finn&brodie

Previously On: Chaotic stupid
- it's tricky

A bostoni egységem közös csoportjában a bejegyzések másodperces eltérésekkel villantak fel Mills százados felőlem történő érdeklődése után. Hiányoztak egytől egyig, de a műtét utáni lábadozási idő hosszas folyamatnak ígérkezik és ha nem akarom még inkább meghosszabbítani, akkor most az egyszer felül kell kerekednem a türelmetlenségemen.
'Épülj fel minél gyorsabban, kölyök és értesíts minket továbbra is a fejleményekről.' - adta hozzá Mills még utolsóként, azután hogy a srácok mind kifejezték jókívánságaikat irányomba.
'Alig várom, hogy újra otthon legyek.' a végére én maradtam azzal a megjegyzéssel amivel ők már azóta tisztában voltak, hogy elhagytam Bostont. Nem bántam meg, hogy aznap visszamentem az épületbe és Vanda akkor nem rekedt odabent. Bármennyire is kockázatos volt és meg is lett az eredménye, attól még újra kérdés nélkül megtenném. A lány életben volt és nem sokkal később kiengedték őt a kórházból is. És bár dühített, hogy nem figyeltem jobban a körülményekre, ahogyan az is, hogy elszámoltam az esélyeimet, de arra a napra visszatekintve Vanda életben maradása volt az egyetlen, ami valamit is számított. Időbe fog telni, hogy újra 100%-osnak tudjam az állapotomat, de csakis a cél lebegett a szemeim előtt, amiért bármennyit küzdeni megérte, a köztes folyamattal meg majd csak megbékélek valahogy. Legalább tudom most már, hogy nem csak céltalanul telnek el a napjaim, hanem azért, hogy a végén ott legyek azon a helyen, ami már egy ideje az egyetlen otthont szimbolizálta számomra. Manapság ugyanis az otthon fogalma alaposan összezavaró tudott lenni és erre az új városban lévő időzés a legnagyobb bizonyítékként szolgált. Torrieval összeköltözni nem egy olyan terv volt, amiről lányos zavaromban álmodoztam volna ezidáig, hiszen a múltamban előforduló párkapcsolataimat ismerve sosem jutottam még el a 'felnőtt korszakig.' Nem malmoztam magányomban és gondolkoztam el azon, hogy családot szeretnék a jövőben miután sikerült végleg megállapodni valaki mellett. Az egyetlen hosszútávú kapcsolatom a tűzoltóléttel volt egy lapra hozható, aminek érdekében kerültem minden külsős megmozdulást, ami veszélyeztethette volna a mi idilli párosunkat. A körülmények viszont csaló módon játszottak és mire észbe kaptam már Totóval éltem a mindennapjaimat és az iránta felmerült zavaros gondolataimmal, amiket betudtam egy kezdődő idegösszeomlásnak amiatt, hogy már napját nem tudnám megmondani mennyi ideje nem jártam a tűzoltóság közelében. Kit hülyítek én? 20 napja, 3 órája és 25 perce. A huszonötödik napnál kis vonalkákat kezdek majd húzogatni a letelt napok emlékére...
Langmore pár nappal ezelőtt visszautazott Bostonba, mert bár örültem volna neki, hogyha még heteken keresztül egyre mélyebbre süllyedő önsajnálatomhoz asszisztál, de rá kellett jönnöm, hogy velem ellentétben másnak még nem állt meg az élete, én pedig irtó önző lettem volna őt ilyen pofátlan módon kisajátítani. Amúgy is volt elég gondja és abból a múltkori beszélgetősből ítélve, amit Phoebssel sikerült összehoznunk leginkább az jött le, hogy jó ha a haverom a következő hétvégéig kihasználja az idejét amíg a feje a nyakára van rögzítve. Számomra a Die Hard folytatása lett volna közbeavatkozni a kapcsolatukba és bárhogy is nézzük, én köszönöm szépen, de eléggé féltem ahhoz a nyomorult életemet, hogy kiaknázzam a színészi tehetségeimet.
A kanapén elterülve merülök bele éppen egy dokumentumfilmbe a macskafajtákról és olyan figyelemmel követem végig a kis négylábú rosszcsontok közötti különbségeket mintha olyan fajta lennék aki képes lenne életbe tartani egy háziállatot. Néhanapján még magamat is nehéz, akkor mit kezdene velem az a kis szerencsétlen?
Egy skót lógófülű kapja meg az első főszerepet és a védjegyévé vált buddha-ülés, aminek hatására muszáj az arcomra kiült vigyoromat lecsillapítani egy újabb szem chipssel az ölembe rakott tálból. Éppen arra térne ki a pasas, hogy füleik szerint miképpen csoportosítjuk őket amikor teljes takarásba kerül a tv és épp csak felmérem Finn alakját mielőtt reflexszerűen a hátának vágnék egy chipset a többiből.
- Hé törpe..ugye kapizsgálod, hogy még nem vagy tükörből? - Totó nincs itthon, így újabb szem chips repül a tettes felé, miközben jobbra, majd balra dőlök annak érdekében, hogy láthassak is valamit az adásból. Finn nem sok ideje lakik nálunk és szó sincs róla, hogy zavarna a zizzent feje vagy tiltakoznék az ittléte ellen. Amikor felmerült az újabb lakótárs gondolata, abban a pillanatban nem tudtam volna kifejezni mi is zajlott le bennem. Megkönnyebbülés? Még egy (fél)férfi áll a házhoz és nem kell egyedül maradnom egy nővel? Sok beleszólásom amúgy se lett volna, mivel én is csak átmeneti minőségben rontom itt a levegőt, de mivel már hozzászoktam a laktanya miatt a 'minél többen vagyunk, annál családiasabb a légkör' sémához, így Finnel kapcsolatban sem éreztem, hogy tüntetést kellene indítanom, hogy márpedig én kettesben akarok maradni Ariellel. Még a végén hülyeségre szánom magamat aztán aludhatok a sikátorban egy kóbormacskával, ami tuti vadabb lesz, mint egy skót lógófülű.
- Nem tennéd le véletlenül a hátsódat? Miattad nem tudom majd megkülönböztetni a füleik alapján a macskákat. - sóhajtva egyet döntöm hátamat a kanapé támlájának, a tálat meg leteszem magam mellé.
- Kész vagy már a háziddal? - vigyorodok el egy másodpercre, de közben őt mérem fel és jelenlegi állapotát. Finn józanságával orosz rulettezni lehetne, így keresem az apró jelét is annak, hogy milyen minőségben is fog eltelni a kettesben eltöltendő időnk.

finn&brodie

Previously On: Chaotic stupid
- it's tricky

Ebben az átmeneti időszakban baromi leleményesnek kellett lennem ahhoz, hogy rájöjjek: mégis mit kezdjek magammal? Az előírt tornagyakorlatokat megcsináltam, ahogyan a kapott gyógyszereket sem sunnyogtam el, de azon kívül olyan tanácstalan voltam, mint Barnes amikor próbálta eldönteni melyik bocsánatkérő verzióval álljon a felesége elé, amiért megint előbb járt a szája, minthogy gondolkozott volna. Az én esetemben kétlem, hogy az őszinte szövegelés vagy a méregdrága ékszer megoldotta volna a problémámat, de legalább átéreztem min mehet keresztül Barnes akárhányszor a házassági krízis magával rántja őt.
Az egyetlen amit tudtam tenni az az, hogy rendbe tartom a házat és fejlesztem a főzési tudományomat, amíg a vállam állapota nem javul annyit, hogy hasznosabb része legyek az emberiségnek a levegőpazarlónál. Nem voltam különösen egy mesterszakács, de a teljes sötétség sem vont az uralma alá akárhányszor a konyhába léptem. Már csak meg kellett találnom a mértéket a háromfős ételmennyiség és a lakodalomra készülő adag között. Ha valami jellemző volt rám az az, hogy néha akaratomon kívül is túlzásokba estem és tegnap erősen súroltam az utóbbi kategóriát, így a mai nap a főzés szempontjából szabadnapnak számított. De annyi ötlet jut az eszembe és amíg az egyikről lebeszélem magamat, addig jön egy újabb és rájövök, hogy mindegyiket kipróbálnám. Aztán mire ráeszmélek, hogy mit művelek, addigra készen is van a baj. Azonban még mindig jobb, mint a tükör előtt állva feszíteni arra a zenére, ami sajnálatos módon napok óta nem képes elhagyni az agyamat. Abból csak nekem lenne hasznom, de figyelnem kell a másik kettőre is, akivel együtt élek. Ők pedig kétlem, hogy örülnének a műsorszámnak.
Lévén annak, hogy Torrie nem volt itthon, Finn pedig a szobájába volt, a legjobb ötletnek az bizonyult ha átmenetileg elterelem valamivel a figyelmemet és öt perc keresgélés után úgy tűnt a mai nap a macskák voltak a nyerők. Volt időszak, amikor kétségbeesetten akartam magamnak egy háziállatot, de aztán utat tört gondolataim közé a nyers logika meg a józan ész, és eszembe juttatta, hogy az én szegényes otthontartózkodásomat egyetlen kisállat sem érdemelné meg. Szóval megmaradt nekem a távolból rajongás, de hát az is több volt a semminél.
Teljes képzavaromat Finn és a tv előtt kóborolok, mert hol máshol? előadása szakítja meg, amire nem győzöm felhívni az ő figyelmét is. Még ha ezt pár szem chips is bánja, de úgy tűnik sikeresnek bizonyul a hadművelet.
- Úgy alsó hangon is egy tízessel, de ki számolja? - vonom meg a vállamat lazán, majd el is mosolyodok mellé, miközben arrébb tessékelem magamat a nagy elkényelmesedésből, hogy helyet szorítsak neki is a kanapén. Közben viszont legjobb tudásom szerint megpróbálom jelenlegi állapotát is felmérni, hogy ebből vonjam le a következtetéseket arról miképpen fog ez a beszélgetés közöttünk lezajlani. Bármihez képes vagyok alkalmazkodni, csak előtte jobb figyelmeztetéseket küldeni az agyamnak, mert ő az aki legutoljára kapcsolódik be a játékba. Vicces, hogy ez a munka során egyáltalán nem érződik, de civilben filmet lehetne belőlem forgatni, majd elpasszolni a természeti katasztrófák kategória alatt.
- Mondjuk úgy, hogy egyszerre válogatok és fájdítom a lelkemet, mert korábban már lemeccseltem magammal az érveimet, hogy miért nem lenne szerencsés kisállatot tartanom. Ez azóta sem változott. Meg hát nézz rájuk! Imádnivalóak. - foglalom össze ellentétes viselkedésem jól látható következményeit, majd közelebb tolom hozzá a chipses tálat is, közben pedig én is elcsenek egy-két szemet.
Nem túl meglepően válik érdeklődővé az arckifejezésem a 'fogjuk rá' elhangzása után, de sokkal biztatóbb, mint amit eleinte vártam. Szívesen rákérdeznék az este részleteire is, de most az egyszer hallgatok arra a belső figyelmeztetésre, ami nem feltétlenül pártolta sosem a túlzott kíváncsiságomat.
- Ha szeretnél több kárt okozni a jövődben, mint hasznot, akkor egyértelműen én vagyok a te embered. - jót mosolygok ezen, majd a fejemet támasztom meg a kanapé karfáján. - Egyébként ennyire vészes? - rég volt már az, hogy az iskolai teljesítményeim miatt idegeskedtem, de már az én időmben sem nevezhettük az ott töltött időket olyannak, ami harmonikus hatást gyakorolt volna az idegrendszerre. Ez mostanra biztos vagyok benne, hogy csak még rosszabb lett.
A korábbi kifejezés csak még hangsúlyosabb lesz, amikor az ittlétének oka is kiderül. Nem azért, mert hogy ne lennék képes komoly beszélgetésekre, csak általában én vagyok az utolsó ember, akihez ilyen szándékkal ülnék le. Oké, szűkítsük le: ha nem a szex, mint téma kerül most felszínre, akkor jók leszünk. Őszintén idejét nem tudnám megmondani mikor volt utoljára partnerem ilyen célzattal és nem is akarok utánaszámolni, mert félő, hogy elbőgném magamat. Finn előtt azért biztos nem. Öregem, belegondolni is rossz lenne abba a magyarázkodásba, ami azt taglalná, hogy miért törtem le, mint a bili füle. Nem is tudom, hogy a látvány vagy az indok lenne kínosabb. Szóval nincs matek, sem háborús emlékek.
- Persze, ki vele. - egy biztató kézmozdulattal is jelzem, hogy minden figyelmem most már az övé és hogy ez még egyértelműbbé váljon, a tv-t is kikapcsolom mellé. - Történt valami? - nem akarok találgatásokba belebonyolódni, de bírtam a srácot és ha valakivel problémája akadt, akkor annak az illetőnek velem is számolnia kellett.