Ning & Tris

- Hát néhány dologról biztosan. - Meglepett valamelyest a kérdése, mert sok dolog volt, amiről szerettem volna tudni. Egyik sem olyan jellegű volt, amiért a falhoz kellett volna állítanom az öcsémet. Sokkal inkább azt szerettem volna, ha a hosszú hetek után, amelyeket a kommunikáció teljes hiányában töltöttünk, most megosztaná velem az élményeit. Az elején tisztában voltam vele, hogy mennyire nem szimpatikus neki az a hely, ahová a szüleink küldték, de okának kell lennie, hogy ennyire el akart onnan jönni. - Mesélhetsz majd, hogy milyen volt ott a szerzetesek között. Ezt a szökést is el kell majd mondanod részletesen, hogy tudjam mit kezdjünk vele, ha apa és anya kérdezik. - Csupán néhány másodpercig tartottam szünetet, amíg a hátát simogattam. - Én is szeretnék majd elmondani neked valamit. - Ez így elég rejtélyesen hangzott, és magam sem tudom miért így fogalmaztam, amikor a szavaim egyben meglódíthatták annyira Ning képzeletét, hogy teljesen más dolgokat gondoljon, mint amiket mondani akarok neki. Például a válásomról.
- Hogyhogy nem vagy éhes? - Aggódva pillantottam rá, ahogyan finoman eltoltam magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. Az öcsém pontosan az a típus volt, akire csak rá kellett pillantani, nagyon könnyen meg lehetett állapítani róla, hogy éppenséggel beteg volt-e, vagy sem. A pillantása elég tiszta volt ahhoz, hogy ne kezdjek el túlságosan aggódni miatta, de az étvágyának az elvesztése is elég sokat nyomott a latba. - Aludtál eleget? - A kezemet a homlokára simítottam, hátha érzem, hogy lázas-e. Nem akartam olyasmivel ijesztgetni, hogy a sebei begyulladása akár lázzal is járhat és a végén még tetanuszt is kaphat, mert bíztam benne, hogy Karolina van olyan jól tájékozott, hogy tudja hogyan kell kitisztítani azokat. Ha mégsem, akkor legalább azt remélem, hogy Hyuka nem felejtette el mindazt a tudást, amit az egészségügyi vizsgán szerzett a jogosítványa megszerzéséhez és ő el tudta mondani a barátnőjének, hogy mit kell tennie.
- Megbeszéltük anyáékkal, hogy nekik adom a leveleimet, hogy egyszerre adják fel a postán és ne várj rájuk külön. - A hajamba túrtam, próbáltam nem túlságosan ki mutatni, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem, hiszen addig nem kellett volna semmivel vádolnom a szüleinket, amíg nem voltak konkrét bizonyítékok a kezemben. Mégis, tisztában voltam vele, hogy Ning nem hazudna nekem, legalábbis nem ilyesmivel kapcsolatban. Az ő ferdítéseit egyébként is inkább füllentésnek nevezném, mintsem konkrétan kitervelt hazugságnak. - Nem, szerintem soha nem volt az a terv, hogy bárhol is ott hagyjunk. Arról volt szó, hogy egy év és utána beszéltek róla. - Utólag persze elég gyanúsan hangzik ez a magyarázat, s talán nekem is több részletet meg kellett volna beszélnem a szüleimmel, hogy jobban megértsem ezt az egészet. A céljukat, a szándékukat azzal, hogy így eltávolodtak a saját fiuktól. Én magam is megsértődtem volna, ha valaki elveszi tőlem a lehetőséget, hogy a saját élemet éljem és kommunikáljak azokkal, akik fontosak nekem. Teljesen jogos lett volna tehát, ha Hyuka hozzánk sem akar szólni, hiába szökött haza.
- Hát... Nem tudom, igazából egyiket sem ismerem. A Vincenzoban jó fejek voltak. Még verekedtek is. - Egyébként nem sok kapcsolatom volt a buddhistákkal. Valójában nem is feltétlenül kerestem ezt az utat, mert bár hívőnek neveltek minket, én nem éreztem úgy, hogy attól leszek teljes értékű ember, hogy minden hétvégén ott ülök a templomban. - Ennyire nem voltak veled kedvesek? Tényleg senki nem volt, aki legalább szimpatikus volt? - Nem vádoltam őt semmivel. Sokkal inkább arra kezdtem gondolni, hogy mennyire magányos napjai lehettek, ha senki nem volt, akivel legalább beszélgethetett volna egy jót.
- Azt hittem, hogy haragszol rám - jelentettem ki végül, csak hogy minden érzésem őszintén ott legyen az öcsém előtt. Attól sem tűnt végső soron túl boldognak, hogy most érte jöttem. - Féltem, hogy szóba sem fogsz velem állni. - Ezért huszonhét évesen féltem kapcsolatba lépni az öcsémmel, aki egyébként nem sokáig bírta, ha nem beszéltünk egymással. Megpróbálhatnám arra fogni, hogy minél hamarabb el akartam indítani a válást és Allie után nem akartam még egyszer úgy érezni, hogy az orromra csapják az ajtót, de valójában nem volt mentség azért, hogy annyira mélyen voltam mentálisan, hogy még Ninggel kapcsolatban sem derítettem ki mindent.
Szabályosan szájtátva voltam csak képes hallgatni a beszámolót, amit az öcsém a szökés részleteiről adott nekem. - Valószínűleg azért nem volt merszük utánad mászni, mert veszélyes felmászni arra a kapura. Tudom, hogy te ügyes vagy... - Még azelőtt tisztázni akartam, hogy én a legjobb fizikai képességeket nézem ki belőle, hogy azt gondolta volna, hogy az ellenkezőjét gondolom. Valójában kettőnk közül valószínűleg Hyukának volt jobb mozgáskoordinációja. Mégis, adrenalinnal telve felmászni egy kerítésre nem ugyanaz, mint amihez már hozzá volt szokva. - Többször nem fordulhat elő ilyesmi, rendben? Nem szeretném, ha bajod esne. - Halk sóhaj tör ki belőlem. Ha a szüleinknek az volt a célja, hogy ilyen szintű veszélybe sodorják Ninget, akkor csak gratulálni tudok nekik. Egyébként pedig az egész csak azt bizonyítja, hogy nem ez volt a legjobb megoldás a részükről.
- Azért máskor legyél óvatosabb, kérlek. - Biztosan az agyára mentem ezzel a mentalitással, meg a féltéssel, amit általában iránta tanúsítottam, de határozott meggyőződésem volt, hogy ha valaki megpróbálná becsapni őt, bizony behúznák a csőbe. Hyuka szíve túl jó, bizonyos emberek pedig épp a hozzá hasonlóakat használják ki.
- Nagyon sajnálom, hogy nem kerestelek. - Őszintén mondtam ezeket a szavakat, abban viszont már magam sem voltam biztos, hogy megérdemlem a bocsánatát. Önző voltam, amiért a saját problémáim elfoglaltak.
- Muszáj lesz nekik. Nem küldhetnek téged vissza oda. Különben meg nincs is szükséged ilyen helyekre. - Megingattam a fejemet, még a szám sarka is megrándult, mintha csak grimaszba akarna torzulni. Megnyugtatásul megsimogattam az öcsém hátát, amikor ő belém kapaszkodott. Nem hittem az olyan radikális módszerekben, mint amivel az öcsémen próbálkoztak. Valószínűleg ezért fognak engem kihasználni már a kezdettől fogva a saját gyerekeim. Ha lesznek valaha.
- Ezek a horzsolások sokkal veszélyesebbek, mint gondolnád. Gondolom az a kerítés sem vadonatúj volt. Ha ilyen koszosak maradtak a kezeid, lehet hogy tetanuszra is szükséged lesz. - Korábban ugyan nem akartam ilyesmivel ijesztgetni őt, most már viszont kénytelen voltam felvázolni a lehetséges opciókat. - Még szerencse, hogy nincs lázad. - Csak ezért nem gondoltam, hogy az elsőnek a kórháznak kellene lennie. - Kösd be magad, kérlek. - Pár másodpercig rajta tartottam a szemeimet, majd arra koncentráltam, hogy ténylegesen haza tudjunk indulni. Az autó egyébként is jelezte volna a csipogásával, hogy nem kötötte volna be magát.
- Kara megfogta a..? - kis híján elnevettem magamat, amikor értelmeztem a hallottakat. - Nem, tényleg nem csinálnám utána. - Jelentettem ki végül, hogy tényleg ne nevessem ki őket. Mindig is aranyosnak tartottam a barátságukat, még ha volt is egy időszak, amikor a családjainkban mindenki komolyan elgondolkodott, hogy lesz-e több a fiatalok között. Valószínűleg az volt számukra a távoltartó erő, hogy túlságosan hasonlítottak egymásra. - Hiányzott már Karolina neked, ugye? - Kétség sem fért hozzá, hogy nem a lánybarátnője az egyetlen, akivel kapcsolatban így érezhetett. - Mi a helyzet Sueval? - Csak mert mi nem tudtunk kapcsolatba kerülni, gondolom nem mindenki volt megakadályozva abban, hogy leveleket küldjön Hyuka-nak.
- Akkor rendeljünk kínait. Van egy új hely, ahonnan néha rendelek. Hatalmas adagokat adnak és nagy a választék. - Az új hely említése tulajdonképpen több jelentést hordozott, mint amennyit bevallottam neki, de nem sokáig menekülhettem a magyarázat alól, tekintve, hogy a következő kérdés már Allieről szólt. Számíthattam volna rá, a tenyerem mégis egy fokkal nyirkosabbá vált, ahogyan mérlegeltem, hogy vajon itt a kocsiban kellene-e közölnöm a dolgot, vagy várjam meg amíg hazaérünk. Az új lakásomba.
- Nem, nem lesz mérges. Tudod erről is beszélni szerettem volna veled... - A forgalomra és a vezetéshez szükséges koncentrációra fogtam a szünetet, amit a szavaim között tartottam, valójában csak késleltetni akartam az elkerülhetetlenül nagy bomba becsapódását. - Ami azt illeti írtam erről neked, úgyhogy remélem tudod, hogy nem akartalak kihagyni ebből az egészből, akármennyire úgy tűnik most, hogy így volt. De mivel nem kaptad meg az én üzeneteimet sem, ezért ezt kicsit kellemetlen most így elmondani... - Mély levegőt vettem, még mindig nem voltam felkészülve rá, hogy egyenesen kimondjam a dolgot.
- Allie nem lesz otthon. Mert új lakásom van. - Ez még mindig nem volt teljesen kerek, szóval amikor egy piros lámpánál megálltunk, az öcsém felé fordultam, hogy legalább a szemébe tudjak nézni, amikor kimondom: - El fogunk válni. Már beadtam a papírokat, de még várunk a bíróságra, hogy véglegesítsék. - Fürkészőn, már-már félve néztem Ning arcát. Attól tartottam, hogy túl nagy bejelentés ez neki mindazok után, amin keresztül kellett mennie, hogy hazajusson. Azonban így, hogy egy halom levelet meg sem kapott, magam sem tudtam mi mindenbe kellene még beavatnom, amiről nem tud.

Tristen & Channing

outfit ~ 1 258 szó ~ szia bátyus     

Ning & Tris

Minden ember megesküszik, hogy nem követi a saját szüleit, ha gyereknevelésről van szó, én viszont elmondhatom magamról, hogy még apa sem vagyok, de máris rengeteg olyan dolog van, amit másképp csinálnék, ha én nevelném a saját öcsémet. Értelemszerűen mindig voltak dolgok, amiket én hamarabb megtapasztaltam és amiket megoszthattam vele, remélve hogy ezzel megspórolhatok neki bizonyos rossz tapasztalatokat, amelyeket én már átéltem. De mindig rá kellett jönnöm, hogy Hyuka sokkal inkább a maga ura, mint hogy bárki másra hallgasson. Igazából ez már egészen pici kora óta így volt, csak nehéz volt elfogadni, hogy abból a rosszcsont kisfiúból most felnőtt ember lett, akinek a szíve még inkább összetörhet a világ gonoszságaitól, mert most van annyira tudatában a környezetének, hogy fel is fogja, ha csalódás éri. Nem lehet gyógypuszival, vagy egy színes és hangokat kiadó játékkal elterelni a figyelmét arról, ha lehorzsolja a térdét vagy a könyökét.
Szóval azon dolgok egyike, amelyekben más döntést hoztam volna az öcsémmel kapcsolatban, mint a szüleim, pontosan az ő kísérletük arra, hogy "megneveljék" őt. Kiszakítani őt egy ismerős környezetből, rákényszeríteni valami tőle teljesen idegen dologra és várni a csodát... Önmagában baromságnak hangzik. Ha pedig látnák ahogyan Ning most sír, azt hiszem ők sem kardoskodnának már annyira a döntésük mellett.
- Ne sírj, kérlek. Visszajöhetsz majd Karolinához is, de előtte beszéljünk meg pár dolgot és egyél valamit. - Bíztam annyira az öcsém kis barátnőjében, hogy ezeket a szempontokat - vagy legalább az evés részét - nem hagyta figyelmen kívül, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy magam sem tudom mit beszéltem már. Nem igazán tudtam másra figyelni azon kívül, ahogyan az öcsém hüppögött, ami miatt elég komoly arccal pillantottam rá. Amikor azonban lehetőségem volt rá, a két kezembe vettem az arcát és próbáltam letörölni a könnyeit. Azt meg egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy magasabbra nőtt nálam.
- Nekem? Mikor írtad meg nekem? - Értetlenül pillantottam rá, mert nem emlékeztem hasonló sorokra a képeslapjaiból, amiket a kezdetekkor kaptam tőle. Idővel azzal nyugtáztam a képeslapok hiányát, hogy talán annyira élvezi az új helyet, hogy meg is feledkezett rólam. Mégis belém mart némi bűntudat, amikor arra gondoltam, hogy a válásom miatt esetleg elsiklottam olyan dolgok felett, amelyek fontosak voltak az öcsémnek. Ezt az érzést pedig csak fokozta a tudat, hogy a válásomról sem számoltam be olyan részletesen neki, mint ahogyan illett volna. - Azt hittem azért nem írsz, mert nem úgy működik ott a posta, vagy nincs kedved, mert összebarátkoztál valakivel. - Ha nem épp buddhista papok közé küldik, ez utóbbi teória talán még meg is állja a helyét. Ismerem az öcsémet és tudom milyen könnyedén elegyedik szóba akár teljesen idegenekkel is. Ez pedig egyszerre megnyugtató néha és rettentő aggasztó is. A végén egyszer elrabolják őt.
Kérdőn figyeltem, ahogyan a táskájáért nyúl, de amikor megértettem mit akar, odanyújtottam neki. Már amikor felhozódott az a téma, hogy pontosan melyikünk nem kommunikált a másiknak rossz előérzetem támadt, de próbáltam nem idő előtt levonni a következtetéseket és ítélkezni valaki - a szüleink - fölött. Nem láttam rá más logikus magyarázatot, hogy ki másnak a keze lehetne a történtekben.
- Ezek... - megköszörültem a torkomat, az ezalatt nyert másodpercekkel azonban nem mentem semmire, mert fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. - Nem tudom mi történhetett, ne haragudj. - Őszintén csengtek a szavaim, a pillantását viszont hiába kerestem, ő a kezén lévő sebekkel volt elfoglalva. Magamhoz húztam az öcsém kezét, majd rosszallóan ciccentettem egyet.
- Hogyan szöktél meg pontosan? - Ezzel a kezére és az esetleges többi sérülésére gondoltam. Persze ha valaki megszökik valahonnan az nem úgy működik, mint ahogy együtt kisétáltunk Karolináék lakásából, ezt én is nagyon jól tudtam. De attól még mindig piszkált bennem valamit az, hogy az öcsém valószínűleg egyáltalán nem tervezett előre, csak ment a saját feje után. Amit a rengeteg feladott, de sosem kézbesített képeslap tudatában most már sokkal inkább megértek, mint amikor először hallottam ezt a szájából. Egész pontosan az előbb.
- Felmásztál egy kapura? - Ezt a kérdést csak azután tehettem fel neki, hogy sikerült becsuknom a döbbenettől nyitva maradt számat. - Ning... - mélyet sóhajtva emeltem a csípőmhöz az egyik kezemet, miközben az utcát pásztáztam, kissé összeszűkített szemekkel. Egyszerűen nem tudtam mit mondani neki. Megszidhattam volna azért, amiért felelőtlenül és saját magát is veszélyeztetve cselekedett, de ha őszinte akarok lenni, tudom, hogy nem látott más megoldást. A hazatérése körülményei fölötti aggodalom mellett pedig az a helyzet, hogy még büszke is vagyok rá, amiért képes volt erre egyedül.
Majdnem megindultam a sofőrülés felőli oldalra, amikor újra megszólalt. A pillantásom az arcát pásztázta, a szemöldökeim pedig megemelkedtek valamelyest, mert nem tudtam hova akar kilyukadni. Még be sem fejezte, amikor én már a fejemet kezdtem rázni. - Nem szeretném, ha visszamennél, rendben? - Újra közelebb léptem hozzá, hogy megsimogathassam a hátát. - Alapból hülyeségnek tartottam, hogy oda küldjenek és láthatóan nem élvezted. Itt vannak a barátaid, a barátnőd, én is... - Mély levegőt vettem, miközben mérlegeltem, hogy mit kellene mondanom neki.
- Beszélni fogok a szüleinkkel. Itthon fogsz maradni. - Nem küldhetik vissza, vagy bármilyen új helyre, amikor a saját testi épségét veszélyeztetve hazajön inkább. - A képeslapokról is beszélni fogok velük. - Ning orrára ugyan nem akartam kötni, de kemény beszélgetésnek szántam azt az alkalmat. Valakinek felelősségre kell vonnia azokat, akik miatt ez történt Hyukával, én pedig nem fogom kímélni őket, hiába vagyok a fiatalabb és hiába kellene hálásnak lennem, amiért felneveltek.
- Most már tényleg szállj be, jó? Le kell kezelnünk normálisan a kezedet, különben leszakad. - Túlzás volt ilyenekkel fenyegetni? Igen, határozottan. De talán elég motiváló is ahhoz, hogy ne féljen attól, hogy mi vár rá a továbbiakban. - Komolyan gondoltam amit mondtam, érted? Nem szeretném, ha visszamennél oda. Tudom, hogy nagyon nehéz volt, és nem állítom, hogy másképp kellett volna kapcsolatba lépned velünk, mert nem tudtál. De máskor ne csak Karának szólj, hanem nekem is, oké? - Abban mondjuk nem hittem, hogy száz százalékban hallgatni fog rám, de talán ha többször hallja ezeket tőlem, egyszer el is kezdi csinálni azokat a dolgokat, amiktől nem hullik ki az összes hajam aggodalmamban.
- Gondolkozz rajta, hogy mit ennél. - Ételről mindig szívesen beszélgettünk mi ketten, mert míg én elkészítettem azokat, Ning jóízűen elfogyasztotta azt. Ezt pedig akár nevezhetjük tökéletes összhangnak is. Ami nincs meg mindig közöttünk, de azért vannak olyan pillanataink. Én pedig az öcsém megpróbáltatásai után most valami ilyet szerettem volna teremteni neki.

Tristen & Channing

outfit ~ 1 075 szó ~ szia bátyus     

Ning & Tris

Függetlenül attól, hogy mekkora a korkülönbség az öcsém és közöttem, mindig fontos volt nekem az, hogy jól legyen és ne essen semmi baja. A hét éves gyerekek általában nem arról álmodnak, hogy a kistestvérüket pelenkázzák, vagy úgy próbálják megetetni, hogy ne köpje rájuk a sütőtök pürét, de a hét éves gyerekek nem is tudják mivel jár a gyereknevelés, amikor testvérért könyörögnek a szüleiknek. Egész másképp foghatnék fel mindent, ami Nünüvel és velem történt a gyerekkorunkban ha mondjuk már én magam is apuka lennék. Azt mondhatnám, hogy az öcsémnek hála készültem fel arra a szerepre, amit az esküvőm napján talán még forgattam is egy ideig a fejemben, függetlenül attól, hogy ezer más fontosabb dolog volt azon a napon. De eszemben sincs úgy csinálni, mintha a testvérem csak egy olyan epizód lenne az életemben, ami felkészít a jövőre. Nem mondom elég gyakran neki, hogy mennyire szeretem őt és talán később, amikor jóval öregebb leszek, mint most, bánni fogom, hogy nem tettem meg elégszer. Valahol mégis úgy érzem, hogy Hyuka tudja, hogy mennyire szeretem őt és hogy függetlenül attól, hogy éppen hol van, vagy milyen távol vagyunk egymástól, ugyanúgy szeretem őt és azt kívánom, hogy jól legyen.
Azt, hogy buddhista buddhista szentélybe küldték kifejezetten nehezen tudtam úgy felfogni, mint egy jó döntést. Ha minden energiabomba gyereket így kezelnének a szülei, akkor a fél világ buddhista templomokban nevelkedne. Megvolt tehát a véleményem a szüleink ezen húzásáról, tenni azonban nem tehettem ellene, mert a huszonhét évem ellenére sem volt beleszólásom. Ezzel pedig azt hittem, hogy az öcsém is tisztában van és nem haragszik rám, a képeslapjai azonban egy idő után nem érkeztek meg és megvolt az a pont is, amikor már nem foghattam arra, hogy a posta keverte el őket. Ennek ellenére még mindig inkább egy levelet vártam tőle, amiben ő maga tagadja meg, hogy a testvére maradhassak, ahelyett hogy a legjobb barátja szülei hívnak, mert mindenféle különösebb előjel nélkül náluk jelent meg az én öcsém...
Csak akkor realizálódik bennem a történet valódisága igazán, amikor meg is pillantom őt, teljes valójában, habár részben eltakarja előlem a kis barátnője, aki ha akarta volna sem rejtegethette volna örökké itt Hyukát. Kapásból három olyan kérdést fel tudtam volna tenni mindkét gyereknek, ami ha minimálisan is, de tisztázta volna a helyzetet, kezdve azzal, hogy hogyan került New Yorkba. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ennek talán nem most jött el az ideje és a válaszokat a saját kisöcsétől is ugyanúgy megkaphatom, miután átöltöztetem valami kevésbé szakadtba és még enni is kap. Ha ő nem számított arra, hogy meg fogom őt ölelni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy én nem gondoltam, hogy hallani fogom a szipogását, aztán pedig a tenyereim alatt érezni, ahogyan reszket. Előbb a fejéhez emeltem a kezemet, hogy meg tudjam simogatni azt, miközben a másik kezem továbbra is a hátára simult. Sosem zavart, hogy magasabb nálam, most mégis olyan rég volt, hogy utoljára találkoztunk, hogy szinte elképedtem ezen a tényen.
- Nünü, nyugodj meg. Nincsen semmi baj. - Egyáltalán nem zavart volna, ha bárki megnéz most bennünket az utcán. Valójában sosem kellene, hogy az érdekeljen bennünket, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy milyenek vagyunk teljesen idegenek szemében. - Miért nem szóltál, hogy menjünk érted? - Nem az volt a célom, hogy megrovásban részesítsem őt, egyébként sem akartam, hogy még inkább sírjon. Pusztán a korábban felhalmozott kíváncsiságom tört ki belőlem, amikor elkezdett beszélni.
Ez pedig csak még egyértelműbben kiült az arcomra is, amikor tovább beszélt. A keze úgy szorította az enyémet, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban eltűnök, én pedig némiképp szorosabban fogtam rá az ő ujjaira, csak hogy biztos legyek benne, hogy rám figyel.
- Egyáltalán nem haragszom rád. Csak azt nem értem, hogy miért nem szóltál? Csomó ideje képeslapot sem küldtél. - Ez valaki olyan számára, aki nem ismeri eléggé az öcsémet talán azt is jelenthette volna, hogy megbarátkozott a helyzettel és nagyon is beilleszkedett a buddhista papok közé, akiket valószínűleg kevéssé izgatnak az olyan földi dolgok, mint a családi kapcsolataik. Aki viszont igenis ismeri Ninget és tisztában van a természetével, biztosan legalább olyan gyanúsnak tartotta volna a dolgot, mint én. Az már az én hiányosságom és a saját lelkiismeretemmel kell elszámolnom, hogy pontosan miért nem vettem a kezeimbe a dolgot és mentem én magam utána - egészen pontosan a buddhista szentélyig.
- Nem fogok nekik szólni, ezt megígérem. De neked el kell mondanod pontosan, hogy mi történt. Úgy nézel ki, mint aki... hát, mint aki megszökött. - Nem igazán találtam a megfelelő szavakat, de ebben a helyzetben valószínűleg másnak sem lett volna könnyű leírni azt, amit lát és összerakni az információ morzsákból, ami történt.
- Menjünk haza, jó? - Kérdőn pillantottam rá, mert úgy éreztem most jött el az a pont, hogy inkább rá bízzam a döntést és a saját komfortérzete szerint cselekedjek, mintsem hogy én is olyasmit próbáljak ráerőltetni, amit nem szeretne. Én akarok lenni az az ember számára, akihez menekül, nem pedig aki elől teszi azt.

Tristen & Channing

outfit ~ 873 szó ~ szia bátyus     

Ning & Tris

Lehet, hogy lassacskán közelítek a harminchoz, de még mindig vannak bizonyos dolgok, amelyeket pusztán a szüleim felelősségének tartok. Ning és én talán sokkal közelebb állunk egymáshoz korban és életvitelben is, de a gyereknevelés olyasmi, amibe nem érzem, hogy bele kellene szólnom. Lehet, hogy nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy egy buddhista templomban próbálják lenyugtatni az öcsémet, de ettől függetlenül különösebb beleszólásom nem volt. Nekem az volt a dolgom, hogy rendben megházasodjak és ha Allie valóban szeretett volna, talán már az unokákkal kellene rohangálnom a szüleimhez. Jobban belegondolva egyáltalán nem bánom, hogy a házasságom nem jutott el arra a pontra, hogy már ne pusztán házasok, hanem szülők is legyünk, mert utólag most már elég nagy logisztikai bukfencet jelentene egy gyereket hozni-vinni és közösen nevelni. A méltóságomról és némi pénzről még hajlandó is vagyok lemondani, de a családomról nem.
Jelenleg is pont valami hasonlóért ülök autóban és tartok Brooklyn felé, habár egy gondolatban vizualizált gyereket összehasonlítani az élő öcsémmel... Nos, nem a legszerencsésebb. Mondhatni határozottan meglepett az a telefonhívás, amit ma délelőtt kaptam és nem csak azért, mert ismeretlen számról érkezett. Az, amit a beszélgetés során megtudtam, épp elég megdöbbentő volt, hogy még az autóban is a saját csodálkozó pillantásommal találjam szembe magamat, amikor a visszapillantó tükörbe néztem. Hamar az utca házaira esett azonban a pillantásom, a navigáció helyett ugyanis próbáltam az emlékezetemre hagyatkozni, amikor a házat kerestem, amiben meg kellett volna találnom az öcsémet. Jobban belegondolva még mindig sokkal pozitívabb a helyzet, mintha a rendőrség hívott volna, vagy ne adj' Isten egy kórház, azzal, hogy Ning-nek baja esett. Ettől függetlenül is kifejezetten kíváncsi voltam a magyarázatára azzal kapcsolatban, hogy miért az egyik barátja szülei keresnek meg engem azzal, hogy újra a városban van és pontosan miért nem nekem szólt már eredetileg is, ha el akart jönni arról a helyről. De ezen a ponton felmerül az is, hogy meg kellene magyaráznia pontosan miért nem írt többet.
Sóhajtva állítom le a motort, amikor sikerül leparkolnom, és miután kiszálltam az autóból, ruganyos léptekkel indulok meg a lakás felé, ahol a megfelelő kapucsengő megnyomása után várakozom.
- Ki aaz? - Megismerem Karolina hangját, akivel kapcsolatban csak remélni merem, hogy hozzám hasonlóan tudatlan volt ebben a helyzetben. Különben nem egy, hanem egyenesen két gyerekre kellene neheztelnem, amiért saját maguk kiviteleznek egy tervet, amibe be kellett volna vonniuk felnőtteket is.
- Szia, Kara. Tristen vagyok... - Nem is kell megmondanom, pontosan miért jöttem, mert meghallom a búgást, ami egyet jelent azzal, hogy bemehetek - egyébként is mindketten nagyon jól tudjuk, hogy Channinget tervezem hazavinni. Az ajtó szinte kivágódik előttem, amikor felérek a rövid lépcsősoron, ami a földszinti lakásokhoz vezet. - Hello, Ning elkészült..? - Be sem fejezem teljesen a kérdésemet, amikor megpillantom az öcsémet a lány mögött. Pár másodpercig nem is igazán tudok megszólalni, még a slusszkulccsal babráló kezem is megáll erre az időre. Pislogva térek vissza a valóságba és nézek újra a fiatal lányra. - Köszönöm, hogy befogadtad. - Mit lehet mondani ebben a helyzetben? Hogy máskor szólhatott volna hamarabb? - Hyuka, hol vannak a cuccaid? - Elvégre a buddhista templomba nem teljesen üres kézzel lett elküldve. Amikor előkerül a hátizsákja, kinyújtom érte a kezemet és a Karától való elköszönés után én magam viszem azt, egészen az autóig, ahová csendben sétáltam el, immár az öcsém társaságában. A hátizsákot hamar a csomagtartóba helyezem és még azelőtt lépek oda az öcsémhez, hogy beülhetne. Megfogom a karját és magam felé fordítom, aztán odahúzom magamhoz, hogy átölelhessem őt és meglapogassam a hátát. Nem engedem még el, amikor felteszem a kérdést: - Mi a fene történt, Ning?