A kezeim, mintha nem lennék ura a mozdulataimnak, kíváncsian futnak végig a nő kecses oldalán és vándorolnak át kellemesen izmos hasfalára. Bizsereg minden egyes ujjbegyem, ahogy a bőréhez ér, érzem rajta az este rákent csillámot feloldódni, de nem zavar, ahogy az izzadságával együtt a kezemre vándorol át a fényes anyag -meglehetősen kevés dolog van, ami jelenleg zavarni lenne képes. Tarkómon ágaskodik minden apró hajszál, ahogy tenyere a mellkasom mentén fut fel a nyakamra, majd csuklójával beleakaszkodik a nyakszirtembe. Túlontúl sok illatot, szagot érzek elegyedni -kezdve a táncoló, ugráló tömeg ontotta izzadságszaggal, amibe belekúszik a különböző italok nem is egyenkénti aromája, hanem az egyetemes alkohol fanyarsága, és a különböző olcsóbb pacsulik, vagy márkásabb parfümök összetevői nyújtotta káosz. Mégis a teljesen az enyémnek simuló kecses, lehengerlően gazellatestű nő parfümje, a hajára fújt hajlakk, ami mindennél erősebb, ahogy fejét hol a járomcsontomnak biccenti, másszor teljesen hátra dönti, szabaddá téve a nyakának észtveszejtő ívét. Hogy kerültem én ide?...
Utolsó tiszta emlékem a New Amsterdam Theatre állótapsot érdemelt előadásához vezet vissza. Bevallottan nem sok kedvem volt a szilveszteri Aladdin előadáshoz, különösen nem békétlen magányomban, de elmentem, mert Jeff Donoven, aki az este során a Dzsini szerepét öltötte magára, meghívott -én meg, mint valaki, aki busás bevételt remél nem csak az eladásra kínált lakásért, de az általa megvenni kívánt penthouse-ért is, hülye lettem volna nem élni a lehetőséggel. Nem vagyok saját magam ellensége. A színdarab után a művészbejárónál elszívott cigi nem több mint öt perc volt az életemből, az viszont elegendő időnek bizonyult a beforduló limuzinnak, hogy leparkoljon. Ritkán tulajdonít az ember jelentőséget pont szilveszter éjjelén a Broadway-n egy limuzinnak, de amikor Jeff megérkezett többed magával, kezét pedig vállamra csapta, és a monstrum felé kezdett biccentgetni, elgondolkodtam; nemet mondtam, de a győzködés nyomán elhangzott egy mondat: „jó, de csak egy italra!”.
Az élesen villódzó kékes-fehéres fények ellenére is tökéletesen látom a nő arcának minden kéjes rándulását. Annál többet, hogy a színpadon láttam, mint az egyik táncos, nem tudtam meg róla -nem is kell azonban ahhoz, hogy gátlástalanul hajoljak le, mellén felvezetett kezem nyomán végigsimítsák ujjaim a nyakát, éles, mégis nőies állkapcsának ívét. Ajkaim finoman érintik az övéit, de nem rabolok rá -bár nehéz leküzdenem a késztetést-, szinte csak levegőt veszek róluk lehunyt szemmel, kaján mosollyal incselkedve. Élvezem, ahogy ujjai feltúrják a hajamat, kitörve a tincsek közül minden hajformázót, amit korábban beleegyengettem. Nem egy ital lett -tulajdonképpen a tizedik feles után már úgy ítéltem, nem éri meg számolni, na meg ami azt illeti, már nem is lettem volna rá képes. A limuzinban már lopva csalt pillantások vezettek hozzá, de nem kellett vesződnöm ahhoz, hogy kapható legyen bármiféle közeledése. Valószínűleg ott, a bőrüléseken ülve tudta, hogy miként fogjuk ketten együtt búcsúztatni az óévet -ha rajtunk múlik, biztosan tűzijátékkal.
- Ha ennyire csak incselkedsz, legalább hozz valami piát, mielőtt kijózanodom, és rád unok -duruzsolja; már amennyire a féktelenül bömbölő zene miatti ordítást duruzsolásnak lehet hívni. Homlokomat az övének döntöm, és belenézek a közel fekete, leginkább vadállatokéra emlékeztető, felizzott szemeibe -ahogy az annak peremén megjelenő nevetőráncok megjelennek, úgy én is elvigyorodok. Mielőtt útnak indulnék, a kézfejére tekert nyakkendőmmel húz vissza magához, hogy karjait körbefűzhesse a nyakam körül. – Na? -kezeim gondolkodás nélkül simulnak a derekára, és a korábban csak belengetett csókot lelopom az ajkairól. Ő az, aki mégis vállamnál fogva tol el magától, és évődve, ám meggyőzött mosollyal biccent az italpult felé.
Bár nehézségeim támadnak az egyenes irány megtalálásával, mégis eltökélten haladok előre. A többektől vett mintát követve tapogatom át a zsebeimet -rácsodálkozva, hogy a tárcám még megvan-, és előtúrok egy cigit a szétnyomódott dobozomból. A beltéri dohányzást tiltó szabályt már órákkal ezelőtt többen feloldották -nagyjából azzal egyidejűleg, amikor az ópium jellegzetes, ammóniás szaga elkezdett terjengeni a levegőben. Az Arabian Nights név alatt futó buli akarva se lehetne hitelesebb a kultúrához. Jeff vigyorogva szökell elém a tömegből -nem értem, hogy mit mond, de vigyorgok rajta, mert nem tudok mást tenni, ahogy a szüntelenül mozgó száját látom, de nem hallok felőle hangot, ha mégis, nem több artikulálatlan kiabálásnál. Megveregeti a vállamat, amitől tántorodok egy lépést, majd kacsint, és visszaugrál oda, ahonnan érkezett. A táncoló horda legnagyobb közepén állva emelem fel, és betájolva a szám, szívok a dohányomból -a földre hajítva taposom el, és igyekszem tovább a bárpult vélt helye felé. Legalábbis az egyik felé, amiről úgy ítéltem, talán a legközelebb lehet hozzánk.
Egészen addig tartom szemmel a felbukkanó célt, míg olyan erővel belém nem jönnek, amitől nem, hogy elvesztem az egyensúlyom, de a földön kötök ki. Nem lehetek biztos abban, hogy sétált, táncolt, vagy egyszerűen nekem lökték, de rohadjon meg!
- Picsába! -többre aligha futja, ahogy tenyeremet először a fejemre vezetem, majd nagy nehezen felkönyöklök, keresve azt, aki miatt fél tucat ember áll körülöttem döbbent ábrázattal várva, hogy egyáltalán felkelek-e innen. Úgy kutatom az alakot, mintha bármelyik pillanatban képes lennék agyonverni. – Baszd meg, nem látsz?! -rikkantom el magamat, ahogy a lábától egészen a fejéig vezetem végig a tekintetem, ahol… - Jesse?... -hiába artikulálom a körülményekhez mérten jól, szinte biztos vagyok benne, hogy oda fentre a hang már nem ér el. Ledöbbent arccal nézem az öcsém hasonlóan értetlen vonásait, és várom, hogy legalább, ha már ide juttatott a kezét kinyújtsa; ha megtörténik, úgy meg is ragadom, és kisebb szenvedés árán, de felkínlódom magamat a padlóról, szemközt kerülve vele.
Ha volt, akire ma nem számítottam…

- Hé, Cicafiú… - összerezzenek a fülembe suttogó negédes hang hallatán, amely a hangos zene és a körülöttünk tolongó emberek zsinatja ellenére is át akarja tépni a dobhártyámat, úgy dörren minden egyes hallott és megértett szóval körülöttem. A mellkasom szabálytalanul emelkedik és süpped, miközben valaki a fekete, fényes anyagú ingemet gombolja egyre lejjebb és lejjebb. Néha rám legyez, mintha attól tartana, hogy a testem az ő színe előtt fog lángra lobbanni. Levegővételem reszelős és nehéz, mintha párnát vagy vizes rongyot szorítanának a szám és az orrom elé. Fulladok…
Szilveszter és újév ide vagy oda, nem kívántam túl nagy felhajtást  tulajdonítani neki és bár tervben volt némi ivás, de csak módjával, egy laza kis szórakozás valamelyik szimpatikusabbnak tűnő sleppel. Szem előtt kellett tartanom, hogy rengeteg befejezetlen dolgom van, nem lankadhat az amúgy is hadilábon álló figyelmem. Aztán a nap folyamán csak becsúszott egy hívás, egy határozott, ellenkezést nem tűrő invitálás és tudva azt, hogy egy esetleges nemleges válasz komoly problémákat és ellentéteket szülhet, végezetül beadtam a derekamat. Mert mi baj lehet belőle? Csak egy kis buli. Egy fiatalos szórakozás. „Tedd amíg megteheted!” elvvel. Szabad voltam estére, elvégre Cal nem hívott, hogy esetleg néhány óra erejéig vigyázzak Maisie-re, sőt az elmúlt évekkel ellentétben most még egy éjféli koccintásra se hívott, na nem, mintha emiatt sírnám tele a párnámat. Nyakamba kapva hát a lábaimat és a legflancosabb gönceim egyikét, sejtve, hogy ebből ivás lesz, jobb híján taxival vágtam neki az éjszakának. Már csak egy a kérdés, ami pedig újra és újra megfogalmazódik bennem miközben apró kis foltok, furcsán villódzó fények kuszasága villan a szemeim előtt: hogy a jó égbe fogok hazajutni? Bár, ha az egész testemet marcangoló tűzre és az ismeretlen zsibbasztó fájdalomra gondolok, a szúrásra a mellkasomban vagy az egyenetlen szívdobogásra, az is kész csoda lesz, ha kijutok innen élve.
A puha, emlékeim szerint rózsásra mázolt ajkak finoman csípnek és tapadnak rá a fülcimpámra. Forró, édeskés lehelete egyszerre égeti és cirógatja a bőrömet. Halkan csitít a sutyorgásával, mint amikor egy anya nyugtatja a megriadt, álmából rettegve ébredő gyermekét. Nagyot nyelek. Kapar a torkom, ki van száradva. Reszketek – csak lazíts egy kicsit, mindjárt jobb lesz – hosszú ujjai egyengetik útját a homlokomon és arcomon pettyedző verejtékcseppeknek – na? Jobb már? – talán nem akarja tudni a választ.
Süpped mellettem a kanapé.
- Mennyit adtál neki Sarah? – tehát Sarah. Ki az a Sarah? Hideg vizes valami, talán egy rongy csapódik az arcomnak.
- Egy…egy teljesen normális adagot, legalábbis… a megbecsült súlya alapján nem lehetne túl sok – nem reagálok. Tekintetemet képtelen vagyok levenni a színes fények villódzásán túl végtelenül sötétnek és messzinek tűnő plafonról. Mintha maga az égbolt nyílt volna meg felettem. Ujjaim a kanapé anyagába marnak, ajkaim újra elnyílnak egy nagyobb korty levegő reményében.
- Mégis, hogy a viharba lennél képes megbecsülni másnak a súlyát ránézésre, te ostoba?
- Tapasztalat?! Soha nem hibáztam eddig!
- Nem azért hívtam el, hogy az újév alkalmából kinyírd őt! Mit adtál neki egyáltalán? – válasz viszont nem érkezik. Legalábbis én nem hallom, maguk között talán megbeszélik.
Lassan, reszketve tolom el magam a puha, már-már vattaszerűnek tűnő ülőalkalmatosságtól. Nem tudom, hogy mi az az erő vagy lendület ami magával ránt, de úgy indulok bele a nyüzsgő, zsibongó tömegbe, mintha kötélen húzna valaki magával. Táncban, vagy valamiféle furcsa rángógörcsben ringatózó izzadt testek csapódnak nekem minden egyes lépéssel, ahogy a pultok irányába igyekszek utat törni magamnak.
Szomjas vagyok. Szomjan veszek!
Volt már szerencsém drogokhoz is, ilyenhez meg olyanhoz is, soha nem éltem szent életet. Túl sokat viszont – legalábbis a hallottak alapján csak erre tudok következtetni – még nem volt szerencsém se szívni, se bevenni, se belőni. Mi lesz most?
Fogalmam sincs, hogy mikor érek elég közel a pultokhoz, mint ahogy arról sincs elképzelésem, hogy hogyan fordul velem egy jókorát a világ, mikor lett a menetből jövet, egy nagy pohár hideg víz, tele jéggel a kezemben? Arról már nem is beszélve, hogy betájolni se tudom, hogy honnan érkezik a nekem csapódó égimeszelő, akiről... miért nem én pattanok le az ingatag lábaimon dülöngélve? Miért ő terül el a lábaim előtt, mint egy megtermett krumpliszsák?
Az enyémre kísértetiesen emlékeztető indulatos, mély, reszelős hang először el se jut a tudatomig, csak ácsorgok felette, forgolódok és a kaleidoszkópra emlékeztető szín- és fénykavalkádban próbálom kivenni az arcának elnyűtt, eltorzult vonásait.
Hideg. Az ütéstől rám ömlő nagy pohár jeges víz az, ami valamelyest kiránt a furcsa, bizsergő és hányingerkeltő kábulatból, és csak azután ér el az eszemig, kit is sikerült felborítanom:
- C…Cal? – nem tudom, hogy a hidegtől vagy a szer hatásától de úgy csapódnak össze a fogsoraim, mint egy beizzított kasztanyetta. Már-már cseng a fülem tőle. Automatikusan, kis híján orra bukva nyújtom felé a kezemet- először el is nyúlok mellette - és kapaszkodok bele az övébe, hogyha nagy segítséggel nem is tudok szolgálni, de valahogy mégis rántsak rajta egyet-kettőt, míg fel nem tápászkodik onnan. Ujjaim görcsösen markolnak az ingének ujjába, mikor újabb erős rángások futnak végig a testemen. Arcát csak félig vagyok képes „betájolni”, a felét mintha kitakarná valami szemellenző amit az arcom, vagy éppen az övé elé emeltek.
- Hallucinálok? Mi a fenét keresel… te itt? És mit fetrengsz a földön? – nézek bele az ismerős szemekbe. De vajon tényleg ott vannak? Nehéz elhinni, hogy itt van... itt van egyáltalán? Csikorognak a fogaim de nem az idegességtől, s nem sokra mintha elvágták volna az idegen, fájdalmas görcsöt ami addig kínzott, eltorzult vigyorral húzódok hátrébb tőle. Talán beütött végre?
- Calvin! Nézzenek oda, már értem, hogy miért nem hívtál ma koccintani! Ezért nem akartad te velem búcsúztatni az óévet öregem, igaz-e? Mert bulikázni jársz az Arabianba... hát kivel mulatod te a drága jó idődet? – nyújtogatom a nyakam, hogy lássam az esetleges társát, majd kezemet úgy emelem a szám elé, mintha inni készülnék. Csakhogy a pohárnak hűlt helye. Há' hova lett?
- Igyunk. Innunk kéne, ha már itt vagyunk! Ha már Te itt vagy... Jézusom! – nyúlik el az arcom – az elmúlt tízensok év alatt egyszer se buliztunk még együtt! Szégyellhetnéd magad... nem! Te szégyelltél engem, mi? Igaz-e? Pont, mint mindenki más egész életemben… na de gyere… - veregetem meg a karját, majd a hátát – gyere már, na!... mit kérsz?

Évek óta már, hogy a Szilveszter fogalma semmi izgalom-faktort nem hordoz magában; nem sok kevésbé izgalmas dolgot lehet felsorolni a tv előtt tespedésnél, amint nyolckor már húzzuk a lóbőrt. Jennie-vel minden évben megfogadtuk, hogy „ez most más lesz!”, és hozzátettük, hogy „most legalább éjfélig kibírjuk!”. Nem… egyre hamarabb dőltünk ki a kanapén, majd éjjel becipeltük a lányokat a szobájukba, és mi is, egymásnak hátat fordítva aludtunk tovább.
Ez az év különbözőbb nem is lehetne. Izgalmas, pezsgő, lendületes, szexi… Különösen a nyakamon csüngő, teste minden porcikájával a zenét követő nő, kinél szexibbet nem nagyon tudok elképzelni. Rég éreztem már azt, hogy élek. Hogy istenigazából élvezem az életet, hogy szeretek, és szeretnék még úgy ténylegesen nagy kanállal meríteni belőle, hogy vágyom még azt, mi mindent hozhat az éjjel hátralévő része. Tetszik, hogy itt nem vagyok senki; az, hogy senkit nem érdekel, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit csinálok… nem kérdez rá senki az ingatlanpiacra; nem vagyok senki apja, nem kell gondoskodnom a lányomról, csak tudom, hogy biztonságban van a nagyszüleinél; nem vagyok senki utálatos veje, nem vagyok senki mostohatestvére, fia, öccse, senkije. Csak egyszerűen Cal -még csak nem is Calvin-, akit nem ítélnek el egy rossz döntésért se. Aki felett nem áll gardedám, ügyelve rá, mennyit iszik, vagy aki figyelné, hogy a saját cigijét szívja, vagy azt, amit adtak neki. Csak ennyi. Cal.
Nehezemre esik elszakadni a nőtől, de a körülmények ellenére igyekszem gyorsan megjárni az utat -ám, ha hátat fordítanék a menetiránynak is gyorsabban haladnék, mint arccal előre, olyan jól működik az egyet előre-kettőt hátra sétaforma. Az agyam egyetlen, még józan agysejtje érzem, ahogy kezdi megvétózni, hogy az, amire korábban Jeff rábeszélt, valóban dohány volt-e. Az íze alapján nem, az ő szavai alapján igen -de voltam én már részeg, nem is egyszeri esetből tudok ítélni, de az valahogy nem ilyen volt. Érkezésem mégse volt rá, hogy figyeljek, mire tukmált rá. Túlzottan lefoglaltak a partnerem nekem feszülő idomai, a forró pillantása, mintsem, hogy levettem volna róla akárcsak egy másodpercre is a tekintetem.
Szinte fel se fogom, mikor a hátam a padlónak csattan. Elkerekedett szemekkel nézem a plafont, a fejem felett elsüvítő fényeket. A megszeppent hangok, amiket mellettem hallatnak, csak fáziskéséssel érik el a fülemet; pont, mint a tudat az agyamat, hogy fáj a könyököm, ahogy odacsaptam a földhöz. Jó lenne így maradni egy kicsit, csak egy egészen kicsit, de a fellobbanó tettvágy, a szándék, hogy bárkit megfojtok, akitől a járólapot nyaldosom, felpörget, és juttat elég hamar meglepő felismerésre: Jesse alakja áll felettem szobrot, csak azt nem tudom, én látom úgy, hogy dülöngél, vagy tényleg mindjárt rám borul. Megtalálom a kezét, és mintha az lenne az utolsó materiális dolog a Földön, amibe kapaszkodni tudok, szorítom -ki tudja, lehet az életem múlik rajta! Érzem, hogy ráncibál, de azt is, hogy nem érek el vele semmit azon túl, hogy előre ránt, és kis híján kihúzza a gerincemet a helyéről. Önerőből, de mégis az ő kezét fogva szenvedem fel magamat.
Nézem az arcát, de nem hiszem el, hogy őt látom, egészen addig, míg két tenyerem közé nem fogom -lassan kibontakozó, idült vigyorral mosolygok rá.
- Tényleg te vagy! -jutok felismerésre, és sietősen ölelem magamhoz. Rég volt már erre példa. – Te fektettél meg!... le! Te fektettél le! -hagyom, hogy kibújjon a szorításomból, és a combjaimon támaszkodva nevetek fel. Csak nézem, ahogy ott áll, és minden egyszerre tűnik túl gyorsnak és túl lassúnak; túl relaxáltnak és túl pezsgőnek; túl könnyednek és túl nehéznek. Már-már euforikus az érzés, ahogy mindez a felismerés végigfut az ereimben. Mi történik?
- Én csak ide… -egy pillanatra megtorpanok, hogy egy éles levegőt vegyek a folytatáshoz. – Én csak idekerültem, elhívtak… elhoztak, igazából -javítom ki magamat, és a „kivel” kérdésre megpróbálva feljebb kerülni a tömeg átlagmagasságánál nézek körbe, merre is van az arra. – Valahol arra van a… a… -nagyot sóhajtok, és összeráncolt szemöldökkel csapom a kezemet a vállára. Nem csapni akartam, de nem tudom kontrollálni, mibe mekkora vehemenciát fordítok. - …nem emlékszem, hogy hívják -nézek mélyen a szemébe, komoly arckifejezéssel elrévedek a tekintetében, mielőtt elnevetném magam. Egyszerűen a helyzet abszurditásán, hogy az öcsém orra alig öt centire van az enyémtől, és még így se vagyok benne biztos, hogy érti, mit beszélek. – De kurva jól néz ki! -teszem hozzá, mintha enyhítő körülmény lenne; mert az is! Ha én nem vagyok senki ezen az estén, akkor más se lehet valaki… ha ennek van így értelme. Ha nincs, akkor sem!
- Igaz-e? -kérdezek vissza az ő hanglejtésén; ennyit vagyok képes felfogni abból, amit mondott. – Úgy beszélsz, mint a nagyapám! -homályosítom fel, és képen vigyorgom, még mielőtt azt a szándékát mutatta, hogy agyonver. Összehúzom magam a csapkodása alatt, de ahogy ő is irányba áll, a válla felett átnyúlva, némileg a háta mögött maradva karolom át, és ütögetem meg hozzá hasonlóan a mellkasát. Hiába érünk a pulthoz, nem szakadok le róla.
- Két whisky shot-ot! -előrehajolok, amivel egyidejűleg a kölyköt is rángatom magammal. Mikor a pultos feltartja először a jobb kezének két ujját, majd kérdőn a másikét is felemeli, Jesse fejébe nézek. – Kettő-kettő?... Kettő-kettő! -nem várom meg a válaszát, egyedül döntök róla. Ő akart inni, nem? Rég átléptünk már egy határt, amit nem kellett volna átlépni… úgyhogy mértékkel iszunk, ami jelenleg a vödör.
Ahogy elénk csúszik az összesen négy whisky, az egyiket felemelem, a másikon pedig már rajta tartom a kezemet.
- Akkor?... -hozzákoccintom a poharamat Jesse-éhez. – Isten-isten! -harsogom, és az egyik után rögtön felhajtom a másikat. Kelletlenül szisszenek és eltátom a szám, azzal próbálva enyhíteni az égő érzést, amit a pia maga után hozott, hasonlóan az egész gyomromat elöntő melegségérzéssel. Ebből jöhetne még egy kör, de helyette meglendítem Jesse vállát.
- Ti művészek… rohadtul nem vagytok semmik! -a kézfejemet egy pillanatra a szám elé emelem, csak aztán fejtem ki. – Nálunk egy hivatali buli nem így néz ki -mutatok végig a vadul táncoló, hullámzó, néha ide-oda dőlő tömegre. Ott több a kellemetlenkedés, a feszélyezettség… na itt abból semmi nincs. – Te hogy kerültél ide?

Megfogok dögleni… Másra se tudok gondolni, mint az egész bensőmet elöntő félelemre… a rettegésre, ami a halálhoz köt. Láttam meghalni az anyámat. Ott voltam, fogtam a kezét. Csakhogy ő bár megfáradva az élet megpróbáltatásaitól mégis békésen ment el úgy, hogy mindent, amit szeretett volna, azt letudott zárni. El tudtunk tőle köszönni. Mosolygott. Ezzel szemben én itt fogok pörögni és rángatózni a földön habzó szájjal, fennakadó szemekkel, mert az a ribanc ki tudja, hogy milyen és abból is mennyi drogot pumpált belém? A saját hányásomban fogok elpatkolni, emberek százai fognak belém rúgni és jól megtaposni, mire rájönnek arra, hogy egy hulla fetreng a lábuk alatt. Aztán kitör a pánik. A hozzám tartozókat és azt a maréknyi szerettemet nem fogják beengedni hozzám, mert kiemelik „ne ilyen formában maradjon meg a tudatukban az, hogy milyen volt”. Legalább azt a képet ne felejtsék el, hogy emberi voltam, nem pedig egy szétmázolt plecsni a hullatepsiben.
Mi lesz ebből? Életben maradok egyáltalán?
Fogaim össze-összekoccannak, arcizmaim megfeszülnek, míg a nagyobb testtáji izmaim folyamatosan pulzálva megkeményednek majd elernyednek. Mintha ők se tudnák pontosan, hogy mi a dolguk vagy, hogy miként dolgozzák fel és próbáljanak meg együtt működni azzal a méreggel, amivel károsítom őket.
Rosszul vagyok… hányni fogok. Hányni fogok? Vagy csak elájulok? De akkor meg is halok!? Itt? Meg. Miért nem hittem a nyugodt, békés szilveszterben? A pár pohárka pezsgőben, hogy otthon, négy fal között várjam meg az éjfélt és nézzem végig az ablakból, miként lövik fel azt a sok millió dollárt az égbe, hadd legyen még nagyobb szmog, a kutyák és macskák rettegjenek, mi pedig nagyon örülhessünk a fejünknek mert „jaj, de szép!”. Máskor bölcsebb leszek. Legközelebb okosabb leszek, amennyiben lesz olyan, hogy legközelebb. Mert ha nem az ereimben vadul dübörgő drog fog megölni, akkor az a jómadár, aki úgy pattan le rólam, mintha egy két ajtós szekrénnyé nőttem volna meg a csodaszertől, nem pedig szerény közel hetven kilóval igyekeznék egészségesnek tűnni.
- Hogy mit csináltam? – alig győzöm túlharsogni az üvöltő zenét, a doboló lábak zaját vagy az ujjongó embereket, akik valószínűleg pont, mint mi, a világukról nem tudnak már. Hogy lesz ebből újévi koccintás?... de miért is űzöm én annyira ezt a rohadt koccintást? – téged nem fektettelek meg, nem emlékszek rá. Bizony-bizony arra emlékeznék ám! – nevetek. Na az lenne még egy furcsa, groteszk történet… van egy bátyám, akinek az elhunyt felesége volt az életem nagy szerelme… meg a bátyám, akivel… inkább ne is menjünk bele. Milyen egy undorító fertő ez? Jóformán még a gondolatot is fizikálisan rázom le magamról.
Görcsölök. Mindenem. Kezeim, lábaim. Zakatol a fejem, mintha egy gőzmozdonyt zártak volna belé, szerintem még a levegővételem is hasonlóan zakatolónak és dübörgőnek hat, noha a tüdőm mintha a kimerülés szélén állva arra se lenne képes, hogy egy keveset befogadjon a szórakozóhely meleg, áporodott párájából.
- Hogy micsoda? – ugranak a szemöldökeim a hajam tövébe – téged tán’ elraboltak? Na ne csináld! Én akaratomnál fogva jöttem, aztán lehet távozni már nem is fogok – vállalom és nem rejtem a bennem megfogalmazódó gondolatot. Elnézve az ő arcát viszont abban se lehetek biztos, hogy ő miként fog távozni?
Meleg, nyirkos tenyerek csapódnak az arcom egy-egy oldalához. Furcsán ragacsos, csúszós, csillog és villog mintha vazelinből, vagy tudom is én, hogy mivel telenyomott medencéből szabadult volna. Belevigyorgok az arcába. Idült, már-már bolondokét idéző vigyorral. Furcsa kettősség kerít hatalmába. Eufória, kellemes, repkedő érzés, nyugalom, a jókedv és a felismerés, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Másrészről viszont el-elfog a félelem, a halál közelgő érzése, mintha mindvégig itt sunnyogna a hátam mögött és csak arra várna, hogy elérkezzen a megfelelő idő, és keresztet vessen felettem. Hullámokban tör rám a dermesztő hideg és a fullasztó meleg, a gyomorfájás és az ellazulás… hogy lehet ezt élvezni? Lehet ezt élvezni egyáltalán? Miért csinálja az, aki csinálja? Állandóan ráadásul.
- Na ne már! – morgom, és az ingje gallérjába kapaszkodva rántom közelebb magamhoz, kishíján belefejelve az állába. Alaposabban szemrevételezem az anyagra csókolt piros foltot – és én biztos vagyok abban is, hogy nő! Vagy egy elszabadult DragQueen. Olyan is szokott itt lenni. Bezony – nézek körül gyanúsan, üldözési mániára emlékeztető grimasszal. Ide-oda pillantgatok valahová Cal háta mögé. Míg meg nem hökkenek:
- Neked van nagyapád? – hagyom, hogy teljes súlyával rám nehezedjen bár félek, a magamét is alig vagyok képes megtartani. A lábaim, mint egy-egy tál kocsonya. Reszketnek és remegnek, a pultra is kis híján úgy esek rá, hogy viszem azt magammal tovább. Az tart csak állva engem és a rólam méretes majomként csüngő bátyámat is.
- Whiskyt? – hüledezek. Egy hang valahol a tudatom mélyén figyelmeztet, hogy nem szabad alkohollal keverni azt, ami már az ereimben tombol. „Ne feledd, nincs alkohol! Ma így bulizunk.” Visszhangzik a fejemben, és kiül a rémület az arcomra mikor oldalvást Calvinre pillantok. Mintha nem ő lenne, egy pillanatra eltorzul az arca és csak egy szemdörzsöléssel sikerül elűzni a pillanatnyi rémképet – whiskyt! – helyeselek, na nem mintha lenne más választásom, már kapom is készhez a kért gyilkost. Ujjaim remegnek mikor elveszem a poharakat, a mozdulat viszont ismerős, már emelem is a magasba.
- Isten-isten! – felhajtom mindkettőt. Égeti a torkomat, s még az előtt kezd el forogni a világ, hogy leérnének. Éget. Kapaszkodok. Úgy, mintha az életem múlna rajta. Az asztalba és Calbe – ó, ha tudnád! – nevetgélek - Nem is vagyok benne biztos, hogy egy magadfajta vén róka képes lenne tartani az itteniekkel az iramot – kacsintok rá kihívóan, mintha fel akarnám adni neki a leckét. Igazság szerint mégis, valahol legbelül tudom, hogy a saját embersége gátolná meg abban, hogy túl mélyre süllyedjen. Szemeim jojóznak, le se veszem őket a mellkasáról. Ha felnézek rá, szédülni kezdek. Mégis megteszem, sejtelmes tekintettel.
- Az UFO-k hoztak. Csak viccelek, el ne hidd! – nevetek fel - Sárga taxival robogtam idáig. Igazából otthon akartam maradni, de valamelyik díszfasz szólt, hogy van egy buli… - nevetgélek a poharakba magam előtt – és tényleg van. Csak aztán beadtak valamit – paskolom meg az alkaromat - és megjelentél te. Hjuj! – kapom fel a fejem, az pedig úgy csapódik hátra, mint egy rongybabáé – szerintem téged csak ideképzellek attól a valamitől… hé ember! Hé! – szólok oda a pultosnak, még csettintek is mint egy kutyának – ez a nagy mamlasz tényleg itt van mellettem, vagy csak én képzelem ide?..

Vele együtt nevetek. Hogy tudom-e, hogy min? Nem… Mégis a csövön kiférő legerősebb hangot ütöm meg, ahogy a vállára csapok -nem tudom, hányadjára-, és azon támaszkodok meg, nem számolva azzal, hogy két instabil ember nagy borulást eredményezhet. Ennek ellenére is képtelen vagyok elszakadni tőle. Mintha ő volna az egyetlen élő és létező dolog, avagy személy, aki képes a Föld közelében tartani, úgy markolok hol konkrétan a vállába, másszor csak a ruhájának flancos anyagába. Az egyetlen, amit ismerek és tudok ezen a helyen… minden más megvétózható, hogy egyáltalán van-e, vagy csak képzelem.
- Technikailag nem raboltak… azt hiszem… -elgondolkodva meredek a földre, érezve, ahogy minden, még behatárolható emlék vagy elképzelés kiszivárog az agyamból, én pedig nem is kapkodok, hogy visszaszerezzem őket. Elmosolyodok, mikor újból rávezetem a tekintetem. – Ha nem is tudom, hogy történt, örülök, hogy itt vagyok! -kajabálom, olyan meggyőzötten, hogy ember legyen, aki egy pillanatig is kételkedne, igazat mondok-e. Jó lenne otthon… jó lenne feltett lábbal tespedni a kanapén, lapozgatni az adók között, elkötelezni magamat valamelyik sportcsatornánál, majd megunva feltúrni a streaming szolgáltatók széles kínálatát, hogy a gonddal, több óra leforgása alatt kiválasztott film főcímdalán elaludjak. Előtte meginni egy-egy sört, álmomból felkeltve -mivelhogy a stáblista alatt szóló zene mindig hangosabb, mint a film, kétszer- pedig rázendíteni egy újabbra. Netalán, a „nagyfiús” program elé még beidőzíthettem volna egy kis mesenézést Maisie-vel, megengedve neki, hogy egészen kilencig ébren maradjon, aminek az utolsó egy órája úgyis csak kínlódás és nyűglődés lett volna, körítve saját magának hitegetésével, miszerint „ébren vagyok!”. Szimplán, mert meg van neki engedve, ő pedig, bármikor kapott is ilyen remek ajánlatot, élt az ettől fogva ráruházott jogával. Csukott szemmel, legtöbbször, de élt.
Szinte érzem, ahogy minden végtagomat, az egész hátamat körbeöleli a kanapé anyaga -kedvem lenne belesüppedni, helyette azonban hagyom, hogy Jesse vontasson. Vagy én tolom őt magam előtt, nehéz lenne megmondani. De most ez is jó. Idén ez is jó. Más, mint bármi valaha, más, mint ami valaha is lesz. Mert örülök, az arcomra van írva az órákkal ezelőtt ráfagyott kujon vigyorral, de a halványan pislákoló vészvillogó tudja, amit én még nem -többet ilyen egészen biztos, hogy nem lesz.
- Hóó-hó! -dörmögöm, mint valami túlmozgásos lónak, mikor mindkettőnkön akkorát ránt, hogy az állam kishíján beleékelődik a homlokába. Bár ő nézne ki hülyén áll-alakú horpadással a homlokán. Miért tartottam vissza?! – Abban én is biztos vagyok, hogy nő… -helyeslek utána kaján, sunyi vigyorral. Abban is biztos vagyok, hogy most kéne visszatalálnom hozzá, hogy nyélbe legyen ütve, aminek nyélbe ütve kell lennie, de mégis Jesse mellett, vagy Jesse-vel dőlök a pultnak, és neki címzem a piák felét, nem az eddigi egészestés partneremnek. Mert hülye vagyok… de hosszú még az este. Ez nyugtat. Csak ez az egy nyugtat, ha a nyelőcsövemet felszántó futótüzet nincs is mi csillapítsa. Mert hogy az első whisky-re leküldött második nem volt hivatott elnyomni azt az égető-maró érzést, amit az előbbi előkészített -a rákövetkező ugyanis bevitte azt a jobbegyenest, de úgy, hogy látom, amit én kaptam még Jesse-t is pofán találta.
Csípősnek szánt megjegyzése aligha üti meg a fülemet -megborult a rendszer, vele együtt én is. Az összetalálkozó felesek lent tartásával küszködök, mikor Jesse már virgoncan mondja a magáét. Nem véletlen nem csinálok manapság ilyeneket… legalábbis nem ennyire. Igazából ennyire még soha… De most, amikor a hanyag gyakorlat is bemondta az unalmast, rázavartam még kettőt, és ha ő ennyire jó állapotban van -nekem úgy tűnik, az igazság azonban nem feltétlen azonosítható az én józanságom hiányával-, lehet lesz is még. Az öcsém vergődése azonban még engem is arra késztet, hogy az elmélázott pillantásomat hajlandó legyek egyenest rá emelni. Rá, és a pultosra, aki a vállára csapott rongy szélével a frissen mosott poharakat törölgeti, és egyértelmű, jelenleg ő az egyetlen ebben a hodályban, aki nem őrölte fel az összes valaha létezett agysejtjét.
- Kurvára merem remélni, hogy itt van, és fizetni is fog még az este, nem csak vedelni!
Kinevetem -nem csak úgy ímmel-ámmal; a pultra könyökölve egyenest a képébe címzem azt, mint valaki, aki szeret úgy istenesen elébe menni a pofonnak, udvariasan, hogy a másiknak ne legyen benne akadálya.
- Na ide figyelj!...

(...)

A Nap sugara beleváj a szemembe. Hiába a lehunyt szemhéjak, hiába a szándék, hogy erővel szorítsam őket össze, felizzik előttem az addigi szürke homály, ami jótékonyan borult egész tudatomra, és távol tartotta minden fejfájások fejfájását, a hányingert, és ami a legrosszabb, a szégyenérzetet. Egymást támogatva faltörő kossal döntik le a vékony falat, ami az agyam ítélőképességét védte -valami kurvára nincs rendben.
A vállamon keresztbe vetett, nyakamat szorító lábat próbálom leterelni magamról, de a tulajdonosa aligha akar közreműködni. Lehet, hogy halott… Nem lepne meg. Mégis egy, a mellkasomat célzó rúgással megszabadít az anakonda szorításától, és ahogy fordul, még fejbe is suhint. Ez a legkevesebb, tényleg. Ez fáj a legkevésbé.
A kezemet emelem, hogy elmarasztaljam a szemem teljes kiégetésétől a Nap egy azon sugarát, ami bevilágít a szobába. Hányan lehetünk itt? Kik ezek egyáltalán?... Tájékozódnék, de nehezemre esik… Felismerem Jeff-et, néhányukat arc alapján a színházból, és a ruhájából itt-ott kibújt táncoslányt. A kézfejemre pillantok, felhorzsolódtak a bütykök -mitől? Keservvel könyöklök fel, ám a mozdulat rögtön, mintha késszúrások ezreivel záporoztatná meg az agyamat, egyidejűleg az arcomat, mely hasonlóan nyilall, tompán sajog. Az biztos nem a piától, de akkor mi mástól? Elhagytam az övemet is, a gombom kioldva… a táncos csajra pillantok, de nem akarom összetenni a képet. Most nem… Tudjam meg előbb, hol vagyunk.
Nyögve-nyöszörögve küzdöm magamat egyre feljebb és feljebb. Azt se tudom, hány óra lehet, de az sincs meg, milyen napszak van odakint. Itt bent még egészen biztos a tegnap esti alkoholgőzös-drogmámoros időszámítást írjuk. Körbenézek lassú, megfontolt mozdulattal fordítva a fejem. Jesse… Csupán egy kisebb karnyújtásnyira tőlem, mégis úgy küzdöm el magamat hozzá, mint ahogy Anakin Skywalker rimánkodott Obi-Wan után.
- Hé!... -fáj a saját hangom. Annak erőltetése is, hogy egyáltalán megszólaljon, valamint, hogy hallanom kell. – Jesse! -ébresztgetem, jó néhányszor megpaskolva a mellkasát. Egészen addig, míg ki nem nyitja a szemeit.
Költőinek ígérkezik a kérdés, de csak megkockáztatom, miután naivan megpróbálom benedvesíteni a szám. Mint a Góbi-sivatag.
- Hol vagyunk?...

Valaki a nevemen szólít. Jóformán mást se hallok, ez visszhangzik a fejemben folyamatosan, de nem tudom az egyszer sutyorgónak, másszor pedig dörrenőnek tűnő hanghoz társítani az arcot. Se egy jellegzetes vonás, se a tekintete, de még egy apró mosoly se rémlik. Idegen az orgánuma, egészen földön túli a torzultsága. Ezek ellenére mégis van benne valami, ami miatt ismerősnek tűnik. Mintha megmozgatna bennem valamit, amire a tudatom reagál.
Kikukucskálok a szempilláim takarásából. Hiába próbálok meg látni, csak nézni vagyok képes az alakot, ahogy felém közeledik. Hason kúszva, csúszva-mászva mint egy horrorfilm kitekeredett, kicsavarodott alakja. Még vér is van a kezén. De hol az arcod, ember?! Nem tudok rá fókuszálni, nem látom az arcát.
Pánikszerűen hunyom le a szemeimet, mint egy kisgyerek, amikor ijesztő dolgot lát. Szívverésem felgyorsul, a fülemben dobog tovább. Megint kezdődik. Már-már hallom és érzem, ahogy a bordakosaramat veri, mintha kiakarna törni onnan. Fáj a hátam és a mellkasom. Egész éjjel ezt játszotta, én pedig óráról órára azt hittem, hogy beledöglök.
Az arcom megvonaglik, mikor kísérletet teszek rá és a szemhéjam alól a vékony kis résen, nagyobbon, mint korábban, igyekszek látni valamit – szigorúan kerülve a furcsa alakot - és behatárolni a kétes helyzetemet. Kontrasztok. Egyik helyen sötét foltok lüktetnek, másikon a vakító világosság. Egy láb… egy idegenismerős arc. Sötét haj, sötét bőr. Hangos horkolás, halk nyöszörgés innen-onnan. Fülemben megint a nevem. Illatok. Arcszesz, izzadtság, gyomorforgatóan édes, bódító illatok. Mintha három konténerre való erjedt gyümölcsöt vegyítettek volna orrfacsaró pacsulival. A testem nem mozdul, bénultan, elgémberedetten, mintha gerincemet törték volna, csak a szememet tudom forgatni, szigorúan kerülve a fényes részeket… valaki lehúzhatná a redőnyt! Hunyorgok, majd pislogok néhányat, s mielőtt még visszahunynám néhány, úgy huszonnégy óra alvás reményében, valami, vagy valaki a mellkasomba csapódik.  
Egyszer-kétszer még érzem a tompa, paskoló ütést és bár lehet, hogy nincs különösebb ereje, mégis egy kilőtt ágyúgolyóéval ér fel. Fáj. Mindenem, még a bőröm is. Viszket és ég, mintha bogarak mászkálnának és kapirgálnának alatta. Biztos vagyok benne, hogy letudnám marni magamat, ha képes lennék egyáltalán megmozdítani és megemelni a kezeimet.
Hozzám szól. Megint, immáron nem a nevemet emlegeti. Talán úgy tűnik ébren vagyok? Mert nekem nem. Halk dünnyögéssel, mintha valami belülről mozgatna, lomhán billenek az oldalamra. Felülök, ez a cél. Legalábbis csak szeretnék felülni, de valami visszatart s mire észbe kapok, rá kell jönnöm, meg se kíséreltem a megemelkedést, egyszerűen pislogok tovább a mellettem lévő, végre jól kirajzolódó karcsú, párduc testű alakra. Nincs rajta ruha, csak egy vékonyka, áttetsző fekete ing fedi a testét… he! Az az én ingem! De hába a felismerés és az ebből eredő vacogós, fázós érzés amiért nincs rajtam a saját ruhám, a lustaság vagy a fáradtság győzedelmeskedik felettem. Aki fázik, fagyjon meg. Ezzel az elvvel meg is fogok.
Mennyit ittam az éjjel? Vagy mi mást csináltam még?
Kínkeservvel pillantok a korábbi hang irányába. Kitisztul végre a kép és az addig se arc, se személy ismerőssé, mi több kedvessé válik számomra. Calvin…
Elmosolyodok, bár abban se vagyok biztos, hogy ez megtörténik, úgy le van zsibbadva a fél arcféltekém, pedig őszintén mondom, szívesen belenevetnék a képébe, s nem tagadnám a véleményemet az ábrázatát illetően. De valami azt súgja, hogy jogtalan lenne a kárörvendésem úgy, hogy felülni is képtelen vagyok, de még arra is, hogy megszólaljak, ráadásul jelen állás szerin ruha sincs rajtam. Vagy mégis?
Kép- és emlékfoszlányok kezdenek cikázni a fejemben egy nőről és egy férfiről, ahogy a fejem felett vitatják meg, nem e adagoltak nekem túl valamit. De mit? Mit adtak? Mit szívtam vagy vettem be, amit nem kellett volna? Mi volt az a szer, ami így kiütött? „Nem ihatsz rá alkoholt, hallottad?!” Hallottam. De fel nem foghattam, nyilvánvalóan, mert túl élénken emlékszek a torkomat maró és az egész bensőmet égető whiskyre. Erre bezzeg emlékszek… De bár ne tenném! A gyomrom mintha gondolatvezérelve működne összeszorul, majd tótágast áll. Ha ez most kijönne… márpedig sanszos, hogy nem sokáig fog bent maradni, nagyon csúnya napnak nézek elébe. És pont ahogy az alkoholra, ugyan úgy emlékszek a szédülésre, a vertigora, a halálfélelemre, a paranoiára… és az utolsó szavakra Calvintől: Na ide figyelj!
Tisztul a kép mind fejben, mind pedig a történteket illetően, s mint aki elbambult és a fülébe csettintenek, úgy vezetem vissza a bátyámra a tekintetemet a mellettem fekvő hölgy kerek, feszes kebleiről. Ő is fázik, nem csak én.
Nehezen, nagyon nehezen, de sikerül annyira ülőhelyzetbe kínlódnom magam – bár ezt a legjobb indulattal se nevezném ülésnek - hogy rálássak a földön szerte-szét heverő alakokra. Táncol előttem a kép, el-elmozdul és szellemképessé válik, mint egy rossz, régi film. Szóra nyitom a szám, de az együttes erővel lecsapó fejfájás és vad hányinger meggátol abban, hogy mondjak is valamit. Kitágult orrcimpával, mint egy felbőszült bika kapkodom a levegőt, hátha az segít. Hát nem. Nem másnaposság ez, ahhoz túl sűrűn volt már szerencsém, jól ismerem. Ez más. Ez tényleg az, amit a csaj mondott…: ne igyál rá semmit!
Sípoló fülem egyszer bedugul, hogy aztán felerősödjenek a zajok. Segélykérőn keresem meg Cal tekintetét, de még mielőtt túlontúl elesetté válnék és elhagynám magam, megköszörülöm a torkom.
- Szarul nézel ki… - nagyot nyelek. Levegőt, nyálat, alkohol ízt, amit csak lehet. Szomjas vagyok. Szinte porzik a szám és a torkom. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy én hogyan festek, de, hogy Calvin valószínűleg tinédzser korában lehetett utoljára így szétcsapva, az egészen biztos. Ennyire talán még akkor sem. Itt-ott kék vagy zöld véraláfutás a képén, felhorzsolt kezek. Rászáradt vér a száján és az állán. Talán volt következménye annak a bizonyos „Na ide figyelj!” kirohanásnak? Nem lepne meg. Ingje kigombolva, a gatya jóformán lóg rajta. Közöttünk a pucér csaj. Az igazat megvallva, nem szívesen gondolok bele abba, hogy mit csináltunk, min osztozkodtunk ketten. Vagy kin? Ó, ha anya ezt most látja odafentről….
- Ha engem kérdezel – köhintek egyet - és nem húzunk innen a francba, a rácsok mögött fogunk… - ujjaim belekapaszkodnak a vékony, fényes anyagú ingbe és lomha, suta mozdulatokkal húzom le a lányról, ezzel közszemlére téve… nagyjából mindenét. Dideregve húzza össze magát, s mondhatnám, hogy egy pillanatra megesik rajta a szívem, de… de az már legyen az ő baja, hogy nem öltözött fel és anyaszült meztelenül fetreng a földön. Bánom is én, hogy mit csinált korábban.
Kisebb-nagyobb kilengésekkel próbálok belebújni a ruhadarabba, de izomlázzal, sajgó tagokkal még ez az egyszerű mozdulat is komoly mutatványnak számít, hát még az milyen lesz, ha megpróbálom feltornázni magam a földről?
- Látsz valahol egy ajtót? – körbe nézhetnék akár én is. Egy probléma van csupán: alig látok.