Hmm... leírásom legfontosabb elemének tekinthető talán, hogy apa vagyok. A második pedig, hogy katona voltam. Szóval, mindenre és mindenkire folyamatosan figyelek a környezetemben. Folyamatosan felmérem, mi és ki lehet veszélyes a gyerekemre, rám, vagy bárki másra körülöttünk. A többségnek persze fel sem tűnik, hogy mit teszek. Teljesen beolvad eme cselekmény az egyéb viselkedési jegyeimbe. Miközben beszélgetek, vagy írok valamit, dolgozok, vásárolok, vagy bármi mást teszek, közben a furcsán hagymaszagú, zöld kötött sapkás, farmerkabátos, fehér bőrű, kék szemű, szőke hajú, jó negyvenes pasast méregetem, tőlem úgy öt méternyire, délkeleti irányban, vagy épp a szappanszagú, bő hetvenes éveiben járó, ősz hajú, enyhén görbe hátú, szemüveges, szürke szemű öregurat, aki barna kötött kardigánt, ugyanolyan színű inget, sötétszürke nadrágot, és barna cipőt visel. Tökéletes megfigyelőképességem lehetővé teszi, hogy egyszer elég végignéznem valakin elhaladtomban, és aztán tökéletes személyleírást tudok róla adni bárkinek.
Hamar megtanultam, hogy amiben jó vagyok, azt használjam. Ennek megfelelően, rendkívül kevés alvással is képes vagyok rendkívül jó teljesítményt nyújtani. Ha alszom, akkor is igen éberen teszem, szóval, ha eltüsszented közben magad hallótávolságon belül, én tudni fogok róla, hogy ott vagy.
Az ember azt hihetné, furcsa képesség ez olyasvalakinél, aki a felső tízezernek is a felsőbb köreiben nőtt fel. De én sosem éreztem magam emiatt kiváltságosnak. Sőt, irigykedtem azokra, akik normálisan élhettek. Igen, a családom mocskosul gazdag... ennek köszönhetően, fiatalabb korom nagy részében a legelitebb iskolákba járhattam, kiskoromban dadám volt, és minden hülyeséget kitanulhattam, amit a köreinkben szokás volt a gyerekek fejébe verni, szóval megtanultam lovagolni, három hangszeren játszok, hat nyelvet beszélek folyékonyan, tudok golfozni, síelni, full extrásan ismerem az etikett minden szabályát, tudok táncolni, vívni, tanultam teniszezni, vitorlázni... és erről az összes dologról vígan lemondanék, ha cserébe elfelejthetném az összes borzalmat, amit apámtól el kellett viselnem gyerekként.
Az élet gyorsan megtanította nekem, hogy semmi sincs ingyen, és... a pénz tényleg nem garantál boldog életet. Mindenemet odaadtam volna egyetlen normális szülőért.
De azt nem kaptam. Helyette kaptam az élettől... bölcsességet, türelmet, kitartást, erős akaratot, hűséget, és képességet arra, hogy titkokat őrizzek meg, akár egy egész életen keresztül is.
Egész életemben eszeveszett módon vágytam rendes családra, rendes szeretetre... normális emberekre magam körül. Nehezen adatott azonban ez meg nekem, így foggal és körömmel kapaszkodom most már beléjük, ha ilyet találok, és... ha valaki akár csak egy ujjal is ártani akarna a fiamnak, vagy egy nőnek, akit szerethetek... habozás nélkül képes volnék végezni az illetővel, és nem aludnék rosszul utána. Félreértés ne essék, nem vagyok rossz ember, sem lelketlen... de réges-rég megtanultam már, hogy vannak dolgok, amiket csak egyféleképpen lehet rendesen elintézni, ha nem akarjuk megkockáztatni, hogy valaki kést állítson a hátunkba, vagy egy szerettünkébe.
Ami a kinézetemet illeti, 175 cm magas, barna hajú, kék szemű alak vagyok, sportos megjelenéssel. A bőröm színe általában távol áll a hófehértől, mert sok időt töltök a szabadban, az esetek túlnyomó többségében munka vagy sportolás okán. Már fiatalon sem szerettem a lábam lógatni, de miután évekig szolgáltam a seregben, végképp leszoktam a lazsálásról. A hajam általában véve rövidre van nyírva, és van egy tetoválás a hátamon, meg egy a felkaromon. Ha a harci sérülések vagy a szar gyerekkorom látható nyomai is érdekelnek, azokat keresd meg magad.

Tizenhat éves voltam, amikor otthagytam az istenverte családi kúriát... és vissza sem néztem. Csak futottam. Amikor valaki kérdezi, úgy mesélem, hogy eljöttem... de a valóságban futottam... rohantam, lélekszakadva, hogy a tüdőmet épp csak nem kiköptem! Menekültem. Olyan messze akartam kerülni attól a háztól, amilyen messzire csak lehetséges... és... tartottam tőle, hogy ha idő előtt veszik észre, hogy eljöttem, utánam jönnek, és visszavisznek... és tudtam, ha visszavisznek a falak mögé, többé nem szabadulok... Szóval futottam. Meg sem álltam a legközelebbi buszállomásig, ahol felszálltam az első olyan buszra, ami leghamarabb indult, oda, ahová menni akartam. Tudtam, hogy a buszon nem keresnek majd... alantas lett volna az az én családomhoz. Túl gazdagok voltunk hozzá, hogy buszozzunk, sosem jutott volna eszükbe egy ilyen járművön keresni.
Nem is kerestek rajta. Kijutottam a városból, kijutottam az államból, és két napig utaztam, mire Los Angelesből Chicagóba értünk. Barátaim éltek ott, akiket még a nyári táborból ismertem, ahova kilenc éves koromtól fogva minden évben mentem, míg a szüleim a Bahamákon voltak, vagy épp síelni, vagy ami pont eszükbe jutott. Nekik fogalmuk sem volt róla, hová mentem, de mertem volna tippelni, hogy annyira nem is kerestettek... hiszen, ha megtették volna, meg is találtak volna, és megpróbáltak volna hazavinni, de... gyanítom, sejtették, hogy kinyitottam volna a szám az otthoni dolgokkal kapcsolatban, ha ez megtörténik. Ami elég rossz reklám lett volna nekik. Nem is tudom, de azt hiszem, kimondatlan egyezséget kötöttünk távolról, hogy ők szándékosan nem találnak rám, én pedig hallgatok az otthon történt dolgokról. Be is tartottuk a feltételeket. Ők távol maradtak tőlem, és én soha senkinek nem mondtam el az igazat, hogy miért is jöttem el otthonról.
Bő két évig Chicagóban maradtam, a barátaimmal, hol itt, hol ott időzve. Az ő szüleik úgy tudták, hogy az apám zűrös természet, ezért nem szeretek sokat otthon lenni. Megértőek voltak, azt hiszem, látták rajtam, hogy inkább aludnék az utcán, mintsem otthon. Ami igaz is volt, csak azt nem tudták, mennyire zűrös is az apám, és mennyire messze van igazából az otthonom. Tudták, mert megmondtam, hogy nem akarok részletekbe menni, még a barátaim sem tudták a teljes igazságot. Egyszer, az egyik, felvetette, hogy ha annyira zűrös, miért nem megyek a rendőrségre... de... semmi értelme nem lett volna, ezt is megmondtam neki, túl gazdag volt ahhoz az én családom, hogy bármi haszna is legyen. Ha megpróbáltam volna, én jártam volna rosszabbul, ha nem előbb, akkor utóbb. Ha valami csoda folytán le is tartóztatták volna az apám, vagy a gyámhivatal elvett volna tőlük, akkor is, csak idő kérdése lett volna, hogy elérjen a bosszújuk, amiért mindent tönkretettem... Nem kívántam megásni a saját sírom. Megtanultam az idők során, hogy olcsóbb, ha befogom a számat.
Különben is, kész terveim voltak. Már rég. Amik amúgy nem is tetszettek a családomnak sem. De nekem ettől csak még jobban tetszettek.
Azt terveztem - és meg is csináltam -, hogy miután betöltöttem a tizennyolcat, jelentkezem a hadseregbe. Volt okom bőven, hogy zsarnokok és szörnyetegek ellen akarjak fegyvert ragadni... hát meg is tettem. Feltett szándékom volt harcolni... egy jobb világért. Jobbá akartam tenni, magamnak, és másoknak...!
A seregben ismerkedtem meg Nash-el. Hasonló korúak voltunk. És jól megértettük egymást. Hamar legjobb barátok lettünk, sőt, szinte testvérek. Persze, ő sem tudott rólam többet, mint bárki más, de azt hiszem, nem is volt rá szükség, ahhoz, hogy át tudja érezni, bőven megvannak az okaim, miért akarok megharcolni egy jobb világért. És ez volt a legfontosabb, amit érdemes volt tudni rólam. Hogy harcolok valami jobbért.
Furcsa módon, bár nem mondtam neki egyetlen bizalmas részletet sem magamról, de mindig is úgy éreztem, ha valakiben igazán megbízhatok, az ő.
Ezek után, meglehetősen ronda dolog volt tőlem, hogy elárultam... hátba támadtam... vagy nevezzük bárhogy is, azt, hogy nem csak lefeküdtem a húgával, de egész hosszú ideig titokban viszonyom is volt vele.
Nash egyik évben rávett, hogy ne maradjak a szolgálatban az ünnepek idejére, ha már alkalmunk nyílt hazalátogatni, inkább töltsem a hálaadást vele és a családjával.
Valójában, évek óta nem ünnepeltem a hálaadást, meg a legtöbb ünnepet sem, mert nem sok értelmüket láttam. Nálunk otthon ezek mind kínkeservesek voltak, amúgy meg úgy éreztem, ezek a kiemelt napok egyébként is csak arra jók, hogy a családok megőrüljenek az összezártságtól... nekem meg abból kijutott épp elég már az életemben, nem kívántam se megemlékezni ezekről, se hálát adni a kínkeserves évekért... szóval, remekül megvoltam a hálaadás, karácsony, születésnap, és egyéb hasonlók nélkül is.
De Nash olyan... nem is tudom, volt benne valami, ahogy mesélte, mennyire várja, hogy viszontlássa a családját. Persze, tudtam én, hogy léteznek a világon boldog, normális családok is, csak én sosem éreztem magam effélék részesének. Nem gondoltam, hogy bele kéne rondítanom egy szép családi képbe... úgy éreztem volna magam, mint egy rohadt paradicsom a hálaadási pulyka mellett. Úgyhogy, számomra is meglepetés volt, amikor Nash végül sikeresen rádumált, hogy vele menjek haza.
És én hülye még azt gondoltam, lesz végre egy normális ünnep az életemben.
Na, az nem lett...
Fogalmam sincs, hogyan történt. Közhely, de tényleg! Nash húga páratlanul szép lány volt már akkor is, első látásra megtetszett, ezt kár is lett volna tagadnom magam előtt. Az egy dolog, hogy akkor már jó ideje nem volt dolgom hozzá hasonló szépséggel, de nem is arról szólt... tényleg páratlan tünemény volt! Határozott, nagyszájú, cserfes, tűzről pattant kislány... Jó, nem volt már kislány, szó sem volt róla, érett nő volt, de Nash mindig úgy beszélt róla, mintha még csak gyerek lenne. Azt hiszem, a családja szemében akkor még bőven az volt.
De én ebbe a képbe alaposan beletenyereltem, amikor akkor este, a ház urai arra értek haza egy cimborájuktól, hogy "megrontottam" a szemük fényét, a nappaliban, a kanapén. Persze, védekezhettem volna azzal, hogy Liv kezdte, nem én, és hogy én meg akartam állni, de a tüzes kis démon nem hagyott túl sok más lehetőséget, mint hogy megadjam magam neki... De mégis, hogy nézett volna az ki, ha azzal védekezem a legjobb barátom előtt, amiért lefeküdtem a húgával, hogy "Bocs, haver, rám mászott a kiscsaj, és nem bírtam végül!"... na nem... ez aztán minden lett volna, csak emberhez méltó nem. Habár, Liv kezdte, én folytattam. És igen, kívántam a lányt, elvette az eszem, és elkapott bennem valamit... Ő akarta, én akartam, megtettük. Mondjuk, így utólag belegondolva, még meg is úszhattuk volna, ha kibírjuk, míg felmegyünk a szobájába... de nem, mi csak a kanapéig jutottunk, persze, hogy lebuktunk.
Aznap este véget ért a barátság Nash és köztem. Nemigen éli túl egy barátság, ugyebár, ha az egyik fél elveszi a másik fél húgának szüzességét, és ezen rajtakapják a végén. Furcsamód, mikor egykori legjobb barátom kidobott a házukból, párhuzamot éreztem, aközött, ahogy onnét távoztam, és aközött, mikor anno elhagytam az otthonomat. Ami elég fura volt, hiszen távolról sem az én otthonom volt az a ház, és az nem az én családom volt, és bár nem volt kellemes élmény, hogy Nash kvázi elkergetett, meg hogy elvesztettem a barátom, de a gyerekkorom rémes élményeit meg sem közelíthette... Mégis, valahogy ott volt bennem az az érzés, hogy egy otthonból "menekülök", az már mindegy is volt, hogy kiéből.
Talán ahhoz lehetett köze az érzésnek, hogy még ha egy röpke észvesztés eredménye is volt az a közös este Livvel, el kellett ismernem, kivételes teremtés lévén, megmozdított bennem valamit, amit azelőtt senki... egy olyan gondolatot, hogy vele még akár egy életet is el tudnék képzelni. Mármint, olyat, mint a szerelmes történetekben szoktak, ház, gyerek, kutya... meg minden. Ami őrültség volt, hiszen semmit nem tudtam a lányról akkor még... vagyis, szinte semmit. Volt egy röpke kalandunk, és volt pár történet, amit hallottam róla, még korábban, de ennyi volt. Nem is az ismeretségünkre épült ez a furcsa módon romantikus gondolat, hanem az érzésre, amit a lány keltett bennem. Mintha... egy hajó lettem volna, ami rég hánykolódott már a tengeren, mígnem egyszer csak, teljesen váratlanul, rátalált egy kikötőre, és ott egyfajta... megmagyarázhatatlan békére lelt.
Kár, hogy az a béke hamar elillant, Nash betoppanásával. De amint felkapkodtam a ruháim, majd fogtam a cuccom, és eltűntem a házból, a sötét, kihalt utcán sétálva az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy talán jól elcsesztem a dolgokat, de... megérte. És nem csak amiatt, mert a szex akkor este kivételes volt, hanem... mert a lány, akivel átéltem, ő kivételes volt!
Mondjuk, kivételes ide vagy oda, meglepődtem, nem is kicsit, amikor két hét múlva Liv felkeresett. Hát még azon, hogy elnézést kérni jött. Persze, az is furcsa volt, hogy megtalált, végülis... nem hagytam meg a címet, hová jövök el tőlük, már csak amiatt se, mert akkor még nekem se volt fogalmam róla, hova megyek. De, mondjuk, nem is volt agysebészet, a hozzájuk legközelebb talált hotelben vertem tanyát, és a saját nevemen jelentkeztem be, úgyhogy okos lány lévén, nyilván megoldotta az ügyet, mint azt a példa is mutatta, hisz megjelent a küszöbömön. De megmondtam neki, hogy abból a szempontból feleslegesen jött, hogy elnézést kérjen, végtére is, nem fogott fegyvert a fejemhez, én is akartam, amit tettünk. Bármit is gondoltak egyesek, nem egyoldalú dolog volt, és még ha én tartottam is volna magam ha ő nem kezdeményez, akkor is, utána már nyakig benne voltam a történtekben.
Úgyhogy, ha már eljött, azt gondoltam, meghívom egy közeli kávézóba. És együtt töltöttük ott a délutánt... És a kávézásból, meg a beszélgetésből, újabb találka lett. Majd megint egy másik. Meg még továbbiak. Többször is találkoztunk, az elkövetkező hetekben, amíg vissza nem mentem újév után dolgozni. De aztán telefonon tartottuk a kapcsolatot, meg néha írtunk egymásnak. Nash nem jött vissza, mikor én mentem, szóval, nem derült ki, hogy le akar-e puffantani...
Egy ideig ilyen felemás, és persze, titkos viszonyt folytattunk, Liv meg én. Amikor szolgálatot teljesítettem, volt nekünk a telefon és az írás, mikor pedig haza tudtam menni... nos... más otthonom nem lévén, olyankor Liv közelében kötöttem ki.
És egy darabig ez rendben is volt. Izgalmas volt ez a közös titok, és... Liv mellett... más embernek éreztem magam. Mellette úgy éreztem, mégis csak szép az élet.
De idővel... be kellett látnom, a rózsaszín ködben jó nekünk, viszont bármikor arcul üthet a valóság. És nem, nem attól féltem, hogy jön Nash és cafatokra szed, mert "döngetem a húgát"... nem, engem az a lehetőség zavart, istenigazából, hogy én, mint katona, bármikor otthagyhatom a fogam, és... valahogy nem lelkesített, hogy Liv egyszer csak kapjon egy telefont, arról, hogy lelőttek, felrobbantottak, vagy hasonló. Nem szántam neki az özvegy szerepét. Ez az érzés akkor kezdett hatalmába keríteni, mikor először megfordult a fejemben, hogy megkérhetném a kezét... Akkor épp hazafelé tartottam, és hallgattam egy bajtársam áradozását, akit a menyasszonya várt haza, szíve alatt az első közös gyerekükkel. Hallgattam a terveit, hogy miután hazaért, mennek házat nézni, és hogy mennyit vitatkoznak a gyerekszoba színén, de úgyis az asszony fog győzni, mert, tanuljam meg, a nőnek mindig igaza van... Én meg csak elképzeltem önkéntelenül is, milyen lenne, az ő helyében lenni... ha Liv meg én várnánk gyereket... és elképzeltem, hogy nálunk is biztosan Liv győzne, ő választana színt a gyerek szobájába. Innen meg valahogy eljutottam oda, hogy sosem akartam gyereket... sosem volt előttem követendő jó példa a szülőket illetően, így nehezen tudtam elképzelni, hogy én apa legyek... de aztán, azt gondoltam, ha Liv lenne a gyerekem anyja, még akár jól is mehetne... És innen jött az érzés, hogy nesze nekem, már a jövőt tervezgetem ezzel a lánnyal... és hogy vele el tudnám képzelni a házasságot... egy életet, együtt a sírig...
De erre jött a szürkülő jövőkép ábrándja, hogy "feltéve, ha megérném"... Mert mi van, ha nem? Persze, rögtön a legrosszabb eshetőség ugrott be, hogy Liv a feleségem lesz, teherbe esik, erre meghalok, és magára marad a gyerekkel, aztán gyászolhat. Hiába, az optimisták szobrát se rólam mintáznák...
Gáz gondolatmenet lett a végére, de bogarat ültetett a fülembe. Házasság, gyerek... én és Liv... és ott maradt bennem az érzés, hogy igen, boldog ember lennék, ha megkérném, és ha igent mondana, de vajon... van jogom magamhoz láncolni? Azért a főnyereménytől messze voltam...
És ez az egész felemásul jó és rossz gondolatsor addig-addig kígyózott bennem, hogy az lett a vége, egy bő hónappal később, mikor készültem vissza... hogy szakítottam Livvel. Persze, nem fejtettem ki az igazi okaimat, neki csak annyit mondtam, élnie kell az életét, ahelyett, hogy folyton rám vár. Tudtam, hogy megfutamodás-szagúan hangzik, és béna szöveg ez, de... nem volt szívem olyat mondani neki, hogy már nem szeretem... vagy hogy találtam jobbat, vagy másvalakit... Csak kértem, hogy élje az életét, és ne akarjon tovább mellettem időzni. Aztán otthagytam.
Eljöttem és többször... nem mentem vissza oda, hogy véletlenül se fussunk össze. Féltem, ha újra szemtől szemben állnék vele, még a végén megmondanám, hogy az ő érdekében dobtam, mert túlságosan szerettem.
És bevált a dolog, mert... Liv többé nem keresett. És én jó darabig nagyon ügyesen be tudtam mesélni magamnak, hogy nem viselt meg az egész, hogy minden oké...
Mondjuk, olyan szar szöveg volt, hogy még én se vettem be, de mást nem tehettem, azt gondoltam, jobb lesz neki nélkülem... úgyhogy, hinnem kellett saját magamnak, hogy ez volt a helyes döntés.
Aztán pofára estem. Alaposan. Évekkel később. Egy nap, arra értem vissza a bázisra, hogy egész nap nagyon próbáltak elérni egy New York-i hivatalból, akiket vissza kell hívnom, amint tudom. Én naiv, tudom, rosszul hangzik, de abban bíztam, hátha azért kerestek, hogy értesítsenek, apám fűbe harapott, miközben az ottani házában számolgatta a millióit...
De nem jött be. Egész pontosan, a gyámhivatal keresett olyan eszeveszettül... azzal az infóval, hogy van náluk egy eset, egy gyerekről beszélt nekem a nő, akinek az anyakönyvi kivonata szerint én vagyok az apja, és aki azért került hozzájuk, mert az édesanyja tisztázatlan körülmények közt eltűnt, és nem találtak más rokont, aki felelősséget vállalhatna a kisfiúért, csak... engem, az apját.
Talán mondanom se kell, rögtön levert a víz... mert hát, nem volt egy bonyolult számítás... évek óta nem volt más nő, akihez hozzá nyúltam volna, csak... Liv. Ő volt az utolsó, őutána egyszerűen nem kellett más... És a kedves hölgy a vonal túlfelén meg is erősítette, az anyakönyvi kivonatban Liv neve szerepelt, mint anya, és az enyém, mint apa.
Kemény felismerés volt. Gyerekem született Livtől... a kora alapján akkortájt fogant, mielőtt szakítottam vele... ő meg nem szólt, inkább vállalta egyedül... És biztos nem mondta el otthon, kitől van, mert különben Nash már eljött volna kiherélni...
De, apropó Nash, hiába kérdeztem a hölgytől, miért nem Nash kapta a gyereket, miért van náluk, ő nem tudta, mi lett egykori barátommal, annyit tudott nekem ismételgetni, hogy más rokont nem találtak meg, csak engem... Én meg nagy szószban voltam, mivel ekkor még majdnem két hónapom volt vissza a hadműveletből... nem ugorhattam csak úgy haza, mert kiderült, hogy évekkel ezelőtt teherbe ejtettem egy lányt, aki most eltűnt személy lett...
Végül, kénytelenek voltunk annyiban maradni a hölggyel, hogy a fiam, Jeremiah - azaz, Jerry, ahogy állítólag az anyja szokta hívni -, az állam gondozásában marad, míg haza nem tudok térni.
Mondjuk, ha azt hittem, az első hónap kemény volt, míg vártam, hogy mehessek a gyerekhez... tévedtem... a második, és egyben utolsó hónap sokkal keményebb volt. Már szinte a perceket is számoltam, mikor indulhatok végre haza... és amikor végül eljött az a nap, egy-két dologban egészen biztos voltam. Az egyik rögtön az volt, hogy többet nem jövök vissza. Eleget háborúztam, és mostantól a fiamnak van rám szüksége! Eddig volt anyja, de most perpill csak én vagyok neki! És ez is volt a második dolog. Hogy ki kell derítenem, hogy hová is tűnt el Liv! Mert az egy dolog, hogy én nem tudom, pedig érdekelne, de... a gyerekünknek minimum jár annyi, hogy kapjon erre egy rendes választ, bármi is legyen a helyzet...
Hazaérve, az első utam a gyámügyes hölgyhöz vezetett, kezdésnek el kellett intézni a papírforma-dolgokat. Az sose volt élmény, utáltam a papírozgatásokat, és ehhez azért kellett pár papír, de... mindegy, túléltük, még ha nem is volt nagy élmény. Az egyetlen, akit élmény volt látni... a fiam volt! Furcsa érzés volt, az biztos, de... az is az volt, hogy ez lett... életem legjobb pillanata! Előtte csak párszor beszéltünk telefonon... mert inkább személyesen akartam megismerni őt, meg hát... egy óvodás korú gyerekkel próbáljon az ember telefonon át ismerkedni... hát nem könnyű, de... erre most már végre itt volt a lehetőség!
Még korábban intéztem magunknak egy ideiglenes bérlakást, míg nem találunk végleges helyet, mert a hölgy megmondta a paramétereket, mit kell teljesítenem, hogy a gyerek törvényileg velem lehessen. Például, kellett egy tiszta, rendes otthon, lehetőleg jobb környéken, és hivatalosan az állásomat sem hagytam rögtön ott, hogy legyen egy állandó, bejelentett munkahelyem, amiből el tudok tartani egy gyereket. Persze, tudta a hivatali hölgy is, mert megmondtam, hogy nem fogok visszatérni többször aktív szolgálatba, itthon maradok a gyerekemmel. Ezt már csak azért is tisztázni akartam, nehogy azon kezdjenek aggódni a hivatalban, hova teszem őt, míg távol vagyok. Egyelőre katona maradtam, papíron, még, de már keresgéltem új meló után, ami jó a gyereknevelés mellé, és volt pár hely, ahová el készültem menni interjúra. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak... hogy senki ne mondhassa azt, nem vagyok jó apának. Bizonyítani akartam Jerrynek, magamnak, kicsit az államnak, és... Livnek is, még ha nem is volt jelen, hogy lássa ezt...
Ezt már tényleg nem szúrhattam el.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy olyan személynél, akitől gyerekkorában elvették a biztonságérzetet, érthető módon felnőttként mindent megtesz hogy ezt az érzést többé ne veszítse el. Ügyel a környezetére, megfigyel és a végletekig elmegy, hogy megvédje magát és a szeretteit, csak azért hogy nekik ne kelljen megtapasztalnia azt, amit neked.
A stabilitás ritkán volt jelen az életedben. Amióta úgy döntöttél megmenekülsz a családodtól kapott rossztól, azóta mintha fejben mindig arra készültél volna, hogy melyik lesz az a következő pillanat amikor magad mögött kell hagynod mindent és újrakezdened. És ugyan akadtak pillanatok amikor ez az érzés alábbhagyott és te hinni kezdtél az ellenkezőjében, de aztán egy döntés vagy egy esemény úgy hozta, hogy újra az életedet jellemző mókuskerékbe kerültél, csak mindig újabb terheket cipelve magaddal.
Nagyon tetszett ahogyan ezt az érzést visszaadtad az írásoddal és a fogalmazásoddal.   Caleb egy jó karakter lett és kívánom, hogy a továbbiakban a gyermekeddel megkapjátok azt a stabil, boldog és biztonságosabb életet amit mindketten megérdemeltek.  
Örülök, hogy olvashattalak!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!