Oh, I know that the music's fine
Like sparklin' wine, go and have your fun
Laugh and sing, but while we're apart
Don't give your heart to anyone
And don't forget who's takin' you home
And in whose arms you're gonna be
So darling, save the last dance for me

Casey and Ennio

Üzenetek. Pár perces hívások. Nevetések. Hiányérzet és folyton fölénk kerekedő bűntudat.
A sok "rohannom kell" és "megyek, sír a baba" között pengeélen táncoltunk. A kissé erős és félelmekkel teli, de egyébként stabilnak mondható kezdetet szépen felfelé íveltettük egészen addig a napig, míg meglepetésből a kislányom úgy nem döntött, hogy Ennio édesanyját és nagymamáját nem szándékozik megvárni, hogy majd Catanzaroban szeressenek bele. Azonnal akarta, míg még itt voltak. Hogy miért nem a saját családom fogták a kezem a szülés alatt? Egyszerűen azért, mert a húgom lázas beteg lett, nem engedték még a kórház közelébe sem, és amikor ezt elmondtam az anyámnak, ő egyszerűen kijelentette, hogy az én hibám, ha egyedül kell bemennem. Senki másé. Nem jött el. Mikor már azt hittem, jobban nem tudja összetörni a bennem élő kócos kislány szívét, csak sikerült neki. A bátyámat értelemszerűen nem akartam abban a pillanatban bent látni, noha tudtam jól, hogy kint fogja megvárni az unokahúga születését az ajtó előtt, de nem fogja kihasználni az orvosi posztját, tiszteletben fogja tartani, hogy nem akarok ott bent férfit látni.
Így történt, hogy ez a két olasz csodanő voltak mellettem a kórházban, törölgették a homlokomról az izzadtságot, adtak jeget és citromot és néha egy szót sem értettem abból, amit magyaráztak vagy beszéltek egymás között, de minden szavukat átitatta az a közös, egyetemes megértés és támogatás, amely nők, anyák és leendő anyák millióit egy nagy közösséggé gyúrta. Ezt csak az érti meg, aki átélte már.
Marlia Rubina Larson pedig megszületett röpke 34 órás vajúdás után, tökéletesen egészségesen és gyönyörűen, szerencsére minden komlikáció nélkül. Igazi csoda volt, tekintve, hogy New Yorkra azon az éjszakán esett le először a hó. A nevét amúgy Marisela és Amelia nevének összevonásából kapta, mert akkor túlcsordultam érzelmekkel és azzal, ahogy befogadtak és a szeretetükkel halmoztak el, segítettek az első napokban a kórházból hazatérés után, nem is volt kérdés, hogy mi alapján választok majd nevet. Mert ha valamibe, hát ebben senkinek nem hagytam beleszólást, és ezt még Connie is megértette és elfogadta.
A napok azonban amik addig boldog várakozással, nevetéssel és szerelemmel voltak túlcsordulva átfordultak valami furcsa kitekert rémmesévé. Mert hiába volt minden, egyszerűen nem értett engem. Nem arra volt szükségem, hogy virágot hozzon, ha későn ér haza. Hanem arra, hogy ha egyszer velünk van, akkor legyen velünk. Nem kértem, hogy ne dolgozzon, nem kértem, hogy ne végezze el a rá bízott feladatot, de ha egyszer úgy döntött, hogy hozzánk jön haza, akkor legyen is ott. Ne csak testben, lélekben is. És amiatt gyakrabban összezördültünk, mint illett volna. Mint kellett volna. És azt hiszem ez nagyrészt az én hibám volt.
Szerettem Enniot, teljes szívemből szerettem őt. De a napok egyre több munkát hoztak neki, egyre kevesebb pihenést nekem, és az, hogy szinte sosem volt a közelünkben sok mindenben megnehezítette a kapcsolatunkat. Úgy éreztem, talán mégsem akarja az egészet. Velem, aki időről-időre azért csak kifakadtam a kimerültségtől, főleg az első hetekben és a kicsivel, aki ismeretlen oknál fogva rettentően igényelte a testi kontaktust még alvás közben is, különben torka szakadtából sírt. Tehetetlen voltam, bizonytalan és borzasztóan magányos. Féltem őszintének lenni és segítséget kérni. Túl büszke voltam és túl ostoba, hogy beismerjem, egyedül túl nehéz. Aztán felajánlották ezt a körutat Ennionak és a cégnek, és ő elvállalta. Én pedig nem álltam az útjába, sőt. Azt mondtam, ez egy nagyszerű lehetőség, vétek lenne kihagyni.
Nehéz volt. Nehéz most is, pedig azóta Marlia (vagy ahogy becézzük, Ruby) betöltötte a harmadik hónapját. Gyönyörű, egészséges, barna hajú, csillogó szemű tündérlány vált belőle, aki imádott a karomban aludni és babakocsival sétálni a parkban, ahogy odavolt Stella kissé hamiskás énekléséért is.
Mégsem volt minden felhőtlenül boldog, pedig azóta azért sikerült néhány dolgot megbeszélnünk Ennioval. Elmondtam, hogy hiányzik. Elmondtam, hogy kár, hogy nincs velünk. Naponta beszéltünk telefonon vagy küldtünk képeket egymásnak, és azért sikerült visszacsempészni azt a kis vidám kacérságot is a beszélgetésekbe, ami friss kapcsolatokban kell is, hogy legyen. Éjszakánként sóhajtva hiányoltuk az elmaradt csókokat, az öleléseket. Gyűlölködve hajítottam el aztán az ágy másik feléről a nagy párnát az ajtóig, mert a másik felem valahol a világ másik végén tért nyugovóra. Időnként elfogott a borzasztó féltékenység, vagy a kétségbeesett lemondás, hogy ez nem fog működni.
De ma...ma végre, hosszú idő után olyan izgatottságot éreztem, amilyet már régóta nem. Marisela ismét meglátogatott. Egyrészt Fabriziohoz jött, másrészt Marlia miatt, és Stellával karöltve egyszerűen elzavartak a háztól. Nem sok időre. Csak arra az egy éjszakára, míg Ennio a csapattal Detroitban állomásozik egyetlen koncert erejéig.
Nem akartam eljönni, mert Marlia olyan kicsi még. De Marisela meggyőzött. Ideje volt kicsit kilépnem a pelenkák és babafürdetők fogságából. Szükségem volt egy szép ruhára és arra, hogy küzdjek azért a férfiért akit mindenek felett szerettem.
Mert szerettem őt. A féltékenység, az elfogadás, a hiány és a támogatás ördögi körében egyvalami sosem volt kérdés. Teljes szívemmel szerettem őt. Mindig, minden körülmények között, megingathatatlanul szerettem. Csak azt nem hittem el, hogy ő képes ugyanezt érezni irántam és a kis álomhercegnőm iránt is, aki tulajdonképpen ha úgy vesszük, nem csak az én lányom volt, hanem az övé is, noha hivatalosan nem lett ez foganatosítva. Igazából látva őket az első perctől fogva együtt, ez nem volt amúgy sem kérdés. Számos pillanat volt, amikor a csöppséget sehogy nem tudtam megnyugtatni, de jött Ennio, a karjába fogta és onnantól kezdve megszűntek létezni a külvilágnak. Csak ők voltak egymásnak. Az erős férfi és a törékeny pici lány. Miért éreztem akkor mégis úgy, hogy...magamra hagyott? Miért éreztem úgy, elmenekült tőlem? Miért éreztem úgy, hogy én épp így menekültem előle?
De a mai nap más. Ma Marisela unszolására felelevenítem neki, miért is szállok harcba. Azon az első estén valami különleges indult útjára. Valami megismételhetetlen. Volt egy férfi és egy nő. Ki nem mondott ígéretek, betarthatatlan eskük amik mégis valósággá váltak. Én nem vagyok olyan, mint az olasz lányok. Nem vagyok harsány, sem túl hangos. Nem török tányérokat, nem csapok falhoz vázákat. De nem vagyok kevésbé kitartó és akaratos. Harcolok. Mert érte úgy érzem, érdemes harcba szállnom akár az egész világgal is, ha kell. Most is ezt teszem, amikor besétálok a koncert után a backstagebe. Amikor sejtelmes játékba kezdek az érzékeivel.
Este van már, mondhatni késő éjszaka. A stábtagok összegyűlnek majd, hogy valahol majd egy nagyobb teremben táncoljanak és kicsit kiengedjék a gőzt a fárasztó napok után. Holnap pihenni fognak, csak a következő nap utaznak tovább Chicago szeles városába.
Most még azonban munka van, pakolás, hangszerek és kábelek elrendezése. Ennio irányítja a maga embereit, s én nagyon távolról, a sötétből nézem őt, miközben a szívem kettészakad a vágytól, hogy a karjaiba vessem magam. Látom őt, de ő nem lát engem. Még nincs itt az ideje a meglepetésnek. Lehajtom a fejem s a zsebemből előhúzom a parfümömet. Csak a csuklómra és a fülem mögé hintek egy fújásnyit, aztán remegő szívvel elindulok felé. Lehajtott fejjel elsuhanok a háta mögött s jobb füléhez hajolok.
- Ennio...- suttogom, majd átejtem a vállán a kezem és a mellkasától kezdve végigsimítom a vállán át addig, míg vissza sem nézve el nem tűnök a zsibongó tömegben amely jótékonyan közénk feszül.  
Oda is mehetnék azonnal, de ismerem őt. Ha most meglátna, nem tudna dolgozni. Ezért ültem a nézők között is, és amikor megláttam, hogy közeledik felém, gyorsan eltűntem, hátha esetleg észrevett a sötétben. Mert ha végre szemtől-szemben állok majd vele...egyetlen percet sem adok többé sem a munkának, sem másnak, se főnöknek, sem a kollégáknak.
Az este így lassan, apró kis emlékeztetőkkel telik el. A hangmérnöki pulton egy ott felejtett canolli. A székére dobva egy vörös szegfű - épp, mint amit ő adott nekem Washingtonban. Egy fotó vattacukrokról a gitár húrjai közé tűzve.
Pakolás közben mikor nem figyelt, olykor elsétáltam mellette, hogy érezze az illatomat három-négy alkalommal, aztán elbújtam a ruhaállvány mögé vagy beugrottam egy beugróba. Egyszer még egy tűzpiros ruhát is felvettem, épp csak annyi időre, míg esélyt adtam neki, hogy lásson távolodni az üres nézőtéren át a kijárat felé, háttal. Talán bolondság volt, de nagyon izgalmas, mégis szívet tépően fájdalmas, hogy nem azonnal mehettem hozzá. Vajon akarta volna még, hogy hozzá szaladjak? Tényleg hiányoztam neki?
S most, hogy minden a helyére került, mindenki felhőtlenül élvezi a bulit, Dario szárnysegédletével (aki mindenben abszolút cinkosom volt, hogy a drága imádott főnökét és barátját végre fel tudja vidítani) minden gond nélkül sétálok be a buliba. Pezsgő és édes bor illata kúszik az orromba a kinti fog vacogtató hideggel ellentétben. Fülledtség van és pára, de az emberek táncolnak és jókedvűek.
Fekete, hosszú ujjú rövid ruha van rajtam, egyszerű, de csinos darab, a hajam kissé göndörödik, kiengedve hagytam és végre látszik már az, amit régóta nem láthatott: a baba előtti alakom. Direkt nem akartam annyira kitűnni az amúgy csinosan, de lezseren felöltözött társaságból. Dario is egyetértett a választással, mivel amúgy is ő javasolta még a délután folyamán, mikor lelépett egy órára "hozok kávét" címszó alatt.
Tekintetemmel árván keresem Ennio alakját, de sehol nem találom. Épp mint akkor, Washingtonban. Nem tartozom ide. A szívem összeszorul a félelemtől. Pánik kezd a hatalmába keríteni. Talán mégsem volt ez annyira jó ötlet? Mi van, ha rossz néven veszi majd, hogy itt vagyok egy szó nélkül? Óvatosan, kutatva keresgélek az emberek között, akik vagy ülve beszélgetnek, vagy táncolnak, vagy italt töltenek az asztalra kihelyezett üvegekből. De Ennio sehol nincs. Hol vagy, Szerelmem?

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Egy három hónapos intenzív hullámvasút megszállott utazója voltam. Kiszállni nem akartam, de benne ülve örökké elkapott a félelem. A jövőtől, attól, hogy nem lesz elég amit kapok, nem lesz elég amit adok egy olyan kapcsolatban, amihez foghatót még életemben nem éltem át. Ha vele voltam, akkor fejben sosem voltam tökéletesen ott, lélekben pedig még távolabb jártam. Ki akartam szakadni abból a nyomasztóan egyhangú közegből amit elsősorban a végtelen éjjelek, a gyereksírás, az örök babahintőpor, és Casey fáradt és elgyötört látványa okozott. Imádtam őt, de éreztem, hogy egy idő után ez az imádat már kevés….kevés az érzelem, kevés amit legbelül hordozok magamban, ide már tettek kellenek. De én képtelen voltam ezt úgy megadni ahogyan szerettem volna, ahogyan arra ígéretet tettem. A megszegés előtt álló fogadalmam súlya pedig egyre jobban nyomasztott. Sosem szegtem még meg a szavam, és beledöglenék, ha éppen azzal szemben kellene megtennem, akiért mindent odavetnék, odadobnék….csak éppen azt nem ami éltet: a munkámat.
Ruby csodás kisbaba volt, aki az első másodpercekben, amikor megláttam, olvadt viasszá változtatta a szívemet, és ahogy először a karjaimban tartottam, megismertem a szerelem első és örök látásra fogalmát. Noha nem volt hozzá semmi közöm vér szerint, mégis tudtam, biztos voltam benne, hogy ő az enyém, az én kislányom, akinek én leszek az apukája, akinek mindent meg akarok adni, vagy még annál is többet. Mégsem tudtam magam meghazudtolni, mégsem tudtam teljesen az övék lenni, mert a feladataim, a munkáim, amelyek egyre csak sokasodtak, egyre inkább eltávolítottak tőlük. Azt hittem képes leszek megugrani egy olyan akadályt, amire nem egyszer figyelmeztettek, hogy nem lesz könnyű. Szinte már lehetetlen. Legalábbis nekem. Én fejben és lélekben sem álltam még készen apának lenni. Csak a szívemben. De ott teljesen. Úgy tűnik azonban, hogy mindezt elnyomta a hétköznapok ránk telepedő, egyre erőteljesebb szürkesége. Casey egyre inkább halványodott előttem, noha eszeveszetten kapaszkodtam belé, az érzésbe, ami nem múlt el, sőt még erősebbé vált. Csoda volt ő, az életem ragyogó sarkcsillaga, de a fénye egyre halványult. Felemésztette a szülés utáni letargia, az örök aggodalom, az állandó félelem, az a fajta kötődés a lányához, amiben úgy éreztem nekem már nincs helyem. Néha, amikor figyeltem őket, a picit az édesanyja karjában, elbújva az ölelésében hirtelen idegennek és oda nem illőnek éreztem magam. Aztán jöttek a hetek, egy hónap is eltelt, és Casey egyre fáradtabb, egyre erőtlenebb, egyre szürkébb lett. Néha felvillant ugyan a vidámsága, az egykori mosolygós bája, de mintha egy másik nővé vált volna: anyává. Én pedig nem tudtam hogyan közeledjek hozzá, mi az amit megengedhetek magamnak. Egy anya szent, egy anya egy megismételhetetlen misztérium, mit tegyek hát? A tipródásom nem osztottam meg senkivel. Sem Nonnoval sem Nonnával, sem pedig Zioval. Egyedül akartam a saját poklomat megjárni, a saját érzéseimet meglelni ebben az átalakult helyzetben. Tudtam, hogy időre van szükségem, ahogyan azt is tudtam, hogy ha újra fel akarom magam és magunkat fedezni, ha tudni akarom pontosan mit is jelent nekem Casey távol kell lennem tőle. Még akkor is ha ez kegyetlenül hangzott. Tudtam, hogy a családom minden tagja egy emberként áll mellette, szeretik és imádják, ahogy Ruby-t is. Befogadták. Lélekben egy kicsit piros-fehér-zöld lett a szíve ha akarta ha nem.
Kapóra jött egy három hetes munka, amiben a stúdió kapta a hangmérnöki munkát. Egy koncertsorozat, ami ugyan nem a sajátom, de az én ízlésvilágomnak abszolút megfelelt. A rock, kivált ha klasszikus hangzással ötvözik, mindig is az egyik nagy kedvencem volt. Bár azt hiszem ez olyasmi, amit kevesen tudtak rólam.
Detroitot úgy jellemzik mint a szeles városok egyikét, bár megérkezésünk napján éppen nyugalmas és csendes időjárás fogadott. Csak a hideg és az esti fagyok nem eresztettek a szorításukból. Három napot töltöttünk itt, én pedig már több mint két hete voltam távol New Yorktól és mindenkitől akit a családomnak nevezhettem. Két hét alatt azt hiszem sok dologra rájöttem. A koncertek utáni afterek alkalmával, vagy éppen magányosan üldögélve egy szálloda halljában éjjel negyed kettőkor a zongora mellett, egyetlen hangot klimpírozva csendesen, szinte már unalmasan. Egy fél hangot. Aminek éreztem magam. Casey és Ruby nélkül. Ugyanakkor még mindig nem tudtam rájönni hol is van nekem a helyem az ő életükben. Ki vagyok én valójában? Ennio Giacomo Grandi, aki a szívét szerteszét darabolta, apró konfettit csinált belőle, és azzal burkolta be az ő imádott hölgyeit. Mégis most itt vagyok. Tőlük távol, körülöttem a koncert után még mindig zsongó tömeg. Szinte unottan ismerős mozdulatokkal irányítom a munkásokat, amikor…..megérzem….az illatot. Az illatot ami rá jellemző. Felkapom a fejem, még a suttogását is mintha hallanám. A hangmérnöki pulton vörös szegfű. Kérdem Dariot, de csak megvonja a vállát. Nem tudja, nem érti hogy került oda. Ahogyan a gitárok egyikén a vattacukros fotó, vagy az üres nézőtéren felbukkanó majd eltűnő vörös varázslat, a libbenő ruha. Casey. A név ezerszer jut eszembe, és szinte ugyanolyan illékony, mint maga a varázslat, amivel felidézem őt.
Italra invitálnak. Nem egyre, hanem kettőre, vagy többre. A több mellett szavazok, mielőtt teljesen elvesztem a józan eszemet, és mindenhol csak őt látom. Bár azt hiszem már a harmadik pohárnál tartva sem nagyon tudok másra gondolni. Aztán jön a negyedik, az ötödik, végül a tizedik után már elfelejtek számolni. Úgysem lényeges. Kellemes, vagy inkább minden emléket a felszínre hozó bódulat lesz úrrá rajtam. A könnyű köd az agyamra száll, a szívemet is megnyitja, és hirtelen a világ élesen rajzolódik ki körülöttem. Mosolyogva veregetem meg Dario vállát, és fogadok el egy újabb poharat. Iszunk. Lendülnek a magasba az italok, valaki még tósztot is mond a munka sikerére, meg arra, hogy minden tökéletes volt. Én is így érzem. Két hét alatt számtalan helyszínt, számtalan várost megjártunk, és úgy éreztem mindegyiknél a maximumot hoztuk ki magunkból. Valakivel beszédbe elegyedem az egyik asztalnál, és kell legalább öt perc mire rájövök, hogy az együttes dobosával beszélgetek éppen, aki valamin jót nevet. Lehet, hogy én voltam a humoros? Fáziskéséssel jut el hozzám a világ, és tompa elmém legmélyén lassan realizálódik a tudat: minden bizonnyal közel állok ahhoz, hogy gerely részegre igyam magam. De még itt vagyok, még maganál vagyok, még felfogom mi történik körülöttem, ahogy azt is felfogom, szépen lassan, hogy a tömeg egy emberként skandálja a nevemet.
“Ennio! Ennio! Ennio!”
A mellettem ülő dobos is így tesz, én meg értetlenül nézek rá, ujjaim a már üres poharat szorongatják az asztalon. Kíváncsian jártatom körbe a tekintetem, és még mindig nem értve az egészet Dario felé fordulok.
- Azt akarják, hogy énekelj! Ha lehet olaszul!
Felvonom a szemöldököm, elképedt vonásaimat egy pillanatig sem leplezem, és széles mosollyal, bár kissé bizonytalan egyensúllyal állok fel az asztaltól, hogy régi olasz kalmárokat visszaidéző tökéletes eleganciával hajoljak meg a nagyérdemű felé. A zongora közel van. Úgy húsz lépés lehet az asztaltól ahol éppen ültem. Bár jelen állapotban igen erőteljes koncentrációt igényel, hogy megközelítsem. A poharam még megkocogtatom, és intek Darionak, hogy hozza utánam. Ha lehet újra töltve. Valószínű nincs már rá szükségem, de már ez sem érdekel. Kell és kész. Amikor leülök a zongorához egy hatalmas taps fogad, én pedig a két kezem ráhelyezem, és féloldalasan megfordulok.
- A loro piace molto la cultura italiana, giusto? E il suo ambasciatore.- vigyorgok a tömeg felé, akik közül valószínű nagyon kevesen értették mit is mondtam, de aki igen, az valahogyan hangosabban nevet a többinél.
- Jól van. Legyen hát. Olaszul akartok dalt. Mert gondolom a koncert nem volt elég. Meg aztán, most akasszuk fel a hóhért, nem igaz? Ha a pult mögött olyan nagyon tudott dirigálni...hééééé azt a mélynyomót egy kicsit feljebb, és a középhangokat emeljük csak ki!- emeltem meg az egyik kezem, és a levegőben hadonásztam, mint egy részeg karmester. A részeg azt hiszem stimmelt is.
- Van egy dal….egy olasz dal. In ginocchio da te. Azt jelenti előtted térdelve. Azt hiszem sokan ismeritek, bár a címe alapján nem valószínű. Arról szól, hogy van egy faszi. Olyan átlagos, mint te vagy én….nem te….te csaj vagy, hanem ő….ő a pasid? Na például ő.- mutogattam magam elé a zongora mögül, egyfajta beszélgetés töredéket kezdeményezve két emberrel, aztán folytattam.
- Szóval van ez a faszi, aki rájön, hogy mekkora egy orbitális marha volt, hogy elhagyta azt a nőt, aki mindennél többet jelentett a számára. És térden állva kérne tőle bocsánatot, ha lenne rá lehetősége. Éreztétek már így? Hülye kérdés, biztos, hogy éreztétek! - az első taktusokat a zongorán veszett nagy átéléssel csaptam le, a hirtelen és spontán verbuválódott közönségem pedig tapsban tört ki.
Énekelni kezdtem. És a részegség ködén túl éreztem azt a rohadt és múlhatatlan hiányt Casey iránt. Aztán ahogy visszafordultam a közönség felé, valahol hátul megláttam...homályos volt, vagy lehet, csak én képzeltem oda, vagy már nem tudom. Ma egész nap róla hallucináltam. Az éneket nem hagytam abba, de hunyoroga arrafelé néztem….igen ez ő...a szívem azt hiszem egy hatalmas dobbanással kiszakadt a mellkasomból és a padlón dobogott tovább.Felé tartva.

Io voglio per me le tue carezze
sì io t'amo più della mia vita
Io cercherò
il perdono da te
e bacerò le tue mani amor.

Oh, I know that the music's fine
Like sparklin' wine, go and have your fun
Laugh and sing, but while we're apart
Don't give your heart to anyone
And don't forget who's takin' you home
And in whose arms you're gonna be
So darling, save the last dance for me

Casey and Ennio

Sosem féltem szeretni. Ryan érkezéséig ugyan óvatos voltam, de benne annyira bíztam, hogy vakon, szinte gondolkodás nélkül dobtam oda magam neki, minden feltétel nélkül, maximális megfelelni akarással. Az első igazi, felnőtt, érett kapcsolatom volt. S ő lassan méregezett meg az általa kotyvasztott toxikus főzettel, amely addig aranyban és fehérben ragyogó szívemet fekete tüskékkel vonta körbe. Elvesztettem a hitemet. A bizalmam. A józanságom. Önmagam. Az anyámmal való kapcsolatom megalapozta, Ryan befejezte azt a várat, amibe önkéntelenül újra meg újra visszabújtam, hogy megvédjem magam a további sérülésektől.
Ám Istennek néha furcsa tervei vannak, s ha valaki nem hitt a sorsszerűségben, hát a mi történetünket hallva azt hiszem elgondolkodna a létezésén. Mert ilyen, hogy két New Yorkban élő és dolgozó ember egy azon időben utazzon Washingtonba? Az egyikük maradjon még egy éjszakát, noha hazaszólította a munka? A másikuk valami belső sugallatra üljön be egy taxiba és hallgasson a tanácsokra? Aztán ugyanazon az utcabálon végül egyszerre csak belépjenek abba az univerzumba, amiben már nem két idegen voltak, hanem egy titokzatos, várandós nő és egy lovag, aki a megmentésére siet? Mi ez, ha nem a sors gyönyörű, kegyes csodája, amely két összetört, magányos szívet egymás felé indított?
A csoda, ami útnak indult azonban zátonyra futott. A háborgó tengeren ringott hol a békésebb vizek, hol a haragvó hullámok felé, elrejtve a jövő boldogságát. S ez a két ember függve egymástól, mégis menekülve egymás elől, bizonytalanul hánykódott a zavaros tajtékokon.
Nem tudtam, hogy közelítsek Enniohoz. Talán az, hogy először csak az érzékeit csaltam tévútra épp azért tűnt jó ötletnek, mert féltem szembenézni a valósággal. A legrosszabb rémálmaim között szerepelt, hogy Ennio hazatérvén a koncert körútról azzal szembesít, hogy a tőlün távol töltött idő alatt rájött, már nem akar minket. Hogy túl sok vagyok neki, túl életszagú az egész világunk és neki inkább van szüksége bárki másra, semmint arra a nőre, akivé váltam.
Ruby és én már nem osztoztuk ugyanazon a testen, a szívem egy része mégis átköltözött belé. Egyek voltunk, mert ha ő jól volt, én jól voltam. Ha sírt, én ezerszer jobban szenvedtem, mert egyedül voltam és senki nem segített, hogy megértsem, mi lehet a baja. Hosszú napok majd hetek kellettek míg egyáltalán videohíváson keresztül tanácsot mertem kérni Mariselától, mert addigra Ruby állandó és kimeríthetetlen sírásától teljesen kikészültem. Hetekig küszködtem, mire el tudtam mondani, hogy mennyire kimerültnem érzem magam és hogy az öngyűlölet és a tehetetlenség lassan kiszorította belőlem az összes boldogságot. Connie csak nagyon ritkán, egy-egy órára tudott átugrani, Calebet visszaszólította néhány nappal a szülést követően Európa. Anyámra nem számíthattam, apukám valahol a tengeren állomásozott Mexikó határainál, esélytelen volt, hogy hónapokon belül, de hazajöjjön.
Orvos voltam. Most is annak tartom magam, noha anyám szerint csak az az orvos aki szikét fog a kezébe. Mégsem vettem az intő jeleket, a depresszió súlyos fellegeit a fejem felett. Nem vettem észre, hogy a kimerültség és a kétségbeesés között egyensúlyozva feláldoztam minden mosolyomat és valaki olyanon töltöttem ki, aki semmiről nem tehetett. Mert Ennio nem tehetett arról, hogy anyám érzelmileg instabillá tett, nem tehetett arról, hogy Ryan hogy bánt el velem - a legrosszabbat még mindig nem voltam képes elmondani neki. S hiába szerettem őt törött, sérült szívem minden odaadó imádatával, mégsem tudtam neki azt adni, amire szüksége lett volna, ez pedig frusztrálttá és keserűvé tett.
Marisela érkezése egy nappal az előtt történt, hogy megérkeztem volna Detroitba, így Ruby a fogadott nagymamája boldog mosolyának és végtelen türelmének meleg ölelésében végre megnyugodott, én pedig kicsit ki tudtam pihenni magam. Az alvás és a kedves, megnyugtató szavak, a támogatás az egész Grandi család részéről pedig rég nem érzett tűzzel töltötte meg a veszteségtől rettegő szívemet.
- Szeret téged, Casey. Szereti Marliat is. Nem mondom, hogy nem lepett meg vele, de gyorsan túlestünk rajta és ha boldogok vagytok, mi azok vagyunk. Menj utána és beszéljétek meg ezt a dolgot! Aztán pedig kérj segítséget. Nem szégyen ez, kislányom. Ha nekem nem lett volna ott a mamma, biztos, hogy szálanként téptem volna ki az összes hajam. Hidd el, szükséged van segítségre és ettől nem leszel rossz anya. Nem leszel rossz neki sem.
Marisela szavai visszhangoztak a fülemben, amikor beléptem az épületbe, ahol a díszes társaság ünneplésre gyűlt össze. A szívem a torkomban dobogott, míg Dario bevezetett és vigyorogva el nem engedte a kezem. Az ő megbízatása eddig tartott, nem tovább. Innen rajtam állt minden.
A ruha a combomhoz simult, s az áttetsző tüllön keresztül hozzám simult egy hűvösebb áramlat a meleg, párás levegőben. A táncoló, nevető párosok és a jókedvűen beszélgető kisebb csoportok közt tétován kutattam Enniot. Alkohol és parfümök kavalkádja keringett az orromban, és a feszültség barázdákat vájt a homlokomra.
Féltem. Tudtam, éreztem, hogy a makacs hallgatásom mögött az a rettenetes félelem bujkált, hogy el fog hagyni. Tudtam, hogy ha ez megtörténik, én belezuhanok majd abba a sötét verembe, ahol nincs többé fény és szerelem, csak üresség és az emlékének a fájdalma. Mégis, összeszedve minden bátorságomat ide jöttem, mert azt is tudtam, hogy nem fogom majd elengedni őt minden harc nélkül. Szeretem őt, szerettem és úgy éreztem, szeretni is fogom halálom napjáig, noha ez egy erős ígéret volt az ismeretlen felé.
A neve hallatán felkaptam a fejem.
- Itt van - suttogtam magam elé, s mint akit megbabonáztak, forogtam körbe s őt kerestem. A száját, a haját, az arcát. A szemét, amelyből mindig az a ki nem húnyó szeretet sugárzott, ahogy csak ő tudott nézni.
Ennio! Ennio! Ennio!
Minden kiejtett névvel nagyobbat dobbant a szívem. Merre lehet? Hol jöhet? Itt van, ugye? Ugye nem ment máris el innen? Ugye nem...
Aztán meghallottam a hangját. A hangszórókból úgy éreztem, mintha minden szava hozzám szólna. A hiánya a húsomba mart, megint azt éreztem, mint mikor telefonáltunk. Nem volt ott.
Lassan, az emberek közt bujkálva próbáltam keresni, míg végre kibújva egy srác háta mögül megláthattam Őt. A szívem hevesebben kezdett verni és erősebbnek éreztem a késztetést, hogy hozzá rohanjak, mint valaha. Az izmaim megfeszültek, a vágy, hogy érezzem magam körül a karjait, a védő ölelését, védtelenné tett a világgal szemben. Elgyengültem. Nem értettem azt, amit énekelt, az olasz tudásom kimerült néhány étel nevében és a köszönésekben. De az előadásának volt valami fátyolos hangzása amitől vérezni kezdett a szívem.
A tekintetem itta a látványát, a kipirult arcát, a szemei csillogását. Ösztönösen öleltem át magam, mintha fáznék, míg kissé távolabb megtorpantam. A tekintetünk összeakadt. A sötét mandula szemek rabságba taszítottak és nem akartam onnan kimenekülni. S miközben a dalt hallgatva a szemem könnypárássá homályosította a látásomat egy mindent elsöprő boldog mosolyt küldtem felé, noha féltem tőle, talán ez lesz majd az utolsó, amit adhatok. Miért voltam ennyire bizonytalan?
A dal vége előtt azonban ismét elillantam a látómezejéből, igaz, csupán annyi időre, míg Dario kezéből kiemeltem az Ennionak szánt poharat.
- Ezt inkább átvenném, ha nem baj. Köszönöm - kacsintottam Dariora, Ennio jobb kezére aki vigyorogva bólintott felém. A dal vége előtt néhány taktussal a háta mögül közelítve meg Őt a zongorára tettem a poharat ügyelve rá, hogy ne vegyen észre. Aztán az utolsó akkordnál előre hajoltam a vállához, s míg a társaság kitörő ujjongással ünnepelte az előadást, jobbomat finoman, szinte alig érintve simítottam a kézfejére, míg úgy nem tűnt, együtt ütöttük le az utolsó akkordot a fehér-fekete billentyűkön. Ujjaim az övéi közé férkőztek de alig érintettem a billentyűzetet, ügyelve rá, hogy semmi oda nem illő hangot le ne nyomjak.
- Ha a társaság megelégszik a háttérzenével és a zongora sem sértődik meg, elrabolhatnám Önt egy kis időre? - kérdeztem tőle anélkül, hogy láthatta volna az arcomat. Szavaimat a háta mögül előre hajolva suttogtam neki, ajkaim finoman cirógatták meg a fülcimpáját. Hajam előre omlott a vállán át és kíváncsian vártam, hogy reagál. Felismer egyáltalán? S ha igen...örül majd, vagy haragudni fog? Istenem, mennyire rettentően hiányzott! Jelenleg utáltam osztozni rajta a jelenlévőkkel.
Ha végre rám emelte a tekintetét kissé félve, de remegő szívvel nyeltem egy nagyot, de nem tudtam mást tenni, mint mosolyogni. Szívből, mélyről, igazán őszintén. Mint akkor, mikor a Pondnál állva a hídon először nézett rám újra. Mintha millió év telt volna el azóta!
- Buona sera, signor Grandi! - böktem ki végül suta, félénk olaszsággal. Tekintetem elmerült a mandulaformájú sötétbarna szemekben és átvándoroltak az ajkaira, majd onnan vissza. Ölni tudtam volna egyetlen csókjáért, amit hosszú, keserves hetek alatt hiányoltam, de csak most, itt tudatosult bennem igazán, mennyire távol is voltam tőle. A szívem, lelkem s minden porcikám teljes valójában tálcán nyújtottam elé. Az övé, ha még mindig kéri. Csak élettelen, halott izom, ha már nem akarja.
Kettősünk váratlan egymásra találását kíváncsi szemek követték nyomon. Engem azonban senki más nem érdekelt!

megjegyzés, satöbbi | ⚶