A magassága 178 centi, a súlya pedig 68 kiló.
5 éves korában volt először szerelmes.
Eddigi életében összesen 3 alkalommal kiabált a szüleivel.
24 perc a rekord, amíg képes figyelmen kívül hagyni a testvére szólongatását.
Hozott 2 döntést az életében, amit azóta is bán.
Majdnem pontosan 12 hónapig volt házas.
357 darab képeslapot nem kapott meg az öccsétől.


× Fiatal korától kezdve nagyon népszerű, már az iskolában is inkább a barátai akartak lenni a kortársai, mintsem az ellenségei, vagy olyasvalakik, akik keresztül néznek rajta.
× Jó szociális kompetenciákkal van megáldva, illedelmes, jó hallgatóság, aki valójában jobban szereti a mély és jelentéssel bíró kapcsolatokat, mint a felszínes társalgást és futó ismeretségeket.
× Szeret tervezni, előre látni a dolgok menetét és legalább minimális elképzeléssel rendelkezni egy-egy szituációról. Nem rémíti meg, ha neki saját magának kell felvázolnia ezeket a terveket és ezek betartása sem akadály számára.
× Közepesen makacs természetű. Ha valamit előre megtervezett, abból nehezen enged, de elegendő ráhatással, ha a másik fél megfelelő stílusban közelíti meg, képes belátni, hogy nem pusztán az ő megoldása lehet helyes.
× Kifejezetten megfontolt, ami miatt fiatalabb korában sokszor mondták rá, hogy koraérett.
× Hiába felelősségteljes és komoly természetű, attól még szeret nevetni, élvezni az életét és boldognak lenni. Egyáltalán nem az a magába forduló típus, habár van, hogy szüksége van arra, hogy egyedül legyen és kipihenje a nap fáradalmait.
× A munkájában alapos, rendszerető és racionális. Amikor azonban főz, tipikus férfi módjára felfordulást csinál a konyhában, majd órákba telik rávennie magát a mosogatásra - ezt a problémáját egyébként kiküszöbölte egy mosogatógép beszerzésével.
× Szeret másokra gondolni és a jelenlétével támogatni azokat, akik közel állnak hozzá. Mindig ott van, ha hívják és részt vesz bármilyen eseményen, ahol fontos lehet a megjelenése, akár csak csendes szurkolóként is.

× Nem szeret csalódást okozni másoknak, vagy olyan helyzetbe kerülni a munkahelyén, amivel leírja magát. Ha nem is marad fenn éjszakánként mások véleménye miatt, amelyet róla alkottak, de nagyon is fontos számára az, hogy milyen státuszt tölt be egy közösségben. Ennél fogva pedig igyekszik hasznos tagja lenni annak és megfelelni az elvárásoknak.
× Néha azt lehet rá mondani, hogy rugalmatlan - vagy épp boomer -, mert vannak dolgok, amelyekkel még soha nem találkozott és amiket nem is feltétlenül ért. Ilyenkor nem próbál szembe szállni a fő sodrás iránnyal, inkább ellézeng az oldalvonalon.
× Noszogatni kell, hogy kibillenjen az egyensúlyából, amiben a megszokott rutint követve, mondhatni monoton életet él a munkájában. Amióta elvált, hajlamos ugyanazt a rutint követni, különösebb változatosság nélkül, ami a kedvére is rányomja a bélyeget.
× Nem viseli el, ha valaki őszintétlen vele. Ha fáj is neki néha az igazság, vagy a kritika, de jobb szereti egyenesen megkapni azt, mintsem kerülgetve a forró kását.
× Szeret nyerni. Mindegy, hogy épp munkáról, vagy családi társasjátékról van szó - amiben egyébként kifejezetten régen volt része -, de kifejezetten kompetitívnek mondható, ami miatt egyébként nyolc éves gyerekké válik és képes percekig sértődötten viselkedni abban az esetben, ha veszít. A munkában igyekszik méltósággal kezelni ezeket a szituációkat és építeni a kritikára.
× Bár sosem vallaná be, de legalább annyira szeret kapni, mint adni. Viszont egyáltalán nem telhetetlen, mindig csak azt várja, hogy a másik fél legalább annyira szeresse, mint ő maga az illetőt.
× Ebből adódik, hogy ha ő hamarabb, vagy épp jobban megkedvel valakit, akkor képes teljes lelkesedéssel és minden erőforrásával belevetni magát egy kapcsolatba, majd csalódás éri, amikor nem kapja vissza ugyanazt a mennyiségű figyelmet és szeretetet.
× Azokban a dolgokban, amelyeket nem lehet egyértelműen számításba venni az életben, kifejezetten vak. Nehezen olvas más emberekből és van hogy a személyes kapcsolataiban olyasmit sem vesz észre, ami az orra előtt van. (Egyébként szemüveges is.)

- Csak azért olyan bekép...
- Halkabban, itt jön!
Megrebben a szemem, amikor meghallom a szavakat, de nem fordítom oda a fejemet, hogy megnézzem magamnak, kinek nem vagyok pontosan szimpatikus. Sokan attól kezdve nem néztek engem jó szemmel a bank alkalmazottai között, hogy először ide kerültem még egyetemistaként. Nyilvánvaló volt, hogy azért választottak be, mert a banktulajdonos lánya volt a barátnőm - aki mostanra a feleségem -, de én abban a hitben éltem, hogy elmúltak már azok az idők, amikor ezt fel lehet emlegetni. Évek teltek el, én pedig diplomát szereztem, tehát akár teljes értékű tagja is lehettem volna a helynek. A munkámat épp olyan alaposan végeztem, mintha csak én magam is interjúztam volna, mivel az akadt bőven és függetlenül attól, hogy milyen családi szálak fűztek a tulajdonoshoz, nekem is meg kellett keresnem a pénzemet, amit nem láblógatással és mások terrorizálásával teszek. Nem én fogom örökölni a vezetői széket, tehát még csak biztos sem lehetek a pozíciómban, vagy abban, hogy olyan pozícióba fognak emelni, ahol egészen a nyugdíjig biztos a helyem.
Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések és viselkedés miatt volt, hogy már el is gondolkodtam azon, hogy talán jobb lenne máshol folytatnom. A zsebeimbe nyomom a kezeimet és úgy sétálok tovább. Fel sem tűnik, hogy a folyosó végén kivel futok össze, csak amikor a hangját is meghallom.
- Talán csődbe vittél bennünket, vagy mi ez az ábrázat, fiam? - Hangja tiszta baritonként visszhangzik a folyosón, én pedig a fejemet meghajtva üdvözlöm őt.
- Szó sincs róla, uram. - Hiába vagyunk már házasság által egy család tagjai, képtelen vagyok nem a megfelelő tisztelettel kezelni az apósomat, mind a bankban képviselt rangja, a kora és az életemben betöltött szerepe miatt is. Hiszen hálás lehetek neki, amiért hajlandó volt nekem adni a lánya kezét.
- Akkor? - A kezét a vállamra csapja, én pedig nyíltan pillantok a szemébe.
- Hosszú volt a nap. - Ezek után pedig gondolhat, amit szeretne. Nem hazudtam, amikor válaszoltam neki, de nem vagyok már óvodás gyerek sem, akinek más szoknyája mögé kell bújnia, hogy biztonságban érezze magát. Vannak, akik nem kedvelnek és minden bizonnyal lesznek is még, ettől függetlenül én nyugodtan alszom éjszakánként.
- Áá, azt hiszem értem már. - Ezúttal úgy szól hozzám, mintha bizalmas barátok lennénk, én pedig szinte sejtem, hogy mi következik. - Szeretnél már hazamenni a feleségedhez, igaz?
- Igen. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon és valamelyest lefelé pillantok. Sosem voltam az a típus, aki az apósának mesélne arról, hogy pontosan mit akar a lányától és mikor. Jó, kivéve talán a házasságot.
- Menj csak. Holnap találkozunk! - Meglapogatja a hátamat, majd a mögötte érkező, eddig csendben álldogáló titkárával együtt távoznak, én pedig mély levegőt veszek, amelyet aztán hosszan kifújok. Végül mégis mosolyogva sétálok tovább.


Amikor elhagytam az irodát, megvolt bennem az a kellemes érzés, hogy hamarabb érek haza, hogy a napon hátralévő részében elengedhetem a munkámat és a vele járó stresszt. Ha őszinte akarok lenni, még örültem is neki, hogy összefutottam az apósommal. Nem kalkuláltam bele, hogy a forgalom még lehet szörnyű a hazafelé úton és azt sem, hogy épp akkor fog valaki beparkolni az én szokásos helyemre, amikor kicsikét már örülni kezdek neki, hogy az otthonom tíz méteres körzetében vagyok. De persze felnőtt vagyok, ezzel is megbirkózom és a helyemet elfoglaló autó mellé állok be a sajátommal.
Nem voltam felkészülve arra, hogy összefutok az apósommal, arra sem, hogy nagy lesz a forgalom hazafelé, sőt még azt sem vettem számításba, hogy más helyre fogok parkolni. Arra azonban végképp nem számítok, hogy amikor már nyúlok a kilincsért és átsiklik a pillantásom a szomszédos autó felé, ismerős hajkoronát pillantok meg.
A feleségem az. A feleségem, aki most egy ismerős arcú férfihoz hajol oda az ő autójában. Hiába van nekem háttal, mégis tudom mi történik. A kezem visszaesik az ölembe, a pillantásomat pedig hiába akarom elszakítani róluk, nem megy. Odafagyott, mint a szívem abba a dobbanásba, ahol tartott.
Végül mégis nagyot nyelek, újra megrebben a szemem, mint órákkal ezelőtt a folyosón, úgy érzem szúrja is valami. Nem bírom ki, hogy ne fordítsam valamelyest a fejem a szomszédos autó felé, már csak a szemem sarkából lesve oda. Nem tervezem meg, de pár másodperc késéssel ugyanúgy nyílik az én ajtóm is, mint ahogyan a feleségem nyitja azt a másik kocsiban, és egyszerre szállunk ki, még a pillantásunk is találkozik. Az enyémben ott van minden, amit jelenleg érzek - harag, csalódottság, fájdalom, hitetlenség -, az övében nyoma sincs megbánásnak.


Nézzük egymást, mint az elmúlt percben folyamatosan. Csendben, tisztes távolságra egymástól. Én a konyhapulton támaszkodom két kézzel, ő karba font kézzel áll a helyiség másik szélében.
- Nem mondasz semmit? - Rövid ideig grimaszba torzul az arcom, mégis próbálok nyugalmat erőltetni rá, amikor Ő rám pillant.
- Mit akarsz, mit mondjak? - A hangja és az arca is ugyanolyan hideg, szinte érzelemmentes. Ha valami, hát inkább az enyhe frusztráltság olvasható le róla, a szemöldökei között megjelenő apró ráncokból, amit csak az vesz észre, aki eléggé ismeri őt. Én azt hittem ebbe a kategóriába tartozom, de most mégis kételkedem magamban és benne is.
- Bármit, Allie... - Horkantva nevetek fel, miközben emelem is a kezemet, hogy végigsimítsak a fejem tetején, az ujjaimat a hajamba nyomva. Amikor elfordítja a fejét, én még lentebb hajtom a sajátom. - Úgy volt, hogy nem találkoztok többet. - Hiszen évek óta ismerem a férfit. Össze is kaptunk már miatta a feleségemmel, de akkor megbeszéltük, hogy nem találkoznak többet. Talán ezért is fáj most annyira. Mert akkor hittem neki és abban, hogy én fontosabb vagyok neki.
- Kedvelem őt, Tris. - Olyan nyugodtan jelenti ki, mintha csak barátok lennénk és a gimnáziumi szerelmünkről beszélgetnénk. Nekem ő volt az. Azóta őt szeretem és nem is igazán fordult meg a fejemben, hogy mást kellene. Allienek nyilvánvalóan más elképzelései voltak.
- Kedveled? Mióta? Mióta csináljátok ezt? - Muszáj tudnom, hogy tényleg ekkora lúzer vagyok-e. Újra érezni kezdem azt a szemeimet szúra érzést, aminek nem akarok engedni, mert legbelül nagyon jól tudom mitől van. Figyelem, ahogyan Allie egyik szemöldöke megemelkedik és azt várom, hogy legalább egy kicsikét szégyelli, amit tett.
- Már egész régóta. - Megint olyan nyugodtan mondja ki a választ, amivel csak még egyszer fordít egyet a késen, ami talán a szívemben, talán a hátamban van, de az is lehet, hogy mindkettőbe döfött egyet. Az ő nyugalma tüzelni kezdi a számomra szokatlan haragot bennem és felcsattanva szólalok meg újra.
- Akkor minek jöttél hozzám? - Sajnálatból? Mert nem akarta megmondani, hogy nem szeret eléggé? Senki nem kényszerítette... Hosszú sóhaj bukik ki belőlem, közben újra végigsimítok a hajamon, végül pedig kiegyenesedek. - Ne válaszolj. - Megragadom a pulton fekvő kocsikulcsot és néhány lépéssel átszelem a helyiséget. El akarok menni innen, a hátam mögött hagyni a nyugodtságát, a szavait, azt amit tett. Nem akarom tovább hallgatni, vagy az arcát nézni, hiába búcsú ez a mostani kimondatlanul is.