Végre hétvége. Azaz végre egy szabadnap. Mostanában folyton annyira leterheltnek érzem magam a munkában, hogy csak a péntek gondolata tart életben öt napon át. Nem voltam mindig ennyire kimerült, sőt, kezdetben annyira lelkes voltam, amikor megkaptam ezt az állást a Belle-nél, és lehetőségem adódott a saját lábamra állni. Nem tudom, hol siklott ki minden ennyire. Talán csak amiatt vagyok ennyire frusztrált, mert az időhiány miatt a maradék vizsgáim így folyamatosan húzódnak, tolódnak, vagy egyszerűen csak a tavasz az oka, az energiatartalékaim megcsappanása. Több vitamint kéne ennem. Meg úgy általában többet ennem. És nem csak mirelit pizzát meg zacskós levest. De hát mit tegyek, ha főzőcskézni aztán végképp nincs időm, az utóbbi idők spórolása miatt pedig nem gyakran engedhettem meg kajarendelést sem? Ez talán a közeljövőben majd változni fog, legalábbis nagyon remélem. Az új, nyugodtabb, biztonságosabb környék, ez a ház... ahol végre nem kell még azt is meghallanom, ha a szomszéd tüsszent vagy csak sóhajt... Szóval a lényeg, hogy nagy reményeket fűzök ehhez a változáshoz, hogy végre egy kicsit helyre billenhet az egyensúly az életemben. Mondjuk a kezdet még mindig kicsit rázós volt, mert itt lakom már két-három hete, de minden szabad percem eddig azzal telt, hogy elrendezzem a dolgaimat, berendezkedjek, magamra formáljam egy kicsit, hogy minél előbb az otthonomnak érezzem. És ez az első hétvége a beköltözésem óta, amikor végre egyéb terveim is vannak. Egy kis időt magamra szánni. Kezdem azzal, hogy készítek valami finomságot, csak néhány egyszerű csokis muffint, amivel a későbbiekben kényeztethetem magam, és amíg azok kisülnek, megejtek egy zuhanyzást is, hajmosással egybekötve, kicsit megadom a módját, hogy végül felfrissülve és illatozva lépjek ki a fürdőből. Aztán köntösben, törölközővel a fejemre csavarva, nyuszis mamuszban – a jelszó: csak kényelmesen! - csoszogok vissza a konyhába, hogy még időben kikapjam a sütőből a forró finomságokat. És amíg azok hűlnek, a következő szent küldetésem egy kis manikűr. Narancssárga körmöket akarok. Minél élénkebb és vidámabb a végső hatás, annál jobb! Ám mielőtt ebből bármi is megvalósulhatna, meglepő hangok érkeznek felém az előtérből. Kulcs zörgése, ajtócsukódás, léptek zaja... Valaki jár a házban! Egy betörő? Létezik, hogy valaki fényes nappal akar rám törni ezen a környéken? Nem vagyok tősgyökeres new yorki, egy kisvárosból származom délről, alap lenne, hogy jobban bízom az embertársaimban, nem gondolok rögtön a legrosszabbra, de ne felejtsük el, hogy az elmúlt hónapokban Bronxban éltem egy közel sem barátságos negyedben. Nincsenek túl jó tapasztalataim a közelmúltból. Mondhatni reflexből cselekszem, amikor felkapom a hozzám legközelebb eső tárgyat a konyhából, és úgy mamuszosan, egy hörgő „Megáááááááááállj!” - csatakiáltással kirontok az előszobába. Ahol aztán megdöbbenve szembesülök vele, hogy nem egy rosszarcú, sebhelyes, vagy mondjuk maszkos negyvenes férfi vár egy feszítővassal a kezében, hanem egy nagyjából korombeli, meglepett srác. - Figyelmeztetlek: fekete öves taekwondo mester vagyok, és.... - a kezemben tartott habverőre esik a pillantásom. Csak most jövök rá, hogy a nagy izgatottságomban mellényúltam, és nem a csontozó kést hoztam el, de nem hagyom, hogy ez kizökkentsen. - … bármit fegyverré tudok változtatni. Ne akard, hogy ezt rajtad használjam! - fenyegetem meg. Közben az agyam egy hátsó zugában próbálom felidézni, hogy a taekwondo-ban tényleg létezik-e fekete öv. Igazából még csak pár hónapja járok ilyen edzésekre, többnyire azért, hogy levezessem a felesleges feszkót, de valójában nem nagyon szoktam odafigyelni.
"I was born without this fear Now only this seems clear."
Finneas mellettem úgy issza magába Manhattan levegőjét a repülőről való leszállásunk után mintha rálelt volna magára a Paradicsomra. Elégedettséggel emeli le bőröndjét, melyet az enyém is szorosan követ és miközben átpasszolja nekem, a gondterhelt vonásaimat kezdi el értetlenséggel fürkészni, ahogyan már negyedszerre teszem le a telefont a süket fülekre találó visszajelzések után. - Még mindig nem vette fel? - fintorral adja meg együttérzését, amiből valahogy most egyáltalán nem hiányzik még pluszban. - Nem is fogja. Jess magasról tesz rá a létezésemre, de legalább az érzés kölcsönös. - a készüléket a zsebembe mélyesztem és elkapom magammal hozott cuccomat, hogy minél előbb kikeveredjünk ebből a tömegből, ami leszállásunk után fogadott. Boston ehhez képest másabb, ám lehet csak azért tartózkodok ennyire az utazásunk gondolatától, mert már annak a helynek a hangulatához szoktam hozzá. Meg talán az is közrejátszik, hogy nem akarom újabb doki szájából hallani azt a mondatot, ami még a nyamvadt álmaimban is ugyanúgy kisért. - De van pótkulcsom, szóval mindenféleképpen rá fog jönni az érkezésemre. A jó szándék megvolt bennem. - oldalra biccentem enyhén fejemet és egy taxit intünk le a sokadikból, melyek elhúztak előttünk már korábban. Finneas ismerte a helyet, mert az unokahúga itt lakott már egy jó ideje és mikor a lábadozási időszaka tartott, akkor legtöbb idejőt a nő lakásában töltötte. Most is megkaptam azt az ajánlatot, miszerint szűkösen ugyan, de berendezkedhetek hozzájuk is, de nem éltem vele. Tekintetbe véve, hogy egy hely már várt rám, amit ugyanúgy jómagam is örököltem, de sosem használtam ki, ezért nem is találhattam volna jobb alkalmat, amikor mindezt meglépem. Az pedig, hogy Jess miképpen fogja ezt fogadni? Legyen az ő dolga! Amúgy sem tervezem sokáig maradni, hiszen mihelyst a doki letesz rólam - márpedig elég valószínű, hogy ezt fogom kapni - már húzok is vissza Bostonba. Az irodai munka nem is olyan vészes, bár végignézni a többieket, ahogyan nap, mint nap felszállnak a kocsira és az életüket kockáztatják másokért közelében sincs annak az izgalomnak, amit a nyomtató szétverésével töltesz, ha ismételten nem érzékeli a papirt. Ez viszont csak egy alkalom volt és megkopasztotta a zsebre tett bevételem negyedét, de akkor, abban a percben valahogy az összes problémám semmivé foszlott. Finneas a kocsiban a holnapi tervünket ecseteli és egy papirra vésett vázlaton keresztül mutatja be hol-mikor-milyen módon fogunk találkozni, hogy együtt mehessünk az orvoshoz. Fejemet az ülés támlájának hajtom és néha egy egyszerű 'aha' vagy 'jól van' riposzt érkezik tőlem, mert jobban leköt, hogy a mellettünk elsuhanó összemosódott épületeket vegyem szemügyre, amik egyre jobban körvonalazódni látszanak, ahogyan elérkezünk Finn rokonának lakásáig. - Tényleg nem jössz be? Tami alig várja, hogy megismerjen téged. - még egy utolsó pillantást vet felém, hogy biztosra menjen döntésemben, ami a legutóbbi tiz ugyanilyen kérdés után sem változott. - Kicsinált az utazás és jó lenne kipakolni is. Mellesleg ki tudja milyen harcban lesz még részem a 'húgommal'. - az utolsó szót direkt gúnyosan ejtem ki, mert ez a gondolat valahogy sosem késztetett arra, hogy megbarátkozzak vele. Most viszont a nagyobb jó érdekében muszáj lesz. - Akkor holnap találkozunk, haver. - nyújtja kezét a szokásos kézfogásunk levezényléséért, de még itt nem végzett a mondandójával. - És nehogy az őrsről kelljen kihoznom téged, mert ki se tudnám fizetni az óvadékot. - Nem fogsz. - vágom rá nyugtatóan. - Ne sunnyogd el a találkozónkat. - gyors hozzáfűzés. - Nem fogom, de húzzál már Finn. - elröhögöm magamat, ő pedig veszi a lapot és becsukja maga mögött az ajtót. Tekintetében viszont könnyedén elkapom azt a kifejezést, hogy egy szavamat se hitte el. Megfogalmazni sem tudnám milyen érzés szembesülni ezzel a hellyel, ami igazából semmit sem vált ki belőlem. A szüleink halála még távolabb sodort minket a már amúgy sem szoros kapcsolatunkból és csak egy az egy közös tartott minket úgy össze, hogy bármi is közünk legyen a másikhoz. Táskám aljáról halászom elő a kulcsok összességéből álló csomót és kiválasztom az egyetlent, ami ismeretlennek hat a többi között, melyek az életem részét képezték és ha még minden jól megy, akkor fogják is. Sóhajtva egyet vértezem fel magamat a legrosszabbra, ami viszont odabent fogad még engem is teljességgel meglep. Valami apró termetű hölgyemény a maga érdekes stílusával és egy habverővel fenyeget, ez pedig új. Már csak azért is, mert egyáltalán nem hasonlít a csajra, akit én akkoriban ismertem. - Manapság a mamuszos-habverős gyilkos a nagy szám a manhattani horrorfilmek életében vagy elmaradt a jelmezes buli? - leejtem egy mozdulattal a cuccomat a földre és közelebb merészkedek támadómhoz. - Te biztosan nem Jess vagy, ez meg gyakorlatilag az én kecóm, szóval vagy agyonversz és túlesünk rajta vagy tovább engedsz. - kapom fel a cuccaimat és ellépek mellette reménykedve abban, hogy időközben nem próbál meg feldarabolni a habverővel. - Egyébként Brodie, de rajtad végignézve gondolom Jess nem szólt semmit az érkezésemről. - teszem még hozzá és kényelembe helyezem magamat a kanapén. Remélhetőleg ha kinyirni tervez gyorsan csinálja, mert amennyire fáradtnak és nyúzottnak érzem magamat még szivességet is tenne vele.
Őszintén mondom, nem tudom, melyikünk lepődhet meg jobban a másik látványától, ahogy a betörő sráccal szembe kerülünk egymással. Az első hisztérikus, ijedt pillanataimban nemigen foglalkozom vele, hogy mi van rajtam, vagy épp a kezemben, leginkább ösztönösen cselekszem, védeném a territóriumomat. Vagy mimet. Ám ahogy a pasi végignéz rajtam, szája szegletében bujkáló mosollyal, amitől a legkevésbé sem tűnik megfélemlítettnek, ráeszmélek, hogy nem vagyok épp egy tipikus vendégváró szettben. Ijesztő meg pláne nem. De már hogy a fenébe is lennék akármelyik is? Senkit nem vártam ma. Se betörőt, se más jöttment srácokat, akik csak úgy lazán besétálhatnak ide, mintha otthon lennének. Tényleg otthon volna? Mert nagyon úgy viselkedik. Valamiért ez még jobban aggaszt most, mint hogyha valóban feszítővassal, vagy stukkerrel érkezett volna. - Bocs, de nem készültem rá, hogy társaságom lesz – vonom meg a vállam enyhe szemrehányással, amiért gúnyosan leszólja a külsőmet. - Mi... mi ez a cókmók? - meredek döbbenten az ajtónál ledobott holmijára, amiből nagyon nem úgy tűnik, mintha csak beugrott volna egy kávéra meg sütire. Amúgy lehet, hogy tényleg a csokis muffin illata csalta ide. Be kellett volna csuknom az ablakot. Közben azért mégis csak leeresztem a halálos fenyegetést jelentő habverőmet, és félreállok az útból, hogy beljebb sétálhasson. Mondhatjuk, hogy Jess neve a jelszó, a kulcsszó, a varázsszó. Ha ismeri a barátnőmet, és bejárása van ide, hát csak nem azért jött, hogy kiraboljon... vagy valami rosszabbat tegyen... - Hogy mi van? Mi az, hogy a te kecód?? - Az utóbbit már kissé pánikolva kérdezem. Épp hogy csak beköltöztem ide, alig egy-két hete, most meg jön ez az idegen itt azzal, hogy a hely az övé, és talán ki akar paterolni? Mi a fene? Semmit nem értek. - Brodie? Nem, tényleg nem említette ezt a nevet. Te Jess pasija vagy? - ráncolom a homlokom. - Csak mert tényleg semmit nem hallottam rólad. Legutóbbi tudomásom szerint Toby-val járt, de szakított vele is, mielőtt Londonba utazott, szóval... Felvilágosítanál kérlek, hogy mi a manó történik itt, mert most már teljesen össze vagyok zavarodva? - trappolok a srác után magam is a nappaliba, és értetlenül figyelem, ahogy lazán kényelembe helyezi magát a kanapén. Hahó, nem otthon vagy! Még jó, hogy a lábát nem dobja fel a dohányzóasztalra. Félredobom a habverőt a legközelebbi fotelbe, leveszem a fejemre tekert törölközőt is a még mindig vizes, vörös tincseimről – csak hogy kevésbé érezzem magam bohócnak –, a nedves anyag is a konyhai eszköz mellett landol, aztán csípőre tett kézzel megállok a Brodie nevezetű előtt. - Egyébként én Torrie vagyok. Jessica barátnője az egyetemről, és nekem adta ki a lakást, mielőtt elutazott, szóval... tudtommal ez az én kecóm, nem a tiéd – vonom fel a szemöldököm várakozva. Akinek ellenvetése van, az most szóljon, vagy hallgasson örökre.
"I was born without this fear Now only this seems clear." -sexbomb
Ahogyan éppen már túlságosan mesehősre hajazó támadómat fürkészem egy habverővel fenyegetőzve, meglehetősen perverz elgondolásnak hat a részemről, hogy egy nyugodt, pihentető környezetben részesülök majd. Nem volt még példa rá, hogy egy idegen nővel fussak össze hazaérkezve a munkából és bár persze, ez számomra egy új környezet, sőt, egy új város, most mégis abszurdnak érzem az egész szituációt. Mármint persze, félelmetes tud lenni a habverő és bizonyára kellemetlen, ha sokáig csapkodják vele az embert, de egyelőre úgy érzem túl nagy veszélynek nem vagyok kitéve. Már csak azért sem, mert első ránézésre is látszik, hogy mindketten összezavarodtunk ettől a váratlan találkozástól. Első körben a cuccaimat vetem le a földre, mert a vállamnak kellemetlen a sokáig tartó súlyemelgetés, majd csak ezután vagyok hajlandó bármiféle magyarázatot is adni Törpilla felé. - Ez egy bőrönd..a másik mintha edzőtáska lenne, bár elég régi darab, szóval lehet eldeformálódott a megpróbáltatásoktól. - magam is megnézem a cuccaimat, hiszen a kérdésének ez volt a lényege, nem? Kezdem azt érezni, hogy nagyon elsiklottunk az egész igazság felett és ezt az arcvonásán keletkező pánik is ugyanúgy tükrözi. - Részben. Nem nagyon értek ezekhez a jogi izékhez. - grimaszolok egyet és otthonosabban mozogva keresem meg a nappalit, hogy elkényelmesedjek a hosszú út után, de amikor próbál beazonositani engem Jess életének szereplői között, enyhén fura tekintettel bámulok hátra rá. - Hogy mije? - röhögök fel, de a fejemet ingatom mellé. - Neem, előbb vetném magamat szaltóugrással a lángok közé, minthogy Jessicával kavarjak. Gondolom megkímélt téged az unalmas részletektől a családi kötelékekkel kapcsolatban. Nos, én ennek egy igenis létező következménye lennék, amit bizonyára ha a fogát húzták volna ki, akkor se vallott volna be. - avatom be elgondolkozva ezen, mert amennyi kavarodás volt a mi életünkben, már néha nekem is nehéz beazonositanom, hogy mégis hol is helyezkedhetek el azon a bizonyos családfán. Jessica bizonyára már levágott onnan. - Lényeg: A szülők kavartak, mi meg rokonok lettünk. Aztán ránk hagyták ezt a pofás kis kéglit, amit eddig Jess ki is használt rendesen a távollétemben. Tényleg, mit keres Londonba az a házisárkány? - most, hogy így többszörösen is felmerült a neve, kezdett már hiányozni az a fajta romlott sötétség, amely állandóan körbelengte őt. Mintha az embert húzná le a mélybe az egész kisugárzása. Páratlanul félelmetes. Most viszont csak csoki és tusfürdő illata keveredik az egész helyiségben. - Cutler. Mert előbb már mondtam a keresztnevemet. - nyújtom felé a mancsomat, mint valami békeajánlatot, ha már az előbb kihagytuk ezt a lépést, aztán csak beletörődően sóhajtok egyet és összekulcsolva tarkómon az ujjaimat nézek fel rá. - És most akkor hogy ezt lefutottad magadban, arra jutottál, hogy kiteszel innen? - kérdezek rá. - Mert tudod az én verziómban, amiben enyém a hely, én nem lennék ilyen kegyetlen veled, de embere válogatja. - magyarázok tovább, majd elrugaszkodva felállok a kanapéról és a konyha felé veszem az irányt. Olyan kis..cuki ez a hely. Csajos minden, színes-matricás verzióban. Kezdek késztetést érezni arra, hogy hirtelenjében befonjam azt a pár szál sűrűbbre nőtt szőkésbarna tincset a kobakomon. - Farkaséhes vagyok. Remélem nem csak salátát tartasz itthon, bár annak tudtommal nem szokott csoki illata lenni. - észre is veszem a hűlésre várakozó süteményeket és mi tagadás, egyből jelezni kezd a hasam. A repülőn eszegetett mogyoró nem éppen olyan, ami az ember étvágyát egy az egyben elpusztítja. Feltalálva magamat nyitom ki a hűtőt, de mivel semmi sem nyeri el így első ránézésre a tetszésemet, ezért visszafordulok a csaj felé és a zsebemből halászom elő a telefonomat. - Gyrost ennék. Tudsz valami jó helyet ahonnan rendelhetnénk? Mert kétlem, hogy Bostonból kiszállítanak ide anélkül, hogy az egész ruhatárad rá ne menne a borravalóra. - támasztom meg felkarommal lazán az ajtófélfát, közben pedig még a pizsamás lányt figyelem meg néha-néha lopott villantást vetek a habverő felé is. Eddig nem éreztem, hogy tartanom kellene tőle, most viszont egész erős potenciális fenyegetés szaga lett.
Az elégedetlenségem jeleként csípőre vágom a két kezem, az értékes habverőmmel együtt. Ez a pasi tutira hülyének néz. Nem most másztam le a fáról, oké? Tudom, mi az a bőrönd meg edzőtáska, csak azt nem értem, mit keresnek itt, a bejárati ajtómban. Mintha ez amúgy nem lenne egyértelmű. Mármint, hogy azoknak ott nem sok keresnivalója van, vagy legalábbis a dolog megérdemelne némi magyarázatot. Ch! Ám mielőtt eme felháborodásomnak hangot adhatnék, a „vendégem” már beljebb is engedi magát, egészen a nappaliig. Útközben olyan szavakkal dobálózva, hogy ez az ő kecója, meg jogi izéket emleget. Hát mi a fene? A leghalványabb fogalmam sincs, mi folyik itt, de egyértelmű, hogy hamar a végére akarok járni. Szóval követem a jövevényt, és miután szabadon eresztem a vörös loboncomat a nedves törölköző alól, neki is szegezem a kérdéseimet. Aztán értetlenül, majd a szemöldököt emelve és ráncolva hallgatom a magyarázatát. Bár a feltételezés részemről megvolt, azért azt valahol sejtettem, hogy nem lehet Jess pasija. Egyrészt a barátnőmnek volt valakije, persze ettől még titokban lehetett valaki más is, valaki új, vagy valaki régi, de másfelől... hát a srác nemigazán tűnik Jessica esetének. Ő az amolyan tudós kinézetű okostojásokra bukik, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, Brodie pedig... hát... ő inkább az én esetem lenne... ami azt illeti. Helyes, magas, sportos... és az első pillanattól kezdve bosszantó. Vagyis az utóbbi nem tartozik a listához, csak kiegészítettem az alap elvárásokat a tényekkel. Nagyon nem tudok mit kezdeni ezzel, hogy ennyire otthon érzi itt magát, miközben elvileg kizárólag az enyém a hely. Még ha csak átmenetileg is. - ”A szülők kavartak”... „rokonok”... rátok hagyták... Hogy mi? - próbálom felfogni, értelmezni mindazt, amit hallok, miközben utánaismétlem. - Várj, most azt mondod, hogy mostohatesók vagytok? És együtt örököltétek a házat. – Az utóbbi már inkább megállapítás, miután megrökönyödve meredek rá. - Basszus, nem, erről tényleg semmit nem tudtam. Ahh... fene... - megvakargatom a fejem búbját. Szép kis helyzet. Azt hittem, csak az enyém lesz a ház a következő hónapokra. Jess igazán mondhatott volna valamit, ez így nem fair. Mármint... még mindig baromi hálás vagyok, amiért megengedte, hogy itt maradjak, szinte ingyen, és nyilvánvalóan van itt épp elég hely kettőnknek. Csak azért egy picikét mégis kínos és kényelmetlen így a szitu. - Brodie Cutler. Oké, megjegyzem. Az én nevem Victoria Wellmon, de a Torrie tényleg megteszi. Örülök, hogy megismerhetlek, csak... valljuk be, kicsit fura ez a szituáció. És ne értsd félre, eszem ágában sincs kitenni téged. Hogy is tehetném, hisz a hely a tiéd is. Már ha tényleg igaz mindaz, amit elmondtál. Gondolom, tudunk alkalmazkodni, értelmes felnőttek volnánk... vagy olyasmi – vonok vállat, bár a hangom és a testtartásom is egyelőre bizonytalanságról és bizalmatlanságról árulkodhat. Oké, hogy a barátnőm tesója, de még csak nem is igazán bírják egymást látszólag, úgyhogy még csak a rokoni szálukra alapozva sem tudom hirtelen félretenni az óvatosságomat. - Az emeleten a kisebbik háló még amúgy is szabad... ha az megteszi. De pontosan meddig is akarsz maradni? És már nem azért, de... hol is voltál eddig? Mi hozott ide éppen most? - ráncolom az orrom, ahogy kíváncsian méregetem őt. Mert azért ezeket jó lenne tudni. Miért éppen most tért vissza? Tippelhetnék arra, pont azért jött most, mert Jess elment, ugyanakkor úgy tűnik, erről fogalma sem volt. - Jessica amúgy tanulni ment Európába. Cserediákként, vagy ilyesmi, és ott lesz egy évig elvileg. Szóval... úgy volt, hogy én vigyázok addig a házra – adok választ ezen kérdéseire, miközben ismét azon kapom magam, hogy követem őt, ezúttal a konyhába, és ha már oda tartunk, útközben ismét magamhoz veszem a habverőt is, hogy visszavarázsoljam azt eredeti helyére. Remélhetőleg ma már nem lesz rá szükségem. - Hát saláta az pont nincs. Csak néhány csokis muffin – közlöm gyanakodva. Oké, hogy beköltözik, de remélem, nem azt tervezi, hogy feleszi a kajámat. Azért igencsak morcos lennék. - Ó, van itt néhány szórólap, saját gyűjtemény, de a bizalmam első jeleként megosztom veled. Csak vigyázz rájuk, egy kegyetlen nap után kincset érnek. Szóval... ezek a kedvenc helyeim, ahonnan rendelni szoktam – emelem le a hűtő tetején felhalmozott papírokat, és szétterítem azokat az asztalon. - Ők csinálják a legjobb táj kaját... náluk a legjobb a pizza... áh, és tőlük érdemes sajttortát is rendelni... - mutogatom meg egyenként a legjobbakat. - Gyrost igazából még nem rendeltem egyik helyről sem, úgyhogy azt még ki kéne kísérletezni... Sok szerencsét hozzá!
"I was born without this fear Now only this seems clear." -baby Jane
Egyszerűen már nem tud meglepni az, hogy Jessica elhallgatta a kis hableány elől a mocskos részleteket a múltunkról, hiszen ő mindig is azon volt, hogy kiirtson onnan engem. Nem mintha az utálata ne lett volna kölcsönös, de vele ellentétben engem jobban lekötött a munkám, meg az életem rendbeszedése, mintsem a gyerekes bosszúk, amikkel ő szerette az idegeimet nyúzni. Mindezek ellenére mégis úgy érzem, hogy valahol jogot formálok erre a helyre és bár magamon érzem a lány hitetlenkedéssel teli pillantását, ahogyan kényelembe helyezem magamat az első utamba akadó ülőalkalmatosságon, de egyelőre csak arra törekszem, hogy leüljek. Minden más magyarázat, mesedélután másodlagosnak tűnik az utazás utáni nyúzott fáradtság mellett, mely lassan kezdett már elevenen felfalni. - Kérlek, nyugtass meg, hogy most nem kell a méhecskék és a virágokról beszélnem neked, hogy definiáljam a kavarást. - érdeklődően és valahol a hangomból kihallatszó könyörgéssel tekintek fel rá társaságomra, akinek mi tagadás kezdtem megszokni a jelenlétét. Mármint Bostonban a lakásomnak nevezett kietlen pusztaságban töltöttem már elég időt egyedül és most mintha érdekelne annak a gondolata milyen lehet osztozni valakivel. A srácoknál már megszoktam, hogy úgy kell harcot vívni az asztalra kerülő ételért annak ellenére is, hogy Finn egy egész focicsapatra főz és gondosan ügyel arra, hogy mindenkinek maradjon. Közöttük még neki is. Bár azért reméltem a továbbiakban nem kell majd mindent szóról-szóra átvennem vele vagy legalább ad nekem egy pár órányi alvási időt, amikor is testben-lélekben felkészülök erre, mert jelenleg a használhatatlannál is kevesebbnek érzem magamat. - Okos lány vagy te, gyorsan összekapod itt a történetet. - bólintással erősítem meg benne kérdésére a választ, majd alkaromat elfektetem a kanapé támlájának tetején. A vállam ugyan tiltakozik egy keveset és ha élő-lélegző személyként tartana velem most bizonyára be is mutatna egyet, amiért megkínozom őt, de egyelőre ezt a pozíciót alighanem még kényelmesnek is találom. - Jess már csak ekkora... - majdnem hozzáfűzök valami nyomdafestéket nem tűrő jelzőt, de ehelyett enyhén oldalra biccentem a fejemet.. - szóval ja, ő pont olyan. Bizonyára nem lakhatsz vele régóta, ha még nem mutatta meg ezt a bájos oldalát. - vonom le a következtetést, majd el is mosolyodok mellé, hogy ne tűnjek neki olyan fickónak, akinek se humorérzéke, de még egy barátságos csontja se a bőre alatt. Azért kíváncsi lennék hugicám miképpen adja el magát itt a nagyközönségnek, ha még ezt az alapfunkciót se volt képes megosztani a lakótársával. Mocskos perszóna. Victoria..Torrie..ő elég aranyos csajnak tűnik első ránézésre a szétszórtsága mellett, de talán abban még én is egyetérthetek, hogy nagy bajunk nem származhat ha osztozkodni kezdünk ezen a barlangon. - Ha nyugodtabban aludnál tőle éjszaka, interjúztasd meg csak Jessicát. Bár mint mondtam, képes lesz letagadni vagy éppen fogja magát és hazarepül a seprűjén, hogy ő maga kergessen ki innen. Nem voltunk valami összetartó testvérek és mi többnyire akkor viseltük csak el a másikat, ha nem kellett látnunk egymást. - adom még hozzá korábbi sztorimhoz, hiszen kinézném abból a boszorkányból, hogy telebeszéli Ariel fejét minden zagyvasággal, ami miatt képes lesz itt szegénykém este a habverővel meg az egész konyhai berendezéssel aludni csak hogy távol tartson magától. A túl sok kérdés miatt úgy érzem magamat, mintha valami kvízműsorba kerültem volna és ha nem válaszolok bizonyos időkereten belül, akkor rám szakad a mennyezet vagy beszakad alattam a padló, amit éppen a nagyközönség kíván. Megértem a lány kíváncsiságát, a helyébe én sem hagynám annyiban, ha éppen egy nő betörne a lakásomba és kijelentené, hogy márpedig ez az övé és ő onnan ha még a tornádó is próbálja kivinni, akkor se fog megmozdulni. Bár jobban belegondolva lehet inkább nem kérdeznék semmit, mert manapság a nőkkel nem voltunk valami szerencsés csillagzat alatt. - Jól hangzik. - értem itt a szoba-ajánlatra és valahol mélyen belül reménykedem, hogy nem lesz tele virágokkal meg vattacukor felhővel, de ha egy ágy található benne, akkor bőven megteszi. Egyszerű ember vagyok, aki még a földön is elalszik, csak legyen egy takarója is mellé, amit a fejére húzhat. - Bostonban. - válaszolok nemes egyszerűséggel és a konyha felé startolok, de közben azért nem hagyom őt friss információk nélkül sem. - Hosszú sztori, a lényege viszont az, hogy van egy csinos kis vállsérülésem, ami miatt nem engednek vissza a munkámba, a haver meg felvetette azt az őrületet miszerint ismer itt valami csodadokit. Aztán egyik adta a másikat. Eszembe jutott ez a hely és most itt vagyunk. - megállok egy percre a leskelődésben és inkább őt figyelem, nehogy megszédüljön az öt perces hiperaktív viselkedésem miatt. - Ha a doki az első öt semmit nem érő elődje után képes lesz ténylegesen elérni valamit nálam, akkor lehetőleg minél előbb magadra hagylak. Mármint te se vedd sértésnek, de már kegyetlen sok hónapot ültem a hátsómon ahhoz, hogy eléggé be legyen sózva a munkáért. Mihelyst a célvonal felé vettem az irányt, már itt sem vagyok. - kezemmel repülőre hajazó mozdulattal navigálom szövegelésemet, mielőtt kitérhetnénk Szörnyella de Frászra. - Remélem ott is marad. Szóval van muffin.. - a végére valahol elterelődik a figyelmem, de most mégsem visz rá a lélek, hogy befaljam az egész tálcával. Bár meg kell hagyni egészen jól néznek ki és az illatuk is mennyei, de most valami emberesebbet akarnék a szervezetembe vinni. Torrie elő is szed pár szórólapot és a kedvenc helyeit sorakoztatja fel, én pedig elemelve őket sorjában terítem ki a konyhaasztalra, hogy aztán tenyeremet megtámasztva mellette hümmögéssel egybekötve morfondírozzak a választékokon. - A thai kaja nem az én világom, a pizza meg jó lenne, de most mégsem az igazi. Kísérletezel velem és meghívlak, ha már így rád törtem. Aztán a következő alkalommal behajtom rajtad a tartozást. - elrugaszkodok az asztaltól és gyorsan kikeresve a telefonszámot kezdeményezek egy hívást, ám az utolsó pillanatban elakadok és Arielnek passzolom át a telefont. - Lennél olyan tündéri, hogy egyezteted velük a címet? Kösz. - súgok neki, ha már így bedobtam őt hirtelenjében a mélyvízbe, én meg addig összekapom az előtérben hagyott cuccaimat és elindulok az emeleti szoba megkeresésére.
Próbálom lassan és többnyire érthetően beadagolni Torrienak az ittlétem okát azáltal, hogy a múltbéli kusza kapcsolatokat vázolom fel, melyeknek én örülnék a legjobban, ha egyáltalán nem is létezne. Ugyan a munkám remek kifogásként szolgált arra, hogy minél kevesebbet töltsek otthon, azt nem mondanám, hogy nem voltak rám is ugyanúgy kihatással az ősökkel történtek. A nagy kavarás mindenkit kiforgatott normálisnak nem látszó életéből és olyan elviselhetetlen következményeket hagyott rá, mint Jessica is. Megtehettem volna, hogy elkezdek vele többet törődni, megkedvelem akár, közös programokat szervezünk és kialakítunk valami elcsépelt testvéri szálat kettőnk között, de egyik se érzett hajlandóságot arra, hogy a másikat befogadja. Én meg veszett ügyekkel aligha akarok foglalkozni. - Én is így éreztem korábban vele kapcsolatban. Jó lett volna hogyha előre szól mielőtt az életem része lesz, de hát úgy tűnik ez neki a..hogy is szokták mondani? Stílusos bevonulója? - tanácstalanságomban vállat vonok, abban viszont egyetértek vöröskével, hogy talán nem fogjuk egymást kilógatni az ablakon minden másnap csak azért, mert egymás idegeire mentünk. Vagyis igazán remélem. - Aha, működhet, persze. Hívtak már osztozkodó típusnak, gondolom okuk is volt nekik. - teszem még hozzá, hogy én is megbarátkozzak az együttélés ötletével. Érdekes lesz összecuccolni egy olyan nővel, akivel együtt sem vagyunk. Nem mintha úgy tekintenék Torriera, mint jövőbeli Mrs. Cutlerre, de mi van, hogyha nálam ez a folyamat fordítva működik? Összeköltözés, ismerkedés meg a továbbiak. Túl sok szerencsém nem volt ezidáig a nőkkel és bár volt két komolyabb kapcsolatom, valahogy egyik sem tűrte meg a tűzoltóléttel járó nehézségeket. Bonnie és Lily most biztos repesnének az örömtől, amiért hivatásos kanapén ücsörgőre fokoztak le. Talán akkor a kapcsolatunk nem lenne annyira sivár, ahogyan ők fogalmaztak korábban. - Talán jobb is ebbe nem belekeveredni. Annyi bőven elég, hogy nekünk az a legjobb, ha tartjuk egymástól az egy országnyi távolságot. - beszédem közben Torrie arcát fürkészem és még egy mosolyra is futja tőlem, habár eddig akárhányszor Jess került a főszerepbe, valahogy mindig az ajkaim lefelé görbültek és nem felfelé. - Te tudod. Addig meg remélem nem fogsz attól parázni, hogy álmodban megfojtalak a párnával, mert amennyi energiám maradt mára, előbb fogom magamat. - már eléggé kényelmetlennek tűnik az ülés is, ezért megemberelve magamat felállok a kanapéról és inkább a konyhát választom következő helyszínemként, közben nem elfeledkezve arról, hogy felmérjem a helyet. Ötletem sincsen mennyi időt fogok itt tölteni, bár ha az előző alkalmakat veszem figyelembe, akkor maximum holnapután délután már a Bostonba tartó járaton leszek Phinneassal az oldalamon. - Nem is akármilyen a haver elmondása szerint. Meglátjuk, hogy alakul. - már azt se mondhatnám, hogy reménykedek a pozitív hírekben, inkább úgy vagyok vele, hogy ez egy módja annak, ami a haverom kevesebb szövegeléséhez vezethet. Az meg már félsiker. - Tűzoltó vagyok, de azért a konyha felgyújtása ne szerepeljen a programjaink között. Találkoztam olyan nővel, aki rendes kérdőívet tolt elém az esetleges tűzesetekről, amik egy házban történhetnek és biztos vagyok benne, hogy a háromnegyedét ő okozta volna. - adom át neki ezt az információt, emléket, rossz élményt vagy nevezzem is akárhogyan. Nem mondom, hogy mindig a normálisakat fogtam ki. - A kísérletezés nekem sincs ellenemre. - kacsintok rá, majd miután rábízom a rendelés végső akkordját, mégpedig a cím megadását, magamhoz veszem a cuccom egy részét és a szoba megkeresésével ütöm el az időmet, amit a hableány korábban említett. Idegen még nekem a hely, szóval nagyon remélem nem az ő szobájába horgonyozok le, mert abból a későbbiekben biztos lenne egy sor kiakadás irányomba, ám meglepően könnyen ráakadok a helyre. Nagy szusszanással vetem le magamat az ágyra, ami enyhe rugózással fogadja leérkezésemet és el is dőlök egy pillanatra rajta. Talán nem ártana új munkahely lehetőségek után nézni, hogyha ez a holnapi nap is kudarcba fullad, de hiába jártatom a fejemben lévő fogaskerekeket, minduntalan a tűzoltólét mellett kötök ki. Évek óta ezt csinálom, már gyerekkorom óta ezt hajtogatom, amikor először vágtak fejbe műanyag tűzoltóautóval a játszótéren, szóval bármilyen lehetőség egyelőre elképzelhetetlennek tűnik számomra. A plafont kémlelem és újabb számítást végzek az esélyeimmel kapcsolatban, habár matekból mindig is botrányos voltam, ez valahogy úgy tűnik a fáradtságom mellett sem állít meg. Már éppen eljutok a nullához, amikor a csengő kizökkent szánalmas próbálkozásaimból, melyet a hasam egyértelmű jelzése követ. Most már csak akkor lesz gáz, ha nem a kaja jött, mert akkor ez esetben képes leszek azt az illetőt megenni, aki ilyen időben érkezett a házhoz. Lehet Ariel csávója az, bár nem nagyon emlegette, hogy lenne neki azalatt az idő alatt, amíg öt különböző módon kifejtette az egyedüllétét. - Torrie..csengő. - szólok le, mert úgy tűnik az csak nem akar abbamaradni. Ha most döntött úgy, hogy kimászik az ablakon és lelép, akkor legalább remélem a muffint hátrahagyta. Egészen pofásan néztek ki. Újabb csengetésre utaló jelzés, de most a nagy csendet egy hatalmas puffanás és jajgatás követi, ami miatt egyből magamban érzem a motivációt, hogy megnézzem mi folyik odalent. A jelenet, ami viszont ott fogad minden elképzelésemet felülmúlja. - Szóval ide tűnt el a sporttáskám. Kapaszkodj meg. - odasétálok hozzá, majd felsegítem a földről és vele együtt andalgok el az ajtóig, ami annyira nincs messze és amely mögött a futár srác már éppen feladná a várakozást. - Bocs, becsúszott egy rögtönzött akciójelenet. Mennyivel tartozok? - a hátsó zsebemben kutatok és a srác válasza után lebonyolítjuk a cserét is: én a pénzt adom neki, ő meg a szatyrot a rendelésünkkel együtt, bár a tekintete valahogy a mellettem lévőn ragad többször is, azért nagy nehezen sikerül elköszönnie tőlünk. - Gyakran csinálsz ilyeneket? - kérdezek rá, miközben a rendelésünkkel teli szatyrot leteszem, őt pedig a kanapéhoz kísérem át és óvatosan leengedem őt rá. - Azt hittem a vörös macskák is mindig talpra esnek. Engedd, hogy megnézzelek. Hol ütötted meg magadat? - kérdezek rá, de nem fogom őt letaperolni a vizsgálódás érdekében, csak azon a területeken, ahova ő is engedélyt ad.
"I was born without this fear Now only this seems clear." - use somebody
Egyáltalán nem ez a verzió élt a fejemben, amikor elképzeltem miképpen fogjuk ezt az egész ház-öröklős, összeköltözős témát lejátszani az úgynevezett húgommal. Révén, hogy épp csak nem fojtottuk még meg egymást egy kanál vízben az volt az első tippem, hogy valahol az utcán lévő padok egyikén kell majd éjszakáznom, ezért extra mennyiségben pakoltam tele a magammal hozott táskákat és bőröndöt pulóverekkel. Nem voltam finnyás alak, az extrém helyzetekkel is megküzdöttem, de bármennyire is túltengett bennem a néha az adrenalin meg a vágy, hogy Bear Grylls társaságában játsszunk dzsungel túlélős kalandokat, valahogy az utazás után másra sem vágytam, mint egy jó nagy adag hamburgerre meg egy kiadós alvásra. Arra viszont aligha lehetett felkészülni, ami a megérkezésem után fogadott. A titokzatos ismeretlen lassan váltott át egy szimpatikus lánnyá, akit Jessica ugyanúgy csőbe húzott, mint ahogyan azt velem tette régen. Nem is vártam tőle kevesebbet, mintsem kihagyja Arielt az egész szituból, ami közöttünk zajlott, ezért lehetőség szerint egy gyors összefoglalót tartok neki jelezve felé, hogy bár az idegenek a semmiből epizód sosem végződik jól a filmvásznon, én mindezek ellenére békés szándékkal érkeztem. Meg a gyógyulásom esélyével és egy utolsó löket reménnyel, ami remélhetőleg elegendőnek bizonyul majd ahhoz, hogy újra visszatérhessek a munkámba. Bármennyire is kifizetődő néha a semmittevés, hosszabb távon kezdett az idegeimre menni, hogy csak a papírmunkák elrendezgetésére vagyok csak jó. Ki akartam menni a terepre a többiekkel, érezni, ahogyan testem minden porcikáját a félelem helyett átjárja az a fajta tettvágy, ami csak akkor csapódik le az emberben, mikor visszaér a laktanyára és ledobja magáról azt a mázsás súlyú felszerelést, ami akkor, abban a pillanatban az életét mentette meg. A papírtologatásba nincs meg ez és jól ismerem már magamat ahhoz, hogy tudjam, ha még egy darabig ezt kell művelnem, én szimplán beleőrülök. Most viszont Finneas kedvéért muszáj lesz elviselnem még egy utolsó elutasító doki-halandzsát, mert ha nem teszem, éveken keresztül mást se hallgathatok majd tőle. Kivéve ha beszámolok neki erről a váratlan találkozásról, mert akkor meg ezzel fogja kínozni az idegrendszeremet. Torrieval úgy tűnik könnyű közös nevezőre jutni és szívesen hátradőlnék elégedettségemben, mint aki jól végezte a dolgát, de a vállam biztos beintene egyet arra a mozdulatra, így csak magamban nyugtázom, hogy talán nem is lesz ez annyira szörnyű. Mármint kedves lánynak tűnik már amikor nem akarja kettéhasítani rajtam a habverőt, és bár nem így képzeltem el, hogy valakivel is a közeljövőben összeköltözök, de a fiúkkal együtt töltött idők során megtanultam már alkalmazkodni másokhoz. Mennyire lehet nehéz egy nővel is hasonlóképpen eljárni? - Sosem volt gondom az alvással, ezért nem hinném, hogy időközben átpályáznék a te térfeledre majd. Nem látszik, de valamikor nekikezdtek úriembert faragni belőlem... - elvigyorodok, ami végül egy tőlem nem is annyira szokatlan nevetésbe megy át, amikor a zsarukat emlegeti. - Nem fogom, ne parázz. Milyen váratlan vendég lennék, ha már az első este a rácsok mögé juttatnálak? - fűzöm hozzá azért valamennyire költői kérdésemet. Irtó aranyosan reagálja le amikor beismerem a munkámat, bár a tekintetem enyhe kíváncsiságot tükröz, ahogyan a tűzgyújtással kapcsolatos szokásairól oszt meg részleteket. - Azt mondanám, hogy ez egy jó pont. Bár ha a közeljövőben úgy döntenél lakótársat keresel magad mellé, én a helyedben nem ezzel kezdeném a bemutatkozást. - adok egy jó tanácsot, noha kétlem, hogy Ariel mihelyst megszabadul majd tőlem egy újabb osztozkodásra fog vágyni a házat illetően. Mármint nem azért, mert én megkeseríteném együtt töltött időszakunk bármelyik részét, de amennyire neki, úgy nekem is új ez a helyzet, így fogalmam sincsen mit fog kiváltani belőlem a továbbiakban. Az üres szoba megtalálása nem okoz túl nagy kutatómunkát és mihelyst ledobom a cuccaimat, megpróbálom némiképp a magam elképzelésére formálni azzal, hogy egy-két dolgomat elhelyezem a polcokon vagy a fiókokban. Nem voltam szentimentális alkat és egy agyonnyüstölt fotelben is ugyanolyan nyugodtsággal lennék képes aludni, mint egy ágyon, de nem akartam, hogy túlságosan idegen maradjon nekem ez a hely azalatt az idő alatt, amit itt kell töltenem. Finneasnak még egy sms-t küldök, ám a válasz megnézésére már nem marad lehetőségem, mert a csengetés után meglehetősen fura hangok szűrődnek fel, melyeket Torrie jajgatása követ. Felsegítem őt, ha már az én sporttáskám okozta a balesetet és mihelyst nagy nehézségek és a futártól érkező fura nézések után sikerül átvennünk a vacsoránkat, a nappaliba kísérem Arielt és ültetem le a kanapéra. Az ételünket a konyhaasztalra teszem, majd visszasétálok hozzá, hogy felmérjem mivel is van dolgunk. - Veled jár egy csomagban, mi? - felnézek a szemeibe elmosolyodva, mielőtt óvatosan eltolhatnám a felsőjét az útból, hogy ránézhessek a sérülésére. - A mentős társaim inkább, én nekem viszont már csak az őrült beszámolók maradnak, amiket tőlük kapok. - válaszolok a kérdésére. - Úgy tűnik csak megrándult. Ez a jobbik eset, szóval nyugodtan kinyithatod a szemeidet, nem fogom átrendezni a karodat. - egyenesedek fel és körbenézek, mielőtt feltehetném a kérdésemet. - Viszont megtennéd, hogy ezzel a kezeddel itt.. - odavezetem a nem sérült karját a másikhoz. - megtartanád, amíg keresek valamit, amivel rögzíteni tudjuk? - kérem meg, majd otthonosabban mozogva támadom be a fürdőt és ugyanilyen felfogással kutatok végig, míg nem rá nem akadok egy harisnyára a szárítón. - Megteszi. - jegyzem meg magamnak és visszasétálok Torriehoz, de útközben még a konyhába is betérek, hogy a fagyasztóból valami olyat tudjak előhalászni, amivel hűteni tudja majd az éjszaka folyamán. Egy csomag borsóra akadok, amit egyik kezemből a másikba átdobva teszek le az asztalra. - Egy kicsit kellemetlen lesz és.. - engedem szét a harisnyát. - átmeneti megoldás is, de éjszakára megteszi. Holnap reggelről pedig benézünk a kórházba, hogy nehogy nagyobb bajod legyen. Úgyis be kell ugranom a dokihoz. - úgy helyezkedek, hogy egy erősebb kötéssel rögzíthessem neki a vállát, habár igyekszem nem barbár módon bánni vele. Miután elkészülök vele, a jeget is átadom neki. - Ezt tartsd ide, amíg szétosztom a kajáinkat. Remélem az étvágyad azért nem múlt el. - tekintek vissza rá és már nyitom is ki a szekrényajtókat a tányérok megkeresése érdekében.
"I was born without this fear Now only this seems clear." - use somebody
Védjegyemmé vált mosolyommal akadályozom meg Arielt, többek között már csak azért is, mert bár valahol ténylegesen elindult az úriemberré formálásom karrierje, úgy tíz perc eligazítási időszak után kiosontam az állítólagos órákról és magánakcióba vágtam önmagam felfedezését illetően. Ettől függetlenül az a rész igaz, hogy nem fogok a szobájába kikötni, az akarata ellenére meg biztosan nem. Szóval persze, egyre kevesebb utal erre manapság, de még egy-ketten akadunk, akik nem próbálnak ősember módjára érvényesülni az életben. - Ááh, már értem miért is pártolod annyira az egyedüllétet. Mármint az ilyen esték, amiket felvázoltál nagyközönség mellett nem annyira szórakoztatóak, mi? - örömömre szolgál kiforgatni a szavait, habár valahogy képtelenségnek érzem, hogy megelevenedjen előttem a kép, amint Torrie ilyen vad estéket tart amikor nem rontja valaki más itt a levegőt körülötte. Persze, lehet tévedek, a nagyokosok szerint mindenkibe ott lakozik a kisördög, csak kell valami-valaki, aki kihozza belőle. De akkor is..egyszerűen az agyam errort jelez akárhányszor úgy döntök nekirugaszkodok a fejemben megelevenedő mozinak. - Viszont ne aggódj, csak átutazóban vagyok itt. Amint túl leszek a műtéten vagy egy újabb elutasításon, már repülök is vissza Bostonba. Az az én világom. - fűzöm hozzá mintegy mellékesen, de valójában nem tervezek ennél az időintervallumnál tovább maradni, sem felforgatni Torrie életét sem. Észre sem fogja venni és már csomagolok is össze, a köztes időszakot pedig valahogy majd kihúzzuk egymás mellett. A kajarendelés elég simán zajlik le kettőnk között. Én felvázolok valamit, ő is hozzádob egy-két ötletet, majd mire eszünkhöz térünk már egy egész csapatnak is elegendő választásunk lesz, de az étvágyunkkal kapcsolatban úgy látszik egyikünket sem kell félteni. Finneas szokta hangoztatni, hogy én vagyok a kedvence, mert mindent megeszek amit letesz elém, ugyanakkor a legutálatosabb úgynevezett vendége is pont ezért. Amíg viszont mindez az összeválogatott svédasztal a miénk nem lesz én berendezkedek minimális otthonosságot csempészve az egyetlen a nem az én ismétlésre berendezett szobában. Végtelenül egyszerű embernek vallom magamat ebből a szempontból és őszintén szólva, ha van egy ágy, már panaszkodásra aligha lehet okom. Kedvem lenne már most átadni magamat pár óra alvásnak és majdnem össze is jön, de a csengő és az utána hallatszó esés zaja gyorsabban térit észhez, mint egy nyakamba zúdított vödör jeges víz. Torrie esése nem néz ki túl biztatóan, de együtt sikerül megoldanunk a rendelésünk megszerzését és a kanapéhoz való eljutást is, mely után neki is látok a sérülésének átnézéséhez-ellátásához. - Te aztán tényleg baromira unatkozhatsz. - jegyzem meg azért még mellékesen és elmosolyodva a korábbi mutatványát illetően, de a kérdéseit sem hagyom figyelmen kívül és amint fejben összefoglalom a következő lépésemet, a válaszadásra is lehetőséget hagyok. - Ezt jól látod, nekünk is muszáj ott lennünk fejben, tudásban, hogy ne tegyünk még nagyobb kárt annál is, mint amivel már amúgy is számolnunk kell. - egyetértően teszem hozzá saját gondolataimat. - De az oroszlán részt inkább meghagyom nekik. Senki sem járna jól, ha Dr. House-t játszanék a terepen, ezt elhiheted. - elröhögöm magamat, mert megelevenedik egy pillanatra előttem Willy és Sam arca, ahogyan elsápadva és a szívükhöz kapva követnék végig mit is művelek - vagy éppen mit nem. Torrie ellátása után a kórház is szóba kerül, amit megjárni számomra sem lesz egy leányálom, de Finn hátsója már be van sózva, ami egyet jelent azzal, hogyha valamit akar, azt most és azonnal, különben két perc múlva már érvényét veszti a téma örökre. - Nem sokáig tudtam titkolni, mi? - pakolásom közben vetek rá egy pillantást, de utána a konyha felé veszem az irányt. - Én egy matricával meggyőzhetőbb lennék, mint a nyalókával. Például egy olyannal, ami azt mondja félkörívesen: Nesze hülye gyerek, itt az útravaló a tűzoltóléthez, csak ne is lássalak többé! - kezemmel mutatom az elképzelt szöveg ívbe torkolló irányát, még ha az okosabbik énem tisztában is van azzal, hogy ez nem csak ilyen varázsütésszerűen megy. A türelem viszont aligha tartozott az erényeim közé. Jót mosolygok Torrie étellel kapcsolatos mondanivalóján, de közben azon vagyok, hogy a tányérokra válogassam ki a rendelt ételeket. - Jó hallani. Egy egész seregnyi kaja egyedüli elpusztításától mentettél most meg. - félpillantást vetek irányába, de csak a fejemet ingatom a hűtő és a közötte lévő és egyben irigylésre méltó kapcsolatra, ezzel is kifejezve, hogy nem szándékozom azt kifosztani. A megpakolt tányérokat felkapva sétálok vissza hozza, ám mielőtt leülhetnék mellé egy képet mutat, mely miatt enyhén hunyorítanom kell, hogy felmérjem mit is látok. - Oh, ezt nevezem. Ezzel akár ölni is lehetne. Tessék. - az egyik tányért átnyújtom felé egy papírtörlő társaságában, ezt követően azonban kitérek a képre is, ami jól láthatóan felzaklatta őt. - Mi a helyzet vele? Mármint nem látom rajtad a kicsattanó örömöt, szóval ha tippelnem kellene egy ex nősül meg..? - puhatolózok. - Vagy ez ennél komplikáltabb? - újabb kvízkérdéssel látom el őt, de most már felkeltette a kíváncsiságomat az ékszerrel kapcsolatban. Csak azt ne mondja, hogy az egyik exe használja fel éppen a neki szánt gyűrűt, mert az már elég extrém lenne. - Várj, segítek. - mivel a másik keze fel van kötve neki, így átvállalom tőle az ételek kicsomagolását, hogy legalább már a hasznára váljak, ha már így a nagy semmiből beköltöztem hozzá még ha nem is örökbérletet váltottam ide.
Kezdőlap
