Callie & Gaby

Ha az ember Manhattanre gondol, egyből a Central Park jut eszébe, a World Trade Center ostroma, az annak emlékére épült Ground Zero, ezzel szemben az Agora Gallery egy olyan részén kapott helyet a városnegyedben, ahol még csak árnyékát sem látni ezen híres helyeknek. A helyszín: 530 W 25th Street, Manhattan, New York. Barna téglás épületek és grafitszürke festett falak, egy vasúti átjáró, amelyen napjában sokkalta többen haladnak át, mint amennyi vendéget szoktunk fogadni a galériánkban. Az üvegezett és tejüveggel is rendelkező front nem volt kirívó, és ha a galéria jelezte is, hogy az odabent szorgosan mozgolódó munkatársak mivel is foglalkozhattak, maga a beltér világos, nagy tereket foglalt magába, ahol az alkotások nem összezsúfolva hirdették önnön nagyszerűségüket.
A galéria nem híres korok ódon remekeit igyekezett bemutatni, hanem a századforduló óta eltelt időszak , a modern művészetet állította célkeresztbe. A jelenleg is futú Gurushots program egyik állomásaként a mai napot tűztük ki a megnyitónak. Hónapokig tartó kemény munka előzte meg mindezt, megbeszélések, könyörgések mindét részről és pénzbeli juttatások sora várt ránk, hogy a kiállítást olyannak mutassuk meg, amilyenre mi szerettük volna. Hetekig tartott, mire minden művet sikerült beszereznünk, összeállítani, hogy melyik kiállítani vágyott kép melyik teremben kap helyet és azzal is kellett számolnunk, hogy voltak olyan művészek, akik kijelentették, még csak kép formájában sem szeretnének egy általuk nem kedvelt társuk mellett függni. Vince Davis az egyik ilyen ember volt, akivel az első húsz percben türelmesen eldiskuráltam, hogy mégis mit szeretne és miért nem, de a huszonegyedik percben úgy éreztem, hogy menten lehányom, ezért elnézést kérve kirobogtam az irodából is. Ennek már másfél hete, de a rosszul léteim még mindig jelentkeztek reggelente. Még mindig nem tudtam egy kiadós reggelit odabent tartani és a reggeli gőzölgő, imádott kávém illata is acetonra emlékeztetett. Kívántam a banános mogyoróvajat, az ecetes uborkát, a fagyit a tacon, a lasagnera pedig legutóbb ananászt kellett pakolnom, mert máskülönben megnyúztam volna valakit, ha nem teljesítem a szívem alatt hordott baba őrült kívánságait. Imádtam és egyszerre gyűlöltem minden furcsa és rémes ízt, miközben mélyen legbelül temettem a nőies alakom. A terhességem a tizenhetedik hétben járt, ahol már látszott a kis pocak, amit takarni sem tudtam volna már, és őszintén: nem is akartam. Valószínűleg nem fehéret kellett volna felvennem. Valószínűleg egy hosszú szövetkabát alá kellett volna bebújnom és valószínűleg át kellett volna adnom a munkámat is másnak, mert ugyan, babát várva minek is dolgoztam... hát miért? Mert imádtam azt, amit csináltam. Mert izgatott voltam, mert idegeskedhettem, mert órákig bámulhattam a kiállított gyűjteményünket, és nem kellett szégyellnem azt, hogy általuk egy másik világba csöppentem. A szépség relatív volt, és én mindben láttam valami földöntúlit. Persze, otthon, ezt életem két férfijának még csak meg sem említettem, hogy ennyire álmodozó is tudtam lenni.
- Gaby! - az ujjaim közt tartott pezsgőből egyetlen kortyot sem ittam. - Gaby! - újabb próbálkozás, nekem viszont... a képről visszatükröződő szempár mondott el mindent, amit mások nem tudtak volna. - Gabriela Valderrama! - szinte már úgy üvöltötték a fülembe, amitől nem csak a fejem, de a hasam is megfájdult. Nehogy felébreszd a gyerekem, te mocsok! - hirtelen izzott fel a szemem türelmetlenül fordulva a felém ordibáló tag felé, aki kopasz fejével hasonlított a bowling bábuk alakjára, csípőben, pocakban és derékban kiszélesedő figura volt.
- George! - léptem oda hozzá rövid ölelésre és egyetlen arcra puszira, mert a kettő már túl sok volt, ahogy a kölnije is csak az egész Földet vonta körbe szagfelhővel és fojtott meg minden lélegző embert. Mi a picsa?! - Ne haragudj, csak.. egy kicsit elgondolkodtam. Hogy vagy? - érdeklődtem a befektetőtől. A galéria tulajdonosa szoros barátságot ápolt az úriemberrel, aki a Wall Street egyik igen befolyásos brókereként mutatkozott be, bárhol is járt. Az igazság ennél sokkal árnyaltabb volt és unalmasabb is, de ki vagyok én, hogy mindenkinek elmondjam, hogy a pénze a méregdrága öltönykészítésben rejlett?
- Nagyszerűen. Csak kicsit unalmas ez a Beethoven. Nem lehetne inkább.. valami hasonló, ami a kiállítást tükrözze? Kanye, Lil.. akárki. A fiad miket hallgat mostanában? Nem akart ma fellépni itt? Tudod, zenélni.. - túlságosan is megbámulta a ruhám redőit, a lágyan domborodó hasamnál több ideig időzve el a szemeivel.
- Micsoda? Nem, dehogy, Manolo nem...
- Semmi vész, csak vicceltem - szakított félbe, az éppen mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lerabolva egy falat kaviáros falatot. - Látom, hogy gyereked lesz.. De mindegy is. Szóval, ahogy itt mentem ide meg oda, megakadt valamin a szemem, Gaby, drágám - vigyorgott rám, nekem pedig nem telt másra, csak hogy türelmesen nézzem az arcvonásait. Gyűlöltem, ha félbeszakítottak. Hát nem ő kérdezett? Most fogjam fel gratulációnak a babavárós megjegyzését? - Van egy igazán parádés szőke hölgy itt valahol, olyan estélyiben, hogy az állam is leesett. Valami... várj csak, mi is a neve? Calais... - a szemöldökeimet összevonva, értetlen pislantással néztem rá.
- Calliope? Rá gondolsz, George?! - javítottam ki, de annyira már nem, hogy közöljem vele, csak nem egy egész francia várost akart magának.. ugye nem?
- Ha ez a neve?! Figyelj csak, bemutatsz neki? - reménykedve pillantott felém, kényszeredett mozdulattal elsimítva a méretes hasán a rajta alábukkanó zakójának hajtókáját. Egy meglátom, mit tehetek kíséretében öt perccel később szabadultam meg tőle, hogy megkeressem a keresett hölgyet. A nő valóban gyönyörű volt, szőke, magas, jól öltözött, a nevetése pedig láttatni engedte a szabályos, hófehér fogsorát. Ha az ember (itt férfi és nő) ránézett, nem a cserfes, a vidám nőt láthatta rajta, hanem azt is, hogy kellő időben és helyen nagyon is komoly is képes tudott lenni. A női mosdó előtt várakozó sorból egy kissé kitűntem, mert ahogy Callie megjelent az ajtóban elhagyva a helyiséget (mert minden nőnek kellett pisilnie, nekem különösen sokat és sokszor a kislurkó miatt), a tenyerem futott fel az alkarjára, lágyan érintve meg a csuklóját is csak egy pillanatra, hogy magamra tereljem a figyelmét. Ha sikerült, akkor egy kicsit sem megfeszengve néztem bele és egészen fel a szemeibe. Istenem, hát milyen törpe vagyok!
- Szia Callie - billentettem oldalra a fejem felmosolyogva rá, elvonva őt a nők koszorújából, egy kicsit távolabb lépve mindenkitől, ha hagyta. Többször beszéltünk a megnyitó előtt, szóval ismeretlen teljesen nem lehettem neki. - Ömmm.. hogy állsz a vakrandikkal? Az olyan vakrandikkal, ahol a másik fél nem egy Adonisz és inkább hasonlít a Notre Dame-i toronyőrre? Mondd, hogy nem egyedül érkeztél?! - reményteljes pillantás. Ezzel a férjemet párszor már megnyertem magamnak. Persze őt elcsábítani akartam, Callievel nem ezt terveztem. - Amúgy... csodásan festesz - még egy ilyen megjegyzés és azt fogja hinni, hogy én akarom őt elvinni egy körre. - Akarom mondani... mizujs? Hogy... ityeg? - kapaszkodtam meg az azóta is tartogatott üvegpoharamba, a meg sem kóstolt pezsgőmbe. A fiam által használt kifejezések tőlem teljesen idegenül csengtek. Még az én fülemben is.