Kristine & Tristen

Nem tudom meg vagyok-e átkozva, vagy én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Ha ma nem futok össze az apósommal, s nem küld haza olyan határozottan, talán soha nem érek haza olyan időpontban, amikor rajtakapom a saját feleségemet egy másik férfival. Lehunyom a szemeimet, mert újfent az az érzés kerít hatalmába, mintha kést forgatnának a mellkasomban, amitől émelygés tör rám és legszívesebben úgy guggolnék le az utca közepén, mint egy rakás szerencsétlenség. A korábbi indulataimat most átvette valami furcsa letargia, amit soha nem éreztem eddigi életemben. Mindig mindent megpróbáltam azzal a hozzáállással kezelni, hogy teli pohárról van szó. A fele víz, a fele levegő, de a negatív dolgokból is lehet tanulni, végső soron tehát megéri keresztül menni rajtuk. Most mégis képtelen vagyok bármi hasznosat találni a helyzetemben. Egyszerűen csak a világ legnagyobb idiótájának érzem magamat, amiért olyan nyilvánvalóan ott volt ez a szemeim előtt, én pedig csak akkor jöttem rá, amikor szó szerint kibökte a szememet.
Nincs bennem késztetés arra, hogy megkeressem a férfit és felelősségre vonjam, habár ugyanúgy sáros, mint Allie. Belőle sem voltam azonban képes válaszokat kiszedni, mit kapnék egyáltalán attól a férfitól? A fejem egy hátsó zugában pedig ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha olyan őszinte lenne velem, amitől még nagyobb idiótának érzem majd magamat? Mi van akkor, ha én voltam a hülye, amiért hittem a házasságomban? Azt sem tudtam soha betartani, hogy nem iszom újra, csak mert túlzottan másnapos voltam utána, most mégis megígérem magamnak, hogy legközelebb jobban vigyázok a szívemre. Ha lesz egyáltalán legközelebb.
Meggyötörten túrok a tincseim közé és pillantok fel. Magam sem vagyok tisztában vele, hogy hogyan vezettem el egészen idáig, csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy a Kristine házához való út már a génjeimbe van kódolva. Akkor is tudom, hogy az ő szavaira van szükségem, ha magamnak nem tudom ezt megfogalmazni. Az ember mindig azt várja másoktól, hogy őszinték legyenek vele, mégis mindig magunkkal vagyunk a legkevésbé azok. Arra pedig végképp nem készített fel senki, hogy mennyire elveszettnek fogom érezni magamat, amikor azzal szembesülök, hogy senki nem nyit ajtót az Ahn házban. Csalódottan rogytam le az ajtó közelébe, még az sem kifejezetten érdekelt, hogy a földre teszem azt. A fejem rövidesen a tenyereimbe billent, a szemeimet pedig újra könnyek kezdték szúrni. Fel-fellobban bennem a gyilkossági vágy, de minden alkalommal hamar rá is jöttem, hogy képtelen lennék rá. Abban viszont nem voltam biztos, hogy Allienek is hajlandó vagyok-e megbocsátani. Vagy hogy egyáltalán elvárja-e majd tőlem.
Szinte tudatlanul emeltem meg a fejemet, amikor meghallottam Kristine hangját és értetlenül pislogtam rá, mert nem észleltem, hogy mikor jelent meg. - Nekem már úgy is mindegy. - Rövid időn belül előre billent a fejem, a tincseim pedig a homlokomba hullottak. Nagy testvér vagyok, így nem szoktam meg, hogy valakinek rólam és az én érzéseimről kelljen gondoskodnia. Nem szeretek csalódást okozni másoknak, az a fajta gyengeség viszont, ami úrrá lett rajtam, nagyon is annak számított az én fejemben.
Kristine kezeibe csúsztattam ugyan a sajátjaimat és talpra álltam én magam is, mégsem éreztem úgy, hogy rendben lennék. Egy részem baromi nagy késztetést érzett arra, hogy egyszerűen újra helyet foglaljak a kövön. - Talán nem is kellett volna... - A pillantásom ezúttal jobban fókuszál rá és próbálom befogadni a látványát a könnyes szemeimen át is. - Nem tudtam, hova kellene mennem. - Eszembe sem jutott, hogy mennyire ijeszthetem meg a szavaimmal, de már késő volt visszaszívni őket.
- Neked meg biztos programod van... - Puszta feltételezés volt ez, az állammal mégis a ruhái felé intettem, mert kifejezetten csinos volt. Hiába tiltakoztam annyira, mégis követtem őt a házba, mint egy elázott kölyökkutya, aki talán jobban át volt fázva, mint eredetileg gondolta volna. Nem lehettem jelenleg a legszebb látvány, de az igazság az, hogy nem is éreztem magamat a legjobban. Még mindig ott volt az az érzés a mellkasomban és a kép a szemeim előtt, ahogyan a feleségem más férfit csókol meg, a tőlem kapott gyűrűvel az ujján.

Kristine & Tristen

Abban a hitben éltem az életemet, hogy hozzám hasonlóan mindenki másnak is megvannak a vágyai, a céljai, amelyeket szeretne elérni az életben. Valójában soha nem volt nehéz dolgom azt illetően, hogy tudjam mit akarok. Nyilván a szüleimnek is vannak hibáik és fiatal felnőttként voltak olyan dolgok, amelyeket megfogadtam, hogy sosem fogok utánuk csinálni, de összességében azt lehet mondani, hogy jó példát mutattak nekem és az öcsémnek is egyaránt. Kitartottak egymás mellett, becsületesen dolgoztak, szerették egymást és felneveltek két fiút. Az emberek holtig tanulnak, így nem állíthatom, hogy mindent megtanítottak nekem. Ráadásul muszáj elkövetnünk a saját hibáinkat is, hogy belássuk amikor rossz döntést hozunk. De azt gondolom, hogy összességében egyszerű életre vágytam. Egy stabil állásra, ahol nem halok bele az unalomba, a saját családomra, arra, hogy olyanok vegyenek körül, akiket szeretek és vissza tudjak adni azoknak, akik mindig mellettem voltak. Sokáig azt hittem, hogy jó úton járok efelé. Felismertem - mert muszáj volt -, hogy az élet nem lehet mindig tökéletes. Lesznek kritikusaink és mi magunk is képesek vagyunk átértékelni bizonyos dolgokat. Hittem benne, hogy a kapcsolatokért tenni kell, hogy működjenek és igyekeztem úgy fordulni másokhoz, ahogyan én is szerettem volna, hogy bánjanak velem.
Nem voltak válaszaim azzal kapcsolatban, hogy a feleségemnek miért nem volt elég mindaz, amit én nyújtani tudtam neki. Voltak helyzetek, amikor én lehettem volna jobb hozzá, de azt hiszem elég lett volna, ha őszinteséget kapok cserébe. Nem vártam el, hogy hazudjon másoknak, beleértve engem is, csak hogy fenntartsunk egy látszatot, mert... Lássuk be, hogy nem volt több ennél az, amit a házasságunknak neveztünk, ha ő közben más férfival érezte magát boldognak. Mindig elég pénzt és időt igyekeztem rászánni azokra, akik fontosak voltak nekem és sosem volt ez kevesebb Allie számára sem, mint ahogyan az öcsém, vagy a barátaim is kaptak ezekből. Akkor mi nem volt elég a nő számára, akit szívesen a tenyeremen hordoztam volna hosszú-hosszú évekig?
És miért viselkedik velem úgy Kristine, mintha nem lenne fontosabb az én épségemnél, amikor csak saját magamnak köszönhetem, hogy egyáltalán össze vagyok törve? Miért érek neki többet, ha meg sem érdemlem valójában? Mindig úgy tekintettem vissza a közös múltunkra, mint egyfajta ajándékra. A barátságunk sokkal több volt annál, mint hogy némi tinédzserkori sértettségen elússzon. Ebben a pillanatban pedig őt gondoltam a legjobb dolognak az életemben.
A torkomra forrtak a szavak, amikor annyi mindent kellett volna mondanom. Amíg nem magyaráztam meg neki a helyzetet, bármire gondolhatott volna, és a legkevésbé sem szerettem volna, ha túlságosan megijed. Mégsem bökhettem ki csak úgy, az utcán, hogy a feleségem megcsalt engem.
- Köszönöm - feleltem őszintén, karcosan csengő hangon, még mindig sírás közeli állapotban. Talán sosem apadtak el a könnyeim, amelyek nyomát most igyekeztem letörölni az arcomról, Kris-el együtt, akivel így összeakadt a kezünk. - Meg sem érdemlem, hogy ennyire kedves legyél velem. Miért csinálod? - Nem vártam valódi választ, de már annyira kikívánkoztak belőlem a szavak az előbbi gondolatmenetem után, hogy nem is tudtam visszafogni magam. - Mit rontottam el? - Ezt már sokkal inkább magamtól kérdeztem, mint a nőtől. A kérdés amúgy is felesleges volt, mert jelen pillanatban az utolsó dolog amit tenni akartam, az a házasságom megmentése volt. Túlságosan sértette a becsületemet, ami az orrom előtt zajlott, még ha tudatlanul éltem is a mindennapjaimat.
- Nem akartalak megijeszteni. - Megállítottam, még befelé menet. Nem magasodtam annyira felé, mint az öcsém tette volna - mikor nőtt meg ennyire Nünü és ki engedte meg neki? -, de még így is könnyű dolgom volt. Csak a kezem finom húzásába került, hogy szembe fordítsam magammal Kristine-t. - Ne haragudj rám, jó? - Ezzel valószínűleg nem tudtam őt megnyugtatni, de fel sem fogtam mennyire össze-vissza beszélek. Egyedül attól éreztem egy fokkal jobban magamat az Ahn ház lépcsőjén való üldögéléshez képest, hogy most már volt társaságom. Nem is akárki.
- Nem. Nem is hagynám, hogy valaki miatt sírnod kelljen. - Voltak helyzetek, amelyektől még én sem tudtam őt megmenteni - például a testvére balesete -, de mégis éreztem magamat olyan fontosnak az életében, hogy mondjuk egy unszimpatikus (nem számára, számomra) férfira fel tudjam hívni a figyelmét.
Végül hagytam magamat és úgy sétáltam utána a szobájába, hogy közben fel sem fogtam merre megyünk, pedig kívülről ismertem már a házukat. Ha az Ahn családra és kifejezetten Kris-re gondoltam, mindig kellemes érzés öntött el, jó emlékeim voltak vele. Valószínűleg ezért is éreztem, ahogyan lazul valamennyit a korábbi jeges szorítás a mellkasomon és a szívem körül. Észre sem vettem, hogy további könnycseppek gördülnek le az arcomon, amíg ő törölközőt keresett, csak amikor a hajamat szárítgatva állt mellettem, akkor pillantottam fel rá, kifejezetten elveszetten. Beletelt néhány másodpercbe, míg az én kezeim is mozdultak, hogy átölelhessem őt, és bár fejben már épp arra győzködtem magamat, hogy szedjem össze magamat, mégis levegőért kapkodva küzdöttem most az újabb sírási hullámmal.
A közléskényszer is pont így kerekedett felül rajtam. Ahelyett, hogy a kérdését válaszoltam volna meg, egyszerűen kitörtek belőlem a szavak: - Allie elhagyott. - Ha legutóbb én is jöttem el először otthonról, attól még Allie nekem ígért hűsége csorbult meg előbb. Ő hagyott el engem.
Távolabb húzódtam Kristine öleléséből, hogy a szemeibe tudjak nézni, azt remélve, hogy neki van megoldása arra, amit jelenleg érzek. - Rajtakaptam valakivel.