- Biztos vagy ebben, haver? – pillantottam a reggeli müzlim felett Parkra. – Csakhogy tud, dobáltam már a TD Gardenben is, bizony – bólogattam büszkén kanállal a számban. Öt órával előbb mentünk oda, mint ahogy a meccs kezdődött, én pedig leszöktem a pályára, és dobtam egyet mielőtt a biztonsági őrök visszacipeltek volna a helyemre. – Sőt, a szüleim írtak Larry Birdnek, hogy legyen a keresztapám – amire válaszolt, és bár nemet mondott, de a falon még mindig ott figyel a válasza, bekeretezve. A szüleim legnagyobb büszkesége, apát már rajta kaptam, hogy simogatja a levelet. Fura, de ez tök normális, elvégre, Larry Birdről van szó. – Jól van, készülj, Detroit! Boston most megtanított téged kosarazni!
- Harmadikban én voltam a kosárcsapat kezdő irányítója – mondtam, ahogy a lábaim között pattogtattam a labdát a hárompontos vonalon kívül. Azt persze nem kell tudnia, hogy általános osztályról beszélek, és nem gimiről. Gimiben általában én voltam a labda. - Oh, hé, sziasztok lányok! Nem ott, nem, hé, itt vagyok! – integettem oda két tőlünk úgy tizenöt méterre álló lányra, akik minket figyeltek. – Ezt figyeljétek! – vigyorogtam nekik, majd hátat fordítottam Parknak és a gyűrűnek, hogy úgy dobjak kosarat, de mivel a lányok nevetve mentek tovább, volt egy sanda gyanúm, hogy nem ment be. – Harmadikban imádtak volna – jegyeztem meg Park felé fordulva, csakhogy mentsem kicsit a helyzetet. Meglepett, hogy lehívott, általában Dannel szokott lógni, ha sportról van szó, szóval csak második opció vagyok. Van, akinek ez rosszul esne, de Scottie Pippen vajon panaszkodott valaha, amiért Jordan mögött csak második opció volt? – Fura, hogy te nem izzadsz, pedig … meleg van – letöröltem a homlokom gyöngyöző izzadságcseppeket, és figyeltem, ahogy Park varázsol a labdával. – Mióta van csajod, más a mozgásod. Kicsit olyan … ilyen – mutattam neki kicsit parodizálva persze, de tényleg mintha lomhábban mozogna. Persze, nem teljes erőbedobással csinálja, de láttam már játszani az egyetemen, mikor épp nem volt dolgom, és mentem megnézni őket. Ott kicsit ruganyosabb volt. – Megkérdezhetnéd, hogy van-e barátnője, aki megismerkedne Larry Bird majdnem keresztfiával. Elég sokan keresnek a Tinderen meg minden, de talán betudom illeszteni valahogy a naptáramba – vontam meg a vállam, igyekezve baromi természetesnek tűnni, mintha az életem a jobbra és balra pöckölésekből állna. - Kéne egy szárnysegéd, tudod? – pillantottam rá, mikor újra hozzám került a labda. – De neked csajod van, Dan pedig lenyúlja őket előlem. Reagan meg nem hajlandó elmondani, hogy szedi fel a csajokat – ha már egy kapura játsszunk, adhatna legalább tanácsokat, nem? De Reagan nem túl sportszerű. – Persze, megy magamtól is, nem azért kéne, mert nem megy – ráztam meg a fejemet gyorsan, mielőtt esetleg megfordulna a fejében, hogy gondom van a csajokkal. Partiarc vagyok, már hogy lenne. A Comic-conon vesztettem el a szüzességem, mi ez, ha nem királyság? – Most figyelj, stepback, és hárompontos – figyelmeztettem Parkot, ahogy átpattintottam a lábam között a labdát, majd hátra léptem egyet és dobtam, csakhogy a gyűrű kiköpte a labdát. - Emlékszel a múltkori halloweeni bulira? – pillantottam Park felé. Már csak azért se felejthette el, mert elég királyul brékeltem, amíg ki nem rúgtam Park lábát, aki az én lábamra esett, elintézve, hogy az este hátralévő részében mozgássérült Amerika Kapitány legyek. – Volt ott az vörös lány, a dögös Ariel, biztos emlékszel rá – azt hiszem többször is elmondtam Parknak, hogy az a lány életem szerelme. Ez történik, ha valakinek bejönnek a vörösök (mégis kinek nem?) és szerette nagyon Arielt. A Szépség és a Szörnyeteg után az egyik kedvenc mesém. A gimis évkönyvben van egy kép rólam, és Sylvia Otterman-ról, aki a Sakk Klub alelnöke volt, és valaki beleírta, hogy The Beauty and the Geek. Neki volt fogszabályozója, mégis még ezzel is engem akartak megsérteni. Ami nem jött össze, mert nem tudták, hogy bírom a mesét, szóval én nyertem. – Már majdnem a nevét is megtudtam, mikor Dan lelépett vele. Onnantól inkább volt … Lindsey Lohan. De nem a régi, hanem a mostani – még a hideg is kirázott, ahogy erre gondoltam. A lányt azóta nem láttam, de lehet fel se ismerném az Ariel jelmez nélkül. Két boltból is kitiltották, miután próbáltam megtudni, hogy honnan szerezte a ruhát. Állítólag illegális a szerelem nevében betörni a hátsó irodába, hogy átnézhessem a főkönyvet.
fresh prince of bel airdetroit, michigan Mivel éppen útba estünk a JFK felé és felől tartó gépeknek, nagyjából félpercenként ütötte meg a fülemet hajtóművek zúgása, és mégis minden alkalommal felpillantottam. Az alkarom takarásából hunyorogtam bele a két környező téglaépület közé ékelődött fénycsóvába, ami diszkógömbként szórta a Nap sugarait minden irányba. Főleg a szemem irányába. Talán célszerű lett volna a baseball-sapkám ellenzőjét a tarkóm helyett a homlokomon hordanom, de Queensben vagyunk, nem a Roland Garroson. Inkább vakulnék meg, minthogy úgy vonuljak be a történelembe, mint az első afro-amerikai, aki rendeltetésszerűen hordott egy ruházati cikket. – Nem mondod. – Sokatmondó homlokráncolással somolyogtam Goldberg állításán, miszerint ő egykoron szabályos kosárbajnok volt. Hamar elkönyveltem őt, mint a túlzások emberét, úgyhogy az ismeretségünk ezen szakaszában már csak hümmögtem a hencegéseire. Meg persze röhögtem, mivel a maga módján hatalmas arc a srác. Esküszöm, ha nem volna, ki kéne találni. Fingom nincs, hogy tudatosan tesz túl magán minden megszólalásával, vagy ő gyárilag ilyen, de az száz, hogy nem fél magát adni, és ezért jár a respekt. Azonnal meg is ragadta az első adandó alkalmat a szereplésre, nekem meg forgolódnom kellett a tengelyem körül, hogy megtaláljam, egyáltalán kihez beszél. Két lengén öltözött lány körvonala rajzolódott ki a hátuk mögül érkező fényáradatban, amint viháncolva figyelik Goldberg mutatványát. Úgy tűnt, a jelenlegi technikájával a srác örülhetett, ha egy csajnak már csak a pályára vetülő árnyéka hozzáért. – Segáz, haver. Nekem tetszett. – Biztosítottam mosolyogva, széttárt karokkal és egy vállvonással. Valami ősi reflextől indíttatva a lepattanó labda után eredtem, és miután megszereztem sem hagytam fel a pattogtatással. Ha az ember kezei közé kosárlabda kerül, akkor lehetetlen megállni. – A szemből dobás amúgy is túl mainstream. Viszont mondok valamit, Bird Junior. A gyűrű nem minden, a lábaidban történik a csoda. Ennek ábrázolásaképpen megvillantottam egy NBA-ből csórt trükköt, és a hárompontos vonal mentén kocogva átpattintottam a labdát a hátam mögött. Ezek azok a húzások, amikre egy tisztességes játékos csak a szemeit forgatná, de az utcán mi sokszor inkább AND1 módra előadtunk, mintsem sportoltunk. Ment ezerrel a trükközés, a zsákolás, és ha elég látványosat alkottál, akkor utólag elnézték neked a lépéshibát is. A focival ellentétben talán épp ezért maradt meg a kosár iránti szeretetem: inkább a szórakozással azonosítom, mintsem a munkával. – Akkor most figyeld azt a becsajozott mozgásomat, hátha rád is ragad belőle valami. – Azzal nekifutottam a hármason túlról, hogy lendületet gyűjthessek egy klasszikus „túl alacsony vagyok ehhez az egészhez, de még így is aratok” ziccerdobáshoz. Kiszámított lépéseimet a hatás kedvéért surrogó hangutánzásokkal festettem alá, a megkoronázó dobást pedig egy robbanásszerű süvítéssel: – P-shhhuu! Csont nélkül. Még szép, hogy csont nélkül: Detroitban mi előbb dobunk kosárra, minthogy megtanulnánk járni. Mégis úgy tudtunk rikácsolni és huhogni minden sikeres dobáson, mintha életünk első pontját szereztük volna. A New York-i népektől néha hiányoltam kissé ezt a szenvedélyt, és azt hiszem, kezd belőlem is kiveszni. Mire az ember eljut a világ első városáig, aztán mire összekaparja a lakbért a hó végére, addigra elfelejti, hogyan kell valamit lélekkel csinálni. – Hölgyeim és Uraim! – Karjaimat széttárva Goldberg felé fordultam, miközben egy sportkommentátor artikulációját utánoztam. Persze a felhők közül rögtön felsejlett ősatyánk, Kendrick Lamar, és arra intett, hogy „bitch, be humble”, úgyhogy a további önünneplés helyett inkább a labda után eredtem. Egyébként sem szándékoztam Goldberg orra alá dörgölni bármit is, elvégre nem ezzel a céllal hívtam ide. Arról nem is beszélve, hogy egyelőre egyszer sem botlott meg a saját lábában, úgyhogy láttam benne a lehetőséget, mint Larry Bird méltó utódja. Asz’szem, én vagyok rá az élő példa, hogy egy kis erőfeszítéssel semmi nem lehetetlen. – Láttad? Ez történik, mikor Detroit perifériáján megragadsz cserjeszinten. Megtanulsz repülni. – Elvigyorodtam, és egyenesen Goldberg kezei közé passzoltam a labdát. Igazából a 177 centimmel nem vagyok olyan törpenövésű, mint amilyennek a kosaras arcoskodás kedvéért beállítom magam, de a pályán mindig ágaskodott egy-két tag, akik afrikai hosszútávfutók (vagy inkább lámpaoszlopok) felépítésével bírtak. Velük mérkőzve tényleg nemet kellett mondanom a gravitációra, ha kosárra akartam dobni. – Találd ki, anno hogy hívtak a pályán. Space Jam. Az ám! Egy élő legendával állsz szemben, fiam. – Egy határozott mozdulattal lesöpörtem a vállamról egy kis képzeletbeli port, közben pedig kellő távolságba hátráltam Goldbergtől. A detroiti környezetből kiragadva irtó idiótán hangzott ez a becenév, de pont ez volt benne a jó, és pont ezért röhécseltem most rajta akkorákat. – Ha új szintre akarod vinni a profizmust, akkor elő kell állnod egy kosaras névvel. Lehetnél... Iceberg. Elsüllyeszted az ellenfeledet. Bumm. Instant clout. Goldberg szavalása közben beiktattam még pár dobást. Mióta szobatársak lettünk, nagyjából így működött a kapcsolatunk: neki járt a szája, én meg közben zavartalanul végeztem a dolgomat. Nagy családban nőttem fel, aztán négy félévet koliban töltöttem két szobatárssal, úgyhogy igazából nem bántam annyira a szüntelen szövegelést. Nem tudtam mindenre válaszolni, de azért igyekeztem. Kezdtem annyira hozzászokni a monológjaihoz, hogy talán hiányoznának is, ha valamiért elnémulna. – Sose felejtem – feleltem röhögve a halloweeni bulit illető kérdésére, miközben visszaszereztem a labdát. – Tudod, a breaktánc olyan, mint a rap. Jobb, ha ránk hagyjátok. És még jobb, ha a kilencvenes években hagyjátok. Mikor Goldberg a története végére ért, hónom alá csaptam a labdát, és felé fordultam. Félig a felszabadult kezeim alkalmából, félig tanakodva igazítottam a sapkámon. Nem ez volt az első alkalom, hogy Abel csajokról mondta nekem a magáét, sőt. Az idő felében erről beszél, és mióta összejöttem Inesszel, csak súlyosbodni látszott a helyzet. Oldalra döntöttem a fejem, és megadóan széttártam a karjaim. – Nézd, tesó, ez nem akkora cucc. Ahogy a faterom mondaná, minden fejben dől el. – Mutatóujjammal a halántékomra koppintottam. – És te fejben eléggé ott vagy, a magad módján, még ha néha nem is tűnik úgy. Hé, láttad azokat a csajokat? Két másodperc alatt feldobtad a napjukat. Ki mondhatja még el ezt magáról? – Nemleges mozdulattal megdöntöttem a fejem, és vicsorítva kattintottam egyet az ínyemmel. – Hát, nem Dan. Szünetet tartottam, és reméltem, hogy ez bátorításképp hat majd rá. – Szerintem túlgondolod. – Ismét pattogtattam párat. – Azt vágod, hogy a lányok is csak emberek, ugye? Légy velük egyenes, hallgasd meg őket, és add önmagad. Bónusz, ha a szemükbe nézel, és nem máshová. – Vállon legyintettem Goldberget, és elvigyorodtam. Egyébként nekem ez a szemkontaktus dolog valamiért mindig nagyon könnyen ment. – Lehet, hogy Dan máshogy csinálja, de rá nem vonatkoznak az univerzum szabályai. Ő csak... Dan. – Ajkamat biggyesztve vállat vontam. Danre lehetetlen jobb magyarázatot találni ennél, ő csak Dan, és kész. – Oké, tudod mit? Én vagyok a csaj. Mármint, nem vagyok az, de képzeld el. Képzeld el, hogy mellkastájt van valamim, vörös vagyok, fehér, kicsit MILF... – Lassan bólogatva próbáltam meg olyan felsorolással előállni, ami megfelelne Goldberg ízlésének. Igaz, neki valószínűleg teljesen mindegy, csak lány legyen. – Ja, szóval jó csaj. Mit mondasz? Mielőtt még előhozakodhattam volna a legjobb Mickey egér hangommal, Goldberg háta mögött újabb jövevényekre lettem figyelmes: három korunkbeli lány volt az. Nem igazán errefelé tartottak, csak a járdán haladtak el a kosárpálya mellett, de átutazóban ők is megcsodáltak minket. Közülük ketten feketék voltak, a harmadik meg valami dél-amerikai, úgyhogy megszólíthattam őket anélkül, hogy attól kellett volna tartanom, sikoltva futnak el. Két ujjamat az ajkaim közé akasztva füttyentettem feléjük. – Hé, hölgyek! – kiáltottam oda széles vigyorral, labdát pattogtatva. – Akartok látni valamit? Az egyik ellenzőként emelte tenyereit a szemei elé, a dél-amerikai spanyolul poénkodott valamit, a harmadik meg nevetve visszakiáltott: – Fhúj, öcsém, le ne húzd itt nekem a gatyád! Mosolyogva vállat vontam. – Ha nem, hát nem. Viszont akkor mutatunk valami mást! Vették az adást, és mindhárman megálltak figyelni, mire készülünk. Visszafordultam Goldberghez, és egyik kezébe nyomtam a labdát, a másikba meg egy jó szerencsét hozó ökölpacsit. – Az alley-oop megvan? Feladod, én meg zsákolok. – Szinte már úgy fog tűnni, mintha Goldberg még mindig kezdő irányító volna. – Ha ettől nem bővül hárommal a rajongótáborod, akkor velük van a baj.
Apa valami ilyesmit mondhatott, mikor megszülettem: szeretni fogom akkor is, ha csak egy touchdown-t szerez a Super Bowl-on. Amennyit apa mesélt a gimis és egyetemi éveiről, annyi biztos, hogy elég menő arc volt, akit a csajok szerettek. Még egy sportolói karrier is kinézett volna neki, a Patriotsnál volt próbajátékon is, de egy korábbi sérülése miatt végül lemondott róla és a katonaságnál kötött ki. Nyolc se lehettem, mikor a fejébe vette, hogy a nyomdokaiba lépek, de hamar kiderült, hogy nem fogom megélni a húszat se, ha focizni kezdek. Így jött a kosár, amiben nem voltam olyan szörnyen rossz, de inkább videójátékban arattam, mintsem a valódi életben. A valódi életben sokkal nehezebb volt minden, ezt jól mutatta az is, hogy a lányok csak nevetve tovább álltak, én pedig néztem utánuk, míg el nem tűntek. Tulajdonképpen, az életem nagyrésze ezzel az egy mondattal összefoglalható. Nézem, ahogy mások elmennek. Na persze nem úgy, nem nézek pornót, mármint, néztem, és néha nézek, de nem sokat, mert … csinálom, ja, sokat. Ha kérdezik, van szexvideóm is. -A szemembe sütött a nap – vontam meg a vállam, ahogy visszafordultam Park és a gyűrű felé. Persze, dobhattam volna csukott szemmel is, de … jó barát vagyok és nem akartam őt megalázni. Igen, ez valószínűleg így volt. – A lábaimban … - ismételtem meg a szavait és lepillantottam a két hosszúra nőt pálcikára, amin álltam. Régen sáskának csúfoltak, mert hirtelen megnőttem és aránytalanul hosszú lett a lábam és a kezem. Azóta hozzá nőttem, viszont testesebb nem lettem. - Hé, na és a gravitáció? – tártam szét a kezem, mikor berepült a gyűrű felé. Jordan óta köztudott, hogy a feketékre valamiért kevésbé hat a gravitáció, mint ránk, fehér tesóikra. – Repülni nem ér, ez kosárlabda! – csóváltam a fejem, miközben a térdemre támaszkodva fújtam ki magam. Már abban elfáradtam, hogy néztem őt. - Csakhogy tud, a kosár nem szabvány méret! – mutattam a palánk felé, bár elég magason volt, szóval lehet, hogy mégiscsak az volt. A szabványmérettől eltérni veszélyes. Szeretnek azon nevetni, mikor két fogam is letörtem bárban, de nem történt volna meg, ha a székek az előírt távolságban vannak egymástól. Mivel nem voltak, kis helyen kellett elférnem és … de persze senki nem veszi komolyan ezt, pedig ez elég komoly dolog. A szabvány méret fontos, és remek kifogás. - Én meg Tapsi Hapsi voltam a harmadikos anyák napi előadáson – kontráztam rá, de valamiért ez a fejemben nemcsak jobban, de jól is hangzott. Tapsi Hapsi elég király arc a Space Jam-ben, csak így kontextus nélkül … kevésbé. – Iceberg … tetszik, illik rám, végül is, hidegvérű vagyok és megfontolt. Az én dobásom süllyesztette el a Titanicot – ezzel egy időben persze a gyűrű tövét sikerült eltalálnom a labdával, de Isten se egy nap alatt csinálta a világot, szóval nem olyan nagy cucc, hogy nem találtam be eddig egyszer sem. Ez a taktikám, alacsonyra veszem a lécet, amit meg kell ugornia Parknak, hogy aztán mikor nem számít rá, jöjjön Iceberg, a Romboló. Szóval szerinted nem nyomtam jól? Csak emlékeztetlek, hogy amíg rá nem estél, imádott a közönség – szinte biztos vagyok benne, hogy skandálták a nevemet. Igaz, nem voltam teljesen józan, de tuti nem voltam olyan részeg, hogy ilyet beképzeljek. Van, aki hány a piától, én úgy brékelek tőle, ahogy senki más. - Az apád X-Professzor? – kérdeztem nagyon humorosnak szánva a szavaimat, de ezeken általában csak én szoktam nevetni. – Ő egy mutáns, tolószékes telepata, akár hiszed, akár nem, elég menő – magyaráztam a viccet, tanulva jó pár ilyen esetből. Nem azt mondom, hogy aki ezzel nincs tisztában annak nem volt gyerekkora, de azért … lényegében így van. – Kiröhögtek és elmentek, ezt is láttad, ugye? – mutattam arra felé, ahol a lányok voltak. Nem hinném, hogy később felemlegetnek majd, ellenben viszont, ha Dan csinálta volna ezt, valószínűleg eszükbe jutna. - Mindig ezt csinálom, eredeti Goldberget kapnak – egyszer már próbáltam ezt a hallgatásos dolgot, de nem jött be. A légy egyenes pedig pláne nem, úgy arcon csaptak, hogy egy hétig lila volt a képem. – Már mondtam, a szemébe néztem, csak alacsony volt ezért tűnt úgy, mintha nem! – magyaráztam már sokadszorra. Azóta jönnek nekem a szemkontaktussal, hogy a bárban az egyik csaj fél órán keresztül magyarázta nekem, hogy miért bunkóság a mellét bámulni beszéd közben, én pedig fél órán keresztül védekeztem, míg végül kicsúszott az, hogy észre sem vettem, hogy van melled, amin úgy megsértődött, hogy felpofozott. Ő is. -Nem akarom elképzelni – ráztam meg a fejem. Az pedig pláne nem tetszett, hogy mégis elképzeltem. Vizuális típus vagyok, a „képzeld el” el nekem olyan, mint egy parancs. – A feketékkel sincs bajom és … hé, nincs is anyakomplexusom – a doki szerint van, de neki már sokszor elmondtam, hogy milyen feleslegesnek tartom az egész munkáját, úgyhogy az nem számít. Neki van anyakomplexusa, azért akarta, hogy nekem is legyen. Ő az, aki mások bajaival akar foglalkozni, és nekem van gondom? – Öhm … Guten Tag? – tippeltem megzavarodva, majd egy széles mosoly terült szét az arcomon, ami miatt úgy nézhettem ki, mint egy ovis, aki túl van az első ciciken, amiket látott. – Tudom már. Megjött apuci – nem, valószínűleg nem erre gondolt, de túlzottan is fogós a kérdés. – Ez nem ilyen egyszerű! Több infók kell, például milyen napszak van? Jók-e a fényviszonyok, milyen az illata, van-e pasija, egyáltalán nő-e? Lehet, hogy csak úgy néz ki, valójában pedig csávó, előfordul. Mármint, hallottam már ilyenről – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még azt hinné, hogy személyes tapasztalatból beszélek. Akkor lenne személyes tapasztalat, ha randiztam is volna vele, de még időben vettem észre az ádám csutkáját. -Hé, Park, mit … ne füttyülj már, ők nem kutyák! - szóltam rá a vállába boxolva, próbálva leállítani, de mindhiába. Ráadásul bejött. Ez hihetetlen. Mármint, szó szerint hihetetlen. – Jól van Lebron, leszek Dwayne – bólintottam, majd párszor lepattintottam a labdát és feldobtam a labdát, hogy Park a földről elrugaszkodva behúzhassa azt. Hallottam, ahogy mögöttünk tapsoltak, úgyhogy feléjük fordultam és a lehető legtermészetesebbnek tűnve próbáltam előadni az igazam. – A passz a lényeg hölgyeim, mert, ha nem jó ívben dobjuk fel, akkor lefejeli a gyűrűt, vagy rosszul esik és kitöri a nyakát, vagy a lábát, szóval … szívesen, Haver! – intettem oda Parknak, mintha épp most mentettem volna meg az életét. -Te is megtudod csinálni? – kérdezte az egyik fekete lány, és bár az ilyen jellegű kérdésekre mindig az a válasz, hogy „naná”, a gravitáció valószínűleg azt felelné, hogy „fuck you, Goldberg”. -Naná, simán, csak … a haverom elég béna, szegény kancsal, úgyhogy nem tudja jó irányba dobni a labdát és súlyos sérülést nem kockáztathatok m-eg a következő idény előtt, mert ugrik az ösztöndíj és az NBA, szóval … - befejezni már felesleges volt, mert nagyjából a közepénél hátat fordítottak, hogy tovább menjenek. – jót dumáltunk, majd találkozunk! – szóltam még utánuk, majd Park felé fordultam. – Ugyan már, csak nem akartam, hogy leégess előttük! – mert ez nyilván csak ebben a felállásban történhet meg, fordítva elképzelhetetlen. – Én inkább olyan … spontán vagyok, tudod? Mint a filmekben – szóval, majd megvárom, míg valaki a Starbucksban a poharamra írja a számát. – Vagy felbérelek egy prostit, Richard Gere-nek is bejött – ha kuponokat elfogadnak, akkor még ez valóság is lehetne. Egyetemista vagyok, ez internacionális szinonimája a csórónak. Néha egy jobb hamburgert nem engedhetek meg magamnak, nemhogy egy prostit. Már, ha lenne ilyenre szükségem, de nincs. - A csajok imádnak engem a jóga órákon is – egyedüli pasi vagyok ott, ami az elején kissé fura volt, de mostanra a közösség szíve-lelke lettem. Csak a szokásos Goldberg szituáció. – De én kivárásra játszok, nem sietem el, tudod, kell a … kapocs, azaz izé, a plusz, mint Giselle és Tom! – Bostonban nőttem fel, ha szerelmes párt kell mondani, akkor Giselle Bündchen és Tom Brady, nem tehetek róla.
fresh prince of bel airdetroit, michigan Kétlem, hogy Goldberg szándékosan célozta volna a labdát ilyen messzire a gyűrűtől, de igazából nem is gond, mivel így látványosabb a produkció. Én akár a palánk mögül is simán megmentem a passzt, ha szükséges. Messze álljon tőlem a páváskodás, de tisztában vagyok az erősségeimmel, és zsákolni, azt tudok. A látvány kedvéért a kelleténél egy kicsivel durvábban csaptam át a labdát a gyűrűn, és még hintáztam is egyet-kettőt a magasban, mielőtt talpra érkeztem volna a betonon. Sugárzó vigyorral kereszteztem át tenyeremet a mellkasomon, úgy hajoltam meg az ovációnak (így nevezem a három lány ritkás tapsikolását, mert így jobban hangzik). – Köszönöm, köszönöm! – hajlongtam játszi szerénységgel. Persze nem felejtettem el, hogy éppen Goldbergnek próbáltunk sikerélményt szerezni, így felegyenesedve két karomat az ő irányába lendítettem, és elkezdtem isteníteni. – És köszönet a fehér srácnak, akinek halálpontos, emberfeletti célzása nélkül mindez nem jöhetett volna létre! Nem hiába hívnak téged Icebergnek, öcsém! – Azzal lelkesen belebokszoltam Goldberg karjába. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel akaratlanul is leleplezhetem a nemlétező fájdalomküszöbét meg azt a lányos rikoltását. Hozzá vagyok szokva Danhez, aki még azt sem érzi meg, mikor egy óránként ötven mérfölddel hasító focilabda pattan vissza róla. Én már csak tudom, hiszen focikarrierünk során már próbára tettem párszor a strapabírását. Ha nem ismerném túl régóta, azt hinném, amiatt a passz miatt olyan korlátolt szegény, amivel tavaly nyáron fejen találtam. Az egyik csaj keresztkérdésére Goldberg valami eszméletlenül gyökér válasszal hozakodott elő, én pedig elszörnyedve hallgattam a szövegét. Egészen idáig olyan jól ment minden, csak annyit kellett volna rávágnia, hogy „naná”! Amikor a lánybanda sarkon fordult, én még szóra nyitottam a számat, de nem jutott eszembe egyetlen jó mentés sem, úgyhogy kénytelen voltam elengedni a dolgot. – Kösz a figyelmet! – vakkantottam még utánuk esetlenül, majd vállat vontam és Goldbergre néztem. – Szerintem bejöttünk nekik. De nem láttam biztosra, amilyen kancsal vagyok. – Aha, vágom, tök érthető – dünnyögtem aztán a mentegetőzésére elnézően, hiszen ahhoz túl jól ismertem, hogy magamra vegyek bármit is, amit mond. Ismét a hónom alá csaptam a labdát, és közelebb léptem Goldberghez, hogy válthassunk egy kézfogásszerű pacsit. Asz’szem, ez a kapcsolatunk szintlépését jelezhette, mert hiába voltunk szobatársak egy ideje, a fekete üdvözlési formáktól ezidáig mindig megkíméltem. Köztudott tény, hogy egy fehér kockának túl kell lennie legalább két fekete grillpartin, egy fekete temetésen, meg négy rendőrellenes tüntetésen ahhoz, hogy egy ilyen koreográfia zökkenőmentesen sikerüljön neki. Attól meg végképp beszarok, amikor a Fresh Prince of Bel Airben látott, jazzkezes verzióval támadnak le. – Hé, egy kezdőtől nem volt ez olyan gyenge. Ja, bocs, egy kezdő irányítótól. – Torokköszörülésez hasonló nevetést hallattam, mintha valami a torkomon akadt volna, és ebből kiderült, hogy az elszólásom inkább élcelődés akart lenni. Közben a labdát pattogtatva akaratlanul is hátráltam pár lépést, mert hozzászoktam, hogy a baráti körömben egy ilyenért elégtétel járna. – Mármint a passz, mert őszintén, haver... Duma terén még van hová fejlődni. Amikor Goldberg elkezdte kifejtetni nekem, mennyire imádják is őt a jógás anyukák, én elégedetlenül húztam el a számat, és fejcsóválva pislogtam egy tetszőleges irányba. Azon tűnődtem, mi volna a legkíméletesebb megfogalmazása annak, hogy süt róla az önbizalomhiány, és hogy így elég nehéz lesz becsajozni. Nem vagyok akkora beavatott a női elme rejtelmeiben, mint amilyennek Goldberg hitt engem Ines óta, de azt tudom, hogy a magabiztosság mindennek az alapja. Ezt onnan veszem, hogy van egy húgom, aki kihangosítja az otthoni barátnőivel lebonyolított FaceTime-hívásait. – Ember. – A felszólításnak mély bólintással adtam nyomatékot, jelezve, hogy most nagyon komoly duma következik. – Tudom, hogy fekszik neked ez a MILF dolog – pontosabban láttam rajta –, de jobbat érdemelsz néhány jógás nyanyánál, oké? Higgy már magadban! – Ismét szerencsétlen srác karjába bokszoltam, ezúttal nem gratuláló, hanem buzdító jelleggel. Mire hazaérünk, tele lesz kék-zöld foltokkal, de nem tehetek róla, a fater tesitanár, mi így fejezzük ki a szeretetünket. – Esküszöm, hogy az előbb simán elkérhetted volna valamelyikük számát, ha nem szarozol annyit. Az NBA-cucc helyett mondhattál volna valami vicceset, vagy kedveset, vagy... Értelmeset. Hitetlenkedésem jeléül kifújtam magamból valami nevetésszerűt, végül pedig megráztam a fejem. Egy-a-kétszázezerből hivatásos focistaként nem igazán tudtam hová tenni azt, amikor mások nem igyekeztek teljes erőbedobással, márpedig Goldberg próbálkozhatott volna jobban is. Mert olyan nem létezik, hogy Gombás Greg a koliból ingyen lakik a barátnőjénél, és közben két másikat fűz, de Goldberg még egy randit sem képes lebeszélni valakivel. Mint mondtam, minden a hozzáállás kérdése, és ha rajtam múlik, akkor Goldberg hozzáállása ma megjavul. – Nézd, tesó, én hiszek benned – vallottam be végül halálos komolysággal. Ahogy a labdát a két tenyerem között adogattam és töprengve körülnéztem, úgy nézhettem ki a fordítva hordott baseballsapkámban, akár egy sorsdöntő csata előtt álló fuckboy. Ahogy a focit, úgy az új projektemet, Goldberg szerelmi életét is véresen komolyan vettem. Legalábbis mostantól. Mélyet sóhajtottam, majd ismét a karom alá vettem a labdát, és szabad tenyeremet úgy fektettem a vállára, mint ahogy a csapattal a meccsek előtti megbeszélések alatt szokásunk. – Figyelj rám, oké? Nem, nem foglak lesmárolni, csak figyelj rám, és hallgass végig! Nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt a hozzáállásoddal van a gond, érted? Goldberg, egy feka, muszlim srác vagyok Detroitból, ha én be tudtam kerülni az NCAA-be, akkor te is tudsz keríteni magadnak egy csajt. Csak hozzáállás kérdése, oké? Lehet, hogy kemény menet lesz, és nehéz lesz, de te ki fogsz menni oda, és küzdeni fogsz, és harcolni fogsz, és megcsinálod másokért, megcsinálod magadért, és megcsinálod a jövőbeli gyerekeidért, és megnyered ezt a meccset! Vagyis... a csajt – javítottam ki magam, de az elszólás mindössze egy pillanatra zökkentett ki az egyre hevesedő szavalásból. Ezután rögtön vissza is merültem a szobatársam lelkére beszélésbe, na meg a válla rángatásába. – És ez a legjobb érzés a világon, Goldberg, amikor őszintén elhiszed, hogy sikered lesz. Mindegy, mi történik, mindegy, mit mutat az eredménytábla, mármint a Tinder, mert belefektetted azt a sok időt, azt a sok kemény munkát, és tudod, hogy ki fog fizetődni. Érted? És ha nem fizetődik ki, és mégis elbuksz, akkor felállsz, és mosolyogsz, és újra nekifutsz, mert tudod, hogy sikerülni fog – értem az elrappelt litánia végére, és az egészet megkoronáztam egy kijózanítónak szánt pofonnal, majd büszkén felegyenesedtem. – Ezek Apollos Hester gimis focista bölcs szavai, fiam. Csak hogy tudd. – Goldbergre mutattam, mintha arra akarnám figyelmeztetni, hogy jól fontolja meg a szállóigét, amit az imént hallott. A szám sarkába végre visszaköltözött a könnyed mosoly, de ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnám magam százszázalékig komolyan. Elvégre másodállásban edző is vagyok, a motiválás a munkám. – Van, akinek csak egy hülye mém, de aki már megvilágosult, annak szentírás. Vedd úgy, hogy most megvilágosultál. És most... – Utoljára Goldberg kezébe nyomtam a labdát. – Képzeld el, hogy ez a labda a jövődet szimbolizálja, és juttasd végre át azon a gyűrűn. Várakozva fontam karjaimat egymásba a mellkasomon, és közben észre sem vettem, mennyire úgy hasonlítottam az elmúlt percben apámra, a gimis fociedzőre. – Koncentrálj, Goldberg! – szóltam oda a háta mögül, miután már nekiveselkedett. Ez is a fater szokása volt, bár engem mindig csak kizökkenteni tudott vele.
Idegesen nevettem, egyre kevésbé erőlködve, hogy valódinak tűnjön, ahogy távolodtak tőlünk. Sokan mondták már, hogy ott rontok el mindent, mikor megszólalok. Volt, aki még a hangomba is belekötött, mert szerinte olyan, mint egy herélt oposszumé, akit kint hagytak szülni a napon. Sose értettem ezt, biológiailag egyébként is teljesen lehetetlen. Fogalmam sincs, hogy lehet az, hogy a legjobb szándék vezérel szinte mindig, és folyton pofára esek. Miért nem az olyanok esnek pofára, mint Dan? Ő még csak nem is tiszteli a nőket, olyanok neki, mint az alsógatyái. Csak a lányokat gyakrabban cseréli. Felsóhajtottam, és egy „bocs, haver, szükség törvényt bont” pillantást vetettem Park-ra, mikor a kancsalságáról beszélt. Még utoljára a lányok felé néztem, de nem volt igazából bennük semmi érdekes, olyanok voltak, mint a legtöbb lány, akivel dolgom volt: csak egy hátat láttam belőlük. Vagyis, most épp hátakat. - Hééé, ez tudod, hogy mit jelent? Én lettem az egyik fehér tesód! – a kézfogásom vele persze olyan volt, mint mikor egy gyerek tanul járni, de ha szól előre, akkor lett volna időm begyakorolni. Biztos vannak a youtube-on handshake tutorialok. – Szóval akkor én most már … tiszteletbeli fekete vagyom? Egy díszfekete, mint a díszdoktorok? – vicces akartam lenni, de kicsit talán rasszistának tűnhettem most ezzel. Kimondva ez inkább sértő, míg a fejemben nagyon menő volt és szinte aranyos. - Köhögj csak, de általános ötödik osztályban kicsináltalak volna! Úgy hívtak, hogy a Halálosztó! – igazából Gumicukor volt a becenevem, mert mindenkiről lepattantam, de a Halálosztó sokkal menőbb volt, úgyhogy kicsit meghamisítottam a történelmet. Akkoriban egyébként még tényleg nem is voltam olyan rossz, csak utána valamiért hirtelen mindenki nagyobb és erősebb lett, mint én. A pályán úgy néztem ki, mint egy hatéves, aki beszökött a felnőttek meccsére az apját keresni. A pszichológusom szerint ezért próbálok nagydumásnak tűnni, hogy ezzel kompenzáljak. Micsoda hülyeség! Látszik, hogy nem látott még alsógatyában, mert tudná, hogy semmit nem kell kompenz… jó, már értem, hogy miről is beszélt. Hülye pszichológusok! - Nem nyanyák, egész jól tartják magukat! Lehetnél nagyobb tisztelettel is az idősebbek iránt, Park. Egyszer belőled is egy aszott fekete mazsola lesz – csóváltam meg a fejem rosszallva, a vállam dörzsölve. Én már egy ilyen vállba ökleléstől is letudnék sérülni, úgyhogy még szerencse, hogy nem engedtem apának, mikor a focit erőltette. Egyébként meg, miért hiszi mindenki azt, hogy öregekkel járok jógázni? Vannak ott egész fiatal nők, mármint a nyanyákhoz képest. Igaz, mindannyiuk házas és/vagy van gyereke, de nagyon bírnak engem. Mrs. Satler azt mondta, hogy emlékeztetem őt a postásra. – Tudod, a vicc elég szubjektív dolog, szóval lényegében előzetes felmérés nélkül, az illető érdeklődési körét nem ismerve elég nehéz, ezért működnek a poénok jobban ismeretségi körön belül – a kezemmel pedig közben egy kört rajzoltam a levegőbe. – Értelmes vagyok! Te például tudod, hogy a lamina densa vázát milyen típusú kollagén alkotja? Én igen. Négyes típusú! – ezzel egyidejűleg pedig egy bumm hang kiadása mellett robbantottam fel az ökleim. – Én vagyok közülünk a legokosabb! Kivéve, ha Reagan kérdezi, mert akkor ő – az erő legyűri az észt. Egyszer már tarkón legyintett, mikor versenyre keltem vele emiatt. Hozzáteszem, hogy nem szabályos körülmények közt nyert, mert nem válaszolt, csak … tarkón vágott. - Ami azt illeti, elég sokat köszönhetsz annak, hogy fekete vagy, mert kimutatták, hogy a ti genetikátok … oké, figyelek – álltam meg a határ előtt, visszavonulót fújva. Aki azt mondja, hogy nem tudom, mikor kell hallgatnom, az hazudik. Most is tanítani való módon álltam ellent a késztetésnek, hogy tovább beszéljek. Például nem beszélek arról, hogy kimutatták, a feketéknek genetikailag alacsonyabb a testszír százalékuk. Oké, Amerikában ez annyira nem látszik, de ez már részletkérdés. Ellenben azzal, hogy Park nagyon felszívta magát, úgy beszélt már lassan, mint Al Pacino. Egy fekete Al Pacino. - Na és milyen a csaj? Mármint, szőke, barna, vörös? Melyik nagy rasszba tartozik, és azon belül is hova? Vizuális típus vagyok, jobban megy, ha elképzelem – magyaráztam neki, de időközben rájöttem, hogy aligha fog erre tudni válaszolni. Talán fel kéne neki sorolnom a nagy -és alrasszt, hogy könnyebb dolga legyen. Igaz, akárcsak a vicc, ez is elég szubjektív dolog, és mivel nem tudja a zsánerem, ezért csak tippelhetne. Pedig a zsánerem elég egyszerű: bárki, aki szóba áll velem. - Aha …ÁÁH – jajdultam fel, nem túl férfiasan, mikor egyszer csak a semmiből arcon vágott. Nem annyira fájt, amennyire hangos voltam, inkább csak baromira meglepődtem. Al Pacino ugyanis senkit nem vágott arcon a beszédje végén. – Legalább ennek most nem marad meg a nyoma – dörzsöltem meg a pofonja helyét az arcomon. Legutóbb a strandon olyat vágott (állítólag) véletlen a hátamra, hogy másfél hétig egy tenyér nyom volt a hátamon. – Megvilágosodtam, oké … ez a labda a jövőm. Nem valami jó a szimbolikád, mert elég kicsi és kopott – jegyeztem meg, Park felé fordulva, kiesve a szavainak ismétléséből, mielőtt lehunyva a szemem újra elkezdtem volna az átszellemülést. Az én jövőm nem kicsi és nem kopott. Én vagyok a labda. Ja várjunk, nem, az a jövőm. Felsóhajtottam, lepattintottam párszor, majd ívesen dobtam el a labdát, ami a gyűrű szélén megpattant, majd befelé forogva még kétszer ráesett a gyűrűre, hogy aztán pár pillanatnyi hezitálás után beessen. - És bent van, Jéghegy Goldberg dobása döntött, az új bajnok a Boston Celtics! – kommentáltam a dobásom, a levegőbe ütve és rúgva, majd kiörömködve magam úgy vágódtam újra vigyázba, mintha csak én lennék Steph Curry. – Úgy értem, sima ügy – még le is söpörtem a vállam, jelezve, hogy mekkora mágus vagyok, mielőtt a labda után mentem volna. - Na és mi van a többivel? Tudod, jó állás, jó pénz, jó kocsi, ilyenek – pillantottam rá a labdát próbálva pörgetni az ujjamon. Persze, nem túl sok sikerrel. – Az állásom király, bár gyakornoki még, viszont senki nem értékeli eléggé. Ha majd meghalsz, azt szeretnéd, hogy csak úgy bedobjanak valahova, hogy megrohadj a földben? Na és ha kinyírnak valakit? Ha nem tudják például a halál okát, akkor el se tudnak indulni. A munkám elég fontos. Plusz, doktor leszek – ami szexi, ugyebár. Ezt valamiért mégsem akarja senki észrevenni. -A pénz meg … hát, igazából tényleg elég csóró vagyok, de van kocsim! – amit rajtam kívül csak kevesen hívnak ugyan kocsinak, a többség csak „öngyilkosság négy keréken” címen emlegeti, ami hatalmas sértés szegény Shelbymnek. – Plusz, négy, ha Hannah-t beleszámoljuk, akkor öt lakótársam van, ami nem könnyíti meg a helyzetet. Tudod, arra is oda kell figyelni, hogy a csajok befogadják az új lányt és … Dan is tuti rástartolna, neki még anyám fasírtja sem szent! – persze anyának sose mondom el, hogy a fasírtja nagy részét nem én eszem meg. Nem akarom, hogy azt higgye, megint olyan minden, mint a gimiben. Nem olyan, sőt! Elvégre, több lánnyal élek együtt, mint amennyivel gimi alatt összesen randiztam. Plusz, az alsógatyámat sem húzzák rá a fejemre. Máig nem tudom, hogy csinálták. – Be kell látnod, hogy sok a nehezítő tényező. Szobatársak vagyunk, gondolj csak bele, hogy ott vagy, miközben … tenyereimet összecsapva próbáltam elmutogatni mire is gondoltam. – Olyan lenne, mint egy valóságshowban. Csak itt nem dobnak meg nyereménnyel – vagyis, ez igazából nézőpont kérdése, nekem már maga a dolog az lenne, tekintve, hogy a magánéletem … szóval olyan, amilyen.
fresh prince of bel airdetroit, michigan A „fehér tesó” és „díszfekete” kifejezések hallatán a mosolyom átalakult egy kényszerű vicsorgássá. – A fehér tesóság első szabálya, Goldberg, hogy nem nevezed magad feketének – szűrtem nyájas vigyorom közül, cérnavékony hangon. Még jó, hogy a közelünkben semmi sem volt üvegből, mert a következő kérdésem már szétrepesztette volna. – Oké? Igaz, Goldberg még mindig jobb Cole-nál a „Befektetési stratégiák II” órámról, aki annyira jó haveromnak képzeli magát, hogy minden mondata végén leniggáz. Nem szeretek kellemetlenkedni, úgyhogy ezt mindig lenyeltem tőle, viszont a múltkor megneszelte egy szaktársunk az egyik padból, és megfenyegette Cole-t, hogy feldobja a dékánnál. Azóta ismét csak „tesó” vagyok neki.
Két ajkamat összeszorítva engedtem, hogy Goldberg kiokítson a négyes típusú kollagénről. Danhez vagy Reaganhez képest javíthatatlan strébernek számítottam, de Goldberg mellett néha pont úgy éreztem magam, mint aminek kinéztem. Egy üresfejű focistának. – Hé, én is megmondtam, hogy fejben ott vagy. – Megvontam a vállam annak jeléül, hogy Goldberg szellemi képességeit nem vitatom. Valóban ő közülünk a legokosabb, mégis ritkán ébred annyira öntudatra, hogy észrevegye, amikor kompenzál. Márpedig ő másból sem áll ki, mint kompenzálásból. Ismét az arcomra férkőzött egy mosoly, és alig bírtam visszatartani, miközben szabadkozva megemeltem a tenyereimet. Homlokráncolva, mellékesen mormoltam oda: – Csak az a gáz, hogy néha baromi jól titkolod, zsenikém.
Egy mély kilégzéssel lehunytam a szemeimet, de végül is két másodperc alatt túltettem magam Goldberg beledumálásán. Inkább elsiklottam afelett, hogy szerinte bármit is köszönhetek a bőrszínemnek egy egész jó énekhangon kívül. Apám már egy pörgőrúgással csinált volna bumerángot a srácból, pedig nem ő hallgatta már hónapok óta Goldberg hülyeségeit. Én igen, éjjel-nappal, és pont innen tudtam, hogy miatta nem érdemes átmennem Fekete Párducba. Ő ilyen, és kész. De azért egy pofon még belefért, meg a szokásos visszavágó: – Pedig jól áll, már nem vagy olyan sápadt – röhögtem. Dant megszégyenítő szadizmussal szórakoztam azon, hogy Goldberg rózsás orcácskáin még ez a kis legyintés is meglátszik. Mivel nem is vettem magamra az ő szociális bénázását, magam sem poénkodtam bántó szándékkal, egyszerűen csak jókat tudok röhögni. Úgy általában bármin. Ha Goldberget az esze különböztette meg a többiektől, és Dant a... dansége, Rea-t meg az őszintesége, akkor engem a jókedvem. Gyakrabban és hangosabban nevettem mindenkinél a társaságunkból, mert a karrieremen kívül semmit sem vettem igazán komolyan. Asz’szem, ez közös jellemvonása mindenkinek, aki annyi szaron túlesett már, mint én.
Néztem, ahogy Goldberg célba veszi a palánkot, és végre rendesen rákészül, mint akinek van is esélye betalálni. A lélegzetemet visszatartva figyeltem, ahogy a labda a gyűrűt kerülgeti, aztán... Betalál! A korábbi teljesítményéhez képest tőle ez olyan nagy eredmény, hogy akár fáziskésést is okozhatna bennem, míg feldolgozom. De nem okoz, mert mint mondtam, hiszek benne. Igaz, én mindenben hiszek, még abban is, hogy Dan egy nap megtanulja, mennyire nem kér senki a dick picjeiből. A siker láttán olyan lendülettel bokszoltam a levegőbe, hogy az egész törzsem bevonódott a mozdulatba. Annyira örültem, mint Goldberg, ha nem jobban. – Ez az! – kiáltottam fel egy kurjantással. Az ám, Lil Nas X óta már mi is lehetünk cowboyok, bár én amondó vagyok, hogy ezt az utat Django egyengette ki előtte. – Beszarok, haver, te megcsináltad! Mindjárt bőgök! – És még csak nem is szívattam, tényleg majd a földhöz vertem a seggem örömömben. Mire odaértem Goldberghöz, hogy lepacsizzak vele, éppen visszaszívta az előbbit, mondván, hogy sima ügy volt. Az arcomról sugárzó öröm egy türelmes, de unszoló homlokráncolássá változott, ahogy a tenyeremet megtartottam neki a levegőben. Ha nem akartam volna annyira kímélni a srác egóját, akkor hangosan is kimondhattam volna, amit gondolok: „Ember, ugyan már, tőled azért ez elég nagy cucc, meg egyébként is, nehogy már lógva hagyj”.
Végighallgattam Goldberget, miközben ő szokásához híven túlbonyolított mindent. – Középosztálybeli doktorjelölt vagy Amerika első városában. Szerintem valahogy túl fogsz élni, white boy. – Az orromat fintorítva, hunyorogva bólintottam párat, majd elmosolyodva vállat vontam. – Hé, a labda is megmondta, nem? És a labda nem téved. Ezt figyeld! A Wilson márkanévvel ellátott labda már a tizedik alakommal pördült volna le Goldberg mutatóujjáról, de ezúttal én kaptam el. Tisztes távolságba tartottam magamtól, és megszólítottam: – Ó, Wilson, a Mindentudó! Mondd meg nékem, lesz-e Goldbergnek Shelbyn kívül bárki másnál is esélye? Azzal a labdát a fülemhez tartottam, és a szememet forgatva pár másodpercig úgy tettem, mintha a jóslatát hallgatnám. – Azt mondja, addig nem, amíg meg nem tanulod felszedni az alsógatyáidat a szobánk kellős közepéről – adtam át Wilson üzenetét fennhangon. Már majdnem felegyenesedtem, de végül sietve visszaemeltem a labdát a fülemhez. – Várj, Wilson még szólni kíván! Azzal visszafordultam Goldberghez, most már végleg. – Ja, és szerinte az is segíthet, ha néha korábban felkelsz omlettet csinálni Parkernek, mert szegény olyan elfoglalt, és amúgy is olyan jófej. Ezt a részét már nyilván nem gondoltam komolyan, bár bevallom, nem bántam volna, ha Goldberg komolyan veszi.
– Mi is megoldottuk valahogy Inesszel – reflektáltam a problémára, amit Goldberg utolsóként hozott fel. Ezúttal én kezdtem szórakozott labdapörgetésbe. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is tudatosan csináltam, ahogyan elsőre az se tűnt fel, hogy múltidőben említettem Inest. Másodjára viszont feltűnt, és arra tértem magamhoz, hogy a labda ugyanúgy leperdül az ujjamról, mint ahogyan Goldbergéről szokott. A betonra esett, én meg engedtem hozzá pattanni. Ujjaim közé csíptettem a mezem nyakát, és legyezni kezdtem magam. Felsóhajtottam. – És ha már Inesről van szó... – Ajkamba harapva vágtam el a folytatást, majd körbekémlelve próbáltam időt nyerni. Azt latolgattam, egyáltalán belefogjak-e. – Szóval, igazából ő az oka annak, hogy idehívtalak. De figyu, ha elmondom, akkor esküdj meg az életedre, hogy nem szólod el magad! – Szóval, asz’szem, Inesnek van valakije – böktem ki, de még mielőtt Goldberg beleélhette volna magát, gyorsan hozzátettem: – De az igazat megvallva, nem is érdekel annyira. Mikor megtudtam... Mármint, érdekel, de nem mintha én annyira... Tőlem szokatlan ingerültséggel sóhajtottam fel. Bosszantott, hogy ennyire nehéz szavakba önteni, mit is éreztem Ines iránt. Vagy inkább mit nem éreztem. – Na jó, ez lehet, hogy hülye kérdés, de... Tegyük fel, hogy valaki felajánl öt rugót, hogy leszopd. – Goldberg ezen valószínűleg meglepődött, mert inkább Danre vallott, hogy feltegye ezt az alsós fiúöltözőkben népszerű kérdést, nem rám. Mindenesetre akármilyen képet is vágott, az én szemeim drasztikusan felnagyították a reakcióját, úgyhogy kétségbeesett sietséggel javítottam ki magam. – Vagyis dehogy öt rugót, én barom, az rohadt kevés, annyiért biztosan nem tenném meg! Öhm, mondjuk legyen inkább egy milla. Nagyjából egy másodpercig bírtam várni Goldberg válaszára, mielőtt kibukott a számon a mentegetőzés. – Oké, tudod, mit? Szétmegy a fejem, szerintem napszúrást kaptam. Inkább húzzunk haza. Leforrázva sarkon fordultam, és miközben a padoknál hagyott cuccaim felé indultam, elkerekedett szemekkel meredtem a talajra. Alig akartam elhinni, hogy ilyen rekordidő alatt képes voltam ennyi emeletes baromságot összehordani. Legszívesebben behúztam volna magamnak.
- Oh, oké, vágom – bólintottam Park tanácsba oltott figyelmeztetésére. A gimimben csináltak ilyesmiket, azt hittem, hogy ez … szóval, hogy ez bevetett szokás. Ő a fekete, én meg a fehér csoki vagyok, de ha nem, hát nem. Bízom Park feketékkel kapcsolatos tudásában. – Feketékkel rappelni sem szabad? Tudod, olyan szabad stílusban – a kezemet, mintha csak egy mikrofont fognék emeltem a számhoz, téve néhány nagyon jellegzetes mozdulatot, amit a youtubeon láttam a teletetovált, alighanem szétfüvezett feketéktől. - Tényleg? – kérdeztem meglepve. Azt hiszem kezdek túlzottan is hozzászokni ahhoz, hogy Dan és Reagan folyton kétségbe vonja a képességeim. Meg a férfiasságom. Meg anyám fasírtjának a szent mivoltát. – Én is ezt mondom. Ott vagyok – fejben nagyon is, fizikálisan, nos … kevésbé. Az egyetemi előválogatón Park lábába csimpaszkodva próbáltam őt lassítani, hogy ne tudjon touchdownig elmenni. Nem jött össze, én pedig még a védőfelszerelésben is jól lehorzsoltam a térdem. -Érzékeny a bőröm, oké? Nem reagálok valami jól a bőrrákra– dörzsöltem az arcomat száj húzva. – Te a tökéletes karamell színű, őrölt kávé bőrödön még az se látszik, ha elpirulsz, de az én fehér bőrömön minden meglátszik! Vékony a bőröm és érzékeny, nem tehetek róla. A „nem sül le a bőr a képedről” az én esetemben nagyon is valósággá válhat – dünnyögtem már sokadszorra. Mindig poénkodnak azzal, hogy mennyi naptejet kell magamra kenni, pedig nem vámpír vagyok, csak ha véletlen elalszom a napon, akkor ropogósra is tudnék égni. Arra már rég rájöttem, hogy nem én nyertem meg a genetikai lottót, és kissé nehezebb az életben maradásom, mint mondjuk egy Dan féle mamutnak, akiről a legtöbb dolog csak úgy visszapattan. - Oké, rendben, annyira … nem volt sima ügy, mester – a kezeimet összetéve hajoltam meg kissé előtte vigyorogva. Lehet, hogy nem vagyok túlzottan tapasztalt szociálisan, de Park arca még nekem is beszédes volt. A sport számomra kikerülhetetlen volt, már csak apa miatt is, de igazából az egész családunk sport őrült. Apának épp ezért lehetett hatalmas csalódás az, hogy az egyetlen fia még bumerángozás közben is képes megsérülni. Amiről egyébként nem én tehetek, az a tíz éves alám futott és gyomron fejelt, mikor átgázoltam rajta, hogy elkapjam a bumerángot. - Most Tom Hanks leszel? Tom Hanks leszel – sóhajtottam fel, megválaszolva a saját kérdésemet, mikor megszólította a labdáját. A Számkivetett tényleg jó film, Parknak meg lehet, hogy az egyik kedvence. Imád a labdájával beszélni. Én csak azért nem beszéltem velük, mert mindig labdákkal dobtak, rúgtak, vagy ütöttek meg, szóval nem annyira bíztam bennük, hogy barátkozzam velük. Ellenben a periódusos táblázatokkal. Egy néma ”hé”-t hallattam, mikor belevonta az egészbe szegény Shelbyt. Lehet, hogy nem ő a legfiatalabb, legszebb, vagy leggyorsabb. Igen, talán kissé rozoga, de ő a legrégebbi útitársam. Olyan nekem, mint Frodónak Samu. - Tudod, kicsit úgy érzem, hogy Wilson befolyásolva van – mosolyogtam rá. Anyám szerint is össze kéne szednem a földről az alsógatyáimat. Elkövettem azt a hibát, hogy az ágyon skypeoltam velük, és pont ráláttak a földre, mikor letettem a gépet az ágyra. – Az omlettem pedig tényleg világbajnok. De ha csinálnék is neked, Dan tuti megérzi még alfa fázisban is az illatát, és lecsap rá. Vagy Reagan addig nem enged el, míg nem csináltam neki is – és bár nagyon szívesen főzök és sütök, ezt nem csak jól tudják, de elég sokszor ki is használják, kirúgatni azért nem kéne magam emiatt. A múltkor se értékelte túlzottan Dr. Fitz-Lloyd, hogy késtem, pedig vittem neki cukkini kenyeret is. Homlok ráncolva néztem fel rá, mikor a kezeim közé vettem a labdát. Ines miatt hívott ide? Ötletem nem volt, hogy mégis mi közöm lehetne nekem a barátnőjéhez, de eleget tettem a kérésének és megesküdtem az életemre, hogy nem szólok róla senkinek se. - Ő … megcsalt? Basszus, tesó, ez szívás. Úgy tűnt jól megvagytok – és mint most is, kiderült, hogy a látszat nem minden. Ezzel egyidejűleg viszont egy újabb gondolat is született a fejemben. Park ezt nekem mondja el. Nem pedig Dannek. Na ez a fura, de … jó érzés. Ők ezt érzik vajon minden nap? – Na és szeretnéd, ha megszívatnánk azt a szemetet? – nem Inesre, hanem az új pasijára gondoltam, de … bizonyos keretek között akár Inest is megszívathatjuk. Elvégre, megcsalta a tesómat. Az előbb pedig én is a törzs tagja lettem. – WC papír bombázhatnánk, vagy … kiszúrhatjuk a kocsija kerekét. Vagy tönkre tesszük a féket! Ne, azt inkább ne, abba belehalna. Bár tudnék segíteni abban, hogy a holttestét eltüntessük! – ebből is látszik, hogy én vagyok a legkirályabb barát-tesó alapanyag. Hozzáértő segítséget tudnék nyújtani egy holttest eltüntetésében is. A Tinderen is halottakkal suttogó a nevem. A pénzesnagyfarkú már foglalt volt. És a pénzesnagyfarkú1-2-3-4-5-6…. stb is. Az emberek nem túl kreatívak. Nem vagyok túl jártas az általános ”fiú dolgok” címkéjű ügyekben, talán éppen ezért is lehet, hogy Park kérdése így meglep. Nem szólok semmit se, mert hirtelen szóhoz se jutok, csak kissé megütközve és értetlenül pislogok rá. Komolyan ilyen dolgokon szoktak rugózni az emberek? Szóra nyitnám a szám, mikor a második hirtelen sokk is elmúlt, de mire megszólalhattam volna, Park már a padnál volt a cuccainknál. Sose voltam a társas interakciók szakértője, éppen ezért ritkán szúrt szemet, ha valaki hazudott, de Park napszúrásos kifogása bűzlött. Az ősei ötven fokban rohangáltak oroszlánok elől, nem árthat meg neki egy kis manhattani napsütés. - Hé, várj! – kocogtam oda hozzá a padhoz, mert közben a combom úgy beállt, hogy nem tudtam futni. – Én öhm … szóval, van, aki zaklat téged, haver? Nekem elmondhatod, engem sokat zaklattak, tudom milyen az – olyan, ami a Park féle sportoló srácokkal, akiknek ráadásul barátnője is van, vagy ezek szerint inkább volt barátnője, nem szokott megtörténni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne is történhetne meg. – Az a kérdés … egyébként nézőpont kérdése. Egy szegény öt rúgóért is biztos megtenné, egy tehetősebb meg csak egy milláért. De ez most nem lényeg – ráztam meg a fejemet gyorsan. Csak beteges késztetést érzek mindig, ha feltesznek egy kérdést, hogy megválaszolhassam őket. Tizenkét évesen ezért zártak ki a sulinkban rendezett kvízekből, mert a csapattársaim megunták, hogy mindig a szavukba vágok. - Valaki … szóval, valaki pénzt ajánlott azért, hogy …leszopd? – kérdeztem, a saját szavait használva, de az én számból nagyon furán hangzottak. Én a szexet is sokáig ungabungának hívtam. – Figyelj, ha pénz kell, akkor szerzünk valahogy. Ne csinálj olyat, amit nem akarsz. Mármint, persze, biztos sok pasinak is bejönnél, nem csak csajnak, és jól keresnél prostiként is, ez tuti, de … tudod, anyám azt szokta mondani: nem biztos, hogy maseratival juthatsz csak el a boldogságig – ami talán a pénz nem boldogítnak egy afféle szinonima közmondása lehet a német zsidó körökben. Ami fura, mert a Maserati olasz, anya meg német. – Vagyis, a boldogságot ne keverd a pénzzel. Ha valamit szeretsz, csináld ingyen, ha valamit nem, akkor pedig kérj érte pénzt. Nagyon sok pénzt – ez olyan zsidó dolog, ahogy Reagan és alighanem sokan mások mondanák. Anya szerint viszont csak józan ész. – Szóval, ha … neked megéri, akkor oké, de ha nem, azzal sincsen semmi baj, vágod? – pillantottam rá kíváncsian, a vállára téve a kezem. Azt hiszem így kell. Őszintén szólva, fogalmam sincsen mennyire voltam érthető. Nem igazán szoktam tőlem ilyen kérdésekben tanácsot kérni. Általában semmilyenben nem szoktak, épp ezért nem is vagyok valami jó tanácsadó. Pont erről szóló könyvem pedig nincs, mert nem láttam reális esélyét, hogy bekövetkezhetne. - Egyébként, én nem tenném meg – vontam meg a vállam, leülve a padra és előhalásztam a kulacsomat. A begörcsölt lábamat pedig kinyújtóztattam. Muszáj voltam a kérdésére is válaszolni. A pénz jól jönne ugyan, de … sajnos full heteró vagyok, szerintem nem élvezném – a látszat ellenére, ugyanis ezt a kijelentésem elég sokan kinevetnék. Tudom, hogy nem valami könnyű melegnek lenni, de az én fizikai és egyéb paramétereimmel sem olyan könnyű heteróként létezni. Kitudja, melegként lehet több sikerélményem lett volna. – Plusz, nálam a … szex és a… szóval a többi dolog az nem pénzbeli érték – erre a legtöbben annyit mondanának, hogy: persze, mert senkit se érdekelnék. Talán még igazuk is van, nem volt valami sok nővel dolgom eddig, de… egy emberért fizetni, még akkor is, ha csak bizonyos dolgot veszek meg, az nálam nagyon visszás. Egy szexrobotért fizetni (csak, ha nincs öntudata, és mint tudjuk, mindig lesz) több értelmét látnám, de az meg nem lenne túl emberi. Szóval, azt hiszem az emberi és nem emberi tényező is visszatartana. Talán pont ez a szánalmas definíciója. - Tudom, hogy kívülről egy csajozó gépnek tűnhetek – ahogy azt is, hogy csak annyira tűnök annak, amennyire egy szövőszék az, de a dokim szerint fontos az önbizalmam felemlegetése, én pedig megígértem anyának, hogy megfogadom a tanácsait. Mindegy mekkora baromnak tartott a dokit. – De tudod … szóval azért olyan sok lánnyal nem volt dolgom. Pasival pedig még eggyel se. Szóval csak azt akarom mondani, hogy ha … nem kaphatod meg, akit csak akarsz, akkor talán a szex nem csak szex, hanem … Szex, tudod, nagybetűvel – és itt nem csak nyelvtanilag értem a különbséget, ezt remélem levágja. Csakúgy szexelni sok lánnyal lehet, Dan a példa rá. Azonban Szexelni, csak kevesekkel lehet. Ha nagyon leakarom egyszerűsíteni, akkor … mennyiség vs minőség. – És emiatt nem lehet pénzben kifejezni, vágod? Szóval nem, én pénzért nem, de … nem is fizetnék másnak se érte, azt hiszem. Mármint, se pasinak, se csajnak – plusz ott van az a nem olyan elhanyagolható tény, hogy csóró vagyok és az anyáméktól, vagy a nagyimtól (aki mondjuk simán adna) kéne kölcsön kérnem erre pénzt, de ezt kimondva csorbítanám az érvelésem erkölcsi vonatkozását, és itt az a lényeg. Legalábbis azt hiszem. - De persze, nincs bajom azzal, ha valaki máshogy gondolja – azt leszámítva, hogy minden erkölcsi tartás ellenére igenis irigy vagyok rájuk. Ha én is annyit szexelhetnék, amennyit Dan, biztos szexelnék is annyit. A szocializációnk viszont nem épp ugyanazon utakon és módokon zajlott le. - Szóval … én veled vagyok, haver – mosolyogtam rá, és még a vállába is bokszoltam, bár az enyém nem csak erőben, de menőségben is elmaradhatott attól, amit a csapattársaitól, vagy Dantől szokott kapni.
fresh prince of bel airdetroit, michigan Hogy Ines megcsalt-e? Nem tudom. Azt se tudom, hogy én megcsaltam-e. Egyáltalán mi számít annak, és ha részeg voltam, az enyhít-e rajta? És ha a reggeli üzeneteken kívül napok óta alig beszéltünk, mert még az órarendjeink is kerülik egymást? Ezek mind csupán költői kérdések, persze. – Hát, végül is meglenni megvagyunk – jutottam a következtetésre egy idétlen vállvonással. Ez úgy igaz, ahogy van. Elvagyunk mi, akár két üveg befőtt, mindketten légmentesen elzárva egymástól, miközben ugyanazon a polcon porosodunk már egy éve. Ines a hagymalekvár, én meg a... Oké, én inkább mogyoróvaj vagyok, de a lényeg az, hogy egy ilyen párosítás legfeljebb Dan, a gasztro-zseni szendvicsén férne meg egymás mellett. Felvont szemöldökökkel és egy bizonytalan mosollyal hallgattam végig Goldberg ötleteit arról, milyen eszközökkel állhatnánk véres bosszút – vagy legalábbis okozhatnánk egy kellemetlenebb kedd délutánt – Ines gyanús Messenger-kontaktjának. Ránézésre az ember nem is hinné erről a srácról, hogy a bosszúálló fajta. – Ezt szokta apám úgy hívni, hogy fehér konfliktuskezelés – vetettem el az összes tervét egyszerre. Az adócsalást meg úgy, hogy fehér bankrablás. Ezen kívül nem sok hozzáfűzni valóm volt a megszakító hírekhez. Ines valószínűleg valaki mással üzenget, és az ő poénjain mosolyog magában, miközben a mobilját bújja. De ami ennél is nyugtalanítóbb, az az, hogy mindez engem rohadtul hidegen hagy. Érzelmileg legalábbis teljesen. Az igazságérzetem viszont addig nem nyugszik, amíg biztosra nem tudom, és egy gyengébb pillanatomban úgy képzeltem, Goldberg megbízható magánnyomozó volna erre a célra. Gondoltam, majd elhívom kosarazni, aztán szépen, fokozatosan felvezetem a tényállást. Azt hittem, ha eljön a pillanat, majd beugrik valami jó szöveg, ahogyan szokott, de ez nyilvánvalóan nem így történt, mert helyette a szopásról kezdtem el hadoválni. Mi a fasz bajom van?
Amikor sarkon fordulva a padokig menekültem, nem igazán számoltam azzal, hogy Goldbergnek még soha senki nem tette fel a „mennyiért szopnál” trükkös kérdését. A sporttáskámba már besuvasztottam a mezemmel együtt a vizesflakonomat is, amikor a derült égből #MeToo megállította a kezemet a levegőben. Felnéztem Goldbergre, és ismeretségünk során először megálltam mérlegelni annak az esélyét, hogy neki *valóban nem volt egyetlen haverja sem Bostonban. Vagy talán csak a saját neme kerülte, ezért a lányok fogadták be? Nem, az lehetetlen; ez a srác még angolul is elfelejt egy valamire való csaj jelenlétében. Poénból néha én is elsütöm a „nincsenek barátaim” csattanót – ez az elsődleges kifogásom a rendszeres túlórázásra –, de sosem gondoltam bele, hogy van, akinek ez valós állítás. A szobatársamról nyilván tudtam, hogy nem a legnépszerűbb arc New Yorkban, de arra nem számítottam, hogy ennyire súlyos eset. A szövegelése hallatán a homlokomra csaptam, úgy hallgattam végig, míg el nem ért a „nincs azzal semmi baj” részig. A – Nem, nem zaklat senki, ez... – Sóhajtva fordultam vissza felé. – Goldberg, ez nem szegénység kérdése, hanem bu... – Még idejében befogtam. Hozzászoktam, hogy odahaza így hívták őket, de ez New York, itt nem mondhatok ilyeneket anélkül, hogy valami emeletes parasztnak nézzenek. A vállaim megereszkedtek egy ideges fújtatással. Persze nem Goldberg miatt voltam ideges, hanem az előbbi önlejárató-kampányom miatt. – Szóval, itt az a kérdés, hogy mennyiért csapnál fel... – Karlendítéssel vetettem oda a legelőször eszembe ötlő szinonimát. – Homoszexuálisnak. Vágod már? Így kimondva még hülyébben hangzott, és tényleg volna értelme belekalkulálni a pénzügyi helyzetet meg a többit, de nem én írom a bro-code-ot. Ez a kérdés íratlan, közös megegyezés alapján ezt jelenti, és ennyi. Egy vállvonással tértem vissza a sporttáskám tartalmának rendezgetéséhez. – De tök mindegy, komolyan, jegeljük. Úgyse tudja senki, mi a helyes válasz. – Ezt még egész elszontyolodva közöltem, de aztán fejemet megcsóválva elnevettem magam. Végre sikerült túllendülnöm az előbbin, most, hogy jobb kedvre derített a saját hülyeségem, na meg Goldbergé. Eszméletlen, mennyi minden hiányzik abból a hatalmas zseni-agyából. – De a tiéd elég korrekt volt – ismertem be. Felpillantottam rá, és elismerésem jeléül lebiggyesztettem az ajkaimat. – Ilyet még senkit se hallottam válaszolni. Sőt, általában egy „ki tud magasabb összeget mondani” licitté fajul az egész, míg el nem érünk a „végtelen dollárig”. Általánosban a legjobb haverom zongorázni kezdett, én meg poénból mindig azzal csesztettem, hogy miért nem inkább gitározni tanul, mikor az sokkal menőbb. Ezt váltig tagadta, ezért végül arra vetemedtünk, hogy megkérdezzük az összes lányt az osztályból. Melyik a menőbb, a zongora vagy a gitár? Zsinórban tízen is rávágták, hogy a gitár, mígnem az egyik interjúalany megtörte győzelmeim sorozatát. Eltűnődött egy pillanatra, és végül közölte, hogy „attól függ, hogyan játszanak rajta”. Tizennégy éves fejjel ez a forradalmi válasz alapjaiban rengette meg a belső világomat, és Goldberg filozófiája is hasonló elismerést váltott ki belőlem. Mindig nehezemre esett elvont síkokon gondolkodni, úgyhogy mikor engem megkérdeznek valamiről, fel se szokott merülni bennem annak a lehetősége, hogy ne a válaszlehetőségekből rakjam össze a feleletemet. Nekem a válasz mindig vagy gitár, vagy zongora. Mikor Goldberg félreértett csajozógépnek hívta magát, hangosan felnevettem. Nem rosszmájúan, inkább helyreállt jókedvvel. Nem volt könnyű sokáig az agyamat piszkáló „mennyiért szopnék” kérdésen rágódnom, miközben ő folyamatosan ontotta magából a jobbnál jobb aranyköpéseket. Goldberg, a csajozógép – ez a legdurvább oximoron, amit életemben hallottam. De amit ezzel mondani akart, abban is volt valami. A filmekben általában a fehér főszereplő szokott találkozni egy mindentudó Morgan Freemannel, aki a Central Park valamelyik padján lakik, és a szerepe az, hogy hősünket rávezesse a megoldásra bölcs tanításaival. A való életben is én szoktam lenni az a haver, de úgy tűnik, Goldberggel most spontán helyet cseréltünk. Azt hiszem, a párkapcsolatok terén még a helyi szűz is okosabb nálam, elvégre pár perccel ezelőtt még nyomozni akartam Ines után egy őszinte elbeszélgetés helyett. – Szóval azt mondod, önmegtartóztassak a boldogító igenig? – szűrtem le a tanulságot komolytalanul. Ezen mulatva fújtattam egyet, azzal átvetettem a vállamon a sporttáskám. Ideje volt hazametróznunk. A tekintetem őszinte értetlenséggel követte Goldberg öklét, ahogy a vállamba bokszolt. Csak némi fejszámolást követően jöttem rá, hogy ez mégis mi akart lenni. Szélesen elvigyorodtam. – Először az életbölcsességek, most meg ez? Azta, öcsém. Új oldalaidról ismerlek meg. – Összevont szemöldökökkel csodálkoztam rá, meg az összes imént felmutatott érettségére, majd a szokásos vállvonással fogadtam el. – Kösz, tesó. Azt nem t’om, miben, de én is veled vagyok. Azzal magam is belebokszoltam a vállába, a kelleténél egy fokkal erősebben, mert ez a hagyomány. Még mielőtt visszavéghatott volna, kikerültem és elindultam. – Most, hogy fehér tesó lett belőled, be kell burkolnod egy vödörnyi KFC-t. Ez a beavatási szertartás. – És nem csak azért mondom, mert majd kilyukad a gyomrom. – ...Komolyan sose kérdezték még meg tőled, hogy mennyiért szopnál?
Kezdőlap
