Reggel hatkor indultam el otthonról, akkortájt apám többnyire még csak pislákolva nyitogatja álmos szemeit. Kezdem megszokni az öt órai kelést így nyár beköszöntével, holott máskor ilyenkor egy jó kis üdülővárosban szopogatnám a koktélom szívószálát, de úgy döntöttem, hogy elég a henyélésből és ideje hasznossá tennem magam a szakmámban is, vagyis a jövőbeli szakmámban, hisz még nem vagyok orvos, csak annak készülök jó sok időn át. Nem akartam protekcióra játszani és remélem sikerült is úgy bejutnom a kórház neurológiára, hogy ahhoz csak az én érdemeim vezettek el és nem családom pénzének hírneve. Örülök, hogy a ma reggelem is nyugodtan telt, már azon kívül, hogy Christopher személyét a párnámhoz képzelve jól megölelgettem a puha hatalmas anyagot, ha már őt mostanság nem is tudom. Aggaszt, ami az apjával történik, pedig én aztán tényleg nem látok bele abba, hogy mi folyik náluk, holott már fél éve együtt vagyunk és mondanom sem kell, fél éve titkosan, még ha ehhez az is kell, hogy - csak úgy, mint ma - lényegében fussak szüleim elől és sugalljam feléjük, hogy bár otthon lakok még, ne nagyon akarjanak már gyerekként kezelni.
Én még mindig hiszem, hogy Aicha meggyógyítható. A neurológián vagyok, hozzáférek a legkorszerűbb eszközökhöz, a fejlett tudományos kutatások eredményeihez a világ bármely pontjáról. A kórházi hipo-szag is már beleivódott a ruhámba, de megszoktam. Nyár közepe felé már igenis jól sikerül éreznem magam ezen a helyen, a hatalmas számítógépek mellett, amiken bogarászom a pár napja Aicha agyáról készült CT felvételeket, hogy összehasonlítsam azokat az előző kezelés előtti állapottal. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire tisztán fogom látni Aichat belülről és szívem szerint jobban örülnék, ha nem kellene a fejében járnom szó szerint, nem elvont értelemben. Ugyanakkor már most nagyon sokat tanultam és a többi orvos látván elhivatottságomat, enged érdemlegesen is dolgozni és nem csak a felmosó nyelét fogom, mint első hetekben.
Két aranyos tollal fehér köpenyem felső zsebében ülök a monitor előtt és nagy kerek szemüvegem lencséin keresztül fókuszálok a kényes pontokra, mikor megszólal a kutatószoba telefonja. Időközben barátommá vált orvos-kollégám egyből gurul is érte székével együtt, én nem különösebben veszem észre hogy közben hívás van, szüntelenül koncentrálok a károsodott részek beszínezésére.
- Igen? - Míg a vonal vége beszél, addig én kattintok kettőt az egérrel, ugyanakkor legnagyobb meglepettségemre az orvos felém fordul és meghallom nevemet.
- Aident? Jó, leküldöm - azzal le is teszi a telefont a középkorú férfi, mire hatalmas aggódó szemekkel pislogok felé. Még sosem kerestek engem.
Csakis Adam lehet! Vagy Aida? Beindult a szülééés? Áh, nem, akkor nem engem hívnának, legfeljebb a férje küldene nekem egy sms-t, hogy nézzek le hozzá, de még van egy hét hátra a kiírt időpontig, az rengeteg idő.
Tuti Adam az! Szorongva, izgatottan lépegetek tökéletesen álló köpenyemben a liftig, aminek tükrében egy kicsit megigazítom magam. Hirtelen megállok, pedig még csak a második emeleten vagyok, nyílik is az ajtó, s belép két kisírt szemű nő a liftbe. Hátra kúszok a falhoz, hogy teret adjak neki, a szívem kezd kifacsaródni a látványtól, mert érzem, hogy baj történt velük, vagyis nem is pont velük, de valaki hozzátartozójukkal. Nem ez az első eset, hogy ilyet tapasztalok, de azóta sem lett könnyebb feldolgoznom. Bátorkodok a két kezemet gyengéden a remegő hölgy felkarjára rakni, ki hirtelen hátranéz rám, s tekintete hálásan találkozik az én együtt érző, ugyanakkor bátorító arcommal. Ilyenkor annyira nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy mit kellene tennem, nagyon szeretnék segíteni rajtuk, pedig tudom, hogy nem lehetséges, nekem biztosan nem.
A lift viszont leér a földszintre, kiszállok én is a két nő után és némileg feszülten a recepció mellett szétnézek elsőként Adam arcát keresve, de nem lelek rá, így kérdőm pillantok a recepciósra.
- Elnézést, szóltak, hogy várnak a recepciónál. Aiden Lee vagyok... - kérek útbaigazítást azzal kapcsolatban, hogy mit kellene most tennem, de a nő egyből tudja mi a helyzet, úgyhogy oda is lép mellém és jelzi, hogy kövessem.
Odakísér egy fiatal férfihoz, látszólag velem egykorú lehet, még néhány gén is stimmel, bár ennek most nagyon nem tulajdonítok jelentőséget, csak tudni akarok, hogy ki ő és miért kellek neki én, mikor még életemben nem láttam.
Aztán nevén szólítja, s bennem megfagy a vér. Hogy érti, hogy Dubois?
Elkomolyodott - noha eddig sem voltam túl játékos kedvemben - arccal nézek rá, egy apró sokk hatása alatt vagyok, míg próbálom feldolgozni, hogy ez a srác csakis Aicha bátyja lehet. Kezet fogok vele, nem vártam mást egy elfranciásodott, pontosabban franc se tudja már hogy ő milyen kultúrában nőhetett fel, nem is ismerem, nagyon Aicha sem, a génjei pedig önmagában semmit sem jelentenek. Szóval ilyen lenne ő most így kétezer tizenkilencben?
- Tudom, hogy ki vagy - felelem egyből a bemutatkozására, miközben kicsit kihúzom magam. - Én Aiden Lee, és akkor ezek szerint feltételezem pontosan tudod, hogy ki vagyok a húgodnak. - Mások tán szégyellnék magukat az exük bátyja előtt, én nem teszem. Én igenis büszke vagyok az együtt eltöltött éveinkre és arra, hogy mennyire jó kapcsolatot ápolunk máig. Nem csak szerelme voltam, hanem legjobb barátja és igen, bátyja helyett is a bátyja.
Leülök mellé továbbra is komoly, kissé tán fáradt arccal. Itt van Aicha bátyja, akivel még sosem találkoztam, mert elment mielőtt megismerhettem volna. Aicha sokat mesélt róla, arról, hogy milyen volt régen és, hogy mennyire mérges, amiért csak úgy elment és azóta nem találkoztak. Ez pedig magával vonja, hogy egész eddigi ismeretségem során Aicha érzései ivódtak belém, amik hát nem vajmi szépek, s azt kell mondanom, ez az alak nekem nem szimpatikus. Nem tudom kedvelni, mert nem szépen bánt Aichaval, noha nem is célom a vádaskodás, mindössze csak nem tudom elfojtani az előismeretek okozta érzéseket.
Halvány fogalmam sincs, hogy ennyi év távlatából mi lehet az az indok, amiért eljött ide hozzám a kórházba ő maga, Aicha nélkül és kikér a munkaidőmből. Bizonyára elég fontos lehet, úgyhogy hát hallgatom.
- Rendben, figyelek - mondom meglepően szűkszavúan, de mivel nem is ismer, nem tudhatja, hogy általánosságban nagyon nem ilyen komoly és visszafogott férfi szoktam lenni. Enyhén előre dőlök és lábaimon megtámasztva alkarjaimat felé fordulok testtel.

Egészen eddig csak a tudatomban létezett egy személy, aki Aicha bátyja és mindössze a lány párizsi szobájában láttam egy bekeretezett képen. Első, vagy tán második alkalommal, mikor náluk voltam, felemeltem a képet és megkérdeztem, hogy ki van rajta. Aicha mindent elmesélt róla, ahogyan azóta többször is szóba került a fiú és bár semennyire sem ismerem őt személyesen, kialakult róla egy elég erős véleményem, amit a húgáért érzett szeretetem miatt nehezen tudok megváltoztatni, így szinte első pillanattól kezdve látszik tekintetemben, hogy fenntartásokkal kezelem.
Hogy miért tudom, hogy ki az? Bemutatkozott, a vezetékneve adott, az arca bár sokkal másabb, mint anno a már félig elfeledett képen volt, de azért biztos vagyok benne, hogy kihez van szerencsém. A nagyobb kérdés az, hogy miért van itt és miért hivatott pont engem? Idegösszeroppanása lenne? Mit tudnék én adni, segíteni neki itt és most, főleg, hogy még sosem találkoztunk ezidáig.
Leülök mellé, miután a bemutatkozást lerövidítjük. Enyhén felhúzom szemöldökeimet és várakozva figyelem, hogy máris megcáfol, holott fogalmam sincs, hogy mi lehet az a sok mindent, amiről két teljesen idegen embernek beszélnie kellene egymással. De csupa fül vagyok, még úgy is, hogy egy icike-picikét aggódok, hogy így utólag felül akarja bírálni a húga barátját, mint egy jó báty, de bárhogy nézem, semmi joga hozzá és nem fogom hagyni, hogy szálkát keressen bennem. Ezt az érzésemet valamelyest enyhíti a köszönete, amire bólintok, ha nem lennék makacsul ellenszenves, akkor még kedves mosollyal is fogadnám a vállveregetést, ám ez nem az a kategória. Ez nem egy olyan dolog, amit meg kellene köszönni, viszont nem akadok mi, mert apám társaságában már megedzőttem annyira, hogy egyre jobban tudjam kezelni ezeket a helyzeteket és magamban tartsam a nemtetszésemet, holott amúgy még tetszene is. Bólogatni kezdek.
- Én elhiszem, sőt, meg is értem, miért mondod ezt - felelek talán kedvesen is, de igazából ezt úgy értem, hogy ha már ő nem foglalkozott vele, én meg igen, akkor érthető, hogy hálás. Vagy valami ilyesmi...
Aztán persze kiderül, hogy mi böki ennyire a csőrét. Pénz. Ebben a világban minden a pénz. Tévedés! Szerintem nem, nagyon nem számít, hogy ki mennyit fizet, mivel az nem törődés.
- Van esély a gyógyulásra, csak nagyon nehéz az az út, mivel ez egy igen ritka betegség és még nincsenek meg rá a megfelelő lépések, nincs egy kidolgozott út, amin végigmenve meggyógyulhat és visszaszerezheti az arclátását - kezdek bele inkább az állapotának ismertetésébe, én, mint lényegében az egyik orvosa, sőt, hivatalosan nem, de gyakorlatilag én vagyok a főorvosa, mivel én foglalkozok legtöbbet az állapotával és én is kutatok időmet nem sajnálva, hogy jól kidolgozzuk azt az utat, amit említettem is. Nem teljesen a választ adom arra, amit ő mondott, de én úgy gondolom, hogy úgy a természetes, ha egy testvér - ha már találkozik a húga orvosával, akkor - nem a pénzt helyezi előtérbe, hanem érdeklődik, hogy pontosan milyen állapotban van a lány. Ez nagyon nem szimpatikus nekem, lehet neki sem az, hogy lényegében úgy kerültem meg a mondandóját, mintha egyenesen azt hallottam volna tőle, hogy az egészségére kérdezett rá.
- Mint mondtam, tényleg van rá lehetőség, hogy meggyógyuljon, noha egyelőre még az a fontos, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy nincs más tünete, olyan, amit nem lehet érezni, vagy látni, csak tapasztalni. Gondolok most például olyanra, mint személyiségzavar, poszttraumás tünetek, különböző ingerekre való reflexválasz és hasonlók, amikből szintén láthatjuk, hogy hol történtek elváltozások az agyában - mondom tovább, majd felé fordulok és rá nézek. - Ezért is szükséges, hogy egy őt jól ismerő személy vele töltsön minél több időt, jelenleg ez a legfontosabb, hiszen amíg meg nem győződünk afelől, hogy nincs más elváltozás, addig nem kezdhetünk bele semmilyen műtétbe. - De bizonyára csak untatom őt. Igen, tudom, a pénzért van itt, szóval nem akarom sokáig húzni az agyát és olyan felesleges dolgokkal zaklatni, mint a húga állapota és a gyógyuláshoz vezető út.
- Visszakanyarodva a pénzre. Nem tudom összeszedni neked, hogy mennyibe kerültek eddig a kutatások és a kórházi ellátás. - Hazugság, ha akarnám, össze tudnám szedni, de se időm, se energiám erre, így is nagyon keveset aludtam napok óta, szóval ne kérjen tőlem ilyet. - Ha ez minden vágyad, ám legyen, nem fogok azon vitatkozni, hogy mostantól ki fizesse a kezeléseket. De azért ne hidd, hogy ezzel hirtelen nagyon jó testvére lehetsz. Értem én, hogy mindenki azt adja, amit tud nyújtani a másiknak és csak reménykedek abban, hogy talán mégis van valamennyi jogom ezt mondani neked, de a törődést semmilyen formában nem lehet pótolni pénzzel. Már, ha valami ilyesmi szándékkal vagy itt. - Ezt nekem elhiheti, bár feltételezem nem ismer. Mindegy is, tulajdonképpen nem állítom, hogy nem törődik a húgával, én csak azt tudom, hogy ezidáig nem tette.
A kávés automata irányába nézek ásítva. Szerintem iszok még egy pohárral, hosszú még a nap. Elég rossz a minősége, noha a legjobbnak tartják az összes többi automatához képest, de azért nem prémium minőség. Nekem igazából megteszi, csak hasson.

Igazából nem tudom, hogy mire számítsak tőle, hiszen nem is ismerem őt, fogalmam sincs, hogy kicsoda és milyen mentalitással bír, lehet valami karate bajnok, akivel nem is szabadna packáznom, de én csak mondom és mondom a magamét, amit megérdemeltnek gondolok, akár az akár nem, ezt majd ő eldönti. Én csak egyet tudok, hogy kinek a kije ő és Aicha hogyan vélekedik róla, vagyis hogyan vélekedett az elmúlt időszakban és egyik tulajdonságom, hogy akiket szeretek, azoknak az érzéseit nagyon át tudom érezni, tehát a képlet egyszerű, Aicha rossz érzéseket táplált hosszú időn keresztül iránta, úgyhogy én is.  
Ha tetszik, ha nem, én Aicha állapotáról kezdek el neki mesélni, hisz számomra úgy a normális, ha előbb érdeklődnek arról és csak aztán jön szóba a pénz. Nem tudom miért, de kicsit meglepődök, hogy ahelyett, hogy összeakasztanánk a bajszunkat, partner a dologban és pontosan azt teszi, amire én éröltettem. Oké, ez egy piros pont, de attól még nem leszünk pajtik.
- El kell, hogy szomorítsalak, még sehol sem tart. Jelenleg még csak a kivizsgálások zajlanak és ahogy mondtam, muszáj meggyőződnünk minden elváltozásról ahhoz, hogy az operáció megtörténhessen, ami a kulcsa mindennek. Ez nem egy olyan értelemben gyógyítható betegség, mint a például a megfázás. Kell egy műtét, ami után vagy visszajön az arclátása, vagy még rosszabbra fordul minden, ezért is ennyire kockázatos. - Ahogy az agyi műtétek mindegyike borzasztóan kockázatos, arról nem is beszélve, hogy ez egy ritkábbnál is ritkább betegség, ezért kevés orvos van, aki el merné vállalni a műtétet. Én megpróbálok minél több kutatást végezni, ezzel is alájuk dolgozni és meggyorsítani a folyamatot.
- Tudsz, talán tényleg tudsz. Fontos, hogy Aicha el tudja fogadni ezt az állapotot és teljes életet tudjon élni a nehézség ellenére is. Haj szegénykém, de szörnyű lehet neki! A környezetének is meg kell tanulnia, hogy mielőtt közel mennek hozzá, előbb meg kell szólítani, hogy felismerje a hangjukat, és ha nem ismeri közvetlenül az illetőt, akkor be kell mutatkozni neki. Persze mások nem tudhatnak a betegségről, ezért én amikor csak tudok, vele vagyok és irányítom a társaságban lévő személyeket, közvetítek neki, hogy ki kicsoda, ha nem ismeri őket. - Nem kötelezhetem a testvérét, hogy legyen vele amikor csak tud, mert hát nem így ismertem meg őt, de talán az jó ösztönzés számára, hogy én mit teszek Aichaval, holott az exe vagyok hivatalosan. Persze nem hivatalosan is, de mégsem annyira fekete-fehér a mi történetünk, mint feltételezem a testvére gondolná azt egy átlagos fiú-lány szakítást követően.
Laza csávónak tűnik, ahogy így hátradől a székében. Én most nem tudok így ellazulni, pedig szívesen otthon lennék már, hogy beledőljek az ágyikómba és végre aludhassak egyet.
Több dolgot is leszűrök abból, amit mond. Egyrészt azzal hogy nem lett beavatva és tőlem értesül, hogy pontosan milyen is ez a betegség, az sokat elárul a testvérek jelenlegi kapcsolatáról, az pedig, hogy Aicha egy elég büszke lány, nos igen, ez tény. Mégis kicsit elmosolyodom. Ha tudná, hogy én is Aicha ezt a pénzes dolgot már párszor megbeszéltük magunk között...
- Szerintem már jócskán megszokta, hogy mennyire önzetlenül vagyok hajlandó pénzt költeni rá. Nem csak a betegségére, hanem előtte is. - És nem ruhákra gondolok. Nem láttam én őt el sosem csecsebecsékkel, én teljesen másra gondolok, amit persze neki nem kell tudnia, nem is várom el tőle, hogy többnek lásson holmi ex-nél. - Mondom, ha ezt szeretnéd, vedd át a költségeket, nem tiltakozok ellene. - vonom meg vállamat és bár még mindig nem tudok szimpatizálni vele, csak azt próbálom kifejteni, hogy nem ellenzem és nem is küzdök azért, hogy bármit bizonygassak.
Kap tőlem még egy piros pontot. Örülök, hogy megpróbál házat építeni a deszkákból és én teljes mértékben támogatom is. Aicha is olyan makacs mit én. Anno mi nagyon egymásra találtunk és ha nem változtak volna a dolgok, biztosan még mindig együtt lennénk.
- Nagyon szeretem a húgodat, úgyhogy szurkolok, hogy sikerüljön, bár nagyon nehéz lesz megbékélnie, ennyi év kihagyás után. Nagyon rossz volt neki, hogy nem vagy mellette, de épp ezért talán hajlandó lesz új fejezetet nyitni. - Igen, szeretem. Értse ahogy érteni akarja, gondolhat mögé bármit, de ez így van és így is lesz.

Tisztában vagyok saját magam negatív tulajdonságaival, jobban is, mint a pozitívokkal, sajnálatos módon, ám ettől függetlenül ebben a helyzetben nem szándékozok erőlködni sem azon, hogy jobb ember legyek. Makacsul elraktároztam Aicha bátyját abba az emberkategóriába, ahova szerintem megérdemelten kerül a szívemben, s jelenleg a pokol karmai sem lennének képesek kiragadni őt onnan. Karikákkal a szemem alatt mondom a saját szövegemet és meglepő reakciókat próbálom ignorálni, de nehezemre esik az, hogy engedékeny. Már amennyire tényleg az és nem csak én fújtam nagyra az ezt az ügyet vele kapcsolatban.
Rá pillantok, mikor belekezd vélhetően kérdésébe, ez idő alatt végigmérem újra és újra vonásait, s bizony egyből kiszúrom azokat, amik egyeznek Aichaval, hiszen a lány olyannyira ismerem, hogy minden egyes nap csukott szemmel fel tudnám idézni arcának minden pontocskáját. Nehezet kérdez, ugyanakkor jó érzéssel tölt el maga a kérdés, kicsit azt sugallja felém, mintha csak egy páciens rokona érdeklődne a beteg orvosától, hogy milyen eredmények várhatók. Bár... egy kicsit tényleg ez a szituáció, még ha hivatalosan nem is én vagyok Aicha kinevezett orvosa, csak amolyan kutató és védőbácsija.
- Hát... - nah szép orvoshoz méltó mondatkezdés! - Orvosaként azt mondanám, hogy ha kellően elő tudják készíteni a műtétet, amihez még azért idő kell, de vélhetően sikeres lesz és ezután ismét visszanyeri az eredeti látását, úgyhogy igen, megérné, de... mint hozzátartozó, be kell vallanom, hogy aggódom. Aggódom és inkább nemet mondanék a műtétre, mert az agysebészek is emberek, ők is hibázhatnak és mindig ott van az a bizonyos "ha". Úgyhogy én mint egy személy, aki Aichát nagyon-nagyon szereti azt mondom, hogy ha Aicha meg tudna barátkozni ezzel az úgymond betegségével, akkor nem szeretném, hogy megkockáztassa. - Igen, egy kicsit ezért is reménykedem abban, hogy hozzászokik és elfogadja az új életét ezzel a rendellenességgel együtt.
Tök jó lenne, ha a bátyja végre rájönne, hogy van egy húga és megpróbálna úgy is viselkedni, de én már nem reménykedem. Ha eddig nem jelentkezett, nem most fogja megváltani a világot, mégis szomorúan tapasztalom, hogy ő is pont ezt mondja ki. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy nekem mi közöm lenne Kaihoz, vagyis miért keresném őt bármikor, de elegánsan bólintok egyet és még büszke is vagyok magamra, hogy hangos szó nélkül ezt le tudtam reagálni, holott nem jellemző rám az ilyesmi. Remélem kezdek felnőni, most már azért szerintem is jó lenne.
- Tégy, ahogy érzed, te tudod, hogy hogyan lenne jó. - Ebben egyébként nem hiszek, tehát most egy hatalmasat füllentettem, mert szerintem meg épp hogy keresnie kellene, de ez az ő dolguk. Nekem sosem volt kishúgom, pedig mindig is nagyon akartam egyet. Nővérem van, de rá nem kellett vigyáznom, hiszen sok évvel idősebb, mint én, úgyhogy főként ő vigyázott rám és itatta kiskoromban a könnyeimet, mikor mezítláb rohangáltam a kertben és hiába óva intettek, hogy bele fogok lépni valamibe, én nem hittem nekik, aztán persze megnyomta a lábamat egy éles kavics, s úgy sírtam mintha világ tragédiája történt volna. Legalábbis öt percig, után újra rohangáltam, ismételten mezítláb.
Sokan úgy gondolják, hogy akinek sok pénze van, az imád is beszélni róla. Lehet valakire ez a sztereotípia tényleg igaz, de rám nem. Számomra a pénz nem kérdéses, nem alku tárgya. Nem lehet vele megvesztegetni - mivel van -, de én sem csinálom belőle presztízskérdést. Ha Kaiden fizetni akarja a költségeket, ám legyen, nem szándékozom keresztbe húzni a terveit, ahogy minek csesznék ki vele, mikor ő sem bántott engem. Persze, megvan a véleményem, meg kicsit félek is, hogy ennyivel ő meg is elégszik és úgy gondolja, hogy ezzel hirtelen jó testvérré változott. Hát a nagy pikulát!
Úgy érzem, egy kis lazább beszélgetés kezdődik közöttünk, mármint ami túlmegy azon, amiért eredetileg ő megszólított engem. Én is hátradőlök ezúttal a fotelben, így talán kényelmesebb.
- Nem feltételeztem, hogy magasról teszel az egészre. Ha másért nem, akkor azért, mert még nem igazán tudtad feldolgozni azt a tényt, hogy a húgod majdnem meghalt egy kereszteződésben. Jól gondolom, hogy azért egy kis tű szurkálja a szíved és te valóban próbálnád helyrehozni, ami talán helyrehozhatatlan, csak épp kellemetlen, összetett, meg vegyes érésekkel teli a helyzet? - Miről beszélek pontosan? Arról, hogy talán tudom, mit érez. Szeretem Adamot? Igen, mert a testvérem. Akarok vele együtt időt tölteni? Nem, mert kellemetlen vele lennem, de közben meg mégis csak jó lenne és a szívem mélyén valahogy nagyon szívesen megpróbálnék újrakezdeni vele mindent, hogy a felszínes, igazából "alig ismerlek" kapcsolat helyett kiépítsünk valamit közelebbi viszonyt. Nagyon akarnék végre egy jót beszélgetni vele, hogy mit érez a mindennapokban, hogyan éli meg mindazt min keresztülmegy, egyáltalán tényleg azt gondolja-e, amit kimutat, vagy az mindössze csak a látszat... nem tudom, mert nem ismerem. Ha pedig valahogy kezdeményeznék felé, fogalmam sincs hogyan kellene csinálnom. Meg hát, kínos az egész. Azt gondolná, hogy a pici öcsikéje már megint lelki nyavalygásba akarja hívni, pedig nem. Én csak tudni akarnám, hogy ki a testvérem valójában. Vagy Kaiden is valami hasonlót érez, vagy totál mellélőttem.
Nem tudom biztosra, hogy kire gondol a többesszám második személy alatt, rá és a húgára, vagy esetleg ránk? Inkább talán az utóbbi, de annyira hihetetlen lenne számomra, hogy velem akar bármit is kezdeni a jövőben, hogy bemagyarázom magamnak az előbbit. Ettől függetlenül aranyos amit mond. Egy kicsit el is mosolyodom, de csak mert tényleg örülök ezeknek a szavaknak, majd észreveszem magam és rájövök, hogy amúgy én mérges vagyok rá, úgyhogy gyorsan el is tüntetem aranyos kis mosolyomat.
- Öhm, csütörtökön - vágom rá egy pillanatnyi gondolkodás után. - Csak nem eljössz vele?

Nagyon hosszan el lehetne töprengeni a műtét pozitív és negatív hatásairól, napok óta ezen agyalok mellesleg, mert mire odakerülünk Aichaval, akkor szeretném, hogy tisztán lássa a dolgokat és nem csak a szíve vezérelné őt. Akarat és vágy nélkül persze lehetetlen meggyógyulni, de én őt egy nagyon erős lánynak gondolom, aki le tudja győzni a rendellenesség okozta depressziót. Tudom, mit érez most Kaiden, ugyanazt, amit én is, viszont úgy gondolom, hogy hogy ez a dilemma végére nem nekünk kell pontot rakni elsősorban, mi csak támogató, illetve, ellenző szerepben vagyunk.
- Nem tudom - mondom szinte suttogva a szavakat, hiszen azt meg tudom fejteni, hogy mik állnak a betegség mögött biológiailag, de a lelki vonzatáról nekem speciel jelenleg még nincs fogalmam.
- Viszont ezt a döntést, mármint hogy legyen-e műtét, vagy sem, neki kell meghoznia, én mellette leszek és minden érvemet el fogom neki mondani, amit mérlegelnie kell, de a választás az ő kezében van. - Egy betegség nagyon meg tudja változtatni az embert és még nem telt el annyi idő, hogy látszódjanak Aichan a hosszútávú trauma jelei, így még nem feltétlenül aktuális a műtét, én így gondolom. Nem szabad ezt elkapkodni Aicha miatt is, illetve az orvosok részéről is.
Vannak, akik vakon élik le az életüket, mások egy kerekesszékben, szegény Stephen Hawkingről nem is beszélve, s mégis sok esetben össze kell tenni a két kezünket, hogy csak ennyi baj történt.
- Hmm, vagy úgy. - Ennyire nem vagyok mindennapi kapcsolatban Aicha családtagjaival, az anyukájával beszélek sokat mostanság, vele mindig is jól kijöttem. Szegények, tényleg nagyon megijedhettek, mikor megtudták, mi történt a lányukkal. Pokoli érzés lehet egy szülőnek - is - átélni mindezt. Azt azonban nem igazán értem, hogy Kaidennek miért nem egyből a hírrel kezdték, viszont úgy érzem, ehhez abszolút semmi közöm sincs. Ha megosztja velem önként, örömmel meghallgatom, de rákérdezni nem szeretnék, még a végén tolakodónak tűnnék.  
Nem tudom mit mondhatnék, csak ülök szomorú arccal az asztalt bámulva magunk előtt. Tudom, hogy megvan az a képességem, amivel több órán keresztül képes lennék a családjukról beszélgetést folytatni és tényleg kíváncsi is lennék Aicha bátyjának a szemszögére, de még túl idegen nekem ő és nem szabad elfelejtenem, hogy mérges vagyok rá. Illetve, két órám sincs a seggemen ülni, lehet már rég vissza kellett volna mennem a laborba.
Kissé fájó szívvel bólintok egyet, mikor hallom, hogy ő is arra a következtetésre jutott, mint én, ezt a döntést Aichanak kell meghozni és mi támogatjuk őt, bárhogy is érzi jónak.
- Fontos, hogy erősnek és vidámnak mutatkozzunk mellette, vagy legalábbis pozitív energiát sugározzunk, úgy neki is könnyebb lesz kezelni a kialakult állapotát.
Meglepetten nézek rá, oké, eddig is mondogatta, hogy szeretné megérteni a húga betegségét, de nem feltételeztem róla, hogy ennyire. Vagyis hát felmerül bennem a kérdés, hogy pontosan milyen szempontból érdekli, már amíg van itt munkája természetesen. - És milyen módon szeretnéd ezt megtenni? Vagy... kezdeni? - kérdezem, mivel nem tudom eldönteni, hogy csak mint gondolatot megosztotta velem, vagy esetleg szüksége lenne a közreműködésemre. Nagyon szívesen elbeszélgetek vele a neuronokról, de lehet nem pontosan így értette ő ezt. Nem szoktam ilyen, "csapjuk fel a tankönyvet" megbízásokat kapni az egyetemen kívül, ott persze sokszor összeülünk a többiekkel, hogy közösen készüljünk fel egy vizsgára, vagy ha igénylik, szívesen korrepetálok bárkit, ha úgy érzik, hogy én jól tudom a tananyagot. Kaiden viszont nem tűnik ennyire... hogy is mondjam csak, okostojás típusnak, aki élvezettel töltene el tizenegy órát egy könyvtárban.
Megszokásból egyből nyitom is ajkaimat, hogy mondjam, nem zavar engem, de most, hogy belegondolom, lehet tényleg fel kellene már mennem, még a végén seggbe rúgnak, hogy egy velem egykorú sráccal dumcsizok ahelyett, hogy a munkámat végezném nem is kevés fizetésért. Én egyébként nem kértem volna sokat, csak apám hisztizett, hogy neves helyre kerüljek, ha már állást vállalok és egyik napról a másikra a főnököm mondta, hogy többet fogok kapni a megbeszéltnél és én ennek nagyon nem örültem. Szóval igen, meg kellene dolgozni azért az összegért, amit nem is én könyörögtem ki.
- Hát, igazából dolgom az lenne, de... - miért nem akarok visszamenni? Lehet csak szerénykedek, ami fura az ujjamat tördelve, pedig a beszélgetés elején egyből lecsaptam volna egy ilyen lehetőségre és köszönést követően eltűntem volna mellőle. - Izé, lehet nem a mostani a megfelelő alkalom arra, hogy elmerüljünk a részletekben, de ha valamelyik nap visszajössz, vagy valahol találkozunk, akkor szívesen beavatlak, amibe csak akarod. - És amennyire csak akarja, már most látom magam előtt a jelenetet, hogy vagy bealszik az unalmas monoton szövegelésem miatt, vagy szól, hogy ennyire részletesen nem érdeklik a mini szinapszisok, feltéve, ha a betegség biológiai része érdekli, pszichológus viszont nem vagyok, úgyhogy arról csak a személyes elmélkedéseimet tudom megosztani vele.
Elveszem a papírfecnit, két kezem ujjai közt tartva megnézem, hogy el tudom-e olvasni, mivel jártam már úgy, hogy nem bírtam kibogozni a betűket, pedig fontos hívást kellett volna intéznem és négy órán keresztül toporzékoltam, meg mindenki orra alá odanyújtottam, hogy ő szerinte mi a második és az ötödik betű, illetve szám. De ezt most gond nélkül el tudom olvasni, így hát bólintok.
- Oké. Majd hívsz, mikor úgy érzed, hogy aktuális? - kérdezem, miközben felállok a székből, ám hirtelen megszédülök. Megmasszírozom szemeimet és veszek néhány mély levegőt, így már jobb, úgyhogy ki is egyenesedek. - És most amúgy te és Aicha... együtt laktok? - Ez nem volt nekem még egyértelmű eddig, pedig sok mindent befolyásol ez az aprócska dolog. Többek között azt is, hogy én nem vagyok ott mellette esténként, pedig néha szívesen megtenném, ellenben ha ő ott lenne...