágyott Miles társaságára, akit nem a pénz tett boldoggá. És ez volt az a pont, amikor a telefon képernyőjén megjelenő telefonszámot megcsörgettem, a kellemetlen érzés pedig végigkísérte a hívást, holott legalább negyed órán keresztül hallottam a férfi hangját.
Vanessa, amikor épp nem beszélt, futó kérdésekkel tűzdelte tele a reggelinket, felőlem, Miles felől érdeklődve, hogy a házasságunk most épp melyik hullámvölgyében járt, de ahogy végighallgatta a kételyeimet, igazán sosem tudott jó tanácsot adni nekem. Szingli nőként, gyermektelenül ő teljesen másképp látta nem csak a saját, hanem az én világomat is. Az a krízis, ami az életünket teljes mértékben felforgatta, neki csak egy múló probléma volt, amit "biztosan meg fogtok tudni oldani" szavakkal rendezett el. Nem merült fel benne az, hogy most az egyszer tényleges és tökéletes válaszokkal éljen és képtelen volt megérteni, hogy kezdtem szétcsúszni, mert nem tudtam, mitévő legyek.
Elvigyem a férjemnek a babáról készült felvételt? Hiába, hogy még csak egy aprócska tökmagnak tűnt, attól még ott volt egy tökéletes tökmagként a szívem alatt. A találkozónk két és fél órásra nyúlt, ahol nem lettem nyugodtabb, ahol nem kaptam válaszokat és motivációt, csak két kávét, három narancslevet és a háromtojásos rántottámat fogyasztottam el egy süti kíséretében - nem feltétlenül ebben a sorrendben.
- Ma este George elvisz vacsorázni. Azt mondta, hogy egy tóparti étterembe visz el. Szerinted az hol lehet? New Yorkban nincsenek is tavak... még ha Chicagoban lennénk... - forgatta meg a szemeit, miközben a tükörből végignéztem azt, ahogy a sminkjét megigazította, a söprű nagyságú műszempillája pedig tökéletesen kiemelte a szemeit... elkapott egy pillanatra az irigység, mert fogalmam sincs, mikor foglalkoztam magammal ilyen szinten utoljára, és ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy nem csak kozmetikushoz fogok elmenni, hanem egy, vagy inkább több masszázsra is.
- Azt hittem, Trevorral vagy együtt - értetlenkedtem. A sminkem helyett a hasamat cirógattam szórakozottan. Nem a kiskrapek miatt, aki bent bulizott a megevett étellel, hanem mert azon imádkoztam, ne kelljen megint rókáznom. A hassimogatás amúgy nem segít a hányinger csökkentésében.
- Pfff - horkantott fel. - Annak már három hete vége. Ha felvetted volna a telefont akkor...
- Elnézést - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de a mosdókagyló helyett Nessa cipője kapta az első hányáshullámomat. Időm sem volt elfordulni tőle, megkapaszkodni a kagyló peremében, a görcsösség összeroppantotta a belsőszerveimet, a szemeimet ellepte a könny a szégyenérzettől, ám Nessa ahelyett, hogy szánakozó pillantással mért volna végig, kiakadt volna, minden másodpercben ott volt mellettem. Megtartott akkor, amikor a testem csődöt mondott, hogy aztán egy pohár vízzel térjen vissza hozzám, folyamatosan azt kérdezgetve, hogy vagyok.. hogy a baba miatt voltam-e csak rosszul. Az ijedt pillantása idegen volt, miközben a sarokban megtámaszkodva szedtem magam össze mélyeket lélegezve, aprókat kortyolva és sűrű bocsánatkérések közepette. Nem engedte, hogy hazavigyem. Azt sem, hogy egy új pár cipőt vegyek neki, mert ráadásul amit sikerült lehánynom, az egy pár tökéletes Jimmy Choo cipő volt.

Helyette hazavezettem. Lezuhanyoztam, összepakolva kerültem Manolo vizslató szemeit.
- Miért rakod el apa sapkáját? - érdeklődött megállva a nappali ajtajában.
- Mert kérte. Szeretném, ha most az egyszer nem rendeznél itthon agymenést és nem hívnál át minden élőt és holtat, csak mert a szüleid nem lesznek itthon.
- Elmész te is? - összevonta a szemöldökeit. Elfelejtettem volna neki mondani ezt hétfőn? Kedden.. vagy az azóta eltelő napokon?
- Igen, mondtam is.
- Szerintem határozottan emlékeznék arra, hogy egyedül hagytok. Vele leszel? - kérdezett rá kertelés nélkül.
- Hol és kivel mással lennék? - értetlenkedtem.
- Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk, anya. Hányszor mondjam el? - a zsörtölődő hang az enyém volt az ő szájából. Elmosolyodtam erre, bólintottam is. Milyen igaz.
Késésben voltam. Most is, pedig mindig igyekeztem időben indulni, de majd a forgalommal behozom, kicsit gyorsabban megyek és akkor nem lesz gond. Vagy írok Milesnak, hogy nem délre érek oda...
A hátamra véve a táskát - nem csak az elemlámpával, két váltás ruhával, hatvan tisztálkodószerrel, egy teljes túlélőcsomaggal tömtem meg azt, hanem belekerült hat fajta csokoládé, keksz és energiaszelet is... biztos, ami biztos alapon. Az egészséges táplálkozás végett némi salátát is bepakoltam, sajttal.. sonkával egyetemben és már otthon sem voltam.
Csak a kulcsért kellett visszamennem. A cipősre lerakott sapkáért. Zsebkendőért... a szemüvegemért és egy könyvért Michelangelo életéről.
Elhatározásomhoz híven gyorsabban, tempósabban haladtam az utakon, s mikor kértem a városból, leengedve a kocsi ablakait száguldottam végig a bekötőúton, percenként ellenőrizve a sapkát az anyósülésen. Gond és balesetmentes vezetéssel értem el a megbeszélt helyig, ahol leparkoltam Miles autója mellett, s ahogy kikászálódtam az autóból, sikerült levernem a salátás műanyagedényt, három csokoládé pedig boldogan csúszott végig az avaron, megszabadulva tőlem és a végzetüktől.
- Csodás. Már csak erre volt szükségem, tényleg! - morogva hajoltam le a szökevényekért, amiket magamhoz ölelve erőltettem vissza a táskába. Lehet, hogy bőrönddel kellett volna jönnöm. Végiggurulhattam volna azzal a sziklákon. Az avaron is. Miles sapkáját, hogy ne hagyjam ott, a fejemre húztam, silttel hátrafelé, mintha egy rossz gengszterfilmből szalajtottak volna. Ha a férjem végignézte a szerencsétlenkedésem, egy kósza mosolyt engedtem el felé. - Megjöttem.. mint látszik is. A machetét kivételesen otthon hagytam most, ha nem baj.. Mármint.. azért gondolom nincs szükségünk ilyenekre és nem ölni jöttünk - még mindig mosolyogva, a csípőmmel toltam be a kocsi ajtaját, mert mindkét kezem tele volt, lényegében mindennel.
- Szia! - elfelejtettem neki köszönni. - Átadtam Vanessának az üdvözlésed.. vagyis.. igazából csak lehánytam a cipőjét - vallottam neki be az igazságot bűnbánóan. Mindig is tudtam, hogy Miles nem kedveli Vanessát, de azért egy lehányt cipő irgalmatlanul nagy büntetés volt, nem? - Hogy vagy? - kíváncsiskodtam, sherpaként lépdelve fel a ház lépcsőin, fejet hajtva előtte, hogy a sapiját leszedhesse a kobakomról.

Miles & Gabs

A könnyűnek ígérkező válás akkor kezdte elveszíteni fényes mivoltát, amikor kiderült a feleségem terhes. Sok minden értékelődött át bennem aznap este, amikor utoljára voltam vele nemi kontaktban, és magamban hordoztam a kételyt, az örömet és a dühöt, hogy mennyire igazságtalan az élet. Gabyval már hónapok óta egy hullámvasúton ültünk, csak éppen nem volt mindegy, hogy a szerkezet melyik felén helyezkedtünk el. A munka mindkettőnket elszólított, de összekötött a közös gyermek, a gyakran fellobbanó vágy, de mindezek mellett eltörpült, hogy ne telt volna úgy el egy nap, hogy ne vesztünk volna össze valami apróságon. Ha lehet ezt mondani, akkor egymás idegeire mentünk, és kezdtünk rájönni, hogy mennyire nem egészséges, ha minden átkozott reggel azzal indítjuk a huszonnégy óránkat, hogy egymás torkának esünk. Soha nem emeltem kezet a feleségemre és soha nem is fogok. A vallásom, a neveltetésem nem tette lehetővé, hogy ennyire gyenge legyek és a testi erőmmel visszaélve statuáljak igazságot a kapcsolatunkban. Gaby volt az, aki nagyobb vehemenciával képviseltette magát, de amilyen gyorsan szította fel a tüzet, olyan gyorsan lohasztotta is le. A békére törekedtünk, de akkor végképp elszakadt nálam a cérna, mikor egyedül hozott átmeneti döntést az újonnan megfogant gyermek fölött. Megértettem, hogy az ő méhében növekszik, és képtelen arra, ami az egyetlen ésszerű megoldás lenne, mégis úgy adta elő a történteket, mint egy isteni áldást, ami egy jel. Kimondania nem kellett, hogy a házasságunk mentőöve is lehetne, de már nem álltam le vitatkozni vele. Beadta a válókeresetet, amibe szintén beletörődtem, de azt már nem viseltem jól, ha hetente gondolta meg magát. Manolo miatt igyekeztünk a minimálisra csökkenteni a feszültségi lapot, és csak akkor mentem bele a kényes témákba, ha a fiunk már az iskolában, vagy házon kívül tartózkodott. A kétlaki létet a mai napig fenntartottuk, a látszatra nagyon adtam, de csakis azért, hogy a védelmem alá vonjam szerelmünk gyümölcsét. Néha szentimentális vagyok, és elragadnak az érzelmek, de soha nem adok hangot nekik.
Manapság a munkahelyem is egy igazi stresszforrásnak bizonyult. A kiszabadult rab, a korrupt őr esete engem is óvatosságra intett. A kezem meg volt kötve a múltban elkövetett hiba miatt, és tudtam, hogy tartozom a másik félnek a hallgatása végett. Mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, de kezdett kicsúszni az irányítás a kezemből, ezért döntöttem el, hogy a hétvégén elutazom egy kicsit a város zajától. Kezdetben egyedül terveztem a kiruccanást, de a hét elején megejtett üzenetek Gabyval arra sarkalltak, hogy végül egy másik végkifejlettel álljak elő, és meginvitáljam őt is. Manolo bulit rendezett, a tervek szerint az utolsót, mert ideje lesz egy komolyabb beszélgetéssel megtisztítani a fejét, és jobb útra terelni, különben annyira elkanászodik, hogy már nem tudjuk megakadályozni a bajt. Gabynak nem is említettem, hogy azóta ismét be lettem rendelve az igazgatóhoz. Az állapota miatt nem hoztam fel a témát, de Manolo egyre kevesebb órán jelent meg, és bukásra állt két tantárgyból is. A végzős éve kellős közepén jártunk, és képtelen voltam olyan büntetési formát kitalálni, amivel észhez tudtam volna téríteni a fiamat. Talán ezen a hétvégén közös nevezőre jutunk az anyjával, és ha tőlem hallja nem lesz rá akkora hatással, mintha őt rendelték volna be az iskolába. Gaby biztosan nem engedte volna meg a bulit, és a fiunk már szobafogságban lenne, de ésszel, és nem erővel kellett most terelnünk a lejtőről.
Szombat lévén elég korán pakoltam össze. A kis lakásom zugában minden szanaszét volt, nem állítanám, hogy büszkeséggel töltött el a rendetlenség, de annyira sok volt a meló, hogy örültem, ha egyben elértem oda, és még hajnalok hajnalán beestem az ágyba. A hűtőben csak egy megpenészesedett sajt, és némi sör pihent, melyeket be is rámoltam magamnak, és körülnézve a szűkös helyiségben zártam kulcsra, hogy vasárnap este ismét ezt a teret élvezhessem. A kocsimat egy utcával lejjebb tettem le, de nem is bántam, mert erre a héten már két lopást hajtottak végre. Még az hiányzott volna, hogy a rendőrségre járjak, meg pereskedni. Megvolt a magamhoz való eszem, és ha ilyesmi is adódott volna, akkor az első telefont nem a hivatalos szervek felé ejtettem volna meg, hanem a legjobb barátom felé. Rico értett a kapcsolatokhoz, olyan hálóval rendelkezett, hogy pár órán belül bármit kiderített nekem. Érett már egy pasis este, de soha nem tudtuk összeegyeztetni azt. A kiaraszolás könnyedén ment, félúton még egy szupermarketben is megálltam, hogy a bográcsos ebédhez húst vegyek, és némi harapnivalót is. Két emberre kellett számolnom, és bevallom, de elgyengültem egy édes spanyol bor iránt is, hát beletettem a kosárba, és azzal együtt jöttem ki. A felengedéshez nemcsak az kell, hogy a természet vegyen körbe, hanem valami alkohol is oldja a gátlásokat. Gaby nem tudom, hogy fog-e inni, de megesett, hogy Manolo várandóssága alatt is elszürcsölt egy-két pohár bort, ha jólesett neki. A vizsgálatra nem sikerült elmennem, kíváncsi lettem volna, hogy mit mondott neki az orvos, de ha már úgyis velem tölti az idejét, talán erre is sort kerítünk. Valamikor kilenc körül értem el a faházat és nyitottam ki az összes ablakot kezdésnek. A fekete mellényem alatt egy szürke hosszú ujjú felsőt viseltem, barna nadrággal és hozzáillő túrabakanccsal. Már nem is tudom, hogy mikor vettem ezt meg, de jó pár éve megvolt. Nem az a férfi voltam, aki havonta vásárolt magának valamit, de sajnos vágytam a jobb minőségű dolgokra is. Gaby minden karácsonyra meglepett egy márkás ruhadarabbal, mert tudta, hogy mennyire nem áldoztam volna rá…ezért titkon mindig hálás voltam neki.
A zöldségeket vágtam fel valamikor dél körül, mert addig elmentem fát vágni az estéhez, meg elrendeztem a benti terepet, hogy mire ideér Gaby már ne kelljen külön azzal foglalkoznom. A késsel a kezemben hallottam meg a kocsija érkezését, vagyis reméltem, hogy nem valami random ember tévedt erre, amikor is kimentem a verandára és megláttam őt. Jól szórakoztam, ahogyan végignéztem a szerencsétlenkedését, aztán úgy döntöttem, hogy segítek. A kést visszavittem és a kötényemben töröltem meg a kezemet, hogy lesiessek elé, de egyből kiszúrtam a sapkámat.
- Nem is értem, hogy miért nem jársz sportosan. – ugrattam őt, és elvettem az egyik szatyrot, meg ami bizonytalankodott a kezében. – Most sajnálnom kellene azt a cipőt? – fordultam felé és felmásztam az első lépcsőfokon. – Kitalálom valami designer darab volt, és tombolt miatta. Az úton nem hánytál? – faggattam tovább és az előtérben lepakoltam a holmiját, aztán visszamentem a konyhába folytatni az előkészületeket.
- Figyelj, beraktam a horgászcuccomat is, ha nem gond…akkor délután kimegyünk csónakkal a tóra, rendben? – vetettem fel az egyik ötletemet, ha csatlakozott hozzám.

Miles & Gabs

Édesanyám bármennyire is próbálkozott gyermekkoromban, majd tinédzserként is, nem volt képes meggyőzni arról, hogy nekem a konyhában lenne a helyem, az uramnak pedig egyedül kellene megteremtenie azt a bevételt, amelyből a családunk megélt volna. Szabadabb szellem voltam, szerettem megtapasztalni én magam a nehézségeket, az akadályokat átugorva pedig bebizonyítani mindenkinek, hogy igenis képes vagyok elérni azt a célt, amit kitűztem magam elé. A konyhából való menekülésemnek Miles volt képes gátat szabni, hiszen remekül főzött és ha vele akartam lenni minduntalan, muszáj voltam én odaköltözni mellé, miközben az illatos, csodálatos ételeket főzte. Neki szívesen segítettem (és akadályoztam meg olykor a főzésében pár percre), váltam kiskuktává mellette vagy kóstoltam meg az ételeket, borokat, mert vele élveztem minden pillanatot. A konyha és a hálószoba volt az a terület, ahol soha nem csapódott a falnak éles szó, hangos ellenérv vagy veszekedés egészen az egy héttel ezelőtt történt beszélgetésig, amit újra és újra visszajátszottam fejben magányos pillanataimban és rájöttem arra, mekkorát hibáztam.
Vajon el kellett mondanom neki, hogy mi történt velem vagy a testemmel? Hogy megfogant egy aprócska élet bennem, aminek véget kellene vetnem? Egy részem valóban egyet értett a férjemmel, mert tudtam, hogy nem lenne teljes élete a csöppségnek egy olyan családban, ahol az anyja és az apja felváltva, de sosem együtt láthatja a kicsit. Hogy az osztálytársai szülei kétkedve fogadhatnák a hírt, hogy mi a szülők vagyunk, nem pedig a nagyszülei a kicsinek, hogy minden egyes pillanatban retteghetnék is akár, hogy elkéstem a babavárás örömeivel és inkább azon kellene gondolkodnom, hogy a tűsarkú cipőket le kellene váltanom futócipőre, a passzos ruhákat pedig kényelmes, melegítőnadrágos viseletre.. de nem ilyen nő voltam, egyszerűen nem adhattam meg magam a sztereotípiáknak és talán emiatt sem akartam meghajolni Miles Valderrama logikus érvelésének.
A kérdését pillanatokkal később olvastam: elmenekülni kicsit mindentől és bevetni magunkat a csendbe, csak mi ketten. Csak hétszer töröltem ki az egy perc alatt megírt replikákat és válaszoltam volna egy orbitális igennel, de nem lehettem tinédzser, ezért csak órákkal és jó néhány levélváltással később válaszoltam csak neki - igen, elmegyek vele, ahová csak akart menni. Dehogy készültem ide! Csak két napig álltam a szekrényem előtt, azon morfondírozva, hogy vajon melyik ruhámat is kellene bepakolni, mennyire lesz meleg, az esőben, már ha lesz valaha idekint, melyik cipőmre lesz szükségem. Magamhoz képest a bepakolás gyorsabban ment a kelleténél - amit aztán megfejeltem azzal, hogy legalább négyszer kellett visszamennem a házba indulás előtt, de végre úton lehettem és szinte úgy repültem ki a város zajából az erdővel körülvett ház irányába. A leleteket a táskám mélyére süllyesztettem el reménykedve abban, hogy talán mégis csak érdekli egy picit a baba őt, ha már a fiunk előtt titkolnunk kellett szinte az egész életünket - kezdve a képpel a hálószoba falán és nem mondhatnám, hogy teljesen nyugodt lettem volna otthon. Főleg úgy nem, hogy még ha kulcsra is zártam az utóbbi időben a hálónk ajtaját, attól még elmormoltam pár imát, hogy a bulik alkalmával eszükbe ne jusson oda bemenni - mert akkor kerültünk volna igazán bajba.
Az autóból való kiszállás nem ment olyan simán, mint ahogy terveztem, amiért csak egy picit voltam morcosabb a kelleténél, s valahol láttam a szemem sarkából a mozgolódást, viszont kezdetben én küzdöttem meg az elemekkel, a lehetőségeimhez mindent fel- és megfogva a kezemben. Többször fordulni gyűlöltem, úgyhogy a legtöbb esetben sherpaként szenvedtem meg mindennel. Miles fogadtatására derűsen pillantottam a szemeibe:
- Szoktam..hé - elgondolkodtam - vannak alkalmak, amikor nem a kifutóra készülök - jelzésértékűen végigpillantottam magamon - már amennyit láttam magamból - a sötétkék farmer, a trikó fölé felvett nem hivatalosnak látszó kék ing és a fekete bomberdzseki nekem épp túrázós szerelésnek tűnt. Igen, otthon hagytam végül a magas sarkú cipőmet és helyette terepen használható surranót vettem fel. Ahogy Vanessának sem abban a cipőben kellett volna lennie, de hát balesetek mindig vannak, amit persze muszáj voltam megosztani Milesszal. Főleg amiatt is, mert tudtam, hogy ez a két nekem fontos ember eltérőbb már nem is lehetne egymástól. A feltételezésre megforgattam a szemeimet, követve életem egy szem mazsoláját. Még a kapcsolatunk elején elkövettem azt a hibát, hogy nekiálltam viccesnek gondolt becézésekkel illetni - csak a tréfa miatt - nem volt pozitív a fogadtatás, maradjunk annyiban.
- Jimmy Choo cipő volt - bólogattam serényen. Vajon mennyit tud ezekről Miles? - Szerintem majdnem kilencszáz dollárt sikerült tönkretennem - mert biztos voltam abban, hogy nem fogja Nessa bekereteztetve elrakni egy kis cetlivel, melyen a következő áll: "Gabriela Miriam Valderrama rókázása - sok szeretettel". A rosszullétet érintő kérdésnél nemlegesen ráztam csak meg a fejemet. Épp elég volt az, hogy a legtöbb reggelemet a porcelánok anyjának társaságában töltöttem ülve, guggolva vagy éppen azt ölelve, nem kellett még, hogy az egész napom rámenjen arra, hogy inkább falnak menjek, mint hogy beáldozzak egy kis undort reggelente. A cuccaimmal Miles eltűnt a házban, ezért magam mögött behúzva az ajtót követtem, felszabadítva a kezeimet pakoltam le mindent és ha már rajtam maradt a sapka, azt letettem az asztalra. Oda, ahova Miles a kocsijának kulcsait tette - így biztosan nem marad majd itt. Felkapva a salátát, a csokit, az energiaszeletet battyogtam az ő felségterületére, ám ahelyett, hogy valami egészségtelent tömtem volna magamba, egy répaszeletet csentem el a pultról.
- Ha nem akarod, hogy én rakjam rá a kukacot a horogra, akkor mehetünk - kirázott a hideg. Főleg attól, ha még meg is kellett fognom a nyers, éppen kifogott halat. A csúszós-nyálkás taperolás nem az én világom volt. - Elhoztam a szemüvegem és egy könyvet, úgyhogy nem fogom végigbeszélni a horgászatod - mosolyodtam el szélesen. A legtöbb horgásznak az volt a rémálma, ha lyukat beszélve a hasukba hangos szavakkal elijesztették a halakat. - Vagy akár fel is olvashatom Michelangelo életét és munkásságát, de lehet, hogy te nem élveznéd annyira a hatodik szobrának vagy festményének kialakulását - vezettem fel, ám egyetlen szót se szólok majd ha kell, ráadásul az üres, olvasást nélkülöző pillanataimban lehetőségem lesz arra is, hogy Milest nézhessem egy kicsit a tavon. Elroppantottam a fogaim alatt a répát, hogy aztán megmossam a kezem.
- Mit csinálsz? Miben segítsek? - mert mint említettem, neki szívesebben segítettem a konyhában, mint édesanyámnak. Miles sosem pörölt velem a "lustaságom" miatt, ahogy anya tette. Miles elfogadta, hogy engem jobb nem berakni a tűzhely mögé, mert mindent leégetek - amúgy is.
- Elmondod, hogy hogy vagy? - kérdeztem rá még egyszer. Tényleg érdekelt a hogyléte, nem csak azért érdeklődtem, hogy ne legyen csend közöttünk. Ha megkaptam az ukázt, hogy miben lehetek segítségére közben, akkor átvettem tőle a zöldségdarabolást. Ha csak leültetett, azzal sem hadakoztam.

Miles & Gabs

Régen sokkal ambiciózusabb ember voltam, sőt fiatalon mondhatni lázadtam a saját határaim ellen. Elvállaltam két munkát is, hogy fent tudjam tartani magamat az amerikai berkeken belül, illetve esti tagozaton fejeztem be az iskolát is. Nem ismertem a fáradtság fogalmát, mert a cél lebegett a szemem előtt. Valahogyan a képletbe sodródott az az amazon is, akit végül feleségül vettem. Gaby hasonlóan vélekedett az életről, mint én, még annak ellenére is, hogy neki megvolt a családi hátszél, és anyagi biztonság, ami az enyémből hiányzott. A két világ találkozása sem rombolhatta le azt az elképzelést, hogy mi egy párt alkossunk, és elérve a kitűzött célokat meneteljünk előre. Örömünkben sírtunk, amikor megvettük az első pici lakásunkat. Emlékszem, hogy nem tellett többre, mint egy konzerv babra, és némi kenyérre, de annál jobbat azóta sem ettem. Maga a tudat, hogy osztozkodtunk a nehézségekben, széppé tette a hétköznapokat is. Nem foglalkoztunk a problémákkal, mindenben a lehetőséget kerestük. Elmondani se tudnám, hogy mennyire hiányzott az akkori meghittséget, és az az énem, aki még bízott a jó végkifejletben. Soha nem mertem volna elhinni, hogy a kettőnk kapcsolata válással fog végződni. A családja, a barátaink is azt mondták, ha mi ketten már nem leszünk együtt, akkor megáll a föld forgása. Nincs az az opció, hogy mi ketten ne éljünk az örökkévalóságban. Visszasírtam azokat a kívánságokat, mert a jelenben mindenünk megvolt, és mégsem voltunk boldogok. A kisebb lakást nagyobbra cseréltük, Gabynak beindult a művészeti karrierje, én végeztem az egyetemen, és elértem arra a szintre, amiről mindig is álmodtam. A dél-amerikai gyökerekkel rendelkező fiúból mostanra egy igazi amerikai mintapolgár lett. A munkahelyemen nem szórakoztak a származásommal, felnéztek rá, és ez borzasztóan jól esett, hiszen tudtam, hogy honnan indultam. Az anyukám is büszke lenne rám, ha most látna. Egy pillanatra el is réved a tekintetem, ahogyan kifelé lesek az erdőre. Milyen megnyugtató a tudat, hogy elhagytam a várost, és egy kicsit kiereszthetem a gőzt. Nem voltam valami erőszakos hajlamú férfi, de a munkám megkövetelte, hogy olykor odacsapjak az asztalra, de a családom ezen oldalamat csak kevés alkalommal tapasztalhatta meg. A mai napig maximum két alkalom sejlik fel előttem, amikor felemeltem a hangomat a feleségemmel, vagy a fiammal szemben. Manolo lázongó természete nem volt idegen tőlem, és mégis rossz volt látni, hogy milyen utat választott magának. Tudtam, hogy mindent meg fogunk tenni azért, hogy ne süllyedjen le, de ehhez mi ketten kevesek voltunk, ha nem akart változtatni a jövőjén. A kihágások, az egyre csak bővülő bűnlajstrom nem nyugtattak meg afelől, hogy ebből később még nagyobb baja lesz, és nem biztos, hogy ott leszek, hogy megvédjem őt. Szülőnek lenni volt az egyik legnehezebb feladat, amivel szembesültem. Minden áldott percben aggódhattam, a szívem kicsordult a szeretettől, néha az őrületbe kergetett, de az én vérem volt. Belegondolni, hogy éppen ezt akartam áthúzni…Gaby terhes volt, és ha dühített is a ténye annak, hogy belemenne egy újabb kalandba…engem is elbizonytalanított a valóság. Mi lenne, ha megpróbálnánk? Idefele jövet többször megfordult a fejemben, hogy talán rosszul álltunk neki a beszélgetésnek, mert a kezdeti sokk vezérelte az érzelmeimet, és semmi józan ötlet nem született arra nézve, hogy mi lenne az igazi. A lehetőségek helyett már a problémákat kerestem, és meg sem hallgattam, hogy akár egy másik úton is részt vehetnénk. Megváltoztam…biztonsági játékos lettem, aki nem akarta feladni a karrierjét, státusz lett abból, hogy felemelkedtem, és féltem, ha elölről kell kezdenem, akkor már nem lesz erőm végigcsinálni. A házasságunk üvegszilánkjain lépkedtem, törekedtem arra, hogy ne lépjek bele egyetlen szilánkba se, de nem tudhattam, hogy melyik fogja végül felsérteni a talpamat. A kocsiszó ránt vissza a jelenbe, és akkor döbbenek rá, hogy a feleségem megérkezett, és jóformán nem haladtam semmit a teendőimmel.
Egyből elé siettem, de viccesnek hatottak a nem éppen stabil mozdulatai, ahogyan kiszállt a kocsiból, és megpróbált a cuccokkal egyensúlyozva megközelíteni. Megszoktam tőle a nőcisebb viseletet, ezért lepett meg, hogy otthon tudta hagyni a szoknyát, és a magassarkút. Néha esküszöm jobban állt neki, ha kicsit lelazult, és valami otthonosabb szerkóban jelent meg. Nem tagadom, hogy szexisebbnek tituláltam, ha nem műként mutatkozott egy nő, hanem a hétköznapi ruházatban sugárzott. Beindított ismételten, és kár lett volna tagadni, ha még sokáig bámulom az ügyetlenségét, akkor belecsípek a fenekébe, és elhurcolom a bokrok mögé. A „barátnő”…akit nem kedveltem soha. Meg akartam fojtani egy kanál vízben, de mindig jól viselkedtem a társaságában, pontosabban elviseltem Gaby miatt. – Hát nem nagyon mond nekem semmit, de kilencszáz dollárt költ egy nyamvadt cipőre? – szaladt fel az egyik szemöldököm, és már arra se mertem rákérdezni, hogy Gaby szekrényében volt-e hasonló márkájú topánka, mert akkor világgá futottam volna. A dolgokat átvettem a kezéből és megindultam a belső tér felé, nem sokat tétlenkedve a maradással. Később is ráérünk a természetben túrázni, de előbb csillapítsuk az éhségünket. A konyhában a szeleteléshez siettem vissza, a húst már kikészítettem.
- Ez megnyugtat, hogy gondoskodtál a szórakoztatásodról, mert ha nem menne a csend, akkor kiteszlek a tó közepén lévő kis szigeten, aztán sütkérezhetsz ott. – figyelmeztettem mosolyogva és homlokomat megtörölve a kézfejemmel folytattam a főzési előkészületeket.
- Nem vagyok jó az öntetek készítésében, és ha akarunk valami használható köretet a zöldségeken kívül, akkor kellene még krumplit is pucolni. A szarvasunk már készen áll, és lassan fel is teszem…de előkeresnéd a fűszerkeverékemet? – bizony nekem olyanom is volt, és mindig magammal hoztam, ha kiugrottunk ide. Az eltelt években kísérleteztem ki, és igazán jó alapot adott a vadételeknek.
- Milyen kérdés ez? – villantottam rá a tekintetemet, de már neki is látott a keresésnek. – Örültem, hogy véget ért a munkaidény, ha mondhatom így. Bent nagy a káosz, de most kikapcsolódni jöttem, remélem te is. Azt szeretném, ha a természet közelsége adna erőt…egy kis horgászat…na és este egy kis kártya? – vetettem fel neki az ötletet. Régebben gyakran ütöttük el azzal az időt, hogy kettesben pókereztünk, vagy römiztünk. A szülei kiborultak volna, ha megtudják, hogy megtanítottam a pókerre a lányukat. A szerencsejáték súlyos bűnnek számított, de a lényeg az volt, hogy mind a ketten jól szórakoztunk, és előfordult, hogy Gaby nyert ellenem.

Miles & Gabs

Nincs olyan nő a világon, aki kislányként ne álmodozott volna az esküvőjéről, arról a ruháról, amiben a szeretett férfinek örök hűséget fogad. Nem csoda, hogy én is egy ugyanilyen álom részese voltam, aki hatalmas, meseszerű, habos-babos költeményben, boldogságtól szétolvadó és szerelemben égő lányként képzeltem el a felnőtt létet. Másképp nem is alakulhatott volna az életem, mint ahogy abban a gyerekkori szobában, az ágyon elhasalva játszottam a babáimmal. Az otthonunkat el kellett hagyni, és habár ma már tisztában vagyok az okokkal, a szívem sajdult bele abba a mai napig, hogy az akkori gyökereimet téptem ki azzal, amikor átköltöztem az Amerikai Egyesült Államokba. Apám és a családom mindig is fontosnak tartotta a tanulmányokat, de annak ellenére, hogy ők másik útra pakoltak volna rá, nekem a művészetek, a régmúlt értékei, az a miliő jelentette az igazat, amit az építészet, szobrászat, festészet érintett. Hosszú perceken keresztül képes voltam elemezni egy-egy timpanont itt az Államokban egy-egy randevú során és Miles nem nevetett ki, nem sóhajtozott és unalmában nem ásítozott a találkozásunk elején, amikor én beleéltem abba, amit szerettem, ami lekötött. Érdeklődve úgy nézett mindvégig, mintha csak én léteztem volna a Földön neki, ami imponált. Soha, azóta sem nézett és látott még úgy senki más, mint akkor ő.. Valamikor az egyetem alatt kezdtem el írni naplót, csak úgy magamnak lejegyezve néhány apró-cseprő balgaságot. Nem voltak rendszeres bejegyzések, de visszanézve és gondolva a közösen eltöltött évek során minden fontosabb történet belekerült, amik már kopott vásznú, feketén felvillanó filmek képkockái volnának. Az első csókunk vad részletei, az első együttlétünk sürgető pillanatai, az első szeretlek, az első sokk és könny, amikor Manolo megfogant, az igen pillanata, az első együtt töltött éjjelünk abban a lakásban, ami csak a mienk volt... Manolo első lépése, az első esése, az első szava (ami természetesen apa volt, bármennyiszer is ismételgettem el neki az anya szót), Miles diplomájának ünnepe, az előléptetéseinek pillanatai, az első kiállításom, az összekuporgatott pénzből megvalósuló utazásaink, Manolo első és egyetlen kitűnő eredménye a suliban még évekkel ezelőtt, ahogy a mostani megváltozó viselkedése is helyet kapott a lapokon. A legújabbak pedig az elhidegüléseinkről szóltak, a döntésemről, a válásunkról, hogy jól döntöttem-e.
Nyughatatlan nőként mindig gondolkodtam mindenen... a munka, a magánélet, a fiúnk, az újabb terhesség nem hagytak nyugton, miközben mindenre próbáltam megtalálni a megoldást, felfedezni a kiskapukat, ami lassan felemésztett minden nyugodtnak tűnő pillanatomat és azon kaptam a legtöbbször magam, hogy a fáradtság sajgó végtagokat eredményezett, üressé váló lélekpillanatokat, reménytelenséget és egyre többször éreztem azt, hogy sehol, senkinek és semmilyen formában sem voltam elég. Ha tartottam is ettől a férjemmel töltött másfél naptól, tudtam, hogy szükségem volt erre, távol minden zavaró körülménytől, a felelősségtől, hogy talán egy kicsit visszatalálhassak önmagamhoz, azokhoz a gondolatokhoz, célokhoz, amik családdá tettek minket, Manoloval pedig teljessé varázsoltak. Egészen addig ezt éreztem, ameddig napokkal ezelőtt a kezemben nem tartottam azt a nyolc pozitív terhességi tesztet. Akartam ezt az apróságot! Újra érezni akartam, hogy kapok egy új esélyt arra, valakinek az édesanyja lehessek, gondoskodhassak valakiről..
Szembe kellett néznem Milesszal, magammal és ehhez nem is volt jobb lehetőség, mint ez a hétvége. Otthon hagyva a kosztümöket, a magas sarkú cipőket, s cserébe kiélvezhettem, hogy nem kellett percekig a tökéletességre törekednem, mégis hosszú perceket töltöttem azzal, hogy a megfelelő ruhákat pakoljam be. Nem lehetett kinyúlt, nem lehetett agyonmosott, nem lehetett túlságosan is kirívó, nem lehetett tűzpiros, nem lehetett olyan, amitől a "jól nézel ki" megjegyzést túlszárnyaló, "úristen, leszedném rólad a ruhákat" gondolatok vezéreltek volna minket. Még ha sosem volt gondunk a szexualitással, az intimitással, most nem az volt az elsődleges. Főleg nem azok után, hogy Miles fejet hajtott a válásra, a papírok aláírására.
- Nessának nem akadály a pénz, sosem volt az - kedélyesen jegyeztem meg, mert ha én ezen túl is tudtam lendülni, tudtam, hogy Milesnak tüske volt ez.. kérkedésnek vélte Vanessa pénzhez való viszonyát. Láttam az arckifejezését, hirtelen megköszörültem a torkom és zavartan elnéztem a konyha irányába, ahonnan már most isteni illatok ölelték körbe a belteret. - Ne aggódj! Le is vágnám a kezem, ha bármire annyit költenék! - sejtettem, hogy átfutott a gondolatain ez.. mert bevallom, szerettem ezt-azt vásárolni. Sosem tudhattam, mire lehetett szükségünk! Például.. egy újabb fülbevalót fel tudnék venni ahhoz a smaragdzöld ruhához.. vagy... ha éppen otthon sütnénk, használhatnánk azt az új flamingós sütikiszúrót. Vagy hé! Szerinted nem lenne jó lecserélni a függönyeinket? Vagy... új kanapét beszerezni, csak hogy egy kicsit felfrissítsük a nappalit?! Mit gondolsz? Ahogy kikerült minden a kezemből, hálás pillantással néztem Miles után. Sosem volt rest segíteni, aztán ahogy a konyhában összegeztem már, mire is gondoltam magammal kapcsolatban, vagyis.. hogy mit fogok csinálni térerő és kábeltévé nélkül idekint, akaratlanul is felnevettem Miles ötleteire. Hallatlan!
- Másra sem vágyom, mint hogy egyedül hagyj egy lakatlan szigeten... - ráztam meg mosolyogva a fejem. Mert hát az lett volna. Egy pár négyzetméteres birtok, ami csak az enyém. Most mégis inkább idekoncentráltam, a jelenre, ahol megkordult a hasam is a látványra. Az én külön bejáratú séfemről volt itt szó, akinek épp felajánlottam kuktaként a szolgálataimat. Beszélnem kell vele arról, hogy ha a börtönkarrierje esetleg véget érne, vagy úgy döntene, hogy mégis csak mást próbálna ki az önmegvalósításnál, muszáj lesz éttermet nyitnia, és most nem viccelek!
- Oké.. akkor.. öntet - végigvezettem a pillantásomat a pulton, hogy mégis miből élünk. Talán nem fogom leégetni és felgyújtani a konyhát. Összedörzsöltem a tenyerem, egy kicsit arrébb is toltam az uram az útból, hogy az alapanyagokat begyűjtsem hozzá, miközben bólintottam a kérésére; már megyek is a fűszerért. De előbb még lepakoltam a zsákmányom, aztán már könyékig belemásztam Miles táskájába, feltúrva annak tartalmát és persze, hogy legalul volt az az egyetlen zacskó, ami a kincsét rejtette. Elcsúszott a kezem a tusfürdője mellett.. a törölközőt is arrébb pakoltam, aztán meg.. egy alsónadrág is a kezembe akadt időközben, de hát én meg a csend nem voltunk jó barátok. Főleg nem Miles mellett. Szerettem vele beszélgetni, mióta csak megismertem.
- Csak azért kérdeztem a hogyléted, hogy azóta... minden rendben van-e bent, mióta múltkor megsérültél - vallottam be neki. - Ránk fér a pihenés, nem igaz? - mosolyodtam el nyugodt vonásokkal, végül pedig bólintottam is. - Persze, majd hagylak téged nyerni... megint - szélesedett ki a mosolyom. A fenéket hagytam őt, piszok jól játszott. Igazából mindenben piszok jó volt, bármibe is kezdett bele. Visszatérve a fűszerrel mellé átnyújtottam neki azt.
- Összejött végre Ricoval a találkozás? Vagy még mindig halogatjátok? - érdeklődtem tőle, hogy végül nekiálljak a szósznak. Miles, ha nem is igen kedvelte az édes-sós párosítást (mert férfi volt, ráadásul kolumbiai), ha én készítettem, sosem ellenkezett. Magam elé szedtem az áfonyát, amiből persze muszáj voltam két szemet megkóstolni, a harmadikat pedig csak a biztonság kedvéért, hogy aztán a hozzávalókat is beledobáljam a fazékba, és ha Miles nem használta mindegyik rózsát, akkor meggyújtottam az egyiket, rápakolva a majdani gyümölcsszószos fazekat. - Néha majd megkevergeted, hogy le ne égjen? - és ha már nekiálltam, akkor muszáj is voltam vetkőzni. Lehúztam magamról a bomberdzsekit, hogy aztán kigomboljam az ingem gombjait az ujjakon, felhajtva azokat a könyökömig mindkét karomon. A hajamat is gyorsan felcsavartam gombócba.
- Képzeld, kaptam egy hívást Iránból - kezdtem bele, ugyanabban a szekundumban, ahogy a zöldséget is hámozni kezdtem. - Az egyik unokatestvérem házasodni fog és úgy gondolták, hogy el kellene mennünk oda. Amirral gyerekkoromban sokat leveleztünk, de a kapcsolatunk megszakadt egy időre, ahogy átjöttünk ide. Nem is értem, hogy miért adja fel végül az agglegénységét, de amikor rákérdeztem, csak nevetett és azt mondta, hogy végre megtalálta álmai asszonyát. Nem viccelek, még öt évesen megálmodta a nő nevét - akadtam el egy pillanatra a hámozásban, Miles felé pillantva. - Szeretne téged is megismerni végre, személyesen is és nem csak képeken akarna látni, Manolot pedig bele akarja tuszkolni az ottani viseletbe.. el tudod képzelni, hogy olyan holmikat viselne? - somolyogtam, miközben az egyik rücskös felületen megcsúszott a kés éle, épp csak elkerülve azt, hogy a bőrömbe mélyedjen a penge. - Hoppá!

Miles & Gabs

Ez a hétvége már úgy kellett, mint éhezőnek egy vekni kenyér. A munkában tornyosuló feladatok nem múltak el, ahogyan a lázongások is megkezdődtek egy bizonyos rab miatt. Tagadhatatlan, hogy minden rezdülésem figyelemmel követte, hogy Diaznak ne legyen semmi baja, de úgy kellett viselkednem, mint egy normális őrnek, akit nem tartanak sakkban holmi lopott képpel. A magánzárka éppen a legjobbkor jött neki, egy időre én is fellélegezhettem, hogy a családom nincs veszélyben. Tovább is mentem elméletben, mert bátor tettre szántam el magamat. Eltávolodtam a város zajától és a szokásos horgászos hétvégémet terveztem meg, de nem egy fővel, hanem kettővel. Eleinte nem állt szándékomban meghívni a feleségemet, mert mindkettőnknek időre lett volna szüksége a legutóbbi veszekedés után, de Manolo keresztbe tett és a hétvégére kisajátította a lakásunkat. Bevallom már egy-két hónapja nem bíztam benne, hogy a megfelelő úton jár, és ráállítottam az egyik munkatársamat. A börtönlétnek az volt az előnye, hogy az ember ott is barátokra lelt, ahol a legkevésbé kereste volna. Julio nem most kezdte a szakmát, és tudta, hogy mire figyeljen. Annyi volt a megkötésem, hogy ne avatkozzon közbe, ha rosszra fordulna az este, akkor szóljon nekem telefonon és a többit intézem. Manolo már régen eljátszotta azt a lehetőségét, hogy elhiggyem, amiket mond. Képes volt az anyja szemébe hazudni, hogy bement az iskolába, amikor a városban járta az utcákat egy üveg whiskey-vel és füves cigivel a kezében. A fiam kezdett elzüllődni, és nem láttam más megoldást, csak ha”őrangyalokat” állítok rá. A bulinak határozottan nem örültem, de inkább otthon legyen, mintsem valami rossz hírű gengszter birodalmában. Idő kérdése volt, hogy keményebb drogokra váltson, a kapujában tengődött, és Gabynak fogalma sem volt arról, hogy mennyire rosszul állunk, mint szülők. A másik gyermek létezése jobban lekötötte, és talán egy picit ezért is fohászkodtam, mert azt soha nem bocsájtaná meg magának, ha Manolonak valami baja esne. Minden tiszteletem az övé volt, de akadtak dolgok, melyekről nem meséltem neki, és ebben az állapotban nem is akartam felzaklatni. A héten látogatott el a nőgyógyászához is, végleges döntést még nem hoztunk a baba kapcsán. Alig pár napja tudtam meg, hogy ismételten apai örömök elé nézek, de úgy vélem Gaby nem olyan fogadtatásra számított, mint ami végül előtört belőlem. A gondok csak növekedtek, és a válás tetejébe nem akartam még azon is aggodalmaskodni, hogy elrabolják, „véletlenül” autóbalesetet szenved, vagy ki tudja, hogy még mire lenne képes Diaz, hogy megmutassa…az együttérzését? A markában tartott, tudom, hogy meg kellett volna válnom a festménytől, de tíz év után az ember már nem gondolkodik azon, ami az otthona része. Gaby és én is tudtuk, hogy mi a története, de becsben tartottuk…és igen…jobb helye lett volna a múzeumban, vagy továbbmegyek az eredeti tulajdonos kezében, de az a féreg nem érdemelte meg, hogy visszakapja. Összefoglalva kikapcsolódni jöttem az erdőbe, és nem azért, hogy a bajokon járjon az eszem, és hasonló időtöltést kívántam a nejemnek is.
Gaby már jócskán a délelőttbe futott bele és ha nem nézek ki, akkor is észre vettem volna az érkezését a kocsija hangjából. Rá kellett volna néznie egy szerelőnek, de makacsul ragaszkodott hozzá. Nem mondom, hogy el voltunk eresztve pénzzel, de belefért volna az autócsere, ha végre rászánja magát. Az egyetemi kasszába minden hónapba beleutaltam a részemet, szépen gyűlt az összeg immár lassan tizennyolc éve. A fiunktól nem tagadtunk meg semmit, nem is vettem félvállról a jövőjét, ugyan nem meséltem el a nejemnek, de kötöttem életbiztosítást is arra nézve, ha esetleg történne velem valami. Az ördög sohasem aludt, de jobb lett volna, ha az ételre fókuszálok és nem arra, hogy mikor patkolok el. Segítek neki behozni pár dolgot, a sapkám is megfordul, és a kérésemnek megfelelő öltözetben látva szinte büszkeség töltött el, hogy hallgatott rám. A konyhába vonulok vissza, a húsnak sok idő kell, de a zöldségek felaprításával sem végeztem meg. Nessa jelenléte a beszélgetésünkből nem maradhat el, sajnos el kellett viselnem. Ki tudja már, hogy mióta voltak barátok Gabyval, és ha nem is szimpatizáltunk egymással, kellő piával el tudtam érni, hogy ne szaladjak világgá, ha a nevezetes hölgyemény megjelent nálunk. Jobbára a városban találkoztak, és ez jól is volt így. Rico is csak nagyon ritka alkalmakkor látogatott el hozzánk, de mióta külön élek már egyre több estén köt ki nálam, és ez valahogy feldobja a hétköznapjaimat is.
- Megnézném hogyan szabadulsz meg a kezedtől. – egy mosollyal adózva fordulok a vágódeszka fölé és küldöm el a fűszerekért, mert azt elfelejtettem kiszedni a táskámból. A répa és a póréhagyma mellé még egy kis zöldet is felvágok, annál színesebb és tartalmasabb lesz az ételünk.
- Észre se vennéd, ha belemerülsz a könyvedbe. – reflektálok és helyt biztosítok neki a konyhában, mert az öntet az ő terepe, nekem marad a többi munka oroszlánrésze.
- Szerencsére leápoltam magamat, és a levegőváltozás jót fog tenni. – több részletbe nem merülök bele, mert egy tálat ások elő a felső szekrényből, aztán a tűzhelyre dobom a serpenyőt, de a tekintetem már az óriási lábast kutatja.
- Igen, meccset néztünk és söröztünk az egyik este. – avatom be a tegnapelőtti estém rejtelmeibe, de többet nem árulok el. Elég az, ha én és a legjobb barátom tudja, hogy mi lett annak az estének a végeredménye. Az egyik rózsát meggyújtja mellettem és szinte a csípőjével tuszkol arrébb, az a jó, hogy itt kb. a konyha a legnagyobb helyiség a faházban.
- Igen, de nem ígérhetem, hogy mindenre tudok figyelni, elvégre te vagy a nő. – kacsintok rá és megtörlöm a kezemet, aztán a mosogató irányába lesek.
- Remélem szereted a szarvast. Nagyon jó áron vettem. – közlöm vele az ebéd részleteit, ha gondolja még tudunk variálni, bár a húson nehéz lesz. Az iráni hívásról eddig még nem is beszélt. Sejtésem volt róla, hogy akadnak odaát is rokonai, de a családról nagyon kevés alkalommal beszélgettünk. Az unokatestvér meg az esküvő párosítás nem a legjobb, de aztán kezdem összerakni a részleteket.
- Nem ő volt az, akivel a szalagavatódon is táncoltál? Nem sokat emlegetted, de ez megmaradt. – emlékezek vissza az egekig magasztalt fiúra, és ugyan képeket láttam már róla, de személyesen még sohasem találkoztunk.
- Mennyibe fájna a repülőút Iránba, vagy a család állja és mennyi időre mennénk? A szabadság miatt tudnom kellene, meg Manolo érettségi felkészítőjével nem szabadna ütköznie. Milyen szülők lennénk…félévkor két tárgyból áll bukásra és büntetésből elvisszük Iránba? – emelem fel mindkét kezemet a magasba.
- Repülhetsz egyáltalán? – vetődik fel bennem a kérdés, és visszakanyarodunk a terhességéhez. – Mit mondott az orvos? – bukik fel belőlem az érdeklődés.

Miles & Gabs

Az utóbbi hónapok nehézségei közt központi helyet kapott a fiúnkért való aggódás, hiszen az iskolai eredményei romló tendenciát mutattak, olyan kilengései voltak, amit megjósolni sem tudtam volna ezidáig. Sem az édesapja, sem pedig én nem voltunk ilyen link alakok, és nem tudnám megmondani, hogy mégis a nevelésében hol csúsztunk el ennyire. Az igazság az, hogy hiába kérdeztem meg tőle, milyen napja volt, a tizenéves, majdnem felnőttek lelkivilágával már csak puffogva hagyott magamra, miközben egyszer sem ajánlotta fel a segítségét. Vagyis.. csak akkor, ha az apja rápirított, mert a mi házunkban szinte már az én hangomat nem lehetett hallani. Vagyis... kivéve akkor, amikor Milesszal összekaptunk korábban, aminek az eredménye az, ahol most vagyunk. Egy válás kellős közepén titkolózva a számunkra legfontosabb csemeténk előtt, kimondatlanul is tartva attól, hogy azon a képzeletbeli lejtőn csak még inkább lecsúszna, ha kiderülne az, hogy az anyja és az apja már tulajdonképpen.. csak miatta beszélnek, csak miatta találkoznak és próbálják egyben tartani azokat a mozaikdarabokat, amiből már legalább hármat már rég elhagytunk - próbáljuk toldozni és foltozni, de már nem lehet az igazi.
Manolo egy kis csoda volt az életemben, de mióta már egy fejjel magasabb nálam, mióta kifejlesztette és befolyásolták a saját véleményét, már nem tudok rá hatni... a kilengései pedig egy-egy másnapos reggelt hoztak magukkal, orrfacsaró bűzzel karöltve, ami nem lehetett más, mint egy-egy joint... tudom, mert az egyetemi éveim alatt nekem sem kellett kétszer mondani, ha valami újat ki kellett próbálni. Vakmerő voltam, bátor, egy olyan amazon, aki csak addig nyújtózott, ameddig Miles nem hozta el a takarómat... Nem egyszer nyitottam be a fiúnk szobájába, hogy lassan körbekémleljek... a folyamatos kéréseknek nem tett eleget, a szabályokat pedig folyton képes volt felrúgni, a büntetésekkel pedig már nem lehetett őt fenyíteni. Talán akkor csalódtam benne a leginkább, amikor a matraca alól sikerült előhalásznom azt az aprócska kis csomagot, amelyben ott lapult a fűőrlő kis ketyere a fű társaságában, egy másik kicsi dobozkában pedig halálfejes kis figurákkal díszített bogyók fogadtak.. beljebb nem mertem tapogatózni, helyette inkább hat büdös, levetett zoknit szedtem össze a szobája padlójáról, a csak a székére hányt száradt ruhákat pedig pedánsan összehajtva bepakoltam a szekrényébe... persze hogy mindezt megtettem, utána kérdőre vont, hogy én mégis minek járok be a szobájába és hagyjam őt békén.... a felháborodásunk egy irgalmatlanul nagy veszekedésbe torkollt, ahol úgy csapta rám a hálójának ajtaját, hogy abba az emelet is beleremegett.. de az ajtófélfa biztosan. Mindez éppen azon az estén történt, amikor a harmadik pozitív terhességi tesztemet csináltam.
A következő nap reggelén hánytam először. És arról a felfedezésről még nem beszéltem annak a férfinek sem, aki itt tevékenykedett a konyhában, tőlem nem is olyan messze.. Vajon mi hol siklottunk félre? Vajon Manolo lecsúszása a mi távolságunk leképezése volt? Mekkora arcul csapás volt mindez..
A Nessa kontra vásárlás ügy anekdotázásai megmosolyogtattak, és ha belementünk volna mélyebben ebbe az egészbe, megint egy újabb vitát generált volna az, hogy már megint mire és mennyit költöttem.. de sosem többet, mint amennyit rászántam az újabbnál újabb dolgokra.. mindig csak addig engedtem meg magamnak az elcsábulást, ameddig logikusnak véltem azt. Talán ezért is vontam fel a szemöldököm azon, ahogy ugratott Miles. Ha lett volna akkor nálam bármi, ami nem okozott volna fájdalmat, biztos, hogy megdobálom vele... és ha fiatalabbak lettünk volna. Már elmúlt a párnadobálós csipkelődés korszaka közöttünk. Felnőttünk. Abban viszont nagyon is igaza volt, hogyha egy-egy könyv lekötött, a külvilág megszűnt létezni körülöttem, s bármit is mondtak, tettek, nekem az olvasás pillanataiban csakis a könyvek léteztek. A legjobb ajándékokat mindig Milestól kaptam.. elég volt egy könyvvel meglepnie, nálam boldogabb feleség nem létezett a világon. A kérdéseimre kapott válaszok közben mindketten a kezünket is jártattuk, de elmosolyodtam, végre, amikor a Ricoval töltött időt említette meg.
- Örülök annak, hogy végre tudtok egymásra szánni időt.. - pillantottam el a férjem felé. - És.. sajnálom, hogy.. - akadtam el, miközben az öntet előkészítésével és a minőség ellenőrzéssel voltam elfoglalva. - nem akarom magam hibáztatni, hogy nálunk kevesebbszer volt, mint amennyiszer szeretted volna, és ha tehetném, ha lehetne, akkor változtatnék ezen és több időt adhattam volna nektek - tessék, itt egy olyan újabb vallomás, amit egészen eddig még csak nem is mondtam ki neki hangosan. Ricoval nem volt rossz viszonyunk, ám úgy tűnt, hogy most, hogy kikerültem a képből - ténylegesen, több idejük volt egymásra - és ha az egyik oldalról egy kapcsolat fel is lazult, úgy tűnt, hogy egy másikat pedig szorosabbra volt képes fűzni.. ennek pedig teljes szívemből örültem.
- Ez már megint milyen indok? - nevettem el magam a multitaskingra. - Te ott keversz és kavarsz a tűzhelynél, néha kettőt tudsz keverni a kis bogyókon, nem így van? Ha szeretnéd, még szólok is. Vagy ha gondolod, majd mindig arrébb tollak, ha úgy érzem, idő van - döntöttem oldalra a fejem, mosolyogva vontam fel a szemöldököm.. egy kicsit mindig szerettem húzni az agyát, ugratni őt és megnevettetni.. és ugyanennyire szerettem, ha ő tette velem ugyanezt.
- Tudod, hogy nem vagyok olyan válogatós. Biztosan finom lesz minden - epés megjegyzésnek kellett volna lennie, de szerettem, ha főzött. Bármi is került az asztalra, ha ő csinálta, mindig szerettem. Azt már kevésbé, ha nekem kellett ügyetlenkednem valamit. Miközben a javaslatára a krumplit kezdtem el feldolgozni, eszembe jutott az unokatestvérem, aki Iránban élt, és ha már így alakult, akkor lassan vezettem fel az indokot is. Meglepődve fogadtam Miles szavait, valahol a felénél már mozdulatlanná dermedve pilláztam. Nem azon akadtam el, hogy a két évtizeddel ezelőtti dolgokra emlékezett, hanem arra, hogy egyáltalán nem ellenkezett és tervezni kezdett. - Ömmmm.... - feszengtem meg ott a krumplihalmok kellős közepén. Csinos kupacba rendezve az egyik oldalon a lehámozott héj, a másik oldalon a csupasz, nudista kis sárgás növénygombócok.. Már épp felkészültem volna a válaszadásra, hogy minden egyes kérdésére a tökéletes replikával feleljek, amikor érkezett az arcul csapás... a repülés és a kontroll. Elkaptam Milesról a pillantásomat is, teljesen összezavart és képtelen voltam most erről... erről az egészről beszélni. Elgondolkodó komorsággal kapirgáltam meg a kés hegyével a kezemben lévő zöldség felületét, csak hogy időt nyerve egy kicsit én magam is összekaparjam saját magam.
- Négy hónap múlva lesz az esküvő, csak időben szeretett volna szólni Amir - egyébként igen, ő volt az én szalagavatós párom. Jól tudta, ezt is. - És... hát.. gondolom repülhetek, igen. Legalábbis nem tudok arról, hogy miért ne tehetném. Eddig nem volt gondom az egésszel - a hányinger ott kapart a garatomnál, a torkom elszorult, pánik kellős közepén feszülten rebbent ide-oda a pillantásom. Pár nappal ezelőtt még azt akarta, hogy vetessem el a magzatot.. Hogy még csak ne is gondoljak arra, hogy esetleg szeretném megtartani. Őrültségnek nevezte az újabb teherbe esésemet..
- Azt mondta, hogy jól fejlődik, nem látott okot aggodalomra - mindenhova néztem, csak Milesra nem. Muszáj voltam úgy beszélni erről az egészről, mintha csak egy újabb könyvről, vagy Gucci táskáról ejtenék szót, mert félő volt, ha érzelmekkel kezdek bele ebbe az egészbe, nem bírtam volna ki. - Egyelőre - tettem hozzá, és hogy eltereljem a figyelmem, úgy kezdtem el felvagdosni a megpucolt krumplit, miután gyorsan megmostam őket, mintha szteppelni tanítanám azokat a szerencsétleneket. - Kéthetente kontrollt írt elő és azt mondta, hogy akár veszélyeztetett terhesség is lehet, mert már nem vagyok fiatal, megterhelheti a szervezetem. Védőnők telefonszámait kaptam meg, terhesgondozásról is ejtettünk szót, és azt mondta, hogy ha meg akarom tartani, akkor egy kevésbé.. aktív sportot kellene választanom és úgy kilenc hónapra le kellene mondanom a rúdtánc edzéseimről.. ajánlotta a kismama-jógát - avattam bele, és ha Miles nem vett még elő lábast, akkor én megtettem, belezuttyantva a feldarabolt krumplihadsereget. Befűszerezve öntöttem azt fel vízzel is. - A vérvétel eredmények úgy két nap múlva fognak megjönni, ami miatt konzultálok még vele - igen, most végre felpillantottam a szemeibe.. de inkább csak azért, ha útban volt, akkor fel tudjam az utolsó helyre pakolni a tűzhelyen a krumplit is, és ha már ott voltam, az áfonyamártáson kavartam kettőt. Ahogy beszéltük is korábban.
- Az ultrahang felvételen igazából csak egy babszemnyi paca látszik - tettem hozzá halkan még ezt úgy, mintha arra vágytam volna, hogy azt kérje, mutassam meg neki a felvételt. Mert valóban erre vágytam.. annyira jól esett volna a támogatása! Elmosolyodtam szomorkásan, teleszívva a tüdőmet levegővel köszörültem meg a torkom és már léptem is el Milestól, hogy az asztalnál elpakoljak magam után, ha hagyta.

Miles & Gabs

Az Államokba való érkezésem óta nem igazán alakítottam ki új kapcsolatokat. Nem voltam az a férfi, aki társaságba járt, vagy önkéntes alapon apás csoportot alapított. A kezdeti éveim a túlélésről szóltak, hogy hónapról hónapra ki tudjam fizetni a lakbért, és közben ne haljak éhen, de tanuljak is. A sokak által piedesztálra emelt amerikai álom nem akart eljönni. Egyetlen kivételt tudnék mondani, ahol megfogtam az isten lábát, és az a feleségem volt. Gabriela egyszerre volt üde fuvallat a gazdagok közül, és egy másik felismerés, hogy ezen rétegek között nem is olyan nagy a szakadék, ahogyan a társadalom állítja. Gabynak megvolt mindene, a szülei nem tagadtak meg tőle semmit, és mégis egy olyan lányt neveltek fel, aki két lábbal járt a földön. Megtehette volna, hogy a legdrágább éttermekben egyen, vagy szimplán kiejtse a száján, hogy szüksége lenne egy lakásra. Biztos vagyok benne, hogy az apósomék elintézték volna egy tollvonással, hogy Manhattan elit közegébe költözzünk, de a nejem kitartott amellett, hogy mindent a kettőnk erejéből teremtsük meg. Amennyiben nem ilyen jellemmel lett volna megáldva, akkor valószínű el se veszem feleségül. A kapcsolataimra visszatérve nem sok őszinte baráttal villoghattam, de Rico a két világot kapcsolta össze. Nekünk történelmünk volt, a múltam részét képezte, ezért is ment könnyen, hogy megosszam vele a problémáimat és az örömömet is. A munkatársak jöttek és mentek, nem mondom, hogy nem vettem részt görbe estéken, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy erre hány alkalommal került sor az elmúlt húsz évben. Kevés embernek nyíltam meg, akadtak titkok, melyeket őriznem kellett, talán ezek közé volt sorolandó a családom és a lopás is. Nem szégyellem, hogy megtettem, mert önszántamból mondtam igent rá, de ahogyan az ember felnőtté válik és a kötelességtudat szerepel az első helyen, már átértékelődnek a fiatalon elkövetett baklövések. Ennek életünk végéig a levét fogjuk szívni, de ez van, és nincs okom a panaszra. Rosszabb helyzetből is kimásztam már, a mostani bajok sem jelentek többet, mint egy átmeneti állapotot.
Éppen ezért csodálkozom el azon, hogy a nejem felhozza a Ricohoz fűződő egyetlen kapcsolatomat. Eleinte nem értem, hogy mire akar kilyukadni a barátommal kapcsolatban, de a végére kiderül, hogy tulajdonképpen a nálunk töltött időt írná újra.
- Gaby annak, hogy mennyi időt volt nálunk Rico semmi köze ahhoz, hogy mi történt mostanság. Nem neheztel rád, ahogyan én sem. Nem kell úgy érezned, hogy ez a te hibád lett volna. – pillantok fel a szemei világát keresve. Ismerem már annyira a feleségemet, hogy sok mindent a szívére vegyen, de azt nem kell, hogy kevesebbet találkoztam a barátommal. A munka mellett nem volt rá időm, és otthon meg más dolgokat kellett előtérbe helyeznem. A külön lakás ráébresztett arra, hogy mennyire elhanyagoltam őt, és nekem is jól estek a sörrel meg a focival vagy éppen kosárral töltött esték. Rájöttem, hogy a munka sem vigasztal esténként, és talán túlzásba vittem a karrier témát. A kissé kényes érintkezés után a főzéshez térünk vissza. Érdekes, hogy mennyire szerettem vele a hétköznapi tevékenységeket, amikor nem siettünk sehová, és csak a kettőnké volt ez az idő.
- Rendben, akkor szóljál, hogy nézzek rá. – ingatom meg a fejemet mosolyogva és egy fél pillanatra megtörlöm a kezemet a rám aggatott köténybe, hogy aztán a fakanállal keverjem fel az alapot és némi fűszert szórjak rá a titkos összetevőkből.
- Örülök neki, hogy nem vagy válogatós. – elkönyvelem egyfajta dicséretnek, hogy nem köt bele a főzési tudományomba. Mondjuk Gaby szerette, ha én vagyok a konyhában. Naphosszat el tudta volna nézni egy pohár borral a kezében, ahogyan az alapanyagok valami izgalmas étellé alakulnak át. Az unokatestvére esküvőjének ténye úgy érkezik, mint derült égből a villám. Hallgatom a részleteket, eszembe is jut, hogy kiről van szó. Már fejben számolok, hogy ez mit jelentene költségben és a kavargatásra fókuszálok, amikor megakad a magyarázatadásban. A fejemet megemelve fordulok felé, és kissé megnyugszom, hogy csak négy hónap múlva esedékes a nász megülése.
- Az rengeteg idő. – foglalom össze röviden, de látom rajta, hogy mennyire nem viseli jól, amiket mondok. A feszültség kézzel tapintható, hiszen ebben az esetben már vagy túl lesz az abortuszon, vagy terhesen fog velünk jönni. A döntést még nem hoztuk meg, és igen napok óta ezen kattogtam, hogy mi lenne a jó, de a szívem még mindig afelé húzott, hogy vessünk véget neki. Az elfelejtett orvosi vizsgálat eredményeiről számol be, miközben úgy teszünk, mintha normális lenne a közös hétvége és nem állna közöttünk egy válás. Keserű szájízzel pakolok át a mosogatóba, és megpróbálok nem keménynek, vagy éppen ridegnek tűnni. Semmilyen mosoly nem olvasható le az arcomról, és igen…nekem is nehéz, hogy egy életről kell döntenünk. Tudom, hogy mennyire nem pártolja a terhesség megszakítást. Mennyire szívtelen vagyok, hogy az anyagi részét fogom meg egy gyereknek, de látva Manoloval mennyi a probléma és még mennyi lesz, akkor nem vagyok benne biztos, hogy készen állok egy újabb tizennyolc éves harcra. Öreg fejjel már másképpen látom a gyerekvállalást, mint annak idején, és bőven van buktatója a témának. Végül szótlanul engedem át neki a terepet, hogy feltegye a krumplit is, aztán a konyhapult U alakú elrendezésének találkozásában támaszkodom meg és fújom ki a levegőt.
- Egészségesen fejlődik, rendben. – mélázok magam elé, és tudom, hogy most van itt az idő, hogy talán kulturáltabban álljunk neki az érvek felsorakoztatásának.
- Nem akarok veszekedni Gaby, mert elég volt a múltkori. Két érett felnőtt vagyunk, akik képesek normálisan kommunikálni. Mutasd meg azt a képet. – biztatóan futnak felfelé az ajkaim. Nagy erőtétel, hogy kimondjam, de mégsem tehetek úgy, mintha nem is létezne.
- Csinálok neked teát, én meg iszok valami erősebbet, és beszéljük át. – csendesen sétálok át a vízforralóhoz, hogy öntsek bele vizet, aztán beállítsam.
- A jázmin jó lesz? – érdeklődöm a vállam felett hátra szólva. – Tudom, hogy lélegzik és fejlődik… - meredek magam elé, aztán a filtert a bögre szélére akasztom és ha jelez a vízforraló, akkor rátöltöm a meleget is, hogy megszívja magát a szárított növény aromájával. Megfordulva, ha előkereste a képet, akkor átveszem és meglesem. Férfi vagyok, már Manolonál is bajban voltam ezzel, akkor most sem lesz könnyebb. – Aj…évek óta nem tudnak ezen fejleszteni? Soha nem látom a gyereket rajta. Mutasd már meg hol van. – nevetek fel kissé oldva a beálló csendet.

Miles & Gabs

Évekkel ezelőtt rákérdeztem a szüleimnél arra a bizonyos látogatásra a nagybátyámtól, mert annak emlékét nagyon is sokáig cipeltem magammal. Tudtam, hogy miről beszéltek, mert a tanulmányaimnak és az érdeklődő kíváncsiságomnak hála idő előtt képbe kerültem, de anyámékat szembesíteni akartam azzal, amit átéltem én is. Védeni és óvni akartak, kiemelni abból a közegből, ami talán a vesztemet okozta volna és ezért mindig is hálás leszek nekik. Hiába kerültem át az amerikai álomba, hiába nyertem felvételt az egyetemre, kvázi migráló, panamai lányként, akinek az akcentusa nem volt tökéletes, a helyiek által elfogadott, egy ideig úgy éreztem, hogy baklövés volt elmenekülni Közép-Amerikából. Meg kellett mutatnom, hogy tökösebb vagyok az ittenieknél, hogy ugyanolyan bevállalós vagyok és megérdemlem az itteni életet. Ez vezetett a későbbi házasságomhoz is, mert részben az elfogadtatásom teljessége egyetlen fogadásban összpontosult, az áldozatom pedig a férjem lett, aki az első csók után megbolondított. Tudom, hogy én rohantam le, hogy aztán meg adjam az elérhetetlent, de mindennek úgy kellett történnie, ahogy én akartam, akkor, amikor én akartam. Ezért kergettem az őrületbe őt, ezért húztam a mézesmadzagot előtte, csak azzal nem számoltam, hogy a fellángolásom nem egyszerű játék lesz, hanem totális belehabarodás a férfibe. Akadt volna konkurencia, várólista is, hogy apáméknak ki is felelt meg volna igazán, de hajthatatlanná váltam. S talán az egyik és első bizonytalansági tényezőt a házasságunkban az a bizonyos kép megjelenése okozta. Tudtam, hogy valójában mennyit is ért, hogy azért nem csak én, de Miles is életünk végéig a börtön rácsai mögül pislognánk, de amikor kimondtam neki az igent, azzal egyértelmű volt, hogy minden magasságot és minden mélységet együttes erővel hódítunk meg. A fene gondolta volna, hogy hosszú évekkel később mindez egy válásra koncentrálódik, miközben a második gyermekünket hordom a szívem alatt... Az Úr útjai kiszámíthatatlanok.. jelentsen bármit is ez valójában, mert manapság ritkán fordultam már a hitem felé.
Miles félreértett Ricoval kapcsolatban, mert nem így értettem ezt az egészet. Egyszerűen csak örültem annak, hogy végre több időt képesek együtt tölteni, mert igenis szükség van a barátságokra, én meg bármennyire is próbálkoztam, távolról sem hordoztam magamban annyi tesztoszteront, mint amennyi kielégítő lehetett volna ahhoz, hogy egy férfias beszélgetésben vehessen részt a férjem, ahol felszabadultan, korlátok nélkül mindenféle pasis dolgokról beszélgethetett.
- Tudom, hogy nem az én hibám minden, ne aggódj - vontam meg a vállaim egy kellemesnek ható mosollyal, ahogy felpillantottam rá. De hogy elejét vegyem a győzködésnek, megosztottam az előbbi gondolataimat is. Az én százhatvan centis tyúk-énemmel fel sem értem a fiúk magasságáig, maximum, ha sámlit állítok melléjük. Bármennyire is összeszoktunk az életben, a konyha még mindig az ő terepe volt, emiatt is volt mindig különleges, ha valamivel jobban boldogultam itt, mint ő. Az áfonyaszósz kérdésre kapott végső válaszomra azért büszkén kihúzva magam bólintottam; mérget vehet arra, hogy a megfelelő időközönként szólok majd neki, hogy selymes finomsággá váljon az, megkoronázva azt a fenséges ételt, amit viszont ő rak le majd az asztalra kettőnk közé. Nem kellett ahhoz mindig ruha nélkül látnom őt, nem kellett ahhoz mindig a fülledt erotika, hogy újra és újra azt érezzem mellette, én voltam a legszerencsésebb nő a világon... és igyekeztem a látszatot fenntartani, hogy ez majd a válás után is így lesz. Hálás voltam érte az életnek, hogy az utamba sodorta őt majdnem két évtizede.
Az iráni esküvő ténye egy kissé felkavarta az állóvizet, még ha tudom, hogy az a négy hónap pont egybeesik azzal a határidővel, ami sürget engem; abortuszt New Yorkban a huszonnegyedik hétig végeznek el kismamákon. Akkor már le sem tagadhatnám az új jövevény érkezését, valószínűleg fel is szednék addigra jó pár kilót, ha békén hagyja a kisfickó a gyomromat, és valószínűleg össze nem illő, olykor undorító ételpárosításokra lennék csak képes ránézni. És akkor, abban az időszakban már Manolo előtt sem tudnám eljátszani azt, hogy csak gyomorrontás miatt járok annyit rókázni a mosdóba.. Megannyi kimondatlan teher nehezedett a vállamon, de nem akartam azzal foglalkozni még. Még volt időm a jövőben az üggyel foglalkozni, most viszont a krumpli előkészítése közben zaklatottan, nem túlságosan nyugodt lelkiállapotban osztottam Milesszal meg mindent, amit az orvossal átbeszéltünk. Nem mertem tervezni előre, nem mertem azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert bár kifejezetten azzal is indítottam, hogy megtartom a babát, kerül, amibe kerül, nem érdekel senki, a férjem volt az, aki a tüskét a szívembe vágta és azóta sem vagyok képes szabadulni attól az érzéstől. Ha csak belegondolok abba, hogy megszakítok egy életet, hogy eldobom a lehetőségét annak, hogy teljes élete legyen a kicsinek... a legszívesebben szemen köpném magam. Nem így neveltek. Nem ilyen anya vagyok! Kételkedve, gondterhelten pillantottam el Miles felé, ahogy megismételte.. egészséges az embrió. Zaklatott voltam, nem tagadom. A nem akarunk veszekedni kezdetű szavak után a de kötőszót vártam, megfeszültek az ujjaim a konyhakés markolatán is, ám mindezek helyett nem várt fordulatot vettek a szavai. Hitetlenül és egyben meg is könnyebbülve pillantottam rá, kifújva azt a hatalmas levegőmennyiséget, amit ki tudja, mióta is tartogattam magamban. Még csak fel sem eszméltem igazán, amikor a teáról érdeklődött, kissé bénultan pillantottam a tűzhely felé.
- Igen, persze, hogy jó lesz. Köszönöm, Miles - kihasználva az alkalmat léptem oda a táskáimhoz, hogy a legféltettebb kicsi kincsemet előhalásszam a Michelangelo-könyvből. Pontosan a középső lapok tartották ŐT. Óvatos mozdulattal vettem ki, hogy azzal sétáljak vissza a konyhába, majd ha Miles érte nyúlt, akkor átadtam a felvételt neki, miközben az arcvonásait néztem. Összefűztem a karjaimat idegesen a mellkasom előtt, hogy aztán meg a lábaimat keresztezzem. Meginogva megtámaszkodtam a konyhapulton, aztán meg idegesen körbefuttattam a tekintetem a hatalmas mennyiségű ételeken. Ideges voltam, izgultam és hányingerem is lett. Megint. Mégsem bírtam ki, hogy fel ne nevessek azon, amit mondott.
- Szerintem ledöbbennél, ha tudnád, mennyit fejlődött! - mosolyogtam fel rá, mert tényleg így volt. Manolonál még közünk nem volt a 3D-hez, most meg már olyan, mintha filmet nézne az ember. Közelebb léptem Mileshoz, félig-meddig lábujjhegyre állva, hogy rálássak a felvételre. A szürke pacában egy kis fekete paca a méhemet jelezte, azon belül pedig a még kisebb, alig látható amorf szürke paca a babánkat. Rá is mutattam, ujjbegyemmel körberajzolva a foltot.
- Jó, most hogy mondod, igazából lehetne ez egy félrenyelt babszem a tegnapi chili con carneból - nevettem fel halkan, ahogy újra megnéztem a felvételt. Totálisan egyet értettem Milesszal, nem hibáztattam azért, mert nem látta a lényeget. Ha hirtelen ránéztem volna, és nem tudnám, mit és kit is kell keresni, biztos, hogy valami elfuserált műalkotásnak hinném, amit részegen alkotott meg a művész. Mélyet szippantottam a konyha illataiból, Miles közelségéből az orromba, hogy aztán egy réveteg mosollyal ellépjek tőle, megkeverni a szószomat, miközben kikívánkozott belőlem az, amit Miles akart, miközben a fenekemmel a pultnak támaszkodva a férjemet néztem.
- Valamennyire módosultak a szabályozások Manolo óta. Abortuszt már a huszonnegyedik hétig végeznek el a városban.. viszont az már tulajdonképpen,  szülés lenne.. hat hónapos babáról beszélünk... minden szempontból fájdalmat vonna maga után - fúrtam bele ujjaimat a hajamba, de a konty miatt elakadtam félúton, ki is rántva pá tincset a hajamból, ahogy meggondoltam magam. - Elbizonytalanítottál és most fogalmam sincs, mit csináljak. Még mindig szeretném őt, de... szeretném azt hinni, hogy egyedül képes vagyok végigcsinálni mindent, amit korábban mindkettőnket lekötött. De... - megköszörülve a torkom vontam meg a vállaimat, mint aki nem tud semmit sem. És valóban.. Miles nélkül már most kevesebb voltam a mindennapokban.