Igazából még nem teljesen sikerült megszoknom a tudatot, hogy saját otthonom van. Már hosszú évek óta csak ingáztam egyik helyről a másikra, de olyan, amit otthonnak lehetett volna nevezni, nem volt. Csupán lakások, ideiglenes életterek, ennyi jutott nekem. Nem is igényeltem többet, mert a röghöz kötöttség gondolatától is rosszul éreztem magam. Éppen ezért nem tudtam pontosan, hogy mi változott most meg, de valami mindenképpen. Bár, ha szigorúak szeretnénk lenni, még ez is inkább csak egy ház volt, üres épület csupán, de akkor is az enyém. A sajátom, a tulajdonom, és egyszer majd talán úgy fogom érezni magam, ahogy utoljára pár éves koromban, amikor még azt hittem, hogy az életem normális. Pedig már akkor meg volt pecsételve a sorsom, és természetesen nem a jó értelemben. Nem aludtam jól egyébként még mindig, pedig ez már a harmadik éjszakám volt a házban, és az első alkalom, hogy normális matracon aludhattam, és nem hálózsákban. Tegnap érkezett meg ugyanis a nagybátyáim ajándéka, egy nagyon kényelmes matrac képében. Csak azt sajnáltam, hogy egyelőre nem volt mibe belerakni, de ideiglenesen tökéletesen megfelelt nekem a nappali szedett-vedett, töredezett parkettájú padlója is. Átfordultam hát a másik oldalamra, egyenesen a teraszra kivezető ajtó felé. A nap felkelő sugarai langyosan cirógatták nyúzott vonásaimat, én meg hunyorogva felnéztem a nyílászáróra. Azt a redőnyt sürgősen meg kellett csináltatnom, mert amíg nem lehet lehúzni, addig aludni sem fogok tudni túl sokáig. Igaz, hogy szerettem korán kelni, de ennyire azért még én sem voltam elvetemült. Nem is lett volna nagy gond, ha fel bírom cipelni az emeletre az ágyamat helyettesítő szivacsdarabot, csak éppen túl nehéz volt hozzá, a lépcső meg keskeny a szerencsétlenkedésemhez. Gondolataimból a hirtelen rám vetülő árnyék zökkentett ki. A szívem egyből rettegéssel telve ugrott egy nagyot, majd átvette helyét a düh. Ez már az én területem volt, és nagyon nem tetszett, hogy valaki engedély nélkül hatolt be. Lehet, hogy cseppet sem látszott a házon, hogy bárki is lakja, de a fenébe is, lakta! Felültem hát az „ágyban”, és hunyorogva próbáltam megállapítani a koszos függönyön keresztül is, hogy kiféle-miféle vetődött a portámra. Nem tűnt veszélyesnek, de sohasem lehet tudni, igaz? Mivel nem úgy tűnt, hogy gyorsan kereket oldana a betolakodó, ezért ráérősen feltápászkodtam, majd tanácstalanul néztem körül, hogy miféle fegyverként funkcionáló tárgyat foghatnék a kezembe. Sajnos egyet sem találtam, de a telefonommal felszerelkezve azért elindultam kifelé. Szándékosan nem az üvegezett ajtón át, hanem körbe a bejáraton távoztam. - Tudom, hogy igazán pazar és magával ragadó a kilátás, de elárulnád, hogy mégis mi a fészkes fenét keresel a teraszomon hajnali ötkor?! – követeltem a választ, hirtelen megszólalva a srác háta mögött. Igen, mostanra ugyanis már tisztán láttam, hogy csak egy fiatal fiúról van szó, akit talán még puszta kézzel is el tudnék intézni, ha nekem támadna. Vagy, ha nem is, de esélyem azért csak lenne. Nem tűnt ugyan vérszomjas sorozatgyilkosnak, de nem akartam elhamarkodottan ítélni, mert megtévesztő is lehetett az ártatlannak kinéző arc. Egyik kezemet csípőre tettem hát, és mit sem zavart, hogy mezítláb, pizsamában ácsorogtam az omladozó vakolat mellett. Épp csak neki nem dőltem, mert attól féltem, hogy akkor leperegne az egész, és összekoszolna.
I am currently experiencing life at the speed of 15 WTF's per hour
Szokásom volt néha kisebb sétákra indulni a városban. Vagy nagyobbakra. Vagy nem is a városban. De lényeg a lényeg - néha hajlamos voltam kikötni gyakorlatilag bárhol, és ezt sokszor a bennem élő művész nagyon is díjazta, ahogy általában a követőim is Instagramon, akiket ilyenkor megörvendeztettem egy-két egész jó fotóval. Unalmas is lenne állandóan ugyanabban a környezetben maradni, ahol nap mint nap járok, néha kellett az újítás. Így kerültem múlt hétvégén teljesen véletlenül Staten Island utcáira, ahol is elég hamar sikerült kiszúrnom egy elég lepukkant házat a többi között. Bár az egyik gyengém az elhagyatott helyek voltak, főleg amik közösségi helyszínként funkcionáltak vagy valami hasonlóként (lógtam is már be például egy bezárt vidámpark területére naplementekor, de éppenséggel leégett színház romjai közé is - és meg kell hagyni, ritka élményt tudott jelenteni), itt mégis a terasz bizonyult a legérdekesebbnek, és az onnan nyíló kilátás. A szomszédnál rákérdeztem a múltkor, nem lakik itt senki, szóval szabad volt a terep. Ugyan a legutóbb nem éppen voltak jó barátaim a fényviszonyok, arra jutottam, hogy majd visszajövök egy hajnalban, hogy tényleg tuti legyen az összhatás. Ennek pedig elérkezett az ideje. Képes voltam hétvégén felkelni hajnalban azért, hogy eljöjjek ide, ahelyett, hogy az ágyban lébecolnék délig... komolyan, mit meg nem teszek néha. Viszont alighogy ideértem - már-már rutinosan megtaláltam a helyet - és sikeresen be is jutottam a teraszra, az ügyködésemből egy felháborodott női hang zökkentett ki. Mi a... Most komolyan? - Őőő... - igyekeztem valami elfogadható magyarázatot összekaparni, mivel jelenleg kábé valami betörőnek nézhetek ki. Egy igazán szerencsétlen betörőnek. - Ami azt illeti... fotózni jöttem, mármint... a szomszéd azt mondta, hogy nem lakik itt senki. Ezek szerint tévedett. Nem akartam betörni - hebegtem össze-vissza, miközben arra jutottam, hogy kapja be a szomszéd, ha esetleg csak szivatni akart. Komolyan, lehet még ezt überelni, vagy nálam gyökerebb a világon nincs? Még jó, hogy tényleg csak fotózni jöttem, különben rablónak elég gáz lennék. Tipikusan az a fajta, akin utána hetekig röhög a fél internet, akkora meme lesz belőle. De ebből még így talán ki tudom magyarázni magam, és így első ránézésre a csaj se nézett ki túl vészesnek, vagyis remélem, hogy megszán és nem az a típus, aki ezért most rámhívja a jardot. Nem lenne kellemes. - De azt hiszem, én már itt se vagyok - tettem hozzá, hogy minél hamarabb elmenekülhessek a kicsit nagyon kínos szituból.
Igazából nem akartam én kihívni a rendőrséget feleslegesen, csak ha nagyon meggyűlne a bajom a betolakodóval, és nem tudnám orvosolni a problémát. Akkor minden további nélkül tárcsáznám a 911-et, de amíg nem éreztem magam feltétlenül veszélyben, addig nem akartam papírmunkával és egyéb adminisztratív procedúrákkal tölteni a drága időt. Inkább csak szerettem volna, ha nem járkál be mindenféle idegen arra a területre, ami immár az enyém. Ez a családom számára valószínűleg roppant mulatságosan hangzott volna, hiszen soha nem szerettem lekötni magam, helyekhez ragaszkodni meg pláne nem volt szokásom. Most először köteleztem el magam, így lassan közeledve a harminchoz. Természetesen ennek semmi köze nem volt a koromhoz, kapuzárási pánik sem gyötört, csupán eljött az ideje. Sőt, egyszerűen beleszerettem ebbe a helybe – hasonlóképpen fedezve fel egyébként, mint a teraszomon ácsorgó srác -, és úgy éreztem, hogy meg kell szereznem. Bármennyibe kerüljön is ez nekem. - Nos, a szomszéd tévedett, mivel én határozottan itt lakom, és ez a ház az enyém. A teraszt is beleértve, amin ácsorgunk. – mutattam rá a nyilvánvalóra. Mivel nem aludtam túl jól, ezért viszonylag éber voltam a kora reggeli időpont ellenére is, gondolkozni legalábbis mindenképpen képes voltam. Láttam egyébként, hogy nem bűnözővel hozott össze a sors – hála istennek! -, mert eléggé zavart lett, és megszeppent ahhoz, hogy higgyek neki. Ezen véleményemet azonban még nem kívántam megosztani a fiúval, úgy gondoltam, hogy egy kicsit elszórakozok vele, hogy tanuljon belőle. Nem mintha én ne másztam volna be bárhová, ha olyan kép elkészülésének lehetőségét sejtettem, ami egyedi és megismételhetetlen. Nálam jobban senki nem tudott volna azonosulni vele, valahol még emlékeztem rá, amikor még csak hobbi volt az egész. - Ácsi! – emeltem fel a kezemet, mielőtt kereket oldhatott volna. Próbáltam szigorúan, már-már felháborodottan nézni, de nem tudtam, hogy mennyire jött össze. Sohasem voltam jó színész, hiába boldogultam az életben úgy, hogy még csak nem is a születési nevemen éltem, mert szerettem volna elbújni a világ elől. Amire egyébként a fényképező mögött remek lehetőségem nyílt, nem véletlenül alakultak úgy a dolgaim, ahogy. - Miből gondolod, hogy hagylak elmenni, és nem hívom a rendőrséget? Vagy, hogy nem hívtam már ki amúgy is… - kérdeztem, két karomat összefonva a mellkasom előtt. – Lehet, hogy csak fotózni jöttél, de az is lehet, hogy más terveid is voltak még a továbbiakban. Mondjuk betörni, elvinni ezt-azt. Nem tudhatom. – vontam meg a vállaimat, tanácstalanságot színlelve. A mai fiataloknál szerintem tényleg sosem lehetett tudni, mindig feszegették a határaikat. Vagy akár fogadásról is lehetett szó, ő meg most a rövidebbet húzta. Nem sajnáltam volna, ha így történt, de annyira gyámoltalannak látszott, hogy erősen kételkedtem benne.
I am currently experiencing life at the speed of 15 WTF's per hour
Miért is reméltem, hogy ennyire könnyen megúszom ezt az egészet? Komolyan. Kapja be a szomszéd. Jó, valójában nem hibáztathatom, ha nem tudta, hogy mégsem lakatlan a ház, de könnyebb volt őt hibáztatni, mint a saját szerencsétlenségemet bevallani. - Hát... Mertem remélni, hogy nem - válaszoltam a zsarus kérdésére. A picsába, most tényleg rámhívta a fakabátokat? Azért remélem, hogy ennyire nem vette komolyan az ügyet, és hogy csak szívat, vagy valami, de mivel tényleg nem lehetett feltétlen bízni senkiben, simán lehet, hogy megtette. Annyira nem ismertem ezt a környéket, nem tűnt vészesnek, nem lehet olyan, ahol gyorstárcsára kell állítani a 911-et, de minden lehetséges. Az is, hogy így van, és akármennyire vagyok amúgy ártatlan és ez szerintem látszik is, a biztonság kedvéért mégis reflexből telefonált, és két percen belül tényleg megjelenik egy szirénázó autó, ami éppenséggel értem jön. - Oké. Ha tényleg tiszta vagyok, akkor nem szórakoznak velem sokáig, ugye? - kérdeztem. Betudhatta hangos gondolkodásnak vagy költői kérdésnek is a hangsúlyból, de a valóság az, hogy tényleg érdekelt. Nem fognak örülni a téves riasztásnak, az biztos, de attól még megúszhatom. Egyáltalán ilyenkor mi van? Hogy a fenében döntik el, hogy tényleg csak fotózni akartam, vagy a lopás volt a fő szándékom? Vagy... basszus, ez már birtokháborítás. Ha nem is vittem el semmit, már ez sem teljesen oké. - Mellesleg... szerintem elég borzalmas rabló lennék - mondtam zavaromban, vagy éppen azért, hogy bizonygassam, tényleg nem ilyen szándékkal jöttem. Nem tudtam hogy most mit csináljak, ugyanis teljes csendben lenni kínos lenne. A fenébe, így is kínos! Egyáltalán miért kell ilyenekről pofáznom? Még ha igaz is. Tuti borzalmasan szerencsétlen rabló lennék; mint látszik, még a "betörés" se ment egy elvileg üres házba, ami mégsem annyira üres, mint azt hittem. Pedig tényleg csak pár fotó lett volna a tét, nem valami értéktárgy. Mindegy. Legalább lesz egy menő (asszem', ez kicsit kérdőjeles) sztorim, amit ha valakinek elmesélek, kiég rajta. Legalábbis jó azzal nyugtatni magam, hogy később én is röhögve fogom elmesélni.
Kezdőlap
