Figyelmeztettek ugyan, hogy a régi, lerobbant házak sok hibát rejthetek magukban, és meglephetnek még nagyon sokszor, de nem foglalkoztam vele. Úgy voltam vele, hogy akkor is megérte, és majd megoldom, ha elkezdenek előbukkanni a problémák. Nos, ez sajnos nem is váratott magára annyira sokáig. Először a vízvezetékekkel volt némi gond, bár azt viszonylag hamar sikerült orvosoltatnom egy szakemberrel. Az emeleti fürdőben el is zárták egyelőre a vizet, mert korszerűsítésre szorult, amihez szét kellett bontani a falakat.
Aztán jött a nem túlzottan stabil lépcső, és a rosszul záródó ablakok a nappaliban. És, hogy még véletlenül se nyugodjak meg, a parketta is renoválásra szorult volna, miután leázott az emeleti fürdő a mennyezeten át, valamint a konyhában lévő járólap be volt repedezve. Mindent fel kellett volna újítani, én meg egyelőre ott tartottam, hogy egyáltalán mesterembereket kutassak fel, akiket meg lehet bízni a különböző munkákkal. Már azokkal, amiket én magam nem tudok kivitelezni.
A mai napomat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam látványtervet rajzolni a leendő konyhámhoz, és végignéztem minden helyiséget újra. Ez be is tartott igazából délelőttől késő délutánig, akkor is csak azért álltam már fel a laptopom mellől, mert kezdett megfájdulni a fejem. Azt gondoltam, hogy a sok koncentráció, és a kimerültség számlájára írható a dolog, hiszen alapjáraton szerencsére nem vagyok migrénes típus. El is mentem kiszellőztetni a fejemet, út közben pedig sikerült még egy pizzát is beszereznem vacsora gyanánt. Kicsit szomorúnak tetszhetett, vagy legalábbis magányosnak tűntem volna a külső szemlélő számára, de én ilyeneken nem akadtam fent. Nekem teljesen megfelelt így az életem.
Mire visszaértem a házhoz, már egészen felfrissültem, amit a kinti levegőnek tulajdonítottam. Legalábbis addig a pillanatig, amíg be nem nyitottam a bejárati ajtón. Mondjuk úgy, hogy egyből orrba vágott a gázszag, és már kezdtem sejteni, hogy bizony nem a sok munka miatt fájdult meg a kobakom sem. Amíg benne ültem, fel sem tűnt, most azonban kintről belépve annyira egyértelművé vált számomra, hogy azzal a lendülettel vissza is léptem.
Igazából halványlilám sem volt arról, hogy mi ilyenkor a teendő, szóval kihívtam a tűzoltókat, mint hozzáértő szerveket. Biztos, ami biztos, mielőtt még felrobbanna ez a kócerájt az előtt, hogy otthont varázsolhattam volna belőle. Akkor már hivatalosan is pénznyelővé lehetne minősíteni, mint abban a régi Tom Hanks-filmben.
Amíg vártam, leültem a bejárati ajtó előtti lépcsőre, és elkezdtem a már félig kimeredt pizzámat elfogyasztani. Jobbnak láttam, ha inkább nem merészkedek be, viszont annyira meg nem tűnt veszélyesnek a helyzet, hogy eltávolodjak az épülettől. Majd lehet, hogy az egész a nyakamba fog omlani, mielőtt megérkezhetnének a hivatásosok. Ez a gondolat éppen annyira riasztott, mint amennyire szórakoztatott. Annyi mindent túléltem már, elég röhejes lett volna, ha pont egy gázszivárgás miatt dobom fel a talpam.
Közben a távolból már hallottam a szirénát, és az útra lenézve fel is bukkant kisvártatva a nagy piros autó. A környék gyerekei biztos nagyon izgalmasnak találták ezt. Én már kevésbé.