Annak ellenére, hogy az életemben elég sok változás bekövetkezett, én egy olyan személy voltam, aki mondható túl tradicionálisnak ahhoz, hogy ezeket jól viselje. Talán ez volt az oka annak is, hogy nem szívesen hagytam ott a munkát és kezdtem el kényelmesen érezni magam a nővérem lakásában, akiről nem meséltem a munkatársaimnak. Soha nem volt téma az, hogy elárvultam, mert egyszerűen ez nem egy olyan dolog, amit fel lehetne vezetni anélkül, hogy sajnálkozó pillantásokba ütközzek és ez nagyon zavart. Voltak olyan barátaim, akiket onnan ismertem, hogy a szülei adományoztak, páran már ezt kifejezetten nekem tették meg. De ennek ellenére is úgy gondoltam, hogy azok a barátságok organikusan képződtek, mivel mi gyerekek azért töltöttük együtt az időnket, mert azt szerettük volna. Nekem pedig bőven elég volt az a szám, amennyien tisztában voltak azzal, hogy állami gondozásból jöttem. Nagyon szívesen beszélgettem bárkivel a családjáról, és talán furcsán jön ki az, hogy én nekem sosem volt mondanivalóm, ennek ellenére nem éreztem tüskének azt, hogy ők lelkesen meséltek a testvérükről, szüleikről. Összességében nem titkoltam el Lilah-t előlük, szimplán furán éreztem volna magam, ha a semmiből hozom fel azt, hogy milyen az életem a nővéremmel. Biztos feltűnt nekik, hogy több főtt kaját hozok magammal és tudtak arról, hogy véget ért a kapcsolatom Isával, szóval szerintem előbb feltételezték volna azt, hogy új barátnőm van, minthogy megtaláltam a rég elveszett nővérem… Vagy magam sem tudom, hogy pontosan milyen kép alakult ki rólam. Nehéz volt ezt megmondani azok után, hogy teljesen elzárkóztam attól, hogy a családomról akarjak beszélni. Szerencsére felnőtt voltam már, ezért ez nem igazán számított, vagy legalábbis nem annyit, mint amikor arra kellett volna válaszolnom középiskolásként, hogy miért nem tudok bulit rendezni a nyaraló szüleim házában.
- És ezt ennyire élvezed? – kis mosollyal az arcomon kérdeztem tőle mindezt, nem fáradtam azzal, hogy kihúzzam a karomat a vékony ujjai közül. A kérdés gyakorlatilag lehetett volna költői is, mivel összességében kicsit sem volt meglepő az, ha örömet okozott volna neki, ha meglepetést okozhat az embereknek. Nekem furcsa érzés volt őt hosszú hajjal látni, meg leginkább az eredeti hajszínével, mert amióta ismerem, rövid és kék haja volt. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy megilletődtem attól, hogy Priya most így néz ki. Sosem gondoltam róla rosszakat, maximum annyit, hogy nem teljesen az esetem, de ahogy most rápillantottam, ezt se tudtam volna határozottan kijelenteni, és ettől kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Gondolhattam így valakire, aki egyébként nem szimplán a munkatársam, hanem gyakorlatilag a felettesem is volt? Nem akartam ilyenekkel a jó kapcsolatunkat aláásni.
- Szerintem megjegyeznék – mindezt úgy mondtam neki, hogy le se vettem a szemem róla – Én megjegyezném.
Nem akartam túlzottan belemenni abba, hogy mit értek ez alatt, az ujjaimat szimplán a tenyerébe csúsztattam, mert nekem is feltűnt az, hogy mekkora tömeg alakult ki közöttünk. Nem akartam elveszíteni, mert amilyen kis vékony, a legkisebb lökéstől a földön köthet ki, aztán ki tudja mi történne vele. Nem beszélve arról, hogy feleslegesen jöttem volna ide, ha se a többieket nem találom meg és még Priya is elveszik valahol.
- Ezzel már ketten vagyunk – mosolyodtam el – Szerintem ne várjunk rájuk, hanem sétáljunk körbe és keressünk valamit ehetőt. Közben el tudjuk dönteni, hogy mire ülnénk fel.
Még mielőtt elindultam volna, a lány elé kerültem, majd megszabadultam az ingemtől, amit magam sem tudom, hogy miért viseltem. A mintáját elnézve, szinte biztos voltam benne, hogy Joshuától kaptam, mert ő megunta, én pedig kevésbé voltam válogatós a ruhákat illetően. Ezt mi sem bizonyította jobban, hogy képes voltam melegítőnadrághoz felvenni, amihez összességében se a virágminta, se az ingek nem illettek túlzottan.
- Egyébként miért vagy ilyen csinos? – egyáltalán nem zavart, szimplán csak meglepett, ahogy a vállaira borítottam az inget – Ma félteni foglak téged. Mindenki a ruhád alá akar majd nézegetni.
Ahogy erre gondoltam, hirtelen úgy éreztem, hogy feldühít a dolog. Nem akartam, hogy Priyát bántsák, főleg az én jelenlétemben. Nagyon is úgy éreztem, hogy egy nőnek joga van azt felvenni, amit csak szeretne. Isa a legjobb példa arra, hogy mennyire nem nácizok a lányok öltözködésén, általában tucatnyi nőnek voltam a testőre pont azért, mert tisztában voltam vele, hogy a férfiak mennyire vissza tudnak élni azzal, hogy szerencsétlenek csak jól akarják érezni magukat bőrükben. Talán azért nem voltam elég hímsoviniszta, mert nagyrészt nők neveltek fel. Emiatt tudtam, hogy nekik szükségük van arra, hogy olykor vonzónak érezzék magukat, és ebbe senkinek nem volt beleszólása. Semmi közünk nincs más mentális egészségéhez.
- Ne hallgass az öcsédre – nevettem el magam, aztán megráztam a fejem – Szerintem inkább ő mehetne el annak az alapján, amit róla mesélsz. Téged egy nagyobb szellő is elfúj.
Ezzel mondjuk nem feltétlenül bodyshamingelni akartam, de annak ellenére, hogy nem volt olyan picike, mint Isa, még törékeny volt. Szerintem Priya kifejezetten bejött azoknak, akik a vékony lányokat szerették. Mondjuk alapvetően a szerelmi élete egy kicsit kaotikus volt, mégse akartam cseszegetni azzal, hogy nem mindig választ elég jól. Én se tudtam megtartani a több éves kapcsolatomat.
- Ez csak akkor működik, ha úgy mondod nekik, hogy instant kényelmetlenül érzik magukat tőled – vigyorodtam el – Ha feltétlen el akarod raboltatni magad, talán előtte menj el egy horror színházba dolgozni, hátha tanulsz valami ijesztő szöveget ott.
Mondjuk még én sem jártam hasonlóban, mert egyszer találtam valami videót arról, hogy az egyik ilyen mennyire komolyan veszi a kínzásokat és azóta nem igazán vágyok erre a fajta adrenalinra. Azért én nem az a fajta ember vagyok, aki mindenáron a saját sorsát kísérti.
- Kérjük ki a csirkét krumplival és menjünk el vele a pizzázóba és együnk azt is – mondjuk lehet nem ártott volna valami normális kaját fogyasztani otthon a ketchupos kenyéren kívül, de tudtam, hogy ketten el tudunk pusztítani ennyi kaját. Már csak azt kellene eldönteni, hogy milyen mártogatóst eszünk a krumplihoz.
- Most a büszkeségembe akarsz taposni? – annyira gondoltam csak komolyan a kérdést, hogy nevetve tettem fel azt – És miért akarsz megfélemlíteni a munkában? Én vagyok a legjobb beosztottad. Soha nem csinálok semmi rosszat.
A munkatársaimat pedig nem fogom bemártani, de összességében tudtam volna sorolni a neveket arról, hogy pontosan ki az, aki megérdemelne egy ilyesmit. És szerintem én soha nem arról voltam híres, hogy rosszalkodom. Más kérdés, hogy zárás után megdobálom a maradék pattogatott kukoricával, de az nem olyan. Azt mindenki csinálja és én se magamtól tanultam a dolgot.
- Borzalmas, de legalább nem voltam egyedül – vontam meg a vállam – Elég szar lett volna úgy.
Tekintve, hogy pont úgy jött az egész karantén dolog, hogy Isával már nem voltunk együtt. Kezdtem azt hinni, hogy úgy kellett történnie mindennek, hogy mi ketten különváljunk. Most, némi idő elteltével visszagondolva még mindig fontos volt nekem a lány emléke, de pontosan láttam azt, hogy miért nem illünk már annyira egymáshoz, mint korábban.
- Neked jól telt? – mivel sok testvére van, gondolom nem unatkozott a karantén alatt. Nem igazán volt időm belegondolni abba, hogy pontosan milyenek lehettek a mindennapjai, mert a szembejövő srácok úgy figyelték – és szinte biztos voltam benne, hogy ő ezt nem látja – hogy fokozatosan húztam magamhoz közelebb, aztán hirtelen azon kaptam magunkat, hogy a kezem a derekán van, az arca pedig centikre az enyémtől – Majd megmagyarázzuk Mattnek, de ma lehetnék a pasid? El fog valaki lopni magának, mert túl szép vagy.

Nem bántam volna, ha hirtelen kitör valami katasztrófa, vagy mondjuk zombi apokalipszis, esetleg egy földrengés, de már azzal is megbékültem volna, ha valaki felhív otthonról és azt mondja, hogy azonnal haza kell mennem, mert nem találják a tévé irányítót. Az öcsémnek hála hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a legváratlanabb pillanatban történnek a legfurább, vagy épp legidegesítőbb dolgok, mert Jaidee nem a kiszámíthatóságáról volt híres. Aztán persze tökre lehet, hogy ikrek lévén jobban hasonlítunk egymásra, mint ahogy én azt gondolom és én is legalább olyan rossz tudok lenni, mint ő. Ott van például az az eset, amikor levágattam és kékre festettem a hajamat... De az meg valójában azért volt, mert éppen túl voltam egy szakításon és mindenki tudja, hogy a nők egy szakítás után fodrászhoz mennek.
Fodrászhoz, akihez olyan hosszú ideje nem jutottam már el, köszönhetően a lezárásoknak, hogy magam sem tudtam megmondani az időpontját. A karantén időszak elején persze nem az volt a legfontosabb, hogy hogy néz ki a kék szénaboglya a fejem tetején. Annál sokkal fontosabb volt, hogy épp ki netezett otthon ugyanabban az időpontban, amikor Dee-nek órája volt, vagy órát tartott, mert mindannyian el voltunk verve egy papuccsal, ha miattunk akadozott a nőszemély Zoom kapcsolata. Azzal kapcsolatban meg nyilván nem hitt nekünk, hogy az egész a kínaiakon múlik, mert egyszerűen lehallgatják őt. Nem tudom pontosan miért, vagy később látták-e értelmét vele közösen részt venni az óráin - persze csak a háttérben -, de sokkal jobb magyarázat volt, mint bevallani, hogy délelőtt tíztől este tízig képesek voltunk JD-vel a Netflixen darálni valami aktuális sorozatot, megállás nélkül.
Nem csak a hajamon változtatott ez az időszak, hanem a bizonyos dolgokhoz való hozzáállásomon is, ami... Nos, nem tudom hogy épp jót tett-e nekem, vagy csak a hátrányomra vált. Pont ezek voltak azok a változások, ami miatt most részben szerettem volna haza rohanni. Másrészt meg nagyon akartam már találkozni a többiekkel - igen, ebbe beletartozik Louis is. Viszont határozottan szükségem volt a nővérem bátorítására, hogy ebben a ruhában, kisminkelve és a megfelelő magabiztossággal jelenjek meg a vidámparkban. Ami azért eléggé leolvadt rólam, amikor senki nem válaszolt nekem chaten és a szemem sem bizonyult elég jónak, hogy kiszúrjam őket a tömegben. De talán végig csak egy embert kellett volna keresnem, aki hozzám képest szó szerint kitűnt a magasságában a jelenlévők közül. Ezért is siettem oda hozzá és kaptam el a karját, hogy véletlenül se veszítsem el. Az, hogy másképp fogok-e vele viselkedni, csak mert sokat gondoltam rá az utóbbi időben meg lényegében a jövő problémája.
- Most már szimplán mindenkit megtévesztek és beolvadok a tömegbe. - Függetlenül a kinézetemről és attól, hogy milyen stílusú ruhákat hordok, soha nem gondoltam magamat szépnek, vagy különlegesnek. De nem is szerettem volna az lenni, örültem annak, amivel megáldott a sors. - Ha ki kellene hallgatnom neked egy fontos beszélgetést, csak szólj, tuti nem jegyeznék meg az arcomat. - Ez a megjegyzés nagyjából olyan szinten lehetett, mintha azt kezdtem volna ecsetelni, hogy ha gondolja és épp el akar ásni valakit, akkor hozom az ásót és segítek. Nem mintha rendelkeztünk volna ilyennel otthon. Maximum valamilyen kis kerti kapirccsal, amit anya az erkélyen növő virágainál használt.
- Akkor így jártak. Nekem a kaja fontosabb - vigyorogva vontam meg a vállamat. Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy ezen a ponton már inkább ne keressük meg a baráti társaságunk másik felét, egyszerűen csak hagyjuk ki őket a buliból és együnk valami finomat. Utána mondjuk szerintem legalább negyvenöt percig nem kellene semmilyen hullámvasút közelébe merészkednünk, mert az utolsó amit ebben a ruhában el akarok követni, az a rókázás.
- Hmm... Nem, nem hiszem. - Elnevettem magamat a felvetés miatt. Lehet, hogy Vicből jobban kinéztem volna ilyen megjegyzéseket, de az öcsém... - Az öcsém szerint valójában elmehetnék kezdő gengszternek. Szerinted? Lehet hogy többet keresnék, mint a moziban. - Olyan képet vágtam, mint aki épp karrierváltást fontolgat, végül mégis csak egy széles mosoly terült el az arcomon. - Nekem az a taktikám, hogy ha elrabolnak, azt mondom nekik, hogy egész életemben ezt vártam. - A karattyolásommal talán nem én vinném az elrablóimat a sírba, hanem történetesen az öcsém, de annak meg mekkora az esélye, hogy velem együtt rabolják el?
- Jalapeño poppers-t és csirkét... Vagy pizzát? - Azért is formálódott kérdéssé a válaszom, mert közben a srácra pillantottam, ami a ma kiválasztott csizmáimban valahogy nem tűnt olyan nehéz feladatnak. Vagy már volt a dologban. - A csirke és a pizza között dönts te. - Nem féltem attól, hogy Lou férfi létére ne bírná a csípős dolgokat, de tény és való, hogy az Amarin háztartás már egy egész más szinte művelte az ilyen fajta ételeket.
- Amúgy te mentél össze, vagy az én csizmáim működnek nagyon jól? - Vigyorogva böktem őt oldalba, miközben tartottam vele a lépést, ahogyan az éttermek felé indultunk. - Eredetileg azért vettem fel őket, hogy ne vigyen le a szél a dolgokról, de munkába is hordanom kéne majd. Így könnyebben meg tudlak félemlíteni, nem? - Kicsi hiányzott hozzá, hogy elnevessem magamat, miközben úgy lendítettem a kezemet, mintha meg akarnám ütni a tenyeremmel Louis karját, amit végül nem tettem meg. Helyette előre billentettem a fejemet és engedtem a jókedvemnek, hangosan felnevettem. - Ah, nagyon hiányzott már, hogy eljöjjek otthonról. Neked milyen volt a karantén? - Újra megemeltem az államat, hogy rá tudjak figyelni, miközben válaszol. Talán olyan nagy változáson nem esett át, mint én a hajammal és a mostani öltözékemmel, de azért valamennyire tisztában voltam a zűrös szerelmi életével, és érdekelt, hogy most mi a helyzet vele. Talán kicsit túlságosan is.

Túl sok dolog történt körülöttem, ami miatt jól esett Lilah társaságában maradni egy darabig. Amennyire elutasító voltam eleinte  vele kapcsolatban, most legalább annyira örülök neki, hogy nem kell már fejjel mennem a falnak, és mindent önállóan megoldani. Elég szarul jött volna ki az életem, a covidos lezárások után, mivel a moziba nem tudtam menni dolgozni, a futárkodás önmagát zárta ki, amiért nem rendelkezek jogosítvánnyal, szóval elég szerencsétlen lehetőségeim akadtak. Nyilvánvalóan nem akartam otthon ülni egész nap, ezért jobb híján bementem segíteni Lilah-nak a butikjába, aminek egyrészt az volt az oka, hogy ne random pasik nézegessék maguknak a nővérem. Azt hogy hívogassák, amúgy sem tudtuk volna elkerülni, mivel a beszállítóknak megvolt a nő száma, ugyanakkor legalább olyan határozottan tudtam kezet fogni a nálam valamivel vékonyabb alakokkal, hogy többet nem nézték Lilah fenekét.
Maga a tény, hogy jórészt Isának köszönhetem, azt, hogy egyáltalán ki tudtam békülni a nővéremmel és most tartozom valahova, egy dolog volt. Az pedig egy másik, hogy lényegében ez volt a másik oka annak, amiért hirtelen kifejezetten sok filmet néztem, tömtem magamba a chipset és csendesen szenvedtem otthon ahelyett, hogy a barátaimmal lógtam volna. Nem szeretek akkor másokkal lenni, amikor nincs felhőtlenül jó kedvem, mert teljes mértékben tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy csak lehúzom magam körül az embereket. Emiatt először megmondtam a többieknek, hogy nem érek rá a vidámparkozásra, majd pedig pontosan tizenöt perc múlva tettem magam mégis szabaddá.
Lilahnak valami dolga volt - gondolom randizni ment, mert a megszokottnál is csinosabban hagyta el a házat - és felhívta a figyelmem arra, hogy semmiképpen sem fogja megmondani nekem, hogy mit kellene kezdenem magammal, de szerinte nagyon is jó ötlet lenne elmenni egy kicsit szórakozni. Nem tudom, hogy az ő szavai voltak-e rám ekkora hatással, vagy pedig Isabel újabb insta sztorija, ami miatt már én is csak rá akartam kontrázni az egészre ahelyett, hogy megpróbálnék teljesen eltűnni. Ha úgy vesszük, az én életem ugyanúgy megy tovább.
Nem szarakodtam túl sokat az öltözékemmel, mivel túlvoltam már rég a zuhanyzáson is, mindössze egy fogmosást ejtettem meg, és a melegítő nadrághoz, valami normálisabb felsőrészt társítottam, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki teljesen csicskaként mászkál az utcán. Egy vidám parkhoz minden bizonnyal ez volt a megfelelő öltözék, de azért reménykedtem benne, hogy nem lesz annyira rossz idő. Utálok pulcsit cipelni magammal, de ennek ellenére belegyömöszöltem egyet a táskámba, aztán úgy indultam útnak.
Közel egy óra volt Manhattanből eljutni Brooklynig, engem pedig kifejezetten meglepett a csend, amit a többiek produkáltak. Nem akartam itt összeesküvéseket gyártani azzal kapcsolatban, hogy valaki átvert volna, mivel minden bizonnyal már mindenkinek elege van ebből az egész bezárásból annyira, hogy tényleg ki akarjanak szabadulni az otthonukból. Ez számunkra kifejezetten nehéz volt, mivel nagyrészt ahhoz voltunk szokva, hogy pörögtünk és emberek között tettük a dolgunkat, most pedig gyakorlatilag mégis arra kényszerültünk, hogy a négy fal között találjunk magunknak elfoglaltságot.
Miután leszálltam a metróról, egész hamar megtaláltam a helyet, bár sokkal inkább követte ezt el helyettem a gps, amit használtam. A vidámparkig megérkezni egy dolog volt, utána viszont csak annyi tellett tőlem, hogy tanácstalanul kezdtem el forgatni a fejem, hátha meglátok egy kisebb csoportosulást, amiből akár egyetlen ember is ismerős lesz. Már éppen indultam volna befelé, amikor meghallottam egy hangot. Határozottan tudtam, hogy ki szól hozzám, azonban egészen meglepődtem, amikor megpillantottam Priyát az előző frizurájához képest jóval hosszabb, fekete hajjal. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy esetleg tetszene-e nekem, mivel nekem a nőies lányok voltak az eseteim, meg amúgy is volt barátnőm, amikor megismertük egymást. Viszont a ruha, amit most viselt, a tény, hogy ki van sminkelve és a haja… Meg a szingliségem egyvelege egészen zavaró érzéseket váltott ki belőlem. Nem jöhet be nekem egy munkatársam csak úgy.
- Szia Pri - egy mosoly volt az arcomon, miközben közelebb léptem hozzá. Nem akartam tönkretenni a haját, szóval a szabad kezemmel amit nem fogott, finoman átöleltem a vállát, de csak egészen rövid ideig - Ne haragudj, de a kék fejed alapján akartalak beazonosítani a tömegben. Egyszerűbb, mint az arcodat megkeresni.[/b]
Talán túlságosan is csúfolódtam vele, de jóban voltunk, ennyi belefért. Egyelőre nem akartam egyéb megjegyzéseket tenni a külsejével kapcsolatban, mert attól tartottam, hogy kínos lenne, ha utána beállna közöttünk a csend. Minden bizonnyal szar kezdés lenne az, hogy a karantén mennyire nőiessé tette őt.
- Egyébként fogalmam sincs, hogy hova tűntek, de vadászhatunk neked valami ennivalót. Meghívlak - szerencsére már a belépős dolgokon túl voltunk, mivel elég jó időben jöttünk, még nem várakoztak túl sokan a bejáratnál, ami Priyának minden bizonnyal jó hír, ha éhes. Teljesen más kérdés volt az a tény, hogy most először láttam őt olyan ruhákban, amiben akaratlanul is észrevettem a törékeny alakját. Két pillanat alatt el tudnák lopni mellőlem, és esélye sem lenne a védekezésre, szóval határozottan fogtam meg a kezét és így indultam el vele.
- Mondták már neked a fiú testvéreid, hogy vigyáznod kellene az utcán? - halkan nevettem el magam, miközben megcsóváltam a fejem - Szerintem egy testesebb nő képes lenne betuszkolni egy autóba. Mit szeretnél enni?

812 • valley girls • szóval csak kettecskén?   • öltözet • ♕ + ♔

Több szempontból is szerettem volna inkább visszafordulni, hazamenni és begubózni a Netflix elé, hogy aztán totális semmitevéssel teljen az estém és olyan kajákat tömjek magamba, ami egyrészt rettentő egészségtelen, másrészt piszok finom is. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha most fogom magam és hazaállítok, a nővérem kinyír, aztán visszahoz, hogy újra kinyírjon, amiért hajlandó volt foglalkozni a kinézetemmel, én pedig galád módon még csak elég időt sem töltök emberek között, hogy ezt értékelni tudják. A ruhácska, amit tőle kaptam azonban valamilyen szinten feszélyezett, mert a leggyakoribb viseletemet azok a farmerek alkották, amik valószínűleg a fiú testvéreimen is megfelelőek lettek volna - már ha valaha is az én ruháimat akarnák próbálgatni. Ezzel szemben most arra is figyelnem kellett, hogy az ide úton ne nagyon kapaszkodjak felfelé a metrón, mert a végén a ruha annyira felcsúszott volna, hogy legalább negyven embernek villantok. Ez tehát az egyik dolog, ami miatt legszívesebben hazamennék.
A másik maga a tény, hogy nemrég dobtak csak sms-ben és a Matt-el kialakult helyzet mindentől elvette a kedvemet, ami egyébként szórakoztató lett volna. Valamelyest talán az is benne lehetett ebben a dologban, hogy a vírus alatt kevesebbet mozdultam ki én magam is, ami miatt nagyon megszoktam, hogy ugyanazt a négy falat nézem magam körül egész nap. Furcsa volt emberek között lenni és legfőképpen tudni, hogy programom van.
Amivel egyetlen egy probléma akadt és ez egyben a harmadik dolog is, ami miatt  szimplán csak szeretnék hazamenni. Az emberek. Történetesen azok, akikkel együtt kellene töltenem ezt az estét a vidámparkban és akik most úgy el vannak tűnve, mint szürke szamár a ködben. Nagyon hiányzott már az a kis társaság, akikkel gyakran összeültünk a munkahelyünkön kívül is - legfőképpen ott igazából - és akik hozzám hasonlóan mind azt gondolták, hogy amint újra láthatjuk egymást, látni is szeretnénk.
Bosszúsan tekintek a telefonom képernyőjére, ami nem jelez ki újabb beérkező üzenetet, tehát továbbra sem tudom pontosan, hogy merre találom a többieket. Az időt biztosan nem néztem el, a helyben már kevésbé vagyok magabiztos, de hittem benne, hogy nem vagyok óvodás és tudok közlekedni, illetve hogy azért felismerem még a barátaimat, akármilyen rég találkoztunk. Ha valaki, akkor én vagyok nagyon más, mint a karanténos időszak előtt, az újfent fekete hajammal, ami már egészen a vállamig ér - ha pedig a ruhámat nézzük, még annyira sem vall rám az egész. Csak a csizmáimat választottam én magamnak, ami adott némi komfort érzetet. Tanácstalanul tettem néhány lépést az egyik irányba, majd a másikba, aztán úgy kaptam vissza a fejemet a mellettem elsétáló srác felé, mint akit mágnessel vonzanak.
- Hé, Lou! - A megszokottnál egy fokkal hangosabban szólok rá és már-már futva teszek is néhány lépést utána, hogy el tudjam kapni a karját, ami a kettőnk fizikai erejének különbségét figyelembe véve semmit nem ér abban, hogy megállítsam őt, mégis megpróbálkozom vele. - Szia! - Úgy integetek oda neki, miközben gyakorlatilag a tövében állok, mintha legalább öt éves lennék.
- Most örök életedre megsértődtem, amiért így elmentél mellettem! - A hangomban semmi komolyság nincs és a szemeimben is játékosság fénye villan. - De jó látni végre valakit. - Ezt teljesen őszintén mondhattam, mivel elfogadtam ugyan, hogy több időt kell otthon töltenem, de amikor annyian laknak egy lakásban, mint nálunk, akkor rövid időn belül vágyik az ember bármi másra, mint arra, hogy otthon kelljen maradnia. Ebben a helyzetben persze szimplán nem válogathattunk, de most, hogy már megtehettük, minél inkább szerettem volna kiélvezni. - Nem találkoztál véletlenül a többiekkel? Rákérdeztem üziben, hogy hol vannak, de még senki nem válaszolt. Én viszont éhes vagyok... - Úgy fordultam körbe, mintha legalábbis ott teremne valaki valamilyen étellel, de egészen biztos, hogy szívesen ettem volna Louval közösen is, ha addig nem jelennek meg a többiek.