seen  the world, done it all,

had our cake now; diamonds, brilliant, and Bel Air now

A nap a szokásos forróságával sütött, szinte felperzselve a tengerpart teljes hosszát. Ebben az időben két dolog tette elviselhetővé a létezést: a vízben fürdőzés, vagy egy jéghideg Negroni Sbagliato. Legjobb esetben a kettő egyszerre, de Brisea ezúttal be kellett érje az utóbbival, és az is kis híján kárba ment, amikor Massimo szavai eljutottak a fülébe; kis híján kiköpte a koktélt, amikor a férje közölte vele a telefonban, hogy a mai ebédjüket le kell mondania. Bria nem volt az a sértődékeny fajta, annál sokkal jobb nevelést kapott és sokkal inkább úrinő volt, mintsem jelentet rendezzen, de voltak szabályok, amelyek nem csak rájuk vonatkoztak.
Mint például az, hogy a szombat a feleségé.
Brisea, ugyanúgy, mint a többi feleség, elnézte, amikor a férje épp viszonyt folytatott. Massimo most még rá is foghatta az egészet Nico születésére – noha már régen letelt az az idő, amelyet előírtak az orvosai önmegtartóztatás jogcímen, és Bria is visszanyerte kifogástalan alakját –, de mindennek volt egy határa. Szombat volt. És Brisea választotta az éttermet; a kedvencét.
Mégis elég úrinő maradt ahhoz, hogy a telefonban csak hűvösen nyugtázza a tényeket, az orra alatt elmormogott káromkodást pedig a vonal bontása utánra hagyta.
Nagy levegőt vett, a válla felett gyorsan hátrapillantva ellenőrizte, hogy a testőreként funkciónáló Matteo előtt meg tudta őrizni a méltóságát. Ellenállt a kísértésnek, hogy egy kortyra benyakalja a Negronit, mégis elveszítve azt a bizonyos méltóságot, de ahogy az ajkához emelte a poharat, egyébként is kiszúrt valamit, ami elterelte a figyelmét az ivásról.
– Hey! – kiáltott rá a csapzott fazonra, aki éppen leemelte a tőle nem messze ülő csinos nő székének támlájáról a táskája pántját. – Finiscila! Ho detto basta!
Matteo természetesen már az első kiáltásra az oldala mellett termett, de hiába látta ő is, mi történik, úgy tűnt, eszében sincs közbelépni. A fazon pedig nyilván nem hagyta abba, és már készen is állt eliszkolni a zsákmánnyal.
– Matteo! – meredt a férfire Brisea, mire az végre meglódult. Nem voltak irgalmas szamaritánusok, a legkevésbé sem, de ha már az ő családjaik kezében volt Nápoly, igenis feleltek azért, hogy piti tolvajok ne nehezítsék meg a lakók vagy a turisták életét.
Briának ráadásul rossz kedve volt, és úgy gondolta, egy kis jócselekedet majd feloldozza ez alól. Még akkor is, ha a munka nagy részét Matteo végezte, aki épp lefegyverezte a csapzott fickót és kicsavarta a kezéből a táskát. Utána valamit még a fülébe is sziszegett, amit Brisea nem hallott, de sejtett.
Eltolta magát a pulttól, egy elegáns mozdulattal leszállt a bárszékről, majd könnyű, de annál csinosabb és drágább nyári ruhájában és tűsarkú cipőjében a nő felé indult. Matteoval egy időben ért oda, és míg a férfi átnyújtotta a visszaszerzett táskát, Brisea együttérzőn a nő vállára fektette a tenyerét.
– Mi dispiace. Va tutto bene? – fejezte ki együttérzését és érdeklődött a nő jólléte felől. Természetes volt számára, hogy olaszul szólalt meg, de persze ha kiderült a nőről, hogy ő nem helyi lakos, hanem turista, akkor Bria bocsánatkérően elnevette magát és könnyedén angolra váltott.
– Ne haragudj, túlságosan ideillő vagy. Minden rendben? Sajnálom az iménti malőrt, nem gyakori az ilyesmi errefelé – intett fejével abba az irányba, ahol a fazon eltűnt.

zene: young & beautiful megjegyzés:    •

seen  the world, done it all,

had our cake now; diamonds, brilliant, and Bel Air now

Brisea egészen biztos volt benne, hogy a napja totálisan és menthetetlenül el lett cseszve. Nem függött érzelmileg a férjétől, Massimo és ő mindig is tiszta lapokkal játszottak – és az első jegyességével ellentétben ezúttal valóban sikerült gyengéd érzelmek nélkül léteznie a kapcsolatban –, ezért a nőt tulajdonképpen az sem érdekelte volna, ha a férje szerelmes. Legfeljebb azért, mert onnantól joggal félhetett volna attól, hogy az életük feleslegesen bonyolulttá válik. Ó, nem, Briának nem a szíve, hanem az önérzete sérült, és mióta előbbihez senkinek nem volt hozzáférése a gyermekein kívül, ez alighanem még veszélyesebb eredmény volt.
Csak előbb még nyalogatnia kellett kicsit a sebeit.
Épp azon volt, hogy ezt minél méltóságteljesebben tudja véghez vinni, amikor észrevette a tőle nem messze zajló jelenetet, és noha Matteo hivatalosan csak az ő biztonságára felügyelt, a parancséra mindjárt cselekedett. Brisea abból indult ki, hogy mégsem hagyhatják, hogy a városukban csapzott tolvajok inzultáljanak csinos, fiatal nőket – nem mintha valaha, valaki megkérdőjelezte volna a döntését –, azért elégedettséggel töltötte el, amikor Matteo – természetesen – sikerrel visszaszerezte a kézitáskát. A nő maga is annak jogos tulajdonosához lépett, hogy kifejezze együttérzését és megbizonyosodjon arról, hogy jól van.
Elmosolyodott, amikor a másik olaszul szólalt meg, bár tekintve, hogy neki ez az anyanyelve volt, feltűnt számára, hogy a tudás mintha kissé már rozsdás lenne, ezért könnyedén angolra váltott, hátha azzal könnyebben kommunikálnak. Briának nem okozott gondot az ilyesmi, hiszen ha valamit nem sajnálnak tőlük, nőktől, az a kommunikáció okítása, annak minél több módján, módszerével és nyelvén.
– Valóban? – kérdezett vissza azzal az olaszos lelkesedéssel felragyogó mosollyal, mint aki máris családtagnak tekinti a nőt, pusztán azért, mert részben olasz gyökerekkel rendelkezik. – Akkor innen ezek a csodálatos színek! – bókolt könnyedén, kezével a nő arca felé gesztikulálva, mintha csak elismerné azt a bizonyos olasz vért és annak minden látható örökségét.
A nő hálálkodását meleg mosollyal fogadta és vele együtt pillantott Matteora, aki ugyan kevésbé beszélte a nyelvet, az alapvető kifejezéseket ő is értette, ezért meghajtotta a fejét, elfogadva a köszönetet.
– Nem tesz semmit, cara – fordult vissza Brisea a nő felé, mintegy lefordítva Matteo testbeszédét. A hálálkodó felajánlásra mosolyogva legyintett egyet, de aztán csilingelő nevetést hallatott, amikor a nő megdicsérte a haját.
– Ne viccelj, én leszek az, aki meghív téged egy italra, erre a kis ijedtségre! – jelentette ki és invitáló mozdulatot tett a bárpult felé. Matteo közben némileg visszavonulót fújt, azaz tett hátra két lépést és a háta mögött összefont kezekkel vette fel ismét az őrszobor képét, de Bria számára ez már természetes volt. A férfi egyébként sem ihatott volna szolgálatban. Brisea egy kicsit közelebb hajolt a nőhöz és bizalmasan lehalkította a hangját. – A bár a férjemé, vedd úgy, hogy a ház vendége vagy – kacsintott rá egy könnyed mosollyal. Azt nem tette hozzá, hogy ezen kívül még hány pub és szórakozóhely mozog a férje keze alatt, de nem is ez volt a lényeg.
Ha a nő követte őt a bárpulthoz, Bria ismét elfoglalta a helyét az egyik bárszéken, majd amint a másik is helyet foglalt, mosolyogva kezet nyújtott.
– Brisea Rossi, de szólíts nyugodtan Briának – mutatkozott be. A pult mögött álló fiatalember időközben már oda is lépett hozzájuk. – Mit iszol, cara? – kérdezte Bria, hiszen az ő választását már ismerte az összes bartender.
– Egyébként a titkomat Luciának hívják és ő az egyetlen, akinek hagyom, hogy a hajamhoz érjen – avatta be a nőt a másik által felvetett kis titokba mosolyogva. – Ha sokáig vagy a városban, elintézek neked egy időpontot.

zene: young & beautiful megjegyzés:    •