Jó ideje már annak, hogy volt szerencsém találkozni a húgommal, illetve határozottan állíthatom azt, hogy az életem egyáltalán nem állt meg, amióta New Yorkba érkeztem. A magam részéről nem tudtam eldönteni azt, hogy ez számomra most jó-e vagy sem. Ha egyetlen pillanatig is azt hittem volna, hogy ezzel elmenekülhettem a problémáim elől, akkor nagyon keményen kaptam az arcomba azt, hogy ez nem így van. Elsősorban ott volt Aicha esete, ami nyilvánvalóan elsőbbséget kellett élvezzen minden felett, ugyanakkor ennek ellenére is azt éreztem, hogy sokszor megfulladok már csak attól is, hogy az egész helyzetet a nyakamba kellett vennem. Az, hogy Jamie-vel összejöttek, számomra nem feltétlenül volt egy olyan végkifejlet, amivel számoltam. Lényegében, ha valamit legkevésbé akartam, az a húgom és az egyik legjobb barátom között született párkapcsolat volt, de két felnőtt embernek mégsem mondhattam azt, hogy ne járjanak. Csak reménykedtem benne, hogy a húgom elég komolyan gondolja a dolgot, mert nyilvánvalóan egyrészt ő a nő, másrészt ő a fiatalabb, tehát nem Jamie-n fog múlni az, hogy mennyire férnek meg egymás mellett. Legalábbis gondolom 28 évesen már inkább érdekli a biztonság keresése, aminek az egyik alapköve lehet a család. Elég ijesztő belegondolni abba, hogy pont a húgom mellett találná meg ezt a dolgot, de nem leszek én a rossz fiú a történetben, nem fogok ebbe beleszólni.
Sokkal kevésbé esett jól az, hogy folyamatosan baszogatva voltam, hogy én rendezzem a szüleimmel kapcsolatos viszonyt, ami nem feltétlenül rajtam ment el. Nyilvánvalóan akaratos és makacs gyerek voltam, amikor elmentem, de ha nem teszem meg, azt hiszem nem lehetnék önmagam… Már ha egyáltalán képes voltam ezt megtalálni. Az önbizalmam az évek során sem volt a helyén, tőlem aztán Aicha úgy közvetítheti azt, ahogy akarta. Nem érzem azt, hogy nekem kellene felhívnom a szüleimet azok után, hogy lényegében egy kurva „hogy vagy fiam?” kérdést nem vágtak hozzám, de a pénzem ebben a helyzetben jól jön. Ez az egész nem arról szól, hogy helyre akarják rakni a kapcsolatunkat. Szimplán csak meg akarják menteni azt a gyereküket, akiről még nem mondtak le.
Én pedig nyilvánvalóan szerettem annyira a testvéremet, hogy ne tudjam lelkiismeret-furdalás nélkül a sorsára hagyni őt. Ez az egész nem arról szól, hogy miként akarom magam mosdatni az évek miatt, amit külön töltöttünk. Úgy gondoltam, hogy teljesen felesleges mártírkodni, mivel felnőttek vagyunk már, eltelt majdnem hét év azóta, hogy elmentem. Én a magam részéről úgy éreztem, hogy jogom van irányítani a saját életemet anélkül, hogy más beleszólna. Az, hogy ezt a családom nem tudja elfogadni, lényegében azt jelenti, hogy még mindig nem bíznak meg bennem és a saját fájdalmukat azzal próbálják meg gyógyítani, hogy az én sebeimet is feltépik. Mert egyedül 18 évesen, egy másik kontinensen, nekem sem volt könnyű.
Viszont ezeket egyszerűen hajlandó voltam a szőnyeg alá söpörni, úgy gondoltam, hogy azok az évek után, semmiség a dolog. Elbírok némi hisztivel és veszekedéssel, lényegében nem lehet okom panaszra, mert az én családom még élt. Kétségkívül, a vér nem válik vízzé, én magam is éreztem ezt, mivel majdhogynem az első géppel New Yorkba jöttem, magam mögött hagyva egy boldogabb életet.
És micsoda pardoxon az, hogy most éppenséggel a húgom exével próbálok összefutni és haverkodni, mert ő volt az, aki bérelte Aicha lakását és segített neki, amíg én nem értem ide. Úgy gondoltam, hogy talán joga van tudni azt, hogy a lány összeköltözött velem, ezért elébe akartam menni a problémának. Nyilvánvalóan Aiden is egy elfoglalt ember, de ha esetleg úgy gondolná, hogy meglátogatná a lányt, gondolom nem örülne annak, ha sehol sem találná. Éppen ezért is gondoltam azt, hogy jobb, ha egyszerűen meglátogatom, így is volt hozzá pár kérdésem.
Ezt korábban jeleztem neki sms-ben és megbeszéltünk egy időpontot, amikor össze tudtunk futni a kórházon belül. Mivel nem ismerjük egymást eléggé, étellel nem feltétlenül készültem, amikor pedig venni akartam egy kólát az automatából, akkor is megakadtam a művelettel, mert nem feltétlenül voltam biztos abban, hogy szereti. Emiatt pedig inkább nem léptem meg hasonlókat, egyszerűen megvártam, és amikor már a látóterembe ért, odaléptem hozzá és felé nyújtottam a kezem.
- Szia – amint üdvözöltük egymást visszahúztam a sajátomat, és a következő kérdést tettem fel neki – Ettél már?
Nyilvánvalóan ezzel lehetőséget adtam neki arra, hogy ha menekülni akar, akkor le tudjon rázni magáról, nem sértődtem volna meg miatta. Ebben az esetben egyszerűen odaadtam volna neki a címet és én is mentem volna a dolgomra.

Kaiden & Aiden

Maybe we can be friends

Egy kicsit azért meglepődtem, hogy Kaidentől kaptam üzenetet, elsősorban azért, mert nem adtam meg neki a számomat, bár ez nem lehet nagy akadály, elvégre a húgával sokat beszélek mind hívásban, mind pedig messengeren, úgyhogy feltételezem, hogy tőle szerezte meg az elérhetőségemet. Másrészt viszont az utóbbi és egyetlen találkozásunk után nem gondoltam, hogy újból össze fogunk futni ennyire tudatosan megbeszélt időpontban. Az üzenetváltás óta sokszor kattog azon az agyam, hogy vajon mit akarhat. Aichaval baj van? Csak nem… arról lehet tudnék, ha nem is a lánytól, akkor pont azért, mert abban a kórházban kezelik Aichat, amiben én is dolgozom és feltehetőleg ide hoznám, ha baj lenne.
Legutóbbi találkozásunk óta - mármint Kaidennel, kinek neve egy K-val tér el az enyémtől, amit én aranyosnak ítélek meg – én egy kicsit kellemetlenül gondolok rá. Nem tudom őt jelenleg hova tenni, még nem alakult ki róla teljesen a véleményem, vagy inkább úgy fogalmazhatnék, hogy elbizonytalanodtam a személyével kapcsoltban. Mikor megtudtam, hogy ki ő, egyöntetű haragot tápláltam iránta, mert hallottam, sőt igazából át is éltem sok évvel ezelőtt azt, hogy ő lelépett a családtól. Csak azzal tudtam azonosulni, amit Aicha mondott és érzett, így hát más véleményem nem is lehetett volna róla. Mi változott? Legfőképpen az, hogy találkoztam vele és láttam rajta, hogy segíteni akar a húgán, ez mindenképpen pozitívan hatott, de a személyes tapasztalataimat sem tudom kizárni, hisz én magam is eljöttem otthonról és abszolút nem tartom azóta a családommal a kapcsolatot. Persze, teljesen más a két helyzet, korban sem ugyanakkor hoztuk meg a döntésünket és nekem felnőtt családom van, nem egy fiatal kishúgom, de a saját életformám megváltozása segít, hogy némileg együtt érezzek vele, vagy legalább megpróbáljam nem egyedül a családja irányából megközelíteni őt.
Ettől függetlenül is kellemetlen érzésem van a találkozás előtt. Én nagyon szívesen lógok másokkal, barátokkal és kezdeményezek is programokat, mégis most ijesztőnek érzem, hogy Kaiden megint látni akar, ezúttal előre megbeszélve, ugyanott, ahol először találkoztunk. Nagyon furcsa összeesküvéselméleteket gyártottam az elmúlt órákban, teljesen morbidokat is, kezdve azzal, hogy biztosan megtetszettem neki és rám akar mozdulni, ami nyilvánvalóan nem igaz, mert ő a nőkhöz vonzódik. Honnan tudom? Szimplán csak tudom.
Kilépek a folyosóra és mielőtt lábaim tovább indulnának, sóhajtok egyet. Nem izgulok, de nem tetszik nekem ez a helyzet, talán túlságosan rá is parázok, ám jobb túlesni rajta, már nem a találkozáson, hanem az okon, ami miatt találkozni akar. Biztos, hogy van valami célja ezzel. Még a liftben megfogadom magamnak, hogy okosan és érett ember módjára fogok viselkedni, mondjuk alapvetően sem támadtam volna semmivel, ezúttal már nem, és hisztis, durcis fiúnak sem fogom beállítani magam, mondjon bármit is.
- Szia! - fogok vele kezet. Ez is furcsa, de Amerikában vagyunk, ő pedig nem teljesen koreai, úgyhogy nem akadok fent rajta. Nem tudom, hogy milyen értelemben kérdezi, hogy ettem-e már. Koreában erre lazán rávágjuk, hogy „igen”, mert ezt csak ilyen beszélgetést indító kérdés, aminek persze régebben sokkal mélyebb és komolyabb értelme volt. Tényleg nem tudom hova tenni, szóval mondom, ami igaz, meg amit amúgy is válaszolni szoktam, ha nem túl személyes ismerőssel találkozom.
- Igen. - De hülye sem vagyok, úgyhogy mielőtt túl elutasítónak tűnnék, a komoly arcom részben simulni kezd. - De egy epres turmixot bármikor szívesen megiszok - mosolyodom el visszafogottan, ezzel is jelezve, hogy nyitott vagyok a beszélgetésre. Fejemmel a kijárat felé bökök, hiába ez a munkahelyem, azért, ha nem muszáj, én sem itt tölteném az úgymond kikért szabadidőmet. Nem vagyok még orvos, csak segédkezem és amúgy sem olyan munkát végzek, amit mindig azonnal és villámgyorsan meg kell csinálni.
- Hogy őszinte legyek, meglepett, hogy írtál. - Farzsebeimbe csúsztatom az ujjaimat és kényelmes tempóban indulok el a kedvenc turmixos helyem felé, már amennyiben neki is tetszik az ötlet. Ha ő éhes lenne, van mellette néhány gyorsétterem, szóval nem felejtettem el azt az esetet, ha ő netán enne valamit.

Amikor azt határoztam el, hogy ténylegesen eljött az ideje annak, hogy az életem egyes darabjait megpróbáljam megjavítani, miután az apró darabokra tört, ezúttal komolyan is gondoltam. Talán az hozta meg ezt a hatalmas elhatározást, hogy magamra voltam utalva, mivel a családomként aposztrofált baráti körömet magam mögött kellett hagynom. Hiába beszéltem napot Jamie-vel, Archie-val – most belegondolva nagyon perverz, hogy az össze haverom beceneve i-re végződik, mint az enyém – egyszerűen nem volt ugyanaz, mint amikor otthon voltam. Hiába laktam együtt egy csomó emberrel eddig, illetve hiába költöztem oda a húgomhoz, meg hát jelentek meg időközben a haverjaim, mind elfoglaltak voltunk. Nem tudtuk ugyanazt az életet élni, és mindannyiunknak megvoltak a maga félelmei, gyengeségei és problémái. Mivel Jamie a kórházban töltötte az ideje nagy részét, Archie pedig a lehető legnagyobb veszteségen ment keresztül, amit az ember el tudott magának képzelni, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy jogom lenne őket nyaggatni. Amúgy sem volt az ilyesmi szokásom, illetve nekem is volt bőven elég olyan feladatom, amit kézben kellett tartanom.
Egyáltalán nem gondoltam úgy a testvéremre, mint egy megoldandó feladatra, ugyanakkor szüksége volt rám. Emiatt olyan érzések dúltak bennem folyamatosan, amikre őszintén… Nem voltam túl büszke. Mentségemre szóljon, hogy bár igyekszem az életemet erkölcsi normák alapján rendezni, ennek ellenére egyáltalán nem tartom magam követendő példának, de még jó embernek sem feltétlenül, mert szerintem a világ nem ennyire fekete fehér. Nem tudtam, hogy normális-e azt érezni, hogy amikor én voltam bajban, akkor rajtam sem a családom segített, ugyanakkor, csak akkor fogalmazhattam meg kritikát a szüleimről, ha nem voltam olyan, mint ők. Ha most a húgomat a sorsára hagynám, akkor talán soha nem tudnék teljes életet élni.
Ehhez elengedetlen volt az, hogy felvegyem a kapcsolatot valaki olyannal, akivel egyáltalán tudok konzultálni az állapotáról. Mivel Jamie-nek van egy rakat terhe azon kívül, hogy nyolcvan órákat tölt a kórházba, nem lett volna pofám megkérni arra, hogy plusz foglalkozzon a testvéremmel is. Talán ennél nagyobb pofátlanság volt az, hogy valaki olyanra bíztam rá, aki szintén nagyon leterhelt lehet, de erről én nem feltétlenül tudok… Talán kihasználom a jóindulatát, és az Aicha-hoz fűződő kapcsolatát. Viszont nem voltam álszent és tudtam, hogy ez rossz dolog. Ha innentől kezdve a lánnyal amúgy is együtt fogok élni, talán nem árt jól kijönni az ismerőseivel sem.
Mivel alapvetően elég könnyen ellazulok, most sem voltam túl ideges, nem erőltettem barátságos mosolyt az arcomra, mert tenyérbemászónak éreztem volna magam tőle. Talán a kedvesség erény, de a mi kapcsolatunk nem indult annyira jól, hogy most itt vigyorogjak rá, ennek ellenére a pillantásom nem volt rideg. Kíváncsi, fürkésző tekintettel próbáltam felmérni, hogy egyáltalán milyen állapotban van, miközben határozottan fogtam rá a kezére. Talán Franciaországban nőttem fel, de sokkal jobban meghatároztak az Ausztráliában szerzett élményeim, emiatt is ragadt rám idővel az akcentus. Lenyűgöztek az ott élő emberek, és én is imádtam gyakorlatilag mindent abban a kontinensben. A forróságtól elkezdve az emberek kedvességén át, a vécébe mászó, kígyós sztorikkal együtt, egyszerűen csak rajongtam az ottani életvitelért. Nem véletlenül mondtam le most a francia állampolgárságomról annak érdekében, hogy az amerikait fel tudjam majd venni. A legtöbb dolog, amit szerettem, valamilyen oknál fogva egyszerűen ide került.
- Ismersz valami jó helyet a környéken, ahol van étel is? – azt egyelőre nem tettem hozzá, hogy tervezem meghívni, amit a minimumnak éreztem azok után, hogy gondoskodott a testvéremről, amíg én hasonlókat nem tudtam volna megtenni semmiképp. Illetve, ha esetleg mégis éhes lenne, akkor mindenképp előnyös az, ha felszolgálnak valami laktatót a süteményen kívül. Én nyilván éhes voltam, de az utóbbi időben többet dolgoztam, mint aludtam, mivel határidőre kellett késznek lennem a munkámmal.
- Gondolom – bólintottam egy aprót – Ne haragudj, hogy csak úgy elkértem a számod, de ez most fontos volt, és nem tudom hogyan dolgozol.
Nyilvánvalóan én sem érek rá arra, hogy mindennap iderohangáljak, mivel napi 18 órán keresztül foglalkozom azzal, hogy flottul menjenek a dolgok a musicalben. Valószínűleg Aicha van annyira temperamentumos, hogy szóvá teszi majd, amikor ebből elege lesz, de ettől függetlenül az én munkám nem nyolctól négyig fog tartani soha. Tarthatna, de akkor nem lennék túl sikeres.
- Van pár dolog, amit meg kellene még beszélnünk, illetve akarok adni neked valamit. Ezért gondoltam arra, hogy legalább ehetnénk együtt – így valószínűleg egyedül kell majd mindezt megtennem, de sosem zavartattam magam emiatt. Az étkezés szükséglet, nem pedig bazári majomkodás, szóval sosem vártam el azt, hogy valaki letuszkoljon dolgokat a torkán csak miattam.
- Szóval, hova is megyünk? – mivel ő volt ismerős a környéken, teljesen rábíztam magam. Talán az én tudásom az éttermekkel kapcsolatban a rendelős applikációkig terjed, meg GPS-el meg tudom találni azokat a steakhouse típusú helyeket, amiknek a Google szerint jó az értékelése. Ha lenne időm, akkor nyilván főznék, de jelenleg nagyon be voltam táblázva.

Kaiden & Aiden

Maybe we can be friends this time. Or maybe not.

Mondtam már, hogy nagyon jó főnököm van? Rengeteg tudást oszt meg velem, igyekszik mindent megmagyarázni, segít megérteni az összefüggéseket és azt, hogy melyik értelmetlen műveletet miért kérik, hogy elvégezzünk itt a kórház kutatólaborjában. Én nagyon kevés időt töltök műtőben, sebészeten, vagy akárcsak fekvőbetegek között, mivel rendszerint a neurológia egyik központi irodájában töltöm az időmet, vagy a laborunkban segítem a vizsgálatokat, melyek között akadnak egyéni kutatások, megbízások is a sok beteg diagnosztikája mellett. Tudom, hogy ez nem egy magánklinika és nem is egy privát kutatólaboratórium, de én úgy gondolom, hogy amíg nem ismerem meg ezt az egyébként a világ egyik legnagyobb kórházaként emlegetett helyet, addig mi alapján akarnám fentebb adni az igényeimet? Apámék sosem értették meg ezt a gondolkodásomat, de sebaj, sokszor volt már így, mostanság pedig már nem az a legnagyobb gondoljuk velem. Már amennyiben vannak még gondjaim velem, merthogy én már úgy érzem, hogy kölcsönösen megszűntek a problémáink azáltal, hogy nem találkozunk. De, igen, borzasztóan hiányoznak, úgy értem, anya meg... Adam is, sőt, a felesége is, mint ahogy az addigi életem, a szobám, az én kis világom, amit otthonnak alakítottam ki a felső szinten. Christophernél is lehetne saját részlegem, de eddig nem akartam területet elbirtokolni a Nam család elől, hiába adnak meg nekem mindent, amire szükségem lenne.  
A főnökömmel való jó viszonyunknak köszönhető az is, hogy egészen rugalmasan tudok bánni a szabadidőmmel. Van már annyi bizalom kettőnk között, hogy ha ő haza is menne, én maradhatok bent a kórházban és zárhatom is helyette az irodahelyiséget. Annak ellenére, hogy még mindig csak egy tanuló vagyok a szakmában, nem játszok a munkaidőmmel, amiért fizetnek. Hiába tehetném meg minden gond nélkül, hogy egy nap csak öt órát dolgozzak és ne nyolcat, vagy kilencet, én rendszerint itt bent töltöm az időm nagy részét. Miért mennék haza, ha Christopher is rengeteget dolgozik? Mindezek miatt tehát egyáltalán nem problémázok a Kaidennel való találkozásom miatt, bár a gyomrom görcsöl egy kicsit. Tudom, hogy készül valamit mondani, ahogyan azt is, hogy az nem lesz mindennapos "szia, hogy vagy" társalgás, noha valahogy így indul a beszélgetés.
- Tele van a környék éttermekkel, biztos találunk valami jót - felelem diplomatikusan, merthogy így fejből nem tudom megmondani, hogy neki milyen ételekre koroghat a hasa éppen. Én most nem vagyok éhes, ettől függetlenül lehetséges, hogy megint az lesz, mint múltkor Sophieval, amikor is ő kikérte az adagját, amit annyi ideig bámultam, hogy végül én is rendeltem valamit.
- Ne mondj ilyet, még megijesztesz... - sóhajtom bele a levegőbe, miközben megindulok kifelé. Nem titkolom, hogy izgulok, mire készülhet. - Aicharól van szó, igaz? - pillantok vissza rám egészen komolyan, mintha arcom sosem ismerte volna a mosoly fogalmát. Azon kezdek agyalni, vajon melyik irányba lenne érdemesebb menni, de aztán valahogy kettőnk testbeszéde együttesen eldönti, hogy jobbra fordulunk és nem balra a főút mentén.
Meglepetten lassulnak le lépteim és pillantok fel Kaidenre, mikor közli velem, hogy adni akar nekem valamit. Mit? Miért nem mondja el most és miért kell hozzá közösen ennünk? Csak tovább aggaszt az információmorzsáival, de voltam már ilyen helyzetben, tudom jól, hogy amíg nem ülünk le enni, addig valószínűleg nem fogok megtudni többet. Más különben minek is mennénk enni, ugyebár.
- Ez egyre jobban hangzik... - nézem magam előtt a járdát, mintha csak azt vizslatnám, hogy ne essek el egy túlságosan megtört nyomvonalban sem. Nem vagyok kicsit sem támadó, sokkal inkább tűnök szomorúnak, akin egyre inkább meglátszanak az aggodalom jelei. Kérdésére emelem csak rá ismét a tekintetemet egészen kérdőn. Nem értem, miért tőlem várja a nagy megmondást, hogy hova menjünk enni, miközben ő hívott el és ő akar enni, ez kicsit kiakasztó számomra, de nem adok neki hangot, mert most nagyon nincs kedvem veszekedni senkivel.
- Milyen kajára vágysz egyáltalán? És milyen árkategóriában? - Zsebeimbe mélyesztem a kezeimet és enyhén leengedem a vállaimat, mert azok nagyon görcsösek lettek. Én ritkám eszem gyorsétteremben, annál inkább szeretek egy jó és drágább étteremben eltölteni az időt, de ezeket az alkalmakat Chrisnek tartogatom és most amúgy sem kellene szerintem órákat ülnünk, hogy együnk egy nagy ebédet méregdrágán.
- Elég nagy a választék a környéken. Három utcányira van egy jó kebabos, nem gyorsétterem, ne aggódj. Itt jobbra pedig kiváló kentucky csirkét csinálnak és a hely is tágas - utóbbinál mutatok jobbra az étterem irányába még éppen azelőtt, hogy a gyalogátkelő zöldre váltana és mi azzal a lendülettel mennék át rajta, ahogy eddig is mentünk az orrunk után egyenesen. Én az utóbbira szavaznék, de feltehetőleg csak azért, mert közelebb van a kórházhoz és nem kell sokat visszasétálnom. Kicsit ellustultam sajnos, bár ez nem látszik meg a testemen, amit próbálok egyre intenzívebben formálni.
Bármelyiket - vagy akár egy harmadik lehetőséget - választja, én elfogadom a döntését és mihamarább igyekszek elfoglalni egy szabad asztalt. Máskor szinte megpusztulok az éhségtől, most pedig attól, hogy mondja már, miért keresett meg. Eleinte nem is pillantok az étlapra, csak nézem őt hatra dőlve, hátha tudom szuggerálni, de ha ez nem jön be, egye fene, az itallapot magam elé húzom.
- Baj van, igaz? - ezúttal nem pillantok rá, hanem tekintetemet az italok nevén vezetem végig, úgy kezdek bele az eredeti témába.

Sokan mondhatnák azt, hogy ott van nekem Jamie, akitől tudnék tanácsot kérni a húgom állapotát illetően, mert ő már mégis rezidensi pozícióban van idegsebészként. Én mégis úgy gondoltam, hogy mivel egyrészt nincs itt, másrészt bőven elég gondja van, talán érdemesebb olyan személlyel beszélnem, aki hasonló területre készül. Aiden minimum négy évnyi tanulmánnyal jár előrébb az idegsebészetet illetően, mint én, nem beszélve arról, hogy ő ismeri Aichát – nem is olyan rosszul, talán nálam sokkal jobban is – ami miatt több mindenről is tudunk beszélni. Mivel én már jó régóta nem találkoztam a húgommal, gyakorlatilag szinte bármit el tudtam képzelni az állapotát illetően. Aiden nem csak arról tudott tájékoztatni, hogy milyen esélyei vannak, hanem szó eshetett olyan dolgokról, amiket én már nem tapasztaltam meg, mert elmentem. Például, hogy időközben lett-e ételérzékenysége a testvéremnek, vagy hogyan reagáljak bizonyos helyzetekben, esetleg mit ne tegyek, ami rossz dolgokat válthat ki belőle. Ezek fontos tényezők voltak, bárki bármit mondhatott. A múltkor már megfigyelhettem, hogy mi ketten nem mindig tudunk jól kommunikálni egymással, emiatt pedig érdemes lenne egy kicsit tájékozódnom az állapotát illetően. Talán néha én is beismerhetem, hogy nem vagyok tökéletes és félretehetem mások érdekében azt, hogy engem mennyit bántott az élet. Akkor mindjárt könnyebb helyzetben lennék.
- Rendben, legyen így – mosolyogva léptem egy kicsit hátrébb, mert mégiscsak ő az ismerősebb ezen a környéken. Ha a stúdió körül keresnénk magunknak ebédlehetőséget, akkor biztos, hogy én lennék az, aki mutatja az utat. Mivel én tényleg a mindenevő kategória voltam, teljes mértékben megfelelt a választása. Nem nagyon jártam még olyan étteremben, ahol ne találtam volna legalább egy olyan ételt, amit szívesen megettem volna.
- Távol álljon tőlem a hamis következtetések levonása – kis mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor megszólaltam, akkor egészen nevetős volt a hangom – De borzalmas emberek vehettek körül, ha egyből rosszra gondolsz. Akár meg is házasodhatnék, az is fontos és nem telefontéma.
Nyilván elég szélsőséges volt a példa, mert jelenleg nem tudom, a halálhoz is egy lépéssel közelebb jártam, egészséges, huszonéves férfiként, mint a házassághoz. De ettől függetlenül igaz volt, amit gondoltam. Nem vagyok az az ember, aki amúgy is sokat chatelgetne. Nyilván, ha muszáj, akkor támaszkodom a technika által nyújtott lehetőségekre, de alapvetően inkább jellemző az, hogy az emberekkel személyesen ülök össze. Nem tudom, hogy ettől mennyire számítottam régi vágásúnak, de megvolt a véleményem azokról, akik öregesnek gondolták ezeket a dolgokat. Mégse mondhatom azt, hogy faszfejekkel nem foglalkozom, mert mások ilyen szintű minősítése csak arra mutatna rá, hogy én is egy geci vagyok.
- Igen, róla van szó – viszont nem az utcán akartam kifejteni azt, hogy pontosan miért. Mindenhol vannak keresetlen fülek és szinte már vártam, hogy néhány fotós elkezdjen kattogni körülöttem. Mivel elég sok barátom van, nem lenne túl izgi szalagcikk, hogy egy sráccal tobzódtam valahol, akivel még nem láttak együtt. Az pedig, hogy egymástól illedelmes, tisztes távolságban sétálgatunk, édes kevés ahhoz, hogy a szexualitásom meg legyen kérdőjelezve.
- Nyugi már – automatikusan jött az inger arra, hogy egy kicsit hátba veregessem, de igyekeztem ezt nem túl erősen megtenni. Pontosan tudom, hogy ha az embert váratlanul éri a fizikai kontaktus, akkor az baromi kellemetlen lehet, főleg két majdnem idegen között. Ennek ellenére valami támogatás szerűt ki akartam fejezni az irányába, mert nekem is jól estek olykor a hasonlók. Nyilván mind mások vagyunk, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy több értelme van ennek, mint az agyát tovább húzni.
- Gyakorlatilag mindkettő mindegy – finoman vontam meg a vállam – Bármit ki tudok fizetni és nem vagyok válogatós. Ezért gondoltam, hogy jobb lenne, ha te választanál. Hátha valamit nem eszel, vagy ehetsz meg.
Nyilván tök bunkó dolog lenne elmenni egy olyan étterembe, ahol nincsenek gluténmentes ételek, ha érzékeny rá. Biztos elmenne az étvágyam egy jó pizzától, ha azt kellene néznem, hogy ő csak egy salátát ehet, mert valami baja van, amiről nem tehet. Manapság annyira sok ember küzd hasonlókkal – gondolom ez is a fejlődő allergiavizsgálatok miatt van – hogy egy ilyen dologra nem odafigyelni nagyon taplóság.
- Akkor legyen ez, bár egy gyorsétteremmel sem lenne bajom – az egyszerűség kedvéért választottam a kentucky csirkés helyet, mivel érezhető volt, hogy Aiden rám fog támaszkodni ezt illetően. Gondolom azért mondta ezt a helyet, mert szívesen enne itt. Ismét előre engedtem annak ellenére is, hogy egyértelmű volt, hogy merre kell menni. Igyekeztem ezt nem túl feltűnően tenni, viszonylag mellette sétáltam, rábíztam a helyválasztást is. Gondolom sokkal jobban érdekelte az, hogy pontosan miért hívtam ide, mivel azonnal bajt sejtett. Emiatt én se szívesen húztam az időt, csak az itallapot kezdtem el böngészni, bár lehet nem volt túl jó döntés, mert ebből arra is gondolhat, hogy a tekintetét próbálom kerülni, pedig nem erről volt szó.
- Nincs baj, bár talán mérges leszel rám – nem tudom mennyire számított a dolog. Jobban érdekelt, hogy másoknak okozok kellemetlen perceket annál, hogy mennyire bírja el a lelkiismeretem azt, hogy még egy ember mérges rám. Már így is elég hosszú a lista.
- Sikerült beszélnem Aichával és végül arra jutottunk, hogy hozzám fog költözni – jobb volt gyorsan kimondani a lényeget – Nagyon köszönöm, hogy eddig gondoskodtál róla és tudom, hogy nem élted meg tehernek, de ha már itt vagyok, akkor nekem bőven van mit törlesztenem felé. Nem szerettem volna, hogy úgy tudd meg ezt az egészet, hogy nem találod a lakásban, amit béreltél neki.

Kaiden & Aiden

Maybe we can be friends this time. Or maybe not.

Kaiden nem tudom jelenleg hova tenni. Tudom, hogy nem találkoztunk még személyesen olyan sokat, hogy ki tudjak alakítani róla egy szubjektív képet, úgyhogy nem kellene hozzá negatívan állnom. Nem is állok úgy, vagyis próbálom ezt erősíteni magamban is, mégis nehéz elvonatkoztatni mindazoktól a szavaktól, amivel Aicha illette Kait. Kétségtelenül hatással voltak rám az egykori barátnőm érzései, ráadásul olyan mértékben, hogy ez máig nyomott hagyott bennem.
A másik negatív érzés, mely kavarog gyomromban az a bizonytalanság, ugyanis fogalmam sincs, mit akarhat tőlem Kaiden jelenleg. Ha egyet tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a húga balesete és az állapota miatt kényszerült arra, hogy beszéljen velem a szakmámat illetően, de kétlem, hogy én lennék a megfelelő személy, aki meg tudná adni neki a pontos válaszokat, lévén, hogy még nem is vagyok orvos.
Nem tagadom, görcsösen köszönök neki és bár semmi étvágyam nincs, belemegyek egy közös ebédbe, igazából mást nem is tehetnék, mivel egyértelműen virít rajta, hogy ez egy hosszabb beszélgetés lesz. Veszek egy mély levegőt, majd ahogy kifújom, próbálom elképzelni, ahogy az összes rossz energia távozik belőlem és a következőkben sokkal kedvesebben tudok majd hozzá viszonyulni.
- Csodálatos emberek veszenek körül! - szögezem le egyből, mert ez tényleg így van. Pláne az utóbbi időkben. - Csak történtek dolgok, amik viszont tényleg borzalmasak voltak, lehet emiatt érzed rajtam, hogy túlságosan feszült vagyok. Viszont, ha tényleg megházasodnál, akkor biztos lehetsz benne, hogy ez az ebéd ünneplésbe csapna át a részemről! - Az utolsó szavak már egészen élénken sikerültek, mert abban az esetben őszintén örülnék a boldogságának. Aicha balesete, apámék drámája és még sok más indokot tudnék mondani, ami miatt rosszra gondolhatnék, úgyhogy végülis jól megérezte ezt. Mindenesetre figyelek a hanglejtésemre és szavaimra, mert nem akarom rázúdítani ezeket az érzéseimet.
Van akkora realitásom, hogy megsejtesem, itt Aicha lesz az elsődleges téma, emiatt pedig automatikusan izgatott leszek, elvégre egy ilyen agysérülttel bármi is megtörténhet és nagyon félek attól, hogy esetleg baj történt volna vele. Az egyetlen gondolat, ami valamelyest nyugtat - azontúl, hogy Kaiden hátba vereget, ami jól esik most tőle -, az az, hogy ha tényleg baj történne, akkor nem ennyire lazán viselkedne most velem Kai. Az érintésére kissé kihúzom magam és egy mosolyt sikerül kerítenem arcomra, ami már nem megjátszás.
Nem Kaidenre lehet a legnehezebb főzni, vagy pont fordítva, mivel minden mindegy, ezért rá lehet igazán nehéz. Szerencsénk van itt Manhattanban, mert millió fajta étterem között válogathatunk, úgyhogy a lehetőségek tárháza majdhogynem végtelen és Kaiden válasza sem arra utal, hogy ő érzékeny lenne valamire. Két étterem jut most eszembe, ebből a másodikat preferálom olyan szempontból, hogy közelebb is van és nem gyorsétterem.
- Oké, akkor arra - mutatok a csirkés hely felé. - Nekem sincs bajom a gyorséttermekkel, csak az utóbbi hetekben gyakran ettem ott, amiért kevés időm volt és próbálok azért kicsit egészségesebben enni. Tudod, ezelőtt szinte sosem ettem olyan kaját, most meg egyszerre sokszor is megesett és próbálom visszaküzdeni magam az aranyközépútra. - A tarkómat vakarom, miközben elmesélem neki a jelenlegi étkezési szokásaimat, így legalább csendesen telik az út, míg odaérünk.
Ahogy odaérünk, leülök egy csendesebb asztalhoz vele szemben és végül én is az itallap sorai között veszek el, míg meghallom a válaszát.
- Mérges? - Nem tagadom, meglep vele, mert mindenféle érzelmet el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy mérges leszek rá. Rögtön elkezd kattogni ilyen irányba az agyam, hogy mégis mi lehet az a dolog, ami ezt eredményezheti, de kívülről próbálok nyugodt maradni. Tekintetem hol Kai arcán ragad, hol pedig az itallap betűit nézem. Csak nézem, ilyen szapora érzések mellett nem fogom fel mik vannak odaírva.
Aztán megtudom, mi is az a hír, amit meg akart osztani velem és feltételezem amiatt keresett meg. Megmondom őszintén, úgy lefagyok, hogy még azt sem sikerül beazonosítanom, hogy milyen érzések lepnek el. Nem tudok, mit érzek a sokkon kívül, melynek hatására kezemben is mozdulatlanul áll az étlap papírja.
- Ez tényleg nem várt hír - magyarázom a dermedtségemet, de aztán megtörlöm az orromat egy zsebkendőben. Kicsit náthás vagyok. - De gondolom ezzel nem azt akarod mondani, hogy többet nem láthatom… - Csak mert a „köszönöm, hogy eddig gondoskodtál róla” úgy hangzott, mintha már nem gondoskodhatnék róla. Ha orvosként nem is – eddig sem voltam az orvosa -, akkor azért barátként nem hagynám magára. Alapvetően nem gondolnám, hogy ez lenne Kaiden célja, csak még mindig keresem az okot, hogy miért lehetek rá mérges és mit akar ezzel mondani nekem.
- Én örülök annak, ha javul köztetek a viszony, ahogy annak is, ha veled fog lakni - magyarázkodom, bár nem szorulok magyarázatra. - Nyilván ettől még aggódni fogok érte és amíg tart a felépülése, biztosan rá fogok nézni, de szerintem jót fog tenni neki, ha veled lehet, úgyhogy én ezt jó dolognak élem meg. - Ebben alapvetően nem vagyok biztos, de szeretnék ebben hinni. Nyilvánvaló volt, hogy az a lakás, amit béreltem neki csak ideiglenes hely volt, ahol lakhatott, az meg őrültség lett volna, ha egyedül élne ilyen állapotban, úgyhogy a bátyja egy ésszerű megoldás volt.
- Ő most hogy viszonyul hozzád? - Hiszen testvérek, nem élhetnek rossz viszonyban örökké. Mondom ezt úgy, hogy én pontosan ezt tervezem tenni apámmal, de az megint egy másik dolog.