" way back home "

**Tristen Woo** · " way back home " - Channing & Tristen Szomb. Aug. 07 2021, 16:47

Ning & Tris

Lehet, hogy lassacskán közelítek a harminchoz, de még mindig vannak bizonyos dolgok, amelyeket pusztán a szüleim felelősségének tartok. Ning és én talán sokkal közelebb állunk egymáshoz korban és életvitelben is, de a gyereknevelés olyasmi, amibe nem érzem, hogy bele kellene szólnom. Lehet, hogy nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy egy buddhista templomban próbálják lenyugtatni az öcsémet, de ettől függetlenül különösebb beleszólásom nem volt. Nekem az volt a dolgom, hogy rendben megházasodjak és ha Allie valóban szeretett volna, talán már az unokákkal kellene rohangálnom a szüleimhez. Jobban belegondolva egyáltalán nem bánom, hogy a házasságom nem jutott el arra a pontra, hogy már ne pusztán házasok, hanem szülők is legyünk, mert utólag most már elég nagy logisztikai bukfencet jelentene egy gyereket hozni-vinni és közösen nevelni. A méltóságomról és némi pénzről még hajlandó is vagyok lemondani, de a családomról nem.
Jelenleg is pont valami hasonlóért ülök autóban és tartok Brooklyn felé, habár egy gondolatban vizualizált gyereket összehasonlítani az élő öcsémmel... Nos, nem a legszerencsésebb. Mondhatni határozottan meglepett az a telefonhívás, amit ma délelőtt kaptam és nem csak azért, mert ismeretlen számról érkezett. Az, amit a beszélgetés során megtudtam, épp elég megdöbbentő volt, hogy még az autóban is a saját csodálkozó pillantásommal találjam szembe magamat, amikor a visszapillantó tükörbe néztem. Hamar az utca házaira esett azonban a pillantásom, a navigáció helyett ugyanis próbáltam az emlékezetemre hagyatkozni, amikor a házat kerestem, amiben meg kellett volna találnom az öcsémet. Jobban belegondolva még mindig sokkal pozitívabb a helyzet, mintha a rendőrség hívott volna, vagy ne adj' Isten egy kórház, azzal, hogy Ning-nek baja esett. Ettől függetlenül is kifejezetten kíváncsi voltam a magyarázatára azzal kapcsolatban, hogy miért az egyik barátja szülei keresnek meg engem azzal, hogy újra a városban van és pontosan miért nem nekem szólt már eredetileg is, ha el akart jönni arról a helyről. De ezen a ponton felmerül az is, hogy meg kellene magyaráznia pontosan miért nem írt többet.
Sóhajtva állítom le a motort, amikor sikerül leparkolnom, és miután kiszálltam az autóból, ruganyos léptekkel indulok meg a lakás felé, ahol a megfelelő kapucsengő megnyomása után várakozom.
- Ki aaz? - Megismerem Karolina hangját, akivel kapcsolatban csak remélni merem, hogy hozzám hasonlóan tudatlan volt ebben a helyzetben. Különben nem egy, hanem egyenesen két gyerekre kellene neheztelnem, amiért saját maguk kiviteleznek egy tervet, amibe be kellett volna vonniuk felnőtteket is.
- Szia, Kara. Tristen vagyok... - Nem is kell megmondanom, pontosan miért jöttem, mert meghallom a búgást, ami egyet jelent azzal, hogy bemehetek - egyébként is mindketten nagyon jól tudjuk, hogy Channinget tervezem hazavinni. Az ajtó szinte kivágódik előttem, amikor felérek a rövid lépcsősoron, ami a földszinti lakásokhoz vezet. - Hello, Ning elkészült..? - Be sem fejezem teljesen a kérdésemet, amikor megpillantom az öcsémet a lány mögött. Pár másodpercig nem is igazán tudok megszólalni, még a slusszkulccsal babráló kezem is megáll erre az időre. Pislogva térek vissza a valóságba és nézek újra a fiatal lányra. - Köszönöm, hogy befogadtad. - Mit lehet mondani ebben a helyzetben? Hogy máskor szólhatott volna hamarabb? - Hyuka, hol vannak a cuccaid? - Elvégre a buddhista templomba nem teljesen üres kézzel lett elküldve. Amikor előkerül a hátizsákja, kinyújtom érte a kezemet és a Karától való elköszönés után én magam viszem azt, egészen az autóig, ahová csendben sétáltam el, immár az öcsém társaságában. A hátizsákot hamar a csomagtartóba helyezem és még azelőtt lépek oda az öcsémhez, hogy beülhetne. Megfogom a karját és magam felé fordítom, aztán odahúzom magamhoz, hogy átölelhessem őt és meglapogassam a hátát. Nem engedem még el, amikor felteszem a kérdést: - Mi a fene történt, Ning?

öltözék * 582 szóban

**Channing H. Woo** · Re: " way back home " - Channing & Tristen Szer. Dec. 22 2021, 10:41

Tristen & Channing

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem a legjobb haditerv örökké Kara szekrényében bujkálni… Őszintén. Ha még ott tettem volna! Akkor minden bizonnyal az anyukájuk nem talált volna meg és lenne nagyon mérges, meg hadovált volna össze mindent. Arról, hogy most az ő felelőssége vagyok, meg amúgy is, hogy nézek ki és mit keresek New Yorkban. Láttam rajta, hogy egyszerre szeretett volna megölelni és megpofozni, de az állapotomra való tekintettel nem tette meg. Én pedig mindössze annyit tehettem, hogy a begennyesedett, sebes kezeimet a hátam mögé dugtam annak érdekében, hogy ne ijedjen meg még jobban. Nem akartam kórházba menni és azt se szerettem volna, ha a szüleimet hívja fel. Alig aludtam, mivel a reggelem nagy része könyörgéssel telt. Kész lettem volna letérdelni, de nem volt rá szükség.
Sok szempontból szerencsés az, hogy a testvérem már nagyobb felnőtt, mint én. Emiatt elkerülhettem azt, hogy a szüleimet hívja fel a legjobb barátom édesanyja. Részletkérdés az, hogy a legideálisabb helyzetben senkinek sem telefonál, de jelenleg én is tudtam, hogy nincs sok választási lehetőségem. Inkább Tris, mint anya és apa.
Más kérdés volt az, hogy bennem még mindig élt valami azzal kapcsolatban, hogy miért nem írt nekem egy idő után már semmire. Tudtam, hogy haragszik rám, de jobban bíztam benne, mint anyában és apában. Nem az ő ötlete volt az, hogy hazamenjek, ez pedig talán elegendő volt ahhoz, hogy ne legyek visszaküldve a kopaszok közé. Ugyanakkor egyáltalán nem tudtam, hogy mire számíthatok vele kapcsolatban. Hónapok óta nem tudok semmit róla.
Talán pont ez is vezetett rá arra, hogy az utolsó pillanatig ellenálljak, és tényleg bebújjak Karesz szekrényébe. Szinte biztos voltam benne, hogy egy olyan lány, mint ő, ki tudna dumálni ebből a szituációból. Talán mégis el lehet hitetni azt Trissel, hogy nem vagyok itt, ugye? Ő túl udvarias és normális volt ahhoz, hogy egy lány szobájába bemenjen és keresni kezdjen. Az egészben a legrosszabb a várakozás volt, így nem tehettem mást, minthogy a nyitott szekrényajtóból pislogtam Karára, illetve az anyukájára próbáltam a lehető legszebben nézni. Bűntudatosan, nem pedig ártatlanul.
Amikor meghallottam a kapucsengőt, Kara szülei már dolgoztak, szóval nem is volt kérdés, hogy azonnal megpróbálok bebújni a szekrénybe. Magam sem tudom, hogy bajtársiasságból kérdezte meg a legjobb barátom, hogy ki az, vagy pedig csak tényleg az időt akarta húzni. Valójában nem volt terv azzal kapcsolatban, hogy miként rejt el engem. Titkon mind a ketten tudtuk, hogy ez már nem lesz annyira egyszerű. Pont ezért is vert hevesebben a szívem és kezdtem el remegni miközben összekuporodtam a szekrényben. Mit tehettem volna? Hogy nézzek Tris szemébe azok után, hogy hónapokig nem is keresett? Vajon már nem szeretné, hogy testvérek legyünk? Ettől a gondolattól megremegett a szám széle. Ha ő is lemond rólam, mint anya és apa, akkor nem tudom mit fogok csinálni.
Annak ellenére sem mozdultam meg, hogy hallottam nyitódni a bejárati ajtót. Jelenleg úgy éreztem magam, mint amikor hatévesen megpróbáltam elbújni a mama elől, amiért összetörtem a kedvenc vázáját… Bár a mama sosem bántott ilyesmiért. Magam sem tudom, hogy pontosan honnan szedtem össze a bátorságom, de végül kimásztam a szekrényből. Ha itt maradok, akkor Karát fogják összeszidni, azt pedig nem szerettem volna. Már hallottam a bátyám hangját, de ennek ellenére a lány mögé lopakodtam, a vállára raktam mind a két tenyerem és úgy próbáltam meg elbújni. Pontosan tudtam, hogy ez nem olyan könnyű, mivel minimum le kellene térdelnem ahhoz, hogy hosszában el tudjon rejteni. Amikor találkozott a tekintetünk, akkor automatikusak elfordítottam a fejem. Nem volt nálam a hátizsákom.
A kérdésére csak lehajtott fejjel kullogtam vissza a legjobb barátom szobájába a táskáért. Feltett szándékom volt cipelni azt, de nem mertem ellenkezni a bátyámmal, odaadtam neki azt, amikor nyújtotta a kezét. Búcsúzásképp Kara fejére tettem a tenyerem, aztán egyszerűen elhagytam a pici lakást a bátyám társaságában.
Nem mentem olyan gyorsan, mint ő, egy kicsit lemaradva kullogtam utána, miközben a szememet a hátán tartottam. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de semmi sem jutott eszembe, mivel azt se tudtam eldönteni, hogy pontosan hányadán állunk. Egyszer szólásra nyitottam a szám, aztán végül nem mondtam semmit. Egyszerűen az anyósüléshez sétáltam, és amikor nyitva volt a kocsiajtó, már szálltam volna be. Pontosan tudtam, hogy ha most nem működök együtt, akkor szólni fog anyának és apának, amit én minden körülmények között meg akartam úszni.
Nem tudom pontosan mire számítottam tőle, de képtelen voltam reagálni az ölelésére. Éreztem a saját kezem remegését, ahogyan lassan kövér kis könnycseppek gördülnek végig az arcomon, aztán reszketni kezd a testem. A következő pillanatban már a vállába temettem az arcomat, szorítottam és sírtam. Nem tudom pontosan mennyi időre volt szükségem, de amikor elhúzódtam tőle még nem tudtam megszólalni. Vennem kellett pár mély levegőt és csak utána tudtam kinyögni a szavakat.
- Nem éreztem jól magam, ezért elszöktem – ezen a ponton már teljesen hülyeség lett volna hazudni. Inkább a kezéért nyúltam, amit úgy szorítottam meg, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatom őt – Hyung, tudom. Haragszol rám, de ne küldj vissza. Bármit megteszek, csak ne szólj anyának és apának. Akkor nekem végem van.
Az elmúlt egy év egyáltalán nem változtatott a viselkedésemen, legalábbis én gyökeres változást nem vettem észre magamon. Csak annyit értek el ezzel, hogy magányossá váltam. Egyelőre ezt nem mertem kimondani, mert tartottam tőle, hogy nem lesz elég erős indok a számára. Hogy ő is azt gondolja, amit anya és apa.

outfit ~ 873 szó ~ szia bátyus " way back home " - Channing & Tristen 2081954265

**Tristen Woo** · Re: " way back home " - Channing & Tristen Kedd Jan. 25 2022, 21:57

Ning & Tris

Függetlenül attól, hogy mekkora a korkülönbség az öcsém és közöttem, mindig fontos volt nekem az, hogy jól legyen és ne essen semmi baja. A hét éves gyerekek általában nem arról álmodnak, hogy a kistestvérüket pelenkázzák, vagy úgy próbálják megetetni, hogy ne köpje rájuk a sütőtök pürét, de a hét éves gyerekek nem is tudják mivel jár a gyereknevelés, amikor testvérért könyörögnek a szüleiknek. Egész másképp foghatnék fel mindent, ami Nünüvel és velem történt a gyerekkorunkban ha mondjuk már én magam is apuka lennék. Azt mondhatnám, hogy az öcsémnek hála készültem fel arra a szerepre, amit az esküvőm napján talán még forgattam is egy ideig a fejemben, függetlenül attól, hogy ezer más fontosabb dolog volt azon a napon. De eszemben sincs úgy csinálni, mintha a testvérem csak egy olyan epizód lenne az életemben, ami felkészít a jövőre. Nem mondom elég gyakran neki, hogy mennyire szeretem őt és talán később, amikor jóval öregebb leszek, mint most, bánni fogom, hogy nem tettem meg elégszer. Valahol mégis úgy érzem, hogy Hyuka tudja, hogy mennyire szeretem őt és hogy függetlenül attól, hogy éppen hol van, vagy milyen távol vagyunk egymástól, ugyanúgy szeretem őt és azt kívánom, hogy jól legyen.
Azt, hogy buddhista buddhista szentélybe küldték kifejezetten nehezen tudtam úgy felfogni, mint egy jó döntést. Ha minden energiabomba gyereket így kezelnének a szülei, akkor a fél világ buddhista templomokban nevelkedne. Megvolt tehát a véleményem a szüleink ezen húzásáról, tenni azonban nem tehettem ellene, mert a huszonhét évem ellenére sem volt beleszólásom. Ezzel pedig azt hittem, hogy az öcsém is tisztában van és nem haragszik rám, a képeslapjai azonban egy idő után nem érkeztek meg és megvolt az a pont is, amikor már nem foghattam arra, hogy a posta keverte el őket. Ennek ellenére még mindig inkább egy levelet vártam tőle, amiben ő maga tagadja meg, hogy a testvére maradhassak, ahelyett hogy a legjobb barátja szülei hívnak, mert mindenféle különösebb előjel nélkül náluk jelent meg az én öcsém...
Csak akkor realizálódik bennem a történet valódisága igazán, amikor meg is pillantom őt, teljes valójában, habár részben eltakarja előlem a kis barátnője, aki ha akarta volna sem rejtegethette volna örökké itt Hyukát. Kapásból három olyan kérdést fel tudtam volna tenni mindkét gyereknek, ami ha minimálisan is, de tisztázta volna a helyzetet, kezdve azzal, hogy hogyan került New Yorkba. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ennek talán nem most jött el az ideje és a válaszokat a saját kisöcsétől is ugyanúgy megkaphatom, miután átöltöztetem valami kevésbé szakadtba és még enni is kap. Ha ő nem számított arra, hogy meg fogom őt ölelni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy én nem gondoltam, hogy hallani fogom a szipogását, aztán pedig a tenyereim alatt érezni, ahogyan reszket. Előbb a fejéhez emeltem a kezemet, hogy meg tudjam simogatni azt, miközben a másik kezem továbbra is a hátára simult. Sosem zavart, hogy magasabb nálam, most mégis olyan rég volt, hogy utoljára találkoztunk, hogy szinte elképedtem ezen a tényen.
- Nünü, nyugodj meg. Nincsen semmi baj. - Egyáltalán nem zavart volna, ha bárki megnéz most bennünket az utcán. Valójában sosem kellene, hogy az érdekeljen bennünket, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy milyenek vagyunk teljesen idegenek szemében. - Miért nem szóltál, hogy menjünk érted? - Nem az volt a célom, hogy megrovásban részesítsem őt, egyébként sem akartam, hogy még inkább sírjon. Pusztán a korábban felhalmozott kíváncsiságom tört ki belőlem, amikor elkezdett beszélni.
Ez pedig csak még egyértelműbben kiült az arcomra is, amikor tovább beszélt. A keze úgy szorította az enyémet, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban eltűnök, én pedig némiképp szorosabban fogtam rá az ő ujjaira, csak hogy biztos legyek benne, hogy rám figyel.
- Egyáltalán nem haragszom rád. Csak azt nem értem, hogy miért nem szóltál? Csomó ideje képeslapot sem küldtél. - Ez valaki olyan számára, aki nem ismeri eléggé az öcsémet talán azt is jelenthette volna, hogy megbarátkozott a helyzettel és nagyon is beilleszkedett a buddhista papok közé, akiket valószínűleg kevéssé izgatnak az olyan földi dolgok, mint a családi kapcsolataik. Aki viszont igenis ismeri Ninget és tisztában van a természetével, biztosan legalább olyan gyanúsnak tartotta volna a dolgot, mint én. Az már az én hiányosságom és a saját lelkiismeretemmel kell elszámolnom, hogy pontosan miért nem vettem a kezeimbe a dolgot és mentem én magam utána - egészen pontosan a buddhista szentélyig.
- Nem fogok nekik szólni, ezt megígérem. De neked el kell mondanod pontosan, hogy mi történt. Úgy nézel ki, mint aki... hát, mint aki megszökött. - Nem igazán találtam a megfelelő szavakat, de ebben a helyzetben valószínűleg másnak sem lett volna könnyű leírni azt, amit lát és összerakni az információ morzsákból, ami történt.
- Menjünk haza, jó? - Kérdőn pillantottam rá, mert úgy éreztem most jött el az a pont, hogy inkább rá bízzam a döntést és a saját komfortérzete szerint cselekedjek, mintsem hogy én is olyasmit próbáljak ráerőltetni, amit nem szeretne. Én akarok lenni az az ember számára, akihez menekül, nem pedig aki elől teszi azt.

öltözék * 807 szóban

**Channing H. Woo**

Tristen & Channing

Soha nem voltam az a fajta gyerek, aki a sarokban képes lett volna eljátszani egy olyan képes babakönyvvel, ami mondjuk geometriai mintákat tartalmazott. Összességében véve az volt rám a jellemző, hogy minden tevékenységet társaságban akartam végezni, emiatt külön előny volt az, hogy a nagyszüleim már rég nyugdíjasok voltak a születésemkor, így volt ki szórakoztasson az unalmas perceimben. Ha egyedül hagytak, akkor rendszerint olyan dolgokat követtem el, ami miatt megkaptam az emberek figyelmét. A családi összejöveteleken mindig előkerülnek azok a történetek, amikor kiszedtem a szobanövényeket a cserepükből, mert állításom szerint az élőkényeket fogságban tartani káros volt. Illetve a másik kedvenc történet az, amikor a kukában megéreztem valami ételnek az illatát baba koromban, aztán eldöntöttem, hogy azt nekem mindenképp meg kell szereznem és gyakorlatilag fejjel előre mentem a szemetesbe, Tris pedig csak két miniatűr lábat látott a kukából kilógni, úgy kellett kiszednie.
Ez egy olyan tulajdonságom volt, ami az elmúlt időszak alatt úgy néz ki, hogy nem sokat változott. Elszigetelni a környezetemből, egy csapatnyi kopasz között, akiket mai napig – hiába nem volt olyan régen a szökésem – flashelek magam elé a rémálmaimban… Nem volt jó döntés. Ennek hála szemöldök nélküli, fényesfejű, fejtetőn pörgő buddhista papokkal álmodok már jóideje. A rémálmaimban először mindig egy kopasz fejet látok meg, majd a gonosz tekintetet. Vagy éppenséggel egy tar csávó feje búbján ücsörögve rettegtem végig az éjszakát, miközben aludtam… Semmiképpen sem volt egészséges, amit velem csináltak. Emiatt idővel szomorú lettem, gyakorlatilag letargiába estem és életemben először maradtam úgy igazán magamra. Mindegy volt, hogy mennyit sírtam, hány képeslapot küldtem el, soha nem érkezett válasz. Nem kívántam már azt a kevés rizst sem, amit meg akartak velem etetni, nem ellenkeztem a szertartások ellen. Magam sem tudom, hogy egyáltalán miként sikerült megegyeznem a papokkal arról, hogy maradjon meg a hajam és a szemöldököm, de sokáig fenyegettek azzal, hogy egy időre engem is kopaszságra ítélnek majd. A későbbiek során valószínűleg megsajnálhattak, amiért éhségsztrájkba fogtam és egésznap a szomorú fejemet kellett nézniük.
Magam sem tudom, hogy pontosan mi járt a fejemben akkor, mikor a bátyámra csak óvatosan pislogtam fel Kara válla mögül. Ha sokáig maradtunk volna így, minden bizonnyal megfájdult volna ah hátam és én is jobban örültem volna annak, ha a magam módján üdvözölhetem őt. Ha a tervek szerint mennek a dolgok és ő eljött volna értem, rohantam volna hozzá, hogy megölelhessem. Viszont miután nem írt nekem már, magam sem tudtam mi a helyzet vele… És a kapcsolatunkkal. Nem vagyok teljesen megbutulva, tisztában vagyok azzal, hogy nem fog egy életen át gyűlölni. De borzalmas dolgot tehettem, ha képes volt ilyen szinten hallgatásba burkolózni. Lényegében ez nehezítette meg a dolgomat.
A percek, amíg némán sétáltunk az autó felé, gyakorlatilag óráknak tűntek. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, hogy a szemébe nézhetek-e, ezért csak egy kivert kiskutya módjára kullogtam utána lehajtott fejjel. Pont olyannak tűnhettem a járókelők szemében, mint egy rossz gyereknek, aki megszökött valahonnan. Most először nem tűnt teljesen jó ötletnek minden, amit a fejembe vettem korábban. Nem álltam készen, hogy a bátyám szemébe nézzek, bár az sem segített rajtam, amikor az autónál végül megölelt. Hiába sírtam sokat, lettek használhatatlanok a képeslapok, amiket elküldtem. Hiába mosták olvashatatlanra a tintát a könnyeim, hiába gondoltam azt, hogy üressé váltam az elmúlt hónapok alatt és nem fogok tudni már egy darabig sírni, most mégis olyan erővel tört fel belőlem a bennem eddig megbújó keserűség, mintha most először telt volna be a pohár nálam. Meg kellett kapaszkodnom az általa viselt kapucnis pulóverben annak érdekében, hogy tudjam; nem álmodok. Tényleg hazaszöktem és vége van.
- Nem én… - először csak hüppögni, majd csuklani kezdtem a sírás miatt – Én nem tudom.
Ennek ellenére próbáltam letörölni a könnyeimet, de folyamatosan újak gyűltek a szemeimbe, aztán halkan felsóhajtottam és megcsóváltam a fejem. Abban reménykedtem, hogy utólag visszatekintve az elszigetelésem ténye talán vicces lesz. Most valahogy mégsem tűnt annak, nehezebb volt a brooklyni utcán állni, mint ahogy azt először elképzeltem.
- Szóltam – egészen halkan mondtam ki ezt a szót, majd egy kicsit hangosabban folytattam – Megírtam neked többször is, hogy haza akarok menni, de sosem kaptam választ.
A sírást csak akkor voltam képes abbahagyni, amikor újfent azt állította, hogy én nem szóltam neki, ezúttal már egy plusz információt is hozzátett a dologhoz. A szemeim elkerekedtek, mert innentől kezdve nem volt nehéz összeraknom a történetet. Lassan összepréseltem az ajkaimat és kedvem lett volna folytatni a sírást, viszont tisztában voltam vele, hogy az semmit sem old meg jelenleg. A táskámért nyúltam, amit, ha sikerült elvennem tőle, elővettem a borítékot, amit az egyik pap adott nekem és azt nyújtottam át neki. Azokat a bizonylatokat tartalmazta, amik a feladást igazolták.
- Megszámolhatod, de én tudom mennyi van benne, azért néz ki ilyen rosszul a boríték – a pillantásomat lesütöttem, miközben hozzá beszéltem, mert ha igazat mondott nekem, akkor mérges lesz majd. És Tris nem az a fajta ember volt, aki hazudott volna ilyenről – 357 darab bizonylat van benne. Ennyi képeslapra nem kaptam választ.
Nem volt elfoglaltságom, emiatt találnom kellett magamnak. Jobb híján, egyszerűen elengedtem a kezét és az ujjaimmal még pár papírfoszlányt szedegettem ki a tenyeremen húzódó sebből, ami itt-ott újra felszakította azt és egészen furcsa, gennyes véres váladék jött ki belőle. Nem sok, de határozottan láttam, hogy elfertőződött, Kara minden igyekezete ellenére. Ha most Tris kitalálja, hogy tetanuszt adat nekem, akkor a világból is ki fogok szaladni.
- Megszöktem – jelentettem ki határozottan, aztán némi gondolkodás után meggondoltam magam – Vagyis elkezdtem megszökni, de végül elengedtek. Kergetőztünk egy kicsit, de már nem mertek utánam mászni a kapura. Meg tudom őket érteni.
Gondolom kétféle forgatókönyv játszódott le a fejükben. Az egyik az volt, hogy a furcsa fürdőköpenyszerű lepelre rálépnek és leesnek, aztán még hajuk sincsen, ami megvédheti őket attól, hogy betörjék a fejüket, vagy rosszabb esetben a kisagyukat loccsantsák a kőre. Gondolom a saját életüket is féltették és engem sem akartak kitenni a traumának. A másik opció szerint meg csak baromi szégyenlősök a lenge öltözet ellenére is és féltek, hogy megláthatom a mellbimbójukat.
A kérdésére bólintottam egyet, de ennek ellenére képtelen voltam az autó felé mozdulni. Hittem neki azzal kapcsolatban, hogy tényleg nem kapta meg a leveleim, legalábbis nem nézem ki a bátyámból azt, hogy akár apróságokról is hazudna nekem. A reakciója őszinte volt, emiatt pedig hálás vagyok, de nem volt ilyen könnyű fognom magam és hazamenni.
- Ha nem helyesled azt, amit tettem – vettem egy mély levegőt, erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam – Ha te kérnél arra, hogy menjek vissza, akkor megtenném. Nem tudom eldönteni, hogy helyesen vagy rosszul cselekedtem-e. Szóval rád bízom a sorsomat. Te az ilyenekben mindig jobb voltál nálam.

outfit ~ 1 075 szó ~ szia bátyus " way back home " - Channing & Tristen 2081954265

**Tristen Woo** · Re: " way back home " - Channing & Tristen Hétf. Jan. 02 2023, 22:59

Ning & Tris

Minden ember megesküszik, hogy nem követi a saját szüleit, ha gyereknevelésről van szó, én viszont elmondhatom magamról, hogy még apa sem vagyok, de máris rengeteg olyan dolog van, amit másképp csinálnék, ha én nevelném a saját öcsémet. Értelemszerűen mindig voltak dolgok, amiket én hamarabb megtapasztaltam és amiket megoszthattam vele, remélve hogy ezzel megspórolhatok neki bizonyos rossz tapasztalatokat, amelyeket én már átéltem. De mindig rá kellett jönnöm, hogy Hyuka sokkal inkább a maga ura, mint hogy bárki másra hallgasson. Igazából ez már egészen pici kora óta így volt, csak nehéz volt elfogadni, hogy abból a rosszcsont kisfiúból most felnőtt ember lett, akinek a szíve még inkább összetörhet a világ gonoszságaitól, mert most van annyira tudatában a környezetének, hogy fel is fogja, ha csalódás éri. Nem lehet gyógypuszival, vagy egy színes és hangokat kiadó játékkal elterelni a figyelmét arról, ha lehorzsolja a térdét vagy a könyökét.
Szóval azon dolgok egyike, amelyekben más döntést hoztam volna az öcsémmel kapcsolatban, mint a szüleim, pontosan az ő kísérletük arra, hogy "megneveljék" őt. Kiszakítani őt egy ismerős környezetből, rákényszeríteni valami tőle teljesen idegen dologra és várni a csodát... Önmagában baromságnak hangzik. Ha pedig látnák ahogyan Ning most sír, azt hiszem ők sem kardoskodnának már annyira a döntésük mellett.
- Ne sírj, kérlek. Visszajöhetsz majd Karolinához is, de előtte beszéljünk meg pár dolgot és egyél valamit. - Bíztam annyira az öcsém kis barátnőjében, hogy ezeket a szempontokat - vagy legalább az evés részét - nem hagyta figyelmen kívül, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy magam sem tudom mit beszéltem már. Nem igazán tudtam másra figyelni azon kívül, ahogyan az öcsém hüppögött, ami miatt elég komoly arccal pillantottam rá. Amikor azonban lehetőségem volt rá, a két kezembe vettem az arcát és próbáltam letörölni a könnyeit. Azt meg egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy magasabbra nőtt nálam.
- Nekem? Mikor írtad meg nekem? - Értetlenül pillantottam rá, mert nem emlékeztem hasonló sorokra a képeslapjaiból, amiket a kezdetekkor kaptam tőle. Idővel azzal nyugtáztam a képeslapok hiányát, hogy talán annyira élvezi az új helyet, hogy meg is feledkezett rólam. Mégis belém mart némi bűntudat, amikor arra gondoltam, hogy a válásom miatt esetleg elsiklottam olyan dolgok felett, amelyek fontosak voltak az öcsémnek. Ezt az érzést pedig csak fokozta a tudat, hogy a válásomról sem számoltam be olyan részletesen neki, mint ahogyan illett volna. - Azt hittem azért nem írsz, mert nem úgy működik ott a posta, vagy nincs kedved, mert összebarátkoztál valakivel. - Ha nem épp buddhista papok közé küldik, ez utóbbi teória talán még meg is állja a helyét. Ismerem az öcsémet és tudom milyen könnyedén elegyedik szóba akár teljesen idegenekkel is. Ez pedig egyszerre megnyugtató néha és rettentő aggasztó is. A végén egyszer elrabolják őt.
Kérdőn figyeltem, ahogyan a táskájáért nyúl, de amikor megértettem mit akar, odanyújtottam neki. Már amikor felhozódott az a téma, hogy pontosan melyikünk nem kommunikált a másiknak rossz előérzetem támadt, de próbáltam nem idő előtt levonni a következtetéseket és ítélkezni valaki - a szüleink - fölött. Nem láttam rá más logikus magyarázatot, hogy ki másnak a keze lehetne a történtekben.
- Ezek... - megköszörültem a torkomat, az ezalatt nyert másodpercekkel azonban nem mentem semmire, mert fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. - Nem tudom mi történhetett, ne haragudj. - Őszintén csengtek a szavaim, a pillantását viszont hiába kerestem, ő a kezén lévő sebekkel volt elfoglalva. Magamhoz húztam az öcsém kezét, majd rosszallóan ciccentettem egyet.
- Hogyan szöktél meg pontosan? - Ezzel a kezére és az esetleges többi sérülésére gondoltam. Persze ha valaki megszökik valahonnan az nem úgy működik, mint ahogy együtt kisétáltunk Karolináék lakásából, ezt én is nagyon jól tudtam. De attól még mindig piszkált bennem valamit az, hogy az öcsém valószínűleg egyáltalán nem tervezett előre, csak ment a saját feje után. Amit a rengeteg feladott, de sosem kézbesített képeslap tudatában most már sokkal inkább megértek, mint amikor először hallottam ezt a szájából. Egész pontosan az előbb.
- Felmásztál egy kapura? - Ezt a kérdést csak azután tehettem fel neki, hogy sikerült becsuknom a döbbenettől nyitva maradt számat. - Ning... - mélyet sóhajtva emeltem a csípőmhöz az egyik kezemet, miközben az utcát pásztáztam, kissé összeszűkített szemekkel. Egyszerűen nem tudtam mit mondani neki. Megszidhattam volna azért, amiért felelőtlenül és saját magát is veszélyeztetve cselekedett, de ha őszinte akarok lenni, tudom, hogy nem látott más megoldást. A hazatérése körülményei fölötti aggodalom mellett pedig az a helyzet, hogy még büszke is vagyok rá, amiért képes volt erre egyedül.
Majdnem megindultam a sofőrülés felőli oldalra, amikor újra megszólalt. A pillantásom az arcát pásztázta, a szemöldökeim pedig megemelkedtek valamelyest, mert nem tudtam hova akar kilyukadni. Még be sem fejezte, amikor én már a fejemet kezdtem rázni. - Nem szeretném, ha visszamennél, rendben? - Újra közelebb léptem hozzá, hogy megsimogathassam a hátát. - Alapból hülyeségnek tartottam, hogy oda küldjenek és láthatóan nem élvezted. Itt vannak a barátaid, a barátnőd, én is... - Mély levegőt vettem, miközben mérlegeltem, hogy mit kellene mondanom neki.
- Beszélni fogok a szüleinkkel. Itthon fogsz maradni. - Nem küldhetik vissza, vagy bármilyen új helyre, amikor a saját testi épségét veszélyeztetve hazajön inkább. - A képeslapokról is beszélni fogok velük. - Ning orrára ugyan nem akartam kötni, de kemény beszélgetésnek szántam azt az alkalmat. Valakinek felelősségre kell vonnia azokat, akik miatt ez történt Hyukával, én pedig nem fogom kímélni őket, hiába vagyok a fiatalabb és hiába kellene hálásnak lennem, amiért felneveltek.
- Most már tényleg szállj be, jó? Le kell kezelnünk normálisan a kezedet, különben leszakad. - Túlzás volt ilyenekkel fenyegetni? Igen, határozottan. De talán elég motiváló is ahhoz, hogy ne féljen attól, hogy mi vár rá a továbbiakban. - Komolyan gondoltam amit mondtam, érted? Nem szeretném, ha visszamennél oda. Tudom, hogy nagyon nehéz volt, és nem állítom, hogy másképp kellett volna kapcsolatba lépned velünk, mert nem tudtál. De máskor ne csak Karának szólj, hanem nekem is, oké? - Abban mondjuk nem hittem, hogy száz százalékban hallgatni fog rám, de talán ha többször hallja ezeket tőlem, egyszer el is kezdi csinálni azokat a dolgokat, amiktől nem hullik ki az összes hajam aggodalmamban.
- Gondolkozz rajta, hogy mit ennél. - Ételről mindig szívesen beszélgettünk mi ketten, mert míg én elkészítettem azokat, Ning jóízűen elfogyasztotta azt. Ezt pedig akár nevezhetjük tökéletes összhangnak is. Ami nincs meg mindig közöttünk, de azért vannak olyan pillanataink. Én pedig az öcsém megpróbáltatásai után most valami ilyet szerettem volna teremteni neki.

öltözék * 1034 szóban

**Channing H. Woo**

Tristen & Channing

Talán kicsit túlzásba vittem a helyzet túldramatizálását, mégsem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Pontosan olyan vagyok, mint valami kisállat, hiszen, ha valamin rajtakapnak, akkor azt nehezen engedem el. Ez az oka annak is, hogy bár jó ötletnek tűnt a szökés és az, hogy Karánál eléldegélek amíg… Magam sem tudom meddig. De amint nem tudtam az aprócska lány mögé bújni és szembe kellett néznem a testvéremmel, elöntött a felismerés, hogy valami nagyon rossz dolgot csináltam.
- Miről szeretnél beszélni? – mintha nem lett volna egyértelmű a dolog. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy meg kell kérdeznem, különben soha nem indul el kettőnk között a beszélgetés, én pedig mindezt sürgetni akartam, mert attól féltem, hogy fel fogok robbanni. Már most az érveimen pörgettem az agyam, hogy miket mondhatnék neki. Hogy ha thai lennék, akkor én is csuhákban mászkálnék és leborotválták volna a fejem… Kopaszra. Hogy a fenébe néznék ki kopaszon? Én, aki annyira szereti a haját… Hogy kopasz legyek? Elképzelhetetlen volt számomra ez a helyzet.
- Nem is vagyok éhes – valószínűleg ezt nem kellett volna kimondanom, mert Tris csak aggódni fog miattam, emiatt még több könnycsepp száguldott végig az arcomon. Amikor elkezdte letörölgetni őket, azon kaptam magam hirtelen, hogy hülyeségek járnak a fejemben. Arra gondoltam, hogy még többet kellene kipréselni, mert megnyugtatott a tény, hogy hosszú idő után valaki igazán törődik velem. Eddig gyakorlatilag úgy hagytak egyedül, hogy világ életemben harcoltam az emberek figyelméért. És mindez szerintem egyáltalán nem volt fair.
- Nagyon sokszor megírtam neked, csak egy idő után nem válaszoltál – óvatosan fogtam rá a csuklóira, majd vettem egy mély levegőt és kiböktem azt a dolgot, ami hosszú hetek óta a legjobban foglalkoztat – Azért nem válaszoltál, mert ott akartatok hagyni?
Onnantól kezdve, hogy már a szüleim se válaszoltak nekem, gyakorlatilag ki lettem zárva a valóságból. Suenak válogattam a legszebb képeslapokat, amiket egytől egyig elküldtem neki, még azt is, amin segítséget kértem tőle. Karával ugyanezt tettem. Tudtam, hogy a szüleim itt akartak tartani, de nem gondoltam volna, hogy olyan aljasok lennének, hogy elolvassák a másoknak címzett üzeneteimet. Elvégre pucér képeket is kérhettem volna a barátnőmtől… Akkor azt is felbontják és egyesével végig nézik? Én úgy gondolom, hogy szó szerint semmi extra nem lett volna ebben azok után, hogy tönkretették az életem és elvonulásra küldtek. Férfi vagyok – még, ha sokan ezt nem is ismerik el – aki eddig kiélvezte az aktív párkapcsolat nyújtotta előnyöket. Csak azért, mert egy rakat kopasz közé küldenek, nem fogom kevésbé kívánni a barátnőmet. Mondjuk ez nem teljesen igaz, de úgy is fogalmazhatnék, hogy hosszútávon aszexuálissá tett volna az a hely.
- Te komolyan az t hiszed, hogy én kopasz szerzetesekkel barátkozom? – ezen a ponton már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Mondjuk tegyük hozzá, hogy anno, amikor a családom még misére járt, azokkal a szerzetesekkel sem jöttem ki túl jól, akiknek volt haja. Nemhogy olyanokkal, akik tarra borotválják magukat, mert vallás. Soha nem voltam túl vallásos, valószínűleg azért, mert utáltam, ahogy az embereket próbálták bekategorizálni. Én nem ilyen voltam és nem is vágytam arra, hogy hasonlót tegyenek velem még akkor sem, ha pont most diszkrimináltam azokat, akiknek nincs haja. Ha ezeket a gondolatokat szavakba önteném, akkor Tris minden bizonnyal elmagyarázná nekem, hogy nem szép dolog valakit a hajmennyisége alapján megítélni, és különben is, az emberek jó része nem tehet arról, hogy már nincs haja. Nem mindenki olyan szerencsés, mint én és egyéb szarságok. Tudom.
- Miért nem kérdezted meg? – egészen halkan csengett a hangom, de annál több szomorúság volt benne. Elvégre lett volna rá lehetősége, nem? Ez most olyan, mintha ő nem is akarná, hogy meglegyek? Mert ha tényleg így van, akkor azt nem biztos, hogy el tudnám viselni. Anyára és apára mérgesnek lenni egy dolog volt. Ők már idősek, és soha nem is próbálták megérteni azt, hogy pontosan mit vakerálok nekik. Tris más. Ha már vele se tudok kommunikálni, akkor gyakorlatilag a családom száma el is fogyott és senki nem fog velem beszélni. Mert a mama az sokszor van anyáék pártján, a papa pedig mindig mérges rám, amiért idegesítem. Nyilván őket nagyon szerettem, de amikor tiktok videókat mutattam nekik, sosem értették őket.
- Hát elég jól megterveztem – és erre azért egy kicsit még büszke is voltam – Igazából körbejártam a birtokot, megkerestem a legjobb opciót a szökésre. És akkor a takarodó után kilopakodtam, de lebuktam és nagyon gyorsan kellett futnom, mert ezek a kopaszok sokkal fittebbek, mint ahogy azt elsőre gondolnád. Kergettek, kergettek, de nem volt merszük utánam mászni a kapura és végül elengedtek. Szóval tudnak róla és nem fognak keresni.
Azt már nem kezdtem el ecsetelni, hogy a sérüléseim jó részét is ott szereztem, mivel úgy gondoltam, hogy ez talán egyértelmű lehet a számára. Nyilvánvalóan nem viccből voltam összekaristolva, meghalni meg a halálhoz közeli élményeket egyáltalán nem akartam szerezni, szóval komoly menekülés volt az, amit leműveltem. Ennek ellenére dicséretet nem feltétlenül vártam érte.
- Nagyon jól mászok és nem is estem le! – ezt azért éreztem fontosnak kiemelni, mert megúszhattam az orvoslátogatást. Maximum a tenyerembe nyomkodott zsebkendő és a koszos kapu miatt rohadhat le a kezem, de számításaim szerint az már rég megtörtént volna mostanra. Szóval a tenyerem marad én pedig egy kicsit összekaristoltam magam most. Túlélhető – Hiába írtam volna neked, hogy gyere értem.
Nem folytattam a mondatot, jobbnak láttam hagyni a levegőben lógni. Kicsit sem volt célom az, hogy feleslegesen keltsek benne bűntudatot, mert most már tudom, hogy nem kapta meg a leveleimet. Azt pedig felesleges lenne felhánytorgatni, hogy ő miért nem keresett engem magától. Gondolom, ha a szüleink megtiltották volna neki, akkor sem engedelmeskedik. Remélem, hogy nem engedelmeskedik és a szüleink nem próbálják a felnőtt gyereküket úgy kezelni, mintha rólam lenne szó. Abban az esetben már képes lettem volna a fejükhöz vágni, hogy tőlük tanultam meg azt, hogy hogyan kell védekezni, ezt pedig igazán alkalmazhatták volna, a születésünk előtt, ha ennyire borzalmasan nagy terhet jelentünk a számukra.
- És szerinted rád hallgatnak majd? – úgy kapaszkodtam bele a karjába, mintha tényleg attól tartanék, hogy egy pillanat múlva megjelennek a szüleink és visszaparancsolnak oda, ahonnan elszöktem. Ennek ellenére egy fokkal nyugodtabb voltam most már, hogy legalább abban biztos voltam, hogy ő az én oldalamon van. Ha nem így lenne, már úton lennénk a reptér felé.
- Én pont nemrég gondolkoztam azon, hogy szerintem már megmarad, mert eddig nem indult rothadásnak – ennek ellenére engedelmesen ültem be az anyósülésre és a társalkodó hangnem, amiben az amúgy sérült kezemről beszéltem vele, mások számára minden bizonnyal bizarr lett volna. De a bátyámnak kötelessége szeretnie, szóval viselkedhetek vele bárhogy, ami a jóízlés keretein belül van. Nem fog attól kevésbé szeretni, mert hülyeségeket beszélek neki. Ha így lenne, már nem is lennék a család része.
- Rendben, máskor neked is szólni fogok – hirtelen felrémlett előttem a tegnap este történtek közül valami – Te legalább nem fogod megmarkolni a seggemet. Kara két kézzel fogdosott miközben üvöltött velem.
Persze mindezt suttogva követte el, amitől még agresszívebbnek hangzott a lány. Mivel ismerem őt nagyon is jól szinte biztos voltam benne, hogy komoly kárt tudna okozni valakiben, az apró termete ellenére is. Én nem mernék ujjat húzni vele.
- Csak rendeljünk valamit, amit szívesen ennél – nem akartam, hogy rögtön a konyhába kössön ki azok után, hogy fogtam magam és hazajöttem – Nekem bármi jó. Csak sok legyen. Farkaséhes vagyok.
Pedig Kara elővigyázatos volt és a beles mivoltom miatt családi pizzát rendelt, amit szépen el is pusztítottam. Úgy néz ki, hogy nem volt elég, pedig biztos összeszűkült a gyomrom egy kicsit, mivel a szerzetesek nem etettek túl. Néha a maradékjukat nekem adták, de senki se akar főtt csirkét enni rizzsel. Fúj.
- Allie otthon van? – teljesen normális kérdés volt a részemről – Nem lesz mérges, amiért csak úgy beállítasz velem?

outfit ~ 1 258 szó ~ szia bátyus " way back home " - Channing & Tristen 2081954265

**Tristen Woo**

Ning & Tris

- Hát néhány dologról biztosan. - Meglepett valamelyest a kérdése, mert sok dolog volt, amiről szerettem volna tudni. Egyik sem olyan jellegű volt, amiért a falhoz kellett volna állítanom az öcsémet. Sokkal inkább azt szerettem volna, ha a hosszú hetek után, amelyeket a kommunikáció teljes hiányában töltöttünk, most megosztaná velem az élményeit. Az elején tisztában voltam vele, hogy mennyire nem szimpatikus neki az a hely, ahová a szüleink küldték, de okának kell lennie, hogy ennyire el akart onnan jönni. - Mesélhetsz majd, hogy milyen volt ott a szerzetesek között. Ezt a szökést is el kell majd mondanod részletesen, hogy tudjam mit kezdjünk vele, ha apa és anya kérdezik. - Csupán néhány másodpercig tartottam szünetet, amíg a hátát simogattam. - Én is szeretnék majd elmondani neked valamit. - Ez így elég rejtélyesen hangzott, és magam sem tudom miért így fogalmaztam, amikor a szavaim egyben meglódíthatták annyira Ning képzeletét, hogy teljesen más dolgokat gondoljon, mint amiket mondani akarok neki. Például a válásomról.
- Hogyhogy nem vagy éhes? - Aggódva pillantottam rá, ahogyan finoman eltoltam magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Az öcsém pontosan az a típus volt, akire csak rá kellett pillantani, nagyon könnyen meg lehetett állapítani róla, hogy éppenséggel beteg volt-e, vagy sem. A pillantása elég tiszta volt ahhoz, hogy ne kezdjek el túlságosan aggódni miatta, de az étvágyának az elvesztése is elég sokat nyomott a latba. - Aludtál eleget? - A kezemet a homlokára simítottam, hátha érzem, hogy lázas-e. Nem akartam olyasmivel ijesztgetni, hogy a sebei begyulladása akár lázzal is járhat és a végén még tetanuszt is kaphat, mert bíztam benne, hogy Karolina van olyan jól tájékozott, hogy tudja hogyan kell kitisztítani azokat. Ha mégsem, akkor legalább azt remélem, hogy Hyuka nem felejtette el mindazt a tudást, amit az egészségügyi vizsgán szerzett a jogosítványa megszerzéséhez és ő el tudta mondani a barátnőjének, hogy mit kell tennie.
- Megbeszéltük anyáékkal, hogy nekik adom a leveleimet, hogy egyszerre adják fel a postán és ne várj rájuk külön. - A hajamba túrtam, próbáltam nem túlságosan ki mutatni, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem, hiszen addig nem kellett volna semmivel vádolnom a szüleinket, amíg nem voltak konkrét bizonyítékok a kezemben. Mégis, tisztában voltam vele, hogy Ning nem hazudna nekem, legalábbis nem ilyesmivel kapcsolatban. Az ő ferdítéseit egyébként is inkább füllentésnek nevezném, mintsem konkrétan kitervelt hazugságnak. - Nem, szerintem soha nem volt az a terv, hogy bárhol is ott hagyjunk. Arról volt szó, hogy egy év és utána beszéltek róla. - Utólag persze elég gyanúsan hangzik ez a magyarázat, s talán nekem is több részletet meg kellett volna beszélnem a szüleimmel, hogy jobban megértsem ezt az egészet. A céljukat, a szándékukat azzal, hogy így eltávolodtak a saját fiuktól. Én magam is megsértődtem volna, ha valaki elveszi tőlem a lehetőséget, hogy a saját élemet éljem és kommunikáljak azokkal, akik fontosak nekem. Teljesen jogos lett volna tehát, ha Hyuka hozzánk sem akar szólni, hiába szökött haza.
- Hát... Nem tudom, igazából egyiket sem ismerem. A Vincenzoban jó fejek voltak. Még verekedtek is. - Egyébként nem sok kapcsolatom volt a buddhistákkal. Valójában nem is feltétlenül kerestem ezt az utat, mert bár hívőnek neveltek minket, én nem éreztem úgy, hogy attól leszek teljes értékű ember, hogy minden hétvégén ott ülök a templomban. - Ennyire nem voltak veled kedvesek? Tényleg senki nem volt, aki legalább szimpatikus volt? - Nem vádoltam őt semmivel. Sokkal inkább arra kezdtem gondolni, hogy mennyire magányos napjai lehettek, ha senki nem volt, akivel legalább beszélgethetett volna egy jót.
- Azt hittem, hogy haragszol rám - jelentettem ki végül, csak hogy minden érzésem őszintén ott legyen az öcsém előtt. Attól sem tűnt végső soron túl boldognak, hogy most érte jöttem. - Féltem, hogy szóba sem fogsz velem állni. - Ezért huszonhét évesen féltem kapcsolatba lépni az öcsémmel, aki egyébként nem sokáig bírta, ha nem beszéltünk egymással. Megpróbálhatnám arra fogni, hogy minél hamarabb el akartam indítani a válást és Allie után nem akartam még egyszer úgy érezni, hogy az orromra csapják az ajtót, de valójában nem volt mentség azért, hogy annyira mélyen voltam mentálisan, hogy még Ninggel kapcsolatban sem derítettem ki mindent.
Szabályosan szájtátva voltam csak képes hallgatni a beszámolót, amit az öcsém a szökés részleteiről adott nekem. - Valószínűleg azért nem volt merszük utánad mászni, mert veszélyes felmászni arra a kapura. Tudom, hogy te ügyes vagy... - Még azelőtt tisztázni akartam, hogy én a legjobb fizikai képességeket nézem ki belőle, hogy azt gondolta volna, hogy az ellenkezőjét gondolom. Valójában kettőnk közül valószínűleg Hyukának volt jobb mozgáskoordinációja. Mégis, adrenalinnal telve felmászni egy kerítésre nem ugyanaz, mint amihez már hozzá volt szokva. - Többször nem fordulhat elő ilyesmi, rendben? Nem szeretném, ha bajod esne. - Halk sóhaj tör ki belőlem. Ha a szüleinknek az volt a célja, hogy ilyen szintű veszélybe sodorják Ninget, akkor csak gratulálni tudok nekik. Egyébként pedig az egész csak azt bizonyítja, hogy nem ez volt a legjobb megoldás a részükről.
- Azért máskor legyél óvatosabb, kérlek. - Biztosan az agyára mentem ezzel a mentalitással, meg a féltéssel, amit általában iránta tanúsítottam, de határozott meggyőződésem volt, hogy ha valaki megpróbálná becsapni őt, bizony behúznák a csőbe. Hyuka szíve túl jó, bizonyos emberek pedig épp a hozzá hasonlóakat használják ki.
- Nagyon sajnálom, hogy nem kerestelek. - Őszintén mondtam ezeket a szavakat, abban viszont már magam sem voltam biztos, hogy megérdemlem a bocsánatát. Önző voltam, amiért a saját problémáim elfoglaltak.
- Muszáj lesz nekik. Nem küldhetnek téged vissza oda. Különben meg nincs is szükséged ilyen helyekre. - Megingattam a fejemet, még a szám sarka is megrándult, mintha csak grimaszba akarna torzulni. Megnyugtatásul megsimogattam az öcsém hátát, amikor ő belém kapaszkodott. Nem hittem az olyan radikális módszerekben, mint amivel az öcsémen próbálkoztak. Valószínűleg ezért fognak engem kihasználni már a kezdettől fogva a saját gyerekeim. Ha lesznek valaha.
- Ezek a horzsolások sokkal veszélyesebbek, mint gondolnád. Gondolom az a kerítés sem vadonatúj volt. Ha ilyen koszosak maradtak a kezeid, lehet hogy tetanuszra is szükséged lesz. - Korábban ugyan nem akartam ilyesmivel ijesztgetni őt, most már viszont kénytelen voltam felvázolni a lehetséges opciókat. - Még szerencse, hogy nincs lázad. - Csak ezért nem gondoltam, hogy az elsőnek a kórháznak kellene lennie. - Kösd be magad, kérlek. - Pár másodpercig rajta tartottam a szemeimet, majd arra koncentráltam, hogy ténylegesen haza tudjunk indulni. Az autó egyébként is jelezte volna a csipogásával, hogy nem kötötte volna be magát.
- Kara megfogta a..? - kis híján elnevettem magamat, amikor értelmeztem a hallottakat. - Nem, tényleg nem csinálnám utána. - Jelentettem ki végül, hogy tényleg ne nevessem ki őket. Mindig is aranyosnak tartottam a barátságukat, még ha volt is egy időszak, amikor a családjainkban mindenki komolyan elgondolkodott, hogy lesz-e több a fiatalok között. Valószínűleg az volt számukra a távoltartó erő, hogy túlságosan hasonlítottak egymásra. - Hiányzott már Karolina neked, ugye? - Kétség sem fért hozzá, hogy nem a lánybarátnője az egyetlen, akivel kapcsolatban így érezhetett. - Mi a helyzet Sueval? - Csak mert mi nem tudtunk kapcsolatba kerülni, gondolom nem mindenki volt megakadályozva abban, hogy leveleket küldjön Hyuka-nak.
- Akkor rendeljünk kínait. Van egy új hely, ahonnan néha rendelek. Hatalmas adagokat adnak és nagy a választék. - Az új hely említése tulajdonképpen több jelentést hordozott, mint amennyit bevallottam neki, de nem sokáig menekülhettem a magyarázat alól, tekintve, hogy a következő kérdés már Allieről szólt. Számíthattam volna rá, a tenyerem mégis egy fokkal nyirkosabbá vált, ahogyan mérlegeltem, hogy vajon itt a kocsiban kellene-e közölnöm a dolgot, vagy várjam meg amíg hazaérünk. Az új lakásomba.
- Nem, nem lesz mérges. Tudod erről is beszélni szerettem volna veled... - A forgalomra és a vezetéshez szükséges koncentrációra fogtam a szünetet, amit a szavaim között tartottam, valójában csak késleltetni akartam az elkerülhetetlenül nagy bomba becsapódását. - Ami azt illeti írtam erről neked, úgyhogy remélem tudod, hogy nem akartalak kihagyni ebből az egészből, akármennyire úgy tűnik most, hogy így volt. De mivel nem kaptad meg az én üzeneteimet sem, ezért ezt kicsit kellemetlen most így elmondani... - Mély levegőt vettem, még mindig nem voltam felkészülve rá, hogy egyenesen kimondjam a dolgot.
- Allie nem lesz otthon. Mert új lakásom van. - Ez még mindig nem volt teljesen kerek, szóval amikor egy piros lámpánál megálltunk, az öcsém felé fordultam, hogy legalább a szemébe tudjak nézni, amikor kimondom: - El fogunk válni. Már beadtam a papírokat, de még várunk a bíróságra, hogy véglegesítsék. - Fürkészőn, már-már félve néztem Ning arcát. Attól tartottam, hogy túl nagy bejelentés ez neki mindazok után, amin keresztül kellett mennie, hogy hazajusson. Azonban így, hogy egy halom levelet meg sem kapott, magam sem tudtam mi mindenbe kellene még beavatnom, amiről nem tud.

öltözék * 1399 szóban

Ajánlott tartalom

» back home at last - Kira & Alfonso
» jill & winnie | and we will come back home
» come back home ♡ Tiger & Kristine
» Home sweet Home - Peter & Hale
» Home "sweet" home - Angelo & Valeria