Soha nem tartottam magamat gyenge jellemeknek. Sőt, ez mellett még elővigyázatos is voltam, két idegösszeomlás között még a vérnyomásomat is megmértem időnként. De a mai napra, még az én harcedzett idegrendszerem volt felkészülve. Mármint oké, egy dugó azt még túléli az ember, ha nem harminc percig ácsorogna benne, és hallgatná a válogatott káromkodásokat, ami az emberek száját elhagyja. Mintha ettől bármi is jobb lenne, vagy a sor egyszer csak ketté válna, mint a Vörös-tenger és átkelhetünk, akár csak Mózes és a hívei. Idegőrlő volt helyzet, és minél feszültebb voltam, azzal az éhségem is egyre csak nőt. Mostanában, minden bánatomat, és stressz érte helyzetet, egy valamivel tudtam megoldani: Evéssel. Nem éppen a legjobb megoldás, de legalább arra a pár röpke pillanatra jól érzem magamat, amíg valamivel tele van a szám. Ha már más téren, leginkább a remete élet jutott, és a koplalás. Nem mintha panaszkodnék. De az élethez hozzátartozik a szex, nem? Egyre feszültebb ütemben jár a kezem a kormánykeréken, próbálok eltalálni legalább egy Queen számot vele, ha már a rádió bedöglött, legalább manuálisan hagy pótoljam ennek hiányát. És ha már más nem is, de az ideg tuti kezd szétb*szni. Egy fekete merci megáll mellettem. Már eleve nem tartom jó jelnek, amikor lehúzza az ablakot. Ezt a rossz érzést pedig csak még jobban felerősíti, amikor a tulajdonosa úgy mér végig, hogy a gyomrom dob egy hátast. Nem tudtam az ilyen helyezetek kezelni, és inkább csak az előttem döcögő sort fixíroztam, hátha ezzel elveszem a kedvét attól, hogy kinyissa a pasas a száját. - Cicám, úgy látom unatkozol, mit szólnál ha átpattanál ide, és elütnénk együtt az időt? Eléggé úgy fest nem mostanában fogunk innen kikeveredni.- gyökér, csak nyelek egy nagyot, hogy még véletlen se szólaljak meg. De lehet még rosszabb ha figyelmen kívül hagyom? Vetődik fel a kérdés, mert ha eddig nem lettem volna elég feszült, most már fel tudtam volna robbanni az idegtől. Komolyan? Egy ilyen gyökérfalvi kotonszökevénynek kellett mellém állnia? Égnek emelem a tekintetemet, mintha a gondolatban feltett kérdés, valóban Istenhez szólna. De jól tudtam, hogy süket fülekre találok. Mózes sem volt a haverom, Isten miért könyörülne rajtam? - Nem hallasz te ribanc? - üvölt át kihajolva az ablakon, én pedig lehunyom lassan a szemeimet. Számolok. Nem mintha segítene rajtam, de azt mondta a jógaoktatom, hogy segít. Hát a nagy lófaszt segít. Ettől csak még felfokozottabb állapotba kerülök. Mintha csak a kirohanásom pillanatának számolnék vissza, vagy egy közelgő rakétának, ami egyre közelebb ér a célponthoz. Általában békés természetű voltam, és türelmes. De voltak napok, amikor különösen nehezen tűrtem, ha valaki az idegszálaimmal kezd el ugráló kötelezni. Ugyan az életvezetőm azt tanácsolta, hogy úgy tegyem függővé a döntéseimet, hogy az később vissza szállhat rám, és olyat ne adjak másnak, amit én sem akarnék. De ha erre a pasasra ránéztem, elfogott a spontán agygörcs, komolyan mondom idegesítőbb volt, mintha egy egész Mariachi zenekar játszott volna a fejemben, és tombolt volna meg kurjongatott volna napestig.
Még félórát ráhúztam, arra az időpontra, amiről már amúgy is elkéstem, de lendületes vezetésemnek köszönhetően talán sikerült nem tovább húzni. Ám olyan irammal parkolok be a bogarammal, hogy sikerül az előttem álló kukát is megborítani. Legszívesebben a dudához nyomnám a fejemet, és csak úgy otthagynám, s csak úgy lennék, hallgatnám a visító rekedt hangot. Ami még idegesítőbb, mint amúgy a rendes dudák szólama. Ez van, ha az ember ragaszkodik, egy majdnem 100 meg egy éves bogárhoz. De Giselle hű társam volt a bajban, és ha még rozsdás is volt, és mindig a körforgalomba fulladt le, attól még szerettem. Persze megengedhettem volna magamnak, egy sokkal jobbat. De ez volt az egyetlen egy dolog, ami emlékeztetett arra ki vagyok. Arra, hogy nem csak egy meleg férfi felesége vagyok, hanem egy művész, aki szerette a maga útját járni, még ha bizonyos téren korlátok közé is szorult. Sietősen csapom be magam után az ajtót, és fájdalmasan erősre sikerül, így egy pillanatra hátranézek, hogy Gisi egyben maradt vagy teljesen széthullott. Pár másodpercet még a kuka előtt toporgok, és óvatosan visszaállítom a helyére, szerencsére a fal megtartotta így nagyobb kárt nem okoztam. Szaporán kapkodom az őrsre a lábaimat, ahol nem vár mást, mint a nagy semmi. Mármint igazából nem is tudom mire számítottam. Egy megelevenedett Magic Mike jelenetre? Nem is lenne rossz. De senki nincs itt, csak az autó, meg ami egy tűzoltóságon lenni szokott. Leteszem egy adott pontra a kamrámat, és tüzetesebben körül nézek. Nem mintha bárkitől engedélyt kaptam volna rá de ha már itt vagyok, és én leszek a felelős a social media felületért, nem árt ismernem a terepet, hogy mivel is dolgozhatok. Úgy általánosságban kíváncsi természet vagyok, szeretek akkor is megfogdosni dolgokat, ha esetleg nem lenne szabad. Ez azzal a slaggal sem volt másként, ami látszott a feszülete miatt, hogy csak erős férfi karok tudják a helyükre visszatekerni, vagy egy olyan nő, aki ismeri ennek a technikáját. Nos, én nem ez a nő voltam, és perceken belül sikerült úgy hozzá érnem..hogy le is tekeredett az egész. Komolyan le kell magam szoktatni arról, hogy minden áron hozzá érjek ahhoz, amihez nem lenne szabad, vagy ami elég vastag ahhoz, hogy egy valamire emlékeztessen. Annyira gyorsan történt az egész, hogy még utána se tudtam kapni. Bár az én lomha reflexeimmel nem sokat érek. Így beharapva alsóajakamat nézem, ahogy a tömlő szépen lassan teljes hosszában elterül, és ahogy kirúgja magát már-már szinte egy hatalmas kígyó látványát kelti. - Basszus....- suttogom elhűlt hangon, és körül nézek hogy látta valaki. Szerencsére még mindig nem észlelte senki az érkezésemet, így kapkodó mozdulatokkal magam felé húzom a slagot, és próbálom össze tekerni, vagy valami hasonlót csinálni vele. - Hogy az istenbe volt ez rajta.- motyorászok magamban. Majd meghallva az ismeretlen lépteket, rám jön a frász, és ismétlődik ugyanaz megint. Tömlő elterül, Ginny meg ártatlanul mosolyog az érkező tűzoltóra, miközben rózsaszín ruhájának a szélét markolássza az egyik kezével. - Hello.- szólalok meg tétován, és pár suta lépéssel próbálom megközelíteni de a magassarkúm párszor el is akad amitől botladozva érek oda hozzá. - Genevieve Dumarché, a fotós, social media felelős, és tömlőszakértő.- nyújtok felé kezet, egy még ártatlanabb mosollyal nézek fel rá.
"Young lady, you're in a lot of trouble." - everybody
Egy ásitást ejtek meg miközben megkerülöm a biliárdasztalt, Gomez meg jót vigyorog a dekoncentrált viselkedésemen. Az utolsó két-három óra mindig ilyen pusztitó volt. És bár egységes lelkesedéssel ugrottunk ha befutott egy riasztás, ettől még minden sejtünk mélyen titkolva azért könyörgött, hogy ezt az utolsó időszakot már idebent pazarolhassuk el. - Mintha te jobban festenél. - bököm oda egy biccentéssel ellenfelemnek, akinek kócos barna haja most is szélfútta valójában hullajtott tincseket Frankie nyúzott arcába. - Walking Dead statisztikát két utcával lejjebb keresnek. - húzom őt tovább, majd behajolok a következő lökéshez és a győztes pontomat a méltó helyére gurítom be. - Mellesleg újra vesztettél. - viszem be még mellékesként a kegyelemütést, Kendall meg csak fújtatva egyet löki el magát az asztaltól, miközben én végigkövetem a mentős kollégánk, Scott Barnes elégedett képét ahogyan bezsebeli a jobbról-balról érkező összegeket. - Ti most komolyan ellenem fogadtatok? - hördül fel Frankie, mire Barnes csak megvonja a vállát és ezt követően szólal csak fel a saját védelmében. - Már negyedszerre ugrasz neki a haláltusádnak Cutlerrel. Az elsőnél még elnéztük, de a másodiknál? - Gomez csak a fejét ingatva heveredik le a még szabad fotelbe, Barnes pedig úgy fordul a kanapén, hogy jó rálátása legyen a srácra. - De nézd a jó oldalát. Még mindig akadnak olyanok, akik hisznek benned. - eltéveszthetetlenül mutogat a pénzügyileg megkopasztott Holman-Mccarthy párosra. - Azt a pénzt, amit vesztes fogadásokra költötök nemesebb célokra is eldobhatnátok. Például a múlt hónapban ígért menüsorra? - egy üveg hideg vizet veszek ki a hűtőből, majd lecsavarom a kupakját és pár cseppel belőle frissítem fel az arcomat, hogy ébren maradjak. Tisztán emlékszem Holman motivációs beszédére mivel próbálta enyhíteni a haragunkat, amiért idén már a második alkalommal tette tönkre a laktanyán lévő pihenőnk berendezését. Múlt hónapban az asztal bánta, azelőtt meg a kanapé. Habár nem követelte egyikünk se a fejét, mégis ő vállalkozott önként a jótündér szerepre. Még szerencséje, hogy tűzoltóként irtó jól funkcionál, máskülönben kilógatnánk az erkélyről az eltévedt tündérruhájával együtt. - Hé Cutler, ne adj nekik ötleteket! - förmed rám egyből Barnes, aki az egyetlen szerencsés flótás ki profitál a két tuskó figyelmetlenségéből. - És amúgy is Finneas mondta, hogy ő megoldja. - egy emberként fordulunk a konyhának titulált kis beugró felé Mccarthy szavaira, ahol partnerem az újoncot okítja éppen a tökéletes spagetti készítésével kapcsolatban. Ötletem sincsen hogyan van idegzete még ilyenkor is a kajáról beszélni - én is tudnék meg enni is - de nagyon úgy tűnik, hogy csak egyedül őt érdekli amit magyaráz. Az újoncunk ugyanis csak testben áll ott Finn mellett, lélekben meg valahol a kényelmes ágyát nyomhatja. - Hát persze. - dünnyögöm az orrom alatt válaszolva Mccarthy védőszövegére és a tv-ben lévő dokumentumfilmet támadom be, ami talán nem lesz annyira unalmas, hogy eloszlatja az alvásra késztető felhőket a fejem fölül. Még egy fél óra telik el, de a másik műszak emberei még csak később futnak be majd, ezért a lentről érkező hangokra egyből felfigyelek. - Hé srácok. Azt hiszem épp kirabolnak.. - szólalok fel félig fekvőbe csúszott helyzetemből, de úgy tűnik mindannyian valami mással vannak elfoglalva, így szólóban rongyolok le a lépcsőn, hogy megnézzem a hangzavar forrását. A lépteimet viszont már csak akkor lassítom le, amikor kiszúrom magamnak a tömlővel mutatványozó lányt. - Hohoh, azt nem ajánlatos piszkálni. - tartom fel a kezemet, hogy megakadályozzam a már folyamatában lévő katasztrófát, ami a majdnem felesésével folytatódik tovább. - A tömlőszakértőt csak következő hónapra saccoltuk. - zavartan dörzsölöm meg a tarkómat, de végül a másik kezemet nyújtom felé bemutatkozásra. - Brodie Cutler. De mindenki csak Brodienak szólít itt. - mosolyodok el, mire az erkélyről Mills százados dörren fel. - Cutler, mi folyik odalent? - Kivéve őt. Ő sosem hív Brodienak. - sóhajtok egyet, majd felnézek a felettesemre, aki a korláton támaszkodik egyáltalán nem jókedvűen. - Egy kis technikai malőr, de... - meg se várja, hogy befejezzem, mert már indul is lefelé.. - nem kell lejönni, mert megoldom. - az utolsó szavakat inkább már magunknak mondom mint neki, mert egyből elindul felénk mihelyst eléri a lépcső utolsó fokát. - Százados, ő itt Fallon a fotós és Social media mester..izé..guru? Jól mondom? - megerősítésért fordulok a lány irányába, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a helyes megszólítása. - A műszakunk vége felé már nem foglalkozunk ilyen ügyekkel, szóval jöjjön vissza más alkalommal. Vagy akad valamilyen engedélye és nyomós indoka, amiért ez elhalaszthatatlan? - érdeklődik Mills a lánytól, én pedig feltartom a mutatóujjamat. - Pár kép még nem ártott senkinek. - szólok közbe. - Cutler, a tömlő. - int fejével a hátunk mögött hagyott katasztrófafilm jelenet felé. - Aha, máris megcsinálom. - bocsánatkérő pillantást vetek a lány felé miközben elhaladok mellette, majd nekiállok rendet rakni a tűzoltókocsi körül, de azért nem tévesztem el a beszélgetés folyamatát sem. Vajon képes lesz meggyőzni Millst valamivel?
Kezdőlap
