Hiába érzem úgy, mintha egy teljesen új ember ruhatárával és fürdőszobai kellékeivel rendelkeztem volna, attól még nem éreztem úgy, mintha más ember lennék legbelül, csak mert másképp nézek ki, mint mondjuk fél évvel, vagy egy évvel ezelőtt. Szerintem butaság azzal érvelni, hogy az embereknél nem a külső a fontos, mert akinek van két szeme és lát is vele, abban igenis kialakul egy vélemény a többi emberrel szemben pusztán az alapján, ahogyan prezentálják magukat. Én sem vagyok kivétel ez alól és ezerszer fordult már elő, hogy gondolatban már leírtam valakit, pusztán az alapján ahogy odasétált hozzám a moziban a kasszához, vagy ahogyan a nasikat kérték a büfében. Ezen tapasztalatok alapján tudtam, hogy akiket ismerek, valahogyan reagálni fognak rám - pontosabban az új kinézetemre, amit tényleg főleg a nővéremnek lehetett megköszönni, meg persze a hajamnak, amiért képes volt megnőni ennyire. Jaidee persze ajánlgatta, hogy egy nullás géppel nekiesik a hajamnak, de nekem sokkal szimpatikusabb volt az a megoldás, hogy amint túlságosan lenőne a kék, egyszerűen egy olcsó bolti festékkel újra feketére kell varázsolni a tincseket és ez egészen jól működött is. Louis reakciójában ítélve legalábbis, mert ő tényleg azt a kék hajú lányt szokta meg, aki tuti biztos, hogy nem jelent volna meg egy olyan rövid ruhában, mint én most. Mindenesetre Lou már ismeri azt is, ami a külsőm mögött rejtőzik, ezért nem éreztem magamat rákényszerítve arra, hogy kicsit is másképp viselkedjek vele.
- Inkább csak új érzés. A kék hajammal nem hiszem, hogy ne lettem volna feltűnő - nevetve vontam meg a vállamat. Soha nem azért csináltam valamit a külsőmmel, mert mások figyelmére, vagy épp figyelmetlenségére lett volna szükségem. - Ha most kerülnék fel a gyanúsítottak listájára, biztos nehezebben választanának ki engem. Csak szólj és leszek a bűntársad, vagy a bérgyilkosod. - Igazság szerint azon túl, hogy tisztában voltam vele, hogy mindenkinek hét hasonmása van az egész világon, soha nem gondolkoztam azon, hogy van-e olyan az ismerősi körömből, aki hasonlítana rám. Nyilván a testvéreim nyilvánvaló okokból ebbe a kategóriába tartoztak, de nem éreztem úgy mondjuk a metrón utazva, hogy a hasonmásom bámult volna valaha is vissza rám.
- Mert te már ismersz, azért. - Mosolyogva böktem oldalba a könyökömmel, ami egyébként komoly harci fegyvernek számított, amikor Jaidee úgy döntött, hogy rám ül, mert olyan csontos volt, hogy akár bökőnek is elment volna. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan Louis a kezemért nyúlt, de nem húzódtam el az érintése elől, mert az nem volt idegen, még ha soha nem is volt annyira direkt, mint most.
- Oké, benne vagyok! - Bólintva egyeztem bele, miközben a testemmel már elfordultam tőle, hogy szemügyre tudjam venni, pontosan melyik irányba indulva találjuk meg a legjobb ételeket itt. Meglepetten néztem fel Loura, amikor elém lépett. - Nem megyünk..? - Pislogva fogadtam a vállamra terített inget, majd némi nevetés is kikívánkozott belőlem. - Ezer éve jártam utoljára emberek között, és... Eddig leggingsben és pólókban éltem, most akartam valami szebbet. - Mosolyogva vontam meg végül a vállamat, miközben próbáltam nem engedni a kísértésnek, hogy egyszerűen fogjam az inget és jól megszagolgassam, habár nem állítom, hogy ne próbálkoztam volna ezzel észrevétlenül, miközben belebújtattam a ruhadarabba a karjaimat. - Akkor megkérlek, hogy vigyázz rá, hogy senki ne lássa a bugyimat. - Nemes feladatnak tűnt ezt kiosztani számára, habár előbb még el is kellett volna vállalnia azt, és amíg kinéztem volna belőle, hogy a barátnője bugyijára vigyáz, én nem tudom miért tartoztam volna azok körébe, akikre oda kell figyelnie. Nyilván ez a téma nem volt teljesen közömbös számunkra, mert bármelyik munkatársunkkal képesek voltunk legalább egy-két szót beszélni arról, hogy van-e párjuk és hogy milyen a kapcsolatuk - ha van nekik -, ezért én is ismertem Lou előző barátnőjét. Ő pedig tudta mennyire szerencsétlenül választok néha, vagy épp mennyire véletlenszerűen találnak rám a kapcsolatok - például Matt személyében.
- Ugye? Mindig mondom neki, de ő maga szerint inkább üzletember. - Meg persze biciklis futár, aki miatt állandó aggodalommal lehetünk. Nem azért, mert ne ismerné a KRESZ-szabályait, inkább mert sok olyan idióta sofőr van az utakon, aki gondolkodás nélkül veszélyeztetné őt, csak azért mert környezetbarátabb közlekedési módot választ, mint egyesek. - Annyira nem is... - Lepillantottam magamra, de ugyanazok a pálcika lábak köszöntek nekem vissza, amelyekkel napi szinten találkozom. Nem vettem magamra a megjegyzést, inkább csak soha nem tudtam mit tenni a súlyommal és a magasságommal, vagy azzal, hogy minden szempontból egy kifejezetten szép szál deszkára hasonlítok. Talán az egyetlen nőies dolog bennem a kerek csípőm volt.
- Ez nem is olyan rossz ötlet! - Mondjuk ahhoz, hogy felkészüljek egy ilyen esetre, előbb szilárdan el kellett volna hinnem, hogy a közeljövőben el is fognak rabolni. Ugyanakkor lehet, hogy hatékonyabb lett volna, ha bolondnak adom elő magam, mint hogy bármilyen önvédelmi formát meg akarjak tanulni, mert hiába nincs szükség az ilyesmiben nagy erőkifejtésre, én nem bíztam magamban annyira, hogy be tudnám törni bárkinek is az orrát. - De tudod vannak sztorik, hogy bár a szociális gondozottakat is erőszakolják gondozók, úgyhogy mindegy lenne, ha boszorkánynak adom elő magamat. - Magam sem tudom, hogy ez még sötét humornak számít-e, vagy már a félelmetes igazságnak és nem kellene ilyen morbid dolgokról beszélgetnünk, amikor alapvetően szórakozni jöttünk. - Mindegy. Most biztonságban vagyok, mert itt vagy. - Egy százkilencven centis és izmos srácnak azért nem hiszem, hogy bárki józan ésszel és önként nekimenne. Tuti, hogy Lou nyerne.
- Oké! De sriracha-majonézzel, jó? - Egyre jobb ötletnek tűnt elhagyni a többieket - vagyis meg se keresni őket - és kihasználni, hogy ketten sokkal kevesebbet kell várnunk a kajánkra, mintha egy nagyobb csapat rendelését adnánk le. - Láttam a neten egy videót, milyen szószt is csináltak, várj.. Á, málnás ketchup. - Teljesen random információ volt ez, és igazából kérdést sem tettem fel, mégis úgy fordultam felé, mintha a véleményére lennék kíváncsi. Mi odahaza olyan kombinációkat alkottunk már ételek szempontjából, hogy nem lett volna ellenemre megkóstolni egy hasonló alkotást, de ha Louis azt mondta volna, hogy ez undorítóan hangzik, akkor csak az derült volna ki számomra, hogy tényleg nem vagyok normális ember.
- Úgy csinálsz, mintha nem lennél még így is magasabb nálam - nevettem el magamat, miközben finoman megráztam a fejemet. - Igazad van, tényleg te vagy a legjobb. Emlékszel az új diákunkra? Beszólt nekem, amiért megmondtam neki, hogy ne csináljon szemétdombot az öltözőből, hogy majd akkor takarít ki, ha arrébb tudom tolni őt. Pedig esküszöm nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek kinézek. - Hozzá kell tenni, hogy ez nem a moziba érkező vendégek előtt volt és lényegében nem is olyasmi miatt, ami a mozink szolgáltatását, vagy minket minősített volna. Szimplán csak nem értem egyesek miért nem gondolják át, hogy ha a munkahelyükön csinálnak rendetlenséget, azt ugyanúgy nekik kell eltakarítaniuk, mintha otthon lennének.
- És... Hogy tetszik az új környék? - Minimális infót tudtam arról, hogy mi van vele és a testvérével, és ezt is valószínűleg csak azért, mert épp bent voltam a moziban, amikor a nő megtalálta őt. Egyébként nem akartam az agyára menni azzal, hogy folyamatosan erről kérdezem, mert nagyon új lehetett számár a helyzet.
- Nem. Szörnyű volt! - Félrebillentettem a fejemet, mert azért ennyire kategorikusan nem jelenthettem ki ilyesmit. - Inkább csak elegem volt belőle, hogy olyan sokan vagyunk. Egyszer még az áram is elment a lakótömbben, mert túl sokan használtuk az elektronikai dolgokat egyszerre. - Fújtam egyet, amivel néhány túlságosan is játékos tincset arrébb lendítettem, hogy ne csússzanak még inkább a homlokomba. A kellemetlenségek ellenére viszont legalább azért hálás lehettem, hogy a családunkból senki nem lett annyira beteg, hogy ne élte volna túl. Így még azt is ki lehetett bírni, hogy mindenki sokkal több időt töltött otthon egyszerre, mint átlagban. - Nálatok... - Amikor Louis felé fordítottam a fejemet, hirtelen elhallgattam és a számba haraptam, mert eddig fel sem tűnt, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz. Valahogy természetesnek tűnt, hogy a tömegben igyekszünk együtt maradni, de aztán azt is realizáltam, hogy a keze a derekamon van és hogy kérdezett valamit.
- Ha nagyon izgulsz emiatt, nem bánom. - Rámosolyogtam, mert aranyosnak tartottam a viselkedését, miközben legszívesebben azt is megmondtam volna neki, hogy nem értek vele egyet, mert a ruhám és a hajam ide vagy oda, attól még ugyanaz a Priya voltam, aki eddig is. Legalábbis annak éreztem magam. Hogy ráerősítsek a szavaimra, én is átöleltem a derekát, de az arcomat már inkább elfordítottam, nehogy felfedezze a fokozatosan egyre vörösebbé váló bőrömet. - Matt nem fog haragudni. - Ezt legalább annyira magamnak mondtam, mint neki is. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mielőtt túlságosan sokat gondoltam volna a közelségébe. - Eldöntötted már, hogy mire szeretnél felülni?