Azok az emberek, akikkel valójában együtt töltöttem a gimis éveim nagy részét, már nálam egy évvel korábban meg tudták kezdeni az egyetemi éveiket. Mivel alapvetően eléggé szétszóródtunk mindannyian, lényegében teljesen mindegy lett volna az, hogy tizennyolc, vagy tizenkilenc évesen megyek végül egyetemre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy valamennyit halasztanom kellett, mivel így lehetőségem nyílt ténylegesen olyan irányba elindulnom, ami érdekelt engem.
Az már teljesen más kérdés volt, hogy az egyetem nyilvánvalóan mást jelentett a középiskolánál. Világ életemben jobban kijöttem apával, mint anyával, emiatt megegyeztünk abban, hogy mivel már komolyabb, felnőtt emberként kezdem el élni az életem, egyelőre kapok egy jobb autót azért, hogy gond nélkül be tudjak járni a Columbiára. A réginek nem volt semmi baja, szimplán csak valami menőbbet szerettem volna, meg amúgy sem kaptam semmi jelentős ajándékot a szülinapomra, így ez le is lett tudva. Amikor apával mentünk el nézni kocsit, akkor mindenképpen megkötés volt számomra, hogy egy szolid járművet válasszak, ami egy kicsit sem hasonlított a vörös Cabriomra, ami jelenleg hobbiautóvá változott és maximum a hétvégi vásárolgatásokhoz fogom használni. Apa úgy gondolta, hogy komolyabban vennének esetleg a gyakorlati helyeken egy kevésbé feltűnő járgánnyal, én pedig hallgattam rá.
Hasonló szelektálás várt – volna – a ruhatáramra, és a sminktermékeimre is, de ezek már olyan dolgok voltak, amikhez érzelmi szálak fűztek, és nehezen váltam volna meg tőlük. Pontosan tudom, hogy nem csak karácsonykor kell rendes embernek lenni, és a jó állapotban levő ruháinktól megszabadulni, de nekem sokszor mégsem volt egyszerű döntés meghozni azt, hogy mit kellene elajándékoznom… Ami még nem volt rajtam soha – de olyan szinten, hogy a címkét sem szedtem le róla – az egyszer még jól lehet, a kedvelt, agyonviselt cuccaimat pedig ugye szeretem.
A magam részéről úgy voltam vele, hogy ráérek érettebb darabokat beszerezni akkor, ha majd hideg lesz. Egyelőre most, ebben az időben annyit tudtam tenni azért, hogy a tanárokat ne kompromittáljam a ruháimmal, hogy reggel negyedórán keresztül szenvedtem a melleim elrakásával, és egy olyan nadrágot választottam, amiből semmilyen körülmények között sem lóghat ki a fenekem. Mivel pontosan tudtam, sokat fogok lépcsőzni, egy olyan cipőt választottam, amiben ezt gond nélkül meg tudom tenni. A meleg miatt a hajamat egyszerűen összefogtam egy kontyba a fejem tetején, aztán magamhoz vettem a táskámat és azzal indultam meg az egyetem felé.
Örültem annak, hogy Stacie ráér. Jó ideje nem találkoztunk már, Braylennel és Isával pedig teljesen hiába járok egy egyetemre, ha lényegében szinte sosem futunk össze az épületeken belül. Gondolkoztam azon, hogy talán fel kellene keresnem őket, de mivel már mind a ketten tagjaik egy közösségnek, nem akartam egyiküket sem zaklatni. Cole szokása szerint baszott megnézni az üzeneteimet, pedig reménykedtem benne, hogy talán valamit tud lendíteni a párkapcsolatunkon az a tény, hogy ismét egy intézményben tanulunk. Ezzel kapcsolatban még nem vetettem el a reményt egészen addig a pillanatig, amíg a piros lámpánál meg nem rezdült a telefonom a műszerfalon.
„Láttalak ma. Többet kellene tornacipőt viselned. Csinosabb vagy benne, mint azokban a holdjárókban”
- Te pedig baszd meg – frusztráltan morogtam az orrom alatt a szavakat, aztán az anyósra dobtam a mobilomat. Milyen mélységekig fog eljutni még a párkapcsolatunk, ha már arra sem képes, hogy odajöjjön hozzám köszönni, ha lát? Mondjuk olyan szempontból pedig nem bántam a dolgot, hogy semmi kedvem nem volt végighallgatni a szövegelését más egyéb témákkal kapcsolatban, meg amúgy sem akartam rá koncentrálni. Jó ideje csak frusztrálttá tesz az, hogy egyáltalán egy párkapcsolatban kell élnem vele, de mégis úgy érzem, hogy már annyi ideje vagyunk együtt… Minket minősít az, ha ezt az egészet képtelenek vagyunk felnőttek módjára megoldani.
Amikor megálltam a megbeszélt Starbucks előtt, már igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra. Stacie-vel annyiban maradtunk, hogy az a legbiztonságosabb módja a találkozásunknak, ha kikérjük a kaját, és keresünk valami olyan helyet, ahol nyugodtan el tudjuk azt fogyasztani. Ez valószínűleg valamelyikünk otthona lesz majd.
- Szia – mosolyt varázsoltam az arcomra, amikor megpillantottam, és egyből odaléptem hozzá egy ölelésre – Már reggel gondoltam rád, nézd mit sikerült kiszednem a szekrényemből!
Tény, hogy a tornacipőmnek volt némi platformja, de határozottan nem hasonlított azokra a magassarkú darabokra, amiket Cole annyira gyűlölt. Nem tehettem arról, hogy ő alacsony férfinek született, én pedig képes voltam elfogadni és szeretni a magasságom.
- Hogy vagy? Nem merítenek ki a forgatásaid mostanában? És ugye nem kell diétáznod, meg semmi? – hajlandó lettem volna holnap elmenni vele egy edzőterembe, ha mégis én csábítottam volna őt bűnbe, viszont a Starbucksnak szerencsére bőven voltak kalóriaszegény ételei és olyan kávéi is, amik nem voltak tele nyomva mindenféle sziruppal.

730 szó || outfit

Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy teljes mértékben sikerült túltennem magam a Jaxonnal történteken, aztán a következő napon az élet pofán ver és azt mondja: nem, Stacie, mars vissza a sírógörcsök közé. Mintha nem is én irányítanám önmagamat, hanem egy külső erő mozgatna akárcsak egy bábut. Bárki is uralja a madzagjaimat, szeret játszani velem. Hát persze! Velem mindenki szeret játszani.
Ma reggel jóval nagyobb lendülettel húzom el szobámban a sötétítőt, amit talán nővérem is meghallana, ha ébren lenne. Biztosan mélyen alszik a lány, akinek születésnapját épp tegnap ünnepeltük. Vagy éppenséggel ma, attól függ, hogy a biológiai óránkat nézzük, vagy pedig a földrajzit. Nem sikerült meglepnünk a bulival, amit nálunk rendeztünk meg - ezt egyébként gondoltam is, minden évben bulit szervezek neki a barátnőivel, miért maradt volna el pont idén? -, de egy meglepetésvendég érkeztekor azért elállt a lélegzete. Ő a nagymamánk volt. Talán ezért is volt ez a buli annyira különleges. A nagyi teljesen asszimilálódott a fiatalokkal teli társaságba, amíg bírta energiával, nagyon jól érezte magát, a mi szemeink előtt pedig életre kelt Luis Fonsi és Stefflon Don közös száma, a "Calypso". Csak azért is volt ez meglepő, mert Harvey nagyit még sosem láttuk ennyire bulizósnak. Imádta mindenki, én és a nőverem pedig pláne. Ez a buli egyébként életmentő volt. Tesómmal már egészen kezdtünk belefulladni a sok teendőbe és a napok teljességgel rohanással teltek. Most végre időnk volt egymásra is.
Ha azt állítottam, hogy a nagymamám volt a tegnap legnagyobb meglepetése, akkor a mai napé én lennék, ugyanis nincs csapnivaló másnaposságom, holott rengeteg típusú alkoholt ittam. Hiába próbáltam ezúttal vigyázni a gyomromra, ha odajött hozzám valaki azzal a csatakiáltással, hogy igyak meg vele valamit, nem bírtam nemet mondani. Gyenge vagyok ilyen téren, ez kétségtelen - és ezt mindenki tudja.
Ma büszke vagyok magamra, a testemre azért, mert nem golyózott be az alkoholtól, az elmémre pedig azért, mivel nem felejtettem el a Cleoval való találkozómat egy percre sem. Sokszor szoktam késni, hajjaj, még jó, hogy nem kell bemutatkoznom neki, de most egészen sikerült időben elindulnom. Max öt perc csúszásban vagyok, ami hozzám képest semmi. Starbucks, of kórsz.
Cleo meg én. A barna és a szőke. Ha megkérnénk embereket, hogy rajzoljanak le két nagyon jó barátnőt, akkor biztosan minket vetnének papírra. Én legalábbis szerettem ezzel a gondolattal élni, feltehetőleg azért, mert büszke vagyok a kapcsolatunkra.
- Sziaaa - kiáltom közepes hangerővel, amint megpillantom a bejárat előtt állva. Lépteimet szaporázva közelítem meg és vetem bele magam az ölelésbe. Az arcomon lévő mosoly semmit sem mutat abból a reggeli kómából, amit pár órája sikerült csak lesöpörnöm magamról. - Oh, szóval úgy gondoltad, hogy ma esélyt adsz, hogy ne érezzem melletted annyira kicsinek magam? - kuncogok fel a cipellőjét látva. Több mint tíz centi van köztünk. Ha ő magassarkúban van - márpedig általában abban szokott lenni -, és én pedig nem, akkor tizenöt-húsz centi is szokott a fejünk búbjai között lenni. De ez alapvetően még nem is nagy különbség, néhány fiúhoz képest egyenesen törpe vagyok. - Egyébként nagyon csini, szeretem az ilyen darabokat.
Közben frissen készült - két napja - műkörmeimmel ujjaimon mutatok az önműködő ajtó irányába és ajkaimmal némán tátogom, hogy menjünk be. Kezdem magam útban érezni itt az utcán. A fotósokat meg leszívesebben leönteném egy forró teával - hu de szépen fejeztem ki magam -, mivel az elmúlt hónapokban nagyon túllőttek a határon és ha lehet, nem akarnék találkozni egyikkel sem, mert egyből a magasba szökne a pulzusom. Lassan záródik mögöttünk az üvegajtó. Hallom kérdéseit, amire kínos mosollyal pillantok fel rá. Utolsó kérdésére reagálok először, főként ezt szoktam.
- Azt már megtanultam, hogy a "kell"-nek több fokozata van, ami attól függ, mennyire hangsúlyosan ejtik ki. Én pedig egy ideje úgy döntöttem, hogy nem hallottam mások szájából semmilyen "kell" szócskát. Szóval nem, nem diétázok. - Sunyi arcomon virít, hogy nem feltétlenül azt teszem most, amit elvárnának tőlem, de azért nem dőlök kardomba, ha nem vagyok "jó kislány" mindig. Na meg... tegnap ittam nem kevés alkoholt, amiben szintén sok volt a cukor, ezek után egy sütitől, vagy csokis kávétól nem lesz bűntudatom.
Alapvetően egyébként ritkán vagyok diétára kényszerítve, sokkal inkább az egészséges táplálkozás az, amit megkövetelnek, amit egyébként jó dolognak tartok, pláne azért, mert ha egészségesen étkezek a napok többségében, akkor bizonyos alkalmakkor gond nélkül eszek egészségtelen kajákat is. Nálam inkább a sport és a mozgás az, amit szigorúan megkövetelnek, de ezt én egyáltalán nem is bánom.
- Most egészen nyugodt a helyzet. Néhány forgatás van csak. - Ami jó, kellett is már az elmúlt nehéz időszakot követően. Azt pedig, hogy hogy vagyok... Jaxonnal való szakításomat már meséltem neki, azt tudja, hogy amiatt eléggé falra lettem kenve és még mindig iszom a sajtó miatt a botrányom levét, de ez már régebbi sztori. Szóval inkább csak megvonom a vállamat miközben rápillantok a kínálatra.
- Nem vagyok másnapos és ez már önmagában jó. Szóval jah, igazából tök jól vagyok. Örülök, hogy nagyon szuper lett tegnap a nővérem születésnapi bulija. De azért egy erős kávéért könyörög a testem. Na és veled mizu? Mi a helyzet a professzorokkal? - billegtetem meg vállaimat, mint a híres kosárlabdázó, Shaquille O'Neal. Messengeren már beszéltünk róla, de most itt az ideje mindent nagyon részletesen kibeszélni.