Channing & Emma

A nővérem szerint szép és jó, hogy mások boldogságával és Nagy napjával foglalkozom napi szinten, de gondolnom kellene arra is, hogy nekem mikor jön majd el ez a nap. Nem utolsó sorban pedig nekem magamnak is tennem kéne azért, hogy hozzá hasonlóan feleség legyen belőlem. Meg vagyok róla bizonyosodva, hogy őt boldoggá teszi az az élet, amit jelenleg él. Szereti a férje, van elfoglaltsága, építi a karrierjét, olyasmiről álmodozott, mint a tökéletes esküvő, most pedig átveheti ennek a helyét a tökéletes család, amit ha továbbra is úgy tudnak élni a férjével, ahogyan, biztos vagyok benne, hogy meg tudnak teremteni maguknak. Azt azonban már kevéssé tolerálom, hogy csak azért mert ő már átélt valamit, azt feltétlenül le akarja nyomni az én torkomon, még pedig a saját tapasztalataim és érzéseim hiányában. Nem érti miért vagyok olyan elfoglalt állandóan, miért nem szakítok időt az ismerkedésre, vagy épp arra, hogy ténylegesen randizzak valakivel. Hiába van tisztában azzal, hogy mi mindent mesélhetnék az aktuális randipartnereimnek az egészségügyi állapotommal kapcsolatban, szerinte ez nem elég indok arra, hogy ne akarjak próbálkozni.
Tulajdonképpen tehát erőszak áldozatává váltam, amikor eljöttem erre  a vakrandira, amit ő szervezett meg. Olyan sokszor hajtogatta már, hogy jó kapcsolatai vannak, hogy olyan illetővel hoz össze, akivel maradéktalanul meg leszek elégedve... Én pedig ezerszer is elmondtam már neki, hogy ne szóljon bele az életembe és hagyjon békén azokkal az ismerősökkel, akikről én még hírből sem hallottam, a nővérem egyszerűen nem tágított. Ezerszer inkább beszélgettem volna az unokahúgommal a saját szerelmi élete bonyodalmairól, mint hogy olyasmibe legyek kényszerítve, amit nem akartam.
- Itt is vagyunk - jelenti ki a taxis, amikor lefékez a járdaszegény - és a kiválasztott étterem - mellett.
- Köszönöm! - Előre nyújtok néhány bankjegyet, amelyek egy része a borravaló, amit minden alkalommal megadok, legyen szó bármiről. Nagyon durva dolgot kell elkövetnie ellenem valakinek, hogy ne így tegyek. Aki legalább kicsit követi az országunk sorsát tudja, hogy sok ember, akinek alapvetően a borravaló jól jönne, egyszerűen nem kapja azt meg a cégétől, nincs beépítve a rendszerbe. Ezt pedig egészen addig, amíg döntés nem születik róla, rajtunk, fogyasztókon múlik. Ha csak ennyit kell megtennem, hogy valakinek picivel jobb napja legyen, akkor legyen.
- Jó estét! Newton és... Woo néven volt egy foglalás. - Ugyan még a bejárat előtt ellenőriztem a nővérem által küldött üzenetet, most mégis megálltam egy pillanatra a mondandómban, hogy ne mondjak butaságot. A Newton név még egy listán is eléggé összekeverhetetlen lett volna mással, de biztosra akartam menni.
- Ön ért ide előbb - jelenti ki mosolyogva az ültetőpincér, amit én magam is igyekszem viszonozni, miközben a fejemben már teljesen más jellegű, sokkal borongósabb gondolatok cikáznak. Ezerszer elhatároztam már, hogy nem hagyom magam csőbe húzni és nemet mondok a nővéremnek, amikor az én életemmel kapcsolatban akar valamit eldönteni - például azt, hogy kivel érdemes randiznom -, mégis itt vagyok. Olyan ez, mint amikor az egyetem alatt mindenki azt ígérgeti, hogy többet nem iszik, aztán mégis megtörténik. Lehet, hogy nekem a vakrandik a partidrogjaim. - Az asztalhoz kísérhetem? - Fel voltam rá készülve, hogy olyan kaliberű helyen vagyok, ahol előbb a pultnál várakoztatnak és csak akkor kapjuk meg az asztalt, ha mindketten megérkezünk, de ha mást hirtelen nem is tudok pozitívumként számon tartani, ezt mindenképpen meg fogom említeni a nővéremnek. Kivéve, ha nem az ő érdeme az étteremválasztás, mert akkor kifejezetten csúnya pillantásokkal leszek hajlandó illetni őt, ha újra látom.
Bólintással jelzem a szándékomat, aztán a ruhámat lesimítva teszek pár lépést arrafelé, amerre a pincér mutat. Kivételes alkalom számomra az, hogy fehér ruhában lehetek, ugyanis az esküvőkön, amelyeken szükség van a jelenlétemre, nyilvánvalóan nem lophatom el a menyasszony színét, kivéve, ha kifejezetten az a kérés, hogy mindenki ebben a színben jelenjen meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék kibékülve ezzel a színnel, egyszerűen csak nincs túl sok alkalmam ilyen formában viselni.
Nem tudom mennyi ideig üldögélek, amikor végül az ültetőpincér újra megjelenik és egyenesen afelé az asztal felé indul, ahol én foglalok helyet, mögötte az illető, akivel a nővérem szerint működnénk együtt, mert azt az infót kapta róla, hogy nem unalmas alak - amivel egyébként engem burkoltan leunalmasozott, de ezzel most kicsit sem akarok foglalkozni. Sokkal inkább érdekel a férfi - srác? - arca, aki a pincérrel együtt érkezik oda. Felállok, hogy megfelelőképpen üdvözölhessem őt, miután az étterem alkalmazottja visszavonulót fúj. Óvatosan odanyújtom a kezem, és még egy mosollyal is megpróbálkozom. - Nos... Emma Newton vagyok. Nagyon örülök. - Finoman megszorítom az ujjait, amikor azok összeérnek az enyéimmel, aztán visszahúzom a kezemet és különösebb gondolkodás nélkül újra helyet foglalok. Nem várom el, hogy kihúzz nekem a széket, vagy segítsen nekem leülni, mivel én érkeztem korábban. Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy a hirtelen beálló csendet ki tudjam valahogyan küszöbölni és jusson némi időm elgondolkodni azon, hogy mit is kellene mondanom neki. Azt mégsem kérdezhetem meg, hogy vajon őt is kényszerítették-e erre a találkozóra, mert a végén visszajut a nővéremhez, aki elad valakinek, csak vegyen el az illető. - Hogy vagy? Nehéz volt megtalálni az éttermet? - Vagy akartad egyáltalán? Utóbbit már nem mondom ki, mert ilyen feltételezésekbe még nekem sem szabadna bocsátkoznom, amikor valaki teljesen ismeretlennel ülök szemben.

öltözék | 842 | | ☆

- Anya, állj már meg, és hallgass végig! – határozottan dühös és akaratos volt a hangom, ahogyan már-már felszólítottam a nőt, aki életet adott nekem. Egy dolog volt, hogy nem örültek a szökésemnek, azonban kezdtem úgy érezni, hogy a saját családom konkrétan azért dugott be abba a bolondok házába, hogy megszabaduljon tőlem. Legalábbis erre gondoltam, amit egyre inkább csak kezdett alátámasztani az is, amit képesek voltak elkövetni ellenem. Mérges voltam rájuk, hiszen ezer meg egy módja lett volna annak, hogy tényleg likvidáljanak, de minden bizonnyal nagyon bántani akartak engem, amiért ezt a bizonyos módszert választották. Eddig összesen három ember örült a hazaérkezésemnek, abból egy természetesen csak félig, mert leginkább rajta csattant az, hogy rejtegetett. Én pedig csak reménykedni mertem abban, hogy mindennek ellenére Tris ebben az életben még hajlandó lesz hozzám szólni.
- Azt csinálod, amit mondtam neked! – egészen összerezzentem az erőtől a hangjában, ami rögtön megölte bennem azt a bizonyos gyilkos ösztönt. Mindössze annyi tellett tőlem ezen a ponton már, hogy kiskutya szemekkel néztem rá és folyamatosan emlékeztettem magam arra, hogy anya biztosan szeret engem, csak nagyon mérges, amiért az akarata ellenére megszöktem a papok közül. Ettől pedig csak még rosszabbul éreztem magam. Nem kellett volna ilyen eszközökhöz nyúlnia, hiszen ott volt nekem a barátnőm, aki jó családból származott, gyönyörű és nagyon szeretjük egymást. Miért nem volt ez elég neki?
- Találkozhatok vele – jelentettem ki végül – De, ha egyszer el fogok venni valakit, akkor az Sue lesz. Ezt jól jegyezd meg.

Már vagy három napja ennek a beszélgetésnek, én pedig még mindig baromi nyomorultul éreztem magam a dolog miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy miként kellene ezt egyáltalán elmondanom a barátnőmnek, meg alapvetően megkérni őt arra, hogy ne aggódjon a helyzet miatt. Hogyan várhatnám el tőle, amikor konkrétan egy másik nővel fogok vakrandizni családi nyomásra? Ráadásul egy olyannal, aki sokkal idősebb nálam, nem ismer, nem tudja azt, hogy miként élem az életem. Én pedig már annyira jól berendezkedtem azoknak a szívében, akik tényleg szerettek engem… Miért kellene igazodnom valaki teljesen idegenhez? Főleg azok után, hogy stabil párkapcsolatban élek. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy az elmúlt egy év, amit a családomtól külön töltöttem, bárkinél megmutatkozott volna. A papa még meg is puszilt, amikor meglátogattam, és hajlandó volt megengedni azt is, hogy elmenjek vele vásárolni! Karesz elbújtatott egy éjszakára, neki hála nem lettem hajléktalan rögtön. Tris hajlandó volt hazavinni, egyedül a szüleim voltak hisztisek és képtelenek arra, hogy befogadják azt, amit mondok nekik. Emiatt pedig úgy döntöttem, hogy innentől kezdve akkor kuss lesz a nevem, őket pedig egye meg a saját mérgük. Ha nem szeretnek engem, akkor én sem fogom őket szeretni.
Annak ellenére, hogy egy elegánsabb étterembe készültem, a meleg idő miatt véletlenül sem akartam egy öltönyben feszengeni. Így is nagyjából ötezer dollár értékben pakoltam magamra a kiegészítőket és a ruhadarabokat, illetve azzal is fáradtam, hogy a homlokomba hulló, fekete tincseket kiszedjem onnan, hogy legalább egy kicsit idősebbnek tűnjek. Anya említette, hogy egy olyan nővel kell majd találkoznom, aki korosabb nálam, szóval én magam sem akartam holmi tejfölképű hülye gyereknek látszani. Épp eléggé éreztem magam annak, közben pedig folyamatos pánik volt rajtam, mert féltem, hogy rám uszítanak egy milfet. Pont ezért is írtam le a címet Tristennek és határozottan közöltem vele, hogy ha nem fog tetszeni a nő, akkor segélyhívást indítok felé, neki pedig bármit csinál, bárhol van, el kell jönnie értem. Ha megfogja majd a combomat, vajon fel tudom majd jelenteni szexuális zaklatással? Ha negyvenes, kivénhedt, három férjet megjárt nő lennék, akkor biztos a saját combomat akarnám tapogatni.
- Elviszem a kocsit – nem volt kérdés, és apa bele sem szólt, mivel minden bizonnyal majd illene hazafuvaroznom a hölgyet. Egyre inkább kezdett izzadni a tenyerem, amiért kezdtem egy kicsit tényleg kikészülni. Mi van, ha vezetés közben taperolnak majd le? Akkor még balesetezni is fogok ma. És mindez azért történik, mert a szüleim nem szeretnek.
Viszonylag könnyedén megtaláltam a helyet, de a forgalom miatt nem volt túl egyszerű a dolgom. Tudtam, hogy nem illik késni, viszont valamiért örültem a dugónak. Ezen a ponton eldöntöttem azt is, hogy nem fogok indokot adni arra, hogy miért pontosan öt perccel a megbeszélt találkozó után vonultam be az étterembe. Pár szóban egyeztettem a pincérrel arról, hogy merre találom az asztalunkat, aztán a társaságában el is indultam arra. Nem kicsit nyugodtam meg, amikor egy viszonylag fiatal nőt pillantottam meg, de ez nem tette számomra szimpatikusabbá őt. Szakítani jöttem, nem pedig bájcsevegni.
- Szia – mivel próbált mosolyogni, én is igyekeztem legalább egy vérszegény vigyor szerűt kipréselni magamból. A kezére pillantottam, amit elsőre nem akartam elfogadni, de végül mégis így tettem. Nem volt túl határozott a kézfogásom – Channing vagyok. Az arcodból ítélve nem erre számítottál.
Valahogy mégis el kell kezdeni ezt a beszélgetést, én pedig kifejezetten örültem neki, hogy nem tudtam tökéletesen jó benyomást tenni rá. Ha Tris lenne most itt, akkor nyilvánvalóan más lenne a helyzet, mert ő legalább már nagykorú. Anya vajon elárulta a rendes koromat?
- Hát, használtam GPS-t – kicsit kínosan éreztem magam ettől az egész szituációtól, de mentségemre szóljon, hogy soha életemben nem vakrandiztam még – Azzal nem volt annyira vészes idetalálni. Te autóval vagy?
Feltett szándékom volt ténylegesen hazavinni, mert addig is használhattam apa kocsiját, amit nagyon ritkán kaptam meg, ők meg alapvetően úgy gondolták, hogy felesleges lenne nekem saját. Emiatt sokat veszekedtem is velük és a vége mindig az lett a dolognak, hogy rájuk kiabáltam és megfenyegettem őket, hogy innentől kezdve mindenhonnan el fogok késni, mert csak gyalogolni leszek hajlandó.
- Valamit le kell tisztáznom veled még most – ezen a ponton talán túlságosan is rideg volt a hangom, de így éreztem fairnek az egész szituációt. Kedvesnek tűnt a mosolya, ami miatt képtelen lettem volna nem elmondani neki azt, hogy mi a helyzet Sue-val és velem. Talán ennyit megérdemelt, ha már egészen idáig eljött és ennyire szépen felöltözött.

Channing & Emma

Azt hiszem bizonyos helyzetekben olyan jellemvonásaimról adok tanúbizonyságot, amelyek alapján senki nem mondaná meg rólam, hogy pontosan mivel is foglalkozom, ha pedig tisztában is vannak vele, nem tekintik hozzám illő dolognak az esküvőszervezést. Akármilyen határozottsággal is állok a földön és hiába vagyok képes leszedni a testvéreim fejét, én mégis úgy gondolom, hogy van bennem egyfajta elvarázsoltság, ami miatt hiszek abban, hogy azok a párok, akiknek az életébe néhány hétig bepillantást nyerek és akiknek igyekszem mindent megtenni, hogy életük nagy napja legyen az egyik legszebb is egyben, boldog életet fognak élni. Nem lenne értelme cinikusan fordulni a kívánságaikhoz és vágyaikhoz, azzal nyomasztani őket, hogy gondolják át mi mindent szeretnének egy este alatt, mert lehet, hogy egyszer vége lesz a házasságuknak. Senki nem akarja ezt hallani. Ráadásul nem is lenne létjogosultsága, hogy ilyenekkel tömjem bárki fejét, mert nem az én dolgom. Én az esküvőjüket szervezem és nem válóperes ügyvédet keresek nekik.
Hiába tehát, hogy nem reklámoztam úton útfélen a dolgot, de attól még hittem abban, hogy egy kapcsolat lényege számomra nem abból áll, hogy rá van kényszerítve a két félre a másik társasága és az egész egy előre eldöntött dolog. Nem azt mondom, hogy minden alkalommal arra várok, hogy a metrón valaki elég szépen nézzen rám, de még csak arra sem szoktam várni, hogy a kedvenc kávézómban a leghelyesebb barista egyszer a számár is felírja az elviteles poharamra a nevem mellé. Nem vagyok már tinilány, hogy higgyek ezekben a történetekben és egyébként sem vagyok benne biztos, hogy valaha megtettem volna.
Részben ezért sem tartottam jó ötletnek ezt a találkozót, részben pedig azért, mert minden olyan dolog, amire kényszerítik az embereket, valahogy veszít az élvezeti értékéből és csak azért sem akarunk részt venni benne, vagy épp megcsinálni. Viszont semmi kedvem nem volt hallgatni a nővéremet azzal kapcsolatban, hogy mennyire hálátlan és szemtelen testvére vagyok neki, amikor ő csak segíteni próbál nekem. Ha másra nem is lesz jó ez a vakrandi, legalább egy olyan éttermet próbálok ki, amiről később tudok majd beszélni az ügyfeleinknek. Ez a része pedig sokkal kevésbé az én társaságomon fog múlni, mint inkább a szakácson, vagy épp a kiszolgáláson.
- Örülök. - Reflexből csúszik ki a számon a dolog, mivel elég sok emberrel szoktam találkozni és mindenkire igyekszem a legjobb benyomást tenni, nem csak azért, mert ha valakinek szimpatikusak vagyunk akkor sokkal egyszerűbb velük együtt dolgozni, hanem azért is, mert így nagyobb az esélye, hogy hírünket viszik az iparban és nem nekünk magunknak kell állandóan munka után rohangálni. Kellemetlen lenne, ha olyan céget vinnénk, amihez alig akarnak fordulni az emberek, de Adam meg én még így is szerencsések vagyunk, amiért rövid időn belül eléggé bejárattuk a dolgot, hogy most sose kelljen unatkoznunk és csak a lábunkat lógatva ülni az irodában. Még azt is megtehetjük, hogy kezdőket veszünk be a kis csapatunkba, akiknek át tudjuk adni azt a tudást, ami állandó ebben a szakmában.
- Őszintén szólva nem tudtam mire kellene számítanom. Ezért hívják vakrandinak. - Talán feleslegesen próbálkoztam azzal, hogy megpróbáljak ne túl kioktató lenni, de elég rövid időn belül kiderült számomra, hogy egyikünk sem akarta igazán ezt a találkozót. Valószínűleg éppen ezért engedtem el magamat legalább annyira, hogy ne nyílegyenes háttal üljek a székemen, hanem valamelyest lazítsak a testtartásomon és hátradőljek.
- Szóval nem vagy ismerős a környéken? - Ezt már egészen könnyed hangon kérdeztem meg, lévén nem mi foglaltuk magunknak a helyet, de attól még lehetett volna valamilyen kötődése Channingnek is ehhez az étteremhez. - Nem, taxival jöttem. Nem szoktam vezetni. - Magam sem tudom miért éreztem szükségesnek hozzátenni ezt az információt magammal kapcsolatban, de ha már kimondtam nem volt mit tenni. Mivel nem az egykori betegségemről, vagy a bankszámlám egyenlegéről volt szó, nem éreztem túl nagy problémának.
- Miről van szó? - Egészen érdeklődően pillantottam felé, mert valahol mélyen hittem abban, hogy most majd valami olyasmi következik, ami miatt soha többé nem fogunk találkozni, legalábbis nem egy randi keretein belül. A problémát szimplán csak az jelentette, hogy valamilyen szinten sértve éreztem magamat. Lehet, hogy én magam sem akartam eredetileg részt venni ebben az egészben, de nem gondoltam magamat első pillantásra sem idegbetegnek, sem pedig csúnyának.
Éreztem, hogy kicsi hiányzik hozzá, hogy elinduljon bennem felfelé a pumpa, ami pusztán a vérmérsékletemnek - egyesek szerint a hajam színének - köszönhető, de éppen ekkor toppant oda hozzánk egy pincér, aki Channinget is megakadályozta abban, hogy el tudja mondani, amit akart.
- Parancsoljanak, az étlapok. Amíg választanak, hozhatok esetleg valamilyen italt Önöknek? - A velem szemben ülő srác stílusával ellentétben a mellettünk álldogáló férfi hangja annyira tenyérbemászónak tűnt, hogy szimplán csak még inkább elkezdtem utálni ezt az egész helyzetet és azt, hogy bele lettem ebbe kényszerítve - részben bűntudatkeltésből, részben pedig mert a nővérem legalább annyira akaratos, mint én.
- A legjobb vörösborból szeretnék egy üveggel. - Felesleges lett volna állandóan a pincért hívogatni, hogy töltsön újra, egy ilyen helyzetben pedig tényleg jól esett volna legalább egy - de inkább kettő - pohár bor. Várakozóan pillantottam Channing felé, mert bár én a saját ízlésem szerint választottam, neki lehet, hogy teljesen más a preferenciája. Nem csak italok terén. Csak akkor szólalok meg újra, amikor a pincér már az italválasztásaink tudatában újra kettesben hagy bennünket. - Mit is szerettél volna tisztázni?

öltözék | 849 | | ☆

Soha életemben nem mentem hasonló eseményre, mint amire ma voltam hivatalos. Mivel a memóriám nagyjából annyira jó, hogy a figyelmem gyakorlatilag az adott pillanatra képes csak fókuszálni, amiben benne vagyok, folyamatosan emlékeztettem magam arra, hogy megkérdezzem majd a bátyámat erről. Őt vajon anyáék az én koromban kényszerítették hasonlóra? Logikus lenne azt gondolni, hogy nem. Mivel a sógornőm – illetve már ex sógornő, alig tudok hozzászokni ehhez a gondolathoz – és ő elég régóta együtt vannak, ésszerű lett volna azt hinni, hogy az övüké tényleg egy tökéletes szerelmi házasság volt. Mivel nem faggattam Tris-t arról, hogy pontosan mi történt köztük, elképzeléseim is fikcióim voltak. Ami a továbbiakat illette… Egyszerűen csak nem akartam ezt az egészet. Nem volt bajom a nővel, akivel találkoztam, legalábbis reálisan teljes mértékben őrültség lett volna úgy gondolkozni, hogy bármiről is ő tehetne. Benne van a pakliban, hogy ezt a bizonyos találkozót neki is a családja szervezte le, tehát ha mindent összevetek, akkor is leginkább azokra az emberekre fújhattam volna reálisan, akik a világra hoztak bennünket.
Nem tudom, hogy anya és apa miért nem mutattak róla nekem egy árva fotót se. Egyrészt hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kinézet nem számít. Sue olyan szép volt, mint egy álom, emiatt annál kevesebbel nem voltam hajlandó beérni, ami ő volt. Ez összességében pedig csak annyit jelentett, hogy jelen állás szerint – és kétlem, hogy az életem folyamán bármikor képes lennék meggondolni magam – csak Sue-t voltam hajlandó feleségül venni. Talán a bátyám elég állhatatos volt Alliet illetően és volt élménye hasonlóban… Ezek fényében nekem sincs más dolgom, mint ugyanezt tenni.
Viszont mikor beléptem az épületbe és a telefonomba felírt asztalt kezdtem el keresni, amire -nyilván a foglalás miatt is – ki volt rakva a szám és a foglalás jele. Annak ellenére, hogy a nő babaarcúnak tűnt, pontosan látszott rajta, hogy idősebb nálam, ez pedig engem teljes mértékben kezdett felkavarni. Ha a bátyámat kényszerítette is a család hasonlóra, akkor sem gondolom, hogy gyakorlatilag valaki másnak a gondjaira akarták volna bízni. Ennek fényében már nem is volt fontos, hogy megkérdezzem Tristent a dolgokról, mert pontosan tudtam, hogy ha hazamegyek, akkor ki fogok kelni magamból. Sokkal inkább arra lesz szükségem, hogy magam mellé állítsam a testvérem és ennek az egésznek véget vessünk azelőtt, hogy elkezdődne. Talán furcsán hangzik pont tőlem ez, de pontosan tudtam, hogy mit akarok az élettől. És az nem egy elrendezett házasság, huszonegy évesen.
Bármennyire igyekeztem udvariasan viselkedni, pontosan tudtam, hogy nem leszek jó benne. Amikor megejtettük a bemutatkozást, akkor a kijelentésére csak egy bólintás tellett tőlem aztán helyet foglaltam. Az agyam már taktikai módba váltott, ami annyit jelentett, hogy bármennyire is éhes vagyok, már csak büszkeségből se ehetek… Rövidre akartam zárni, aztán meglátogatni Sue-t az egyetemen egy hamburgerrel vagy más egészségtelen kajával.
- Köszönöm a felvilágosítást – talán pimasz dolog volt tőlem odabólintani neki, miközben ezt kimondtam, de ettől függetlenül jogosnak éreztem a megjegyzésem. Mivel hiszékeny típus vagyok, képes voltam elhinni, hogy ténylegesen szokás ilyenkor képet mutatni a másik személyről, mert azokban a koreai szappanoperákban, amiket Karával nézek, ez abszolút logikusnak tűnt. Mindenesetre ennél kínosabb már nem nagyon lehetne a beszélgetés, pont ezért az asztal mellett, egyszerűen kinyújtottam a lábam az irányába, hiába volt ez nettó bunkóság. Ha ez a bizonyos randi hosszabbra húzódik, mint ahogy azt én szeretném, akkor baromi kényelmetlen lesz egy ilyen hobbitokra méretezett kávézóban ücsörögni és várni a csodát.
- Egy évig távol voltam az országból – emellett pedig nagyon büszke, amiért ennyire felnőttesen hangzott a számból ez a mondat. Maga a tény, hogy valójában kopaszok közé küldtek extra nevelésre már sokkal kevésbé volt az. Éreztem, ahogy szédülni kezdek azoktól a rémálmoktól, amik a szökésem ellenére még mindig kínoztak. Itt ülök, egy szépnek mondható lánnyal egy asztalnál, a lelki szemeim előtt pedig az zajlik le, ahogyan egy buddhista pap a fején pörög, a sárga semmiségben, közben pedig a többi össze vissza rázkódik. Ha most nem visznek a bolondok közé, akkor talán soha nem fog megtörténni.
- Á – nem igazán tudtam, hogy ezen kívül mit fűzhetnék a dologhoz, de én is éreztem, hogy nem lenne tőlem túl lovagias dolog ennyiben hagyni a dolgot – Akkor gondolom te sem vagy ismerős a környéken. Hazavihetlek, ha gondolod.
Azt mégsem mondhattam, hogy van lába, akár azzal is mehet, mert legalább mozog egy kicsit. Alapvetően teljesen abszurd lett volna ilyesmivel jönni egy normális alkatú nőnek, meg talán nem ő tehet arról sem, hogy itt kell lennem. Legközelebb majd hagyom, hogy anya fusson a kocsi után, én pedig direkt hússzal fogok mellette araszolni és ordítozni ki az ablakon, hogy ez a bosszúm.
Már nyitottam volna szólásra a szám, amikor hirtelen odalépett hozzánk a pincér és megakadályozott ebben. A velem szemben helyet foglaló nő szintén gyors volt, a választását illetően pedig csak felvontam a szemöldököm. Tudtommal nem lerészegedni jöttünk ide, hanem randizni, vagy mi a fene, de akkor én is a saját szabályaim szerint játszok innentől.
- A legdrágább whiskeyből kérnék egy üveggel. És kólát – a szemem sarkából a nőt figyeltem és majdnem elmosolyodtam az akcióm után, de elég jó színésznek gondoltam magam, szóval sikerült megállnom a dolgot.
Az étlapot magam elé helyeztem, de nem értem hozzá. Lényegében az üveg alkohollal terveztem távozni, abban pedig biztos voltam, hogy a számlát a szüleim fogják majd állni. Talán mégis ki kellene kérnem valami drágát és érintetlenül visszaküldeni. Pazarlás ide vagy oda, mindenki követ el bűnöket az élete folyamán. Jobb az étellel játszani, mint embert ölni.
- Barátnőm van – nem éreztem azt, hogy kertelnem kellene ezzel kapcsolatban – Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy a családom ezt erőlteti, de nem fog menni. Nem vagyok megcsalós típus.
Ennek ellenére talán jobb stratégia lett volna maradni. Ha a szüleimnek legalább egy okot fel tudok hozni Emma ellen, akkor könnyebb dolgom lesz. Komolyan gondoltam a dolgokat Sue-val, ez pedig annyit jelentett, hogy második találkozóra nem keríthetünk sort.
- Te miért vagy itt? – talán a legfontosabb kérdés az indítéka volt. Ha erről tudomást szerzek, akkor talán minden más majd csak történik magától.

Channing & Emma

Az ember azt hinné, hogy a huszonöt évem alatt képes voltam már kifejleszteni annak a képességét magamban, hogy ha valami nem tetszik, akkor képes vagyok nemet mondani, különösen olyan embereknek, akik mindig is az életem részei voltak - épp ezért pedig elég közel állunk egymáshoz, hogy ne vegyék támadásnak a mondandómat. A testvéreimet és engem azonban eléggé tüzes természettel áldottak meg, ezért sokszor olyan dolgokat is szinte egymással kiabálva beszélünk meg, amit más emberek egy normális és higgadt beszélgetés formájában is képesek rendezni. Magam sem tudnám megmondani, hogy a mai randival kapcsolatban volt-e választási lehetőségem, vagy a nővérem - talán az anyánkkal karöltve - csapdába csalt és egyben sarokba is szorított. A férjének és az apához való közelségének hála valószínűleg már beletanult azokba a mindennaposnak számító mechanizmusokba, amelyek közé a zsarolás és vesztegetés is tartozott. Lehet mindenféle jót gondolni a politikusokról, de nekem eddig mindig az volt a tapasztalatom, hogy aki egyszer belekeveredik a kampányok és politika világába, képtelen tiszta maradni. Randiztam már kampánystáb taggal és kezdő politikussal is - mindkettő emlékezetes volt, de nem szeretném megismételni.
Nem mondhatom, hogy egy rövid beszélgetés elég lehet nekem és a srácnak arra, hogy megismerjük egymást, ugyanakkor nem félek kijelenteni, hogy ha a sors úgy hozzá, nem szeretnék vele újra találkozni. Mindkettőnknek nagyon kínos ez a mostani alkalom, olyannyira, hogy kicsit úgy érzem, még arra sem leszünk képesek, hogy elfogyasszunk némi ételt, ami közben megbeszéljük, hogy nem látjuk egymást újra, aztán udvariasan elköszönjünk egymástól.
Minél tovább szemlélem Channinget, annál inkább arra jutok, hogy lehet közöttünk némi korkülönbség, az a fajta, ami talán már épp elég jelentősnek bizonyul ahhoz, hogy a közös hullámhossz lehetősége puszta álomkép maradjon számunkra. Sosem voltam képes határozott döntést hozni ebben a témában. Láttam olyan kapcsolatokat, amelyek teljes mértékben dinamikusan működtek és elbűvölőek voltak a páros tagjai közötti korkülönbség ellenére is, és találkoztam az ellenkezőjével is. Én mindig azt gondoltam, hogy nekem azért van szükségem nálam idősebb férfira, mert azokban már volt némi talpraesettség és konkrét elképzelésük volt az életről. Nolan is pontosan ilyen ember volt, és mondhatjuk, hogy épp a tervei álltak a kettőnk útjába. Utólag már én is belátom, hogy nem tudnék neki semmi rosszat kívánni, túl jó ember ahhoz.
- Nagyon szívesen, máskor is. - Még annak ellenére is kimondom ezeket a szavakat, hogy fejben már eldöntöttem, hogy nem szeretnék újabb alkalmat. Rá kell még jönnöm, hogy mások hogyan bírják ki, hogy ne szóljanak vissza mások paprikás megjegyzéseire, én jellemzően képes voltam leállni veszekedni bárkivel, akivel annyira nem értettünk egyet. Nem egy étterem közepén fogok jelenetet rendezni, de attól még szeretném, ha Channing is tudná, hogy nem szeretem, ha úgy viselkednek velem, mint ahogyan éppen ő teszi. Legyünk annyira felnőttek, hogy képesek legyünk csendben túllépni azon, hogy ma nem a mi napunk van.
Néhány másodperc erejéig komolyan megfordult a fejemben, hogy megjegyzés nélkül hagyom a szavait és nem kérdezek rá a részletekre, hiába költözött belém némi kíváncsiság. A mellém kerülő lábára pillantottam, aztán vissza arcára, végül pedig mégis megnedvesítettem az ajkaimat, hogy szólni tudjak. - Utaztál valamerre? - Akár egyetlen másik helyen is tölthette az elmúlt időszakot, nekem mégis valami olyasmi ugrott be, hogy egyetem helyett biztosan egy évet Európa beutazásával töltötte. Habár akkor én a helyében egyáltalán nem is biztos, hogy visszajöttem volna. Ha viszont eltaláltam és olyan helyen járt, ahonnan van mesélni valója, talán tudunk érdemben is kommunikálni. Maga a vakrandi attól nem lesz jobb, de talán a kettőnk közötti feszültség enyhül valamelyest, ha beszélgetünk.
- Nem kell miattam fáradnod, megoldom magam is. - Kedves felajánlás volt a részéről, de nem terveztem tovább idegesíteni őt a társaságommal annál, ami egyébként is kötelező. - Legalább nem kell majd kitérőt tenned. - Nem volt célom úgy tenni, mintha ezáltal, s a szavaim miatt én annyira jó ember lennék, aki gondol egy szinte idegen srácra, akit most ismert meg. Mégis, ha ennyit megtehettem érte, inkább azt választottam, hogy megteszem - a többit nem biztos, hogy megköszöni nekem.
Hajlamos vagyok úgy reagálni az emberekre, ahogyan ők is teszik velem szemben. A mindennapokban és a munkám során jellemzően olyan emberek vesznek körül, akik tele vannak életenergiával. Ami biztos Channingben is megvan, szimplán csak nem nekem tartogatja. Igyekeztem nem elmosolyodni a választásán az italt illetően. Egyértelműen nem preferenciára utazott, hanem arra, hogy a pénzével - vagy a családja pénzével - vágjon fel, ami akár még illetlennek is tűnt volna, ha nem én is valami nagyon hasonlót csinálok előtte.
- Ó... - Kellett pár másodperc, hogy rendezni tudjam a meglepett vonásaimat és a számat is teljesen becsukjam. Amikor legközelebb találkozni fogok a nővéremmel, azt hiszem viszek magammal valamit, amivel jól elverhetem majd. Lehet, hogy nem pusztán az ő keze volt benne ebben a vakrandiban, de attól még illetlenség volt úgy megszervezni az egészet, hogy az egyik fél már elköteleződött. Tartson ameddig tart az a kapcsolat.
- Ezt jó tudni. Maradjon is így és legyetek boldogok a barátnőddel. - Sóhajtva dőltem hátra, miközben mégis mosolyt erőltettem az arcomra - még ha csupán pár másodpercig is. Őszintén szólva nagy megkönnyebbülés volt nekem, hogy nem kell kitalálnom valamit, ami miatt mi nem illünk össze. Nagyon egyértelmű oka van, hogy ez egy egyébként is halálra ítélt találkozás. - Ha egyszer szükségetek lenne esküvőszervezőre, majd keress meg. - Mi mást mondhattam volna? Ha a hobbijára, vagy a kedvenc színére lennék kíváncsi, az már csak felesleges kukacoskodásnak tűnne.
- A nővérem miatt. - Feleltem először, megrántva a vállamat. - Azt hiszi jobban tudja nálam, hogy mire van szükségem a magánéletemben, úgyhogy vakrandikat szervez nekem. Te voltál az, akinél már nem volt kifogásom, ő meg túl sok zsarolási alappal rendelkezik. - Könnyeden adtam magyarázatot a kérdésre, tulajdonképpen anélkül, hogy különösebben el akartam volna hallgatni a részleteket. Ha amúgy sem találkozunk újra, nem mindegy, hogy most mennyit osztok meg vele?
- Akkor... - nagyot sóhajtottam, miközben finoman megemeltem a szemöldökeimet, s kíváncsian, már-már várakozva pillantottam rá. - Esetleg éhes vagy, vagy várjuk meg az italokat és beszéljük meg az elfogyasztásuk közben, hogy mennyire utálatos dolgok a vakrandik? - Tényleg tőle vártam a választ, miközben az asztalra támasztottam a könyökömet, az államat pedig a tenyerembe helyeztem és kisség oldalra billentettem a fejemet.

öltözék | 1001 | | ☆

Valószínűleg amiért későn érkezett baba voltam a családban, nem értettem jól a szüleimet. Könnyű volt ezt erre ráfogni, közben pedig az igazság akár az is lehetett volna, hogy nem feltétlenül akartam az ő nézeteiket bármilyen szempontból figyelembe venni. Gyakorlatilag úgy éltünk egymás mellett, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy a másik mit gondol. Legalábbis a legtöbb dologról, ha valaki, akkor én biztosan nem lettem megkérdezve, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy ne is akarjam többé elmondani, hogy mit miért teszek és mi jár a fejemben. Gyakorlatilag szótlansággal büntettem őket, amiért elküldtek egy olyan helyre, ahol nem voltam szívesen… Elvégre pont ezt érdemlik azért, hogy bántottak még akkor is, ha jót akartak. Az embert húszéves fejjel pont hidegen hagyja az, hogy mivel próbálnak meg neki segíteni, ha azt tapasztalja, hogy nem kérdezik meg bizonyos dolgokról.
Lényegében ez volt az oka annak is, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a mai vakrandis helyzetet és előre tudtam, hogy ha valamit tervezek, az csak önmagam kiviselése a nővel szemben. Úgy, hogy Sue és én már régóta együtt voltunk, ő pedig hozzám hasonlóan nagyon jó családból származott, egyáltalán nem láttam annak értelmét, hogy ilyenekkel szórakozzunk. Nem tudtam, hogy a szüleim mit miért tettek, de határozottan nem tetszett az, amit elkövettek ellenem. Utáltam, amikor úgy hoztak meg döntéseket, hogy pont engem hagytak ki belőle, emiatt képes voltam az egész világra megsértődni. Most pedig pont ezt terveztem tenni, ezért kicsit sem éreztem magam rosszul, amikor teljesen felpaprikázva megérkeztem a helyszínre. Mikor pedig megpillantottam a nőt, akihez jöttem, a boldogság öntött el. Mert tisztában voltam vele, hogy semmi közünk nem lesz egymáshoz.
- Máskor is? – néhány értetlen pillantást vetettem rá, de ennek ellenére is merem állítani, hogy ugyan sok mindent lehet rám mondani, de attól még hülye nem vagyok. Pontosan tudom, hogy már az első pillanatban eldöntötte, hogy mi ketten többé nem találkozunk. Annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatban osztottam a véleményét, mégis rosszul esett, hogy ennyire könnyen leírhatónak mutatkoztam. Talán én sem voltam a legudvariasabb, de ez van.
- Ha elmondom az igazat, akkor biztos, hogy soha többé nem akarsz látni – ezt már a lehető leghatározottabban jelentettem ki. Nem tudtam elképzelni olyan szcenáriót, hogy ne így legyen a dolog. Még én is cikinek gondoltam a helyzetet, amikor pedig a tenyeremre pillantottam, amin ugyan már összeforrtak a sebeim, de még mindig láthatóak voltak, akkor automatikusan lefelé görbültek az ajkaim. Nem emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára annyit, mint azon a helyen, amiről pont úgy válaszoltam, mintha semmilyen rossz érzést nem keltett volna bennem. Végül is megszöktem onnan.
- Nagyon szívesen tennék kitérőt – rámenős lennék? Nem tudom, mert stabil párkapcsolatom volt az egyetlen lánnyal, akihez valaha közöm volt. Az igazság azonban az volt, hogy semmi kedvem nincs hazamenni és a szüleim fejét bámulni. Azt már előre elterveztem, hogy fel fogom falni az egész éttermet és a számlájukra íratom majd, közben pedig vagy három hétig levegőnek nézem őket. Ha már ilyen ügyesen le tudták szervezni nekem ezt a találkozót, amit egyáltalán nem kértem, akkor ők pedig boldoguljanak azzal, hogy kifizetik a fogyasztásom. Ha már meg tudták főzni a mai menüt, akkor kifejezetten örömmel töltene el az, ha meg is ennék azt. Azt pedig, hogy Emma mit gondol rólam, és arról, hogy kocsival érkeztem és ennek ellenére inni akarok… Na ez már egyáltalán nem az én dolgom volt.
- Nem tudom mi ütött a szüleimbe, amikor kitalálták, hogy idejöjjek – talán degradálónak hatottak a szavaim, mégse érdekelt túlzottan – Szerintem te is érzed mire gondolok. Az, hogy mi ketten… Elég abszurd.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy hozzám hasonló fiúra lenne szüksége és fogadni mertem volna arra is, hogy valójában kicsit sem tetszem neki. Ezért nem tudtam okolni, nem engem áraz be az, hogy a húszas évei közepén járó nőknek nem tetszem. Valószínűleg, ha megkérdezném arról, hogy hogyan képzelt el, mielőtt ideértem, véletlenül se felelné azt, hogy pont úgy, ahogy kinézek. Ez nem sértett, csak valami volt, ami alapján azt mondhatom a szüleimnek, hogy Emma nem az igazi és én se jöttem be neki túlzottan.
- Akkor gondolom esküvőkhöz köthető a foglalkozásod – én az agytröszt, pont ezt közölte velem az előbb – Ez pontosan mit takar? A nagy egésszel foglalkozol, vagy egyéb munkád van?
Nem lepett volna meg túlzottan egyik válasz se. Kinéztem volna műkörmöstől elkezdve fodrászon át bárminek. Nem ismertük egymást, én pedig baromira nem vagyok jó abban, hogy megtippeljem bizonyos emberek foglalkozását, mert ennyire még én sem érdeklődöm az idegenek iránt. Annak ellenére nem terveztem elraktározni az információt, hogy szívesen feleségül vettem volna Sue-t. Nem nézne ki túl jól az, hogy egy vakrandis személy ott van az esküvőnkön, hiszen együtt jártunk, miközben ellátogattam a mai találkozóra. Még akkor is, ha ezt nem terveztem elmondani a lánynak, amikor meg akartam lepni azzal, hogy újra itthon vagyok.
- Kicsit megnyugtató, hogy te sem teljesen önszántadból vagy itt – még akkor is, ha ez kimondva nagyon kellemetlenül hangzott – És mi állítaná le a nővéredet?
Én sem voltam benne biztos, hogy egy találkozó és kifogás a szüleimnek elég lesz. Ha még egy nőt rám akarnak majd uszítani, akkor talán jobb lenne szövetkezni az elsővel és eljátszani, hogy mennyire jól elvagyunk mi ketten a lelki békénk érdekében. Valószínűleg Sue meg fogja érteni a helyzetet… Reménykedtem benne, hogy így lesz, mert nem történhet másképp ez a dolog. Ha mégis úgy alakulna, akkor eléggé összetörnék. Nem terveztem be azt az életembe, hogy szakítok, mert Tris is most vált el. Két összetört szívű férfi pedig nem tudja egymást meggyógyítani.
- Nem vagyok éhes – túl kényelmetlenül éreztem magam, ha mással lennék itt, valószínűleg már teljesen belebújtam volna az étlapba – De azt tervezem, hogy bosszút állok a szüleimen a mai napért. Szóval szívesen állom a fogyasztásod. Ne fogd vissza magad, amit csak a szemed megkíván. Ha szeretnél, csomagoltass is el ételt. Akár egy hétre valót.
Én biztos, hogy ezt fogom tenni, ráadásul tudok vinni Trisnek is. Igaz, hogy ő már lassan anyámnál is jobban főz, de nagyon sokat dolgozik, valamikor pihennie is kellene. Pont ezért lenne zseniális ötlet úgy százezer dolláros számlát csinálni anyának és apának. Én úgyis el akarok költözni otthonról, meg amúgy is van munkám, szóval kedvemre megtehetem ezt velük. Még akkor is, ha ez gonosz tőlem.
- Egyébként sokkal jobb ötletem van annál, hogy egymásnak rinyáljunk a vakrandikról – ezt úgy mondtam neki, mintha olyan fiú lennék, aki kisujj eltartós stílusban éli a mindennapjait – Ha nem szakítjuk meg a körforgást, akkor onnantól kezdve megnézhetjük magunkat. Szinte biztos vagyok benne, hogy a következő férfi, akivel találkoznod kell, az baromi kopasz lesz. Ezt akarod? Mert akkor nem kell meghallgatnod a tervem, de én adnék magamnak egy esélyt.

Channing & Emma

Részben csodálkoztam azon, hogy bár a nővéremmel ugyanazt a nevelést kaptuk, ő egészen másképp gondolkozott egy csomó dologban, mint én, vagy épp Rue. Ez bizonyos szempontból egyáltalán nem zavart, másrészt meg fel sem tudtam fogni, hogy miért így van ez. Megértettem, hogy neki nagyon jó a házassága, de semmi értelme nem volt úgy csinálnia, mintha a húszas éveim közepén én történetesen vénlánynak számítanék. A nagymamánknak van egy nővére, aki egyébként is mindig azt mondja nekünk minden alkalommal, amikor összeül a család, hogy ne házasodjunk meg korán, mert millió időnk van ezt megtenni és hogy válogassunk csak amíg meg nem találjuk a megfelelőt. Én nem csak azért nem állapodtam meg, mert nem akartam, inkább csak soha nem voltam olyan élethelyzetben, amikor úgy éreztem, hogy fel tudok adni minden mást azért, hogy megházasodjak. Nem arról van szó, hogy ne szerettem volna Nolant, vagy Marcot, sőt. Inkább csak úgy gondolom akkor az egészségem mindkét kapcsolat szempontjából prioritást élvezett. Nolan sok szempontból nem volt már ott mellettem, amikor kórházba kerültem és kezeléseket kaptam, Marco pedig a világ legmegértőbb embere volt mellettem, aki a saját tapasztalatai alapján tudott engem támogatni. De  onnantól kezdve, hogy ők ott voltak az életemben, gyakorlatilag akkor is hozzájuk hasonlítottam volna mindenkit, ha az nem volt fair az összes jövőbeli randipartneremmel szemben sem.
Azt hiszem ezért sem örültem túlzottan ennek az egész vakrandi dolognak. Nem tudom képes lettem volna-e most bárkivel úgy egy asztalhoz ülni, hogy az illetővel legalább ne természetes módon, saját magam ismerkedtem volna meg. Persze nem volt szép dolog tőlem azzal a mentalitással nekimenni ennek az egésznek, hogy ez csak rosszul sülhet el, de Channing viselkedéséből nekem az jött le, hogy ő sem sokkal nagyobb kedvvel jelent meg ma itt nálam. Nem vagyok nagyképű és nem várom tőle, hogy elolvadjon a látványomtól, vagy hogy kicsit is szépnek találjon, mert az lényegében csak bonyolított volna az egyébként baromi egyszerű helyzeten. Nem voltunk kíváncsiak egymásra, innentől kezdve az én fejemben jobb volt elengedni ezt a témát.
- Én mindig is azt gondoltam, hogy New York épp akkor bizonyul sokkal kisebb városnak, amikor az ember azt szeretné, hogy óriási legyen. Talán mi is találkozunk még a jövőben. - Onnantól kezdve, hogy valaki valahogyan összehozta ezt a vakrandit és voltak közös ismerőseink... Vagy épp a szüleinek és az én nővéremnek voltak közös ismerőseik, bárhol máshol is bebizonyosodhatott volna ez akár rólunk is.
- Szerintem nem fogok megijedni, ha elmondod. - Talán csak akkor változtattam volna meg ezen véleményemet, ha történetesen azt közli velem, hogy börtönben volt, mégpedig minimum emberölés vádjával. Jelen pillanatban ez történetesen teljességgel abszurdnak tűnt és ha nem vallja be Channing maga, én személy szerint soha nem fogtam volna rá ilyesmit.
- Miért? - Kíváncsian pillantottam rá. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy mégis miért fáradna éppen értem, akit valószínűleg semmi kedve nézegetni és akivel nem a legjobb felütéssel indult a kapcsolata. Hogy miért is fáradna valaki olyannal, akire úgy néz, mintha visszataszítaná a feltételezés is, hogy önszántából legyen itt. Ha volt is bennem akarat arra, hogy a nővéremre való tekintettel ezt most tényleg megpróbáljam, abból nem sok maradt bennem mostanra. Nem Channing-el volt a baj, aki a magánéletében valószínűleg nagyon kedves, szeretnivaló és jó társaság, szimplán csak vásári majomnak éreztem magamat, akit pénzért kiárusítanak, amiből a végén nem kap semmit. A nővérem tényleg annyira értéktelennek gondolt, hogy neki kellett keresnie számomra valakit?
- Ha lenne közös pont, talán megérteném az egészet. Így... nem igazán tudom. - Ha például ismerném a szüleit, vagy tudnám, hogy mivel foglalkoznak, esetleg láttuk volna már egymást korábban, valószínűleg fele annyira sem lenne kellemetlen a helyzet, mint most. - Az okokat viszont lehet, hogy a szüleidtől kellene megkérdezned. - Már ha hajlandóak válaszolni rá neki. - Ezek szerint tudják, hogy van barátnőd..? - Kíváncsian pillantottam felé, felvonva a szemöldökeimet. Ezzel az információval együtt már tényleg nem értem ennek a mai találkozónak a relevanciáját.
- Esküvőszervező vagyok. Pontosabban esküvő- és rendezvényszervező vállalkozásom van egy jó barátommal közösen. - Az Adammel való ismeretségünk kifejezetten szerencsésen alakult és azt hiszem azt kaptuk egymástól, amire szükségünk volt akkor, amikor találkoztunk. Ez pedig meggyógyított bennem egy olyan belső részt, ami másképp talán nem működött volna.
- Nos... Határozottan nem - jegyeztem meg, halk nevetéssel kísérve. Azzal dicsértem magamat gondolatban, hogy legalább eljöttem és kitettem magamért, amennyire lehetett. Nem voltam nyilván elkeseredve, hogy nem fog ez összejönni és hogy Channingnek barátnője van, valójában tényleg azt reméltem, hogy ahogyan a nővérem is leszáll majd rólam, ha elmesélem neki ezt az egészet, valamilyen módon ez a fiú és a barátnője is boldogan élhetnek majd együtt. - Őszintén? Fogalmam sincs - megcsóváltam a fejemet. - Valószínűleg az, ha bejelenteném, hogy megházasodom és ő szervezheti az esküvőmet. - Magam sem tudom melyik tűnt jelenleg a legnagyobb rémálomnak. Tudom, hogy ha valaki helyettem szervezte volna az esküvőmet, szörnyű menyasszony lettem volna, aki mindenbe beleszól, amit szakmabeliként másképp csináltam volna. Ugyanakkor ennek a lehetősége szerencsére fenn sem állt, mert nem volt, akihez hozzámentem volna.
- Nem kellene evés nélkül hazavezetned. - Arról nem is beszélve, hogy egy üveg whisky után talán még egy sofőrszolgálat sem vállalná, hogy hazaviszi őt. Fordítva pedig még csak felajánlást sem tudtam tenni, mert nekem még jogsim sem volt.
- Egy hét túlzás lenne - jegyeztem meg mosolyogva, valójában csak az asztalterítőt vizslatva egy ideig. A helyzet az, hogy szórakoztatott a harciassága és a tény, hogy vissza akart vágni valahogyan a szüleinek. - El kellett volna kérnem a nővérem bankkártyáját és valami hasonlót kitalálni. - Ezúttal őszinte volt a mosolyom, amikor a fiúra pillantottam. - Miért nem csináljuk azt, hogy ha már rendelünk, elvisszük a rászorulóknak? Nem messze van egy női menedékhely. Ismerem a tulajdonost. - Elég impromptu jótékonykodás lenne, de ha már valamit tervezünk, azt hiszem akkor van értelme, ha megfelelően is használjuk azt fel.
- Honnan tudod ennyire biztosan, hogy kopasz lesz? - Úgy nevettem el magamat, hogy észre sem vettem milyen hangerővel teszem, ezért is emeltem hirtelen a szám elé a kezemet, hogy ezzel emlékeztessem magamat. - Nem. Abban igazad van, hogy nem szeretném, ha továbbra is ezzel fárasztana bárki is. - Akár engem, akár őt. Egyszerűen csak nem láttam ebből kiutat. Legalábbis nem olyat, mint amilyet Channing maga előtt. Ellenkező esetben az a tippem, hogy nem lett volna ennyire nyugodt. - Milyen tervről van szó? - kíváncsian pillantottam rá, reménykedve abban, hogy ha tényleg ennyire magabiztosan adja elő magát, akkor tényleg használható ötlete támadt, ami leállítja az ő szüleit és az én nővéremet is.

öltözék | 1056 | | ☆