Ronnie & Ah In

Ha kiselőadást kellett volna tartanom a koreaiak vallásosságáról, akkor minden bizonnyal sokat kellett volna beszélnem arról, hogy a mi tudatunk nem spiritualitásban rejlik. Emiatt van az, hogy egy Amerikában és egy Dél-Koreában nevelkedett keresztény személy teljesen más nézeteket vall. Mi elsősorban mindenképpen koreaiak vagyunk, csak ezután keresztények, azaz a nemzeti identitásunk erősebb a belénk nevelt spiritualizmusnál. Emiatt elég gyakori volt az ateizmus otthon, és én se lettem kiskoromban megkeresztelve. Nyilván ezt egy olyan területen nem nagyon hangoztatom, ahol elég sok vallásos ember lehet – gondolok itt arra, hogy bőven fordulnak elő latin amerikaiak is – és azért nem akartam, hogy valaki belém kössön azért, mert pogány vagyok. Szerintem ez még nem egyenlő azzal, mint amikor valaki halálos bűnöket követ el, de nyilvánvalóan nem akarok random keresztényeket triggerelni.
Ezektől eltekintve, nekem is volt értékrendem, nem kellett kereszténynek lennem ahhoz és kívülről fújni a Tízparancsolatot, hogy legyenek erkölcsi normáim. Emiatt is, szinte egyértelmű volt, hogy akkor sem hagyok ott egy szerencsétlen gyereket, egyedül, ha az a legnagyobb ellenségem családtagja. Tisztában vagyok vele, hogy milyen egyedül felnőni és olyan problémákat a nyakamba kapni, amiket nem tudok kezelni. Emiatt a síró kisfiú kiléte egyáltalán nem érdekelt, szimplán csak azon voltam, hogy megnyugtassam. Fellélegeztem, amikor végre sikerült rábírnom a rajzolásra, mert ez azt jelentette, hogy még nem veszítettem el teljesen a szívem. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, hogy könnyű embernek maradnom, ami jó volt. Párszor finoman végigsimítottam a kisgyerek rövidre nyírt haján és elmosolyodtam, miközben figyeltem, ahogy rajzolgat. Emlékszem hányszor kértem kistestvért karácsonyra, miután Dae Il elköltözött. Ha nem lenne traumája a gyerekvállalással kapcsolatban, akkor minden bizonnyal szekálnám azzal, hogy csináljon végre nekem egy gyereket, de így nem volt szívem felhozni a témát.
- Talán a rajzolás egy tiltott dolog, amit Gage nem csinálhat? – ezúttal a kezemet automatikusan raktam a kisfiú vállára, mintha legalábbis a saját nővérétől akartam volna védelmezni – Láthatóan szereti a dolgot. Ha nem engeded neki, hogy rajzoljon, akkor majd néha találkozom vele és velem fogja csinálni a dolgot.
Én is tisztában vagyok vele, hogy mennyire irreális dolgot mondtam az előbb, de ettől függetlenül jó volt szívni egy kicsit Ronnie vérét. Nagyon fontos, hogy a gyerekek rajzolni tanuljanak, mert ezzel fontos készségeket tudnak fejleszteni és a kreativitást is növeli. Gage különleges kisfiúnak tűnt, ezért nála kifejezetten fontos lenne az, hogy sokat rajzoljon. Talán azért éltem túl a gyerekkoromat, mert amikor leültem rajzolni, akkor ki tudtam zárni az egész világot.
- Biztos? – nyilván nehéz lehetett a kistesójának nemet mondani, de ettől függetlenül lehetőséget kellett adnom neki arra, hogy megtegye ezt. Ha Gage mindenképpen ragaszkodna, hogy velük menjek, akkor nyilvánvalóan megtenném, mivel nem célom elszomorítani egy kisfiút. Egyetlen pillantást vetettem a gyerekre és azon kaptam magam, hogy a tenyerem megint a feje búbján van és finoman végig simítok rajta annak ellenére is, hogy a nővére határozottan nem engedte meg nekem ezt. Mivel úgy érzékeltem korábban, hogy neki nincs ellenére, bátorkodtam nem visszafogni magam. Furcsa, hogy mennyire utálom mások érintését, mégis a gyerekek és az állatok folyamatosan azt hozták ki belőlem, hogy állandóan hozzájuk akartam érni. Ilyen volt Gage kis tüsi haja is a tenyerem alatt. Kellemesnek találtam ahogy a bőrömet csiklandozza.
- Honnan tudod, talán az összes fagyit megkóstoltad a városban? – én is éreztem, ahogy szélesen elmosolyodom, miközben lejjebb hajolok, hogy megtalálhassam a gyerekkel a szemkontaktust – Ha nem voltál mindegyikben, akkor el kell jönnöd velem az összesbe és majd megbeszéljük utána, hogy melyik a legjobb.
Én se értettem, hogy miért teszek olyan ígéreteket, amiket nem tudtam betartani, de úgy hittem, hogy nem vagyok egy könnyen megjegyezhető személy, amiért túl szürke a személyiségem. A bátyám szerint a külsőm olyan dolog volt, ami miatt az emberek felfigyeltek rám. Ugyanakkor nekem az volt a tapasztalatom otthon, hogy semmivel sem nézek ki jobban, vagy feltűnőbben, mint sok kortársam. Talán a tetoválások miatt egy kicsit más volt a helyzet otthon, de itt cseppet sem tűnök ki. Nem én vagyok az egyetlen ázsiai férfi, aki nem másfél méteres, meg nem hiszem, hogy egy hét éves forma gyerek ez alapján jegyezne meg bárkit. Talán amiatt volt csak valami, ami miatt emlékezhetett rám, hogy megsérült az arcom… A kezemről pedig nem szívesen beszéltem volna.
- Szóval megjegyezted – határozottan tartottam a tenyeremet a vállán, ahogy lepillantottam rá, hirtelen közelebb voltam hozzá, mint korábban bármikor. Leszámítva azt, amikor a metrón majdnem elesett – Hogy laktózérzékeny vagyok.
Mondjuk a kis műsor, amit csaptam, az eléggé az emlékezetébe véshetett, ugyanakkor szerintem senki sem akar feltétlenül rosszul lenni a laktóztól. Tanulásra sokszor egy kávézó amúgy is alkalmatlan, legalábbis én teljes mértékben ezt gondoltam. Délután mindig megjönnek az emberek és én zajban nehezen tudtam koncentrálni, férfitársaimat megszégyenítő módon nem értek a multi taskinghoz.
- Egy olyan lánynak, mint te? – talán túl lekezelő volt a hangom, pedig pont arra akartam utalni magamnak, hogy az ő arcával és testi adottságaival férfiak közé sem feltétlenül kellene mennie – Velem bejöhetsz, de egyedül nem engednélek be. Úgy tudom, hogy Európában egyes bulizóhelyeken eléggé szabadon értelmezik a nyilvános wc-k fogalmát.
Talán egy hongkongi youtuber srácnál láttam, ahogy elmesélte Franciaországban az élményeit. Mondjuk magam elé képzelni azt, ahogy a fiúk pisilnek egymás mellett a piszoárokban, a lányok pedig egymást fogdossák és sorban állnak a vécékhez, közben pedig a srácokkal dumálnak. Azt már nem mondom, hogy ha hasonlót látnék, akkor nem az lenne az első, hogy kifordulok a mosdóból, de ez a történet nem rólam szólt.
- Sokan nem nézik ki belőlem – vontam meg a vállam – Szeretem őket nagyon. Gage cuki. Ha különleges, akkor még értékesebb.
Nem csináltam nagy ügyet a dologból, mivel tisztában vagyok azzal, hogy milyen másnak lenni. Attól függetlenül szeretetet adni egy olyan gyereknek, aki más, mint a többi és egy átlagosnak is, teljesen ugyanolyan. Az, hogy szimpatikusnak talált a kisfiú egy kis mosolyt csalt az arcomra, de nem vittem túlzásba.
- Nem baj, ha zaklatsz a közös munkával – vontam meg a vállam – Ha Gage különleges, akkor kell neki a figyelem, ugye? Így nem tudnám visszautasítani. Különben is, kivel rajzolna, ha már te nem engeded neki a dolgot?
Pont olyan lekezelő stílusban hánytorgattam fel neki ezt, mintha tényleg igaz lenne az, hogy a kisfiú el van tiltva a rajzolástól. Vicces volt így kezelni a lányt, bár valószínűleg ő kicsit sem tartja ezt szórakoztatónak. Én annál inkább.
- Meghívlak titeket, hogy elnyerjem az öcséd bizalmát, ha már szimpi vagyok neki – egy kis félmosoly volt az arcomon, majd amikor kirontott a kisfiú, finoman nyúltam a háta mögé a levegőbe, hogy a nővére felé tudjam terelni – Gage, szerinted melyik fagyi a legfinomabb?

Ah In&&Saffron

'The only real things in life are the unexpected things. Everything else is just an illusion.'

Ronnie & Ah In

Miközben a kissrácot próbáltam megnyugtatni, folyamatosan az járt az eszembe, hogy engem mi kötött volna le ennyi idősen egy-egy rosszullétem után. Jobb híján azzal tudtam csak próbálkozni, hogy elterelem a figyelmét arról, ami vele történt… Legyen az bármi. Jobb híján emiatt csak egy gyűrött papírdarabot tudtam előszedni a táskámból és felültetni az egyik székre, néha pedig szórakozottan végigsimítottam a fején. Törékenynek tűnt. Nagyon hasonlított az én kiskori énemre, hiszen sokáig én is elég vékony és alacsony kisfiú voltam, emiatt pedig meg akartam védeni őt.
- Nézd, én is szoktam rajzolni – mivel jobb ötletem nem volt, az orra alá toltam a tetovált karomat – De ezt már nem lehet leszedni. Ha rajzolsz rám valamit, megígérem, hogy ott fog maradni.
Ezúttal már a kézfejemet adtam oda neki, ő pedig lelkesen nyúlt rá az enyémnél jóval kisebb kacsóival. Reménykedtem benne, hogy nem kell betartanom majd a szavam. Nem sok esélye volt annak, hogy ezzel a kisfiúval fogok még találkozni a campus keretein belül. Még akkor sem, ha ő maga Saffron öccse volt.
- Szépen rajzolsz – figyelemmel kísértem azt, ahogyan egy kissé fakó színű, szívecskét firkál a kezemre – Miért ezt?
- Mert azt mondtad, hogy rajtad fog maradni. Akkor szépnek kell lennie, nem?
Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy mire kellene vélnem ezt a kisfiútól, akinek egyelőre a nevét sem tudtam. De éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok, aztán átfutott az agyamon, hogy talán tényleg szólnom kellene annak a személynek, aki a tetoválásaimat intézte… Az a kőkemény kettő újat, amit a városban csináltattam.
- Mi történt az arcoddal?
- Az arcommal? – egészen csodálkozva pillantottam a fiúra, de aztán rögtön megértettem, hogy pontosan mire gondol. Beleborzongtam az emlékbe, a szétvágott tenyeremet pedig ösztönösen húztam az ingem alá. Nem akartam, hogy lássák az emberek, mert attól féltem, hogy lebukom mások előtt a betegségemmel. Már kezdtem egy kicsit megőrülni az epilepsziám miatt.
- Csak elestem – finoman mosolyodtam el, és simogattam meg a gyerek fejét ismét – Nem fáj már.
Pontosan tudtam, hogy elég béna hazugság volt, de ennek ellenére ez a gyerek képes volt hinni nekem. Csak egy hatalmas bólintással nyugtázta, aztán folytatta a még be nem fejezett rajzát. Én közben azt figyeltem, ahogyan a rövid kis lábait lóbálja a széken és azon agyaltam, hogy merre lehet a nővére. Nem tudom pontosan, hogy meddig foglalhatom le ilyen kis piti trükkökkel. Soha nem tartózkodtam túl sok ideig gyerekek közelében, emiatt pedig bárhogy próbáltam ügyeskedni, tartottam tőle, hogy nem fog sokáig tartani a csoda, amit valahogy sikerült elérni.
Mivel háttal ültem a lánynak, egyáltalán nem volt esélyem figyelni azt, hogy érkezik-e. Szimplán a testvére nevét sikerült elkapnom, én pedig magam sem tudom miért, de elraktároztam az információt az agyam egyik szegletében. Nem fáradtam azzal, hogy hátra forduljak, mivel a lány hamar megkerült annak érdekében, hogy megölelhesse az öccsét. Egy pillanatig ismét a saját gyerekkoromat láttam megelevenedni. Emlékszem arra az esetre, amikor kirepültem a hintából és a bátyám ölelgetett. Emiatt pedig emlékszem arra is, hogy mennyire magatehetetlenül kapaszkodtam belé pár nappal korábban. Mintha rajta kívül senki másra nem számíthatnék már… És az egészben a legőrjítőbb az volt, hogy nem tudtam mennyire igaz ez. Szóval Gage-nek csak azt kívántam, hogy az én koromban majd jobban tudjon bízni a nővérében, mint én a testvéremben.
Csak egy legyintéssel próbáltam jelezni felé, hogy nem tesz semmit az egész. Én magam sem bírtam volna tiszta lelkiismerettel elhagyni egy gyereket az egyetem közepén. Kihúztam a kezemet az ingem aljából, aztán a pillantásom a rajzra futott, amit a kisfiú készített. Némi gondolkodás után pedig egyszerűen eltettem.
- Ezt megtartom – jelentettem ki határozottan – A nővérednek bármikor tudsz ilyet készíteni, szóval most már az enyém a rajz. Legközelebb majd én is rajzolok neked valamit.
Finoman helyeztem a tenyerem a fejére még egyszer és rámosolyogtam. Éppen készültem volna lépni, mivel minden bizonnyal innentől kezdve rám nincs szükség, de visszapillantottam még Saffron szavai miatt, de aztán a tekintetem végül a testvérére, majd ismét a lányra vándorolt.
- Nem akarom tönkre tenni a programotokat – jelentettem ki határozottan - De a mosdóba elkísérhetlek, ha szereted. Megmutatom, hol van, hogy legközelebb tudd.
A fejemmel intettem a lánynak, hogy indulhatunk, én magam egyetlen hosszú lépéssel ki tudtam mászni a pad mögül, de mivel a testvérének nem volt ennyire könnyű dolga, a hóna alá nyúltam és átemeltem, hogy ne kelljen kerülgetnie azt.
- Ajánlanék jó fagyizókat, de nem nagyon eszek ilyeneket – már hozzá vagyok szokva, hogy minden olyan ételt és italt kerülök, amibe laktóz van, így legalább nem kell azzal. szembesülnöm, hogy mondjuk nincs nálam gyógyszer. Figyeltem, ahogyan a kisgyerek lassan Ronnie irányába szökdécsel, aztán a kezéért nyúl. Én a magam részéről nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom, szimplán a lány vállára tettem mind a két kezem és az ellenkező irányba kezdtem el navigálni.
- Te sem vagy tisztában azzal, hogy merre van a mosdó, mi? – képtelen voltam nem elmosolyodni ezen – Nyilván nem. Gondolom nem szokásod a férfi mellékhelyiségeket kutatni.

Ah In&&Saffron

'The only real things in life are the unexpected things. Everything else is just an illusion.'

Ronnie & Ah In

Az életem egy igen boldog fázisba lépett át most, hogy már én magam is forgathattam filmet az órákra. Volt egy kis gyakorlatom a dologban, így a legtöbbekkel ellentétben az órán lényegében csak keretet kaptam ahhoz, hogy pontosan mit kell majd elkészítenem a tanárnak. Nem mondom azt, hogy semmi újat nem tanultam az elmúlt időszakban, de azért határozottan állíthattam azt, hogy sok mindennel találkoztam már korábban, hála a hobbimnak. Mindenesetre dokumentációs céllal, antropológiai filmet még sosem forgattam, és bár arról voltak elképzeléseim, hogy miként fog kinézni ez az egész, azt még nem találtam ki, hogy pontosan milyen témában szeretném megcsinálni a dolgokat.
Nem mondom azt, hogy számomra nem fontos mindaz, amit tanulok. Szimplán csak tudom, hogy ez az egész nem olyan dolog, aminek az ismeretével amúgy rendelkeznem kellene ahhoz, hogy producer legyek. Igazából ahhoz sokkal fontosabb lenne mondjuk egy gazdasági szak. Ugyanakkor én úgy éreztem, hogy ha tényleg jó producer akarok lenni, aki olyan filmes, vagy zenés művekbe fektet be, ami értéket képvisel és számomra is jövedelmezhető lehet, akkor ahhoz elengedhetetlen, hogy maga a közvetítő médiavilágba legalább egy kicsit belelássak. Nem valakinek a pénztárcája akartam lenni, hanem lényegében ugyanolyan partner egy produkcióban, mint a színészek, rendezők, vagy akár a maszkmesterek és fordrászok. Mivel a rám hagyott birtokot eladtam, lényegében a kezdőtőkét ki is pipáltam, innentől kezdve már csak a pénzügyi ismeretek, illetve a média működésének megértése hiányzott. Én magam sem tagadhattam le, hogy a jó eredmények elérése érdekében azért tanultam – még ha nem is vettem részt minden egyes órán – és rengeteg hasznos tudást gyűjtöttem össze. Ha pedig valamit már alapvetően éreztem és láttam a világból, annak most már a szaknevét is megtanultam, tehát nem volt időpocsékolás ez a szak az én szememben.
A folyosón átvágva már indultam is volna haza, viszont a fülemet megütötte egy mellőlem – pontosabban nem szimplán oldalról hallottam a hangot, hanem eléggé lentről is – érkező szipogás, ami határozottan egy gyerekhez tartozott. Egészen elkerekedtek a szemeim, amikor megpillantottam azt a szemüveges, tüsire vágott hajú kisfiút, aki az embertömegben, kétségbeesetten nézelődött. Az meg még inkább meglepett, hogy senki sem érdeklődött afelől, hogy vajon kihez tartozik a gyerek. Részemről nem volt kérdés az, hogy odamenjek hozzá és leguggoljak mellé, ezáltal egy kicsit kitakarva előle a tömeget, ami talán megnyugtathatja.
- Ilyen kicsi vagy, és már egyetemre jársz? – kicsit oldalra billentettem a fejem, ahogyan finoman belecsíptem a kisfiú arcába – Igen okos gyerek lehetsz. Kit vársz?
Egyértelmű volt, hogy csak barátkozni szerettem volna vele, viszont túlságosan félénknek tűnt, ezért megadtam neki azt a pár másodpercet, amíg kisírhatta magát, és végre – ugyan nagy hüppögések közepette – de ki tudta mondani a lány nevét. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom, de hamar rájöttem, hogy A fűszer nevű, durcás lányról van szó. Ilyen aranyos kistestvére lenne? Ezek után főleg nem értem, hogy miért ennyire morcos állandóan.
- Ismerem a testvéredet – a fiúcska felé nyújtottam a kezem, aki ugyan valamennyit tétovázott, de aztán megfogta azt – Gyere csak. Keresünk egy padot, és felhívom jó?
Nem messze sikerült is leültetnem a gyereket, és annak érdekében, hogy biztosan abbahagyja a sírást az egyik automatából vásároltam neki egy szelet csokoládét is. Annak idején engem is könnyen le lehetett kenyerezni az édességgel, meg néhány egyetemi barátom családjában is ezt csináltuk a gyerekekkel.
- Nézd – én magam is helyet foglaltam a fiú mellett, aztán előszedtem a táskámból egy papírt és hozzá az egyetlen, feketén fogó tollamat [i]– Rajzolj nekem valamit, amíg Ro… izé Saffie ideér! És mindenképpen írd majd alá jó? Megígéred?[/b]
Mosolyogva tartottam felé a kisujjamat, ő pedig most már nagyobb bizalommal akasztotta bele az övét. Finoman megsimogattam a fejem, aztán kegyetlenül csörgetni kezdtem a lányt Messengeren, és folyamatosan csináltam vele, amíg fel nem vette azt.
- Na végre! – talán túlzottan is házsártosnak hallatszódott a hangom, de jelen helyzetben nem nagyon érdekelt – Nálam van valmi, ami a tiéd, nagyjából a térdemig ér, és hangosan sír, amiért elhagytad. Itt vagyunk a B épület földszintjén az aulában, gyere, mert nagyon aggódott.
Ezzel a lendülettel rá is nyomtam a telefont, és inkább arra kezdtem el figyelni, amit a lány öccse rajzolgat. Az asztalon támaszkodva kérdezgettem, hogy legalább el tudjam terelni a figyelmét, ennek hatására pedig megtudtam, hogy Gage a neve, még általános iskolába jár – amit mondjuk gondoltam is – és nagyon rossz volt az ebéd a menzán, ezért Ronnie kedves nővérként megígérte neki, hogy elviszi fagyizni. Bezzeg nekem hasonlót sosem ajánlott fel… Szépen vagyunk.