Azt mondják, mindennek van jó és rossz oldala. Hát én nem így látom, pláne ami az autóbalesetem következményeként megjelenő emlékezetvesztést jelenti. Persze, az jó dolog lehet, hogy az ember kap egy második esélyt az élettől, amikor mindent tiszta lappal kezd. De ha alig emlékszem az életem korábbi szakaszára, akkor mégis hogyan tudnék új fejezetet kezdeni?
Húsz nap telt el a balesetem óta, s habár a jobbulást kívánó virágcsokrok csak úgy özönlöttek a kórházi szobámba, egy ember se jött be személyesen meglátogatni. A "vőlegényem" az utolsó nap befutott, így haza már ő vitt, de mivel az ő személye is a feledés homályába merült, egyedül a bal kezemen díszelgő eljegyzési gyűrű jelezte, hogy ő valóban az életem részét képezte. Szótlanul ültük végig az autóutat, amikor pedig hazaértünk, s kinyitotta előttem a bejárati ajtót, semmit sem éreztem. Abban reménykedtem, ha meglátom a közös otthonunkat, akkor majd a szívem jelzi, hogy hazatértem. Hogyha az eszem nem is emlékszik, a szívem majd fog. De ehelyett csak nagyobbá vált az a tátongó lyuk, amit a balesetem óta éreztem a mellkasomban. A lakás inkább emlékeztetett egy legénylakásra, mintsem egy olyan otthonra, ahol meglátszik a női kéz nyoma is. Modern festmények lógtak a falon, profi fotósok munkái, de rólunk például egy képet se láttam. Nem mintha azt várnám el, hogy velünk legyen kitapétázva a szoba, de egy közös képet azért megnéztem volna. Idegenekként mozogtunk egymás mellett, bár eleinte azt hittem, ez is csak az amnéziámnak köszönhető. Hogy azért tart távolságot, mert nem akar megijeszteni, mert tudja, hogy semmire sem emlékszem a közös életünkből.
Ő zavartan elvonult a dolgozó szobájába én pedig leültem a nappaliban lévő kanapéra. Végső elkeseredésemben már majdnem hagytam, hogy eluralkodjanak felettem a könnyeim, amikor véletlenül észrevettem egy vaskos szakácskönyvet az ablak előtti asztalon. Gondolkodás nélkül indultam meg felé, s ahogy felnyitottam a könyv fedelét, elmosolyodtam. Ez az én könyvem volt. Tudtam, a zsigereimben éreztem, mert amint a kezembe fogtam, némi megnyugvás ereszkedett rám. Gondosan átlapoztam pár oldalt, hogy tovább oldódjon a feszültségem, majd összeszedve az összes erőmet megindultam a dolgozó szoba felé. Az ajtó ugyan nyitva állt, de én attól még kopogtattam az ajtófélfán.
- Nem akarlak zavarni, tudom, hogy dolgozol, de... tudnál mutatni fényképeket? - gondolom ilyet egy átlagos hétköznap nem kértem volna tőle, de most, figyelembe véve a körülményeket, mégis megtettem.
- Miről? - hűvös válasz érkezett vissza, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni és inkább azon voltam, hogy jobban megfogalmazzam a kérésemet.
- Rólunk, az életünkről... mindenről, amiről van fényképünk. - nem tudtam konkrétumokat felhozni, így csak bambán néztem rá és bíztam abban, hogy ezúttal megértett engem.
- Nem tudok ilyeneket mutatni neked, sajnálom Olivia. - visszafordult a laptopjához, de mivel nem tágítottam, pár másodperc után felállt az asztaltól és odasétált hozzám. Gyengéden végigsimított a karjaimon én pedig megöleltem őt. De ez az, amit nem kellett volna. Rögtön elhúzódott és értetlenkedve nézett le rám.
- Ez most eléggé rosszul fog esni, de muszáj elmondanom. Olivia, mi... nem vagyunk jegyesek. Legalábbis nem igazából. - úgy éreztem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Az események olyan gyorsasággal pörögtek, hogy mire feleszméltem, már vége is volt a beszélgetésünknek.
Kaptam egy kis ízelítőt abból, milyen egy hisztis őrült nőszemélyként viselkedtem régen, hogy milyen egy öntelt, egoista és karrierista nő voltam. De előtte jött a mélyrepülés.
Ő és én... mi sohasem voltunk szerelmesek. Érdekből kezdtünk el randizgatni, amit megfűszereztünk némi (vagyis inkább rendszeres) lepedőakrobatikával, de ennyi volt közöttünk és semmi több. Csak azért jegyeztük el egymást, mert akkor öröklöm meg apám hagyatékát, ha férjezett nő lesz belőlem. Nekem jól jött volna a szállodai részesedés, amivel apám rendelkezett, az ál-vőlegényemnek pedig a pozíció, amit betölthetett volna apám utódjaként.
Ezen információk ismeretében rosszul voltam magamtól s még arra se voltam képes, hogy tükörbe nézzek. A kórházi látogatóim száma már sejtette, hogy nem lehettem valami jó ember, de hogy ennyire egy számító dög lettem volna... erre még gondolni se mertem. Pláne most, mikor úgy éreztem, egy légynek se tudnék ártani.
De hogy ezek után mihez kezdek, azt nem tudtam. Nem akartam az a nő lenni, akiről az előbb szinte undorodva beszélt a "vőlegényem". Nem akartam az eljegyzést sem, ha csak nem valós érzelmeken alapult.
De hogy tudnék-e változtatni ezeken s mégis ki leszek én ezután? Ez volt az a kérdés, amitől jelen pillanatban a legjobban rettegtem.