A fejemben újra meg újra az a bosszantó dallam táncol. Vezetés közben akaratlanul is dúdolom, de már az agyamra megy. Nem tudom hová tenni, mert a szövege ne jut eszembe, csak ez a kis dallamrészlet, ami - akár egy megakadt lemez a lejátszón - újra meg újra elindul, és le is áll egy ponton, épp, mielőtt felismerhetném, honnan való. A rádióban hallottam? Vagy a tévében elalvás előtt? A lányom énekelte a kocsiban míg reggel iskolába vittem? Vagy Nora új csengőhangja a mobilján?
Nem tudnám megmondani, de míg vezetek, egyre ezt a kis dallamfoszlányt dúdolgatom vagy épp fütyörészem magamban, és egyre jobban irritál amitől egyre feszültebb leszek ahogy magam mögött hagyom a mérföldeket.
Feszült vagyok, ez látszik a testtartásomon is. Elég sok minden forog most kockán, és ezt már nem tudom a szőnyeg alá seperni. Muszáj lépnem valamerre, az üldözőim előtt járnom pár lépéssel, vagy a valóság úgy fog képen vágni, mint vasorrú bábát a mágnes-ajtó.
Nemrég történt egy kis malőr, hogy fogalmazzak így. Sikerült időt nyernem azzal, hogy megjátszottam a halálomat Collier emberei előtt (bár ez inkább annak a névtelen flótásnak volt köszönhető, akit feljelentettem, hogy ellopta a kocsimat, pedig valójában feláldoztam azért, hogy én még élhessek) de ez messze nem volt elég. Bonyolult ügy az enyém, és akkor ez tűnt az egyetlen járható útnak. Nora velem volt amikor felfedeztek, így is csak pillanatokon múlt, hogy nem került ő is sokkalta nagyobb veszélybe, mint amekkorában amúgy is bolt már. Az akció akkor sikerült, de fülest kaptam. Collier szagot fogott, és a rohadék most már tudja, hogy merre kell keresnie. Ha az egész világ a búvóhelyed, akkor lehet szerencséd. De ha lebuksz és csak egy New York méretű város jut neked, akkor megszívtad, mint egyszeri kurva a kuplerájban.
Collier a nyomomban van. Tűvé teszi értem a várost. Azt a fülest kaptam, hogy az eltűnésem nagyobb hullámokat vert mint hittem volna, óriási vihar van készülőben. Baromira sok borsot törtem a vezérkutya orra alá, és most ennek iszom a levét. De bármennyire is élvezném, ha csak úgy homokba dughatnám a fejem, az évek óta tartó bosszú hadjáratom kígyója most a saját farkába készül harapni. Összecsapnak lassan a fejem felett a hullámok, és ha csak én lennék, nem izgatnám magam különösebben. Mennék a halálba, ha kell, eszem vesztve, s közben annyi rohadékot vinnék magammal a pokolba, amennyit csak bírok. De Nora és a gyerekek nem szenvedhetnek miattam. Semmilyen módon.
Megcsörren a mobilom. A kijelzőre emelem a pillantásom, az egyik kollégám az. Felveszem, gyors utasításokat adok telefonon keresztül neki, s mire befejezzük, épp leparkolok. Leállítom a kocsit, s egy perc múlva már feszes háttal, magabiztosan lépek be a kávézóba. Egy pillanatra megállok még az ajtóban mielőtt még belépnék, s jobbra majd balra tekintek, és egy sanda félmosolyt engedek meg magamnak, majd megcsóválom a fejem.
"Remélem jó fotókat lőttél rólam, te rohadék" - mondom magamban, majd belépve leveszem a napszemüvegemet. Itt már nem kell annyira álcáznom magam, mint odakint, bár ha jól sejtem, hamarosan egészen jó képek kerülnek majd a frissen nyitott aktámba. Ismerem már a zsaruk észjárását. Ők szeretnek mindent kézzel foghatóvá tenni. Fotók, jegyzetek, újságcikkek. Ez a módszerük. Könnyebben gondolkozhatnak ha nem kell mindent fejben tartani a vizuális sétához.
Egyenesen az egyik hátsó asztalhoz sétálok, majd leülök. A kiérkező pincérnőtől kérek egy narancslevet és egy cappuccinot, előbbit azért mert a szám már cserepesre száradt, utóbbit pedig alibinek. Utálom a cappuccinot, de hosszan el lehet felette üldögélni feltűnés nélkül. Az órámra pillantok míg elhelyezkedem. Még van nyolc percem míg besétál, feltéve, hogy nem csak a kocsijából akar majd szemlélgetni a pasas, hanem valóban hajlandó velem egy asztalhoz ülni. Ez még kérdéses. Egy levél amit csak úgy az asztalán hagyott valaki a rendőrségen. Címzett: Ő. Feladó nincs. Az egyszerű borítékban egy pár szavas kis üzenet, géppel írva. " Tudom kit keres. Jöjjön a 401 Forest Ave Staten Island-ra szerdán. 15:15-kor várni fogom a Cafe Milanoban a hátsó asztalnál. Beszéljünk róla. "
Ha bárki olvasta attól a pillanattól, hogy kikerült a kezemből, akkor sem számítana. Nyomozó lévén millió embert kereshet, senki nem tudja velem összekötni. Paranoiás vagyok? Ó, a legmesszebbmenőkig. Őrült? Hmm...határeset szerintem. De hogy nem alapos és megfontolt? Na, ezt sem mondhatja rám senki.
Míg várakozok, előveszem a jegyzettömbömet és csak úgy, mintha egyszerű üzletember lennék, felpattintom a laptopomat és dolgozni kezdek rajta. Próbálom összeszedni a gondolataimat, míg a kétségbeesés nem végez a maradék ép eszemmel. Nora lassan megszüli a második gyerekünket, és épp elég lenne ez is ahhoz, hogy totálisan ki legyek borulva, de teljes mértékig nem tudok odafigyelni rá sem, míg minden ismerősünkben potenciális áldozatot látok, aki elköpheti, hogy hol lakunk, hová jár a lányom iskolába, Nora hol dolgozik vagy hová szokott menni bevásárolni. Ezek a fickók nem szórakoznak, és hiába minden keménykedés meg ígéret, ott, ahol csontok törnek, ujjak válnak el a testtől bizony minden kis madárka dalolni kezd, ha akarja, ha nem. Tudom. Egykor én magam is közéjük tartoztam. Colliernek meg kell halnia, vagy minimum villamosszékben kell végeznie. De a célpont a hátamon, az üldözőim ujja az elsütőszerkezeten és hallom magam mögött az üvöltésüket. Most pedig észnél kell lennem, bármennyire is nehéz, és nagyjából vért tudnék hányni a gondolatra, hogy egy zsaru segítségét kérjem, de nincs más kiút. A tervem kissé kacifántos, de ha jól sikerül minden, mindketten megkapjuk amit akarunk. Én biztonságban tudhatom a családomat, ő megkapja Colliert. Ha meghallja a nyomozó akiről időközben elég sok mindent kiderítettem már, hogy az egyik legnagyobb halat készülök a horgára akasztani, azt hiszem nem fogja megbánni, hogy belement ebbe a titokzatos találkozóba. Már csak az a kérdés, hogy eljön-e vagy egyedül kell megoldanom a problémámat? Csak ez a dallam menne már ki a fejemből...

Becks&Lincoln

Az étterem miliőjébe tökéletesen beillek. Üzletember aki betér egy kis pihenőre míg dolgozik, hisz az üzlet sosem alhat, az okos ember addig hajt amíg ereje kitart. Nincs család, nincs szerelem, nincs pihenés. Évente két hét engedélyezett míg megszűnhet a nyakadon a szorítás, de a tudatodat sosem engedheti el az intés: ha megállsz, valaki máris a helyedre lép. Badarság azt gondolni, hogy te nem vagy pótolható. Mindenki pótolható. Mindenki csak vonalkóddal ellátott árucikk. Árunk van, nem értékünk. A modern élet átka.
Azonban az alibim legyen bármennyire is hihető, ettől még csak alibi. Jelenleg fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a munkám. Ha holnap kilépnék az sem nagyon emelné meg a vérnyomásomat. De ha Noráékról van szó, annál inkább elborul az agyam, s mielőtt még a meggondolatlanságom és a gőgöm a halál karjaiba vezetne a családommal egyetemben, úgy éreztem jónak, ha segítséget kérek.
Pechemre nem vagyok túl jó a segítségkérésben. Nem, sajnos képtelen vagyok bármivel kapcsolatban is csak úgy azt mondani, hogy segíts. Főleg nem egy zsarunak. De ezt már figyelem egy ideje. Mindent megtudtam róla amit csak meglehet. Az ember azt hinné, hogy nem könnyű csak úgy bejutni egy rendőrségi épületbe, főleg nem szabadon járkálni ott. Halandó embert már a portánál sem engednének túl. Azonban én nem csak a harcban vagyok jó és a stratégiákban. Hanem a megtévesztésben is. Negyed óra alatt sikerült szereznem egy belépőkártyát és bejutnom az épületbe. Kétszer is. Aztán kikerestem minden fontos adatot, eseményt, jelentést. Pár óra kellett csupán hozzá. Majd egy kis hazugsággal eljuttattam a levelet az illetékes asztalára, akiről úgy gondoltam, segítségemre lehet.
Merész volnék? Nem tagadom, így van. Olykor túl is megyek bizonyos határokon. Olykor szeszélyes vagyok, kiszámíthatatlan, önző és túl vakmerő. Igaz. De elég óvatos és rafinált ahhoz, hogy mindezt egyetlen rizikós helyzet nélkül megússzam. Olykor elgondolkoznék azon, hogy amit teszek az a szemtelenség legmagasabb foka, vagy az őrültség, ha nem hagyna teljes mértékben hidegen ennek a gondolatmenetnek a végeredménye. Nem azért, mert amúgy kegyetlenül magabiztos vagyok, hanem azért is, mert a végeredményt a tény, hogy milyen minősítésben teszem is amit teszek, nem befolyásolja.
Helyet foglalok. A képek elkészültek, az arcom immár részben legalább nem ismeretlen a fickó számára, ha eljött egyáltalán. Márpedig ha a megérzéseim, a megfigyelőképességem és az emberismeretem nem hagyott cserben, bizony, hogy eljött. Elég titokzatos voltam ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődését. Elég motivált ahhoz, hogy minden lehetőséget megragadjon annak ellenére, hogy konkrét ellenségének kilétét nem fedtem fel előtte. Elég agyafúrt ahhoz, hogy bízzon a megérzéseiben ő is, akárcsak én és megsejtse, hogy akiről szó van nem egy aprócska ebihal a lápvidék tocsogós, zavaros, langymeleg vizében. Valamint elég óvatos, hogy ne sétáljon bele a vélt kelepcébe ész nélkül.
A gépem halkan zúg előttem, táblázatok vannak megnyitva, a fejemben megint az a dallam jár őrjítő táncot. A narancslébe kortyolok, úgy teszek, mintha nem vennék tudomást a környezetemről. A babakocsit toló nőről az étterem előtt. A pincérlányról aki olykor lopva ide pillant és kissé idegesen nyalja meg a száját. A kissé idősebb fickról aki valószínűleg a felettese és kritikusan méri végig a pult belső terét, a felszereltséget, majd sétál ki az egyik asztalhoz hogy megigazítsa az asztaldíszt. A leparkoló autóról az épület előtt amely eltakarja a kereszteződést, és a párocskáról amelyik sietősen pattan ki belőle és halad a szemben lévő háromcsillagos hotel felé. Feltételezem a főnök és a titkárnője, vagy egy alkalmazott, akivel egy röpke pásztorórára érkezett így munka végeztével. Ha végeztek, ki-ki megy a saját otthonába.
Nem mutatom, hogy tudomásul veszem a közelgő férfit is. Rég ismerem az arcát, pedig sosem találkoztunk. Mégis ismerem minden rezdülését. Az arcán a ráncokat, melyik miért keletkezett. Ismerem az életét, a történetét, a lányát, a feleségét, azt, mit miért tesz. Mi hozza ki a sodrából és milyen észjárása van. Nem mondom, hogy jobban ismerem, mint ő saját magát. De eleget tudok ahhoz, hogy képes legyek legalább valamelyest irányítani a beszélgetést. Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy ő nem ismeri ugyanezen trükköket. Velem nehezebb dolga lesz, mivel hosszú évek alatt megtanultam hogy rejtsem el a reakcióimat, nehogy felhasználják ellenem, de tudom, hogy ő is képes sok mindenre abból, amire én, eltekintve attól, hogy én kevésbé vagyok szemérmes és jóra törekvő. Nekem egy hulla mindig csak egy halott test marad. Neki van lelkiismerete. És sosem léptem volna vele valószínűleg kapcsolatba, de most nagy a baj. Túl nagy. Túlnő rajtam. S egyedül eddig elbírtam vele. Eddig szépen haladtam a terveimmel. De Nora megjelenése az életemben mindent megváltoztatott. Már van mit veszítenem. Szükségem van a segítségre még akkor is, ha a gyomrom forog tőle és kapásból szemen tudnám köpni magam, annak ellenére, hogy viszonylagosan régen még én is a hivatásosok közé tartoztam, parancsokat követtem és teljesítettem kérdés nélkül.
Megérkezik. Míg leül a poharamért nyúlok és az első szavai közben kortyolok a narancsléből, majd letéve a poharat megnyalom a számat. Fürkészve nézek rá, nem szólok első körben egyetlen szót sem. Csak figyelek. A testtartását, a környezetet, a légzését. Eltelik az utolsó szó elhangzása után talán egy perc is teljes némaságban míg egymást méregetjük. A tekintetünk összekapcsolódik, memorizáljuk az "ellenfelet", analizáljuk. Ő is azt teszi, látom rajta. Magabiztos, de kíváncsi is, feszélyezi a helyzet, de kedvére való. Rég lehetett része igazi akcióban, újra érzi a borzongást. Megértem.
Félrebiccentem a fejem, a tekintetem nem vonom meg tőle.
- És milyen indokkal vitetne be? - teszem fel a kérdést, nem válaszolva egyenesen az övére. Várok, megvárom hogy elcsodálkozik a kérdésemen vagy felbosszantom vele. Folytatom mielőtt megszólalhatna - Elfoglaltam a kedvenc asztalát? Én csak véletlenszerűen megálltam az étterem előtt és rendeltem egy cappuccinot meg egy narancslevet, míg dolgozom. Ez talán büntetendő?
A hangom olyan csendes, hogy hallani is alig lehet, de tudom, hogy ő kristálytisztán kihallja a nyugalmat és magabiztosságot. A pasi máris irritál, de ha jól sejtem, megfogtam, ahogy azt is sejtem, hogy most nagyon szeretne beverni a képembe egy jobb egyeneset. Nem számít. Nem kell kedvelnie. De ha megnyugodott, előrébb hajolok.
- Ne játssza nekem itt a kinek nagyobb a fasza játékot, meg csúfos véget érhet - mosolyodok el, mert amúgy mulattat, hogy egyből kimutatta a foga fehérjét, majd magamhoz intem, s ha megteszi, csak akkor suttogom kettőnk közé amit hallani akar -Csak egy nevet mondok. Collier. Jerome Collier.
Hátradőlök a székemen és megvárom, míg felfogja mit mondtam. Míg felfogja, hogy a francia származású, jelenleg Ausztráliában tevékenykedő nemzetközileg ismert szervkereskedő, drogcsempész és megannyi egyéb üzletágban aktív vezérről beszélek, akinek jókora listája van már az általa vezényelt bűnökről és eddig mindig kicsúszott az igazságszolgáltatás karmai közül. Aztán ismét folytatom.
- Szórakozhatunk itt azzal, hogy melyikünk a nagyobb kutya. Bevitethet valami mondvacsinált ürüggyel, hogy rövid időn belül távozzak az előzetesből bizonyíték hiányában. Megteheti és garantálom, hogy azt a rohadékot soha nem juttatja majd rács mögé én pedig a magam módján próbálom majd túlélni, és nagy eséllyel a maga lelkén szárad majd a halálom, ahogy a családomé is. - váltok én is komolyabb hangnemre és szigorúan nézek a szemébe - Vagy most az egyszer beismerheti, hogy olykor jobb befogni a szánkat és végighallgatni mit akar a másik mielőtt fenyegetni kezdünk egy olyan embert, aki kicsit többet tudhat rólunk. Apropó, hogy van a lánya, Adriana? Látja, én sem a levegőbe beszélek. Félre ne értsen, én sem akarok magával dolgozni. Nekem sem fűlik hozzá a fogam, hogy itt üljek és valamiféle egyességet csikarjak ki magából. De amivel eddig egyedül is elboldogultam, az most lassan utolér. El akarja kapni Colliert? Hát én is. De ha nem vigyázunk mindketten kaphatunk egy szépen becsomagolt díszdobozt. Benne a lányaink fejével. Azt hiszi, csak én tudtam meg ki van a listáján? Azt hiszi, Ő nem tudja? És azt hiszi, ha közelebb jut hozzá, nem fogja majd megállítani?
Elhallgatok. Nem fenyegetni akarom, ez talán nem hangzott úgy, de tudnia kell, mire számítson tőlem és mire tőlük. Ha pedig úgy látom, végre figyel,  összekulcsolom a kezem az asztalon, hogy lássa, fegyvertelen vagyok.
- Azt a stukkert pedig nyugodtan elteheti az asztal alól amit épp rám szegez, ha jól sejtem. Nem fogom bántani sem a lányát, sem magát. Nem ezért vagyok itt. Hanem azért, hogy segítsek elkapni és felszámolni azt a rohadék bandát. Hogy információkat adjak és hogy a segítségemért cserébe a magáét kérjem. Nem kell bíznia bennem. Bolond is lenne. De higgye el, ha azt mondom, ha lépni akar, most kell lépnie és döntenie. Mert Collier a városba tart valakiért, és ha ideér, itt vér fog folyni, méghozzá patakokban. Meg kell állítanunk mielőtt még a vesztünket okozza.
Most rajtam a sor, hogy elhallgassak. Fenyegethet, le is lőhet. Ő a rendőrfőnök, bárki tisztára mosná a nevét. De jelen esetben magamban azért imádkozom, hogy ez a mogorva fickó észrevegye az egyetlen fontos, az igazán fontos momentumot a kimondott szavaimból. Én is csak a családomért harcolok. Ne akarja nekem azt, amit neki már át kellett élnie. Jelenleg ugyanis jobban rettegek attól, hogy Norának, Charlottenak, vagy a még meg sem született picinknek baja eshet, mint egész életemben attól, hogy én meghalhatok. Pedig Collier pontosan tudom, hogy kiért érkezik ide személyesen.
Értem.
És a fejemet akarja díszdobozban.

Becks&Lincoln

Érdekes játékba kezdünk az első perctől fogva. Ő nem enged. Én nem engedek. Ő erősnek mutatja magát. Én ugyanígy teszek. Nem játszik nyílt lapokkal. Én sem.
Furcsa párhuzamot találni kettőnk között, hisz a törvény két oldalán állunk ebben a szituációban. Ő a jó zsaru, én a törvényen kívüli. De már az első pillanatokban nyilvánvalóvá teszi, hogy ha kell, ő is hajlandó bemocskolni a kezét, és jelen esetben ez nekem pontosan az, amire szükségem van, bár még nem tud róla, hogy ez így van. Nem is baj, még nem akarom minden titkom felfedni. Csak mosolygok egyet a megjegyzésén, és bólintok. Tudomásul vettem, hogy egyelőre nem akar bevitetni, és abban is biztos vagyok, hogy ha akarna, kreálna valami ürügyet az elfogatóparancsom mellé. Azonban jelenleg semmi oka nincs rá, hisz jelenleg még ártatlan vagyok, bár nem épp ártalmatlan, ez azonban számára nem egyértelmű. Lehetek kis stílű szélhámos is, gyenge jellemű, könnyen lefizethető patkány, vagy épp rafinált üzletember akinek jó kapcsolatai vannak. Egyelőre nem tud rólam semmit. Ha az aktámba néz, amit feltételezek a beszélgetés végeztével azonnal megpróbál előkeríteni, csak annyit láthat, hogy háborús veterán vagyok, fél éves hadifogság után pszichiátriai kezelésen vettem részt majd nyugdíjaztak és azóta csak utazgatok a világban. Jelenleg egy biztonsági cégnek vagyok a területi vezetője, alkalmazottakat iránytok, akik nagyon jó véleménnyel vannak rólam, a főnökeim meg vannak velem elégedve és ártalmatlan polgári életet élek. Ha kicsit mélyebbre ás, már hallhat pletykákat, de amíg nem jut el a Gladiátor Club-ig, addig aránylag unalmasnak mondható minden körülöttem. A párom a rendőrségnél dolgozik mint kezdő nyomozó, épp a második babánkat várjuk.
Azonban mielőtt teljesen türelmét veszítené, megadom azt az egy nevet, amely kapocs lehet köztem és közte. A név, amely hallatán befolyásos alvilágiak is fülüket-farkukat behúzva oldalognak el amilyen gyorsan csak tudnak. Ahogy kiejtem a nevét, érzem, hogy megváltozik körülöttünk a levegő. Kíváncsiság, agresszió, tehetetlenség és félelem elegye keveredik a levegőben.
A beszélgetés fonalát ismét én ragadom marokra és rántom a magasba. Elég volt a baszakodásból, habár valamelyest élvezem azt ami itt folyik most köztünk. A vér szagát érzem, a veszély édes ízét, a lehetőségek végtelen útvesztőjét. A pasas nem kispályás, nem véletlenül fejes, de én sem vagyok a magam módján egy senki. Ha az lennék, most rohadtul nem kéne aggódnom.
A lányát említem meg neki, és ki is ugrasztom a nyulat a bokorból. Igen, tudom ki Adriana. És nem. Rohadtul nem kéne félnem tőle, legyen akármennyire kemény csaj is. Nehezebb terepen maradtam életben, olyanok közt, akiknek a kedves leányzó maximum egy felejthető egy óra lett volna, és most egyáltalán nem túlzok. Túl mélyen, túl keményen voltam a krémjében a pokolnak, de éreznie kell azt, is, hogy nem érdemes alábecsülnie. Még nem mondom meg mennyire nem, elég, ha csak célzok rá. A nyílt kártyákig még nem jutottunk el. De ez is eléggé megteszi a hatását, mert fegyvert szegez rám az asztal alatt, pedig nem mondtam még semmi rosszat. Megmosolyogtatna a dolog, ha lenne kedvem igazán nevetgélni. A burkolt célzására csak bólintok egyet.
- Tudom, és azt is tudom, hogy hol vannak épp. De ismétlem, én ezt nem fenyegetésnek szántam, csak...hmm...fogalmazzunk úgy, jóindulatú figyelmeztetésnek - mondom halkan, és várok, míg elrakja a fegyverét. Figyelmeztetés gyanánt pedig inkább céloztam arra, hogy neki is van kit féltenie, mint arra, hogy az, aki miatt aggódnia kéne, az én lennék. Ha fogja az adást, rendben, ha nem voltam egyértelmű, akkor majd a későbbiekben tisztázom magam, ez most annyira nem ér szíven.
- Igaza van, nekem valóban nagyobb szükségem van magára, mint Önnek rám.
Nincs helye mellébeszélésnek, és nem is szándékozom most elsunnyogni azt a tényt, hogy kettőnk közül ő az, aki most tét nélkül elsétálhat innen. Élheti tovább az életét gond nélkül, sóvároghat Collier után, és nem történik semmi. Míg én...halott vagyok nagy eséllyel. De nem szándékozom itt feladni a dolgokat, még úgy érzem, van bennem szufla, hogy tovább üssem azt a vasat, amelyik egyre inkább melegszik.
A pasas türelme fogytán van, amely az utolsó szavaiból hallható ki igazán. Nos, azt hittem kicsit jobban bírja a hazárdjátékokat, de ezek szerint nem így van. Pedig esetünkben a türelem, a kivárás fontos momentuma lehet a sikerünknek, de nem baj, ezt is képes vagyok kezelni. Bólintok, és lassú, megfontolt mozdulattal áthajolok az asztalon oldalirányba, majd a táskámba nyúlva megragadok egy mappát. A mozdulatára csak a szemem sarkából vetek rá egy pillantást.
- Ha meg akartam volna ölni, már rég megtehettem volna - mondom csendesen, majd előhúzom a kis fehér papírmappát. Semmi felirat nincs rajta, egy teljesen átlagos mappát fektetek magam elé az asztalra, és helyezem rá a tenyereimet, de mielőtt kinyitnám, a tekintetébe mélyesztem a lélektükreimet. Tanulmányozom az arcát, a szeme körül a ráncokat, az arcszőrzetét, a hajszálainak állását. Figyelem miként emelkedik és süllyed a mellkasa, miként tágul ki az orrcimpája. Már feszült, feszültebb jóval, mint amikor idejött, pedig akkor még nem is tudta mire számítson. Látom rajta, hogy tudatosan nem néz a mappára, bár a szeme egyfolytában a kezemre akar tévedni, hátha kifürkészhet belőle valamit. Talán csak amikor azt hiszi nem figyelek, akkor tekint lopva a titkokat rejtő tudástárra, bár még nem mondtam semmit arról, mi van benne. Kisvártatva szólalok meg, hagyom, hogy elraktározza azt, amit eddig mondtunk. Hogy jól az agyába véssen minden szót.
- Nem szeretek kétszer elmondani dolgokat felnőtt embereknek - szögezem le, majd kissé felületesen sóhajtok egyet - De most újra megteszem, mert szeretném, ha megértené amit mondok. Nem fenyegettem meg a lányát. Nem tőlem kell tartania, értse már meg. Nekem is van családom, és mire innen hazajutok, tudni fogja, hogy jobban ismer, mint azt valaha képzelte volna. Azért mondtam, hogy érezze a súlyát annak, amit mondtam. A veszély, most nem csak papíron létezik. Collier ártalmatlannak tűnhet, bárgyúnak, gyenge kezűnek. De ha megjelenik ebben a városban, higgye el, hogy nem csak nekem lesz rettegni valóm, hanem mindenkinek, aki valamilyen kapcsolatba kerül azokkal, akik megpróbálják megállítani.
Nyelek egyet, és megvárom, hogy felfogja, milyen nagy fába akarja vági a fejszéjét, aztán az asztalon átcsúsztatom a mappát, de mielőtt megengedném, hogy belenézzen, leszorítom az asztal lapjára és kikövetelem, hogy az érdekesebbnek tűnő papírok helyett az arcomra nézzen.
- Ez az ember...nem olyan, mint a többi, pitiáner palotapincsi. Vannak itt is nagy halak, tudom, ismerem mindegyiket méghozzá elég közelről. De még ezek is rettegnek tőle. Ritka aljas gennyláda, nem riad vissza semmitől, és mindenhová elér a keze. Ha belevág, tudnia kell, mibe vág bele. Nem juttathatja rács mögé csak úgy, érti? Vagy megdönthetetlen bizonyítékok kellenek ellene, koronatanúk és egy olyan vádeljárás ami lebuktatja az egész bandát, vagy az egész bagázs egy csoportos jelöletlen sírban, különben nekünk végünk.
Leveszem a kezem a mappáról, és ha míg belekukkant (ha megteszi egyáltalán) óvatosan körbe szemlélek. Automatikusan vizsgálom ismét a környezetemet, de egyelőre semmi kirívót nem találok, így halkan folytatom tovább.
- Collier nemzetközi fejessé nőtte ki magát a szervkereskedelemben nagyjából tíz év leforgása alatt. Több kisebb hálózatot épített be a sajátjába, legutóbb Olaszország északi régióját, Horvátországot és Montenegrót. Kevés emberrel dolgozik, de azokkal nagyon szoros kötelékben. Nem engedi ki a kezéből az irányítást, folyamatosan cserélgeti a bennfenteseit, akik bekerülnek élve nem kerülnek ki onnan. Hivatalos dokik egész garmadája áll a rendelkezésére és csak a legbefolyásosabb emberek kaphatják meg a kért szerveket, de azoknak a föld alól is előkerítteti amit kérnek.
Ha kinyitja a mappát, talál majd benne néhány szöveges leírást a hálózatról, persze egyelőre csak ízelítőt belőle, néhány nevet amelyet ismerhet és olyanokat, akik egykor általam kapták meg amit akartak. Fotók is vannak benne, testekről amelyek előkészítve vártak arra, hogy kipakolják őket, ládákról amelyek már megtöltve vártak a szállításra, s néhány magáról Collierről is, olyan helyzetekben amelyekből határozottan látszik, hogy ő maga sem rest beszennyezni a kezét, ha a szükség úgy hozza. A fehér öltöny amelyben épp szétloccsantja egy térden álló embere fejét vérvörös pettyekkel szennyezve várja a megsemmisítést. Egy másikon egy orvos mellett állva figyeli, miként szabadítja az meg egy ártatlan áldozatot az egyik létfontosságú szervétől. Egy újabb képen épp Dr. Maya Cairns fekszik kiszolgáltatottan egy koszos cella padlóján, borzas, kócos hajjal, az oldalán egy félreértelmezhetetlen vágással amely az egyik eltávolított veséjénél vöröslik. A nő felismerhető még így, falfehér arccal is, hisz mégiscsak egy világhírnévnek örvendő orvosról beszélünk. Persze nem biztos, hogy a szemben ülő is felismeri, de ha segítség kell benne, azt adhatok. A nő koronatanú lehet, ha a szükség úgy hozza, bár kétséges, hogy hajlandó lenne-e ezt bevállalni. Durva dolgokon ment keresztül és az egykori legjobb barátom volt az, aki a veséjét eltávolította, majd aztán fogva tartotta magánál, és egy bonyolult kapcsolatot alakítottak ki. Egymásba szerettek, vagy mi a franc, nem nagyon értettem akkor sem és most sem, de ez már csak ilyen ebben a világban. Vannak a kurvák meg a kalandok, és csak ritkán adatik meg, hogy rátalálunk a szerelemre. Olykor nekem is magamba kell csípnem, hogy el merjem hinni, hogy Nora engem szeret és akar, és én szerethetem őt és akarhatom.
Sóhajtva dőlök hátra.
- Nem a levegőbe beszélek, hogy sokat tudok. Azt is tudom, melyek a kedvenc helyei, és megvannak a nevek és az összeköttetések, amelyek segíthetnek lebuktatni őket. Ez itt csak egy kis ízelítő abból, ami a rendelkezésemre áll információként. És igaza van, nekem nagyobb szükségem van magára. Nem magam miatt, ezt őszintén megmondom. Két évvel ezelőtt szöktem meg tőlük, és egy véletlen úgy hozta, hogy amiről sosem tudtam, hogy akarhatom, most az enyém. De most a családom veszélyben van, és már nincs hová menekülnöm. Le kell számolnom velük, mielőtt ők teszik ezt velem, és mivel maga elég közel került a tűzhöz, hát ugyanez a veszély fenyegeti. Kulcsfontosságú lenne, hogy időben lépjünk, mielőtt...
A mondatot nem tudom befejezni. Mielőtt egy mélyebb levegővételt vehetnék, érzem, hogy valami megváltozik körülöttünk. Valahogy megérzi a veszélyt az ember ennyi tapasztalattal a háta mögött. Elhallgatok és gyanakodva sandítok ki a pasas válla fölött az utcára. Mielőtt azonban szólhatnék, már késő - meglátom a napfényt a megcsillanó sorozatlövőn. Ez az egy szerencsénk van, így annyit tudok tenni, hogy elkapom a rendőrfőnök karját és elordítom magam:
- Hasra - majd oldalra vetődve a székből a padlóra rántom magammal együtt. A berepülő lőszerek eszelős pusztításba kezdenek, üvegcsörömpölés közé vegyül az utca hirtelen felerősödő zaja és a sikolyok. Látom a pultoslányt összecsuklani, a vállából vér fröccsen ki, eláztatja a fehér blúzát. Jó esetben csak átment rajta a lőszer, nem ért artériát, akkor még túl is élheti. A fejem fölött összetörik egy tükör, a darabjai apróra törve ránk zuhan, s a robajtól megsüketülve eszelősen nézek körbe, a kezemben immár a fegyveremmel amellyel a célpontot keresem, mindhiába. A kocsi elhajt a kávézó mellett és csak mi maradunk ott. Mi ketten az értetlen tömeggel szemben, akik nem tudják mi történt. De mi igen.